Béla cigány búcsúja

Béla cigány búcsúja


                                              " Minden emberi lény szaba-don születik
                                                és egyenlő méltósága és joga van."
                                                           /Az emberi jogok egyete-mes nyilatkozata 1. cikk /

    Nagyapám, az egyszerű falusi asztalosmester kétféle embert ismert: a rendeset és a gazembert. A rendes emberek közé sorolta a zsidó fűszerest, Béla cigányt, aki a kocsmában hegedült, Filipet, aki lengyel menekültként házasodott be a falu egyik családjába, Sztanojovicsot, a vándorló asztaloslegényt, a drótos tótot, aki időnként megjelent fazekakat foltozni, meg Kossuth Lajost, aki-nek a fényképe ott volt a könyvszekrényben egy vaskos könyv első oldalán. Közös jellemzőjük volt, hogy valamennyien csinál-tak valami hasznosat, és nem csaptak be senkit.
    S ki volt a gazember nagyapám teóriája szerint? Mindazok, akik mások munkájából éltek, loptak, csaltak, hazudtak, s köpö-nyegforgatóként hasznot húztak mások hiszékenységéből. Ezek közé tartozott Hitler, Sztálin, Rákosi, a félkarú végrehajtó, Bóka Ferkó, aki a bolt elől ellopta a szánkómat, és Kanalas, aki a há-ború előtt leventeoktató volt, aztán az MDP megalakulása után egyszeriben pártvezetőségi tag lett a faluban.
    Az egész környéken tisztelték őt a jó munkájáért. Volt hát kikből barátokat választania. Akár a jómódú gazdák, akár a ta-nácselnök barátja is lehetett volna. Becsülték is egymást, de csak úgy három lépésről. Mindössze három ember volt, akit barátjának vallott. Károly bácsit, aki hat hold földön gazdálkodott, Gyuri bácsit a kádármestert, meg  a Béla cigányt.
    Különös barátság volt ez, hiszen Béla akár a fia is lehetett volna. Furcsállták is a falubeliek, de nagyapám önérzetes, makacs ember volt, ritkán változtatta meg az elhatározását. A barátságot meg egyenesen szent dolognak tartotta, ebbe nem tűrt beleszólást még nagyanyámtól sem.
    Minden kocsmában más - más banda muzsikált, s a borközi mulatozáshoz bármelyik megfelelt. De Béla volt a környék legjobb prímása. Nagyapám meg a községi dalárda legjobb tenor énekese. Mondják, hogy ha belépett a kocsmaajtón, Béla kezében megállt a vonó, s bárki fizette is a nótát, az öregnek kellett folytatnia. Ő meg az egész bandának rendelt, és velük mulatott, míg a kedve tartotta. Nem is volt olyan névnap, születésnap a családban, hogy Béla el ne húzott volna az ablak alatt egy - egy szép nótát. Nagy-apám meg beszólította őket, és odaültette a vacsoraasztalhoz. Még csomagoltatott is nagyanyámmal, hogy legyen a gyerekeknek is.  
    Ő maga semmilyen hangszerhez nem értett, de nagyon szeret-te a zenét. Apámnak vett egy hegedűt, hogy legalább ő tanuljon meg játszani rajta. S kit fogadhatott volna föl zenetanárnak, mint a Béla cigányt.
    - Aztán mit kérsz a tanításért, Béla? - kérdezte tőle az első óra előtt.
    - Mit kérhetnék? - szerénykedett a prímás. - Nem olyan nagy dolog ez, Jani bátyám...
    - Semmi se nagy dolog, amihez ért az ember. Nekem se nagy dolog ajtót, ablakot, bútort csinálni, de ezért a tudásért meg kel-lett szenvednem. A te tudásod se kisebb értékű, Béla! Én aszta-losmester vagyok, te meg a hegedűé. Tudod mit? Adok egy fél disznót, ha elfogadod fizetségül.
    Béla lelkiismeretes tanárnak bizonyult, mindent megpróbált, amit csak lehetett, apámból mégsem lett hegedű virtuóz. A kottát egyikük se ismerte, s mint kiderült, csak a tanárnak volt abszolút hallása. Meg kellett elégednie azzal a néhány nótával, amit úgy, ahogy sikerült belesulykolnia. Nagyapám azonban állta a szavát; disznóvágáskor elvitte Bélának a fél disznót.
    - Nem érdemlem én ezt, mester úr...- szerénykedett a másik. - Még alig tud valamit a fia.
    - Nem a mesterben van a hiba - állapította meg az öreg. - Jól látom én, hogy ennek a gyereknek botfüle van. De azt is látom, Béla, hogy te többet tettél, mint amit vállaltál; megszeretteted vele a zenét.
    Bélának két fia volt, a fiatalabbik pont egyidős velem. Egy úton jártunk iskolába. Együtt jöttünk, mentünk, nagyon jó bará-tok lettünk. Amikor beteg voltam, ő jött el hozzánk megmutatni a leckét. És senki se csodálkozott, amikor az év végén jutalom-könyvet kapott az iskolában a kitűnő bizonyítványa mellé.
    - Olyan tehetséges, mint az apja - állapította meg nagyapám. Meglátjátok, ebből a gyerekből még lesz valaki!
    Hogy mi lett Karcsiból, nem tudom. Az apját olyan csapás érte, amit soha többé nem tudott kiheverni. Az ötvenes évek ele-jén elrendelték, hogy csak olyan zenészek muzsikálhatnak a kocsmákban, akik elnyerik a megyei hivatal engedélyét. A többi-eknek el kell menniük segédmunkásnak valamelyik gyárba. Béla zenekarának is vizsgáznia kellett, s a megye legjobb cigányzené-szei megbuktak ezen a vizsgán.
    A faluban többféle pletyka is terjengett az esetről. Az egyik biztos helyről tudni vélte, hogy azért buktak meg, mert nem isme-rik a kottát. A másik azt suttogta, azért tiltották ki őket a kocs-mából, mert a kulákoknak muzsikáltak.
    Nem tudom, nagyapám utána járt - e a dolognak, de az biz-tos, hogy abban az időben nagyon sokat káromkodott, és soha nem tért be a megmaradt egyetlen szövetkezeti vendéglőbe, ahova egy másik faluból hoztak új zenekart.
    Béla nem szólt egy szót sem, de attól kezdve gyakran láttuk részegen támolyogni az utcán hegedűvel a hóna alatt. Egy nap az-tán fölpakolta a családját, és elköltöztek nemcsak a faluból, de még a megyéből is.
    Több, mint tíz év telt el, mire újra találkoztam vele. A falu-végi autóscsárda sarkában ült egyedül. Borotválatlan volt az arca, a ruhája kopott. A fekete hegedűtokot a falnak támasztotta. Előt-te az asztalon félig ürített pohár.
    - Ki ez az ember? - kérdeztem a kocsmárostól. - Olyan isme-rős, mégsem tudok rájönni, kicsoda...
    - Szegény nagyapád barátja volt.
    - Csak nem a Béla?
    - De ő. Béla, a megye legjobb cigányprímása. A torkával van valami baj. Azt hiszem, rákos. Olyan rekedt, alig érteni a szavát. Pedig hát hajdan...öregapád a nyakába ültette, úgy muzsikált.
    - És a családja, a fiai?
    - Nem beszél róluk. Azt hiszem elváltak, amikor elmentek innét.
    - Imre bátyám! - mondtam. - Adjon neki vacsorát, meg egy liter vöröset. Én fizetem.
    - És mit mondjak neki?
    - Nem is tudom... talán azt, hogy szegény nagyapám küldi. Ha élne, biztosan ezt tenné ő is.
    Talán fél óra is eltelt. Iszogattunk, beszélgettünk a baráta-immal. Egyszer csak megállt az asztalunk mellett a kopott ruhás, borotválatlan ember, álla alatt a kopott hegedűvel. Felénk biccen-tett, aztán halkan játszani, rekedt hangján énekelni kezdett: " Pi-ros pettyes ruhácskádban láttalak meg téged..." A nagyapám nó-tája.
    Amikor befejezte, fölálltam, megszorítottam a kezét, és a zsebébe csúsztattam egy százast.
    - Köszönöm , Béla bátyám...
    Ő azonban megingatta a fejét és visszaadta a pénzt.
    - Nagyapád ezt a nótát előre kifizette nekem - mondta. - Ha-nem azért megkérnélek valamire, fiam. Mutasd meg a sírját, hogy még egyszer, utoljára ott is elhegedüljem neki.
    Megmutattam. A barátaim is követtek bennünket. Öreg este volt már, senki se járt a temető környékén, így nem volt akit megbotránkoztasson  " a temetői mulatozás".
    Nemsokára Béla is meghalt. Valóban rákja volt. Apámmal együtt mentünk el a temetésére. Hazafelé jövet lehorgasztott fejjel ballagtunk, mindkettőnket elfoglaltak az emlékeink. Amint belép-tünk a szobába, apám levette a szekrény tetején porosodó hege-dűt, és játszani kezdte a Bélától tanult talán egyetlen nótát, amire még emlékezett: " Juhász legény fekete subája..."
    A szobában még sokáig ott csengtek - bongtak a dallam fosz-lányai. Nem úgy, ahogy apám megpróbálta elnyekeregni, hanem úgy, ahogy egykor Béla játszotta. Béla cigány, nagyapám barátja.

Az unatkozó szörnyecske

Az unatkozó szörnyecske

 A, zöldellő rét közepén egy kőházikó állott rózsaszínre festve, benne lakott a kis szörnyecske. Sok játéka volt és sokat varázsolt nyitott ajtóval várta a rengeteg barátot. Mindennap sok vendéget fogadott és velük napestig játszott. Ám egy nap nem jött több gyerek és a szörnyecske unatkozni kezdett. Várt bizony sokat napokat, heteket, de nem jött senki se. Végül nagy toppantott és így szólt: Ha nem játszok, unatkozok, ha unatkozok, rosszalkodok! – azzal a szörnyecske kilépett az ajtón és elment, hogy világot lásson.

1  A kis ellátmányos hajó lassan betolatott a Plútói katona űrbázis teher dokkjába miközben a pilóta kommunikációs csatornát nyitotta vezérlő terembe.
- Itt az öszvér 441-es teherhajó pilótája beszél! Át haladtunk a dokk kapun és leszállási engedélyt kértünk
- Itt a vezérlő terem beszél! Vettük a kérelmét, lassan haladjon el a letapogató falak között, küldje át a fuvarlevelet és várjon a további utasításra
- Vettem! Az utasítást végre hajtom! – hajó lassan benavigált a letapogató falak közé mire a vezérlő teremben egy emelvényen megjelent a hajó holografikus képe.  Az első tiszt az emelvényhez lépett és neki látott feladatának.
- Számítógép háromfázisos letapogatást kérek!
- Igenis uram. Első fázis: Életjelek! A hajón tíz személy tartózkodik, mindannyian a legénységhez tartoznak nincs azonosítatlan személy a fedélzeten. Kettes fázis: állapot!
A hajó műszakilag rendben van, nem veszélyezteti a bázis! Harmadik fázis: Biztonság! A hajón nincs azonosítatlan vegyi vagy robbanó anyag a megrendelt hadi eszközökön és vegyi anyagokon kívül. A vizsgálatot befejezetnek, tekintem. Az első tiszt biccentett a kommunikációs tisztnek, aki megtette az utolsó lépéseket.
- Kérem, küldje át a fuvarlevelet.
- Azonnal át küldöm. – az adatok átkerültek a központi számítógépbe, mire az veszettül sípolni kezdett. A fuvarlevélen egy azonosítatlan adat töredék volt, amit rendszer biztonsági kockázatként kezelt.
- Öszvér 441-es maradjon lebegő pozícióban! – mondta a kommunikációs tiszt miközben magához intette az első tisztet.
- Uram a számítógép talált egy ismeretlen fájlt a fuvarlevélben. Mit tegyek? 
- Futasson le egy biztonsági programot az öszvér számítógépén és a miénken is, és lehetőleg minél előbb, mielőtt még Nosferatu észrevenné a késlekedést és ránk mászna…
- Mit kéne észrevennem? – szólalt meg egy bariton hang a hátuk mögött mire a két tiszt hátán a hideg végig kúszott, majd megállapodott a tarkójukban. A hírhedt hirtelen haragú Nolan tábornok a pulthoz lépett félre söpörve a két reszketőt, tisztet, majd belenézett a munkafolyamatba. Két perc olvasás után vörös lett, mint a szuper nova, majd rájuk nézett.
- Ugye tudják mi lesz itt húsz perc múlva?
- Igen uram disz szemle. Az admirális itt fejezi be az ellen őrző kör útját.
- Okos fiú maga. – mondta Nolan miközben megpaskolta az első tiszt arcát. – tíz rohadt percük van arra, hogy a rakomány a raktárakban a hajó pedig messze innen a bús picsában legyen, vagy különben úgy rúgom seggbe magukat, hogy meg sem álnak anyuci szoknyájáig! Értve vagyok?
- Igen uram. – válaszoltak egyszerre, majd a kommunikációs tiszt gyorsan megadta leszállási engedélyt. A hajó végül leszállt és a dokkmunkások villámként száguldoztak a raktárak és hajó között az ügyeletes tisztek trágár bíztatásával kísérve. Amikor az admirálist szállító hadihajó végül elhagyta mélyűrt a dolgok még jobban felpörögtek így senki se figyelt fel a sarokban álló automatapolírozó gépre, ami megmozdult majd suttyomban oda gördült a fogadó rámpához, aktiválta a permetezőt és csúnya dolgot művelt.

2.  Az admirálist szállító komp puhán landold háttal a rámpának majd a hátsó ajtó lassan kinyílt. Nolan tábornok a főtisztek és a fogadásra oda rendelt kadétok és zászlósok kihúzták magukat, szalutáltak, és farkas szemet néztek az admirálissal és két emberével, akik éppen kiszálltak a kompból. Az admirális éppen szalutálni akart nekik, amikor szó szerint hanyatt vágta magát, de nem számára rendezett díszszemlétől. Akkorát nyekkent az acél rámpán, hogy még a fal mellet dolgozó hegesztő robotok is együtt érzően szisszentek fel. Két kísérője se járt jobban. A levegő egy másodpercre megfagyott, majd Nolan tábornok orvosi segítségért kiáltott. Két ápoló érkezett egy orvos kíséretében, majd üggyel, bajjal a lebegő hordágyakra segítették a póriul járt vendégeket és gyorsan az orvosi szobába siettek velük. A tábornok a fogadó bizottság felé fordult.
- A dokkért felelős személyzet kivételével mindenkinek spuri van! Oszolj! – miután a többség eltávozott a tábornok a három tiszthez és az húszfős rakodó személyzethez fordult.
- Remélem büszkék magukra! Hála hanyagságuknak az admirális totálisan padlóra került! Nem tudom ki volt az a háziállat, aki elfelejtett takarítani maga után, de azt most megígérem maguknak, hogy ha engem ezért elővesznek, úgy én magukat fogom elővenni! Értve vagyok?
- Igen uram!
- Most pedig ereszkedjenek négy kéz lábra és nyalják tiszttára azt a rámpát, mert különben megnézhetik magukat!
- Igenis uram! – a tábornok magára hagyta a személyzetet, majd az orvosiba ment érdeklődni az admirális állapota felől. Az öregnek szerencsére semmi komolyabb baja nem lett s ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy tízperc múlva magához rendelte a tábornokot és olyan patáliát csapott, hogy azt még hat szinttel lejjebb is hallani lehetet. Ezután rögtön hajóra szállt és visszatért a központi bázisra. Nolan tábornok pedig ott állt az ablaknál és dühöngve siratta fényes karrierjét, ami a nap felé lebegett egy képzeletbeli koporsóba zárva. Merengéséből az ajtócsengő rántotta ki és az első tiszt robogott be rajta.
- Uram találtunk valami érdekeset.
- Netán a felelőst, mert szeretném jól megszorongatni a nyakát!
- Úgy is mondhatjuk. Azon kívül, hogy a rámpát padlóviasszal fújták le, találtunk egy üzenet is. – azzal egy fém lapot nyújtott át a tábornoknak, amire egy rövid üzenetet gravíroztak. : Rosszalkodik, a szörnyecske játssz vele, hogy ne tegye” A tábornok dühösen remegni kezdett.
- Szóval unatkozik, a szörnyecske csak kapjam a kezeim közé és én szörnyen jól fogok mulatni. –az első tiszthez fordult – mostantól az lesz a feladata, hogy megtalálja és elkapja a mókamestert!
- Igenis uram!   

3. Az át dühöngött díszszemle után Nolan tábornok végig aludta az éjszakát és a helyzethez képest jó hangulatban ébredt. Szinte úgy érezte, hogy lebeg a levegőben és mikor kinyitotta szemét közelről bele bámult a világító testbe. Tényleg lebegett. Úszó mozdulatokkal megfordult és elrugaszkodva belekapaszkodott az éjjeli szekrény sarkába a kommunikátora után kapott.
- Itt Nolan tábornok beszél! Ki szórakozik a mesterséges gravitációval!
- Nem tudjuk uram! Valaki behatolt a rendszerbe és átvette a felső szintek ellenőrzését.
- Akkor vegyék vissza, barmok!  
- Vettük uram. Már kész is van. Visszaállítjuk a mesterséges gravitációt. – mielőtt még a tábornok kimondhatta volna a „várjanak” szó első betűit minden visszatért a régi kerékvágásba és ő puffanva félig az ágyon félig a padlón kötött ki. Szitkozódva felöltözött és az irodájába sietett ahol újabb üzenet várta a falra festve: „még mindig unatkozok, így tehát tovább rosszalkodok”. A tábornok a pingálmányra szegezte a fegyverét és épp tüzelni kezdett volna, amikor is minden előzetes jelzés nélkül az első tiszt rohant be rajta.
- Uram a vicc mester újra lecsapott.
- Tudok róla. A gravitációs poén

- Nem uram a torpedók!
- Hogyan?
- Az összes torpedót élesítették és szétszórták őket a bázison!
- Akkor használják a torpedókba épített nyomkövetőket és találják meg őket.
- Lehetetlen uram. A nyomkövetőket deaktiválták.
- Akkor mit áll itt, mint egy faszent! Mozgósítsa a legénység összes tagját és kezdjenek el gyors iramban keresni! Most!
- Igenis uram! – az első tiszt ki rohant az ajtón és nem sokára a tábornok is követte, hogy részt vegyen a keresésben. Végül mindegyik torpedót megtalálták kivéve azt, amii a menzán volt elrejtve és végül is fel is robbant.  A tábornok ezt nem igazán bánta úgy is pocsékul főztek a konyhán. Az otromba tréfák áradta pedig tovább zubogott. Hol a fűtés bolondult meg, hol hangszórók keltek életre és non-stop üzemmódban ontották magukból ugyan azt a katonai indulót. A személyzet nem találta tettest a tábornok arcán a vörös szín mindennapi jelenséggé vált és az-az átkozott szörnyeteg még mindig unatkozott.

4.

Újabb pokoli hét telt el. A harmadik. Értekezlet- értekezlet után, de még semmi eredmény. A főtisztek kimerültek voltak és Nolan tábornok nagyon közel állt ahhoz, hogy idegbajt kapjon. Feje szokás szerint vörös volt és egésztestében remeget, mint kocsonya a centrifugán.
- Mondjanak már végre valamit! Mutassanak, fel eredményt vagy csak egyszerűen táncoljanak meztelenül az asztalon, rosszabb már úgy sem lehet a helyzetünk.
- Nincsen semmi új leszámítva az a pikkelyes sárkányszerű hologram, ami már hetek óta az állomáson flangál és magában kuncog. Ma reggel is elment mellettem a folyosón. Szólt az egyik altiszt. – a tábornok frissen gyártott ágy rúgóként egyenesedett ki ültében.
- Hogy mit mondott?     
- Miért maga nem is látta?
- Azt akarja mondani, hogy az izé már hetek óta itt van és maga csak most szól?
- Én azt hittem, hogy ez is valami tréfa.
- Ébresztő virágszálam! Egy unatkozó szörnyeteg áldozatai vagyunk és ön meg egy sárkány látott a folyosón. Összefüggés arany apám! Egy meg egy az kettő, az unatkozó vicc mester és a sárkány bizony egyenlő! Maga annyira hülye, hogy ha egyel, kevesebb agysejtje lenne akkor, marharépa lenne, és az ágyásban vegetálna!  Tegyen végre valami hasznosat és mutassa azt az izét! – az altiszt sietve a holografikus kivetítőhöz lépett, majd beadta a képet a biztonsági adatrögzítőből.  Az asztal fölött egy életű két lábon járó bárgyú pofájú sárkány képe jelent meg.
- Nos, itt a tízezer dolláros kérdés. Mi ez? Felismeri maguk közül valaki ezt az ocsmányságot?
- Nem vagyok biztos benne, de mintha már láttam volna valahol ezt a rém pofát. - szólalt meg az egyik százados. Nolan is megnézte közelebbről és neki is derengeni kezdet a pirkadat a hegyek mögül.  Ez a sárkány nem volt más, mint Vidor Vili egy interaktív holografikus játék program főszereplője. Arra is emlékezett, hogy cég nemsokára csúnya véget ért, amikor is kétes értékű vállalkozásba fogtak. Érhetetlen módon holografikus házaló ügynökkel és Jehova hittérítőkkel árasztották el a Földet, ami érthető módon a népesség nagyobb hányadának nem igazán jött be. Nolan még a fő tervező nevére is emlékezett. Gyorsan ráfirkantotta egy papír cetlire és átnyújtotta az első tisztnek.
- Ezt a muksót tíz órán belül itt akarom látni!
- Igenis uram!

 

5. Nem telt bele hat óra és a kommandósok egy kövérkés férfit vonszoltak színe elé. Dús pofaszakálla volt és riadtan nézett rá.
- Mit jelentsen ez! Ez felháborító! Mit akarnak tőlem? –  a tábornok aktiválta a holografikus képet.
- Ez az ön gyermeke ugye?
- Ha úgy vesszük igen. De ez a program már évek óta nincs jelen sehol. Bezúzták mind
- Érdekes módon az egyik túlélte és az idegeinkkel játszik.
- Igen ez akkor is nagy problémát jelentett. A program fejlett mesterséges intelligenciája és az interaktív egységek következtében Vidor Vili mindig is kiszámíthatatlan és önfejű volt és állandóan elszökdösött. Ezért is vonták be a piacról.
- Akkor ön most esélyt kap arra, hogy bevégezze, amit mások elkezdtek. Tűntesse el az, izét az állomásomról vagy különben élete végéig az állomás egyik zárkájában fog vendégeskedni egy izmos kopasz fickó társagában, aki cicámnak fogja szólítani önt. – azzal a kövérkés fickót egy jól irányzott rúgással ki tessékelte az irodájából.  

6. Háromhét s plusz egy nap után végre vége volt a tortúrának. A főtervező végül hatórás hajsza után egy mágneses csapdával foglyul ejtette Vilit. Átöltötte egy adatkristályra, amit az, első tiszt egy hordozható széfbe helyezet és a széfet fegyveres kísérettel a Holdra vitette a veszélyes anyagok bázisára. Ott az egészet belehajította egy feneketlen aknába és betonnal töltötte ki azt, hogy Vili soha senkit se szívathasson többet. A bázis legénysége hősként ünnepelte a tábornokot és tiszteletére egy rövid dalt költöttek:
Unatkozott a szörnyecske, mókázni támad kedve, ez lett veszte. Nyakon csípték a fogdmegek, börtönbe került őkelme. Csíkos rabruhában, szomorúan bámul ki a rácson a nagyvilágba.
Be lesz zárva bizony örökre, és íme, lecke: Minden szörny tudja jól Nolan tábornokkal ujjat ne húzz soha.

Mostepha

Mostepha

Ágnes 15 éves volt, Mostepha 27. Amikor a kislány először meglátta a férfit a kultúrház folyosóján, alig akart hinni a szemének - magnetikus szépség. Eszébe sem jutott, hogy ez a gyönyörű, felnőtt, egzotikus férfi valaha is figyelni fog rá. Épp francia tanfolyamra iratkozott be, aztán kiderült, hogy Mostepha a tanár... az eddigieket erős lelki nyugalommal viselte Ági, ugyanis Mostepha teljesen elérhetetlen volt, nem úgy csodálta, mint valami olyat, amihez köze lehetne.
Nagyon élvezetes volt a tanulás, érdekes volt, hogy tanáruk más kultúrát közvetít, mint a megszokott, Afrika és Ázsia felé is tágította kissé a nyelvtanulók horizontját. Érdekes volt, hogy nagyon közel hajolt mindenkihez, úgy magyarázott, de Ági érezte, hogy ez a férfi részéről nagyon természetes. Később olvasta, hogy az arabokat pontosan ez jellemzi, egész másképpen bánnak a személyes térrel, mint az európaiak.
Igazán nagyon élvezetes volt a tanulás, Mostephának hamar feltűnt, hogy Ági agya vág, mint a borotva, ő is élvezte, hogy nem hiába magyaráz.
Egyszer óra alatt Áginak vérezni kezdett az orra, kikéredzkedett a mosdóba. Az óra már a vége felé járt, Mostepha gyorsan befejezte a tanítást, aggódva, egy halom papírzsebkendővel Ági után ment. Amikor elállt a vérzés, határozott mozdulattal megfogta, kissé hátrahajtotta Ági fejét, hogy meggyőződjön róla, minden rendben. Szokatlan volt a lánynak, hogy még közelebb került a személyes teréhez, az arca egész közel. A következő napokban ez a jelenet sokszor eszébe jutott.
Órák után Mostepha egyre gyakrabban hívta meg sütire, üdítőre, és mesélt Algériáról, a gyerekkoráról, érdekes volt, ő pedig jóval később is pontosan fel tudta volna idézni ezeket a történeteket. Akkor szembesült azzal a fokozatossággal is, amit az észak-afrikai kultúrák, majd Szicília, és Olaszország képvisel - az indulatok kezelése, az illem, a nőkhöz való hozzáállás terén.

Fokozatosan kialakult benne egyfajta kettősség Mostepha irányában - érezte, hogy valami "bűnös", azaz nem tiszta dolog vezeti a férfit vele kapcsolatban, persze elragadta a szenvedélyes szerelem, de lelke mélyén tudta, hogy tanára tulajdonképpen nem igazán jó hozzá. Például kapott tőle egy francia nyelvű könyvet, ami egy tapasztalatlan lánynak az érintések, az érzékiség iránti nyíladozó érdeklődéséről szólt - nagyon giccsesnek, érdektelennek érezte (az érintésekről meg volt a saját elképzelése, unalmasnak találta, hogy erről olvasson) szerette volna, ha valami értelmes könyvet ad. Átsuhant rajta a gyanakvás, hogy a férfi nem is annyira értelmes, mint gondolta. Ő is ajándékozott neki egy könyvet, amit magának is szívesen megvett volna, nehezen mondott le róla, de áldozatot hozott, és később soha nem olvasta el: Stendhal: La Chartreuse de Parme. Évekkel később bukkant rá a városi könyvtárban, bele volt írva tollal az elejére "B. Mostepha ajándéka a könyvtárnak"...

De ne vágjunk a történet elébe... Kezdődtek a találkozgatások, külön megbeszélések a könyvtárban, simogatások, csókok a félreeső helyeken - a könyvtár csodaszép épületében. Ízelítő a fűszeres arab szerelmi kultúrából, persze drog hatású... És egyszer, amikor majdnem hazáig kísérte, de hirtelen megállt, és bájosan törve a magyart, azt mondta: „Felek aniadtol” - és ebben a mondatban is ugyanazok a csapdák. Abban az időben, még Mostepha előtt, Ági hiába epedezett egy osztálytársáért - Balázs nagyon értelmes, egyedi humorú fiú volt, Dosztojevszkijt olvasott, ezzel is nagy hatást tett a lányra.. Balázs egyszer osztályfőnöki órán kijelentette, hogy a szerelem csupán a fajfenntartási ösztön által vezérelt, nevetséges folyamat. Áginak ez egyszerre tetszett, ebben is a fiú függetlenségét látta, de kicsit naívnak is érezte a kijelentést - „no várj csak” - gondolta magában, és egy egész pici keserűséget is érzett. Az nyilvánvaló volt, hogy Balázs is becsüli őt, de nem igazán jött visszajelzés a részéről, csak találgatott - bizalmas barátnője biztatta, de nem kapott a fiútól elég jelzést, és valahogy esetlenné vált a közelében. Bezzeg Mostepha értette a módját, hogy tündöklőnek érezze magát, de akkor még elég hamvas volt ahhoz, hogy a beképzeltségnek a nyoma se környékezze meg, - olyan volt, mintha az egészet kívülről figyelné.
Egyszer úgy adódott, hogy ketten ugyanazon a vonaton utaztak. Egyedül voltak. Mostepha behúzta a fülke függönyét, szenvedélyesen csókolni és símogatni kezdte. Ági emlékezetében furcsán különös jelentőséggel megmaradt a kockás rakott szoknya, amiben akkor volt. Furcsán érezte magát, egyszerre jól, de egy ici picit mintha valami centrifugába került volna, meg olyan érzése is volt, hogy a barna, tüzes szemű férfi fel akarja falni, mint valami ennivalót - kicsit kívülről érzékelte a férfit elöntő vágyat, bár elementáris élmény volt neki is ezzel együtt – de hát félt.
"Az" nem történt meg köztük, Mostepha azt mondta neki, hogy nem akarja lerohanni, majd ő szóljon, ha készen áll. Ági hálás volt ezért, persze attól kezdve szinte csak erre tudott gondolni, izgalommal vegyes félelemmel, mint aki lopni készül, vagy valami más törvénytelent cselekedni, amiért büntetés jár…

A szüleinek egyszer csak feltűnt a dolog, komolyan elővették (Mostepha nős ember volt, két gyerekkel) és neki magának is bűntudata volt. Kivették a francia óráról, és ő engedelmesen megszakította vele a kapcsolatot. Kétségbeesett rajzokat készített, arról álmodozott, hogy Mostepha eljön és elrabolja. Aztán, mikor azon gondolkodott, mi lesz, ha elrabolja, és hogy fognak élni utána, akkor semmi igazán vonzó nem jutott eszébe, mégis, rögeszméjévé vált a várakozás. Közben volt, hogy a városban sétálva elment a cukrászda előtt, és ott meglátta, ahogy szerelme elmélyülten beszélget... egy nővel, aki nem a felesége. Nem érte meglepetésként, nem is gondolkodott ezen, a saját képzeletvilága foglalta le. Hónapokig rajzolta őt, őt őt, emlékezetből.
Közben összetett okok miatt kezdett depresszióba süppedni, ami egy-két év alatt odáig fokozódott, hogy nem tudott beszélni sem. Ez nem volt semmiféle összefüggésben a Mostepha-szerelemmel, attól másképp fájt a szíve, annak mindig volt intenzitása, nem depresszív jellegű érzés volt.

Ezen a mélyponton egyszer kiment a barátnőjével a városi strandra, úszott néhány tempót, de főleg a parton szorongott. Egyszer csak szembejött Mostepha. A szép férfi szemmel láthatólag megörült, Ági pedig mintha valami ködön át érzékelte volna a jelenlétét. Látta az arcát, és hogy mozog a szája, és hogy valamit mond, és tudta, hogy mosolyogni lenne jó, de képtelen volt, kifejezéstelen arccal nézett rá. Hallotta, hogy kérdéseket tesz fel, de nem tudott válaszolni. Egyszer csak abbahagyta, és az utolsó mondatát Ági élesen hallotta, nem is felejtette el, azt mondta dühösen - Hát, ha semmi mondanivalód nincs a számomra, akkor szia! - és megfordult, elment. Nagyon rossz volt, hogy képtelen utána menni, szerette volna azt mondani, hogy várjon, de egyszerűen nem ment. Így távozott végleg az életéből.

Az ágy

Hephaisztosz, Aphrodité, Árész


Hephaisztosz:
(ötvösmunkát készít, közben morgolódik) Nyakláncot a hölgynek! Karkötőt! Csengettyűt, kösöntyűt, kesztyűt, lábtyűt, kütyüt! E durva ujjaknak hála... erre használja, meg néha masszázsra... De mit csináljak, mikor azt mondom: vége, Zeuszra! - mindig körülhízeleg a boszorka...


Segéd kentaur:
Uram, úgy hírlik, becses felesége újra készül szépségversenyre, hogy felséges bájait más Istennőcskékkel összemérje, hihihi...Tudom, Ön nem kedveli az efféle hívságot...


Hephaisztosz:
Hallgass fickó vagy megbánod! Emlékeztetlek, kettőnk közül ki a halhatatlan.


Kentaur:
Ó Uram, csak nem képzeli, hogy ugratni akartam?...


Hephaisztosz
(egyedül): múltkor valami rohadt almán veszekedtek, most meg ez a nyavalyás szépségverseny. Még csak az kéne, hogy én odamenjek - sántán, szakállasan - az efféle népség a munkát lenézi, csak amit kiizzadok, az eredmény kell néki. Engem csak nevetnének és sajnálnák a feleségem, aztán vígasztaló akadna nyomban, nem is egy. No persze így is akad. Az úrfi kerülgeti újabban, azt nyeríti ez a gyalázatos kentaur - nem volt az úrfinak elég a kráter, ahova két halandó dobta, na majd adok én neki, hitvesi ágyamban hemperegni. Fejre azért nem ejtettek, készítek én nászi leplet, - majd megtudja mire jó a mesterségem - minden kéjes mozdulatra újabb szorulástok lészen. Majd úgy ütöm a vasat, hogy meg ne sántuljon bele az én kicsi feleségem...


Aphrodité:
Drágám, Zeusz göndörítse szakállát!
Hephaisztosz: Hmmmmm…
Aphrodité: No, ne morcoskodjék, tartsa ide az okos kis állát.
Hephaisztosz- (kicsit engedékenyebben morog) Mit akar, ellenállhatatlan fehérnép?
Aphrodité: Kicsit kifehérítem azt a sötét felleget, mely ráncolja homlokát.


Aphrodité Nimpha


Nympha:
Gyönyörűséges Istennőnk, kinek fénye ránk is vetül, hogy választhattál egy ilyen sánta füstös kovácsot férjedül?


Aphrodité:
Ó, hát nagyszerű, hogy a házat nem holmi félisten vigyázza, hanem egy ISTENI férfiú (nyomatékkal ejti, kissé gunyoros de inkább játékos) ki nem végez félmunkát (kacag) otthonom nem is bíznám másra. Tetejébe a tűzzel dolgozni számára mesterség, s a ház tüze éjjel-nappal ég - nem éri hát csalódás, ki betér háztűznézőbe (megint kacag)
Egyébként meg oly édesen zsörtölődik, morgása csiklandozza fülem, s válaszul megcsiklandozom az állát - nem élhet ő már nélkülem (nevet).

Kentaur: Úrnőm nem kegyetlen hozzá kissé? Én ha Úrnőm nevét kiejtem, arca elsötétül, és máris állat a nevem.


Aphrodité:
Ó te szegéééény (megcirógatja a kentaur fejét) De hát vád engem nem érhet, egyetlen pillanat alatt kárpótolok százévnyi kínokat - Azt ne mondd, Férjuramnak nincs ideje, hogy végtelen életének néhány ezer évét ily módon élje le (nevet).


Arész, Hephaisztosz:


Arész:
Mesterem, kellene, mint a múltkori, olyan vért nekem, csak kicsit díszesebb.


Hephaisztosz:
Nem érek rá, érkezett egy megbízásom egy különleges baldachinra. Fantázianeve: Nesszosz násza. Mond ez neked valamit?
Arész: Így hirtelen – nem.
Hephaisztosz: Nem lepsz meg még véletlen sem.

Hephaisztosz, Kentaur


Hephaisztosz:
(morog magában) Mit eszik ezen a tökfilkón a feleségem, nimfa legyek legyek, ha ésszel felérem.


Kentaur:
Uram, az észt itt jobb, ha félreteszi.


Hephaisztosz:
Nem hozzád szóltam, ész dolgában főleg nem.

Kentaur: Ha megöl, akkor is kinyitom a számat, saját magával van baja, fogja föl! És ha valaki megmondja az igazat, azt kitömött patkóhirdetésként mutogatja a műhelykirakat!

Hephaisztosz: Ötletet adtál, gyalázatos - megbánod, ha nem tűnsz előlem – most!

Hephaisztosz, Aphrodité, Árész, Istenek, Nimfák, Kentaurok - kivéve Héra, ő nincs jelen

(Aphrodité és Árész meztelenül az ágyban, egy különös vasszerkezet tartja fogva őket)

Zeusz nevetve: "A gép forog, az alkotó pihen". Na ily mulatságot régen láttunk. Köszönjük, kedves barátunk. Mestermunka volt.

Hephaisztosz: Mit hallok? Nem élő vagyok, inkább holt. Atyánk, igazságért kiáltok!
(Az Istenekre átragad Zeusz jókedve)

Hermész: Most igazán megcsodálhatjuk e szép pár testtájait - hívjátok Pheidiaszt!

(Az Istenek nevetnek, zsibonganak, Arész és Aphrodité kínjukban velük nevet)

Zeusz: Drágáim, hagyjuk itt ezt az édes hármast, ezt a zárat más úgyse nyitja ki, csak maga a Mester - de gyanítom, előttünk ilyet tenni restell.

(Istenek el).

Kávéházi történet

Kávéházi történet

Kedd délután volt, s én – mint ilyenkor mindig – megszokott asztalomnál ültem a Hungária Kávéházban. A zongorista lágy muzsikát játszott; lelkemben béke és nyugalom honolt. A kávéház vendégeit – az írókat, s az írókat figyelő kíváncsiakat fürkésztem, majd odaintettem egy pincért, és rendeltem tőle egy tonikot.

A múzsák éppen elkerültek. Kettő – egy szőke és egy vörös hajú – a felettem lévő pazar csilláron ült, s lábukat lógázva a Körúton aznap hallott legújabb pesti vicceket mesélték egymásnak.

Nem figyeltem azonban rájuk, figyelmemet teljesen lekötötte a velem átellenben ülő R. Mónika, akinek jobbján egy jóképű – bár kissé kopaszodó – nagybajuszos múzsa ült. R Mónika serényen írta a sorokat. Néha kortyintott kakaójából, ilyenkor múzsája sejtelmesen gesztikulálva suttogott a fülébe.

A pincér odaért az asztalomhoz, s letette elém a tonikot. Éppen köszönetre nyitottam volna a számat, amikor a felettem vihorászó múzsák közül a vörös hajú, elvesztve egyensúlyát, az asztalomra zuhant, s a tonikot felborítva szerencsésen landolt az ölemben.

A pincér sűrű bocsánatkérések közepette törölgette le az asztalt, majd nyakoncsípte s egy erélyes mozdulattal a nyitott ablakon át a Körútra penderítette a kis vöröst. A szőke eközben majdnem megpukkadt a nevetéstől a csilláron, s hogy vele hasonló baleset ne eshessen meg, átrepült a bárpultra, s onnan szemlélte a történteket.

A többi múzsa is felfigyelt egy pillanatra, de hamarosan visszatértek íróikhoz, elvégre nem dőlt össze a világ, így jár, aki pórul.

A vörös múzsa belibegett a főbejáraton, s a főpincér fenyegető kézmozdulatát az éppen akkor belépő német turistacsoport megdöbbenve konstatálta, ők ugyanis a főpincért látták csupán. A bárpulton ülő szőke annyira élvezte az események ilyetén alakulását, hogy térdét csapkodta nevettében.

A pincér eközben megérkezett az újabb tonikkal, s biztosított, hogy ilyen eset többször nem fordulhat itt elő. Még egyszer elnézésemet kérte, miközben visszaindult a bárpult felé, szigorú pillantásokat vetett a két viháncoló múzsára, akik a bárpulton egymást átölelve hahotáztak.

A terem túlsó végében, a lépcső melletti asztaltól éppen felállt V. Csongor, a nagy reményű költő, s az addig mellette lebegő, hosszú hajú – s mitagadás, igen csinos – múzsája most felemelkedett, s körülnézett a teremben.

Vágyakozva néztem felé, s belekortyoltam a tonikba. Elértette a gondolatomat. Lágy mozdulatokkal átsuhant a patinás boltívek és freskók alatt, s leereszkedett az asztalomhoz.

Köszöntöttem, majd papírt és tollat vettem elő. Ránéztem. Mélybarna szemeiben ott tükröződött az egész világ. Írni kezdtem. Néha fel-felpillantottam, s az isteni lény szemeiből újabb és újabb szereplőket, fordulatokat olvastam ki. Készült a Mű, az alkotás remek tempóban zajlott.

A zongorista befejezte számát, de a felzúgó összkávéházi tapsban én most nem vettem részt; tollam sebesen szántotta a fehér papírlapokat.

Végül az utolsó pontot is kitéve letettem a pennát, s írói vénámra vattát szorítva hálásan néztem a barna szépség szemébe.

Ő kecsesen megbiccentette fejét, s búcsút intve tovalibbent legjobb cimborám, B. János asztala felé, aki épp most rendelt egy kaszinótojást és egy üveg whiskyt. A bohém író papírt és ceruzát halászott elő sokat tapasztalt aktatáskájából.

Felhajtottam maradék tonikomat, s átolvastam a Művet. Meg voltam magammal elégedve. Ezután intettem a főpincérnek, hogy fizetnék. Szokásom szerint ötven forintra kerekítettem fel az elém tett számlát.

Még utoljára végignéztem a kávéház alkotóin s az érdeklődő dilettánsokon, összeszedtem irataimat, és esőkabátomat a vállamra vetve felálltam. A kijárat felé indulva viszonoztam a főpincér köszönését – Minden jót, Klárai úr! –, s a nagy Géniusz Lóci előtt fejet hajtva kiléptem a Körútra, elvegyülvén a nyüzsgő forgatagban.

 

Könyvtár

Könyvtár

Nyugodtan mondhatnám a kommunisták elleni harc hős ellenállójának magam (divat lett 25 év alatt, akárcsak korábban antifasiszta harcosnak lenni – utólag).
Unatkozó kissrácként feljártunk a Rákóczi úton (páros oldal) a Magyar Dolgozók Pártja klubhelyiségébe, ahol minden héten egyszer valami szabad pártnap keretében műsort is adtak, többnyire amatőr, de néha félprofi vendégművészekkel. Vegyes borzadályokat néztünk – már akkor se túl csillogó szemmel. Arra emlékszem, mert halálra röhögtük magunkat, hogy egy torz pasas Zseleznyákról, a hős partizánról énekelt igen hamisan, de mély átéléssel. Akkora átéléssel, hogy amikor ott tartott: „és áttört a gárda, csak egy hullt a porba, Zseleznyák, a hős partizán”, leroskadt a kis színpad deszkáira, fölnézve énekelte tovább „A nyájak legeltek a kék tiszta égen..” (Talán csak a legelést nem játszotta el).
Egyszer – mi, Rózsák terei kis hülyék, 11-13 évesek – megbeszéltük, hogy megzavarjuk a „nagyérdeműt”. Nem is akárhogy. Mindegyikünk vitt magával egy fej fokhagymát, és ott, szinte vezényszóra,  elkezdtük enni a gerezdeket, mint mások a kekszet vagy (akkor még nem volt) a ropit. A sok-sok szabadpártnapos néző – főleg idős asszonyok – először csak fintorogtak, körbeszaglásztak, s  miután megállapították, hogy elviselhetetlenül büdösek ezek a kölykök, sorra elkezdtek kivonulni az előadóteremből. Jó hecc volt.
Hát így füstöltük ki az elvtársakat. Fokhagyma volt az egyetlen fegyverünk.
Persze kitiltottak minket. Nem volt nagy bánat, csak azt sajnáltam, hogy a kis könyvtárban ez után nem böngészhetek.  Ott olvastam bele először az Ifjú gárdába, ott lapozgattam a Távolban egy fehér vitorlát, az Aranycsillag lovagját, meg a Távol Moszkvátólt. Igen, böngészést mondtam, mert itt nem volt kölcsönzés, csak le lehetett ülni egy négyszögletes étkezőasztalhoz olvasni. Vagy ez volt az első könyvtári élményem, vagy a Garay piachoz közeli MSZBT klub. (Ifjabbak kedvéért Magyar-Szovjet Baráti Társaság). Ahol már igazi kölcsönkönyvtár is volt. Akkoriban „örök-harag” összevesztem B. Gabival, aki persze e fél év ellenségeskedés után örökre – haláláig – legjobb barátom lett.
De akkor nagyon magányos voltam. A könyvtár – az MSZBT – lett a barátom. Hetenként legalább háromszor kölcsönöztem onnan, és mindig két könyve vittem haza. Nemcsak orosz-szovjeteket. Hanem például Amado Vörös vetését (brazil),  Jack London regényeit (amerikai) Illés Béla A vígszínházi csata (magyar) című kisregényét, Boldizsár Iván  (magyar) Fortocskáját vagy éppen Aragont (francia).  És persze ruszki írókat is: Gorkijt, Solohovot, Msztyiszlavszkijt, Majakovszkijt.
De – betűéhség - mindez nem volt elég, többre vágytam. Beiratkoztam a Szabó Ervin könyvtárba, amely az Almássy téri önálló épületéből a Rottenbiller utca és Péterfy Sándor utca sarkára költözött. Az Egri (Engel) Ede barátom szüleinek volt kávéházába, amely előtte Pikosz volt, de a Pikosz (Piaci Kereskedők Országos Szövetsége) akkor átköltözött a Huszár utca sarkára.
Ez már az élvezetek csúcsa volt, a mindenféle tabuk között is remek világirodalmi választék: angol, német és francia írók művei is, olyanok, amelyek azonnal fölkeltették a kíváncsiságomat. Igaz, némelyik mű címe a saját trafikunk ponyvaolvasmányait idézte. Pl Rölvaag Edward Hallgat a préri-je azért kellett, mert olyan jó „kovbojos” címe volt, de innen vittem haza Howard Beljájev Kétéltű emberét, H.G. Wells regényeket, magyar klaszikusok sorát. Az volt akkor a szabály, hogy két szépirodalmi és két ismeretterjesztő művet lehetett kikölcsönözni, maximum három hétre. De mert anyám is mániákus olvasó és könyvtári tag volt, sokszor együtt döntöttünk a kölcsönkönyvekről. Igaz, emiatt a Nyomorultakat évente egyszer újra kellett olvasnom, mert szegény anyámnak akkora kedvence volt, hogy minden évben elolvasta, s emiatt én is. (Meg persze nekem is nagy kedvencem volt, és mai is az).
De a csúcs a mozgókönyvtár volt.
Én ugyan nem kölcsönöztem könyvtárvillamoson, de a kíváncsiság annak idején többször is felvitt a – szerintem nagyon ügyesen – berendezett kocsiba. Tetszett. J
Úgy emlékszem, az a villamoskocsi gyakran állt a Bécsi út és Vörösvári út sarkán,a hajdani remiz előtt.  Én legalább is mindkét alkalommal ott kíváncsiskodtam föl magam a villamosra. Szerettem -  most is szeretem -a könyvek illatát, azt a csak antikváriumokban és könyvtárakban érezhető, különös papírillatot, amiből valami ódonság áradt. Az új könyveknek is van szerethető könyvillatuk, de az antik illat mégis csak más. Mint ahogy a mai Gerlain parfűm lehet bármi csábító, nem ugyanaz, mint egy régről ottfelejtett pumpás üvegből kifújt 4711-es, mert valahogy benne van a múlt, dédanyáink, nagyanyáink flörtje, bálja, szerelme.
A Budapest ostromát követő újjáépítési lázban – amikor még kevés volt az ép helyiség, lelkes és okos könyvtárosok találták ki ezt a kölcsönzési formát, a mozgókönyvtár intézményét.
A Fővárosi (akkor még nem Szabó Ervin) Könyvtár mozgó könyvtárai mindig a megadott időben érkeztek (elsősorban külterületi) állomáshelyükre, hogy néhány órán át az olvasás ügyét szolgálják.
Lelkes könyvtárosok már a harmincas években javasolták, hogy a sűrű – bizony, Tarlós főpolg úr, több sínen közlekedő, mint pöfögő - villamoshálózatot állítsák a művelődés szolgálatába (is). Vagyis ne csak a megszokott villamosok közlekedjenek, hanem olyan célszerűen átalakított járművek is, amelyek közkönyvtárként működnek. Ahogy jóötletekkel lenni szokott: sem a fővárosi közlekedési társaság,sem  a BSZKRT nem  állt szóba a lelkes népművelőkkel.
Nem így az ostrom után. Mivel jó néhány budapesti fiókkönyvtár elpusztult, az ötletgazdáknak nem kellett sokat kilincselniük. Vas Zoltán budapesti polgármester utasítására azonnal rendelkezésre bocsátottak két villamoskocsit, pedig alig volt még épkézláb, működő, forgalomba küldhető szerelvénye. Persze ez a két, még a 19. században gyártott kocsi is sérült volt, de így legalább belülről nem kellett rendbe hozni, elég volt bele építeni néhány könyvespolcot.
A startot – olvasom egy helyütt - nagyszabású fesztivállal, a Szabad Könyv Ünnepével kötötték össze. "A könyv ünneplőinek sorában most ott láthattuk a dolgozókat is. A szállítmányozó munkást, aki a megrakott szekérről ugrott le egy pillanatra, és a villamoskalauzt, hogy könyvet vásároljanak. Nem külsőségekben, hanem lényegében forrt össze a közönség, az író és a könyv, a szabaddá lett betű első ünnepén." Így lelkesedett a Szabad Nép tudósítója.  Nos, ennek az ünnepnek volt a záróakkordja az 1. számú Mozgókönyvtár elindulása július 23-án, egy héttel később pedig a kettesé. Előbbi  a Bosnyák téren és a Béke téren állt az érdeklődők rendelkezésére, a második Kőbányán, a Liget téren és a kispesti villanytelepnél "várta az olvasni vágyókat" heti két alkalommal, három-három órán át. 1946. január 28-án újabb villamos indult. A 3. számú Mozgókönyvtár Budán, a Török utcában.
A villamosok eleinte roppant népszerűek voltak, és innen is csak két regényt meg egy ismeretterjesztő művet lehetett hazavinni - három hétre. De sok olvasó vállalta a sorban állást, a szűk "kölcsönzőtermet", csak hogy a hagyományoktól eltérően használhasson könyvtárat. A mozgókönyvtárak iránti érdeklődés az ötvenes évek közepére lanyhult, pedig akkor a villamosok már Újpestre, Pestlőrincre, Pestimrére, a kőbányai temetőhöz (Gogol: Holt lelkek) , Kelenföldre és a János kórházhoz is kiszálltak.
1955-ben meg is szüntették az egyik mozgókönyvtárat, tíz év múlva pedig már csak egy volt forgalomban.  Utoljára 1969-ben állt az olvasók rendelkezésére, a mozgókönyvtáras folytatást a szakma az akkor már évek óta világszerte elterjedt (Prágában például 1948-tól működő) "bibliobuszban" képzelte el. Az első ilyet 1973-ban indította a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, leginkább az újonnan átadott lakótelepek irányába.
Mi maradt meg mindebből mára? A you tube-on ma is letölthető egy aranyos magyar film. Amiben ott a villamoskönyvtár – és a gyönyörű Domján Edit a könyvtáros. A film címe: Két emelet boldogság.
Nézzétek meg!

Balaton-szemű varázslat

Balaton-szemű varázslat / Igenek az Ify-kápolnában


Hajnal van, apámmal horgászom. Pontosabban ő horgászik, én csak belelógatom a készségemet a vízbe, egyszer még a lábaimat is, de a gondolataim máshol járnak. Arra a szőke lányra gondolok, akit tegnap délután láttam a badacsonyi kikötőben, feltehetően a barátnőjével, akivel vidáman cseverészett. Amit hallottam, abból kiderült, hogy másnap délelőtt, azaz ma, egész napos biciklitúrára indulnak kettesben, mégpedig Tapolcára, majd onnan Szigligetre és haza.

- Nincs a halaknak hozzáállásuk a horoghoz - mondom eltökélten - , én inkább tekerek egy nagyot a környéken.
- Ahogy gondolod, de ha nem érsz vissza ebédre, legyen nálad valami uzsonnaféle - hagyja jóvá apám. - Én maradok... amíg maradok.

Kettesben nyaralunk, van egy hetünk a Balatonnál, itt Badacsonyban, ez a második nap. Anyu életében a Velencei-tóhoz jártunk meg a Vértesbe, de amióta meghalt, apa mindenen változtatott. Azt mondta, az új helyeken könnyebb elviselni anyu hiányát.

A bicajt a szállásadó ajánlotta fel, és én élek ezzel a lehetőséggel. Most itt taposom a pedált Nemesgulács után, és beérkezem Kisapátiba. Ez a legrövidebb út, tavaly apával is erre mentünk. Fél kilenc van, nem hiszem, hogy a lányok előttem járnának, jó, ha egyáltalán útra készek. Nyaraláskor csak a pecások kelnek korán. Az a tervem, hogy itt megvárom őket, azután a véletlen találkozás örömére csatlakozom hozzájuk, ha nem lesz ellene kifogásuk.

Egy park van a falu szélén, itt ücsörgök az egyik padon. Időnként kisétálok az útra, visszanézek, jönnek-e már. De nem. Már tíz óra is elmúlt. Ekkor rádöbbenek, ma nem csupán a pecások keltek korán. Valószínűleg előttem indultak, ami azt is jelenti, már Tapolcán vannak. Egy városban pedig nehezebben talál meg az ember bárkit is. Most mi legyen? Új terv kell. Át kell mennem a hegymagasi útra, a Szent György-hegy túlsó oldalára, hiszen Szigliget is úti céljuk Tapolca után. Megnézem a térképemet. Pont itt, e kis park mellől indul egy műút nyugatra, ezen fogok átmenni, és majd keresek egy alkalmas helyet a várakozásra. Közben azt is felfedezem a térképen, hogy akár Káptalantóti felé is mehettek, hiszen azon keresztül sincs messzebb Tapolca, mint ezen a kisapáti úton át.

Elindulok. Pár perc múlva a magam számára is furcsa ötlet születik meg bennem. Ott sárgállik a hegy szőlői között egy templom, de kicsit arrább egy fehéres szürke is, a fák között. Megnézem ezeket! Igaz, a szőke lány miatt vagyok úton, de ezen a negyed órán nem fog múlni semmi, ők biztosan elidőznek Tapolcán, messze még a délután.

A sárga templom szomszédja egy erkélyes présház. Mindjárt el is képzelem az erkélyre a szőkét, alá pedig magamat.
- Ó, Júlia, leszel-e az én szőkém!?
Válasz nincs, és én kerékpáromat tolva a másik, az erdőszéli templom felé igyekszem. Közben a térkép alapján megtudom, a Tarányi-présháznál, a Lengyel-kápolnánál jártam, és most az Ify-kápolnához tartok. Nézem a már innen is különösnek tűnő kis templomot, ahogyan közeledik felém, és olyan érzésem van, csak a magányos szél látogatja olyan alkalmakkor, ha valamiért a halálra gondol. Emmaus a felirat a homlokzatán, ez talán valami bibliai kifejezés lehet.
Kerékpáromat egy kerítéshez láncolom, gyalog megyek tovább. Be kell mennem a fák közé, az erdőbe. Az út a haldokló kis kápolna alatt vezet el. Mondhatom így, hogy haldokló, hiszen egyértelmű, ez egy pusztuló épület.

A közvetlen közelébe nem jutok, de ahogy fordul az ösvény, hirtelen ott terem a szemem előtt a szőke lány, egy kőkereszt aljában ül és eszik. Mellette a földön hever a bringája. Ez olyan hihetetlennek tűnik, hogy meg sem tudok szólalni.

Ő annál elevenebb. Miután röpke pillanat alatt felméri, hogy egy szelíd sráccal hozta össze a sors, rám köszön.
- Szép napot! - hangzik lendületesen, de ezzel még nincs vége. - Van még egy szendvicsem - tájékoztat. - Kéred?
Még mindig nem jutok szóhoz, az egyik pillanatban komoly hölgynek látom, a másik pillanatban kislánynak nézem, de ő nem jön zavarba, talán volt már dolga néma leventével.
- Ez a MORI- mutat maga felett a feliratra -, ugye valami halált jelent? És ki lehetett ez a LUDOVICO?
- Tizennégy... talán... - jön meg végre a hangom.
Kedves grimaszt vág.
- Úgy érted, a napkirály? Tizennegyedik Lajos? - kap a szavaimon és láthatóan örül, hogy sikerült szóra bírnia.

- Éves... tizennégy éves lehetsz - adok magyarázatot az előbbiekre.
- Ááá, értem - mondja egy nyelés után és bekapja az utolsó falatot. - Már nagyon kajás voltam - teszi hozzá.
- Ide kellett jönnöm.... vonzott ez a kápolna - vallom be némi csend után.
- Szintúgy. Már régebben is szerettem volna megnézni, de sosem jutott rá idő. Pedig mindig Szigligeten nyaralok.
- Azt hittem, Badacsonyban.
- Ezt miből gondolod? A pólóm miatt?
Észrevette, hogy bámulom.
- Esetleg - felelem a legostobábbat, amit lehet egy ilyen esetben.
- Érthető - mondja nagy lendülettel, közben feláll és nyújtózik egyet. - A pólómon azt olvashatod, hogy Université de Nantes. Ilyet valóban csak a Badacsonyban nyaralók hordanak.
- Bocs, csak feltételeztem. Mert tegnap a badacsonyi kikötőben láttalak - öntök tiszta vizet a pohárba.
Kerekre nyitja zöld szemeit. De nagyon szép!
- Valóban ott voltam tegnap. Mondhatnám azt is, hogy nem én, hanem az ikertesóm, de minek füllentsek. Egyke vagyok.

Olyan kedves és természetes ez a dumás lány, hogy rám ragad róla a könnyedség, felengedek, jó érzés tölt el. Aktívabb tudok már lenni.
Lelakatolt kapu és mellette kerítés, ez van a kőkereszt mögött.
- Bemegyünk? -kérdezem, s a dróthálón lévő lyukra mutatok.
- Miért is ne? Fedezzük fel együtt ! - lelkesedik, és elsőként bújik be az udvarra.

Remetelak, ez a feliratos neve a háznak, amit körülvesz a sok növény. Megbámuljuk, de nem visszük túlzásba.
- A remete is rég járhatott itt, nagyon elhagyatott ez az épület - jegyzi meg a zöld szemű szőke. - Egyébként tizenhat.
Ránézek, bele a szép zöld szemekbe.
- Éves, ha már szóba hoztad az előbb - magyarázza.
- Én már öreg vagyok, tizennyolc - árulom el az igazságot, legalábbis, ami a számot illeti. Ezzel egy időben egy igazán frappáns és férfias ötletem támad. - Andris - mondom a nevem határozottan és kezet nyújtok.
- Írisz - mutatkozik be ő is. A szeme vihar-zöld, mint a Balaton sehol máshol nem látható vízszíne, és én beleremegek, amikor kezét a kezemben érzem. Jó lenne, ha sosem kellene elengedni! Mégis elengedem, de még sokáig bizsereg a kezem az érintésétől.
- Akkor, kedves uram, ön már nagykorú - mondja tréfásan.
- Bizony ám. Szavazati jogom is van - felelek mosolyogva.

- A halott Ludovico emlékére lehet a kőkereszt - mondja pár pillanat múlva, miközben megbámuljuk a másik, a kisebbik lakóépületet is.
- Biztosan.
A kápolna teteje részben már nincs is, ezerszeresen sérült, ahogy a falak is repedésekkel teliek, itt-ott hiányzik is belőlük, romhalmaz a lábaink alatt, figyelni kell, hová is lépünk.- Zongora - bököm ki, amikor meglátom az elsőt. - Vagy zongoraféle... nem is egy.
- Jé, tényleg.

Azután betalálunk a tulajdonképpeni templomba. Nyomasztó a lepusztult állapot, nyitott minden, ajtó, ablak, tető, fal mintha menekülőben lenne, el innen, el, mielőtt egymást ütjük, nyomjuk agyon, gondolhatják az épület részei. Kicsit az az érzésem, mintha minden maga lenne a bizonytalanság, félelmet kelt, hiszen olyan a mennyezet, mintha mindjárt ránk akarna szakadni. Róla egy nyomorult ernyő lóg alá, bele a poros mozdulatlanságba, azt hiszem, ilyen lehet a százéves fájdalom.
Ugyanakkor végtelen nyugalmat és békét érzek, ami elsősorban abból a szertelen meghittségből fakad, hogy Írisz és én együtt botorkálunk egy különös, misztikusságot sugárzó, siralomházi idejét élő templomocska falai között, de az sem feledhető, hogy ez itt Isten háza, ahogyan a régiek mondták, mondják ma is, és valaha élettel lehetett tele, és méltó helye volt annak a gondolatnak, érzésnek, aminek szándékával épült. És misztikus a kettő együtt is, mert ez a lány misztikusan gyönyörű, azt hiszem, már el is varázsolt. És figyelem őt, ahogy óvatosan lépked, megnéz mindent, és általa vigasztalódom amiatt a keserű érzés miatt, amit e kápolna pusztulásának látványa okoz bennem. Így telnek el hosszú percek.

Kinézünk az ablakon, ott a Badacsony a közeli távolban, a Balatonnal együtt, ami szintén közel áll a szívemhez, főleg így, hogy szeme színét Írisz tőle kapta. Csak állunk és nézzük ezt a szépséges panorámát, ami ebből az ablakból látható. Jó itt, nagyon jó, habár életveszélyes lehet az épület állapota miatt, de ennek most nincs jelentősége.

Váratlanul óriásit dörren az ég, ezt többször is megismételi, misztikus, sötét felhők tornyosulnak. A zivatar azonban csak hangilag érint minket, az eső elkerüli a hegyet, a parton és a tó felett esik le.
- Hogyhogy nem jött a barátnőd?
- Ááá... tehát nem csak láttál, hallottál is.... - húzza el édes, fintorgó mozdulattal szép száját.
- Látogatót kapott az este, a mai napot vele tölti. Ennyi.
Olyan természetesnek érzem, hogy együtt vagyunk, ugyanakkor szépségesen furcsa, hogy még alig- ideje ismerem, és mégis olyan, mintha mindig is velem lett volna. Megfogom a kezét.
- A barátnőd, ő is Szigligeten nyaral?
- Igen.
- Elmentél Tapolcára?
- Szerinted? Már az út elején eldöntöttem, hogy most megnézem ezt a templomot.
Nem néz rám, és én is a kopott padlót nézem.
- Akarsz nagykorú lenni? - kérdem.
- Ezt hogy érted?
- A házasságkötéssel együtt jár a nagykorúság. Szívesen feleségül veszlek... ezt itt most eljátszhatjuk.
Az arcomat fürkészi.
- Eljátszani? De már nem vagyunk gyerekek - szólal meg kis hallgatás után.
- Éppen ezért. Lenne hozzá kedved?
- Kedvem lenne, de nem úgy készültem... nem is vagyok úgy öltözve.
- Pedig itt ez a templom, ez lehetne az utolsó nagy eseménye, mielőtt összedől. Vele is jót tennénk... lenne egy friss emléke is, ami nem az elmúlásról szól.
- Szép gondolat - mondja simogató hangon. - Nem olyan vagy, mint az első pillanatban hittem. Sokkalta líraibb…
Nem tud megsérteni ezzel, hiszen nem is szándéka. Inkább boldoggá tesz.
- Írófélének készülök... talán egyszer leszek is... ha majd nagy leszek - magyarázom, majd megérintem a kezét. - Na, mit mondasz a lánykérésre?
-Tudod, még sohasem kérte meg a kezem senki - mondja mosolyogva. - Legalábbis kerékpártúra közben még nem.
- Én pedig még sosem kértem meg senkit. Ez is jelenthet valamit.
- Jelenthet valamit, igen. Azt, hogy őrült vagy - és félelmetesen komoly arccal néz a szemembe. - Egyébként... én is az vagyok - teszi hozzá.

Hirtelen szédülni kezdek, de csak egy pillanatig tart, utána megölel a tudat, hogy meg vagyunk szelídítve egymás számára. És ez nagyon jó. Itt vagyunk a balatoni nyári forgatag háta mögött egy összeroppanni készülő, elhanyagolt, nyilván a közömbösség által is egyre lehetetlenebb helyzetbe kerülő pici kápolnában a Szent György-hegy oldalán, és éppen megéljük, átéljük a váratlanul ránk zúduló legszebb érzés valóság-varázsát.

Átölelem Íriszt, és ő annyit mond enyhe zavarában, hogy harmónium, merthogy az ablaknál is van egy ebből a billentyűs valamiből, és megtörténik az első csók. Percekig átölelve tartjuk egymást, majd óvatosan kibontakozik a karjaimból.
- Ez volt az igened, kedvesem? -kérdezi.
- Igen.
- Feleségül vagyok véve?
- Igen. Most már ásó, kapa és a nagyharang...

Elkísérem Szigligetre, másnap ott találkozunk és újból eljövünk az Ify-kápolnához, kimondani az igent. Ezt megismételjük a harmadik, negyedik és ötödik napon is. Szépséges igenekkel töltjük meg a kápolnát.
Furcsamód ő nem adja meg az elérhetőségét, csak én adom meg és megbeszéljük, hogy ő fog keresni.

Ennek már egy éve. Ez idő alatt hétszer jövök el Szigligetre és az Ify-kápolnához, de Íriszről senki nem tud semmit. Nem találom őt, csak az emlékét, ami egyre fájdalmasabb, és érzem, pusztulok, mint ez a kápolna, amiről időközben kiderítem, Ify Lajos egykori fonyódi plébános építette az ötvenes években, aki élete utolsó szakaszát itt élte remeteként. Ő volt Ludovico, aki abba a kőbe vésetett, ahol Írisz üldögélt azon a napon. És a kápolna reménye a vég elkerülésére úgy fogy el, ahogy az én reményem is a Balaton-szemű, szőke lánnyal való pár napos boldogság folytatására.

Vadászat

Vadászat

Ez a történet számos változatban történik meg minden nap. Ez itt a számos változat egyike.

 

Tegyük fel, hogy okos és ügyes vagy, van egy kicsi céged, egyesületed, alapítványod, bármid, és van egy nagyon nagy ötleted, akkora, hogy a kicsi akármid vagy hússzor belefér ebbe az ötletbe, de ha sikerül, akkor gazdag, hatalmas és sikeres leszel. Momentán mindegy, hogy az ötlet maga mi, találmány, vagy pénzügyi manőver, esetleg új termék, módszer, vagy egy nem felfedezett piaci szegmens meghódítása, a lényeg az, hogy az ötlet nagy, és sok, sok, sok pénz kell hozzá, meg kapcsolat, megmiegyébb, ami neked csak nagyon korlátozottan van.

Kell tehát találni egy nagy, gazdag és befolyásos embert, aki felkarol, és tovább repít a siker felé.

Így aztán gondosan körülbástyázod a nagy ötletet, hogy a nagy és gazdag ember segítés közben nehogy lenyúlja, és elkezdesz körülnézni a nagy és gazdag emberek piacán. Találsz is vagy kettőt, hármat, de őket nem érdekled, mással vannak elfoglalva. Végül anyád unokatestvérének sógora beajánl a volt gimnáziumi osztálytársának nagybátyjához, egy igazán nagy nagyágyúhoz. Előkészíti neked a talajt, megadja a telefonszámot, rád kacsint, és felajánlja, hogyha összejönnek a dolgok, akkor szívesen segít összehozni az akármit, nem is kér díjazást, „…he he, rokonok között ilyesmiről  ne is essék szó, majd ha összejönnek a dolgok, akkor majd megbeszéljük, öcskös…”

Megköszönöd önzetlenségét, és nekiveselkedsz, hogy felhívd a nagy embert. A kapott telefonszám a nagy ember cégének könyvelésé, ahol egy darabig nem tudják, hogy mit akarsz, végül átkapcsolnak a titkárságra, ahol szintén nem tudnak mit kezdeni veled, de annak mindenesetre ellenállnak, hogy bármilyen módon, vagy formában összekössenek a nagyemberrel. Egy hét után az unokatestvér sógora ismét – kissé fanyalogva, merthogy milyen ügyetlen vagy – nekiáll előkészíteni a talajt. Másnap egy új számon a titkárság vezetőjét tudod utolérni, aki háromnapnyi jól tervezet akadékoskodás után végül bekapcsol a szentek szentjébe, és egy érdes, mély, unott hang brummog bele a telefonba: - Aha, hát te vagy a Robi osztálytársának a rokona, ugye. Hát mit tehetek érted?

Elmondod, hogy nagy ötlet, nagy haszon, elmondanád személyesen, mindenki számára előnyös lenne, etc, etc, közben nem tudod, hogy jó jel-e hogy le vagy tegezve, vagy rossz jel, mert nem vesznek komolyan

–Jó, jó – szakít félbe az unott hang, - Gyere ide szerdán tízre az irodámba, elmeséled.

Vonal bont.

Szerdára összeszedsz minden anyagot, hétkor kelsz, borotválkozás, nagyon gondosan kiválogatott ruhadarabok, elegáns, de mégis némi könnyedséget sugalló külső, hiszen te egy dinamikus, energikus fiatalember vagy, vagy mi a fene. Fél kilenckor indulsz, negyed tízkor felhív a titkárság vezetője, közbejött valami, csütörtök három óra, bocsánatkérés nincs, magyarázat nincs.

Csütörtök háromnegyed háromkor érkezel az irodaépülethez. Kapuban biztonsági őr, kérdezi, hogy hová? Mondod, bemehetsz a kapun. Belül biztonsági kapu, átvilágítanak, kulcs, aprópénz zsebből ki.

Recepció, lista ellenőrzés, jéé, tényleg várnak, szép szemű kisasszony tovább enged a liftig. Liftben kigyúrt liftes fiú, kérdezi, hová, mondod, kinéz a recepció felé, szépszemű bólint, kóser vagy.

Vezetői szint. Mondjuk puha szőnyeg, esetleg faburkolat és matt üvegajtók, a titkárságé aranyozott kilincsel, de az biztos, hogy előtte öltönyös biztonsági ember. Kérdezi, hová mész, kis telefonon beszól, beenged.

Bent a szőnyeg még jobban süpped. Balra ajtó, jobbra ajtó, szemben kétszárnyú, rajta a nagy ember vezetékneve, csak úgy minden nélkül.

Két nő ücsörög, egy középkorú középcsúnya, okos tekintetű, és egy formás szőke kis kosztűmben, rövid szoknyában.

Középkorú eléd jön, udvarias, de rutinosan hideg, még nem tudja, hogy mi lesz veled, nem kötelezi el magát, látott már sok embert itt várni, akiket aztán soha többé. Megkér, hogy foglalj helyet, helyet foglalsz.

Esetleg pont a szőke titkárnővel szemben foglalsz helyet, és rögtön észreveszed, hogy az a szoknya nagyon is rövid, az asztal alatt kissé fel is csúszott, látni engedi a formás lábakat egész hosszúságukban, Szemed odaragad, egész addig, amíg rá nem döbbensz, hogy a leányzó észrevette gúvadó tekinteted, és sértődötten lejjebb ráncigálja a szoknyát, eltakarva, amit el lehet takarni. „Bunkó férfiak” üzeni tekintete, és te elszégyelled magad, majd fantáziád meglódul. Már biztos vagy benne, hogy a szőke a nagy ember szeretője, különben mit is keresne itt, és majd késő délután az íróasztalon abszolvált szex utáni beszélgetéskor panasszal fog élni: „Béluska, olyan bunkó volt az az a izé aki itt várt rád, úgy bámult, úgy elszégyelltem magam, miért ilyenek a férfiak Béluskaaa? „ és a sértett férfihiúság meg a lovagiasság egy pillanat alatt porrá zúzza a még ki sem bontakozó sikert, veled együtt.

Bűntudatos rettegésedet a házi telefon finom ciripelése szakítja félbe, és bebocsátást nyersz a nagy ember elé.

Ebben a történetben a nagy ember kövér, magas, kopaszodó jó hatvanas férfi. Három részes öltönyben van, mellényén óralánccal, de a három objektum – ember, pocak, öltöny – egységében van valami diszharmónia. Ez a test nem mindig volt kövér, és nem mindig volt öltönyös. Joviálisan, de unottan mosolyog. Leültet, föltesz két kérdést, majd a tárgyra térít. Kávét nem hozat be. Nekilátsz, gördülékenyen, szabatosan magyarázol, de hülye nem vagy, a harmadik mondatnál látod, hogy nem figyel igazán, nem érdekled. Már tudod, hogy azért fogadott, mert az általad nem ismert Robi ajánlott, és – úgy látszik – valamiért fogadni szokta azokat, akit ő küld. És ennyi. Fogadni, de nem figyelni. Akár itt abba is hagyhatnád, de nem hagyod, visz előre a tehetetlenség, végig mondod a mondókádat, de közben tekinteted kétségbeesetten söpör körbe az irodában, valami fogódzót keresel a nagyemberhez, mert tudod, hogy nagyjából öt perc múlva kidob. Ki leszel kisérve az ajtóig, meg lesz lapogatva a hátad, még egy mobil számot is kaphatsz, ha a nagyember elmegy idáig a játékban, de azért csak egyszerűen ki leszel dobva. És akkor vége, ide többet nem jössz. Gépiesen magyarázol tovább, de idegesen rebbenő tekinteted megpillant valamit: nini, az ott egy fotó a nagyemberről, puskával a kezében, a vadászok ősi pózában, fél lábát egy döglött vaddisznó hátán nyugtatva bámul a képről közepes önelégültséggel. Ez vadászik! Megvagy! Vadászol, persze, hogy vadászol, egy ekkora ember vadászik. Két síkon zakatol a fejed, magyarázol tovább, és haditervet kovácsolsz. Amikor a haditerv kész, akkor egy rövid összefoglalóval kurtán befejezed a mondókádat, elnézést kérsz, hogy feltartottad, reméled, hogy sikerült az érdeklődését felkelteni, a további részleteket esetleg átküldenéd. … Vendéglátód felderül, azt hitte, hogy legalább húsz percig fogod zaklatni, tíz perccel megúszta, hálából feltesz egy szakszerűnek tűnő kérdést, ellenállsz a kísértésnek, hogy részletesen válaszolj, két mondat, mosolyogva felállsz, örülsz, hogy meghallgattak, stb. stb.

Nagyember feláll, hogy kikísérjen, elindulsz, aztán kissé szórakozott pofával megállsz a vadászjelenet előtt, bámulod: - Hol ejtette ezt a szép kant, ilyen nem terem minden bokorban. teszed fel azt a kérdést, ami alapjaiban változtatja meg a jövődet.

Leendő partnered kivirul, - „D-ben.” – válaszolja azzal a szemérmes büszkeséggel, amellyel a vadak és halak gyilkosai a sikeres zsákmányolásról szoktak általában beszámolni.

-          „Naa” – csodálkozol,-  „Csak nem??”

-          „De bizony!” jön a válsz, és a beszélgetés, innen olajozottan megy előre abba az irányba, amit reméltél.

Vadászol? Hát nem, nincs idő, meghát – kis grimasz – drága sport, annyira még nem szalad a szekér, de az apád, ő igen, a z-i vadásztársaság titkára volt. Ó, persze Z, az igen, az a vadászok Mekkája, szép terület. Hát igen, a fővadőr jó ismerősöd. Meg az elnök. Azért le szoktál menni, meghívnak időnként, ha lehet, vadászgatsz egy kicsit. Az apád miatt segítenek. Hogy esetleg oda? Egy meghívás? Hát nyilván menne. Holnap utána kérdezel. Aztán majd telefonálsz. Igen még holnap, vagy holnapután. Stb. stb.

Szinte giccses, hogy milyen könnyen megy fűzőcske. Nagyember a liftig kísér, miniszoknyás titkárnő megérzi a változást, szélesen rád mosolyog, középkorú titkárnő szeme villan, már tudja, hogy még lát majd. Kapsz egy közvetlen mobil számot, új barátod megvárja, amíg becsukódik a liftajtó, még egy utolsót int.

Most akkor nincs más dolgod, csak hogy összehozd ezt a meghívást. Az öreg fővadőr lesz a legkeményebb dió, húsz évesen részegen elkötötted a dédelgetet GAZ terepjáróját, és úgy lecsúsztál egy meredek, sáros domboldalon, hogy két traktor is alig húzta ki a völgyből. Az öreg azóta is emlegeti, és nem nagyon vesz felnőtt számba. Az sem könnyű, hogy apád és a vadásztársaság elnöke nincsenek beszélő viszonyban a reformkommunizmus kitörése óta, mert mindketten úgy értékelték, hogy a másik végre színt vallott.

Mindegy, össze kell hozni. Apád duzzogva felhívja a fővadőrt, vele még tud szót váltani. Te fölhívod az elnököt, először kissé ridegen kezel, de a család összezár, nagybátyád is felhívja, elmondja, hogy tulajdonképpen ki is a nagyember: „És neked is jót tenne, ha lemenne, és ott jól érezné magát.”- tanácsolja. Anyád is felhívja az elnököt, valamikor volt néhány zavaros hét közöttük, hál istennek még apád előtt, így aztán kevésbé gusztustalan, ahogy mély alt hangon kér egy kis segítséget a számodra. Végül apád is felhívja, persze kibékülnek, az egésznek annyi haszna biztos van, hogy ezek ketten sok év után újra találkoznak, mindent megbeszélnek, és végre jó alaposan berúgnak együtt, ami már mindkettőjüknek nagyon hiányzott.

A következő két hét azzal telik, hogy megszervezed ezt a sportos programot. Szállás, menü, italok, szakácsnő, nő, logisztika, fővadőr, vadőr, vad. Mert persze a legfontosabb, hogy nagy barátod lőjön is valamit, valami szépet. Lehet, hogy elég lenne jól megitatni, megetetni,

aládugni a Kovács Rozit, aki már tíz éve teszi szakszerűen boldoggá az ide érkező fontos embereket, de valószínűleg nem lenne elég, ezek a programok megfelelő kiegészítői a vadászatnak, a lényeg azonban a zsákmány. Így aztán az öreg vadászmester rosszkedvűen, de a nem ellenkezve az elnöki utasítással, az összes vadászpraktikákat bevetve előkészít egy szép bakot arra, hogy időben megjelenjen lemészároltatás céljából. Vészprogramnak meg ott van a temérdek vaddisznó, valamelyik csak arra szédeleg, amerre kell neki.

Végül minden összeáll. Érkezés péntek délután, vacsora, szombat hajnaltól délelőttig vadászat, ebéd, este vadászat, vadászvacsora, vasárnap vadászreggeli, vadászat, ebéd, irány haza. Mindeközben valamikor kell elkapnod a nagyembert, és rátukmálnod magadat, meg a tervedet. Sikerül? Muszáj. Akkor rajta.

A nevezetes napon már reggel leutazol, utolsó ellenőrzések, minden a helyén, a nagyon fontos vendégekhez szokott vadászházház és személyzete nyugodt profizmussal készül a hétvégére: mindenki a helyén, a bak valahol az erdőben legeli az utolsó ebédjét, vaddisznók zegzugolnak, könnyű vacsora előkészítve, italok hűlnek, Kovács Rozi felszolgáló kisasszonynak álcázva bevetésre készen. Minden ok.  Annak idején nagyobb falattal is elbírtak, mint a most várt nagy falat.

Csak te heversz romjaidban, minden ezen a hétvégén múlik, ha valami nem sikerül, akkor maradsz ami vagy, és az neked már nem elég. Négyszer rohansz el wc-re, orbitális hasmenésed van, végül, az öreg fővadőr megszán, előveszi a saját pálinkáját, amiből Kádáron és Titón kívül senki sem kapott soha egy kortyot, még Brezsnyev sem. A pálinka azonnal rendbe teszi a gyomrodat, és valami könnyű lebegésbe taszít. Most már nyugodtan várod a hat órát, és reméled, hogy vendéged hamar jut állapotba, és nem veszi észre a tiédet. Ötkor megérkezik az elnök, nem akar lecsúszni az érkezési-üdvözlési ceremóniáról, konkrét tervei vannak nagyemberrel, mióta tudja, hogy ki Ő. Ennek érdekében úgy döntött, hogy három napig fog neki gazsulálni, és ezt mindjárt az érkezés pillanatában elkezdi. Mivel tervei nem keresztezik a tiédet, ezért örülsz neki, hogy a nyalás egy részét átvállalja, és te lehetsz egy kicsit egyenrangú.

Hat óra nulla nullakor (a királyok udvariassága) begördül a Nimitz osztályú terepjáró, ami a nagyember vidékre rendszeresített gépjárműve, és kiszállnak belőle a vendégek: nagyember, aztán jobbkeze, titkárságának vezetője, akinek eddig csak a hangját ismerted, de így is sikerült megutálnotok egymást. Most első pillantásra megbocsátasz neki mindent, mert látod, hogy magán viseli diktátorok közvetlen udvartartására jellemző összes pszichoszomatikus tünetet. A hátsó ülésről lábaival kalimpálva lekászálódik a szőke titkárnő baba, akinek láttán megérted, hogy a Kovács Rozi ezen a hétvégén tényleg felszolgálni fog, és végül a sofőr öltönyben, és alighanem pisztollyal a belső zsebében. De ha nincs neki, akkor is két méter magas, lapátkezű, puszta méreteivel is garantálja a biztonságot.

Üdvözlések, üdvözlő ital, a vendég mindjárt hármat is legurít, sótlan jobbkeze halkan kér egy kis ásványvizet, a szőkeség belecsippent a pálinkába, és sokat ígérően felsikkant: „Jujj, ettől én becsípek”. Sofőr nem iszik. 

Na tehát megkezdődött, visszaút nincs. Vendégek elhelyezkednek, nagyemberé nagyszoba, titkárnőé a melletti, főtitkáré a folyosó végén, hozott laptopot, két mobilt, öt perc alatt berendez egy irodát. Sofőr a melléképületbe, vasárnapig nincs dolga, fölszívódik. Bölcsen tudja, hogy nem kell neki mindent látni.

Az esti menü könnyű, nagy ivászat sem várható, másnap reggel fél négykor van ébresztő (többek között ezért is utáltad egész életedben a vadászatot, na meg a gyilkolás miatt). A vacsora felett felületes beszélgetés, főleg az elnök viszi a szót, nagy ember fáradt, látszik, hogy azért a néhány milliárdért, és a korlátlannak látszó hatalomért dolgozni kell. Néhányszor megszólal a titkári mobil, ilyenkor szegény félrefordulva belebrummog, csak egyszer fordul főnökéhez: „Sadorjai, 27 és felet akar.” suttogja, a válasz halk de erélyes: „Meg a lófasz a seggébe.” A titkár lefordítja a telefonba: „ Nos, még nem döntött. Javaslom, hogy hétfőn személyesen térjünk vissza a kérdésre.” Ez elintézve, más zavargászás már nem történik.

Szőke – ígéretéhez híven – finom szalonspiccbe szédül a pálinkától, aranyosan csacsog, kipirul, főnöke tulajdonosi elégedettséggel nézi, elnézően mosolyog, végül, mikor kis tündére az aranyosság és zavarosság határmezsgyéjén kezd mozogni, hirtelen asztalt bontanak. Savanyújóska csak erre várt, ő is fölpattan, elindul, ránézésre is még éjfélig fog dolgozni, emilezik, telefonál, nyilván ő az, aki zsonglőrként kapkodja el, és teszi a helyére a főnök által egyszerre feldobált ötven labdát. Hiába, zsák a foltját. Elnök is elvonul, a nyalandó segg már nincs jelen, minek üljön a vacsora romjai fölött, veled nincs miről beszélni, kicsit szégyelli magát előtted, hogy ilyen látványosan udvarol a te általad felvezetett, nagyvadnak, ráadásul, ha elér nála valamit, még neked lehet hálás.

Kettesben maradsz az öreg vadőrrel. Valakibe muszáj belekapaszkodnod, őt nyaggatod: „János bácsi, ugye minden rendben lesz holnap, lövünk valamit, ugye?” Az öregnek nem nagyon tetszik a nyavalygásod, de azért nyugtatgat, végül leküldet veled még egy korty pálinkát, és mintegy példát mutatva aludni megy. Te is.

Fél négykor ébresztő, kávé, reggeli kis korty: „célzóviz, haha” és elindultok. Nagyember, Elnök, te, fővadőr, vadőr. Mindenkinél puska, Elnöknél öreg kiszolgált márkás jószág, nálad apádé, szintén kiszolgált darab, vadőröknél egyszerű, funkcionális fegyver. A vendég puskája viszont elképesztő, nagy márka, ágyúnyi kaliberrel, olyan távcsővel, mellyel bármit el lehet találni bárhonnan. Teljesen felesleges ide, vadőr arca megrándul, de nem szól semmit. 

Kényelmesre puhított UAZ küszködi magát keresztül árkon-bokron, aztán végállomás, kiszállás. Gyalog mentek a lesig, ott szakszerűen szétosztanak benneteket, te a vendéggel maradsz, ha minden igaz, akkor a baknak nemsokára itt kell előtettek átsétálni.

És átsétál! Menetrend szerint, ahogy annak lennie kell, fél órával azután, hogy elhelyezkedtetek, megvárva, amíg kigyönyörködhettétek magatokat a hajnali párás erdőben, és mielőtt elkezdenétek unni magatokat. Kisétál, és megáll, oldalát mutatva felétek, tökéletes kivégzési pózban, elhibázhatatlanul. Nagyember észreveszi, felvillanó szemmel fordul feléd, bólintasz, mutatod, hogy övé a lövés joga. Hatalmas fegyver emelkedik, rövid célratartás, majd döbbenetes fény és hangjelenségek kíséretében kilobban a lövés. Az elhibázhatatlan vad természetesen el lesz hibázva, a lehető legrosszabb módon, a golyó a medencéjét zúzza össze, távoztában a másik oldalon magával ragadja az őz összes belsőségét. Szerencsétlen megugrik, és rövid vágtában a legalább száz méterre vonszolja béna hátsóját, vért és bélsárt kenve az aljnövényzetre. Végre összeesik, rángatózik. A két vadőr kétségbeesetten veti magát a szenvedő bak nyomába, te is velük futsz, hátra nézve látod, hogy vendéged nem tart veletek, üdvözül mosollyal áll a lövés helyén. Eltalálta!

Egyszerre értek a szerencsétlenhez, az ifjabb vadőrt megbénítja a látvány és a bak rikító sírása, de az öreg habozás nélkül odalép, hátulról átkarolja a vad fejét, egy határozott, de furcsán gyengéd mozdulattal átvágja a torkát. Talán tíz másodperc múlva gyengül a rángatózás, az állat kezd kivérezni, még tíz másodperc, már csak gyenge hörgés hallatszik, aztán már az sem. Még tíz másodperc, és vége, szeme holtan mered a semmibe. Egymásra néztek. Tudod, hogy mi jár az öreg fejében. Egyetlen vad sem érdemli meg, hogy így végezze., és ezt a fakezű mészárost te hoztad ide.

„Vihetitek” mondja az öreg szemedbe nézve, a többes szám második személyű ragozással egyszer és mindenkorra átlökve a másik oldalra. Mostantól oda tartozol a szemében. Most ért véget a gyerekkor. Gyors önvizsgálat: fáj? Sajnos nem. Csak megkönnyebbülés, hogy vendéged zsákmányolt, hangulata megfelelő lesz. Elfordulsz, integetsz neki. „Megvan Béla! Gyere!”

A többi már rituálé és hagyomány szerint történik. Az ivászat már itt kint elkezdődik, amíg lezajlik a fotózkodás, és a két vadőr szállításra előkészíti a zsákmányt, gyakorlatilag kiürül a kulacs, a hangulat emelkedett, a visszaúton tovább emelkedik. Még nincs nyolc óra, de a vendég már részeg, az elnök igyekszik követni, te pedig próbálsz nem berúgni. Hosszú menetelés várható.

A reggeli javít valamit a helyzeten, átmenetileg mindenki konszolidálódik, de a délelőtt hosszú, az ünnepelni való meg sok, a nagy férfiú a zsákmányt élteti, az elnök a nagy férfiút, a két vadőr ugyan nem ünnepel senkit, de kötelességtudóan ülnek le a visszautasíthatatlan ajánlatra: „Üljenek már ide, tudom, hogy sok munkájuk van ebben a remek reggelben, hadd legyek hálás”. „Hadd legyen”, gondolják a vadőrök, és ezt kivárandó rutinosan kezdik tartani a tempót. Téged pedig a végtelen megkönnyebbülés hullámai hajtanak előre, most már mindegy, a sikerélmény megvan, már csak időt kell találni a mindent eldöntő beszélgetésre. Mindenesetre ez az idő nem most van, a délelőtti részegség felelőtlen jókedve ural mindenkit, vadásztörténetek, vaskos anekdoták röpködnek a levegőben, kis szőke is csatlakozik, bár inni nem iszik, de jelenléte elengedhetetlen, hogy megfelelően pikáns hátteret biztosítson a „Vadász felesége, meg a nagyfarkú erdész” típusú száz éves történetekhez, piros arcú kacagással derítve fel a mulatozó férfiakat.

Délig minden rendben megy, ekkor azonban sajátos epizód következik, vizsga ez, vagy afféle, az utolsó pillanatban érzel rá, hogy nagyon nem mindegy, mit lépsz. Történik ugyanis, hogy Nagyember, aki tegnap óta már Béla és „te” egy különösen zaftos poén után minden átmenet nélkül feléd fordul és azt mondja: „Nézmár utána apám az ebédnek, kész van már, vagy mi a farkam, mert éhen halok.”

A szöveg tökéletesen beleillik a délelőtt kontextusába, a kérdés adekvát, így már ugranál is, de hirtelen kapcsolsz, és felállásra mozduló izmaidat hirtelen elernyesztve az elnök felé fordulsz: „Nézz már utána légy szíves András bácsi, mégis csak te vagy itthon.” Értsd: mi itt, én is, a vendégeid vagyunk, a te dolgod, hogy ugrabugrálj körülöttünk. Ha jót akarsz. Az elnök pedig feláll, és miden teketória nélkül indul a konyha felé. Egyszer majd biztos, hogy le akarja majd verni rajtad ezt a pillanatot, de ez már nem érdekes, ha most sikerülnek a dolgok, akkor tehet egy szívességet, amúgy is utáltad mindig, gyerekkorodban nagyon fájdalmas barackokat nyomott a fejedre, és mint tudjuk, a gyerekkor ma reggel véget ért. Nincs több barack.

Béládnak tetszik ahogy ezt intézted, mosolyog, ki fogtok jönni egymással – üzeni ez a mosoly. Szőkének is tetszik, ahogy rád pillant, abban van valami ígéretes.

Megjön az ebéd, bőséges, nehéz és nagyon finom, a túlterhelt gyomrok és levegő után kapkodó májak végül ágyba parancsolják a jelenlevőket, egy kis délutáni szieszta következik, vadőrék pedig rendezik az őzhullát, egy rész trófea, egy rész kaja.

A délutáni ébredés utáni pillanatok egyértelművé teszik, hogy esti vadászat nem lesz, mindenki zákányos, és itallal igyekszik gyógyítani magát. Minden ott folytatódik, ahol abbahagytátok, csak a téma változik, nők és fejbenfőzés helyet politika, közelmúlt, nemzethalál, történelem. Mivel Z-ben vagytok, és vadászat zajlik, rövidesen szóba kerül az Öreg, aki gyakran megfordult itt, hol vendéggel, hol csak úgy, jó emlékeket hagyva maga után. Néhány mondat után kiderül, hogy Béla nagyon is sok mindent tud erről, alighanem nem csak most nagyágyú, korábban is a tűz közelében lehetett. A valamikori bennfentesek magabiztosságával vázolja a létező szocializmus történelmi időszakát. Amikor azt találja mondani, hogy: „ Én megmondtam Kádárnak, hogy…” és aztán szép elemzés következik arról, hogy a főtitkár hol baszta el tanácsa ellenére, akkor egy pillanatra felmerül benned a kétség, hogy valóban jó lóra tettél-e. Eddig próbáltad kideríteni társad 89 előtti életrajzát miheztartás végett, de ettől a pillanattól már nem vagy kíváncsi. Jobb így.

János bácsi, az öreg fővadőr eddigre már majdnem megenyhült vendéged iránt, de ezt hallva, csendben feláll, elköszön, és elmegy. Számára Kádár isten volt és marad. A szocializmust nem szerette, az oroszokat ki nem állhatta, a rendszerváltást megkedvelte, mert végre nyugodtan lehetett énekelni a székely himnuszt és visszafogottan zsidózni, de Kádár, az más, az érinthetetlen. Hogy elkerülje a számára verséggel végződő konfliktust, inkább elmegy.

Este nyolcra Bélád is, az elnök is kiütötte magát, a vacsora után mind a ketten bizonytalan léptekkel távoznak, nagyembert a kis szőke támogatja fel, szüksége is van a támaszra. Lépcső tetejéről még visszanéz a baba, pillantása most már egyértelmű, az éjszaka egy részét együtt fogjátok tölteni, akár akarod, akár nem.

Végre előkerül titkár úr is, mostanáig leisztolt, most végre elengedi magát, iszik egy pohárral, és elkezd tallózni a vacsora maradékaiban. Váltotok néhány közömbös szót, ő még nem kötelezte el magát melletted, de láthatólag törekszik rá, alighanem tudja, hogy főnökének tervei vannak veled. Bízni legalábbis ebben bízol. Erre utal váratlan személyes jó tanácsa: „A Bellát ne dugd meg, őfensége erre kényes, nem ér annyit.” De te már tudod, hogy meg fogod, mert nem tudod, hogy kit nagyobb baj megsérteni, nagyembert, vagy a szertőjét. Az utóbbi talán még többet is árthat neked, és nincs sértettebb ember egy visszautasított nőnél - gondolod, egyébként hibásan, a nők nagyjából mindig helyén kezelik a dolgokat. De mindettől függetlenül, amióta láttad, azóta szeretnéd megcsócsálni, annyira meg vagy férfi, hogy ebben ne tartson vissza semmi ésszerű megfontolás.

Így aztán, amikor éjféltájban halkan nyílik az ajtó, és Bellácska alulöltözötten besurran rajta, akkor készen, teljesítményre hangoltan várod. A pornográf fejezetet hajtjátok végre először, de mint kiderült nem csak ezért jött. Kényelmesen hozzád kucorodik, és szövetséget ajánl. A szőke babáról kiderül, hogy szőke is, baba is, de közben meg nagyon okos. Ajánlata az, hogy a háttérből, minden rendelkezésére álló eszközzel segít neked, információkat szerez, súg, most például mindjárt azt, hogy főnöke nagyjából már eldöntötte, hogy érdekli az ötleted, csak még nem tudja, hogy hogyan nyúljon hozzá, meg részletekre is kíváncsi. De össze fog jönni. A mérhetetlen megkönnyebbüléstől teljesen felpörögsz, és egy újabb numerának kezdesz nekikészülni, partnernőd azonban még nem hangolódott rá, előbb felvázolja a szövetség másik felét is. Egyszerű a dolog: amikor már sikerült az egész, és le tudsz válni Bélátokról, akkor vidd magaddal a cégedbe, szervezetedbe, alapítványodba, akármidbe valami komoly beosztásba, ahonnan kilőhet, mert ez itt nem fog neki menni, még évekig harmadosztályú titkárnő és kitartott baba lesz. És most már kezdi unni. Nem Bélát, aki „tulajdonképpen nagyon aranyos” , hanem az idő múlását.

Megígéred. És ameddig ő is kezdi magát ráhangolnia a következő tíz perces etapra, gyorsan megszámolod az egy hétvégére jutó árulások számát: egy a feleséged, akit ép most csalsz meg, kettő az őz szegény, akinek randa halálát végső soron te okoztad, három az öreg vadőr, aki eddig emberszámba vett, és végül Béla, akit elkerülhetetlenül át fogsz vágni meg a nőjét is elviszed. Majd. Ha már fel és kihasználtad. Asszongya, ez négy, rossz esetben négy és fél. Nem sok. De azért szeretnéd, hogy több ne legyen.

Bellácska három felé távozik, mert: „Mindig korán kel, jobb, ha az ágyamban talál.” mondja kicsit savanyúan. Nem nagyon komolyan, de nyűgös leszel ettől, féltékenyke is, bár nem túlzottan, mert világos, hogy ezzel a nővel inkább praktikus üzleti alapon fogsz együttműködni, a szex az csak kellemes kiegészítő lesz. Vagy nem lesz, mert kimondottan okos feleséged hozzávetőlegesen hat hét alatt jönne rá, hogy szeretőd van. És akkor bukik minden. Ez tényleg nem éri meg.

A kellemes éjszakai kalandtól és a mérhetetlen megkönnyebbüléstől mélyen, jól és sokáig alszol. Kilenc van, mire leballagsz egy kávéra a konyhába, és arra a hírre érkezel, hogy nagy barátod hajnalban fölkelve megfűzte az első szembe jövő vadőrt, kimentek egy kicsit a környékre, és lőtt egy szép kis kant. A teraszon találod, nagyon elégedetten, végtelenül békésen ücsörög, szivarozik, előtte néhány falat, kávé, egy sör, és egyértelműen téged vár. Leülsz, elfogadsz egy pohár sört, és amikor hátradőlsz, Béla, Béluska, Nagyember feléd fordul és azt mondja: „A múltkor az irodámban nem volt elég időnk megbeszélni ez a te kis ötletedet, hát elmesélnéd nekem pontosan, hogy mi is ez az egész.” E szavakkal megnyomja a piros gombot benned. Nyugodtan és nagyon részletesen elmondod az egészet elejétől végig, kitérsz a buktatókra, és arra, hogy miért biztos a siker. Figyelmesen hallgat, nagy játékos, pókerarca 10-ből 9 pontos, de tündérkéd jóvoltából tudod, hogy már a tied. Mikor befejezed, elgondolkodik, kérdez kettő nagyon találót, amiből tudod, hogy most tényleg figyelt rád, és ért is téged. Válaszolsz, igyekszel nem örömujjongani, tudod, hogy kész, meg fogtok állapodni itt a reggeli fölött.

Így is történik. Béla elnéz a messzeségbe, és mintegy maga elé mormolja: „Jó, nagyon jó! Ez robbanni fog.” Feléd fordul: „Hát ha ezért hívtál ide, hogy ezt lenyelesd velem, akkor az fölösleges volt, ezt simán bevettem volna az íróasztalom mögött is.” És mosolyog hozzá a dög. „Hogy egy tripperes kan víziló akasszon be neked ” – gondolod magadban, és most már biztos vagy abban, hogy az első adandó alkalommal megpattansz ettől a vén gazembertől, és addig is minden lehetséges alkalommal lefekteted a nőjét csak úgy bosszúból ezért a hétvégéért és az elmúlt két hétért. Közben visszamosolyogsz ártatlanul és gátlástalanul hazudsz: „Ugyan már Béla, hát csak vadászni jöttem én is, nem kellenek nekem ilyen trükkök, főleg nem annál, akivel együtt fogok dolgozni.” És nem szakad le semmi.

Rátértek a részletekre, partnered ajánlata nem a legkedvezőbb, egyenlőre övé a tejszín, te pedig melózol majd vakulásig, de már most nagyságrendekkel előrébb vagy, mint három nappal ezelőtt és ennél sokkal jobbra nem számítottál. Rábólintasz, úgyis csak idő kérdése, hogy önállóan tovább lépsz. Egy – két év és irány a csillagos ég, addig meg akár a lépcsőn ülve is kibírod. Remélhetőleg.

Béla intézkedni kezd, telefonál a légvonalban 50 méterre tartózkodó Jobbkéznek: „Szervezzünk össze egy felső szintű vezetői értekezletet holnapra…nem, keddre, akkor az egész napot Lacira szánjuk, értettem? Egy óra múlva kérek visszajelzést, hogy mindenki ott lesz… Mi? Mi van a Dormányival? Hát jöjjön ki abból a kurva kórházból, ő főkönyvelőm, hogy szerződjek nélküle. Műtsék a szerdán! Na munkára, Tibcsikém, munkára!” Ez a rövid kis monológ bepillantást enged Bélád munkamódszereibe és kommunikációs stratégiájába. Hát nem lesz könnyű.

A nap további része már lecsorog, ebéd után mindenki szedelődzködni kezd, indulás kora délután, sofőr is előkerül, kisimult, nyugodt arca arra utal, hogy jó hétvégéje volt neki is, talán a Kovács Rozi váltott célpontot. Elnök az utolsó pillanatban rohanja le nagyembert a saját kérésével, bízva benne, hogy az az indulás előtt nem sokat fog gondolkodni hanem simán rábólint. Téved, Bélátok ennél ügyesebb, harminc másodperc alatt kicsikar belőle egy permanens biankó meghívást ugyanide, csak utána bólint.

Gyors búcsúzkodás, figyelmeztetés: „Kedden nyolckor, hozzál mindent, egy nap alatt mindent sínre teszünk.” Bella mosolyog, kapsz egy puszit, mikor senki sem látja gyorsan rád kacsint, mintegy konfirmálva éjszakai szerződéseteket. Savanyújóska már kollegálisan búcsúzik, javasolja, hogy másnap „ugorj be” hozzá, mert: „egyeztetni kéne néhány részletet, hogy a kedd olajozottan menjen, Tudod, ha valami nem fog stimmelni, a főnök most már a te fejedet is leveszi az enyémmel együtt.” Visszagondolsz arra a kis telefonbeszélgetésre, és belátod, hogy igaza van, még ingatag a helyzet ahhoz, hogy nagyképűsködjél. Bele kell simulnod a környezetbe.

A monstrum kigördül a vadászház udvaráról, integettek, te és az elnök, rövid időre összehoz benneteket, hogy mindketten elértetek valamit. Váratlan nagylelkűségi rohamában felajánlja, hogy maradj még egy éjszakát, ő is csak holnap megy haza, estefelé kimehettek még egyet, „hátha puskacsőre akad valami”. Hátha nem, gondolod reménykedve, vérből, gyilkolásból már eleged van, de az ajánlatot elfogadod, szerinted megérdemelsz egy nyugodtan ülepedő görbe estét.

Hát így, ennyi. Nagyjából így esnek ezek a történnek. Lehet, hogy nagyember nem milliárdos, hanem miniszter nagykövet, vagy más efféle, és az is lehet, hogy nem vadászat, hanem horgászat, adriai vitorlásverseny, vagy golf a katalizátor, a de a recept ugyanaz. Mindig.

Amúgy ha rám hallgatsz, már az elején hagyod a francba. Ha ettől megy előre a világ, akkor maradjon helyben.

 

A legolcsóbb urna

A legolcsóbb urna

Ella fullasztó undort érzett a mellkasában, ezzel élt már évek óta, még ha nem is akart mindig tudni róla. Kinyitotta a szobában az ablakot, hogy az áporodott levegőt frissre cserélje, aztán körülnézett, hogy a két hete meghalt édesanyja kis egyszobás lakásában mi az, aminek még hasznát tudná venni.

Milyen rövid az a harminc nap, ami alatt ki kell ürítenie a kis zuglói lakást, és visszaadni az önkormányzatnak. Hiába kérlelte mindig az édesanyját, hagy jelentse be hozzá az unokáját, Bálintot, hogy ő legyen a bérlet folytatására jogosult, és ne kelljen leadni az önkormányzatnak a lakást. A mama hallani sem akart róla.

- Csak a halálomat lesnétek, ugye?! – förmedt rá mindig Ellára, ha a lánya csak szóbahozta a dolgot.

Bálint most a családjával az ő hajdani lakásában lakik. Ő meg kiköltözött a telekre, a kicsi, kifűthetetlen, komfort nélküli nyaralóba. A szerény nyugdíjából azt is alig tudja fenntartani. A menye otthon van az egy éves kislányukkal, a fia két állásban is alig tud megkeresni annyi pénzt, hogy megéljenek. Valahogy divat lett ingyen dolgoztatni az embereket, vagy legalábbis nem megfizetni a munkájukat. Na, most erre a lakásra is keresztet vethetnek, pedig milyen jól jönne neki, nem kellene a víkendházban fagyoskodnia, a kerti csapról vizet hordani, rezsón főzni, a kinti budiba járni.

Holnap jön a felvásárló, aki megvette a hagyatékot, és vállalta a lakás kiürítését, lomtalanítással, takarítással. Alig ad valami kis pénzt az ócska, agyonhasznált bútorokért, de a lakáshasználati díj, amit erre az egy hónapra kell fizetnie az önkormányzatnak, az legalább, kitelik belőle. Még ez is! Fizetni azért, mert még itt vannak a holmik, és nem tudta rögtön átadni a lakást…

Ella kiment a konyhába, kinyitotta az üveges, régi konyhaszekrényt, és elkezdte kirakni az asztalra azokat a bögréket, és tányérokat, amik nem voltak csorbák. Ezeket még tudja használni. A maradékot úgy rendezte el, hogy ne nagyon látsszon meg a hiány. A nagy lisztes dobozt is betette hozzájuk a szekrény tetejéről. Aztán újra kivette a dobozt, és kíváncsin belenézett, hiszen az édesanyja évek óta nem főzött. Őt szekálta telefonon, hogy milyen ételt főzzön, és hozzon neki. Nem érdekelte, hogy egy rezsón kell kínlódnia a főzéssel, nem engedte, hogy itt készítse el az ételt őnála. Az sem érdekelte, hogy neki magának is alig jut ételre, pláne télen, amikor fűtenie kell.

-         A lányom vagy, ennyit megtehetsz! – förmedt rá mindíg, ha megpróbálta

elmondani a nehézségeit. Elvárta, hogy Ella élete az ő igényei köré szerveződjön.

Jó régi lehet már ez a liszt – gondolta, és a szemetesvödörbe öntötte a tartalmát. Meghökkenve látta a kiömlő liszt között az összegumizott bankjegyköteget. Kihalászta a szemetesből, lerázta, és kigumizta. Elkerekedett szemmel nézte a tíz darab ötezrest. Szóval volt a mamának némi dugipénze, és itt tartotta – gondolta meglepetten. A dobozt visszatette a szekrénybe, és előrébb húzta a cukortartót. Ha már rendet csinál, kiüríti azt is, hazaviszi a tartalmát, nem kell az a felvásárlónak… Ahogy beleöntötte a kristálycukrot egy nejlon zacskóba, abban is felbukkant egy összegumizott bankjegyköteg. Ez is ötvenezer forint volt.

Ella rádöbbent, hogy nem egy dugihely van, és módszeresen keresni kezdett rejtekhelyeket a lakásban. Nem csalódott, inkább egyik ámulatból a másikba esett, a rengeteg helyen megtalált pénztől. A szekrényben a ruhák, pongyolák, kabátok zsebében, a könyvespolcon a könyvek lapjai között kisebb összegek bújtak meg. Az ágyneműs polcon a papír alatt, és a konyhaasztal fiókban is a papír alatt összesen százezer forintot talált. Volt még máshol is pénz. A falon lógó családi képek hátuljára ragasztott borítékokban, az ágynemű tartóban, a szekrény aljára és az éjjeli szekrény hátuljára ragasztva, sőt még a vécé tartályban is egy nejlon zacskóban. Minden négyzetcentimétert átvizsgált a kis lakásban, és minden megtalált összeggel egyre jobban érezte, hogy a régóta ránehezedő teher egyre enyhül. Végül több mint kétmillió forint tornyosult az asztalon.

Ellának melege lett, és elfáradt a sok keresgéléstől, pakolástól, lerogyott egy kis kopott huzatú fotelba. Már nagyon régen feladta a reményt, hogy valaha is jobbra fordulnak a körülményei, és most itt van előtte ez a rengeteg pénz, amit eldugdosott az anyja. Kishíja, hogy nem a felvásárlóé lett… Vajon a hagyatékot olcsón felvásárlók tudnak az idős emberek szokásáról, hogy pénz rejtenek el az otthonukban a családjuk elől? Nem is rossz üzlet ez a mindent megvesznek, és majd ők lomtalanítanak… Mi mindent találhatnak, amiket a család álmában sem feltételez… Az édesanyja szegényes életére, a folytonos követelőzésére gondolt, és a fejét csóválta a rengeteg összekuporgatott pénzre nézve. Fogalma sem volt, hogy mire gyűjtögette.

 - Milyen kár, hogy nem tudtam hamarabb erről a pénzről, akkor futotta volna egy szép temetésre. Így csak hamvasztás volt, meg a legolcsóbb urna, amit hazavittem egy reklámszatyorban, és elástam a telken, az almafa alá – gondolta Ella.

   

 

 

Egy kérdező emlékei - 6. rész

EGY KÉRDEZŐ EMLÉKEI


Írta: Szecsődy Péter


hatodik rész


XV.

A kérdező úgy érkezett bérelt lakásába, mintha valami nagyon jó hír várná. Szeretettel gondolt Julára, a háziasszonyra, aki törülközőt is készített a mosdó mellé, boldogan ideiglenes beosztottaira, akik nemsokára megérkeznek. Kitárta az erkélyajtót, hogy a tavaszi alkonyat beragyoghassa a szobát és a kedvét. Aztán kezébe vette a kérdőívet, még egyszer átfutott rajta, hogy okosan és gördülékenyen mutathassa be vendégeinek. Főzött teát is, és üvegtálba öntötte a kekszet, amivel majd megkínálja őket. Végül leült, könyvet vett a kezébe és várta az első csöngetést.

Éva érkezett először, a segítője, egy gyönyörű, feketehajú barnaszemű kolléganőjével, aki először jött. Majd a többiek, pontosan, szinte egy csomóban. Az új nővel együtt kilencen. A kérdező elmagyarázott nekik mindent, megválaszolta kérdéseiket, kiosztotta a címkártyákat és a kérdőíveket, aztán teáztak, beszélgettek még egy órát. Utána szedelőzködni kezdett a társaság, mindenki elment, csak a fekete hajú nő maradt, őt meg kellett tanítani a munka trükkjeire. A kérdező szerette ezt a feladatot, a példákat, amiket felhozott, a történeteket, amik elrettenthették, de fel is csigázhatták a hallgatót.

Mióta meglátta az asszonyt (férje nevén mutatkozott be), tudta, hogy nem csak a szépsége igézte meg. Valami más is van köztük. Így nem csilloghat valakinek a szeme, amikor csupán figyel, ilyen szapora nem lehet a légzése csak azért, mert izgalmas történetet hall, s a hangja sem lehet ennyire fojtott csak azért, mert idegen helyen van. A kérdező magában is érezte a feszültséget, amely addig nőtt, amíg meg nem érintette a nő karját, egymásba nem kulcsolódott a kezük, össze nem ért a szájuk. Innentől kezdve szédült, mohó kapkodás és kéjes késleltetés, erőfeszítés és elernyedés, nyugalom és zűrzavar volt az éjszaka a végső feszültség pillanatáig. Onnan csend, törleszkedés, béke szeretet. A kérdező hanyatt feküdt, nézte a függöny mintáját a plafonon, amit az utcai lámpák fénye vetített oda. Az asszony hozzábújt, feje a kérdező karján, keze a mellén, combja a lábán. Mesélt.

„Öt éve házasodtunk össze, nagy szerelem volt, pedig anyámék mondták, hogy ne menjek hozzá, mert iszik. De nem érdekelt, tudtam, hogy eddig nem találta meg az igazit, de velem minden megváltozik. Egy időre abba is hagyta a piálást, munka után rohant haza és én boldog voltam, azt hittem, megmentettem, rendbe hoztam az életét. Aztán teherbe estem, és talán az volt a baj, hogy elkezdtem egyre inkább befelé figyelni, meg a barátnőkkel, akiknek már volt gyerekük, összejárni. Lehet, hogy úgy érezte, hogy már nem vagyok fontos neki. Nem nagyon maradozott ki, legalábbis nem feltűnően, de valami megváltozott közöttünk. Aztán egy szombaton elment vásárolni, és amikor csöngettek, rohantam ajtót nyitni. Egy magas, kifestett szőke csaj állt kint, megkérdezte, hogy itthon van-e a férjem és azt mondta, hogy velem akar beszélni. Leültettem a konyhában, ő meg belekezdett, hogy remélte, hogy itthon van a Gábor, mert így beszélték meg, hogy ő feljön, és együtt mondják meg, hogy szeretik egymást és váljunk el. A gyerek nem számit, mert ők előbb kezdtek el járni, hogy én teherbe estem volna. Akkor bementem a szobába, volt ott egy üveg konyak, kibontottam, megkínáltam a csajt és magamnak is vettem egy poharat. Kihoztam a férjem cigijét, rágyújtottam, leültem, megkértem a csajt, hogy meséljen el mindent. Mondta, ittunk, füstöltünk. Aztán megjött Gábor, hárman beszélgettünk tovább. Amikor elfogyott a konyak, lement, hozott másikat. Ha egy szóval mondja, hogy ne igyak, nyomjam el a cigit, vigyázzak a babára... De nem. A csaj végül nekiszegezte a kérdést, hogy akkor kit választ. A férjem meg csak magyarázott, hogy semmi sincs úgy, ahogy bármelyikünk látja. A nő elrohant. Én meg bementem a szobába, lefeküdtem és két napig nem keltem fel csak pisilni. A harmadik napon elöntött a vér, kórház. Megszületett a babám. Holtan.”

A kérdező, amikor elbúcsúzott az asszonytól, csak a homlokát csókolta meg. Úgy érezte, tudja, hogy miről szólt ez az éjszaka. A nőből ügyes kérdező lett, de fél év múlva abbahagyta. Teherbe esett, s a kérdező elvesztette szem elől. Mástól hallotta, hogy fiút szült.

 

„Miért mutogatja ez a lány a mellét? Nem tudtam úgy helyezkedni, hogy egy percen belül ne tegye elém meghajolva a kivágását.”

„Azért mutatja, mert szép. Neked, mert sejti, hogy gyönyörködni fogsz benne Miért nyújtózik olyan kecsesen a macska? Ha a lánytól kérdezted volna meg, hogy miért látszik a keble, megsértődik, talán szemtelen fráternek nevez. Nem tudja ő, mit tesz, csak jól érzi magát közben. Simogatja a tekinteted, az apró, felelőtlen vágy, ami ébred benned. S ha te nem vagy elég erős és okos, hogy tudd, ez a vágyacska csak felelőtlen, nem arról szól, hogy társat találj magadnak, hanem olyan, mint a dörgölőzés, nos akkor a tiéd minden felelősség. Menj, próbálj randevút kérni ettől a lánytól, hogy többször és alaposabban is megcsodáld, esetleg meg is érinthesd halmait. Érdekel, hogy milyenek lehetnek ágyéka pihéi? Vagy nem is olyan fontos az egész, hiszen rád várnak, igazi bizalmat csak akkor érzel, ha igazi bizalmat éreznek irántad? Akkor meg elégedj meg a pillantásnyi szépséggel, tőle ennyi járt neked..”

„Jó, csak dicsekedni akartam. Nekem mutatta, a szeme is ragyogott közben. Most megyek haza, senki sem szenvedett semmiben sérelmet. Itt és most csupa nyertes van. De jó lenne így intézni az egész életet!”


 

XX.

 

„Nagyon megváltoztak a pesti úrhölgyek azóta, hogy nem konflison vagy hintón utazgatnak. A hangjuk megmélyült, arcuk határozott, s nem esnek kétségbe egy kis elbukástól”, gondolta a kérdező, míg a vele szemben ülő nő az elé rakott tizenhat kártyából megpróbálta kiválogatni azt a hármat, amelynek felirata legközelebb áll az ő véleményéhez. A kérdezett nagyon meg akart felelni feladatának, elmélyülten böngészte, s csoportokba szedegette az igénytelen, rózsaszín kartonlapokat. Kényelmes, haragoszöld karosszékben ültek egymással szemben, csavartlábú világosbarna dohányzóasztal előtt, koloniál jellegű, diószínű szekrénysor mellett.

„Én ebből csak kettőt találok” sóhajtott az asszony, és olyan szomorúan nézett, ahogy érettségin adhatta vissza az első tételt, hogy másikat húzhasson a kettesért.

„Nem baj” mosolygott a kérdező, mint egy üzletemberből lett terapeuta. „Ha egyet se tudott volna elfogadni, az se lenne gond. (Legföljebb a nagyképű hülye kutatók, akik íróasztal mellett mindent jobban tudnak, észrevehetnék, hogy izzadmány kérdéseikkel semmit sem tudnak kezdeni az emberek.)”

„Tényleg nem lesz kellemetlensége abból, hogy erre nem tudok válaszolni”, kérdezte aggódva az asszony, s a kérdező hiába nyugtatta meg, legközelebb újra megkérdezte más szavakkal.

A kérdező már ment volna. Előre tudta az asszony válaszait, nagy volt a kísértés, hogy azt mondja, készen vannak, s otthon öt perc alatt kitöltse az egészet ahelyett, hogy még egy órát, de talán többet is itt gubbaszt.

„Nem tartunk egy kis szünetet?” kérdezte a nő. „Főzök egy teát. Olyan kevés időt tudok mostanában okos emberek társaságában tölteni.”

A kérdező mélyen beszívta a levegőt. Menekült volna, de nem tudta, hogyan. Megteáznak, tűri a nő kedveskedését, mert az első pillanatban, amikor belépett ide, nem tisztázta pillantásával a helyzetet. Nem kalandért jött ide, hanem nyomorúságos fillérekért, amit ezzel a munkával meg akar keresni. És nem azért kedves, mert rögtön szerelmes lett, hanem, mert tudja, hogy rajta keresztül használják ki az embereket, rabolják idejüket, véleményüket. De most a saját szabályai szerint nincs menekvés. Elkerülheti, hogy ez a nő lefektesse, de csak keserves harccal.

„Nem iszik egy kis Metaxát? Ötcsillagos, nyáron hoztuk Görögből!” kiáltott a nő, talán a konyhából. A kérdező először meg se akarta hallani, aztán csak a fejét rázta. Kevés idő múlva az asszony tálcán egy karcsú üveget és két apró pohárkát hozott be. Az egyiknek az alján pár csepp ital maradt, kint már töltött magának bátorságot.

„Pedig nem szabadna a szívem miatt”, szabadkozott. „Néha rendetlenkedik.” Csábosan mosolygott a kérdezőre, aztán felállt és egy furcsa, a helyzethez nem illő fintort vágott. „Nagyon meleg van itt, nem kellene kinyitni az ablakot?” kérdezte torz arccal, majd mindkét karját fölemelte, ráejtette az asztalra, huppanva visszaült a székbe, bőre elveszítette minden pírját és barnaságát. Fehér lett, azaz inkább szederjes. Rettenetes pillantást vetett a kérdezőre, valamit motyogott, miközben szája sarkán nyál csordult, aztán székével együtt felborult.

A kérdező felpattant, odaugrott, egy pillanatig bénán állt, aztán addig szaladgált a szobában, míg eszébe jutott, hogy felhívja a mentőket. Megtalálta a telefont, tárcsázott, amikor kérdezték a címet, másodpercekig törte a fejét a válaszon. Amikor megígérték, hogy jönnek, letette a kagylót és a halott hóna alá nyúlt, hogy elcibálja az ágyig. Felrángatta rá, miközben borzadva érezte a ruhán keresztül is, mennyire hűvös, nyirkos a bőre. Ezután nem volt dolga a rettegésen kívül. Eszébe jutott, mi lett volna, ha lefeküdt volna a nővel, és szeretkezés közben történik mindez.

Megkereste a konyhát, mert kiszáradt a szája, de amikor megtalálta a poharakat, rájött, hogy egyikből sem tudna inni. Menekülni akart ebből a méltatlan helyzetből, amiből valamilyen mondvacsinált poénnal anekdotát farag majd, hogy valaha valahogyan oldani tudjon egy keveset ebből a feszültségből, és el tudja mondani másoknak.

A szoba közepén állva, dermedt félelemmel a szívében várta a mentőket, a csöngetést, de ehelyett kulcs zörgött a zárban.

Amikor meghallotta a férj jókedvű köszönését, elindult az előszoba felé.

 

Ki vagy te? Meddig kell sikálni, hogy lejöjjön rólad a máz, s mit kell tenni, hogy ne keletkezzen újra? Mitől leszel az, aki vagy? Nem csak titkolva, rejtett pillanatokban és bizalmas érzésekben, hanem minden percedben? Hagyd el a megsértett kisgyerekedet, nem illik a ráncaidhoz! Ha tudni akarod, hogy mit bír a szíved, mit az agyad, akkor azt kell tudnod legelőször, hogy ki vagy. Az-e, aki csak udvarias tapsot arat, mégis minden alkalmat megragad, hogy színre lépjen, vagy az, aki a maga világában minden szót ért és értet? Mi fontosabb? Az elérhetetlen, ami után kapkodva görcsös leszel, vagy az, ami úgyis a tiéd, s ha finoman nevelgeted, talán olyan jó lesz, mint maga a tökéletesség? Valaki kiválasztott arra, hogy neked mondja utolsó mondatát. Ne keresd ennek az értelmét, mert nem ott van, ahol hiszed. Őrizd meg, ne változtass rajta egy jottányit sem, akkor fogadtad legillendőbben. Neked is lesz utolsó mondatod.

 


 

XXI.

 

Két nappal azelőtt, hogy összeszedve az összes ívet, átnézve mindet és kiszámolva, hogy melyik beosztottjának mennyi jár az elvégzett munkáért, végre hazamehetett volna, késő este csörgött a telefon. Ilyenkor már fáradt, fásult mozdulattal, a szokásosnál nagyobb erőt feszítve lehetett csak kiemelkedni a karosszékből, ahol kényelmetlen tartásban olvasott, mert nem volt ereje korán lefeküdni, aludni.

„Igen,” szólt a kagylóba olyan hangon, hogy akinek nincs nagyon fontos mondanivalója, azonnal tegye le és hagyja őt békén.

„Te vagy az?” kérdezte egy bátortalan, sírós női hang.

„Ha ismersz, akkor igen.” kedélyeskedett a kérdező. Fogalma sem volt, kivel beszél.

„Gabi vagyok. Nagy baj van. Ide tudnál jönni?”

„Igen, indulok.” Letette és kiment az előszobába, hogy fölvegye a cipőjét és a zakóját. „Persze, rohanok,” gondolta a vécé előtt állva, miközben a lehúzott víz zubogását nézte a kagylóban. „Jó akarok lenni, mindenkinek megfelelni, lehet engem ugráltatni. Miért nem jön Gabika ide? Ugyanannyi távolság neki is.

Azért érezte, hogy valami rossz. A lépcsőn már szaladt, piros lámpánál türelmetlenkedett, rá is villantott az előtte totojázó mazsolára, és szinte azonnal megtalálta a házat és a lakást. A lépcsőn is rohant, zihálva nyomta meg a csengőt. Bentről édeskés, szomorú sláger hallatszott. Amikor kinyílt az ajtó, mintha levegőtlen, dohos pincébe lépett volna. A nő meg, aki ajtót nyitott, egy pillanatig egyáltalán nem hasonlított Gabira. Kócos volt, a szeme duzzadt, alatta vörös foltok, máskor mosolygós arca fájdalmas görcsben. De ő volt. „Gyere be”, préselte ki magából, aztán felzokogott és berohant a szobába. A kérdező követte. A dohányzóasztalon papírzsebkendők halma, a hamutál csordultig csikkekkel. Füst- és nehéz testszag, mélységes szomorúság úszott a levegőben.

„Na, mi a baj?”, próbált atyáskodni. Tudta, hogy a lányban még van egy hektó könny, egy tonna fájdalom, és ő kevés ahhoz, hogy ezt mind kivegye belőle. Nem tud segíteni.

„Ott maradtak nála a kérdőívek, becsapott, kirúgatott a feleségével, azt hittem, azért megyünk oda, hogy megmondjuk neki, hogy vége, det még a szatyrom is ottmaradt!”

„Várj, így nem értem, ki rúgatott ki? Ugyanaz, aki becsapott? Hol maradt a szatyrod és miért tartozik ez rám?”

Gabi szavaiból kiderült, hogy három éve jár egy férfival, akinek a felesége egy nagyvállalat vezetője. Az asszony a férfit kutyasorban tartja, s ő, Gabi volt az egyetlen vigasza annak a szerencsétlennek. Tíz nappal korábban végre úgy döntöttek, hogy dűlőre viszik a dolgot. Fölmennek a feleséghez, megmondják neki, hogy szeretik egymást, és össze akarnak házasodni. A fickó azonban nem volt ott a randevún, Gabi egy óra várakozás után egyedül ment fel hozzájuk. Ott a nő már az előszobában lökdösni kezdte, miután ő elmondta, hogy mi járatban jött. A férfi otthon volt, de nem mert kijönni, a szobában kuksolt a tévé képernyője előtt, már mindent bevallott a nejének, aki úgy uralkodik rajta, mint a sárkány az elrabolt királylányon. Mindenesetre Gabi egyszercsak a folyosón találta magát, ahova ez a félelmetes hárpia kilökte, a holmija meg bent maradt a lakásban. A kérdőívek is, még kitöltetlenül.

„Most visszaszerezzük a holmidat, aztán elválnak az útjaink. Többet nem alkalmazlak, mert rossz példát mutatnál a többieknek”, préselte ki magából a kérdező. És tudta, hogy ez csak ürügy, meg tudná védeni Gabit, ha nem járna eszében az a lány, aki egy éjszakát vele töltött, hogy elmesélje, hogy terhes volt, amikor ugyanígy megjelent nála a szerencsétlen, elnyomott és rabságban tartott férfi megmentője. Haragudott Gabira, olthatatlan, több mint egy hete tartó bénult bánatára, arra, hogy nem szólt időben, hogy baj van, arra, hogy a keserves bírvágy ennyire erőt vesz rajta.

Felhívta a férfi lakását. A feleség vette föl, aki pökhendi indulattal elmondta, hogy ő bizony Gabika minden cuccát, amit úgy hagyott ott, mintha máris oda akarna költözni az ő lakásába, kivágta az ablakon, ahogy magát a szemtelen kis rüfkét kellett volna. „Előbb ért le, mint a maga kis barátnője, vagy védence, vagy micsodája.”

Ezt nem kellett volna. A kérdező felhívta a hölgy figyelmét, hogy más hivatalos iratainak megsemmisítése a büntető törvénykönyv paragrafusaiba ütköző cselekedet. „Ajánlom, imádkozzon, hogy meglegyenek Gabriella kérdőívei, különben az intézet kénytelen lesz följelenteni magát, esetleg egy kis hivatalos személy elleni erőszakot is hozzáveszünk, és ha nem is csukatjuk le, új munkahelyet, azt kereshet magának.”

„Meglesz a kis barátnőjének a holmija, mert a házmester szólt másnap, hogy megtalálta hiánytalanul, ott átvehetik, nem kell beijedni”, hadarta a nő. „Mellesleg megvan a véleményem az olyan cégekről, akik ilyen nőket alkalmaznak!”

„Ha kegyed minden beosztottjáért tűzbe teszi a kezét, ám égesse szénné!” suttogta a kérdező, és lecsapta a kagylót. Amikor számba vette érzéseit, szembe kellett néznie azzal, hogy mindenkit utál, de legjobban a gondnokot, aki – mint büszkén kijelentette, nyugdíjaztatásáig rendőr volt, s ezen a jogon - legalább tíz percig arról tartott előadást, hogy ő szíve szerint már három napja leadta volna a rendőrségnek az egész holmit. Csak azért nem tette, mert a drága Klárikát nem akarta kínos helyzetbe hozni.

Gabi visszakapta retiküljét a tárcájával, irataival, a kérdező pedig a szatyrot, amiben tíz kitöltetlen kérdőív volt. Még volt két nap arra, hogy kiossza beosztottjainak.Időre elkészült. Körülbelül ez volt az egyetlen dolog a történetben, amivel elégedett lehetett.

 

Akkor most kit szeressek? Azt, akit éppen akkor akar elhagyni egy ködös érzelem reményében az élete párja, amikor szövetségük értelme már megfogant, vagy azt, aki az egyetlen és megismételhetetlen élete nevében jogot formál a boldogságra? Mi közöm ehhez? Nem vagyok bíró, s nincs törvénykönyv, amelyből kileshetném a vonatkozó ítéletet. Nem tanulhatok belőle, mert ha hasonló történne velem valaha, nem ez a két eset lebegne a szemem előtt. Letörlök minden könnyet, ha tudok. Ha elég hozzá a simogatás, megnyugtatok minden fájó szívet, ha a magamét nem zúzom közben össze. Az jó. De igazolni egy ostoba, vagy lekicsinyelni egy bölcs döntést csak azért, mert nem jól látom, azt nem akarom. Miért kell azt hirdetni, hogy van igazság? Csupán, mert így érezzük? Talán ez is múlandó, mint az éhség. Belakunk, s mintha sohasem lett volna. De mit kell magunkhoz vennünk az ilyen jóllakásért? Aki tudja a választ, keressen meg.