Egy kérdező emlékei - 4. rész

Egy kérdező emlékei - 4. rész


XI.

A kérdező azon a hétvégén végre pihenni akart, nem pedig kétszáz kilométert utazni, hogy otthon számos ügyet elintézzen, ezért barátjával kiment a „nudira”. Törvényen kívüli hely volt az elhagyott bányató, ahol lázadó lelkű emberek jöttek össze, hogy jól érezzék magukat, amikor lehet. Például meztelenül egy alig tiszta tavacska partján, amely egy földbe vájt sebet töltött ki. A kérdező idetartozónak érezte magát, így elviselte a sok embert maga körül. Csak mellesleg gyönyörködött a szép női testekben. Szerette lehunyni a szemét, érezni, hogy minden porcikáját átjárja a nap, élvezni, hogy ha kijön a vízből, a bőre egyszerre szárad meg, nem pácolódik testének egy része nedves nadrágban. Kiment tehát egy délelőtt fürödni.

Nyaktörő, húszméteres lejtőn lehetett leszaladni a partra, le is futott, azzal a gondolattal a fejében, hogy nem tud majd időben megállni, és ruhástól beleszáguld a vízbe. Meg tudott. Ledobta a pokrócát, vetkőzni kezdett. Ebben a pillanatban sztentori hangot hallott.

„Hol van a hulla?” egy rendőr kérdezte föntről. A kérdezőre nézett, akin már csak kisnadrág volt.

„Itt, ide tessék jönni!” hangzott kicsit odábbról. A kérdező arra nézett, felöltözött, szeppent társaságot látott.

Rövid tipródás után elindult halottnézőbe. A parton ment, már meztelenül, bosszantani a rendőrt. Jobb lába a vízben, a bal a szárazon. Elérte a szeppenteket, de hiába nézegetett, nem látott semmit. Elhagyta hát őket, jó száz métert ment még, aztán visszafordult. Újra elhagyta a felöltözötteket, már majdnem a pokrócához ért, amikor a rendőr egy másikkal, néhány fehérköpenyessel és egy-két civillel odaért a társasághoz. Valamihez odahajolt, ami félig kint volt, félig a vízben.

„Igazán kijjebb húzhatták volna!” harsogta.

Akkor ketten megfogták, s akkor már a kérdező is látta, mert a mások valósága mindig erősebb, mint a miénk. Szederjes testű szakállas férfi volt, mellig a vízben, nyitott szájjal. Látta azt is, hogy fölemelik és a parton ugyanúgy, hanyatt, leteszik.

„Uramisten” gondolta. „Kétszer is átléptem rajta, és egyszer sem vettem észre.”

Valaki megfogta a lábad a vízben. Persze, hogy egy hal ért hozzád. Nyáresti sétán borzongás járja át a tested, holott szél sem rezdül. A szobádból is, ahol senki sem jár, csak te, eltűnnek, odébb kerülnek a dolgaid. Ide tetted, de nincs itt, kétségbeesetten keresed, aztán tíz perc múlva ugyanott van. Vagy elvész hetekre-hónapokra. Ki vitte el? Elvitte valaki, vagy csak nem tudod meglátni? Ülj le nyugodtan, ha a szemüveged hiányzik, vagy a lakáskulcsod, ami nélkül nem tudsz elindulni! Ne figyelj oda egy kicsit. Mindegy, hogy magadtól nem látod, vagy mástól, át kell kapcsolni valamit – talán benned –, hogy minden olyan legyen, mint volt. Olyan is lesz. Kevés tárgy tűnik el végleg, többnyire olyanok, amiket nem is keresel. De hogy azok hol bukkannak fel, az időben szökkennek egyet, mintha élnének, vagy a térben, esetleg végleg elvesznek az emberi érzékelés számára, azt te nem tudhatod, más meg nem törődik vele. A zavaros vízben, sötét éjszakában, ha megérint valaki vagy valami a víz alatt, nem biztos, hogy gonosz dolog az. Talán te is szeretnéd néha megsimogatni valakinek az arcát, akihez nem érhetsz hozzá. Megérinteni, ahogy a múzeumban vágyunk hozzáérni legalább egy szoborhoz, festményhez, olyan tárgyhoz, amelyet régen elporladt emberek használtak. Lehet, hogy te is kedves vagy valaki számára, aki csak ezt a módot ismeri ahhoz, hogy amíg a teremőr éppen másra figyel, tenyerével illessen egy pillanatra.


XII.

Margó már a nyolcvannégy címkártya kétharmadánál tartott és még csak kettőt tett félre. Ezeket nem ismerte. A többinél vagy azonnal sikkantott, vagy rövid hümmögés után. Margó kérdező volt. A legügyesebb. A nemrég várossá avanzsált nagy határ menti faluban mindenkiről tudott mindent. Akiről nem, annak adatlapját átvitte az anyjához. Amikor visszatért, csak egy kártyát nézegetett furcsállva.

„A városban nincsenek tanyák, Nagymajor se, Totoláék se. Ez valami tévedés.”

A kérdező fogadott vele egy üveg konyakba, hogy ő megtalálja. Margó előre örült a nyereménynek, a kérdező pedig - tavaszi koradélután lévén - reményekkel telve vágott a feladatnak. Az italboltokban kezdte, ott a készséges csapos nagy hangon megismételte a tanya és a keresett személy nevét, a törzsvendégek pedig - már amelyik képes volt rá - latolgatni kezdték, merre lehet az a hely. Ám senki sem tudott semmit. Akkor a kérdező az ösztönére bízta magát, elindult, mint a patkány a labirintusban. Végighajtott egy úton, jobbra fordult, megint jobbra, aztán egyenesen, míg le nem intette egy határőr. A kérdező elég hamar meggyőzte, hogy nem akar disszidálni. A határőr sem tudott a helyről, ahova a kérdező menni akart, de amikor félóra múlva - valahogy minden út arra vezetett - megint találkoztak, barátságosan intett, s harmadszorra kért egy cigit.

Közben elfogyott egy fél tank benzin és a délután. Már minden utca ismerős volt, akár jobbra, akár balra fordult egy kereszteződésnél. Megállt minden gyalogosnál kérdezősködni, de hiába. Már-már belátta, hogy erre a településre vonatkozóan Margó okosabb a hivatalnál, amikor egy családi ház előtt néhány embert látván, lefékezett, és letekerte az ablakot.

„Én nem tudom, de a férjem az egész várost ismeri. Várja meg, mi is őt várjuk, tanú egy helyszínelésnél”, bíztatta egy testes asszony.

Félóra sem telt bele, megjött a férj egy rendőrautóval. Ő is a vállát vonogatta, aztán behajolt a kéklámpás kocsi ablakán.

„Szerencséje van, a zászlós elvtárs tudja, kit keres!” nyugtázta a tárgyalás eredményét.

Öt perc múlva a kérdező a kapitányságon volt. Ott a testes, pirospozsgás tiszthelyettes elkérte a papírjait. A főállású kérdezőséget igazoló fényképes lap láthatóan teljesen megnyugtatta, hiszen erre a célra készült, címeres, gyerekökölnyi körpecsétjével.

„Megnézzük, ki is ez a fickó.”

A kis iroda fő bútordarabja egy zöld lemezszekrény volt, ajtaján függő gyurmapecséttel. A rendőr ezt nyitotta ki, egy darabig matatott benne, aztán egy nagy spirálfüzettel a kezében fordult vissza. Lapozgatni kezdett, majd felderült az arca.

„Itt van! Totola József, január nyolcadikán múlt 18 éves, anyja neve Tóth Rozália, apja József, Nagymajor kettő. Csendes, visszahúzódó gyerek, még nem érdeklődik a lányok iránt, két kis gondunk volt vele, szereti a madarakat, lépezett 1982. május 21-én, és itt van a másik, átcsatangolt a határon, a Jugók fogták meg 86 októberében. Tanulni nem szeretett, csak a biológia érdekelte egy darabig, nyolcadik félévben meg is bukott kettőből, év végén is csak azért engedték át, mert csendes, szelíd gyerek. Most a gazdaság tanyáján a bikaistállóban tehenészlegény az apja mellett.”

A rendőr részletesen elmagyarázta, hogyan lehet eljutni a tanyához. A kérdező megtalálta Totola Jóskát, derekasan kifaggatta, aztán már az autóban, szállására menet felsóhajtott: „Vajon megszoríthatom-e valaha a kezet, mely hasonlóan foglalja össze nagy spirálfüzetbe a sorsom alakulását?”

Nem pofoztak meg soha. Nem kellett széles terpeszben durva kezek motozását elviselned. Soha nem kapcsolódott össze benned futásod és valamilyen üldözés. Futottál, mert úgy érezted, hogy rohannod kell. Bajok estek veled, mert hozzátartoznak az élethez. Tudtad, mert láttad ezer esetben, hogy a világ, amely hálót szőtt köréd, éppen elég felületes és közönyös ahhoz, hogy ne tömje be az összes lukat ezen a hálón. Nem képzelődtél verejtékezve arról, hogy egy szőrös, torz kéz a nevedet írja egy könyvbe, ahova az elveszejtendőkét róják. Nem tekintgettél hátra, amikor tilosban jártál, mert nem hitted volna, hogy mindent tudnak rólad. Agyad és minden más között ott volt koponyád csontfala. A falon belül minden a tiéd, ami bejut, azt is olyanná emészted, amilyenné akarod. Ami kint van, azzal meg barátkozni lehet, vagy harcolni. De hirtelen ott ülsz egy ember előtt, aki fejedre olvassa a tetteidet és a legbensőbb gondolataidat. Pillanatokig abban reménykedsz, hogy olyan, mint a jósok, akik ködös általánosításokkal operálnak, de úgy vegyíti a konkrétumokat a valósághoz egészen közel álló feltételezésekkel, hogy meghajolsz előtte -– úgysem nyugszik addig, amíg ezt meg nem teszed – és tudomásul veszed, hogy semmi sem a tiéd. Egy rohadt rendszer tagja vagy, pedig ezt a rendszert azért hozták létre őseid, hogy őket, téged, meg az utódaidat is védjen, kiszolgáljon. S te még jól jártál, hogy nem kell a rendszer legfőbb képviselőinek ostoba elvei miatt idegenben megdögleni vagy megnyomorodni, és nem vagy valamiféle jellel megkülönböztetett alsóbbrendű lény, aki csak megalázottan vegetálhat. Szóval a közepéből kaptál, nem túl jót és nem túl rosszat, olyat, amit még így is el lehet viselni.


XIII.

Az a lány maga volt a friss erőtől duzzadó egészség. A tanya, ahol felnőtt, megóvta a városias elpuhultságtól. Életének fájdalma és nyomorúsága elkerülte a testét, csak az arcára rakódott, szinte ijesztően csúnyává alakítva azt. A kérdező hátulról látta meg először a művészkocsmában. Nem tudta levenni a szemét a tarkótól sarokig gyönyörű alakról. Aztán a lány megfordult és csak a szemében volt valami vonzó.

Egy közös ismerős nemsokára bemutatta őket egymásnak. A lány – Éva – fél fenékkel ült a székre, gyomorkeserűt kért és úgy itta, ahogy cigarettázott, természetesség nélkül.

Nemsokára a folyóparton sétáltak. Éva csacsogott. Csak neki fontos témákról, ismeretlen ismerősökről, de néha kedves fordulatokkal, meglepően találó és szép képekkel. „Fogadni mernék, hogy még nem szokott le a versírásról”, gondolta a kérdező.

Nem akarta első este felvinni magához, pedig el se tudta képzelni, hogy mi mást kezdhetne vele. Figyelte, hogyan próbál érdekes lenni, holott csak két gombot kellene akár magán, akár a másikon kigombolnia, lehetőleg egy szó nélkül, és annál semmi sem lenne izgalmasabb.

Abban egyeztek meg, hogy három nap múlva találkoznak, késő este. A randevúra a kérdező farkaséhesen, holtfáradtan és késve futott be. Éva nem egyedül várta. Társa, egy halvány arcú, nyúlánk teremtés Henriett néven mutatkozott be. Kettőjük közül ő volt a főnök, ez már a vendéglőben kiderült. Miután jól belaktak, iszogattak. Henriett hirtelen kijelentette, hogy utálja a nyilvános helyeket, vegyenek négy üveg bort, és menjenek föl a kérdezőhöz.

Az összes üveg már kiürült, amikor Éva elővette és a kérdező orra alá dugta a verseit. Olyanok voltak, mint a beszéde. Apró csillámok a szürke homokban. Nehéz volt jót szólni róluk.

Amikor derengeni kezdett, lekapcsolták a villanyokat. A lakás kékes homályba borult, mintha mélyen az óceánban úszott volna. Henriett kiment a konyhába, lefeküdt a linóleumra. Amikor a kérdező egy pohár vizet vitt a másik lánynak, s átlépte őt, az tétován felnyúlt a combja felé. „Itt alszom”, jelentette ki. Éva hamarosan keresni kezdte. Háromszor körbejárta a szobákat, hangosan szólongatta, el is sírta magát. A kérdező leültette, vigasztalgatta, aztán lekísérte a sarokig. A madarak eszeveszetten csivogtak, egyetlen autó húzott el mellettük dörgő motorral. Megpuszilták egymást, a kérdező még elgyönyörködött a távozó lány szépségén, majd visszament Henrietthez.

Még mindig a konyhakövön feküdt, de nem aludt. Megint a kezét nyújtotta. A kérdező fölsegítette, de nem ölelte át. Fahangon megkérdezte tőle, hogy megfelel-e mellette, vagy jobb a nagyszobában. A lány mellette akart aludni. Ő bólintott és bement ágyazni.

Egy lepedő, egy párna, egy paplan. Meg lehet osztozni. Az ágy elég széles, elférnek. Kiment fogat mosni. Mire visszaért, Henriett már feküdt.

„Felöltözve feküdtél le?” kérdezte ingerülten a férfi.

„Igen. Miért?”

„Koszos. Én is ebben alszom, legalább a nadrágodat vedd le!”

„És ha nem?”

„Miért?”

„Mert olyan fáradt vagyok, hogy a kezemet sem tudom fölemelni. Azért mentem ki a konyhába is.”

„Jó, akkor leveszem én.” Kitakarta a lányt, lehajolt, két ujjal följebb húzta a barna pólót a hasán, így hozzáfért a farmer felső gombjához. Zizzent a cipzár, a lány csípője alá nyúlt, megemelte, a másik kezével pedig combig lehúzta a nadrágot. Az ágy végéhez ment és lerántotta az egészet. Henriett egész idő alatt tágra nyílt szemmel, mosolyogva nézte.

A kérdező a saját oldalára került, ledobálta ruháit és bebújt a takaró alá. Pár percig nyugtatgatta magát, végül elaludt.

Reggel a lány megkérdezte tőle, hogy nem kívánta-e. Gondolkodnia kellett, hogy mit válaszoljon. Úgy döntött, hallgatni fog. Két nap múlva este Henriett beállított egy bambaképű legénnyel. A srác félórás erőltetett beszélgetés után kihívta a kérdezőt a konyhába és megkérte, hogy menjen aludni. Nem tudott mit válaszolni, beleegyezett. Már egy krimit olvasott, amikor a fiú bekopogott hozzá, hogy nem tudna-e takarót adni.

„Ez van, amiben fekszem.

„Odaadnád?”

Nem adta oda, hanem rövid előadást tartott a pofátlanság határairól. Reggel fölkeltette a fiatalokat, mert mennie kellett. Nem mosakodtak, nem néztek egymásra, nem szóltak egymáshoz. A lány a kérdezőtől is csak annyit kérdezett, van-e reggeli. Nem volt.

„...És ellöké ő magától az ízes falatokkal telt tálat, hogy a ganéba faljon, de megüté orrát annak is a bűze, s elveté azt is, hogy ne maradjon semmije. De tán a híves étekben gonoszabb méreg volt, mint a ganéban. Az egyikben halál, a másikban csak undor és okádás. Egyikből sem vett magához egy falatot sem, azt tette, ami a legkedvesebb az Úrnak, böjtölt. Ha az egyiket nem érdemlette, a másiknál többet ért.” Megemészthette volna mindkettőt. Fekszik az ágyon hanyatt, szívja a cigarettát, nézi a plafont, egy vicc jut eszébe, de csak a szája sarka mozdul. Festetni kéne. Viselkedne, de éppen annyira nem bír, ahogy felszabadultnak sem érzi magát. Nem érdekli a másik, olyan közel kellett volna lenniük egymáshoz, amilyen közel csak ember lehet a másikhoz, mégis csillagnyi volt a távolság. Szeretné lesúrolni magáról a nem kellemetlen, mégis idegen szagokat. Teljesen úgysem megy, amit tett, az a bőrébe tetoválta magát. Ezt érezte, amikor nemet mondott ott belül mindkettőre. Ez a pillanat azonos lett volna, akármelyikkel veti le együtt a ruháját. Így hát egyedül gyújtott rá, bűntudata csak annyi volt, hogy a házinéni nem szerette, ha az ágyban dohányzik, de már korábban kinyitotta az ablakot, hogy kimenjen a szag.


XIV.

„Nem hajlandó válaszolni, azt mondja, meggyilkolták a fiát, a gyilkos megúszta, azóta neki ellensége a világ”, hadarta Anna, amikor visszaadta a címkártyát. „Nem tudtam helyette másikat találni, mert a pótcímek már korábban elfogytak.”

Ha egy kérdezőnek száz kitöltött ívet kell visszavinni, akkor nem vihet kilencvenkilencet. Anna nem ugrotta át a lécet, de ez nem az ő hibája. Ő csak kérdezget. A kérdező más, nem ismerhet lehetetlent, télen hókotrót szerez, ha el kell jutnia valahová. A halottat kiássa, úgy kérdezi le, azt a szót pedig, hogy válaszmegtagadás, nem ismeri. Tud hízelegni, ígérgetni, rokonszenves, ha kell, egy a lényeg, hogy a hivatal által kiadott mintának megfeleljen a lekérdezettek országosan ezres csoportja. Mindnyájunk lelkében több-kevesebb oltár található. Kinek az anyja, kinek az eszméi, a kérdezőnek sok-sok apró csibészség és görbe út kiegyenesítésére, hogy ne érezze magát alábbvalónak senkinél, a kérdezés tisztasága és pontossága a legfontosabb.

Két nap múlva kocsiba ült, elment a tanyára, ahol nem akarnak szóba állni azzal a világgal, amely a fiú gyilkosát fölmentette. Egy beesett arcú férfi kergette el az acsargó kutyákat, így lehetett bejutni az udvarra. Tésztás húsú nő ült a konyhában. Mikor a kérdező bemutatkozott és megmondta, honnan jött, rögtön elsírta magát. Utána elmondta azt, amit Annának is korábban.

„Talán tudok önnek segíteni, ha elmondja, mi történt, rádiós barátaim figyelmét fel tudom hívni a tragédiájára” hazudott a kérdező. „Csak ezt a kérdőívet...”

Megcsinálták. Aztán jött az ára. Történet egy szerencsétlen, okos, kedves, jó gyerekről. Pincér volt a községben, egyszer belekötöttek a falu bikái, élükön a másik kocsma tulajdonosának fiával. Pofozgatták, lökdösték, a végén már kezét-lábát fogva, mintha hajóhinta lenne, ütögették fejét a bicikliállványhoz a vegyesbolt előtt. Másnap reggel nem lehetett felébreszteni, aztán mégis, de délután összeesett, egy hétig feküdt a kórházban, aztán contusio cerebrit kapott és meghalt. (Mi a fenét, kérdezte magában a kérdező, de firkált valamit, ahogy ezt eddig is tette.) Feljelentették a gyilkost, a verés kiagyalóját, a rendőrségről egy százados azt mondta, rárohad majd a lakat. De az apja eladta a kocsmát, felbérelte a környék leghíresebb ügyvédjét, onnantól kezdve lefizettek mindenkit, rendőrt, ügyészt, bírót, végül behívták a fiút katonának.

A kérdező már órák óta ült a konyha kiszellőztethetetlen, zsírszaggal kevert dohos bűzében. Úgy érezte, sohasem szabadul innen, ideszögezi más fájdalma és az élet hiábavalósága fölötti tehetetlenség. Megtudta, hogy a bíróság nem zárta ki a természetes halál lehetőségét, tehát azt, hogy az áldozat éppen akkor kapott magától agyvérzést, amikor szétverték a fejét.

Menni akart, szabadulni a fájdalomtól, amit egy kérdőívért cserébe magára vett. De hiába kereste magában, nem találta annak a mozdulatnak a csiráját, amellyel fölemelkedhet a székről. Belül ott volt a kocsma előtt, ott szórakoztak vele a félrészeg, magukat heccelő fickók. Egyiknek elkapta a kezét, hátratörte az ujjait, másiknak az oldalába ütött, hallotta a bordák recsegését. A harmadiknak az arcába rúgott, talán egy kicsit nagyobbat is, mint amekkorát akart. A negyedik, a kocsmáros fia nagydarab, zöldszemű agresszív állat. Az akkor is megöli, ha a többi már harcképtelen. De nem, hiszen egyedül gyáva!

A kérdező felriadt. Nem állhatott bosszút. Nem segíthetett. Fölemelkedett a székről.

„Köszönöm, hogy elmondta, be fogok róla számolni az ismerőseimnek.”

Mennyit ér egy agy, amelyben a magyarság tízmilliomodik verziója kering? Mennyit a kéz, amely elrontja ezt az agyat? Büntessünk, mert ezt diktálják indulataink, amelyek seregnyi érvet találnak, vagy bocsássunk meg, a gyilkosra bízva saját büntetését? Hiszen bosszúvágyunk menekvésre sarkallja, a menekülés pedig feltölti, fontossá teszi a saját szemében. Lökjük a többi vétkes közé? Ott megtanulja sajnálni a jelen szenvedését, egyre jobban halványuló cselekedete miatt. Mi legyen hát a gyilkossal? Mondjuk azt, hogy egy ilyen szörnyű esemény mindkét résztvevője tűnjön el a közösségből? Az egyik a sírban, a másik zárassék el, míg megöregedve, megtörve ki nem kerül az életbe, amely elmúlt felette. Jobb lett volna elkerülni az egészet. Ha nem jött volna létre az a pillanat, ami maga után vonta a halált. Hogyha nem lenne egyféle öröm pótléka a másik ember kínzása, verése, elpusztítása. Az agy mellesleg annyit ér, amennyi. Nem mérheted semmihez, mint ahogy a bűnt sem, amit ellene elkövettek.

A hangya

A hangya


Nem akarta eltaposni, de rálépett a kerti cipőjével. Előfordult már persze (de mennyiszer!), hogy szándékosan nyomott-tiport el hangyát. Arról nem is beszélve, hogy amikor rettenetesen elszaporodtak a kerti teraszon, porral-fúvóval, sokféle hangyairtóval próbálta irtó dühödten és nekivadulva megtizedelni a bolyt.

A szorgos kis dögök nyavalyás bolyát.

Néha meg kéjjel nyomta szét őket, bosszúból, mert rápofátlankodtak a vajas kenyerére.

De ez most véletlen volt. Leült a hintaszékbe, és lenézett. A félig taposott hangya még élt. Vergődött. A balesetig hurcolt parányi morzsát (kenyér? kifli?) még megpróbálta maga előtt tolni, de aztán elengedte.

Kicsit elgondolkodva, zenhangulatba süllyedve nézegette a hangyák vonulását-mozgását. A letiport teremtés vergődve próbált tovább mozdulni, de nem sikerült neki. Egy másik hangya (rokon talán? – tűnődött el) odasietett, és láthatóan odébb akarta taszigálni a sérültet. Szinte látszott, hogy erőlködik, de semmire nem megy egyedül. Akkor hirtelen elsietett, mint aki segítségért rohan.

S lám: több hangya szaladt oda. Körbe- körbefutották a sérültet, összevissza – valami zavar, pánik törhetett ki közöttük. Egy részük balra nyargalt, a másik előre. Majd mind visszatántorogtak.

Valószínűleg ugyanazok.

Aztán megint el tőle, s megint össze meg vissza. Most már nem a vergődő, láthatóan szenvedő hangyával törődtek, hanem a hangyamorzsányi morzsával. Ketten láttak neki a tovább cipelésnek.

Feltehetően a szenvedő hangya lehetett erősebb egészséges korában a többinél, mert ezek most ketten is alig bírták a morzsát tovább mozdítani.

A hintaszék magasából (s még följebb, fejmagasságból) zavaros küzdelemnek látszott az egész. Megérintették a zsákmányt, elengedték, majd újra nekirohantak.

Közben az eltaposott hangya – úgy tetszik – jobblétre szenderült. A hangyatömeg egy része otthagyta a morzsácskát, és – így látszott fentről – dühödten rárontott a hangyatetemre. Tuszkolták, gyömöszölték, egyik-másik még vonszolta is. Már nem a morzsa volt az érdekes, hanem a nagyobb falat. Néhányan megbökték, elszaladtak – talán, hogy lendületet vegyenek, és felgyorsulva újra nekimentek néhai társuknak.

Elgondolkodva nézte a lenti világot, akár Isten odafentről…

És sóhajtva azt gondolta: szegény hazám.

(Ez az írás a Ki hallgat meg egy villamost című kötetemből való)

A Szíriusz követei

A Szíriusz követei


Őseink őseinek az ősei a Szíriuszon születtek. Azonban a globális unalom és a jóra való törekvés miatt el kellett indulniuk. Mert a Szíriusz körül lakhatatlanná váltak a bolygók. - legalább három, ugyebár. - Hát elindultak eleink... - Így kezdte a nagyfröccsel a kezében a polgármester elvtárs, a érteleki Nemzeti Italboltban, ezen a napfényes keddi délelőttön a bölcseletet. - Mert hát ez bölcselet! - Az elhallgatott igazság tör fel ezzel a fájdalommal, - mert ki kell mondani, - amikor az Icuka nem, - mert Icuka ma olyan... szóval, ma ki kell mondani, hogy a Szíriuszról jöttek, - azaz hogy nem a Szíriuszról, hanem a Szíriusz három bolygójáról jöttek ezek az ősök. - Hát innen a hármasság! - Három korty, három királyok, isteni hármasság, meg az ember hármassága: test, lélek, szellem. Fília, agapé, erosz. - Látszik, hogy valaha tanárember volt a polgártárs elvtárs. Csak aztán politikus lett. - Aztán a kurultáj mozgalomban megvilágosodott, - bármit is jelentsen az.

Ülök a kocsma legkevésbé mocskos asztalánál, és egy opálos üvegpohárból szurok szerű, ragacsos kávét iszom. - A kockacukrokat alumínium csipesszel dobálom át. Csobbanva süllyednek el. De nem olvadnak. Mint a kő, úgy merülnek a vízköves pohár mélyére. A kávé kibaszott keserű. - nem is kávé ez. - Olyan, mint valami fekete epefőzet. Melan-kólia. - Az a nyavalyás érteleki élet. - Amikor nincs az embernek kibaszott tébéje sem, mert egy évnél régebben nem volt viszonya. Munka. - Persze, dolgozni megyek. Próbamunka. - Csak a Munkanélkülieket Gáncsoló Kormányhivatalban meg ne tudják, hogy próbamunkára megyek, mert akkor megvonják a.. - Mi a faszomat vonhatnak még meg?

Szóval, - folytatja a mester elvtárs - Az ősi Turán!

Hát az meg mi a macskapöcs?

Na, nem ottan kezdődik az! - Hanemhát a tizenharmadik törzs, az igazi zsidók, ugyebár, akik Atlantisz gyermekeiként az igazi zsidók, - Isten igazi kiválasztott népe. - Mert Isten egy szíriuszi kompjúter, egy földi műszerekkel nem látható, antianyag űrhajón, s ő választja ki, aki kiválasztott.

De azok a zsidók, aztat meghamisították. Azért is nem tudjuk, hogy hívják a nevét a tizenharmadik törzsnek, mert által írták a tekercseket, hogy meghamisítsák az igazat. - Mert az az igaz, hogy ez a tizenharmadik törzs az igazi kiválasztott nép. - De eztet elhazudták. Mert amikor az a Nabukodonozor, - baszod, nem a Mátrixból - gyarmatosította ezt a vidéket, - hát elvitte az elitet a mai Indiába, hogy a közel-keleten megszűnjön a kultúra. Nincs is ott más, csak kecskebaszó arabok, meg az a kibaszott olaj. - De a tizenkét törzs aztán hazatérhetett.

Júda! Csak Júda, mester elvtárs! - Szólok közbe. - De nagyot kortyolva az újabb kisfröccsből, rám legyint: Meg van az is hamisítva! - Ezek mind hamisítanak! - Ezek a kabbalista szabadkőművesek, - ezek mind hamisítanak. - Higgyed el!

- Na mongyad! - Mondtam, mert már tegeztem. - Kértem egy ásványvizet, mert ezek itten nem adnak vizet a kávéhoz, - és a szám ragadt ettől az atomcsapástól. A munkásbusz meg nem jött. Mert kedd délelőtt volt. Akadály. Mondta.

Hogyasszonggya: Mert ezek lettek a pártusok, akiket a médek hurcoltak el, de a perzsák alatt átköltöztek a Turánba. Oda. közép-Ázsia sztyeppéire. - Aztán ott lettek a turáni népek őseivé, - de leginkább a magoroké. - Meg a hunoké, kunoké, meg a tudodkiké... - Ja, tudom...

Mit tudsz te? - A pultos csak hozza a fröccsöt. - Az olcsó vizespohárba nyomott zavaros szódával zavaros bort hígít. - Ez a pohár is opálos. - Ezek nem halottak még a normális mosogatásról. - Itt mindenkinek egyforma a szájfaunája. - Nem Faunja, basszus! - Na, mindegy. - Véreres szemmel mesél tovább. Öklével néha az asztalra üt. De nem emelheti magasra a kezét. Könyöke az asztalon marad. Csak az alkarját emeli meg, s ejti vissza. - Ha a könyökét is felemelné, leszédülne a székről. - Rá a mocskos kőre. - A busz meg késik. És ma az Icuka se nem.

Mert a magyar pártusok leszármazottja Jézus, meg a három napkeleti bölcskirályok. Meg tőlünk származtak a nagy királyok. - Meg a magyar a legteljesebb, leggazdagabb nyelv, - meg ez a legtisztább szíriuszi vérvonal.

Na baszod, akkor mi van?

Hát az van, hogy a magyar nem mind magyar. - Mert a honfoglalók itten találták a zavarokat, aztán megtanították őket a magyari beszédre. Aztán amúgy egy nép lettek. - De nem ám! Mert a Szíriuszról származottak életereje nagyobb! - Azért van, hogy egyesek felemelkednek, - mások meg nem.

Csak néztem. - Hány liternél tart ez a barom?

Mert úgy van ez, hogy alig egytizede tiszta turáni vér. - Nem szíriuszi? - Az ugyanaz, baszod.

Aha...

Vagy egy jó harmada kevert. - Ők a második vonal... A többiek meg földi emberek, akik nem is emelkednek fel. Nem képesek rá. Mert nem szíriusziak. - Mert a szíriuszi ember, amikor itten találta őket, akkor ezek még ősemberek voltak. Mint csubakabra, vagy mi a szar. - De az agyuk egy kis genetikával alkalmassá tehetetet... szóval lehetett benne beszédközpontot csinálni, - oszt akkor felegyenesedtek, megtanultak meleg ételt enni, meg szemből szerelmeskedni, - és jók lettek jobbágynak. - Na, ők a többség, - de mostan mi vagyunk a többség, mert a Szíriusziak uralják a földet.

Uralod te a hólyagodat! - Ja, azt se... - A nadrágján terjedni kezdett a folt. - A volt Kisztitkárt elöntötte az érzelem, és a vizelet.

Megjött a busz. - És nem vertem pofán. - Bánom.

A Gizi és én

A Gizi és én


Meglátni és megszeretni, szerelem első pillantásra, ilyen csak a mesékben, meg a szirupos leányregényekben fordul elő.

Gizit a szolnoki piacon láttam meg először és rögtön beleszerettem. Igéző szemekkel nézett rám, amelynek nem tudtam ellenállni. Fejét furcsán félrefordította és kíváncsian végig mért. Megbabonázva néztem vissza. Rám még így nem tekintettek, ilyen várakozón és türelmetlenül.
–Őt kérem!- mondtam határozottan a kofának
– Nagyságos uram, van ennél jobb választék is, ez – és Gizire mutatott – olyan satnyácska, még rántani is kevés. – Vegye ezt! – és a Gizi melletti lényre mutatott. – Nagy a melle, húsos a combja! Ez kell magának!
Mielőtt bárki abbahagyná az olvasást, és arra gondolna, hogy itt valamiféle abszurd erotikával fűszerezett kannibalizmus leírása történik, ne tegye!
Gizi ugyanis egy aranyos, kendermagos csirke, egy leendő tyúk, akibe a szolnoki piacon szerettem bele. Egyébként eszem ágában sem volt csirkét venni, amikor a hipermarketek polcain óriási a választék csirkéből és más hasonló szárnyasokból. Egyszerűen csak lődörögtem a piacon, és annak egyik sarkában fedeztem fel az élő csirkéket árusító kofát.
Ma már élő csirkét csak a legfinnyásabb emberek vásárolnak, akik csak a szemüknek hisznek.
De ezzel együtt magura vállalják a hóhérkodást, és az ezzel együtt járó belezést, tehát minden egyéb „finom” munkát is.

Sohasem felejtem el gyermekkorom egyik meghatározó élményét, amikor apámmal a Józsefvárosi Rákóczi téri piacon vettünk kettő darab élő csirkét, ugyanis akkor a tisztított, konyhakész csirke csak a mesék világában, és Amerikában fordult elő. Büszkén vittük haza apámmal a két szárnyas jószágot. Azért, hogy anyámnak meglepetést szerezzünk apám magára vállalta a hóhér szerepét. Nekem a segédi szerep jutott, azaz, csirkét nekem kellett lefognom és a farönkre a fejét ráigazítani. Apám, pedig a borotvaélesre köszörült fejszével, mint egy középkori hóhér készült a kivégzésre. Elővigyázatosságból egy mélytányért is előkészítettünk, hogy a csirke vére abba folyjék.

Lefogtam tehát a csirke szárnyait úgy, hogy a szárnyas testét combjaim közé feszítettem, a szárnyait az egyik kezemmel leszorítottam, majd a másik kezemmel a fejét a csőrénél fogva a „hóhérbakra” igazítottam.

Apám pedig, mielőtt lefejezte volna az állatot, bátorságot gyűjtött. A nagymami 52 fokos pálinkájából egy vizespohárnyit felszívott, így merített erőt a kegyetlen munkához.

Szóval, a csirke teste a combjaim között, szárnyát egyik kezemmel lefogtam, a másikkal a fejét a farönkre helyeztem.
Apám megragadta a borotvaéles fejszét, és készült a végzetes csapásra.
Valami isteni előérzettől vezetve, látva apának a pálinkától lassan elhomályosuló tekintetét, amikor megvillant a bárd, elengedtem a csirke fejét.
Ennek ellenére a találat ült. A szárnyas feje elszállt, mint a májusi léggömb, apám rosszul lett én pedig elengedtem a csirkét, amely fej nélkül rohangálni kezdett a konyhában, miközben a nyakából kispriccenő vére tele fröcskölte a konyhát.
Bénultan néztük a csirke ámokfutását. Apám közben a falikútba hányt, én pedig reszketve ültem a véres kövön.

Szegény anyám úgy talált ránk a véres konyhában, hogy én bőgve fetrengtem a vértől csatakos kövön, apám pedig kábán, kezében a félig üres pálinkásüveggel, a hányástól legyengülve ült a stelázsin és zokogott.

Jó ember volt, soha senkit nem bántott, soha senkire egy rossz szót nem mondott, még egy hernyót sem taposott el, de drága anyám szerelméért képes volt még ezt is felvállalni. Anyám gyakorlatias emberként – ő volt a családban az egyetlen normális ember – hamar átlátta a helyzetet: először engem emelt fel a földről, megmosdatott majd bekísért a szobába, és lefektetett, majd az apámat kezelte le.

Mire felébredtünk, anyám mindent elrendezett. Kivéve a véres falakat. Azokat nagyapámnak vasárnap újra kellett meszelnie.

Itt, a szolnoki piacon erről szó sem volt. Egyszerűen csak az történt, hogy beleszerettem Gizibe, a kendermagosba.
Boldogan vittem haza, és rögtön egy cipős dobozban rendeztem be neki szállást. Volt korábban egy hörcsögöm, így annak a fűrészporos fészkéből készítettem Gizinek fekvőhelyet. Külön kijelöltem számára egy csirke WC-ét is., amit egy másik földdel megtöltött cipődobozban rendeztem be.
A nevét kedvenc macskám után kapta, aki közúti balesetben hunyt el, egy figyelmetlen autós elgázolta, ráadásul a zebrán.

Tökéletesen teltek a napok. Sikerült Gizikét a szobatisztaságra nevelni, azaz, amikor pottyantani akart, azt mindig a kijelölt cipődobozban végezte el.
Mindent evett. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, legjobban az ananászos csirkesalátát szerette, és egyáltalán nem zavarta, hogy saját fajtársa húsát ette. Kedvence a frankfurti saláta csípős majonézzel. Egyébként mindent megevett, amit én. Csak a tökfőzelék volt kivétel, amit egyenesen utált. Amikor azt főztem, tüntetően összeverte szárnyait, és rettenetes hangon rikoltozott.
Ebből tudtam, hogy nem sikerült eltalálnom az ízlését.
Minden nap sétáltunk. Vékony selyemzsinórt kötöttem a bal lábára, és úgy mentünk ki az utcára. Mondanom sem kell, óriási feltűnést okoztunk. Az emberek túlnyomó része természetesen hülyének tartott, de a gyerekek megőrültek Gizikéért. Elhalmozták szeretettel, etették pereccel, cukorkákkal, addig, amíg beteg nem lett. Az orvos gyógymódként azt javasolta, hogy legyen belőle csirkepaprikás, de ezt én mereven elutasítottam.

Az egyik nap megdöbbentő felfedezést tettem.
Szombat délelőtt lévén kapcsolgattam a Tv-t, amikor a cartoon networkon a Tom és Jerry című rajzfilmet vetítették. Gizike ettől teljesen extázisba került. Az egész rajzfilm alatt magánkívül verdesett a szárnyaival és artikulátlanul kotkodácsolt.
Ezen felbuzdulva kikölcsönöztem számára több tucat Tom és Jerry kazettát.
A hatás frenetikus volt. Gizike minden nap tévét nézett a kedvenc foteljából és rendkívül agresszíven viselkedett, amikor kikapcsoltam a tévét.
– Nem raboskodunk szívem! – mondtam neki, mire rögtön megcsípett. Éktelen kotkodácsolásba kezdett és nagyon izgatott lett. Kénytelen voltam a vonalzóval a fejére húzni, hogy a neveltetése a helyére kerüljön.
– Kot… kot… kot… kot ..kot. – nyekeregte sértődötten, de aztán segített keresztrejtvényt fejteni.
Hihetetlennek hangzik, de addigra mi már olyan szimbiózisban éltünk Gizikével, hogy saját jelbeszédet alakítottunk ki. A csőrének koppintásával, mint egy morze jeladóval jelezte beszélgetési szándékát. Rászokott a keresztrejtvényre is.
Annyira belejött, hogy egy idő után egyedül fejtette a rejtvényeket. Nekem csak annyi volt a szerepem, hogy a csőrkoppintások alapján kidolgozott rendszer szerint kitöltöttem a rejtvényt.
Ennek következtében rengeteg kávéskészletet, elektronos mákdarálót és egyéb tárgyakat és könyveket nyertünk, amit Gizike egyszerűen, éles hangú kotkodácsolásával nevetségesnek minősített.
A barátnőmet pedig egyszerűen elüldözte. Nem engedte be a lakásba, és amikor az mégis bejött, véresre csípte.
Gizike válaszút elé állított. Ő vagy Jolán a barátnőm.
Én természetesen Gizit választottam, mert egyszerűen vele éreztem magam a legjobban.

Az egyik nap, mint a görög tragédiákban bekövetkezett a váratlan fordulat.
Éppen déli sétánkat végeztük az utcán, amikor egy nagy fekete terepjáró felrohant a járdára és elütött több embert, köztük a Gizikét is.
A vezető, egy részeg macsó kipattant a verdájából és menekülni próbált.
– Álljon meg, maga barom! Elütött egy csomó embert. Hívni kell a mentőket! – sikoltozták a mellettünk lévő emberek miközben Gizikét a karjaimba vettem.
– Nézze, mit tett maga féleszű! – ordítottam én is magamon kívül és a sérült csirkét eléje toltam.
De a férfi válasz helyett nekem ugrott és ellökött.
Estemben elengedtem a selyemzsinórt, amivel Gizikét tartottam.
Gizike rögtön érezte az agressziót, és azt hogy ez az ember az ő barátjára támadt, s bár az autó első sárvédője eltörte a bal lábát, ennek ellenére óriási erőfeszítéssel, szárnyaival verdesve felemelkedett és belecsípett a macsó bal szemébe.
–Te rohadék! –Üvöltött a férfi artikulátlanul és megpróbálta Gizikét elkapni. De az én párom ügyesebb volt. Ismét felemelkedett és most a férfi jobb szemébe csípett.
A pali rögtön megvakult, magánkívül ordítozott, de nem tudott elmenekülni, mert Gizike ismét rögtön támadott.
Az új célpont a macsó nemi szerve volt.
Amíg a férfi a szemeit törölgette addig Gizi ismét felemelkedett és a nadrágon keresztül a férfi nemi szervébe csípett. A pali felordított, és összegörnyedve fetrengett a járdán.
A rendőrségnek így már könnyű dolga volt.
A férfi a földön hevert, és egy törött lábú csirke felügyelt.
Amikor a férfi újra megpróbált felkelni, Gizike rögtön éles csőrével ismét a nemi szervébe csípett. Igazi profiként viselkedett.
Sajnos Gizike is megsérült a lábán, és az állatorvos azt javasolta, hogy legyen belőle rántott csirke, mert ő erre a célra találta a legmegfelelőbb állapotban.
De ezt a kijelentését alighanem nagyon megbánta, mivel Gizike ezt a sértést azonnal megtorolta. Három éles sebet ejtett az állatorvos homlokán.
–Segítség! Vigye el innen ezt a vadállatot! – ordította a fehérköpenyes, de nem úszta meg ennyivel. A csirke kiharapott egy darabot a füléből. Nagy botrány lett a dologból. A doki agyon akarta vágni, én pedig nem engedtem. Szó szót követett, majd a doki nekem esett, mire én lefejeltem, a csirke pedig a másik füléből is lecsípett egy darabot. Az ügyből biztos rendőrségi ügy lesz, mert a doki feljelentéssel fenyegetett.

A Gizit még aznap rögtön elvittem egy másik orvoshoz, aki megállapította, hogy nem csak a bal lába törött el, de súlyos belső vérzése is van és már nem is operálható, gyakorlatilag nem menthető, órái vannak hátra. Visszatartottam a bőgést és és igyekeztem Gizike előtt a legjobb formámat hozni.
– Kop… kop…kop kop…kip… kop. – motyogott Gizike fáradtan, amikor hazaértünk

Bekapcsoltam neki a tévét és a videót. Betettem neki a kedvenc Tom és Jerry kazettát, de már az sem érdekelte.
– Mindig nagyon szerettelek! – kopogta le az egyezményes jelünkön.
– Én is, de miért mondod ezt? Hívok egy másik orvost. – motyogtam összetörten.
–Nem kell! – kopogta ismét szomorúan. – Az időm lejárt. Ígérd meg, hogy nem veszel több csirkét és nem eszed meg a sorstársaimat!
–Ígérem – nyöszörögtem, miközben ceruzámmal a választ kopogtattam.
–Te egy tündér vagy.
– Mi az, hogy tündér? – kérdezte Gizike és a fejét oldalra fordítva nézett rám kíváncsian.
–Az olyan, mint Te vagy. Szárnyai vannak, és repül. Mindenkinek segít és boldogságot hoz.,amire a Jézuska megkérte.
– Ki az a Jézuska?
–A Jézuska az emberek istene, aki segít a bajbajutottakon és az elesetteken.
–Akkor én is Jézuska vagyok? – kérdezte egyre halkuló kopogással, mivel már a fejét nem tudta megemelni.
–Az vagy, egy tiszta szívű kis Jézuska, aki segít az embereken.
–Ugye nem lesz belőlem rántott csirke?
–A Jézuskákból soha nem lesz, belőled sem. Te az Isten ajándéka vagy, egy csoda!
–Csoda vagyok? Az mi?– kérdezte nagyon halkan. Válaszolni akartam neki, de észrevettem, hogy a feje lecsuklott és már nem lélegzik.
–Gizike, ne menj még el! Gizike várj meg! – hörögtem és a zokogástól nem tudtam megszólalni, csak kétségbeesetten öleltem magamhoz annak a lénynek a testét, akitől több melegséget kaptam, mint anyám után bárkitől.
Vágytam abba a világba, ahova kedves lelke elrepült.
Döntöttem. Kihoztam a konyhából a sámlit és kinyitottam az ablakot.
A hűvös szél az arcomba vágott.
– Mindjárt jövök!– suttogtam, és egy gyors mozdulattal félrehúztam a függönyt.

 

Leonardovics

Beszélgetek a kutyámmal

Beszélgetek a kutyámmal

Öt hetes kajla zivatarka voltál Panna, amikor megvettem
belépődet. Hű közönség, száz helyett tapsolsz kilenc év
óta, s vad ínyeid közül nem nyílott rám harapás-rózsa,
pedig nem is vezéred, falkatársad én, tér ölelő lépteid
alól kiloptam a teret, s eloroztam remek fogaid ősi
célját. Amikor teliholdas éjszakán számtalan puha árny
indul el a szél nyomán, te nem bűvölheted unott hördülésig
az eget, hogy moccanjon már a fénytányér, az a vakmerő
ismeretlen erő; s izzó szemeidben nem gyújt örömet a tőled
messzire menekült csillag-ménes. Vadságodban is gyáva-kényes
őszülő kutyám, nyüszítve futnál viharok elől, ám szórod, fölé
pirulnál, ha csak sejtenéd, hogy pipacs szíveddel növényházi
vizsgát teszel. Igaz, csatakosra ázott, feketébe hajló ordas
viseleted alatt nem didereg a test és lélek, de nem is
tudhatod, micsoda öröm tisztások tömör melegében farkas
röhögéssel szárítkozni. Az ösztöneidben hányódó falkavezér
izmos hívóhangja helyén is a hozzád illetlen, törékeny
Panna szó fitogtatja magát. Elődöd hagyta rád, a farkas-
gúnyát viselő szelídség. Bár a személyedet igazoló törzskönyvi
név: Csengőháti Céda, buta figyelmetlenség vagy rossz tréfa
volt csupán. Udvarias hímek sosem ugrottak meg játékos harapásod
elől, s engedékennyé vált lángoló derekadat egy sem fogta át.
Elvettem tőled a kölyökvárás anya-építő örömét is, sejtjeid
mélyén évről-évre teljesítetlen hamvad el az igény. Ki tudja,
hány szerelmi idény programoz be még, hány zömök, gömbölyű fejű
kölyök bukfencezik faji ösztönöd villámcsapásaiban... Büszke
bordáid és vad tomporod alatt érik az idő, jó kutyám, gyorsan
nő, ami lélek benned, mélyül a nekem esküvésed, és szíved
körül apad, apad az élet anyag-ereje. Egyre jobban gyúródsz,
amikor elmegyek, ám frissen vihogva simulsz, ha érkezem.
Távollétemben olykor ellenállhatatlan vágy fog el apró bűnök
után, új szagokat keresve méteres gödröt ásol, vagy meggyullad
tekintetedben fő ellenséged: az unalom, s darabokra téped.
Házadnak szőnyeg-ágya, szegény lányka csutka-babája áldoz
e játéknak. Néha falat is kaparsz, csúf akadályt, remélve,
hogy egyszer talán utánam enged... És nem szégyelled, nem is
bánod, tekeregve körbejárod vétkedet, majd vigyorogva, céda
kis ringással lesed háborgó kedvemet. Ekkor és csakis ekkor:
ér a neved. Öltél is már, de ha meg nem bocsátanám neked,
született ragadozónak, hogyan élhetnék vérengző fajtársaim
között, akik halállal üzekednek, amikor ölnek... Anyaggá
tömörült fényszerkezet Isten mindhárom lépcsőfoka e földön,
de: a növény habpamacs virága felsőbb parancsra nyílik,
kívül az anyalét akaratán. Te, kutyám, beépített program
szerint szagokat osztályozol komoly képpel, s döntésed
az eredményben. Az embernek meg kell találnia az egyéni kódot,
amellyel a tudatában levő szabad végű elektródot összeköti
a Mindenséggel. - Akarata hegylábától csúcsig megy az Isten!...
Igaz, földre szegett fejjel nem indulhatok vörös
illat-ösvényeken; éneklő hímek hívására csak válaszolok
őszi, tavaszi lázban; s nem hömpölyög utánam gömbölyű
kölyök-had, de mit bánom őket! Mit bánom a pimasz Holdat
a messzire menekült Vénuszt és Szaturnuszt, a sötét lombok
fölött hunyorgó csillagménest. Hozzájuk képest nagyobb
kaland vad fogaim fékezése is, amikor hangoddal harapva
elzárod előlem az emberadta falkajátékot... Kárpótolj
érte, s légy ott velem, amikor farkasügetéssel szabad
mezökre indul a lelkem, és nézz utánam, bármily röviden.

Szakítás után

Szakítás után

Naplójegyzet, 1991

A héven ültem, mint akkoriban annyiszor. Épp Pomázra tekeredett befelé. Nyolc óra múlt. Kint már sötét volt. Hangulatos. A szerelvény robogott, zakatolt, és az ablakon inkább az utasok tükörképét lehetett látni, mint a tájat. Furcsa hangulat volt ez. Régebben az utazások kellemes nyugtalanságát jelentette. Most meg teljesen természetes volt. Ismertem a kalaúzt  – látásból –  és az összes út menti házat. A léptetőrelé kattogása sem hatolt már el a tudatomig: immúnis lettem rá. Szentendrén járni is egészen természetes volt már. És épp ez az, ami most rémisztően furcsa volt. Az is egész beidegzett mozdulat volt, ahogy a hévállomásnál átvágtam az úton a tilosban, mint az elmúlt pár hónapban annyiszor, majd ránéztem a kijelzőtáblára, hogy fussak–e, vagy anélkül is elérem a vonatot.

Csakhogy ezúttal nem onnan jöttem. Minden ugyanaz, és mégsem. Folyton át kellett programozni az agyamat, mert az összes utcakő, sarok, üzletportál, a tőle mért távolságot jelentette eddig. Mindig is vérfagyasztó volt szembesülni vele, hogy egyes utcasarkok, vagy akár komplett városrészek, milyen jelentőségre tesznek szert, szinte egyik napról a másikra hogy válnak otthonos, megszokott helyekké, aztán hogy tűnnek el megint a süllyesztőben. Hogy aztán évek múlva csak ennyit mondjunk: “ Istenem, mennyit jártam én ide akkoriban!…”

De az út bal oldalán most ott volt a nagy feketeség, a Barad dur, (Utalás J. R. R. Tolkien: “ A gyűrűk ura ”c. könyvére. Ezt Tőle kaptam...) amerre nem volt szabad mennem Ugyanakkor  – persze feltűnés nélkül –  szúrós szemekkel fürkésztem a feketeséget, hátha mégis meglátom. Az aztán megint más kérdés, mit tettem volna, ha tényleg meglátom. Gondolom, gyorsan eltűntem volna, nehogy találkoznunk kelljen, de közben titkon abban reménykedtem volna, hátha mégis meglátott. Ez skizofrénia: Minden zsigerem arra vágyott, hogy lássam, hogy arra menjek. Az agyam meg tiltakozott, hogy “csak azt ne!” “Mit csinálsz, ha találkozol vele?”  Eközben észrevettem, hogy megint a szembe jövő vonat ablakait nézem. Az előző legalább lassan ment, látni lehetett benne mindenkit. Ez meg csak egy fénycsík volt, mégsem tudtam levenni róla a szememet. Ha mégis megláttam volna, talán csak annyit mondtam volna: tessék, ott van! És nem lett volna semmivel sem jobb érzés. Talán ő is valahogy így lehetett vele. Talán vacillált, hogy akarata ellenére túltegye magát rajtam, vagy minden észérv ellenére akarja-e nem túltenni magát. Annyira talán már nem szeretett, hogy ne akarja magát megmenteni tőlem, de annál jobban, semhogy az egészet el akarta volna felejteni, és az érettségi bankettje mellé süllyeszteni az emlékei közt.

De legjobban az gyötört, hogy akiről mostanáig szó volt, az ugyanaz, akivel egy hónappal előbb még együtt kirándultunk, aludtunk és szeretkeztünk, én meg abban reménykedtem, hogy majd megoldódnak a gondok, és akkor minden szép lesz, lefut a stáblista, a néző meg könnyezik a gyönyörtől. Erreföl ott ültem a héven, és nem igazán tudtam, mire alapoztam az előbbit.

Gyöngyire gondoltam. Arra, hogy talán másnap megint látom, és akkor majd kiderül, tényleg tetszett-e, vagy csak egy kísérlet a tudatalattim részéről, hogy Őt elfelejtsem, hogy elvonja róla a figyelmem. Az biztos, hogy ha nem lett volna gipszben a lába, nem vettem volna észre annyi ember közt. De az ilyesmi ráirányítja egy pillanatra a figyelmet. És aztán rajta is maradt. Vagy megtetszett, vagy elindult a program. (Az elterelő) Az tény, hogy gyönyörű, kiegyensúlyozott mozgása volt, így gipsszel együtt is. Azt hiszem, ez perverz, de nekem mindig imponált, ha valaki így felül tudott emelkedni a fizikuma szabta objektív korlátokon. Ezért nem tudtam soha elfogadni azt, hogy “fájt a hasam, ezért nem jöttem”, és ezért imponált mindig is Artúr bácsi. Tölt a poharamba, salátát szed a tányéromra, szódát csinál, majd megfordítja a lemezt. És az ember csak utána próbálja összerakni, hogy is csinálta, amikor a két kezén összesen ha három ép ujja van.

De hagyjuk Artúr bácsit, ez a történet nem róla szól. És nem is Gyöngyiről. Leszálltam a hévről, és hazaindultam, hogy megpróbáljam egy pohár viszkivel a kezemben eldönteni a tükör előtt, melyik az igazi: Ez az üde, szellemes, eredeti, kedves, kicsit linkóci alak, vagy az a züllött, karikás szemű, élhetetlen kétbalkezes ott avval a viszkivel.

Koppány

Koppány

Novella, 2013

Koppány kijött a kocsmából.

- Zsoltinak meg a kurva anyját! Meg a fajtájának! – mormolta magában – Meg bírt volna hívni még egy sörre, csak direkt szívat. Ilyenek ezek, bántom a szemüket. Neki bezzeg telik még viszkire is!

Ingatagon botorkált a vedlett házfalak tövében két mankójára támaszkodva. Nem volt öreg, de annál lepusztultabb. Harmincas éveiben járt, de ötvennek simán gondolhatta bárki, ha végignézett püffedt, szederjes arcán, hiányos barna fogsorán. Szinte szitává foszlott szutykos tréning felsőjén még kivehető volt a felirat: Száguldás Atlétika SC.

- Lökjél föl, te köcsög! – ordított rá egy laptoptáskás emberre, aki megpróbálta kikerülni. Ami szép mutatvány volt, hiszen a járdának legalább a felét elfoglalta. De persze nem a jobb, vagy a bal felét, hanem a középsőt, a két oldalt megmaradt negyed sávon pedig nem volt könnyű ellavírozni, ha valaki nem akart dörzsölt lenni.

Nem volt mindig ilyen. Valaha szépreményű atléta volt, szerzett is pár érmet, meg serleget. A hosszútávfutás volt a száma. Csak az a hülye baleset… Edzés közben. De ennek már több, mint tíz éve. Istvánnal edzettek egy maratoni versenyre, amikor elütötték őket. István is eltűnt újabban. Persze megvolt az indok. Egyetem, család, munka, mindig volt valami. De valójában más is volt. István egyre tehetetlenebbül nézte barátja lecsúszását. Próbált volna segíteni, de nem igazán tudott. És hát végtére is mégsem ő a jóisten, csak egy ugyanolyan ember, mint Koppány. És egyre terhesebb volt, hogy úgy érezte, Koppány minden sóhajával, hangsúlyával, nézésével neki tesz szemrehányást. Mint ha őt hibáztatná a saját helyzetéért. Őt, aki vele együtt átélte szinte pontosan ugyanazt. A vége felé mindig veszekedésbe torkollottak a találkozások. És valljuk be, nem is volt miről beszélgetni. Beszéljen a gyerekeiről? A munkájáról? A parasport edzésekről? Koppány mindet egy-egy késszúrásként élte meg. Ki sem kellett mondania, elég volt, hogy rá gondolt. Az érmek nézegetéséből, meg a régi szép idők felböfögéséből már nagyon elege volt. Ő ezt már lezárta magában. Kannásbor és kevert vonalon meg nem volt áptudét.

- Nézd má’, a büdös geci, idetolta a pofáját! – Kiáltott fel Koppány – De majd én megmutatom neki, kivel szórakozzon!

Mankójával ütni kezdte a parkoló sportkocsit. Nem is nyugodott, míg egy-két horpadást nem ejtett rajta. És a tükröt is ripityára törte. Egy sportkocsi gázolta el őket annó. Majd szépen elhajtott, nem is lett meg azóta sem. Koppány mindig ezt csinálta, ha sportkocsit látott, ami persze ezen a környéken nem volt gyakori. Vagy ha bármi mást, ami szerinte sportkocsi volt. Páran már megpróbálták jobb belátásra téríteni. Magyarázni, hogy nem is tudja, hogy nézett ki egyáltalán, és különben is több ezer hasonló fut ország szerte, mindet nem törheti össze egy hülye miatt. De ő mindig megmondta a frankót: “Ugyan, egy cég ezek mind, majd leboltolják egymás között.”

Lassacskán hazaért. A kapualjban már megint ott találta Evelin biciklijét a korláthoz láncolva. A biztonság kedvéért az is kapott egyet a mankóval. Csak úgy félvállról.

- A kurva életbe, hát mit képzelnek ezek? Övék az egész ház? Vagy mi ez, bazzeg? Biciklitároló? Még jó, hogy a szemetüket nem a konyhámban gyűjtik! Az kéne még, büdös kurva!

Az udvarról pár lépcső vezetett le a konyhába, ami előszoba és nappali is volt egyben. Meg a tévé is itt volt. Mielőtt leült volna a levetett zoknik, üres műanyagkannák, és akciókat hirdető szórólapok közé a piros szkáj padra, megállt a sarokban. Pár másodpercig némán nézte a falon lógó érmeket. Szeme könnybe lábadt.

- A kurva légynek is pont ide kellett szarni! – kiáltott fel kisvártatva.

Rongyos melegítőjével megtörölgette az asztalkán álló serleget. A villanyt fel sem kapcsolta. Több hete kiégett. Leült a padra, bekapcsolta a tévét, és töltött az asztalon álló műanyag flakon sárgás tartalmából. Nem sok volt már benne. Kopogtak.

- Mi a fasz van?

- Tibor vagyok. – hangzott a válasz.

- Gyere be, ne kelljen már felállnom!

Tibor bejött, és kezében kék csíkos nejlonszatyorral egyenesen az asztalhoz lépett.

- Tibi, bazmeg, te engem szarba se veszel!

- …De Koppány…

- Láttam bazmeg! A faszomba, mi ez, nyilvános vécé, ahova csak úgy besétálsz? Ki vagy te, bazmeg?

- Bocsánat, bocsánat…

Tibor visszament, és fejet hajtott a sarokban lévő, érmekből és serlegekből emelt oltár előtt.

- A szaros húszasodér’ jöttél, mi? Hát nem tudom megadni. Honnan a faszból tudnám, bazmeg, nézzél má’ körül! Csak a véremet szívjátok. A faszom nem kéne?

- Dehogy is! Hagyjuk, nem sürgős! … Csak voltam a Teszkóban. Akciós volt a szalonna, gondoltam hozok neked is. Meg egy üveg bort is hoztam, ne mindig azt a szart igyad! Tiszta hígító, meg fagyálló!

- Mi közöd hozzá, hogy én mit iszom? Kinek képzelitek magatokat? Mi? Hát én is vagyok olyan ember, mint te, meg a büdös kurva lányod! Ha még egyszer meglátom a bringát a lépcsőházban, szarrá lapítom! Simán lehettem volna olimpiai bajnok is, nem ám olyan ganajtúró, mint a ti fajtátok. Nem hiszed, te senkiházi? Mit állsz már ilyen hülyén? Nem számítottál rá, hogy nekem is van még önbecsülésem? Tedd már le azt a cekkert, és húzzál innen a gecibe!

Nyomatékul még utána hajította az üres műanyagpalackot.

Jó vágású fiatalember állt meg a kapu előtt. Egy villanásnyit állt ott, talán erőt gyűjtött a folytatáshoz, majd belépett. Határozott kiállású, egyenes tartású, harmincas férfi volt. Egy picit sántított is, de aki nem tudta, hogy műlába van, talán észre sem vette. Hóna alatt egy díszes dobozt szorongatott. Márkás konyakokat és viszkiket szoktak így csomagolni. Kezében lapos, tenyérnyi dobozka. Egyenesen az udvarra tartott.

*  *  *

- Te vagy itt, Levi? Mi a pálya? – kérdezte a hadnagy a halottkémtől.

- Két halott.

- Eddig megvan. Bővebben?

- Alkoholmérgezés. Persze biztosat majd a labor…

- Jó, tudom. Ahogy elnézem a fószert, ez nála csak idő kérdése volt. Gondolom a bort meg a konyakot is jórészt ő tüntette el. Oké, majd a labor! A másik?

- Koponyaalapi törés. Megszédülhetett, és nekiesett a radiátornak.

- Részeg volt?

- Nem úgy tűnik. Kapott a homlokára egy rúdszerű tárggyal.

- Mankó?

- Például.

A hadnagy az asztalon matatott. A számokkal ellátott nejlonzacskóba csomagolt tárgyakat nézegette. A nyitott dobozkát bámulta.

- Jól látod, Zoli, Idei. És arany! Mint azok a falon, csak az mind régi.

- Pa-ra-lim-pi-a… - betűzgette az ajtó felé tartva a gravírozott feliratot. - Írjuk alá, aztán húzzunk! Éhes vagyok. Majd átküldöd, gondolom.

- Persze, Ivett majd megírja. Amúgy van itt teszkós szalonna!

Epilógus

Epilógus

Naplójegyzet, 1995 november

    

Hát megvolt. Már megint kicsit furcsa érzések kavarognak bennem... Kicsit „dezsavű”... Mint nyolcvanhétben a termelési gyakorlat után, vagy nyolcvannyolcban a diploma bankett után. Ez már így van. Vele mindig akkor találkozom rendszeresen, amikor nem kéne. Pontosabban, amikor szerettem volna, akkor nem.

Na ez kicsit zavaros. De hát sajnos az eset – mint mondtam – kissé felkavart. Annyi történt csak, hogy az államvizsga, meg a diploma ürügyén kisebb házibulit tartottunk a Seffernél (–eredetileg neve kicsit kacifántosabb, csak ezt senki nem bírja kimondani). Én meg – tisztára mint nyolcvanhét-nyolcvannyolcban – nem bírtam a szemem levenni róla. Gyönyörű volt, mint mindig. Minden mozdulata elegáns, finom, szép, vibráló és intelligens. Sajnos ilyenkor az ember pontosan tudja, miért volt belé szerelmes, de az ilyenkor nem látszik, hogy miért is szakítottunk. És ilyenkor rengeteg emlék tolul föl. A Főiskoláról, ahol ugyanígy gyönyörködtem ugyanebben, és ugyanígy nem tudtam levenni róla a szemem. Meg persze arról a másfél évről, amit így–úgy, de együtt töltöttünk. És a végén, ahogy nyújtanám a perceket. Mint saját novellám hőse a vonaton. Már ott áll kabátban, öltözünk mi is. Seffer kikísér –hol a kapukulcs... Búcsú, puszi, kézfogás, –finom volt a bifsztek. – Jó a kerítés... –Á, még nincs kész... Kint vagyunk az utcán. –Hál istennek lejtős, nem kell tolni... Tényleg nem indul. Begurítom. Leáll. Megint. Az idő nekem dolgozik. Nem tudom, mire várok. Mi lehet itt még, és minek kéne lenni. Jó lenne-e, ha lenne valami? Kell-e az nekem, akarnám-e, hogy ne így történjen, ahogy fog? Nem. Persze, hogy nem, majd ha hülye lennék. Ez lefutott meccs, most már más lapok vannak, amikkel boldogan játszom, semmit sem sírok vissza. Nekem így jó. Jobb, mint úgy lett volna. –azt hiszem, de tényleg komolyan hiszem– És mégis. Párás az ablak, le kell törölni. Jön lefelé (ő följebb állt meg). Intek, bár biztos nem látja. Nem látja, talán tudja. Előz. Integetünk. Előttem kerülgeti a gödröket. Én ugyanazzal a csotrogánnyal vagyok, amiben még ő is annyit ült. Még kétszáz méter, aztán nincs több egyetem, nincs több előadás, nincs több vizsga, nincs több kötelező találkozás. Magunktól meg nem fogunk. Esetleg pár év múlva majd karácsonykor. Úgy sincs beszélnivalónk. Amiről kellene úgysem fogunk soha, ennek így kell lenni. Másról meg fölösleges. Itt a sarok. Átmegyünk a hídon. Indexelünk: ő jobbra, én balra. A fénypont eltűnik a tükörből. Látom, ahogy eltűnik a pont az Árpád hídnál a buszmegálló felé, nyolcvanhétben, meg látom ahogy eltűnik a drapp kabát a peron végén a novellámban. És jön a sötét nyíltpálya.