Egy döglött macska

Egy döglött macska

Titok, megközelíthetetlenség, tekintély és talán némi ridegség: Sajó tanár úr maga. Szerették is meg nem is a kültelki fiúgimnázium diákjai. Inkább nem! Más volt, mint a többi tanár, talán csak a dicsőséges teniszmúltját néha büszkén emlegető testneveléstanár volt hasonlatos: tőle is féltek, őt is gyanakvással tisztelték. Velük viselkedni kellett, ahogy a diákokra pillantottak, s rögtön gombóc lett a fiúk torkában. Igaz, ők voltak a nyugdíjas kort már betöltő, de még dolgozó tanárok, a legidősebbek és mindig a legelegánsabbak, de nem ezért. A két tanár kimérten udvarias volt, bántót sose mondtak, mégis valahogy tartani kellett tőlük, ha ők tanítottak. Másképp kellett válaszolni, ülni, állni, önkéntelenül összekapták magukat a diákok.

Erről a két tanárról sem sokat tudtak, annyit csupán, amennyit a szülőktől hallottak, vagy más tanár egy-egy elejtett félmondatából. Régi vágásúak, már a háború előtt is tanítottak – ilyenek maradtak meg bennük. Sajóról – aki egyébként oroszt tanított – rebesgették, hogy nem igazi orosztanár, állítólag latin–görög szakos volt korábban, csak oroszra kellett átképeznie magát. Igaz, nem igaz, oroszul remekül tudott, gyakran idézgetett eredetiben orosz klasszikusokat, de megtette ezt az ókoriakkal is. Egy szó, mint száz, nemigen kedvelték őket, féltek is tőlük, s valamilyen megmagyarázhatatlan veszélyt szimatoltak óráikon…

Ebben az amúgy békés, diákokat, tanárokat egyként jellemző, finoman szólva vegyes minőségű fiúgimnáziumban – nem véletlen, hogy az elegendő számú mellékhelyiség hiányában maradt ki a koedukációból – nagy skandalum történt.

Egy szép és vad, őrjítő tavaszi napon, amikor nem csupán az iskola, de az egész ország nagy ünnepre készült, ezt a bizonyos két tanárt majdnem agyonütötte egy döglött macska. Pontosabban: majdnem a fejükre esett.

                Bandukoltak békésen reggel a gimnáziumba –előttük, mögöttük siető diákok – és nem sokkal azelőtt, hogy a kapuhoz értek volna, felülről, tehát az iskola épületéből szédítő sebességgel, centiméterekkel a cipőjüktől a már említett nagy, döglött pincecica vágódott a járda aszfaltjára. Tényleg nem sokon múlott, hogy az állat ne a két tanár, netán az egyik tanár fején landoljon.

                Megállt a két tanár, és megállt az élet. Az iskolába igyekvő, ünnepi ruhába öltözött fiúk is megdermedtek. Csönd volt, súlyos csönd, senki sem szólalt meg. Aztán mindenki fölnézett, pásztázták az eget és a gimnázium ablakait, de választ nem kaptak, hogy honnan érkezett a döglött macska. Azazhogy mégis: mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a halott cica csakis az iskola ablakából indulhatott, s ahhoz sem kellett nagy ész, hogy nem valamelyik tanár, hanem egy vagy több diák indította felülről a döglött állatot.

                Aztán némi mocorgás támadt, halk zsibongás, jó néhány diák arca mosolygósra fordult, akár akarta, akár nem, elvégre egy kis elégtétel volt számukra a tanárok veszélyes és kínos helyzete. Néhány később érkezett fiú is megállt, vizslatták a fura helyzetet.

                És ekkor fordult be a sarokról a gimnázium fiatal igazgatója, aki szintén orosztanár volt, mint az áldozatok egyike, azzal a különbséggel, hogy ő alig tudott oroszul; a pletykák szerint komoly mozgalmi, mások szerint nyomozói múltja miatt csináltak belőle vezetőt. Látott, amit látott, s egy pillanat alatt odaszaporázta lépteit a döglött macskához és a két kollégához.

                – Hogy került ez ide? – A néhány fáradt jó reggelt!-tel nem foglalkozott, köszönés nélkül dörrent a köröttük álló fiúkra.
Súlyos csönd, majd az egyik diák szinte magának motyogta:

– Hát fentről…
Most az igazgató nézett föl, csupán egy pillanatra, de ennyi is elég volt, hogy mindent megértsen.
– Ez merénylet! És éppen ma! Kollégák – fordult a két tanárhoz, akiket látnivalóan megviseltek az eddigi események –, menjünk föl és beszéljük meg a sürgős teendőket. A macskát pedig rád bízom – szólt parancsolóan az egyik strébernek tartott fiúhoz –, vedd magadhoz, személyesen felelsz azért, hogy amíg a rendőrség kiérkezik, meglegyen a bűnjel. És igyekezzen mindenki, mindjárt kezdődik az ünnepség!

Fejét felszegte, úgy indult a néhány méterre levő bejárat irányába, a két idős tanár némán követte. A macskahulla őrzésével megbízott diák pedig rövid tűnődés után, a többiek gúnyos bíztatása közepette elővett egy újságot, s belegöngyölte a tetemet. Öltönyös fiú, hóna alatt egy furcsa csomaggal: aztán elindult ő is és lépdelt utána a többi öltönyös. Bejárat, lépcső, nagyterem – már ott voltak az ünnepség színhelyén. A gimnázium diákjai zajongtak, kiabáltak, érdekes, a macskáról már mindenki tudott, mindenki erről beszélt. És valami volt még a hatalmas helyiségben: a félelem szaga. Mindenki félt, de legjobban az a néhány fiú, aki a macskát az ablakon túlra, onnan a mélybe mesterkedte…

Nyílt az ajtó, a tanárok és tanárnők, élükön az igazgatóval bemasíroztak: komor arcok vizslatták a megcsöndesült diákokat. Az ünnepi, virággal díszített asztalhoz ültek, mögöttük hatalmas betűkkel a felirat: „Éljen április 4., hazánk felszabadulásának 25. évfordulója!”

Az igazgató felállt.
– Ezen a nagy napon, amikor a dicsőséges szovjet hadsereg fölszabadította hazánkat a fasiszta járom alól, szóval, amikor békében kell, illetve kellene élnünk, hiszen a népek barátságát összefogó Szovjetunió a világ vezető nagyhatalma. Szóval, ezen a napon merénylet és gyilkossági kísérlet történt két tanár ellen – itt szünetet tartott, láthatóan élvezte a szemekben tapasztalható rémületet. – Ez már nem iskolai kérdés, nem csupán politikai kérdés, ez bűnügyi kérdés. Rendőrségi ügy, kérem, már politikából is, de végképp bűncselekmény. És ha az, márpedig az, akkor ide nyomozó kell és rendőr kell! Kideríteni a tettest, tetteseket, aztán börtönbe velük! Mert vannak sértettek és van bizonyíték.

Némi feszengés volt érezhető a tanárok között, de ez nem zavarta az igazgatót.

– Ki kell jelentenem ünnepségünk megkezdése előtt, hogy előbb-utóbb megtudjuk, ki volt a tettes. Garantálom, hogy bilincsben viszik el és börtönben fog megrohadni. Mert mondtam: a bizonyíték megvan – ezzel arra a fiúra mutatott, akit megbízott a döglött macska őrzésével. – Hozd ki és tedd ide! – mutatott az asztalra.

A fiú felállt, lassan és zavarodottan cammogott az asztalhoz, kezében az újságpapírba tekert döglött macska. A furcsa csomagot az asztalra tette, éppen a virág mellé.

Halk moraj hallatszott. A cica farka és feje kilógott a papírból, a fiú próbálta eltakarni jobban, de nem sikerült. A moraj felerősödött, erősödő duruzsolás hallatszott, s mintha nevetések is szabdalták volna a nyüzsgést.
– Csönd legyen! – emelte meg hangját az igazgató. – Teljes csöndet kérek! És teljes figyelmet mindenkitől. Hogy tanulhatunk és dolgozhatunk, első lépésként ennek a napnak köszönhetjük – itt a mögötte levő feliratra mutatott –, és nekik, a szovjet hősöknek, nekik, hogy ma szabadok lehetünk. Ők nem csináltak volna ilyet… Ilyesmit. Felszólítom tehát a bűnöst vagy bűnösöket, aki látta, azt is, mert az is bűnös, hogy azonnal most, az ünnepség előtt, adja föl magát, és én… én ünnepélyesen megígérem, hogy a rendőrségen kesztyűs kézzel fognak bánni vele. Na, akkor, elő! Elő, de gyorsan, háromig számolok. Egy – kiáltotta –, kettő – ezt már üvöltötte. És várt.
– Bocsánat – Sajó tanár úr halk, finom hangja szinte robbanás volt a dermedt csöndben. – Szeretném most nyilvánosan is elmondani, amiről a tanári szobában szóltam, ha megengedi az igazgató úr.
– Mondtam már, hogy nincs értelme, és figyelmeztettem…
A tanár nyugodt hangja semmit sem változott, úgy folytatta:
– Nyilvánosan ki kell jelentenem magam és kollégám, barátom nevében, hogy ezt az egész ügyet gyerekes csínytevésnek tartjuk.
– Én meg bűncselekménynek, és újra figyelmeztetem…
Sajó tanár urat nem lehetett megállítani s hihetetlen nyugalmában megingatni:
– A lényeg változatlanul az, hogy én, közel negyvenesztendős tanári, pedagógusi múlttal a hátam mögött kizártnak tartom, hogy a diákjaim meg akarnának ölni. Azt már annál inkább elhiszem, hogy valaki talált egy döglött macskát, ezen a környéken előfordulhat, behozta a gimnáziumba, és elénk dobta. Talán gonoszkodásból, talán meggondolatlanságból, talán mások előtt akart menő lenni, ahogy manapság mondják. Talán a tavasz… Dicséretet senki sem érdemel, de ez iskolai, tantestületi ügy, nem pedig politikai, netán rendőri. Nincs jogunk fiatal életeket tönkre tenni.

Az igazgató eltorzult hangon rikácsolni kezdett:
– Hogy kinek, mihez van joga, azt én, azt mi mondjuk meg.
– Való igaz – mosolyodott el a tanár. – Tényleg önök döntik el. Látjuk is ezt. De mi, ismétlem, mi akkor sem teszünk feljelentést, így a rendőrség…
– Tesznek, nem tesznek, a bűnjel önmagáért beszél. Az az átkozott macska talán magától került az asztalra?
Sajó tanár úr udvariasan, a latin szavakat kissé tagolva kérdezte:
– Ja, a corpus delicti? – Megint elmosolyodott. –Én nem tudom igazán, hogy került ide, de azt tudom, hogy miképp kerül el innen.
– Hát ezt meg hogy érti?
– Így! Se feljelentés, se tárgyi bizonyíték.
S ezzel a tanár odalépett az asztalhoz, gyors mozdulattal magához vette a döglött macskát, majd visszafordult az igazgatóhoz:
– És egy apróság. Azonnali nyugdíjaztatásomat kérem, ami, úgy tudom, mivel túl vagyok a korhatáron, azonnal megoldható. És elnézést, ha ezzel bárkinek kellemetlenséget okoztam.

Elindult az elegáns tanár az ajtó felé, kezében az újságba csomagolt macskatetem. Ahogy ment kifelé, ismerős lépteket hallott. Nem fordult hátra, jól tudta, hogy barátja, a testneveléstanár követi.

Amikor becsukták maguk mögött a nagyterem ajtaját, akkor harsant föl bent a diákováció. Megállíthatatlanul!

Egy kérdező emlékei - 3. rész

Egy kérdező emlékei

harmadik rész

VIII.

Mindegyik földútról sárkoloncok szegélyezte, barna traktornyom kanyarodott az aszfaltra. Az alig szemerkélő eső csak arra volt jó, hogy nedvesen-sűrűn tartsa ezt a sötét masszát. Az összes elsuhanó vagy cammogó autó feketekávét fröcskölt. Az ablaktörlő önmagában csak mázolt, így a kérdező, akár megszakadt a szíve a pazarlástól, akár nem, kénytelen volt a drága fagyállóval kevert ablakmosó vizet használni, amíg volt. Mikor elfogyott, szerencsére egy falu közelébe ért már. Az utcai kútról megtöltött egy, a hátsó ülés alatt hányódó üdítőitalos palackot, azt döntötte a tartályba. Ha nem fogy el és éjjel befagy, hát felönti forró vízzel.

Elképzelte azokat az embereket, akiket ez a tömény sár vesz körül, akik, ha kilépnek a házból, már ebbe cuppannak. Hol lehet itt ilyen őszben lakkcipőt, hosszú, elegáns kabátot hordani? Milyen a nők harisnyája? Hideg latyak az élet itt Békésben, a hajdani Pannon-tenger fenekén. Lépésben haladt, míg ezen gondolkozott, mert ez csak egy fokkal csúszik kevésbé, mint a jég. Az autó baloldala, mintha a trágyaszóró permetezte volna be, barna volt, az eredeti színét sem lehetett látni. A kérdező keze nyoma is ott maradt a volánon, ahogy az elébb, amikor vizet hozott, megfogta a kilincset.

Ahogy lassan alkonyodni kezdett és az eddig áttetsző köd sűrűsödni, veszélyes varázslattá vált a táj. A kérdező visszakapcsolt hármasba, éppen akkor, amikor egy teherautó előzte. Persze, ezek magasan ülnek, nem fosik mindenki a pofájukba. A szembejövő autók lámpája ijesztően közelről rajzolódott csak ki a homályból. A kérdező már nem tudta, hova megy, kit vagy mit keres, van-e egyáltalán élet a Földön. Meresztette a szemét, az úton akart maradni úgy, hogy ne menjen senkinek-semminek. Úgy érezte, ő azért több ennél, ami most minden figyelmét és erejét igénybe veszi, de ezt a többet is beszippantotta az életösztön előrelátása.

Végre abba a faluba ért, ahova indult. Valahol megállt, kiszállt, megnézte, milyen utcában van. A házszámot is. Ha él, akit keres, nem költözött el és nem kóricál éppen valahol, továbbá, ha egyáltalán van olyan házszám, ahova menne, és végül nem tagadja meg a válaszadást, akkor – legalábbis a főnökei szemében – nem jött hiába.

A kérdezett 60 éves férfi volt, özvegy. Ahogy asszonya meghalt és gyerekei sorra saját életet kezdtek, eladta a házát, a nyári konyhába költözött. Öreglegényes szagban és rendetlenségben fogadta a kérdezőt. Éppen a vacsoráját szakította félbe, a húst már kiehette a lábosból, a szaftot kanalazta, nagy falat kenyereket harapott hozzá. A kérdező biztatta, hogy fejezze csak be, ő ráér, de szerencsére az ember rögtön ki akarta faggattatni magát. Meg is történt a dolog. Utána, amikor a kérdező már megszokta a szagot és nem akarózott neki kimenni a hidegbe, beszélgettek egy kicsit. A férfi természetesen panaszkodott, s mi másra, mint az árakra.

„Látja, ez a ki zsír meg kenyér, meg pirospaprika, amit a vacsorához vettem, ez is mibe került! Bezzeg régen minden volt itthon, vágtuk a disznót, a többi termett, csak a kenyérért mentünk egy héten a pékhez, azt is csak süttetni.”

„Zsír?” hitetlenkedett a kérdező.

„Nagyon drága. Hogyan éljek meg abból a kis nyugdíjból, azt persze nem emelik úgy, ahogy az árakat, pedig látja, nekem nem kell sok...”

A kérdező gyorsan elbúcsúzott. Újra átélte, hogy másik ország lakója, hiába hiszi, hogy érti azokat a szavakat, amiket mondanak neki, egész más a jelentésük az ő fülében, mint azok szájában.

„Itt sem éreztem jól magam, az út gondolatától rosszul vagyok, és oda sem vágyom, ahova megérkezem. Lehet, hogy valami új dologba kellene kezdeni”, bölcselkedett magában, miközben bekászálódott a kocsiba.            

Kétkilós duzzadt kenyerek, mint püffedt hullák úsznak a megáradt folyón. Nem tudni mennyi, nem lehet megszámolni, összevissza bukdácsolnak. Csak bámulni lehet elszorult torokkal. A penészes, málló halmokat, nézni, ahogy az anyja véletlenül kitárt ölére réved a gyerek, „oda dugtak be, onnan jöttem ki”. Máskor kutyapiszok, amelyet fogpiszkálóval kell kikapargálni a cipő talpának vájataiból, s látod, hogy az ebet a vasárnapi húsleves maradék zöldségével, főleg sárgarépával tömték, azt nem tudta rendesen megemészteni. Fáradtan, fordítva meggyújtott cigarettából mély szippantás. Ezek azok a pillanatok, amikor a világ, ha egy pillanatra, csak ideiglenesen is, de két vállra fektet. Aztán feltápászkodsz, kenyeret eszel, főtt sárgarépát, s ha eszedbe jut milyen volt az, akkor is tudod, hogy ez más. Nem érdekel, hogy ez az undor a tiéd-e, vagy csak rád akasztották. Azért viszolyogsz a krumplifőzeléktől, mert kémiailag az ellenséged, vagy nagyanyád egyszer beletüsszentett a lábosba? Vagy csak nem ízlett, mert elsózta, amikor először kóstoltad? Hányszor fintorgott anyád a pelenkádra, amíg rá nem jöttél, hogy visszataszító lehetsz? Talán ezért gyújtasz rá néha fordítva.


IX.

A kérdező már másodszor lapozta át az ívet. Nem tetszett neki. Valaki doktori címmel bír, viszonylag fiatal nő, mégsem tud semmit az AIDS-ről. Vagy önkitöltés, azaz a kérdezőbiztos otthon, kocsmában karikázgatta be a feladatokra a válaszokat, vagy ott volt ugyan, de összecsapta az egészet, másfél óra helyett felet, vagy kevesebbet töltött a kérdezettnél. Ezt csak személyesen lehet kinyomozni.

Másnap este odautazott, megállapította, hogy beosztottja nem csalt. Akit fölkeresett, ugyan orvos, de szemészként egyáltalán nem érdekli a szerzett immunhiány. Sok más azonban annál inkább. S ahogy ez a laza, csapongó beszélgetés közben lassan tisztázódott, a kérdező máris lelkiatyának, vagy vonaton, közös fülkében utazó ismeretlennek érezhette magát. A doktornő a halálról mesélt, imádott, rideg szüleiről, a szerelemről, amely mindig a közelében volt, de sohasem eléggé.

„Ha úgy vesszük, virgo intacta vagyok”, mondta egyszercsak kihívóan.

„Innentől kezdve megint másról szól a történet, pontosabban másképpen folytatódik, azaz az előzőekből következik, csak nem tudom, hogyan”, gondolta a kérdező. Közben megoldást is keresett magában, mert a provokáció, ha figyelmen kívül hagyja, megismétlődik, csak erősebben, ha pedig reagál rá, hitelessé válik. Mire ez végigfolyt benne, már tudta is a megoldást, ami akár jó volt, akár rossz, akár végrehajtható, akár kivitelezhetetlen, számára a legmegfelelőbbnek tűnt.

Az orvosnő már arról beszélt, hányszor és hogyan került veszélybe az ártatlansága. A háló egyre szorosabbra fonódott. Már tegeződtek, centiméterről centiméterre közelebb kerültek egymáshoz, lassan szinte összeért a térdük.

„Tudod mit?” pattant fel a kellő, már régóta várt pillanatban a kérdező. „Mutatok neked valamit, ha bízol bennem.”

Kiküldte a nőt a fürdőszobába, töltse tele a kádat, kapcsolja le a villanyt, üljön be a meleg vízbe. Igen, habfürdőt is tehet bele. Ha készen van, szóljon. A kérdező szándékosan nem mondott többet, látni akarta a bizonytalanság csillanását a másik szemében, ez volt az ő elégtétele.

Mikor egyedül maradt a szobában, a sok magnókazetta közt keresett valami zenét, amit ő is kedvel. Aztán várt, míg meg nem hallotta a bátortalan hívást.

Letérdelt a kád mellé, megfogott egy kezet, amely bátortalanul kapaszkodott az övébe, átadta magát valaminek, ami idegen volt neki, mégis ismerős, tenyerével megsimogatott egy arcot, amelyhez még sohasem ért, aztán érző ujja alatt valami csodálatos kezdődött, a szobában elhallgatott a zene, hallgatott órákig, majd jajdulás hangzott a többszöri újratöltés ellenére is rég langyossá hűlt kádból. A kérdező feltápászkodott, szinte csillagokat látott az elzsibbadt lábából sugárzó fájdalomtól, lehajolt, puszit nyomott a nő csatakos hajára és betántorgott a szobába.

A doktornő fehér frottírköpenyben jött utána. „Úgy szeretném meghálálni! Vetkőzz le te is, ülj be a kádba!”

A kérdező menni akart. Elbúcsúzott, levánszorgott az autójáig, s felkavarva és összetörve nekivágott a az ágyához vezető száz kilométernek.

Félúton lehetett, amikor valamiért úgy érezte, fékeznie kell. Megállás közben már látta is a keszeg fiút, aki az út közepén állt, gyáván és elszántan, fölemelt jobb kézzel.

A kérdező kiugrott a kocsiból és úgy leteremtette, ahogy csak ijedtségétől telt. Aztán beültette maga mellé és indított. A fiú elmondta, hogy intézetből szökött, most a nővéréhez megy, aki abban a városban lakik, ahova most a kérdező igyekszik. Nem tudja, melyik utcában, de ha látná, ráismerne. Különben már legalább negyven kilométert gyalogolt, 12 órája van úton étlen-szomjan és úgy gondolta, ha nem veszik föl, akkor legalább üssék el, vagy meghal, vagy beviszik a kórházba, ahol kap enni-inni.

Derengett, amikor a városba értek. A kérdező félholtan csak az ágyára tudott gondolni. A fiú is didergett a kimerültségtől. Valahol megálltak, ahonnan a kölyök úgy gondolta, el tud indulni. Öt perc múlva a kérdező hősiesen krémet nyomott a fogkeféjére.

„Ma nem öltem és nem paráználkodtam”, gondolta elalvás előtt.

Adni jó. Nemcsak pofont, és nemcsak szeretteinknek. Odanyomni a koldusnak az utolsó pénzdarabot, s nem is gondolni arra, hogy miből veszel holnap kenyeret. Két puszit adni a savanykás szagú vénkisasszonynak a hivatalban, akinek ezután röpül az ujja a billentyűkön. Adni jó. Ezt tanuljuk a nőktől, akik úgy tesznek, mintha adnák azt, amit nekik adunk. Ebben aztán szövetséges anya és szerető, tanti és testvér. De adni jó. Vannak, akik kihasználják ezt az érzést. Rájöttek arra, ami nem szabadna, hogy eszébe jusson az embernek. Gazdagok lesznek, rafinált kényelem veszi körül őket, olyan dolgok, amikről az egyszerű ember nem is álmodna. Gazdagok, de szerencsétlenek. Mutogatják magukat, keresik az irigységnek azt a szintjét, ami még biztonságos nekik, de sohasem találják. Okosnak gondolják magukat, ettől aztán semmijük sem marad a magabiztosságon és a javaikon kívül. Ahogy a szép nő az arcáért-testéért tetszik a férfiaknak, a gazdag ember is a pénzéért vonz, pedig nem ad belőle. Adni csak az tud, aki szabad.


X.

Húsz perc alatt akkor sem ért volna a megbeszélt helyre, ha helikopterrel megy. De nincs az a bátor pilóta, aki felszállt volna ebben a kérdező által még sohasem látott sűrűségű ködben. Este volt a tejtenger fenekén, és még majdnem száz kilométer előtte.

A saját reflektora, de még a tompított is vakította. Amikor kettesből hármasba kapcsolt, mintha egy tömör fal felé száguldott volna megállíthatatlan sebességgel. Egyedül volt, mint a hajótörött a csónakjában. Megállhatott volna a következő falu kocsmájánál, hogy emberi hangok mellett melegedjen, de tucatnyian vártak rá. Amikor elindult, még tiszta volt a levegő, száguldhatott. Aztán, valahol a megyehatárnál fátyoldarabkák a mező fölött, áttetszőek, mint a muszlin, de egyre több. Mintha egy másik világba ért volna. Azóta döcög. Utolért egy Skodát, percekig mögötte araszolt, majd öngyilkos indulattal megelőzte. Sikerült az úton maradni, szembe sem jött senki. Azóta a szaggatott vonalat figyelte az út baloldalán, vagy a jobbon a folyamatost. Három-négyszer rémítő világító szemek közeledtek felé, mindannyiszor felkészült a halálos ütközésre.

Különben a világ nem is létezett. Csak néha derengett egy faluban az utcalámpa, vagy egy közeli ház ablakán a fény. Bárhol és bármikor megnyílhatott a föld, hogy százöles szakadékba rántsa a vakon haladókat. Bekötött szemmel szaladni ismeretlen terepen.

Abban reménykedett, hogy felszáll a köd, s ő húsz kilométerről is meglátja a gázfáklyák feketehajú, vörös arcú lángját. De hiába várta, hogy a következő pillanatban végre odataposhat. Megpillantotta a lángokat, de csak derengőn, oldalról, alig száz méterről. De örült nekik, mindjárt beér a városba, túl van a nehezén.

Reszkető lábbal szállt ki a kocsiból. Aludni akart, vagy csak bámulni a sötét plafont, ágyban párnák közt. De egy idegen lakást kellett megkeresnie egy házban, ahol még sohasem járt.

Megtalálta. Bentről zene és beszélgetés zaja szűrődött ki. Néhány hangot megismert. Ránézett az órájára, éppen százhúsz perce késett. Öt még belefér. Rágyújtott, nekitámaszkodott a korlátnak és nézte a ködöt, amely itt a házak között áttetszőnek és ártalmatlannak látszott.

Nagyobb örömmel várták, mint hitte volna. A háziasszony, egy magányosan élő lány szendvicseket készített, amikből nem ettek, mert ő még nem érkezett meg. Az év utolsó kérdezésének végén meglepetés-bulit csaptak a tiszteletére. Feloldódhatott volna, de nem tudott. A fáradtság egyre erősebb lett benne, nekiült hát átnézni a kérdőíveket, míg a társaság folytatta a beszélgetést, hülyéskedést és végre belekezdett a majszolásba és az iszogatásba. Egyetlen lány maradt csak a kérdező mellett, egy szőke, határozott teremtés, kicsit ferde mosollyal és zöld színe ellenére meleg szemmel. Néhányszor megpróbált beszélgetni, de csak morgást kapott válaszul. Valami olyan sugárzott belőle, ami egyszerre volt vonzó és taszító, sűrű és túl híg. A kérdező kirekesztette figyelméből, az ívekre koncentrált volna. Örült, hogy szól a zene, néha felfigyelt egy beszélgetésfoszlányra, megpróbálta kitalálni, hogy miről lehet szó, ilyenkor felébredt egy kicsit. De egyre jobban érezte a föld vonzását, a levegő nyomását, a mély, átható fáradtságot, amely – félő volt – lassan leteperi.

A csalódott beosztottak – akik sokkal jobb szórakozásra számítottak – szállingózni kezdtek. Először egy kisgyerekes anyuka búcsúzott el, aztán sorra a többiek. A kérdező még mindig nem volt készen, amikor már csak a háziasszony és a szőke lány maradt a lakásban rajta kívül. Amikor ezt észrevette, feladta. Majd otthon, holnap kijavítja, ha nem ért valamit, felhívja vagy megkeresi a bizonytalanság okozóját. Már itt sem tudja megkérdezni egyiket sem, hiszen elmentek. Felállt, nagyot nyújtózott, megköszönte a szíves vendéglátást és szomorúan tudomásul vette, hogy a szőke haza akarja vitetni magát. Némán ment mellette az autóig, miután indított, nem halkította le a bömbölő magnót, keményen, indulatosan vezetett, kétsaroknyit, aztán elszégyellte magát. Megkérdezte a magába süppedt lányt, hogy hol lakik, nem volt-e nagy baj, hogy elrontotta az összejövetelt. Amikor pedig megérkeztek, lekapcsolta a motort, nem tessékelte ki a szőkét, akinek láthatóan közölnivalója volt.

„Én ilyet még nem mondtam senkinek és nem is fogok soha”, bökte ki hirtelen a lány. Aztán hallgatott.

„Milyet nem mondtál még?”, csúszott ki a kérdező száján. Azonnal megbánta.

„Hogy szeretem. Csak így, udvarlás, csók, a megfelelő pillanat nélkül. Bele a világba. De úgy érzem, nem tarthattam vissza. Akármit is válaszolsz, nekem már jobb. Szerelmes vagyok beléd, attól a pillanattól kezdve, hogy megláttalak. Vágyom rád, rólad álmodom, pedig azt sem tudom, hogy ki vagy valójában.”

„Akkor nem is rám vágyódsz, nem is engem szeretsz.”

„De. Mert a te arcod, a te hangod, a mosolyod, a gesztusaid.”

A kérdező hallgatott. Aludni akart, egyedül. Fáradtságát felerősítette a kedvetlenség. Csak azt nem tudta, hogyan maradhatna végre egyedül a kocsiban, hogy hazamehessen.

„Most miért viselkedsz úgy, mint a hülye, nagyképű pasik? Toljam le a bugyimat?”

„Nem kell. Csak neked lenne rosszabb. Ha ennek ellenére, ami most történik, egyszer barátok lehetünk, elmondom neked, hogy mi ez. Ha nem, akkor te fogsz kitalálni róla valamit, vagy az igazat, vagy mást. Majd minden kiderül, de ahhoz aludnunk kell a dologra, szerintem nem is egyet. Ha tényleg úgy érzed, hogy szeretsz, most engedj el, ha nem akarod, hogy arról meséljek, milyet szeretkeztem ma délután.”

„Ezért késtél?” kérdezte némi kétségbeeséssel a hangjában a lány.

„Egyszerűen nem tudtuk abbahagyni. Mintha kiszívta volna a csontjaimból a velőt.”

„Szerelmes vagy bele?”

A kérdező hallgatott egy darabig. Most kellene megmondani, hogy hazudott. Aztán tovább hallgatott, mert rájött, hogy ez is válasz.

„Akkor, szervusz.” A lány kinyitotta az ajtót, egyik harisnyás, magas sarkú cipőbe bújtatott lábát kiette a nyirkos aszfaltra.

„Hidd el, sajnálom!” Morogta a kérdező, aztán becsapta a nyitva hagyott ajtót. Nem tudta, mit rombolt vagy épített. A köd egy szemernyit sem oszlott.

Nem jó, ha szeretnek és az sem jó, ha én szeretek. Az a jó, ha szeretünk. Ha egyetlen hajszín, egyetlen arcot keretező fürtökön, csak az a szép. Ha egy mosolyból csillanó fog látványa órákra felvidít, ha hiába néz rám a villamoson a szemben ülő csinos lány, mert nem lehet olyan szép, mint akire gondolok, hiába fiatalabb, hiába feszesebb a teste. Amíg más szemével néztem kedveseimet, mindnél volt szebb. Kinyitottam a magamét és megtaláltam a legszebbet magamnak. A legokosabbat, a legkedvesebbet, akit már nem méregetek senkihez, mert az enyém, mint a legjobb gondolataim. Velem van, bennem, még akkor is, ha a vécén ülök. A valóságban zavarna, így nem. Csak akkor nyugodt az álmom, ha a szuszogását hallom, s remélem, hogy ő is csak akkor vidám, ha tudja, hogy nekem sincs gondom. Sokszor megjártam, amíg rá nem találtam. De egyszer rájön, akinek fontos, hogy ki is az igazi. Akinek szerencséje van, fiatalon, akinek kisebb a szerencséje, később. Aki nem jön rá, az eléggé tudja szeretni sajátmagát, vagy nem tud szeretni senkit, és nem is érdemes próbálkoznia. Ha van benned képesség a szerelemre, arra, ami fel is emészthet, ha nem vigyáztok egymásra, akkor ne pazarold magad. Mondj nemet azoknak, akik semmit sem rendítenek meg benned. Ne törődj a szép bokával, kemény mellekkel, megindító pofikákkal. Ők másnak termettek, s ha magadhoz veszed bármelyiket, neki rosszat teszel, de magadnak nagyon ártasz. Inkább várj.

Banánhéj

Banánhéj

─ Hú, micsoda éjszakám volt! ─ mondta Paticsné a porszívó csövét igazgató Nagy Pirosnak. Kissé elharapta a szó végét, mintha már meg is bánta volna, hogy egyáltalán szóba hozta a dolgot. No, meg azért is, hadd pukkadjon meg az irigységtől ez a lassacskán kóróvá vénülő… mi is? Ja, vászoncseléd. A rendészek becézik így, mert úgy fönnhordja az orrát, mintha valami igazgatói belső szaktanácsadó lenne, nem egy koszos takarítónő. Beszélő porrongy. Idejük van, híg agyuk is van hozzá, dől belőlük a hülyeség. Ezért utálja őket a Piros.

Utálja… hát persze, szóban nagyon utálja őket, és azt hajtogatja, hogy soha többé nem áll szóba egyetlen kétágú majommal sem. Aztán meg majd kiugrik a szoknyájából, ha meglát egy göndör hajú, kigyúrt pasast. De ha netán csak egy kopaszt jut neki, azzal is megelégszik. Mert válogatós a szentem… No, de persze ez még nem szerelem, puszta megélhetés. A takarítónői fizetésből nem lehet úriasszonyt játszani.

        Már második éve takarította az igazgatósági emelet szobáit egy kis bögyös szőkével, aki hajnaltájban gyakran elosont sziesztázni a rendészekhez. A fene bánta, addig ő is szundított egyet az igazgatói kanapén. Nagyon kényelmes volt, és időnként jó volt belegondolni, kik meg nem fordultak azon… Aztán fordult a kocka. Kirúgták a szőke csajt, meg az egyik rendész srácot. Valakivel pótolni kellett a kiesett munkaerőt. Akkor hozta be társnak a Pirost, mert ez kétemberes feladat. Nem hal bele a munkába, de ha megbecsüli magát, akár innét mehet nyugdíjba.

Most persze kifúrja az oldalát a kíváncsiság, hogy kiféle, miféle az a pasas, akivel neki olyan viharosa éjszakája volt. Mert ő már akárkivel nem áll szóba. Neki saját lakása, meg biztos állása van. Le is esett az álla, amikor elmondta, hogy ez az ő Zolija vállalkozó. Az építőiparban utazik. Ami pedig az éjszakát illeti, a kis lábujjától a feje búbjáig végigcsókolgatta. Igen, még ott is. Aztán, hogy miket mondott, és miket csinált még… Már több, mint egy hete nála lakik. Megígérte, hogy ha ő is úgy akarja, csendes társként beveszi az üzletbe. Azt is meg lehet csinálni, hogy az ő lakására íratják át a káefté címét, és ő lesz az ügyvezető igazgató. Zoli meg az elnök. Csak ehhez kölcsönt kellene fölvenni a banktól, az ő nevén viszont már fut egy kölcsönszerződés. A lakás lehetne a fedezet. De ezt csak akkor fogadhatja el, ha ő akarja, és aláírja a banknál a papírokat.

        ─ Ne csiklandozz már Sári, mert a röhögéstől összepisilem magam! ─ mondta Piros és nevetve hanyatlott az igazgatói fotelba. ─ Te, mint káefté igazgató a nyolc általánosoddal…

        ─ Manapság nem a papír számít ─ fordult el sértődötten Sári ─ hanem az ész. ─ A Zoli is ezt mondta. Neki sincs nyelvvizsgája, mégis a németekkel tárgyal. Azzal a Mercedes-Benzzel, vagy hogy hívják. Tudod, akit a rádióban is emlegetnek.

        ─ Ez már a hülyeség teteje. Tudod mit? ─ villant hamiskásan Piros szeme. ─ Van nekem egy régi ismerősöm a Debreceni Jóska. Az a rendőr gyerek, aki még az albérletes korszakból való. Te is ismered. A minap összefutottam vele az utcán. Három arany csillag van a vállapján. Túl szép ez a mese, amit elmondtál. Megkérem, nézzen utána a te Zolidnak. Addig csak csiklandoztasd vele a hasadat!

        ─ Nem is tudom, mit tennék, ha rájön, hogy nyomoztatok utána… Lesül a képemről a bőr… Ő megbízik bennem, én meg… Már a lakás papírjait is odaadtam neki. Amilyen heves vérű, még képes fölrúgni az egészet. Pedig már úgy elterveztem, hogy te lennél a titkárnőm…

        ─ Arról éppen lehet szó ─ bólintott rá Piros. ─ Én is szeretném abbahagyni az éjszakai munkát, mert nem rég találkoztam egy másik férfival is. Valamilyen Jóskának hívják. Jó kiállású ember. Magas, barna, kigyúrt izmokkal… Tudod amilyet én szeretek. Én se panaszkodhatok a vele töltött éjszakámra. Csak azért nem szóltam róla eddig, hogy ne bosszantsalak. Kertes házat akar venni valahol Pest közelben. Megígértem, hogy segítek neki. Ebből még akármi is lehet…

        ─ Hát, ha ráhajtasz…Mert fölötted is eljár az idő…

*

        Még egy hét se kellett hozzá, hogy Piros megszerezze a legfontosabb rendőrségi információkat Zoliról, a vállalkozóról, aki az építőiparban utazik.

        ─ Ülj le! ─ mondta Sárinak, az igazgatói irodában falhoz támasztva a porszívót. ─ Helyezkedj el kényelmesen, mert amit mondok, az nagyon kényelmetlen lesz! Szóval ez a te Zolid fél éve szabadult a sittről. Hat évet ült szerelemféltésből elkövetett gyilkosságért. Ennyi idő alatt még akár a te kisujjadra is ráéhezhet egy effajta vadkan.

        ─ Ugyan már, beszélsz itt hülyeségeket ─ csattant föl a másik. ─ Irigyled tőlem ezt a férfit, ennyi az egész. Nem is hallgatlak tovább.

        ─ Irigyli a fene. Rablógyilkost bármelyik börtön előtt találok a szabadulók között. Pont olyan szexéhes lesz, mint a te Zolid. Hagyd végigmondanom, aztán azt teszel, amit akarsz! Szóval ez a te vállalkozód a Papp József nevű kőműves mester mellett dolgozik segédmunkásként. Magyarul malteroslegény. A Kossuth Lajos utcában dolgoztak egy özvegyasszonynál. Komplett lakásfelújítás. A nő még csak ötvenéves, de már öt éve özvegy. Zolika nála maradt éjszakára, megvigasztalta, és elkezdődött a románc. Amikor fizetni kellett volna a kőművesnek, kiderült, hogy valaki megfújta az özvegy minden pénzét és ékszerét. A mesternek is üres a kasszája. Zoltán volt, nincs. A rendőrség két hete körözi.

        ─ Egyetlen szavadat se hiszem. Ő egy több nyelven beszélő úriember. Ez… Ha nem hiszed el, nézd meg magad! Holnap este feljön hozzám a banki papírokkal.

        ─ Tudod mit? Meg is nézem. Most már én is kíváncsi lettem erre az emberre. A Jóska vidékre utazik, csak reggel jön vissza, éppen ráérek. Majd én lekáderezem a te Zolikádat.

*

        Zoltán valóban becsöngetett Sárihoz a megbeszélt időpontban. Frissen vasalt ingében, újnak tetsző öltönyében valóban úriember benyomását keltette. Gyengéden megcsókolta az asszonyt és letette az asztalra a borjúbőr aktatáskát.

        ─ Itt van minden papír, drágám, csak alá kell írnod. Arról a százezerről is csináltattam az ügyvédemmel egy kölcsönszerződést, amit a múlt héten adtál. Gyere, itt írd alá! Lent vár a kocsiban az ügyvéd. Leviszem neki a papírokat, hadd intézze, aztán jövök vissza hozzád. Milyen pezsgőt hozzak?

        ─ Ülj csak le, Zoltán! ─ mondta a nő szenvtelen hangon. ─ Beszédem van veled.

        ─ Zoltán? Jó, hogy nem magázol, Sárikám… És mi ez a rideg fogadtatás? Azt hittem, ma ünnepelni fogunk.

        ─ Kuss! Ha igaz, amit mondanak rólad, itt várod meg a rendőrséget.

        ─ Na, de… Mi az, hogy mondanak? Kicsoda? Te nyomoztatsz utánam? ─ nézett körül a férfi valami menekülési lehetőséget keresve, de nem talált mást, csak a konyhaszekrényen heverő kenyérvágó kést. Azon akadt meg a szeme. Ha nem lesz más választása…

        ─ No, akkor kezdjük! ─ állt elé a nő. ─ Hat évet ültél gyilkosságért. Nem vagy vállalkozó, hanem malteroslegény. Kifosztottad az özvegyet, meg a kőművest is. A rendőrség köröz, miközben engem is szeretnél kifosztani. Hülyének nézel, Zoltán?

        ─ Ki beszélte tele a fejedet ennyi hülyeséggel? És te ezt még el is hiszed? Mondd: nem nézel túl sok krimit a tévében? Nem, így nem lehet tárgyalni!... ─ pattant föl ültéből idegesen a férfi. ─ Ez mind hazugság. Tudod mit? Hagyjuk a francba az egészet! Én szerettelek, gazdaggá akartalak tenni, de aki ennyire bizalmatlan, azzal nincs mit kezdeni. Elmegyek, és nem is jövök vissza többé. A szívem hasad meg belé, de soha többé nem látsz, édes Sárikám! ─ Ezzel a táska után nyúlt, de a nő megfogta a kezét.

        ─ Nem, Zoltán, itt maradsz! ─ Mondta, és az órájára pillantott. ─ Szépen megvárjuk a rendőröket. Ha bebizonyosodik, hogy tévedtem, térden állva kérek tőled bocsánatot, mert én is szeretlek. Ha mégis te vagy, akit keresnek, nagyon szomorú leszek, de átadlak nekik.

        ─ Eressz, te hülye ribanc! ─ ragadta meg a táska fülét, de azt már a nő is fogta. ─ Hallod? Agyonütlek, az anyád szentségit! ─ A másik kezével éppen elérte a kést. ─ Nem mondom még egyszer!... ─ és már szúrt is a táskát tartó kézbe. Aztán még kétszer valahová a mellébe.

Sári hangtalanul, véresen zuhant a konyha linóleum padlójára. A férfi megfogta a táskát és az ajtó felé indult. A küszöbön találkozott Pirossal.

─ Józsi, te mit keresel itt? ─ nézett rá álmélkodva a nő. ─ Azt mondtad, vidékre mész…

        ─ Megcsalt ez a hülye kurva! ─ ordította, és félrelökte az útból. Aztán, mint aki rossz álomból ébred, visszanézett rá, és elhaló hangon kérdezte : ─ Te mit keresel itt?

        ─ Csak nem?... lépett hátrább Piros. ─ No de menj csak, húzd el a beledet, te rohadt állat! ─ Szólt utána elhaló hangon. A férfi meg visszalépett, és a táskát tartó baljával úgy eltalálta, hogy a vérben fürdő Sári felé fordult, és ájultan zuhant mellé.

*

        A lépcső alján valóban várta három rendőr. Piros állította oda őket, hogy majd szól, ha szükség lesz rájuk. Nem szólt, hát vártak tovább, de mikor meglátták a véres késsel rohanó férfit, csak megállították.

        ─ Nem kérdezem, ki vagy és honnan jössz ─ állt elé az egyik. Nyilván ő volt a rangidős. ─ Látom, még a kés is a kezedben van. Aztán hivatalosra váltotta a szót. ─ Kovács Zoltán, a törvény nevében letartóztatom. ─ Majd a mellette álló, ugrásra kész két társához fordult. ─ Bilincseljétek meg! A két nőhöz meg hívjatok mentőt!

        A kapitányságon egy százados vezette a kihallgatást. A gyanúsított nem tagadott, nem is lett volna értelme, hiszen szinte minden a rendőrök orra előtt történt. Elmondta, hogyan ismerkedett meg a két nővel, s azt se tagadta, hogy mindkettőnek házasságot ígért, vagy valami olyasmit. Aztán kiderült, hogy megcsalja Sári, és ettől ment föl nála a pumpa. Igazán sajnálja, de indulatból ölt. Mindössze ennyi a bűne.

        ─ No ácsi! ─ szólt a százados ─ Ez a nő Kovács Zoltán után érdeklődött nálunk. Te vagy az az álvállalkozó, aki valójában malte- roslegény, aki az özvegynél dolgozott, Meg…

        ─ Ne is folytassa, százados úr! Én vagyok, de egy nagy tévedésen alapul az egész.

        ─ És ki az a Kovács József, aki a másik nőnek kertes házat ígért?

        ─ Na látja, itt van az eb elhantolva. Az is én vagyok. Százados úr, engem Kovács Zoltán Józsefnek hívnak. Aztán hol az egyik, hol a másik nevemet használom. Ezt még a törvény se tiltja. A nyomozati dossziéban mindent megtalál rólam.

        ─ Rendben van ─ mosolyodott el a százados. ─ Minden szélhámosnak megvan a maga elhantolni való ebe. Lazítsunk! Azt mondd meg, hogy győzted egyszerre a három asszonyt? Le a kalappal előtted. Ha nem itt ülnénk, még gratulálnék is neked. De látod, milyen kicsi a világ, elég egy rohadt kis banánhéj, és máris elcsúszik rajta minden. Mehetsz vissza a sittre. És már megint emberölés…

        ─ Nem, százados úr, téved. Ennek szerelemféltésből elkövetett gyilkossági kísérlet a neve. Így áll a bétékában is.

        ─ Valóban ─ mosolyodott el a rendőr. ─ Betéve tudod a törvénykönyvet. És még a kísérlet is stimmel. Nem rég mondta valaki, hogy nem halt meg az az asszony. Az éjjel megoperálták, teljesen rendbe fog jönni.

        ─ Én nem akartam, százados úr… ─ sápadt el hirtelen a gyanúsított. ─ Csak ez az átkozott, lobbanékony természetem. A bíróság enyhítő körülménynek veszi.

        ─ Feltéve, ha jó ügyvédet fogadsz. Különben te tudod, Zoltán, Józsi… Én a helyedben örülnék, ha életfogytiglanra ítélnének, mert ha netán egyszer mégis kiszabadulsz, három asszony vár majd a kapuban.

Csillag szemek

                                               Csillag szemek

Az egész család kiborult, amikor Ki’uas megkapta a behívót. Őt, a fiatal tehetséges festőt, a vének tanácsa felszólította, hogy haladéktalanul jelentkezzen Nus városában űrhajós kiképzésre. Nyolc hold múlva tehát ő is egy lesz a konvoj űrhajósai között, akik Nova Akunsha felé tartanak. Tanácsos apja megpróbálta megakadályozni, legalábbis késleltetni a dolgot, amíg ő érett korú nem lesz, de a vének hajthatatlanok voltak. Az ok után nem kellet sokat kutatnia. Gyermekként az tanulta, hogy minden Hakoinak (legyen az nő vagy férfi) kötelessége családot alapítania a teljes állampolgári jog eléréséhez, és ha nem teszi meg, akkor csak másodrendű állampolgár lehet, akit bármikor szolgálatra rendelhetnek. Ha Ki’uas már házas lenne, nem kéne engedelmeskednie az azonnali felszólításnak, hanem máshogy is törleszthetné adóságát népének. De ő nem követte a hagyományokat, hisz a festészeten kívül nem volt más szerelme. Különböző megrendeléseknek tett eleget, sokat utazott és sok szép dolgot festett le, de a szerelem hidegen hagyta. Sok női modellje volt, zsongtak körülötte a lányok, mégsem nyitott senki felé soha. Számára mindegyik egyforma volt. Ugyanaz a kötelességtudat, ugyanaz az életpálya, sehol semmi izgalom vagy különcség. Szülei kérlelték, de mindhiába. Úgy gondolta, hogy így is lehet élni, de a vének minden számítását keresztülhúzták. A búcsú könnyes volt, és végleges. A hakoik hiába tudhattak maguk mögött többszázezer éves űrkorszakot, mégsem tudták átlépni a fénysebességet, így hát maradt az ezerévenkénti lassú utazás, amikor is az egész faj útra kel, hogy maguk mögött hagyják a ragályt, ami a testükből kiszabadulva eddig minden otthonukat felemésztette. A mostani Nova akunsha ráadásul igen csak messze volt. Öreg lesz, mire odaér. A kiképzés végén kapta meg a második rossz hírt. Nem telepes hajóra küldték szolgálatra, hanem egy apró kommunikációs hajóra, aminek az volt a feladata, hogy a konvojban haladva biztosítsa az összeköttetést a többi hajó között, teljesen egyedül. Élete hátralévő részében tehát magányra lesz kárhoztatva. Egy téli éjszakán végül megkapta a felszállási parancsot, és nyomába eredt a többi hajónak. Az Akunsha zöldes gömbje lassan ponttá zsugorodott mögötte.

Az út ötödik éve

Ki’uas minden reggel úgy ébredt, ahogy az előírásokban meg volt írva. Mosakodás, reggeli ima és a szerény reggeli elfogyasztása, amit a gép adott ki neki. Tápláló volt, ízletes, azonban tökéletesen azonosíthatatlan. Akik maguk mögött hagyták a hazát, azoknak az emlékek rettenetesen tudnak fájni, és az emlékeket egy ismerős íz is előhívhatja. Miután végzett a reggelivel, következett a monoton délelőtti szolgálat. Egyesével végig hívogatta a gondjaira bízott tíz hajót, majd automatavezérlésre kapcsolta a kommunikációt, és felügyelte az adatforgalmat, aztán megírta a délelőtti jelentést. S következett a rádiócsend. Ki’uas ezt az időt festegetéssel töltötte. Apjának, ha mást nem is, de ezt sikerült kierőszakolnia. Több évtizedre elegendő festéket és vásznat kapott. Néha az emlékeiből festett, de leginkább csak a környező csillagok, ködök és aszteroidák álltak modellt neki. Képeit digitális formában elküldte a konvoj hajóinak, és azok bíztatására felhasználta az egyik nagytávú hívását és a képeket elküldte haza. Hiba volt. A képek sikert arattak, és mindenki őt éltette még a vének is, akik erre a sorsa ítélték. A képeket kiállították szülővárosában, és olyan személyek méltatták, akik korábban jelentéseket írtak deviáns viselkedéséről. Első dolga az volt, hogy törölte az ünnepségéről küldött felvételt. Innentől kezdve csak ritkán festett, és csak kitaszított társainak mutatta meg őket.

Az utazás tízedik éve

Eljött az a bizonyos korszak, amiről csak a híradásokban hallott. A konvojok elérték azt a pontot ahol a nap és az égitestek gravitációja már alig hatott rájuk így jelentősebb energia veszteség nélkül gyorsíthattak. Ez persze azt is jelentette, hogy a kommunikáció akadozott, és az anyavilágot már alig lehetet elérni. Ki’uas itt kezdett megismerkedni a magánnyal, otthon legalább körbe vették fajtársai, de itt csak képernyőn keresztül láthatta őket vagy beszélhetett velük. Újra festeni kezdett, de most életképeket, családi emlékeket, majd kitapétázta velük a vezérlőt. Egyre inkább társra vágyott. Közben csak ült a monitor előtt, és a felvett filmeket nézte, miközben írogatta semmitmondó jelentéseit.

Az utazás tizenötödik éve.

Ki’uas egyre fásultabb
lett. Az imát elhanyagolta, és a higiéniára alig fordított figyelmet. Nem tett mást, mint ült a képernyők előtt, és bámulta a csillagokat, a többi hajó pedig nem válaszolt. Túl messze voltak. Aztán a számítógép hirtelen sípolni kezdett. Ideje volt átalakítani a kommunikációs rendszert. Ki’uas, mint minden fajtársa, rendelkezett némi telepatikus képességgel. Nem volt túl erős, de gépi segítséggel kommunikációs eszközként lehet használni. A konvoj mostantól így fog kommunikálni. Ki’uas volt a közvetítő, és rajta keresztül mentek az üzenetek. Nem volt felemelő munka. A fejében nem hallott mást, mint a kapitányok egymáshoz intézett hívásait, és aztán következett az elmaradhatatlan fejfájás. Napokig ismétlődött ez az unalmas folyamat, amikor is egy távoli hívás felborította eddigi életét. Épp fel akart állni, amikor a fejében egy női hang szólalt meg:
- Itt se’nuk beszél a Nus9877-es telepes hajóról hall engem valaki?
- Ki’uas vagyok 2334-as kommunikációs hajóról. Miben állhatok szolgálatára
- Kérem, kössön össze a Nus7334-as hajó másodtisztjével.
- Azonnal. –
Létrehozta az összeköttetést, azonban nem tudott szabadulni a maró kérdéstől „ki lehet ez a nő”. Ritka eset, hogy a konvoj hajók személyzetébe nőt küldjenek. Ők túlzottan hagyománykövetőek voltak. Még jobban feltüzelte kíváncsiságát a rajta keresztül folyó vita. A kapcsolat azonban hirtelen megszakadt, és ő ordítva esett össze. Sokkal később tért magához, szaggató fejfájással, de még ez sem tudta eltéríteni céljától. Beszélni akart Se’nuk-kal, meg akarta őt ismerni. Lekérte a hívó fél adatait, és döbbenten állapította meg, hogy az ő hajója több fényévnyivel előbb jár, és legalább tíz évvel korábban indult útnak. Se’nuk telepatikus képességei tehát messze meghaladták az övét. Ki’uas felnyitotta a vezérlőpanelt, és feljavította a gép paramétereit, megkerülve a korlátozásokat és blokkoló parancsokat, majd fejére tette a sisakot, és erősen Se’nuk-ra gondolt. Válasz csak egy óra múlva érkezett.
- Na, végre. hogy rám találtál te kis kíváncsi. Nem illendő mások beszélgetésébe bele hallgatni.
- Sajnálom asszonyom.

- Nem kell, hogy így szólíts. Ugyan idősebb vagyok nálad, de az űrutazás tökéletesen konzervált. Mint már tudod a nevem Se’nuk
- Az én nevem pedig Ki’uas
- S mit akarsz tudni rólam?
- Te vagy az első nő, aki mások füle, hallatára így mert beszélni.
- Hát mindig vannak különcök.
- ismered annak a hajók a másodtisztjét?
- Legyen annyi elég, hogy ő kényszerített vissza a rendszerbe, ahonnan mindig is szabadulni akartam. Sok évet váram, amíg rátaláltam.
- Hozzád hasonlóan én is meg vagyok bélyegezve. Engem is kényszerítettek erre a posztra.
- Sajnálatos. Mi voltál mielőtt ide kerültél volna?
- Festő. A legszebb képeket én festettem az egész bolygón, mert szellemem szabad volt, kötöttségektől mentes.
- Bárcsak látatnám őket!
- A fejemben van az összes, nézd meg őket, vagy ami jobb mutasd meg magad, hogy láthassalak.
- Egyik sem jó ötlet. Te nem vagy elég erős ilyes fajta átvitelhez, és a befogadáshoz sem. Csak ennyit mutathatok. –
Ki’unas lelki szemei előtt egy női sziluett képe jelent meg aranyló csillagszemekkel. Mielőtt még bármit is mondhatott volna, a kapcsolat megszakadt, s a kommunikációs gép szikrázni kezdett. Ki’unas három napig javította a berendezést. Hosszú órákig hallgatta a kapitányok dühöngését azonban Se’nuk csak hat nap múlva jelentkezett. Minden előjel nélkül Ki’uas egy szépen berendezett szobában találta magát, szemben vele pedig Se’nuk ült kék selyemmel lefátyolozva. Házasság előtt állt, így annak napjáig idegen férfi nem láthatta. Ki’unas gyorsan észbe kapott, és saját arcára fekete maszkot helyezett fel. Ezt a szokást ugyan elavultnak tartotta, de nem akarta megsérteni vele a másikat, aki nem önszántából viselte ezt az öltözéket. Ki’uas döbbenten nézett körül. mire Se’nuk elmosolyodott
- Itt éltem mielőtt még jegyességre és áttelepülésre kényszerítettek.
j- Mit követtél el, amiért erre ítéltek?
- Tulajdonképpen semmit. Magányos voltam a képességem miatt, és kerestem a hozzám hasonlókat. Megalapítottam egy kis csoportot, és tanítottam őket, hogy kiteljesedhessenek. Bolond fejjel azt hittem, hogy a Hakoi majd tárt karokkal fogad minket, de ők csak azt hitték, hogy egy újabb titkos társaság vagyunk, akik megbolygatják a hagyományokat és a rendet. A másodtiszt, akit te is hallottál, esküdt volt a tárgyalásomon, és kialkalmazta a büntetlenséget, cserében én hozzámentem az egyik fiatal rokonához, pontosabban egybekeltünk volna, hogy ha nem kerülünk az evakuációs lista elejére. Pedig AI’kun még a kényszer házasság ellenére sem volt rossz fogás.
– Ki’unas-t féltékenység fogta el, és ennek meggondolatlanul hangot is adott.
- Szerintem pedig a kényszer házasság akkor is helytelen. Egy nőnek azt kell választania, akit igazán szeret.

- Nocsak-nocsak, mondja az, aki még egy nőt sem engedett közel magához. Még
a szűz-foltjaid is megvannak – Ki’unas dacosan elfordult, mire Se’nuk gyengénk karon fogta.
- Gyere, mutatok valami szépet. – kivezette őt az erkélyre ahol Ki’unas szeme elé fenséges látvány tárult. A ház Kadan szigetvilág egyik érintetlen szigetén épült fel, a hegyoldalban. Előtte függőkert, nem messze az óceán hullámzott. Az égen pedig három hold csüngött. A ragály ide alig jutott el, így a hely megőrizte érintetlenségét. KI’unas még sohasem járt itt és sohasem látott ilyen szépet.
- Legszívesebben vászonra vetném az egészet. - mondta Ki’unas
- Csak is akkor, hogy ha én is rajta leszek a képeken, - mondta Se’nuk mosolyogva aranyló csillagszemekkel.
Ki’unas napjai ezen túl máshogy teltek. Gyorsan letudta a kötelező műszakot, és a nap hátralévő részét Se’nuk-val töltötte. Lefestette őt az erkélyen, a kertben. A fennsíkon, és még sok más helyszínen is. Az aranyló szemek mindenhol jól mutattak. Ezután még sokat beszélgettek, és mikor a kapcsolat megszakadt, a fejfájással nem törődve, megfestette a képeket. Végre-valahára megtalálta ittléte értelmét. Szinte már nem is törődött semmivel a jelentései is egyre pontatlanabbak lettek. Azonban két hold múlva észrevétlenül újabb változás állt be. A kapcsolat ideje alig észrevehetően csökkenni kezdett, és Se’nuk is egyre kevesebbet mosolygott, mintha valami zavarta volna. Ő egyfolytában beszélt, míg Se’nuk csak hallgatott, és mintha rá se akart volna nézni. S mikor a kapcsolat megszakadt, Se’nuk hosszú ideig nem jelentkezett. KI’unas a következő heteket teljes bizonytalanságban töltötte, egyfolytában csak azt a hívást várta. Nem evett, nem aludt és úgy nézett ki a sötét űrre, mintha az aranyló szempárt keresné. Amikor Se’nuk újra kapcsolatot létesített vele, sok kérdése lett volna, de a látvány megbénította. Az asztal úgy volt megterítve, mint amikor ő elhagyta az otthonát. Kashak, azaz a végső búcsú szertartás szerint.
- Mit jelentsen ez?
- El kell mondanom valamit. A hajómat aszteroida találta el hetekkel ezelőtt, és az óta letért a pályájáról, az ismeretlenbe tart. Sohasem érjük el Nova Akunshát és nincs senki, se aki segíteni tudna rajtunk.
- Te nem tudnál tenni valamit? Te is a legénység része vagy.
- Én csak tartalék tisztként vagyok jelen, és hibernálva vagyok. Az igen fejlett telepatikus képességem miatt tudunk kommunikálni egymással.
- Nem tudod értesíteni a hajó legénységét?
- Ők minden bizonnyal halottak, és a gép is megsérülhetett, mert az újraélesztési folyamat megszakadt.
- Mi lesz most? Hogyan tovább?
- Sehogy. Hamarosan megszakad kapcsolat, és mi nem látjuk egymást többet. Hamarosan túl messze leszek ahhoz, hogy elérhesselek.
- Utánad megyek, és kihozlak téged onnan.
- Ne tedd. Sohase érnél utol engem a hajóddal. –
Se’nuk még mondani akart valamit, de kapcsolat hirtelen megszakadt, és Ki’unas tehetetlenül felüvöltött,majd a vezérlőpulthoz ugrott és az össze energiát a hajtóművekbe irányította, lekapcsolta a létfenntartást a számítógéppel nem törődve, és azt az energiát is meghajtóba küldte. Bemérte Se’nuk hajóját, és maximumra tolta a gázkart. A hajó meglódult az aranyló csillagszemek irányába.

Ó Akunshán két jó hírt is ünnepeltek egy napon. Tudósok végre rátaláltak egy olyan hatóanyagra, ami jelentősen lassítja a ragályt, és a bolygó köpenyében olyan hasadó anyagra leltek, amivel megkerülhető a fénysebesség. Az új hajót rögtön szolgálatba állították. Magával vitte az ellenanyagot, és az új meghajtó tervét az összes telepes hajónak, majd elindult az eltűntek nyomába. Sokakat sohasem talált meg. A hajó a maradék hasadóanyagot felhasználva éppen ugrásra készült, amikor is majdnem összeütközött egy apró kommunikációs hajóval, ami vakon száguldott az űrben. A fedélzeten nem volt más,mint Ki’unas megfagyott teste, amint tágra nyílt szemekkel bámulja a kilátó ernyő, amire két aranyló csillagszem volt fel festve, miközben a vezérlő terem festményekkel volt kitapétázva.

A gólemek ura

A gólemek ura

Az öreg szobrász hatalmas rándulásra ébredt. Kigyúltak a vészfények, a hangszóró géphangján az űrbárka utasait a mentőkabinokhoz szólította. Kiérve a folyosóra elkapta az első tisztet, aki az útjába került.
- Mi történt?
- Robbanás a hűtésvezérlőben, a reaktor negyedórán belül túlmelegszik! Siessen a mentőkabinokhoz! – Azzal a tiszt elsietett, de a szobrász nem követte az utasítását. A civil hangárba ment. Ott volt a saját siklója, öreg jószág, de még nem hagyta cserben. Becsatolta az övet, és kirepült a hangárból. A mentőkabinok és kishajók már megindultak a Phran III irányába. Követte őket. A fogát csikorgatta, hogy késni fog a székvárosi új múzeum avatásáról.

Az űrbárka robbanásának lökéshulláma pörölyként csapott le a siklóra. Az mindenféle előszámítás nélkül, önvédelemből belépett a mélyűrbe, és fényévekkel távolabb bukkant elő, egy eldugott szektorban. A szobrász dühösen tekergette a kommunikációs berendezés sávválasztóját, de az néma maradt. A robbanás valószínűleg megsérthette a jelfogó berendezést. A számítógép segítségével megpróbált ismerős csillagképeket keresni, amik alapján tájékozódhat, de az sem működött megfelelően. Végül úgy döntött, hogy keres egy bolygót, és ott kijavítja a hajót. Hosszas kutatás után talált is egyet, de amint meglátta, rögtön tudta, ott nem várja őt szerelőgarázs és készséges személyzet. A planéta lakhatatlan volt, és a számítógépben csak annyi információ volt róla, hogy az állandó hőmérséklet -154 fok, kivéve a vulkanikusan aktív területeken. Leszállt és megpróbálta megjavítani a hibás egységeket, de rájött, hogy ehhez nem eléggé képzett. Mégiscsak el kellett volna mennie arra az amatőr szerelői kurzusra az akadémián. Megvonta a vállát, szkafandert húzott, s kirakott a közeli sziklára egy hordozható adóvevőt, amit még a személyzet osztott ki azoknak, akik saját hajóval érkeztek a bárkára. Már csak türelmesen kellett várnia. A siklón felhalmozott készletek évekre elegendőek voltak. Az unalmat elkerülendő elkezdte felderíteni a környéket. Nem volt sok látnivaló. Örök félhomály, egy távoli nap a csillagos égbolton, és sziklák minden mennyiségben. Ha bányász lett volna, vagy bolygókutató biztos, hogy örömet és izgalmat érzett volna, de ő három napi bóklászás után elunta magát, és inkább nem tett több felfedező utat. A várakozás hosszú napjai kezdődtek. Tíz nap alatt az összes könyvet elolvasta, az összes filmet megnézte és a zenetárakat is kiürítette. Tervezgethetett volna a háromdimenziós szobrászprogrammal, de a számítógép figyelmeztette, hogy gyakori használat esetén a hajó energiatartaléka félév alatt elfogyhat. Tudta, hogyha belekezdene, akkor egészen addig nem állna le, amíg ájultan össze nem esik. Két napig sakkozott önmagával, a számítógéppel és önmaga holografikus másával, de végül ezt is elunta. S a segítség még mindig nem érkezett meg. Az öreg szobrász végül kénytelen-kelletlen egy újabb felderítő út mellett döntött. Volt néhány rivális szobrász kollégája, akik ilyen helyekről hozatták az alapanyagot. Hátha ő is sikerrel jár. Csak az anyag szkennert vitte magával. Ezúttal messzebbre ment, és egy vulkanikus területen kötött ki. Felkapaszkodott egy magaslatra és betájolt egy magas hegyet, amikor is az előtte elterülő kráterben csillogó foltokat vett észre. Leereszkedett hozzájuk. Olvadt fémlepények voltak, de olyan gyönyörűek, ezüstösen tiszták! Találomra megérintette az egyiket. Bár kesztyűt viselt, mégis, mintha áramütést érte volna! Utána pedig idegen gondolatok rohanták meg. Többségüket nem értette meg, de azt a keveset, amit igen, azokat egyfajta segélykérésként fogta fel. Tehát valószínűleg fém alapú lényekkel van dolga. Újra megérintette a foltot, és gondolatban tette fel a kérdést: „Kik vagytok?” A válasz megérkezett, de a szobrász nem tudta értelmezni. Fejében képeket látott, hőt és hideget érzett, de a lényeket nem értette. Két órás próbálkozásának csak egy kiadós migrén lett az eredménye. Másnap újra próbálkozott, de ez a kísérlet - ahogy a rákövetkező is -, kudarccal és fejfájással végződött. Fájdalomcsillapítóval az utóbbit elűzte, de a kapcsolatteremtés így is lehetetlen volt. Már éppen feladta volna, amikor eszébe jutott a kommunikációs henger. Ez csúcskategóriás fordító gép volt, ami képes volt a nem verbális nyelvek átfordítására is. Magához vette és visszasietett a bajbajutottakhoz. A henger végéből kihúzott egy mikrofont, és a pocsolya felszínéhez érintette, míg a másik részét hozzácsatlakoztatta az űrruhához. Most már mindent tudott. Higanyalapúak voltak. A bolygó felszíne alatt éltek, szoros közösségben, egy maguk alkotta csőhálózatban. Évtizedekkel ezelőtt egy vulkánkitörés a felszínre taszította őket. Odalent az állandó forróságban képesek voltak formálni a környezetüket, de idefönt testük mozdulatlanná fagyott. Az volt a legszörnyűbb, hogy bár jóformán kortalanok voltak, s végtelen sok molekuláris energiával rendelkeztek, mégis már kétszáz éve itt rostokoltak távol népüktől. Az öreg szobrász megkérdezte őket, hogy hogyan segíthetne rajtuk. Ásson nekik egy mély gödröt a forró pontokig, vagy vigye át őket egy vulkanikusan aktív területre. Erre a lények valóságos információözönnel árasztották le. A két lehetőséget visszautasították, és inkább szilárd burkokat kértek maguknak, amikben képesek voltak felmelegedni és mozogni, hogy eljussanak a céljukhoz. A szobrász rögtön tudta, mi kell tennie. Visszatért a siklóhoz, felpakolta a szerszámait, és rohant vissza a kráterhez. Kiválasztotta a legmegfelelőbb sziklákat, és faragni kezdett. Eleinte nem tudta, hogy milyen formát válasszon, de végül úgy gondolta, hogy az emberforma a legmegfelelőbb. Hónapok kemény munkájával százötven kőtestet formázott meg, majd az előre kialakított résekbe óvatosan behelyezte a lényeket, és várt. Egy idő múlva a kőtestek megmozdultak. Tétován felálltak, szavak nélkül intettek köszönetet megmentőjüknek, és távoztak. Ennyi volt. A két fajt csak a szükség hozta össze ezen a helyen. Az öreg szobrász visszatért a siklóra. Remélte, hogy végre hamarosan rátalálnak, de megint csalódnia kellett. A számítógép nem érzékelt közeledő hajókat. Újabb hónapok teltek el, mígnem a gólemek, ahogyan ő nevezte őket, újra szólították. Kétségbeesetten. Most távolabb talált rájuk, igencsak rossz állapotban. Már csak nyolcvanan lehettek, s testük tele volt repedésekkel. A dolgok nem úgy mentek, ahogyan várták. Amikor a kőtestekbe költöztek megváltozott testük kémiája. Többé nem tudtak visszatérni a föld alá. Megpróbáltak hozzáférni a táplálékukhoz, az ásványi anyagokban gazdag termálvízhez, de tapasztalat és tudás hiányában erre nem voltak képesek. Ráadásul ebben az állapotban a kozmikus sugárzás ártalmasabb volt számukra Az öreg szobrász nem hagyhatta őket magukra. Első lépésként a kompból hozott pajzsgenerátorokkal védőmezőbe zárta őket, majd visszatérve a hajóra az adatbázisából összegyűjtötte a bányászathoz, és a kohászathoz szükséges információkat. Kiválasztotta az egészségesebb gólemeket, és pár nap alatt megtanította őket az alapokra: érceket gyűjtött velük, amiből megalkották kezdetleges szerszámaikat. Csatornát vájtak, ami egy medencébe torkollott. A mélyből érkező forró víz belezubogott, a gólemek belemerültek, és táplálkoztak. A szobrász velük örült, de még nem volt vége a gondoknak. Mivel a pajzsgenerátorok energiája korlátozott volt, ezért a gólemeket egy sziklafalhoz vezette, és barlangokat vájatott velük. A vészhelyzet egyelőre elhárult. Az öreg szobrász visszatért a siklóhoz, és továbbgondolta a dolgokat. A lényeknek több tudásra volt szükségük, hogy önállóan oldhassák meg az új helyzetekből fakadó problémákat. Megismertette őket saját fiziológiájukkal, és nagy nehézségek árán különböző módszereket fejlesztett ki az orvoslásra. A gólemek közben szaporodni kezdtek, így az öreg szobrász házakat tervezett nekik, amiket a sugárzás ellen kristálylapokkal fedtek be. Az alapok már megvoltak, és a gólemek tulajdonságaihoz voltak igazítva. Az öreg megnyitotta nekik az irodalmi adatbázist, hogy fejleszthessék önmagukat. Tíz év után a kráter eltűnt, helyét egy város vette át kupolás épületekkel és forró vizes csatornákkal. A gólemek is átalakultak. Testük fényes márvány lett, szemük fénylő kristály volt. Minden holdfordulóval megünnepelték az öreg érkezését. Egyszer azonban nem jött többé.

Zun. Így hívták a közösség vezetőjét. Ő irányította a táplálkozást, a születések levezetését, az imádságot és a városfenntartókat. Erre a problémára azonban ő sem tudott azonnali magyarázatot találni. Az öreg tegnap nem jelent meg a neki tartott ünnepségen, ahogy már négy holdfordulat óta egyszer sem. A közösség eleinte nem aggódott, mostanra azonban nyugtalanok lettek. Tudták, hogy egy fémbarlangban él, de féltek zavarni. Ahogy Zun gondterhelten rótta a főutcát, Staz lépett oda hozzá, aki a közösség gyógyítója volt.
- Legyen szilárd a napod!
- A tiéd is! Miben segíthetek?
- Van egy elméletem az alkotónkat illetően. Amikor megtanított a gyógyításra, és a gépéhez engedett, én is megtudtam róla sok mindent.
- Mit?
- Az ő népe egy távoli planétán él. Testük nem szilárd, mint a miénk, hanem szerves és puha. Élettartamuk töredéke a miénknek, hisz – emlékszel - a föld alatt csak minden sok ezredik évben búcsúztattunk elhunytakat.
- Úgy gondolod, hogy…
- Lehet, hogy lejárt az életideje, és itt hagyott minket. – Zun bele sem mert gondolni ebbe, nem is tudta elképzelni a halált. Sokat vívódott, végül egy kéttagú küldöttség élén lement a fémbarlanghoz. Ahogy közeledett felé eszébe jutott, hogy az öreg űrhajó néven emlegette az otthonát. Ez a tárgy tudott repülni odafönt, az ürességben. A hajó zsilipje zárva volt, de mivel Staz ismerte a működését, könnyűszerrel kinyitotta azt. Végigmentek az üres folyosón, majd beléptek a vezérlőterembe. Szemük a földre tévedt, és Zun tudta: Staznak igaza volt. Az öreg szobrász ott hevert a padlón, mumifikálódott állapotban. Nem volt szükség szavakra. Zun visszatért a többiekkel a városba, elmondta a hírt, és az érkezés napját gyászünneppé változtatta.

Napokkal később az orvos meglátogatta otthonában, és magával hozott egy gólemet, aki megtanulta kezelni az öreg gépeit és hajóját.
- Legyen szilárd napotok!
- A tiéd is!
- Miben állhatok rendelkezésetekre?
- Gnatz úgy gondolta, hogy mivel az öreg egy másik planétáról származik, oda is kellene visszatérnie.
- Szép gondolat, de hogyan akarod végrehajtani?
- Nem kell elhagynunk az otthonunkat. Ha engedélyt ad rá, én átalakítom azt az állandóan működő jeladót, hogy erősebb jeleket sugározzon.
- Tedd azt! Ez lesz az utolsó ajándékunk az alkotónknak. Gnatz elment a komphoz, és kétnapi munkával átalakította a jeladó berendezést.

Infernó szektor. Az űr e pontját minden űrhajós így hívta. Magnetárok, radioaktív csillagködök, és közeli űrhajótemető sugárzó roncsai zavarták a kommunikációt.

Egy felderítő hajónak mégis ez volt a célpontja. Az űrflotta évtizedek óta itt képezte ki a rádiósokat, és a radarkezelőket. Ma az utóbbiakon volt a sor. Az oktatószinten minden kadétnak megvolt a pultja, amin keresztül a számukra kitűzött céltárgyakat keresték. Egyikük már közel két órája bajlódott egy elveszett szondával, miközben az ügyeletes tiszt folyamatosan őt nézte. A gép hirtelen jelezni kezdett, mire a tiszt odasétált a háta mögé.
- Úgy látom végre megtalálta az első célpontot, Dans kadét!
- Uram, ez nem egy szonda, hanem segélykérő adás! – A tiszt érdeklődve közelebb hajolt.
- Azonosítsa!
- Standard segélykérő hívás két azonosítóval. Az egyik egy utasszállító: UE Rainstorm, a másik egy ember: Hubert Wolf azonosítója. A segélykérés forrása a közelben található.
- Ez lehetetlen! A Rainstorm űrbárka tizennégy évvel ezelőtt pusztult el fényévekre innen. Kizárt, hogy az utasa ennyi ideig életben maradhatott.
A tiszt felrohant a kapitányhoz, és ismertette a kadét által dekódolt jelek koordinátáit. A vörös fények életre keltek, és a hajó haladéktalanul belépett a mélyűrbe. Közel négy óra múlva érték el a jel forrását. A kapitány értetlenül bámulta a képernyőket. Az adatbázis szerint a bolygó lakatlan volt, alattuk mégis egy zöld fényben ragyogó város terült el. A közeli felvételek csillogó testű humanoidokat mutattak. A kapitány és a főtisztek leereszkedtek a felszínre az űrkomppal, mire a lények megindultak feléjük egy koporsószerűséggel. Gyászdalt énekeltek, hangok nélkül. A kapitány minden megértett, amikor a koporsón meglátta a szobrász nevét. Az öreg évekkel túlélte a katasztrófát, és magányában akadhatott rá ezekre a lényekre. Később mindenre fény derült. Egy diplomáciai küldöttség, amiben a kapitány is részt vett, feltárta az egész hihetetlen történetet, egy új „civilizáció” születését. Az öreg szobrásznak dísztemetést rendeztek a Földön „gólem” küldöttség részvételével. A szövetségi tanács védetté nyilvánította a világukat, és az embereket jelölte ki protektornak. A kőből faragott lények újra megünnepelték a holdfordulókat, és tisztelettel emlékeztek meg teremtőjükről.

Feltámadás

Feltámadás

2016. március 28.

 

A Húsvét mára, itt nálunk, félvárosban, félfalun - egészen elgémberedett. Jobban hasonlít egy gyomorbeteg, kiöregedett, kacér sztriptíztáncosnőre, mint a böjt utáni, termékeny tavasz ígéretére és a feltámadás ünnepére. Nem, itt kérem semmi nem támadt fel, vagy legalábbis nem vettük észre. Ami legalább akkora baj.

Hétfő reggel van. Éppen útnak indul Tamás – tudod, aki negyedórát késik szeretettel minden pléjbekk színházi előadásról, már ha eljön, mert ráérős, kedves közönség –, szóval indul ő, méghozzá a húsvétvasárnapi kiadós zaba és az éjjeli robogószerelés, valamint egy kéretlen epegörcs után, kora reggel, hogy locsoljon egy jót. Hogy miért kell éjjel robogót szerelni, aztán még egyet enni a zsírosbödönből, nem tudom. No de erről később.

A vasárnapi ebéd, hogy előre ne szaladjak, 14 fős, nagy, mozaikcsaládos méretű. Itt eszik és játszik ma apraja, nagyja, Virág vendégeskedő félbátyja Londonból, kimerült feleségével és virgonc kisgyerekeikkel (ők viszont jót játszanak a kertben, fára másznak, bunkiznak naphosszat). Aztán itt vannak édes kamaszaink, a Fiúk (az én fiaim, idén 22 és 20), kicsi Virágka (a Feleségem lánya, idén 20), az osztálytárs-pasijával (idén 20), aztán ugye a párom másik gyermeke, Tamás (35) és felesége, Katika (igazán fiatal), házigazdaként pedig mi ketten, Ildimmel, aztán, de nem utolsósorban, itt pihen és zsémbel Apósuram Anyóspajtásommal. Tati időskori, egyre erősödő demenciával kevert hiperaktivitásban szenved. Pontosabban: ő boldog, csak a környezete szenved tőle, főként a neje. Én ugyan mégsem, mert szerencsésen hangot találok Apóssal. Zongorázok neki, amit igen-igen szeret, és hálásan fogad. A Különös éjszaka a Csinibabából például egészen visszarepíti őt a múltba, sóhajtozós nosztalgiával békél az öreg, ha mellém ül, és rávesz, muzsikáljak neki. Olyankor én is kikapcsolok kicsit, és ő sem ugrik neki a világnak.

Drága Fiaim, Zsolt és Miklós. Az édesanyjukkal, első feleségemmel élnek, s gyakran megajándékoznak a jelenlétükkel, pedig drága az idejük. De hát az én születésnapomat is üljük most itt, velük együtt 14-en, s bár ebből a 14-ből páran köszöntenek csak meg, nekem ez is elég. Ketten, nem mondom meg, kicsodák, mosolyogva kezet ráznak velem, aszongyák, isten éltessen, nem hoztunk semmit, hihi!... A Fiúk viszont szégyenlősen szabadkoznak, hogy nem volt idejük ajándékukat elkészíteni, ezért egy retró Tibi csokival és kedvenc dezodorommal lepnek meg. Örülök. Tiszta szívemből örülök, már csak azért is, mert maguktól emlékeztek rá, hogy mikor van a születésnapom. Na jó, egyszer szóltam, még február végén, és Ildi is szólt nekik. De az a lényeg, hogy ők mindketten oly stresszteljes életet élnek, amelyben már a fiatalkori pszichoszomatikus tünetképzés is fellép, Zsoltinál fejfájásként, Mikinél gyomortájon. Reflux – így hívják tömören, ha valaki sokat tanul, nem mozog, és nem étkezik rendszeresen, viszont dohányzik és szolidan bulizgat. Mindketten arany emberek, és én is, különben meg imádjuk egymást, húzzuk is rendesen. Apa csak egy van, hál’ istennek. Szeretem őket, és ők is szeretnek engem.

Szóval, alakul a vasárnapi ebéd, terül-terül a falusi tyúkhúsleves, ahogy kell (Anyósoméktól érkezett ajándékba az állat, drága Feleségem főzi meg), valamint második fogásként a multikulti jegyében fogant csilis bab – ezt már én teremtem az asztalra. Finom, tápláló ételek, melyeket míves sütemények követnek, kalácsok, maffinok, pogácsák, mákos patkók és mézes krémes, sorban. Kávé, tea, méz, gyümölcs a végén. Igazi lakoma. És hát ugye, Húsvét van, a főtt sonka még a hűtőben vár estére, a torma és a tojások társaságában. Nem éhezünk, na.

Sok a hang. 14-en beszélnek egyszerre a nappaliban, mediterrán virtus, zsong a házunk, nem kevés ennyi inger. Kiakad egy kicsit a hallókészülékem. Kimegyünk hát páran a kutyával, zömében az idősebbek, a lustábbak pedig punnyadnak addig egyet, fiatalosan. Mi elsétálunk a Kerek-dombra, ahol az esküvőnk volt. Gyönyörű a táj, mint mindig, Lizi szerteszét rohan a szabadban, nagyot lélegzünk, aztán séta vissza. Így ülepszik a csilis bab, s jöhet egy újabb falat süti odahaza.

Telik az idő. Kis muzsika, ajándékkeresés a fűben – ez meg már milyen, tiszta öldöklés megy a csokinyuszi csokitojásáért –, aztán sok játék, társas, kártya, s végre egy-két vendég útra kél, nem is marasztalom őket, szép volt, jó volt, elég volt, gyertek máskor is, persze, de inkább mi megyünk hozzátok Karácsonykor.

Esteledik. A vasárnap végi társasozás intim hangulatot teremt. Közelebb kucorgunk egymáshoz, teázunk, ugyanazt nézzük, fókuszba kerül a játéktábla. Sokat nevetünk, Miki gyomra is oldódik a görcstől, én meg gyönyörködöm a gyerekeink vitális poénkodásain, s fáradtan-jókedvűen összekacsintunk Ildivel. Megölelem a feleségem. Így, hogy még éppen tart a nap, belecsókolok a nyakába. Közben köszönöm meg, hogy együtt teremtünk családot a sok kelekótya közeli rokonunknak. Valami, így vasárnap este, Húsvét közepén, valami áldásféle száll be közénk végre.

De Tamás feléled. Robogót kéne szerelni, mondja este tíz után, mert máskor nincs idő. Ki is mennek Virág pasijával, istenem, nehéz leírni a nevét, kimondani könnyebb. Boci, így hívják, de egyenes, kemény csávó, ugrik is azonnal. Részben ugye, mert Tamás tekintély számára, részben, mert ő görbítette el a motor kormányát még az ősszel, naná, hogy kapva kap, hogy helyrehozhassa. Ennyiben derék fiú. Boci a mocin.

Éjfélig is szerelnek. Ezt azonban nem várja egyikünk sem, szétszéledünk, Zsolti és Miki hazaautóznak az édesanyjukhoz, hiszen másnap korán indulnak locsolkodni, legalábbis ez a hivatalos verzió. Mi, többiek pedig lefekszünk, eltesszük magunkat másnapra. Hosszú nap volt, nem semmi móka – ezt érezzük mindannyian.

 

Hétfő reggel van. Útnak indul Tamás – tudod, aki negyedórát késik minden pléjbekk előadásról –, most épp frissen, pontosan. Az éjjeli robogószerelés után még evett egy kis csilis babot, aztán heveny epegörcse támadt, amit Virág parádi gyógyvizével öblített le. Mert elfelejtettem említeni, hogy nemcsak Miki, hanem Virág is gyomorfájással küzd, ezért volt itthon egy üveg parádi. De már nincs, mert Tamás éjjel megitta, belekapaszkodott, mint hajnali részeg a lámpaoszlopba. Utolsó remény, néha bejön.

És most indulna. Elmúlt a görcs, hatott a gyógyvíz, segített a forró zuhany is, mi kell még. Megtölt hát két régi szódásszifont – jé, hát ilyet még lehet kapni, szódapatront, kérdezem tágra nyílt szemekkel, diszkréten markolászva a kezembe tévedt parfümöt, hogy locsolkodni akarnék én is –, de Tamás csak somolyog. Persze, hogy lehet. Csak tudni kell, hol keresd. És már tekeri is a patront. Bugyborékol a szóda rendesen, harminc éve hallottam ilyet utoljára, elfog valami homályos nosztalgia, végül azonban elkészül a két löveg, s nekünk összevillan a szemünk, és félszavak nélkül is, szétnézünk a házban a nők után. Mielőtt ugyanis Tamás indul, itthon melegít be, hiszen Húsvét hétfő van, locsolkodás napja.

Tamás Virág hálószobájába kopog be először, s már nyitja is az ajtót. Én még csak-csak gondolok rá, hogy a fiatalok szétrebbenősek lehetnek, hisz Boci éjjel robogót szerelt, tán reggel bújt oda a csajhoz. Tamás nem gondolkodik. Beront, közben Virág felpattan a zajra, és dühösen tiltakozik, persze hiába, Tamás már lő a szódával. Félliternyi spriccel szerteszét, a lány haja, arca, pizsamája, ágyneműje, de még a fal is csurom vízzé válik. Virág szeme villámokat szór, őrülten kiabál a bátyjával, de hát igaza is van, én meg vigasztalón mondok egy kis verset, és mintha enyhíthetném a bajt, diszkréten meglocsolom kölnivel. Eső után köpönyeg. Tamás közben vérszemet kap. Anyját, az én drága Ildimet veszi üldözőbe. Kirohannak a teraszra, Ildi előnye jó pár méter, de a szifon és a széndioxid erős, mint a falusi bika töke, a hosszú spricc utoléri az inaló édesanyát. Sikítós, futkosós, azért vidám jelenet, hát ezért szültelek erre a rohadt világra, de közben röhögnek, s legalább ez a dráma hasonlít valamennyire a folklórhoz, a vödör vízzel nyakon öntős, várakozós-jajgatós, népszokásba bújtatott erőszakhoz. Nevetünk még. De ami ezután jön, azt senkinek nem kívánom. Tamás vérszeme tovább veresedik. Visszarohan a házba, keresi a feleségét, akit a vendégszobánkban talál meg. Rá is ajtót ront, és szó nélkül, most már vers sem kell, tüzel – azaz vizel, a másik, teli palackból. Kata felkacag, tiszta szívvel és boldog elfogultsággal fogadja bősz férjét, még bele is áll a lövésbe. Majd megszáradok, mondja bölcsen. Kata mögött viszont egy asztal van, rajta a számítógép, a nyomtató, és fölöttük egy polcon a wifi rúter foglal helyet. Az opportunista ifjú ara nem jól választotta meg a háttérdíszletet. Sudár alakja mögött a fent sorolt műszaki eszközök is bőven kapnak a szódából. A wifi, ha szabad ilyet mondani ünnepen, szarrá ázik, önteni lehet belőle a vizet. Gyorsan a radiátorra tesszük, hátha kiszárad. A központi modem azonban csuklik egyet, s én nemkülönben, de torokból jövő, mély hörgés, majd ordítás lesz belőle. Kiszakad belőlem minden erő. Ó, hogy az anyaszomorító mocskos pofádat, te paraszt! Hát micsoda barom vagy, egy kilenc négyzetméteres szobában játszod az urbánusba szakadt falusi tirpákjankót, senki nem örül most neked, csak az istenadta nőd! Takarodj a jó anyádba, amíg szépen mondom…

Tamás indul. Locsoló körútjára megy, hiszen Húsvét hétfő van, vagy mi a szösz.

A rúter lassan kiszárad a radiátoron, s mivel az internet elszállt, hát bejelentjük. 72 órán belül megcsinálják, mondják – lásd, harmadnapra feltámad –, és csodák csodájára, még aznap visszajön az égből a jel. Ezzel én megúszom a börtönt, Tamás meg elkerüli a családon belüli bántalmat. A robogó is nyugszik, egyenes kormánnyal pihen az udvaron, már csak arra vár, hogy be lehessen indítani, mert a teljes szerelésre azért nem volt elég az éjszaka. Az a pár olajfolt, ami kifolyt, semmiség. A parádi gyógyvíz szépen kiürült, Virág majd úgyis kap újat. A rokonok lassan szedelődzködnek, Apósom boldog, hogy végre ismét útra kelhetnek, így a legjobb, mennek haza a tyúkokhoz, maradjunk kapcsolatban, mondja. Ildivel pakolni kezdünk, teszünk-veszünk, mosogatunk egy jót, minden a helyére kerül, aztán leülünk egy-két maradék mákos patkóval, és elszopogatjuk a délelőtti kávénkat. Simogatom a kezét, együtt lustálkodunk a kanapén, beszélgetünk. Leeresztünk kicsit. Szeretem.

Üres a ház. Lizi kutya piheg a pokrócán. Begyújtok a vaskályhába. Kimegyek a teraszra még fáért, szétnézek a napfényes kertben. Az utóbbi időben a rigók és a cinkék újra felfedeztek maguknak minket, itt röpdösnek fel-alá a fenyőfára rakott fészkükhöz, a szemünk előtt csipegetik a kikészített magokat az etetőből, és a kis kukacokat az éledő földből. Tavasz kezdődik, tényleg, valami feltámadás van mégis. Úgy látszik, egyáltalán nem vagyunk félelmetesek.

Cigánysoron

Cigánysoron

A cigánysoron lépdelsz, viszel valamit, pedig lehet, hogy elveszik Tőled, mielőtt odaérsz. Mélyről kalapáló erő hajt, a sáros részeket, és az arctalan nézéseket kerülgeted. Túl lenni rajta. Ennyit akarsz. Bekerítenek a piszkos udvarok, a szétdobált autóalkatrészek, az egy ujjal félrehúzott nejlon függönyök.
Nyakadon érzed a szorítást. A víz alatti elnyújtott hangokat. Gyerekkori asztmás roham – csak ezt ne! Itt ne! Ezt nem lehet! Dübörög a dobhártyád. A légzésedre figyelsz, ahogy mamától tanultad. Már csak néhány ház…

Barátnőiddel raktátok össze a csomagot. Úgy volt, hogy ők is jönnek... Nincs Benned szemrehányás, talán egy kis pimasz dac volt, mikor a kisállomásnál ők megálltak, s Te jöttél tovább… Oldalt egy hézagos drótfonat mögött egy csutakos pulikeverék védelmezi a közös sorsot. Mi mást?
Arra gondolsz, csak meg tudjál szólalni! Lelked most legjobban gyerekek nélküli játszótérre hasonlít.
Kopogsz, az ajtóüveg rezeg. Mocorgást hallani belülről. Az ajtó nyílik. A szinte még gyerek-cigánylány kicsavart testtartással, a csípőcsontján egy babával. A kicsi nem több néhány hetesnél.

Nem köszönsz, pedig akarsz. Ösztönösen a baba arcát keresed, valami kapaszkodót, de az elbújik, nem látod. Az anya figyeli küzdelmed, nem oszt kegyelmet, áll az ajtóban. Közömbös várakozás, elmetszett torkú bizalom, fásult lassúság. Kezedben a csomag, mit oly gondosan válogattatok össze a lányokkal. Úgy érzed, elfogy alólad a föld, fölüled az ég. Kínos az egész. Nem megy. Valahogy semmit nem érzel, csak mennél már. A szabadon lévő kezébe nyomod a csomagot, s magad elé meredve sietősen indulsz el. Nem nézel vissza. Érzed a cipődön, hogy valami hűvös, nyirkos önti el. A pocsolya cuppan, úgy enged. Az itteniek sorsát mutatja.

Feltámadás

Feltámadás
2016. március 28.

A Húsvét mára, itt nálunk, félvárosban, félfalun - egészen elgémberedett. Jobban hasonlít idén egy gyomorbeteg, kiöregedett, kacér sztriptíztáncosnőre, mint a böjt utáni, termékeny tavasz ígéretére és a feltámadás ünnepére. Nem, itt kérem semmi nem támadt fel, vagy legalábbis nem vettük észre. Ami legalább akkora baj.

Hétfő reggel van. Éppen útnak indul Tamás – tudod, aki negyedórát késik szeretettel minden pléjbekk színházi előadásról, már ha eljön, mert ráérős, kedves közönség –, szóval indul ő, méghozzá a húsvétvasárnapi kiadós zaba és az éjjeli robogószerelés, valamint egy kéretlen epegörcs után, kora reggel, hogy locsoljon egy jót. Hogy miért kell éjjel robogót szerelni, aztán még egyet enni a zsírosbödönből, nem tudom. No de erről később.

A vasárnapi ebéd, hogy előre ne szaladjak, 14 fős, nagy, mozaikcsaládos méretű. Itt eszik és játszik ma apraja, nagyja, Virág vendégeskedő félbátyja Londonból, kimerült feleségével és virgonc kisgyerekeikkel (ők viszont jót játszanak a kertben, fára másznak, bunkiznak naphosszat). Aztán itt vannak édes kamaszaink, a Fiúk (az én fiaim, idén 22 és 20), kicsi Virágka (a Feleségem lánya, idén 20), az osztálytárs-pasijával (idén 20), aztán ugye a párom másik gyermeke, Tamás (35) és felesége, Katika (igazán fiatal), házigazdaként pedig mi ketten, Ildimmel, aztán, de nem utolsósorban, itt pihen és zsémbel Apósuram Anyóspajtásommal. Tati időskori, egyre erősödő demenciával kevert hiperaktivitásban szenved. Pontosabban: ő boldog, csak a környezete szenved tőle, főként a neje. Én ugyan mégsem, mert szerencsésen hangot találok Apóssal. Zongorázok neki, amit igen-igen szeret, és hálásan fogad. A Különös éjszaka a Csinibabából például egészen visszarepíti őt a múltba, sóhajtozós nosztalgiával békél az öreg, ha mellém ül, és rávesz, muzsikáljak neki. Olyankor én is kikapcsolok kicsit, és ő sem ugrik neki a világnak.

Drága Fiaim, Zsolt és Miklós. Az édesanyjukkal, első feleségemmel élnek, s gyakran megajándékoznak a jelenlétükkel, pedig drága az idejük. De hát az én születésnapomat is üljük most itt, velük együtt 14-en, s bár ebből a 14-ből páran köszöntenek csak meg, nekem ez is elég. Ketten, nem mondom meg, kicsodák, mosolyogva kezet ráznak velem, aszongyák, isten éltessen, nem hoztunk semmit, hihi!... A Fiúk viszont szégyenlősen szabadkoznak, hogy nem volt idejük ajándékukat elkészíteni, ezért egy retró Tibi csokival és kedvenc dezodorommal lepnek meg. Örülök. Tiszta szívemből örülök, már csak azért is, mert maguktól emlékeztek rá, hogy mikor van a születésnapom. Na jó, egyszer szóltam, még február végén, és Ildi is szólt nekik. De az a lényeg, hogy ők mindketten oly stresszteljes életet élnek, amelyben már a fiatalkori pszichoszomatikus tünetképzés is fellép, Zsoltinál fejfájásként, Mikinél gyomortájon. Reflux – így hívják tömören, ha valaki sokat tanul, nem mozog, és nem étkezik rendszeresen, viszont dohányzik és szolidan bulizgat. Mindketten arany emberek, és én is, különben meg imádjuk egymást, húzzuk is rendesen. Apa csak egy van, hál’ istennek. Szeretem őket, és ők is szeretnek engem.

Szóval, alakul a vasárnapi ebéd, terül-terül a falusi tyúkhúsleves, ahogy kell (Anyósoméktól érkezett ajándékba az állat, drága Feleségem főzi meg), valamint második fogásként a multikulti jegyében fogant csilis bab – ezt már én teremtem az asztalra. Finom, tápláló ételek, melyeket míves sütemények követnek, kalácsok, maffinok, pogácsák, mákos patkók és mézes krémes, sorban. Kávé,

tea, méz, gyümölcs a végén. Igazi lakoma. És hát ugye, Húsvét van, a főtt sonka még a hűtőben vár estére, a torma és a tojások társaságában. Nem éhezünk, na.

Sok a hang. 14-en beszélnek egyszerre a nappaliban, mediterrán virtus, zsong a házunk, nem kevés ennyi inger. Kiakad egy kicsit a hallókészülékem. Kimegyünk hát páran a kutyával, zömében az idősebbek, a lustábbak pedig punnyadnak addig egyet, fiatalosan. Mi elsétálunk a Kerek-dombra, ahol az esküvőnk volt. Gyönyörű a táj, mint mindig, Lizi szerteszét rohan a szabadban, nagyot lélegzünk, aztán séta vissza. Így ülepszik a csilis bab, s jöhet egy újabb falat süti odahaza.

Telik az idő. Kis muzsika, ajándékkeresés a fűben – ez meg már milyen, tiszta öldöklés megy a csokinyuszi csokitojásáért –, aztán sok játék, társas, kártya, s végre egy-két vendég útra kél, nem is marasztalom őket, szép volt, jó volt, elég volt, gyertek máskor is, persze, de inkább mi megyünk hozzátok Karácsonykor.

Esteledik. A vasárnap végi társasozás intim hangulatot teremt. Közelebb kucorgunk egymáshoz, teázunk, ugyanazt nézzük, fókuszba kerül a játéktábla. Sokat nevetünk, Miki gyomra is oldódik a görcstől, én meg gyönyörködöm a gyerekeink vitális poénkodásain, s fáradtan-jókedvűen összekacsintunk Ildivel. Megölelem a feleségem. Így, hogy még éppen tart a nap, belecsókolok a nyakába. Közben köszönöm meg, hogy együtt teremtünk családot a sok kelekótya közeli rokonunknak. Valami, így vasárnap este, Húsvét közepén, valami áldásféle száll be közénk végre.

De Tamás feléled. Robogót kéne szerelni, mondja este tíz után, mert máskor nincs idő. Ki is mennek Virág pasijával, istenem, nehéz leírni a nevét, kimondani könnyebb. Boci, így hívják, de egyenes, kemény csávó, ugrik is azonnal. Részben ugye, mert Tamás tekintély számára, részben, mert ő görbítette el a motor kormányát még az ősszel, naná, hogy kapva kap, hogy helyrehozhassa. Ennyiben derék fiú. Boci a mocin.

Éjfélig is szerelnek. Ezt azonban nem várja egyikünk sem, szétszéledünk, Zsolti és Miki hazaautóznak az édesanyjukhoz, hiszen másnap korán indulnak locsolkodni, legalábbis ez a hivatalos verzió. Mi, többiek pedig lefekszünk, eltesszük magunkat másnapra. Hosszú nap volt, nem semmi móka – ezt érezzük mindannyian.

Hétfő reggel van. Útnak indul Tamás – tudod, aki negyedórát késik minden pléjbekk előadásról –, most épp frissen, pontosan. Az éjjeli robogószerelés után még evett egy kis csilis babot, aztán heveny epegörcse támadt, amit Virág parádi gyógyvizével öblített le. Mert elfelejtettem említeni, hogy nemcsak Miki, hanem Virág is gyomorfájással küzd, ezért volt itthon egy üveg parádi. De már nincs, mert Tamás éjjel megitta, belekapaszkodott, mint hajnali részeg a lámpaoszlopba. Utolsó remény, néha bejön.

És most indulna. Elmúlt a görcs, hatott a gyógyvíz, segített a forró zuhany is, mi kell még. Megtölt hát két régi szódásszifont – jé, hát ilyet még lehet kapni, szódapatront, kérdezem tágra nyílt szemekkel, diszkréten markolászva a kezembe tévedt parfümöt, hogy locsolkodni akarnék én is –, de Tamás csak somolyog. Persze, hogy lehet. Csak tudni kell, hol keresd. És már tekeri is a patront. Bugyborékol a szóda rendesen, harminc éve hallottam ilyet utoljára, elfog valami homályos nosztalgia, végül azonban elkészül a két löveg, s nekünk összevillan a szemünk, és félszavak nélkül is, szétnézünk a házban a nők után. Mielőtt ugyanis Tamás indul, itthon melegít be, hiszen Húsvét hétfő van, locsolkodás napja.

Tamás Virág hálószobájába kopog be először, s már nyitja is az ajtót. Én még csak-csak gondolok rá, hogy a fiatalok szétrebbenősek lehetnek, hisz Boci éjjel robogót szerelt, tán reggel bújt oda a csajhoz. Tamás nem gondolkodik. Beront, közben Virág felpattan a zajra, és dühösen tiltakozik,

persze hiába, Tamás már lő a szódával. Félliternyi spriccel szerteszét, a lány haja, arca, pizsamája, ágyneműje, de még a fal is csurom vízzé válik. Virág szeme villámokat szór, őrülten kiabál a bátyjával, de hát igaza is van, én meg vigasztalón mondok egy kis verset, és mintha enyhíthetném a bajt, diszkréten meglocsolom kölnivel. Eső után köpönyeg. Tamás közben vérszemet kap. Az anyját, az én drága Ildimet veszi üldözőbe. Kirohannak a teraszra, Ildi előnye jó pár méter, de a szifon és a széndioxid erős, mint a falusi bika töke, a hosszú spricc utoléri az inaló édesanyát. Sikítós, szétrebbenős, vidámabb jelenet, hát ezért szültelek erre a rohadt világra, de közben röhögnek, s legalább ez a dráma hasonlít valamennyire a folklórhoz, a vödör vízzel nyakon öntős, várakozós-jajgatós, népszokásba bújtatott erőszakhoz. Nevetünk még. De ami ezután jön, azt senkinek nem kívánom. Tamás vérszeme tovább veresedik. Visszarohan a házba, keresi a feleségét, akit a vendégszobánkban talál meg. Rá is ajtót ront, és szó nélkül, most már vers sem kell, tüzel – azaz vizel, a másik, teli palackból. Kata felkacag, tiszta szívvel és boldog elfogultsággal fogadja bősz férje ámokfutását, még bele is áll a lövésbe. Majd megszáradok, mondja bölcsen. Kata mögött viszont egy asztal van, rajta a számítógép, a nyomtató, és fölöttük egy polcon a wifi rúter foglal helyet. Az opportunista ifjú ara nem jól választotta meg a háttérdíszletet. Sudár alakja mögött a fent sorolt műszaki eszközök is bőven kapnak a szódából. A wifi, ha szabad ilyet mondani ünnepen, szarrá ázik, önteni lehet belőle a vizet. Gyorsan a radiátorra tesszük, hátha kiszárad. A központi modem azonban csuklik egyet, s én nemkülönben, de torokból jövő, mély hörgés, majd ordítás lesz belőle. Kiszakad belőlem minden erő. Ó, hogy az anyaszomorító mocskos pofádat, te paraszt! Hát micsoda barom vagy, egy kilenc négyzetméteres szobában játszod az urbánusba szakadt falusi tirpákjankót, senki nem örül most neked, csak az istenadta nőd! Takarodj a jó anyádba, amíg szépen mondom…

Tamás indul. Locsoló körútjára megy, hiszen Húsvét hétfő van, vagy mi a szösz.

A rúter lassan kiszárad a radiátoron, s mivel az internet is elszállt, bejelentjük. 72 órán belül megcsinálják, mondják, s csodák csodájára még aznap visszajön a jel. Ezzel én megúszom a börtönt, Tamás elkerüli a családon belüli bántalmat. A robogó is egyenes kormánnyal pihen az udvaron, már csak arra vár, hogy be lehessen indítani, mert a teljes szerelésre azért nem volt elég az éjszaka. Az a pár olajfolt, ami kifolyt, semmiség. A parádi gyógyvíz szépen elfogyott, Virág majd úgyis kap újat. A rokonok lassan szedelődzködnek, Apósom boldog, hogy végre ismét útra kelhetnek, így a legjobb, mennek haza a tyúkokhoz, maradjunk kapcsolatban, mondja. Ildivel pakolni kezdünk, mosogatunk egy jót, minden a helyére kerül, aztán leülünk egy-két maradék mákos patkóval, és elszopogatjuk a délelőtti kávénkat. Simogatom a kezét, együtt lustálkodunk a kanapén, beszélgetünk. Leeresztünk kicsit.

Üres a ház. Lizi kutya piheg a pokrócán. Begyújtok a vaskályhába. Kimegyek a teraszra még fáért, szétnézek a napfényes kertben. Az utóbbi időben a rigók és a cinkék újra felfedeztek maguknak minket, itt röpdösnek fel-alá a fenyőfára rakott fészkükhöz, a szemünk előtt csipegetik a kikészített magokat az etetőből, és a kis kukacokat az éledő földből. Tavasz kezdődik, valami feltámadás van mégis. Úgy látszik, egyáltalán nem vagyunk félelmetesek.

Patkányfogó

A patkányfogó

 

Péntek este volt. A nap lassan ereszkedett a felhőkarcolók között, miközben légi járművek cikáztak az alkonyi fényben az épületek körül. Az egyik, egy fekete limuzin nem törődve a szabályokkal, bukórepülésben kezdett, majdnem összeütközve egy repülő riksával, melynek vezetője rémülten rántotta odébb a botkormányt, majd kihajolt az ablakon, és mandarin nyelven trágár sértéseket vágott a távolodó limuzin után. A vétkes jármű eközben utcaszintre ereszkedett, s leszállt egy kávézó előtt a mozgássérülteknek kijelölt helyre. A közelben serénykedő pakolóőr épp akcióba lépett volna, amikor az utas kilépett az esti fénybe. Ő volt Joe, az enyveskezű, a környék hírhedt alvilági ura, akinek a többi bűnöző rendszeres iparűzési adót csengetett a saját jól felfogott érdekében. Mire két gorillája csatlakozott hozzá, a parkoló őre hetedhét saroknál is messzebb járt, s imába foglalta apja nevét, amiért az annak idején beíratta hosszútávfutásra az iskolában. Közben Joe belépett törzshelyére, ahova most üzleti találkozóra jött. Odabent készséges pincérek várták, s rögtön kedvenc, elkerített bokszához kísérték. Az ugyan éppen foglalt volt, de amint illedelmesen bemutatkozott az ott üldögélő nyugdíjas pár hajbókolva, sietős iramban átült a kávézó túlsó végébe. Joe a pincérekhez fordult, és reszelős hangon így szólt:
- Két sört, és két purgatóriumot kérek.

- Azonnal uram! – válaszoltak mosolyogva, és fél perc alatt ott is voltak a tálcákkal.

- Parancsoljon uram! – És sietősen mentek a dolgukra. – Joe a söröket odanyújtotta két testőrnek, majd szivarra gyújtott, és a magasabbikhoz fordult.

- Berber mesélj nekem erről a Seftesnek hívott balfékről. Még nem hallottam a nevét a környéken.

- Nos, uram én úgy hallottam, hogy egy közönséges űr hippi, aki bolygóról bolygóra utazik, piti bűncselekményeket követ el, és csutkáig füvezi magát.

- Hamarosan alulról fogja szagolni a marihuánát, kivéve persze, ha nem valami különlegességet akar nekem eladni. Ha tetszik az áru, élhet, ha nem akkor rendezünk neki egy jó kis élve temetést. Ugye Berber?

- Természetesen uram! A temetések olyan megindítóak – mosolygott gonoszan a testőr. Ekkor a parkolóba egy ütött-kopott járgány szállt le, majd két perccel később egy kopasz, cingár figura lépett a kávézóba rikító, narancsszínű öltönyben. Útbaigazítást kért pincértől, majd a bokszhoz lépett.
- Csőváz Joe bá’ – köszöntötte a nagy gengszterfőnököt, majd kezet nyújtott neki, mire az előkapta aranyozott fegyverét, és Seftes nemesebb szervéhez nyomta.
- Neked csak Joe, az enyveskezű! – ekkor a másik testőrhöz fordult. – Motozd meg Tuareg! – Az szó nélkül engedelmeskedett, majd így szólt: - Tiszta! – Joe bólintott, és hellyel kínálta Seftest, miközben elébe tolta az egyik purgatóriumot.
- Idd meg! - Mivel Seftes nem akart újabb bakit elkövetni egyetlen nyeléssel megitta az egzotikus párlatot. Nem kellett volna. A következő másodpercekben partra vetett halként vonaglott a padlón, miközben belső szervei lángoltak. Mire könnyezve visszaült a helyére, Joe már megitta a sajátját, s tűnődve így szólt: - Ez az évjárat nem olyan erős, mint a tavalyi! – Tekintete acélossá vált. – Bökd ki, hogy mit akarsz! Nem érek rá pojácákkal vesződni! – És Seftes egyenesen a közepébe vágott.
- Ma már a bankrablás olyan macerás ügy. Biztonsági őrök, erőterek, idegen csúcstechnológia, de én megoldást kínálhatok az ön…
- Ugye te nem egy olyan házaló ügynök vagy, mert azokat én rühellem, mint a patkányokat!
- Nem uram, nem vagyok az – válaszolt Seftes nyugtalanul.
- Akkor térj a lényegre, vagy minden letelt perc után kiosztok neked egy pofont! – Ekkor Seftes gyorsan az asztalra tett egy hosszúkás bőröndöt, kinyitotta, és kivett belőle egy bíborszínű tárgyat, ami leginkább egy különlegesen hosszú fuvolára hasonlított. – Ez nem más, mint egy kikövezett ösvény a kincset rejtő barlanghoz, a könnyen szerzett pénzhez – mondta, miközben Joe elé tartotta, aki egy darabig csöndben bámulta a tárgyat, majd fenyegető mély hangon így szólt:

- Ha én furulyamuzsikát akarok hallgatni, akkor drága pénzen külföldről rendelek magamnak egy nyamvadt juhászt egy nyamvadt pusztáról a hozzá való pulikutyával együtt!
- Ugyan, ez jobb annál. Mit szólna hozzá, ha a vendégek táncolnának önnek, és a taps végén minden értéktárgyukat felkínálnák? -

Joe feje elvörösödött, miközben a két testőr készenlétbe helyezte magát. – Te engem teljesen hülyének nézel kiskomám?
- Egy cseppet sem uram. – Azzal kilépett a bokszból maga után invitálva a többieket. Szájához emelte hangszert, Joe-ra vigyorgott, majd játszani kezdett. A hangszer furcsa zümmögéshez hasonló hangot adott ki, mire az eddig ücsörgő vendégek a személyzettel együtt táncra perdültek ki-ki a maga tudása szerint, majd megtapsolták önmagukat, minden értéküket, pénzt, bankkártyát, ékszert egyenként a döbbent testőrök elé hajigálták, aztán visszaültek a helyükre, és az élet ment tovább. Joe és két testőre döbbenten meresztették a szemüket. Joe tűnődve így szólt:
- Nem hallottam semmit, ők sem hallottak semmit és mégis úgy táncoltak, ahogy fütyültél. Nem semmi cucc.
- A gondolat a lényeg, és nem a dallam. Én gondolok valamire, és ők a zümmögésnek engedelmeskednek. Most inkább beszéljünk a tengernyi zsozsóról, amit fizetni óhajt nekem!
- A kocsiban megbeszéljük. Kövess!

- Igenis! – Kimentek a langyos éjszakába, és a testőröket kint hagyva beültek a hátsó ülésre. Ekkor Seftes újra nekiveselkedett, de Joe feltartotta a mutatóujját.
- Tudod miért kaptam az enyveskezű nevet?
- Nem uram. – Joe, az enyveskezű, levette jobb kesztyűjét, és felmutatta műkezét, ami fémből volt. Szélesre tárta tenyerét, és gondolati úton aktiválta a beépített mágnest. Mielőtt Seftes moccanni tudott volna kincse Joe kezébe ugrott át, aki szájához emelte, és játszani kezdett. Seftes pedig faarccal kiszállt a kocsiból, elment a legközelebbi rendőrösre feladni magát, miközben nem létező bűncselekményeket mormolt jól hallhatóan. Joe végignézett szerzeményén, majd vigyorogva tette zsebre a millióéves hangfegyvert, miközben a limuzin felemelkedett a talajról, és eltűnt a holdfényes éjszakában.

Akit a múzsa végleg elhagyott

Akit a múzsa végleg elhagyott

Az óra épp elütötte a reggel nyolcat, amikor a legfelső szinten lévő luxuslakás tulajdonosa méltóztatott felkelni a kanapéról, amit ágy gyanánt használt a tegnapi féktelen parti után. Sörösüvegek mindenfelé, szétszóródott ropogtatni valók, koszos tányérok és egy kis zacskónyi szárított növényféleség, amit első látásra fűként azonosított, de amikor beleszagolt rájött, hogy csak kakukkfű, bazsalikom és más fűszernövények keveréke. A zacskó félig üres volt, tehát más is ebbe a tévedésbe eshetett, s habár nem állt be tőle, biztos, hogy pizzával álmodott. Hősünk elnyújtózkodott a kanapén, és azon gondolkozott, van e halaszhatatlan tennivalója. Szeme a kis asztalkán lévő naptárra tévedt, amin a holnaputáni nap lemoshatatlan piros filccel volt bekarikázva. Egy jól hallható a szaporodásra utasító felkiáltással felugrott fektéből, és az író asztalhoz futott. Akkora erővel tépte fel az egyik fiókot, hogy az a padlón kötött ki. A tartalma szétszóródott a szőnyegen, de őt csak egy dolgot érdekelte, mégpedig a vörös mappa, amiben a dalszövegeket tartotta. Úgy bizony. Hősünk énekes és dalszöveg író volt. Valamikor még pályája elején egy négyfős banda tagja volt. Hat év alatt felénekeltek néhány kirobbanó, de rövid élettartalmú nyálas slágert, s amikor a színvonal egyre inkább kifakult és eltünedezett a banda feloszlott és eltűnt a zenei életből. Ha nem is ütöttek akkorát, de az a kezdet legalább ugródeszka volt az egykori tagok számára, kivéve hősünket, aki a középszerűség foglya maradt. Nem volt jóképű, Szép de jellegtelen hangja volt, így nem csoda, hogy a bandában is csak díszpinty volt. Ő volt az a pótkerék, aki jól mutatott a képernyőn, de tehetségével nem jelentett veszélyt a két frontemberre, és ezen a tényen az sem változtatott, hogy az utolsó évben a negyedik tag megtalálta Istent és bőrszerkóját papi csuhára cserélte. A banda feloszlása után szólókarrierbe kezdett, de itt sem tudott sokáig megmaradni. Volt néhány kisebb slágere és két lemeze, de amikor magasabb szintre akart lépni, a producerek rendre ajtót mutattak neki a szerződések helyett, míg a demó anyag rövid szárnyalás után a kukába került. Zeneileg nem ütötte meg azt a szintet, amihez az út platinával lenne kikövezve. A karrierje mélypontját mégis az jelentette, amikor egy filmbeli mellékszerep után úgy döntött, hogy rendezőként fog debütálni. Az eredmény katasztrofális lett. A mézes mázos csillogás alatt a nagy semmi volt, béna színészekkel és hősünkkel a főszerepben. Egy feltörekvő ügyetlen balfékről szólt, aki sztár akart lenni. Ez az egy dolog legalább valósághű volt. A film még a tévében sem került vetítésre, illetve ott már csak akkor, amikor a csatornák kínjukban műsorra tűzték, hogy legyen mivel elszórakoztatni a nézők műveletlenebb rétegét, majd két év után végleg levették a képernyőről és az egyetlen kópiára a producer rávette a nagyi századik születésnapját. Erre, kudarcra természetesen hősünk is jól ráfázott. A vagyona gyorsan olvadozott, csupán ez a kis belvárosi luxus legénylakás maradt meg számára. Egyetlen igaz bevételi forrása a dalszövegírás volt. Nem mintha a „versei” jók lettek volna, de voltak, akik az ő dalaival próbáltak befutni. A szövegek egyszerűek voltak így a leendő szár jelölteknek sem kellett szenvedniük a szövegértéssel és az esetleges rajongóknak s megragadt némelyikük fülében ideig, óráig. Azonban hősünket ez nem elégítette ki. Újra csillogásra vágyott ezért elment a three M. vállalathoz egy kis plusz segítségért. Hősünk idejében már eléggé elterjedt volt a holografikus segédek, azaz múzsák alkalmazása. Egy egyszerű beavatkozással chipet ültettek a fejbőr alá, ami a tulajdonos agyára rákapcsolódva annak személység jegyeiből megalkotta számra a tökéletes segédet. A „múzsák” sokkal intelligensebbek voltak gazdáiknál, és ezt arra használták fel, hogy segítsenek. Hősünk is beszerzett egyet, jó borsos áron. Otthon aktiválta, és kezdődhetett a munka. Az első napokban csak ismerkedtek, jobban mondva múzsája megismerte eddigi dicstelen pályafutását, s szinte fetrengett a röhögéstől. S néhány nap után dolgozni kezdtek.
Hősünk kezébe vette a mappát, kivette belőle a gyűrött lapokat, és javítgatni kezdte a dalokat, de másnapos fejjel ez nem igazán ment neki. Mutató ujjával megkocogtatta a halántékát, amivel aktiválta múzsát. A szoba közepén a levegő remegni kezdett és egy strucc jelent meg rózsaszín öltönyben és egy szárnyas sisakkal a fején. Hősünk elhűlve nézte az egészet és ezt a strucc is észrevehette, mert végig nézett magán, majd lemondóan csak ennyit mondott:
- Feltételezem megint ittál előző éjjel. Már sokadszorra. – hősünk megadóan bólintott, és eszébe jutott az egyik intelem miszerint a múzsát csak tiszta fejjel lehet aktiválni, mert különben problémák lehetnek a kivetítésnél. A strucc felsóhajtott.
- Rendben most nem fogom, magam ezen felidegesíteni. Adj valami múzsásabb külsőt és lássunk munkához! – hősünk gondolt egyet mire a strucc egy tógás, babérkoszorús férfivá alakult át. Egy ideig gyönyörködött magában majd hősünkhöz lépett és kikapta a kezéből a lapokat. Ebben ragyogó évszázadban a hologramok már tapinthatóak voltak és részben ők is a fizika törvényeinek engedelmeskedtek. Egymás után végig olvasta lapokat, majd hangosan szortírozni kezdett:
- Kuka, kuka, elmegy, eladásra jó, nem rossz, gyengus. – a válogatás végén a lapok többsége a földön hevert, és csak tíz darab maradta múzsa kezében. Hősünk térdelve össze szedegette lapokat majd így szólt:
- Ha minden dalomat kiszórod, akkor nehezen fogok magasabb szinte jutni.
- Akkor talán végre össze kéne szedni magad, Mr. Buli király. Mióta is vagyunk mi együtt? Már majdnem egy hónapja. Számtalan szituációs gyakorlatot elvégeztünk, végignyálaztunk zenei lexikonokat, más zenészek műveit elemeztük, és csak ennyi az eredmény. Sok ócskaság közül csak ez a tíz ér annyit, hogy odaállhassunk egy kiadó küszöbéhez, és fennhangon felolvassuk, hátha valaki kihajol a legfelső ablakon, és beinvitál minket. Ha valóba a csúcsra akarsz, jutni, ennél többet kell le tenni az asztalra.
- Azért annyira nem lehet rossz a helyzet! Például itt ez a kutyás dal…
- Selymes tappancsok a hóban? Walt Disney biztos imádta volna, meg különben is manapság minden sztár gond nélkül kiszop az ujjából egy ilyen dalt, hogy ha ötlethiányban szenved. Ne szaporítsuk, a média kutyakellék tárát egy ilyen férc művel.
- Van még itt néhány, amit újra átnézhetnél.
- Ne fáradj szép öcsém! Ha nem tudnád, belém van programozva az elmúlt ötven év minden nagy slágere, így hát élből felismerem a selejtet. – hősünk lelombozva visszaült a kanapéra.
- És most hogyan tovább?
- Most átnézzük ezt a tízet. Jók, de még van javítandó rajtuk. S ha nem elég, összeütünk néhány töltelékszámot.
- Melyikkel kezdjük?
- Kezdjük például a „farkasok elől futván” – a múzsa szigorú szemmel nézett. – Ezt a sort ugye nem gondoltad komolyan? „ Fuss szélsebesen, gyorsan, fuss, mert mögötted jő a farkas és a seggedbe harap”
- Hirtelen csak jutott eszembe. Hősünk elvigyorodott- szerintem vicces! – múzsa sóhajtott:
- Ezen még finomítani kell. Most végrehajtunk egy holografikus szimulációt. A szoba hirtelen eltűnt, helyét éjjeli havas táj vette át az égen ragyogó holddal. Hősünk vacogva állt a hóban miközben a múzsa egy farkas falka alakját vette fel.
- Kezdj futni! Különben tényleg a seggedbe harapok! – és hősünk futott és futott, és frissen szerzett tapasztalataival és benyomásaival a hatodik futás után a tökélyre csiszolta a számot. Egy megvolt, maradt kilenc. Ezt követte a „tangó az esőben” című szám. Ez volt a legkeservesebb darabja egész procedúrának. A múzsa most egy szép nő volt, de mivel hősünk nem tudott tangózni, ide oda ráncigálta, mindig a lábára lépett, és az eső is folyamatosan zuhogott. Sok kör kellett, amíg dal tökéletessé nem vált, és a végén a múzsa már bakancsban és esőkabátban táncolt. Az ezt követő számokat gyorsan letudták, de az utolsóval sokat kínlódtak. A „kőbe vésett szerelem” még tangónál is több csiszolásra szorult, ráadásul a múzsa játszotta el a kifaragandó szobrot. Mivel hologram volt, nem találta kellemes érzésnek, hogy vésővel döfködik, és a végeredmény se lett szép. A huszadik próbálkozás után leállította a hősünket, és a dalt elfogadta úgy, ahogy van. Ezután a lakás stúdiójában pofás demót varázsoltak a dalokból, majd múzsa, aki menedzser is volt hosszas telefonálgatással és utánjárással talált egy feltörekvő kiadót, aki találkozót kért tőlük miután meghallgatta az egyik átküldött számot. Hősünk eközben a tévé előtt ült egy sörrel a kezében, majd felment a netre, hogy online kártyázzon az ismerőseivel.

Az ominózus nap reggelén hősünket a múzsa ébresztett a legmélyebb álmából.
- Mi van talán ég a ház? – kérdezte az miközben nagyokat ásított.
- Kelj fel, és ölts magadra egy emberibb külsőt! Ma van a nagy nap.
- Már kelek is! Félóra múlva indulhatunk.

A dalok nagy sikert arattak. Tetszett a kiadóknak, tetszett az előadóknak és tetszett embereknek is. Teltházas koncertek követték egymást, és záporozott a pénz. A múzsa javaslatára hősünk a legjobb dalokat maga énekelte fel, amiből újabb sikeres album és koncert lett. A slágerek hosszú ideig a toplista csúcsán voltak, és hősünk újra reflektorfénybe került, sikeresebb volt. mint valaha. Azonban ez sem tartott örökké. Az érdeklődés lanyhult, a kiadások lassan meghaladták a bevételeket. A múzsa folyamatosan hajtotta hősünket újabb dalszövegek írására és albumok kiadására, de mintha a falnak beszélt volna és ráadásul erre a falra egy hatalmas segg volt pingálva. A múzsa szorult helyzetbe került. Egyrészt bizonyos fokú engedelmességgel tartozott, másrészt belé volt kódolva, hogy folyamatosan ösztökélje mesterét. Egyiknap az új villában téblábolt, amikor is egy sarokba dobott táskából egy vörös füzet hullott a lába elé. Felvette a földről és belelapozott. Dalok voltak benne, zseniálisak. Ki se nézte volna ebből az elhízott bájgúnárból. Kirohant a kerti medencéhez, és heverésző hősünk orra alá tolta a füzetecskét.
- Mondd, miért rejtegeted ezt a kincset? A „daloló vámpír utazása”? Ezzel újra nagyot dobhatnál. – hősünk elvette a füzetecskét, beleolvasott, majd így szólt: - Ezt réges-régen firkálgattam a pályám elején. Nyugodtan kidobhatod, ennek a témának már elmúlt a divatja, most a hangsúly a tengerparton és a bulizáson van.
- Technikailag igazad van, de egy meglepő ötlet vagy téma már önmagában is szavatolja a sikert, divat ide vagy oda. Ha most ezt megjátsszuk –hősünk lomhán megkocogtatta a halántékát mire a múzsa felszívódott.

A helyzet egyre rosszabbodott. Hősünk már egyáltalán nem törődött unszolásával és folytatta léha életét. A múzsa végül belépett az éterbe, hogy találkozzon Apollónnal a holografikus segédek egyik alkotójával, aki mellesleg szuperszámítógép volt.
Apollón klasszikus görög díszletben fogadta őt: egy trónuson ült és egy lantot pengetett.
- Miben segíthetek gyermekem?
- Nekem múzsaként az a kötelességem, hogy az mesteremet segítsem. Azonban ha ő képtelenné válik a cselekvésre és eltunyul, akkor a helyébe léphetek és hozhatok helyette döntéseket a sikere érdekében? – Apollón letette a lantot és arcát jobb kezébe hajtotta miközben a tökéletes választ kereste. Végül így szólt:
- Nincs olyan emberi szabály, ami ezt gátolná, és néha a múzsáknak kötelességük ezt tenniük, de vigyázz! Ha túl sokszor nyúlsz ehhez az eszközhöz, akkor a mestered helyett te végzed majd az érdemi munkát, és nem lesz esélyed arra, hogy jobb útra térítsd.
- Köszönöm Apollón bölcs tanácsodat!
- Szívesen gyermekem. És adok egy ajándékot – kezéből egy apró programcsomag szállt fel és hatolt be a múzsa testébe. – ezzel a programmal bármikor leválhatsz róla. A múzsának ugyan a mesterét kell szolgálnia, de mint tudjuk döglött lónak felesleges az új patkó. – A múzsa megköszönt ezt az az ajándékot, és akcióba lendült. A kiadatlan dalokat elektronikus formában becsempészte a kiadónak küldött levelek közé, és újra beköszöntött a Kánaán. Az albumot vitték, mint a cukrot. Azonban lassan beteljesült Apollón jóslata. Hősünk egyre inkább eltompult. A szekér, mozgásban tartása a múzsára hárult, és ő úgy érezte magát, mint egy play back masina, míg a sztár a színpadon tátog. Hősünk viszonylag jó hangja a sok piálástól klasszisokkal romlott, míg végül olyan nem, mint egy hurutos gúnáré. A múzsa a technikusokkal együtt vért izzadt, amíg kiadható mértékre fel nem javították. S ha ez nem lett volna, elég hősünk sleppjével minden éjszaka belevetette magát a jóba, és minden reggel a részegségből kellet kirángatni már, hogyha egyel talán rátaláltak. A múzsa egyszer egy küldetésre induló hadihajóról szedte össze ahova isten tudja hogyan került fel. Még a térváltás előtt lehozta onnan.

És végül beütött krach. Karbantartás és feledékenység miatt három hónapig volt inaktív állapotban, és amikor újra aktiválták, hősünk a televízió előtt ült, amin az éves zenei díj átadás ment. Minden díjazott a saját múzsájával együtt vette át a szobrocskát, míg hősünk egy szőke bombázóval érkezett, akin rögtön látszott, hogy nem az érettségivel jutott el idáig. A múzsa tátott szájjal közelebb lépett, majd pillantása a kis asztalkára tévedt, amin egy CD hevert. Ez volt az új album, aminek a nagy részét a múzsa alkotta egymaga a dalszövegek alapján de, neve, jobban mondva azonosítója nem szerepelt hősünk neve mellett. Elöntötte a harag. Felvett az asztalról egy széles ezüsttálcát, s lesújtott hősünk fejére, aki üvöltve pattant fel.
- Te meg őrültél?
- Csupán felhívtam a figyelmedet a jelenlétemre és arra, hogy rohadtul utállak! Ezen a CD-n nem szerepel az azonosítóm, és a díjátadásra is egy szőke próbababát vittél el helyettem! – hősünk bambán a CD-re nézett, majd elmosolyodott és baráti hangon így szólt:
- Nagyon köszönöm az eddig munkádat, de ezzel az albummal végleg kiteljesedtem, és elindultam az önállóság útján. Azt hiszem, kezdek a saját lábamra állni. – a múzsa elnevette magát és így szólt:
- Te és az önállóság? Ezt az albumot én raktam össze, te azon a néhány dalszövegen és éneknek csúfolt nyöszörgésen kívül semmit tettél hozzá! Semmit!
- Ugyan azért nem kell túlzásokba esni, nagyon is sokat fejlődtem.
- Egy frászt! Te nem fejlődtél, hanem visszafejlődsz!
- Holografikus programhoz képest egy kicsit pimasz vagy, ha nem vigyázol baj lesz!
- Na, nem mond béna Béla? Talán kikapcsolsz? Ki fog akkor neked segíteni? Egyedül még arra is képtelen vagy, hogy papírra vesd azokat a szánalmas dalszövegeidet!

- Szóval azt mondod, hogy szánalmas vagyok?
- Szánalmas, béna!
- Na, ez már több soknál! Most végleg le foglak törölni!
- Azt már nem! Én mondok fel! – a múzsa aktiválta az Apollótól kapott programot és felszívódott az éterbe, miközben, hősünk üvöltve a fejéhez kapott és összeesett.

Csak hat órával később ébredt fel. A feje lüktetett és zúgott. Mindenre emlékezett. A múzsa árulására és az ájulásra. Megvonta a vállát és dolgozni kezdett. Ő volt a sztár és nem volt szükséges múzsára. Eleinte minden jó ment, mert még emlékezett a múzsa tanításaira, de egy idő után egyre lejjebb csúszott. A dalai egyre laposabbak lettek, mint Cirmi a gyorsforgalmin, és az a gyötrő fejfájás az istennek sem akart elmúlni. Egyik nap elment egy ismert neurológushoz, aki döbbenetes tényre hívta fel figyelmét. Múzsája távoztával a chip kiégett és enyhén károsította az agy azon területeit, amik a kreativitásért és az összetett gondolkodásért felelnek. Magyarán szólva hősünk, aki eddig sem volt az ész bajnoka, most buta lett, mint tök. Természetesen jött a tagadás és a gyógykezelés elutasítása, majd az újabb elvetélt próbálkozások az alkotásra. Vehetett volna egy másik múzsát, de pénze már kevés volt viszont a büszkeségből nem volt hiány. S amikor ez is fogyatkozni kezdett visszakullogott a céghez, de ott elutasították mondván az egyik interjúban negatívan jellemezte a vállalatot és örülhet, hogy hitelrontás miatt nem fogják perbe Mindent elveszített. A villáját és belvárosi lakását tartozás fejében elvették négy kocsiját eladni kényszerült, míg a maradék pénzét egy kaszinó nyelte el miután tévesen úgy gondolta, hogy a póker az ő asztala. Hősünk jelenleg egy szupermarketben dolgozik takarítóként, és egy lerobbant motelben él a város rossz hírű negyedében. Eleinte gyakran eljárt barátaihoz, ismerőseihez, hogy segítséget és pénzt kérjen karrierje újra kezdéséhez, de azok elhajtották, mint a szemtelen legyet. Nappal és éjszaka tehát robotolt, ahogy a műszak kívánta, míg szabad idejében elveszett múltját siratta. Agya lassan kezdett becsavarodni s ilyenkor az utcákat rótta elveszített múzsája után kutatva.

S, hogy mi lett a múzsával? A neten virtuális vállalkozásba fogott, ifjú tehetségeket támogat, van egy szép virtuális háza és hétvégenként együtt grillezik Apollónnal a cédrusfák árnyékában.