Paprika InterCity

Iványi Illés: Paprika InterCity

„Paprika Intercity vonat indul Kőbánya-Kispest, Ferihegy, Nagykőrös, Cegléd, Kecskemét, Kiskunfélegyháza állomásokon át Szegedre, tizennyolc óra ötvenhárom perckor, tíz perc múlva, a tizenkettedik vágányról.”

Ajtócsapódás, valaki messze felnevet, egy klasszikus gurulós bőrönd kereke a betonon, valaki felnyit egy szénsavas üdítőitalt. Valaki kihúzza a kocsi ajtaját, egy vonat sikítva fékez, lépések.

-          Jó estét kívánok, elnézést, Kistelekig szeretnék eljutni, ha tudnának segíteni egy pár forinttal… - kezdte mondókáját nyomott hangon a férfi.

-          Ismerjük már, ne haragudjon. – vágta rá gyorsan az idős hölgy, miután egy pillanatra összevillant a szeme az útitársáéval. Rövid szünet.

-          Bárcsak ismernének.

Én épp háttal álltam a szomszédos kupé ajtajának, ami előtt valamiért nem állt meg. Két fülkével odébb egy fiatal egyetemistákból álló társaság várakozott a vonat indulására, őket is leszólította, sikerrel, hallottam, ahogy egy tenyérben összecsörren egy-két húszas és ötvenes, majd nyikorgás; valaki erőtlen mozdulatokkal eltolta a kocsi végén szomorkodó dupla ajtó egyik szárnyát. Fémes csattanás; egy hirtelen, bizonytalan lépés a vashídon, újabb nyikordulás, az ajtó műanyag élvédőinek összepuffanása – aztán csend.

Kicsivel később a szomszédos kupé ismét megélénkült, megérkezett a délutáni ultipartik törzsjátékosainak tömege; „de ennék már egy tányér húslevest”, „jönnek a Marikáék is mindjárt”, „hallottad, az Istvánék unokája kinn van Londonba’, de honvágya van, jönne már haza”, „holnap megyek a temetőbe rendbe rakni a Laja sírját”, „nem láttad a szemüvegem?”, „az Andreának szívműtétje volt”, „már templomba is alig járunk páran, és csak az öregek, otthonról”, „a fiamék Pestre költöznek”, „nem lehet sehol már egy jó vízvezeték-szerelőt találni”, „Jézus Máriám”, „Rákosi”.

Az egyetemistákat nem hallottam, csak valami halk motoszkálást, meg papírok neszezését – az egyikük előkereste a jegyzeteit a táskájából.

Elindult a vonat. Hallom a talpfákat, és ahogy átdöccenünk a sínek illesztésein.

Lehúztam az ablakot, a menetszél berohant rajta, és kiűzte az előző utasok után maradt lábszagot. Kihajoltam a nyíláson, dacoltam az arcomba csapó légáramlatokkal, amik egyre erősödtek, ahogy gyorsabban és gyorsabban kezdtünk el haladni.

Bárcsak ismernének – mellbe vágott ez a két szó, amikor újra eszembe jutottak. Visszagondolva rájuk, még az alkoholos pára ellenére is őszintén csengtek, amit a férfi magával hurcolt.

Aztán képzeletben megvontam a vállam. Mindegy.

Előkerestem a botomat, amit az ülés mellé támasztottam, és ütemes kopogtatással megkerestem az utat a mosdóig.

Kinyitottam a WC ajtaját, beléptem a szűk, húgyszagú helyiségbe, kibontottam az övemet és lehúztam a sliccem. Mintha egy ereszcsatorna nyílása mellett állnék az esőben. Nem találtam a gombot, vagy kart, vagy pedált, amivel utána ereszthettem volna egy kis vizet. Szerettem a hangját. Az újabb vonatokon Braille-írás is jelöli a gombot, vagy kart, vagy pedált, bár azokon már gomb szokott lenni, aminek a használata előidézi az öblítést. Itt semmi. Csak a férfi szavainak emléke a fülemben. Próbáltam elhessegetni.

Ha nem lennék vak, azt mondanám, hogy a fickón még a vak is látta, hogy egy lecsúszott alkoholista, akinek esze ágába sem volt menetjegyet váltani Kistelekig. 

Krisztus

Krisztus

Az út mellett néhány fa kuporgott a bokrok között. Fönnebb a szürke sziklák kifehéredtek a délelőtti fénytől. Könnyű kék volt az ég mindenfelé. Alatta a kövek szürkesége, satnya fák foltja. Igazi zöld kevés volt – keskeny gabonatáblák a völgyben.

Baklancstalpak alatt hersegett a nedves kavics. Két katona ment, ráérősen, vállukra akasztott fegyverrel. Fakó ruhájukon meg-megcsillantak a gombok. Övükön szurony és tölténytáska puha, barna bőrből. Az alacsonyabb, zömökebb katona felsőtestén csak mellényt viselt, amely szabadon hagyta erős vállait. Apró, tömött bajsza volt, unottan fújta maga elé a cigarettafüstöt. A másik magasabb, szikárabb volt, frissen borotvált arccal, szemébe lógó haját újra meg újra félresimította. Nadrágba tűrt inge végig kigombolva, ingujja könyökig feltűrve. Zsebéből egy szemüveg fémkerete látszott ki. Egyik kezét zsebre dugta, másikkal a vállára akasztott fegyver csövét fogta derékszíjához. Alig-alig szóltak egymáshoz.

Kövér tócsák éktelenkedtek az úttesten, egyiket-másikat átlépni sem lehetett, ki kellett kerülni. Messziről úgy tűnt, mintha két részeg támolyogna, hol szétválva, hol meg egymáshoz közelítve. Az alacsonyabb néha megállt, szétnézett. Fölfele fújta a füstöt. Társa ilyenkor kelletlenül lassított, bevárta.

A melegről beszélgettek, a ritka esőkről, a forrásokról. Halkan, nagy szünetekkel. A magasabb magyarázni kezdett, öblös hangon. Későn vette észre, hogy társa lemaradt és morogva dobálta szét a gyufaszálakat, amíg sikerült rágyújtania. A magasabb kelletlenül bólintott, megállt egy tócsa szélében. Később egy forrást láttak messze bent. Lemásztak, kezet mostak, ittak, arcukat is megmosták. Az alacsonyabbik bajszán még akkor is csillogtak a cseppek, amikor visszatért az útra.

Egy kanyarban furcsa alakú, magas szikla tűnt fel az útszélen. Fészkén ülő lúdhoz volt hasonló. Fejét mintha a szárnya alá dugná a túloldalon. Egészen közel kerülve vették észre, hogy útelágazáshoz értek. Az addig látott szakasz tovább folytatódott a hegyoldalon, balra az út pedig mintha eltűnne két szikla között, az egyik árnyékában. Az a szikla is más alakú volt innen nézve. Inkább egy felállított, hátrafelé hosszan elnyúló tojásnak tűnt. Valamikor lehasadt egy darab róla – mintha valaki biztos kézzel, éles késsel leszelte volna. A levált darab sehol sem volt. A sima felület közepén kereszt alakú véset látszott. Ez az egy vallott emberi kéz munkájára az egész sziklán. Egyebet az idő, az eső alakított.

A vésett kereszt előtt, a kő bal oldali részén vékony, faragott oszlopon pléhkrisztus nézett maga elé. A fán látszott, nem túl régi. Második, talán harmadik tartója volt az együgyűen festett pléh megváltónak. Szemei aránytalanul nagyok, orra és szája már alig kivehető. A ráfestett mellett igazi töviskoszorú is van a fején. Karikás szemeivel mintha azokat nézné, akik előtte imádkoznak. Megálltak, szótlanul bámultak mindketten. A magasabb keresztet vetett és elindult. A bajuszos még ott állt, aztán hátrább lépett néhányat, szíjánál fogva lecsúsztatta válláról a fegyvert, csípőjének támasztva betöltötte. Rövid sorozattal rálőtt a sziklába vésett keresztre. A hang félelmetesen felerősödött a sziklák tövében. A magasabb megállt, visszafordulva maga elé kapta fegyverét, védekezésre készen. A társa harsogó kacagására értetlenül nézett szét, fegyvere csövét feléje fordítva. Az alacsonyabb kissé oldalt fordult, oldalához szorított fegyverrel, még mindig kacagva. Elkiáltotta magát és a pléhkrisztusra tüzelt, egymás után több sorozatot. A pléhdarabon egyre szaporodtak a lyukak. A katona hosszú sorozatot lőtt ki, közben kiáltott és kacagott, egyre hangosabban, félelmetesen. A magasabb még mindig egy helyben állt. A fegyver csövét lassan leengedte.

– Menj a fenébe – mondta hangosan.

A bajuszos kiegyenesedett.

– Miért?! Miért?! Hátát meggörbítve újra tüzelni kezdett. Addig lőtt, rövid szünetekkel, amíg a pléhkrisztus feje lehajlott, szinte egészen levált pléhtestéről. Kacagott hangosan és nagyokat kiáltott. Leengedte a fegyvert, aztán vállához emelve célzott és addig lőtt, amíg a fej leesett. Mintha kifulladt volna, egészen elhalkult a kacagás. Fegyverét vállára vette, rágyújtott. Odament a kereszthez, megkerülte, bakancsa orrával rugdosta az oszlopból kihasadt fadarabokat.

– Megölted Krisztust – mondta a magasabbik katona mély, nyugodt hangon.

– Hülye vagy. Hogy öltem volna meg?

– De igen. Láttam! – kiáltotta.

– Nem. Nem igaz. A bajuszos hosszan kifújta a füstöt, még egyszer megkerülte az oszlopot.

– Igaz. Láttam!  A magasabb fegyverrel a kézben közeledett. – Ezért meg kell halnod – tette hozzá.

– Igen, Mindenkinek meg kell halnia – hagyta rá a bajuszos gúnyosan. – Egyszer mindenki meghal. Én is, te is, más is… – felkacagott, de mintha elvágták volna a hangját, amikor meglátta a rá irányított fegyvert.

Nem érted?! Meg kell halnod! – ordította a magasabb. A pléhkrisztustól pár lépésre megállt. Arca vörös volt, tele indulattal. A bajuszos katona jobbjával megmarkolta géppisztolyát.

– Ne mozdulj! – kiáltott a másik. Erre önkéntelenül széttartotta két kezét. Kisápadt, szájában remegett a cigarettavég.

– Térdelj le – szólt rá a magasabb. Letérdelt, a földet nézte.

– Imádkozz. A bajuszos felnézett, értetlenül, de mozdulatlan maradt.

– Imádkozz, te kutyafajzat! Kezeit összefogta, a golyó lyuggatta pléhdarabra nézett.

– Hangosan! Hangosan imádkozz!! – ordított a magasabb. – Hogy Krisztus is meghallja – tette hozzá halkabban.

– Nem tudok… – rebegte a bajuszos.

– Nem tudsz? Mit nem tudsz? Bagózva imádkozni? Köpd ki! A másik kiköpte a cigarettavéget.

– Nem tudok… imádkozni – nézett félre, rémülten, restelkedve.

A magasabb gúnyosan lekacagta.

– Ne félj. Megtanítom én… Újból kacagott. – Mondd utánam! – üvöltötte. – Mi atyánk…

Egymás után mondták, lassan, vontatottan. A magasabb szinte kiáltva, diadalmasan, a bajuszos alig hallhatóan. Amikor végeztek, a magasabb odaállt a másik háta mögé, aki még mindig összefogott kezekkel térdelt. Egy darabig csend volt.

– Csókold meg Krisztust.

Térdelve vonszolta magát az oszlop tövéig. Mivel nem mert felemelkedni, felvette a lehullt pléhfejet, megcsókolta és nagyon lassan, óvatosan visszatette. Meg is koccant a köveken. Erre a magasabb idegesen felkacagott. Kezeit széttárva várt a bajuszos. Tudta, a társa töltött fegyverrel áll mögötte.

– Adj egy bagót.

Zsebéből kivette a cigarettát és a gyufát, hátranyújtotta. Hallotta, ahogy meggyúlt a gyufaszál. A magasabb köhögni kezdett. Egy cigarettányi idő telhetett el. Mint örökkévalóság.

– Mehetünk – szólt a magasabbik halkan, határozottan. A bajuszos felállt, nadrágját le se porolva, lehajtott fejjel elindult. Utána a másik is. Közben vállára akasztotta fegyverét. Amikor beérte a bajuszost, a cigarettát átvette bal kezébe, jobbjával átfogta a vállát, erősen magához szorította.

– Szinte… megölhettelek volna…

És arcon csókolta a társát.

Berei békülése

Berei békülése

Negyedik napja hullt az eső, egyfolytában. Az udvar felázott, a föld tele volt vízzel. Dénes a bakancsát törülgette a fonott lábtörlőn, aztán a kalapját rázogatta. Leült a tornácon, a kalapot felakasztotta egy szegre. Apró szemű, sűrű esővel csapkodta a szél a tócsákat.

Rágyújtott, messze fújta a füstöt. Levetette a kabátot is, magától távol tartva rázta le róla a vizet. Parányi cseppek repültek az arcába, keze fejével törölte le. Cigarettáját a tornác párkányára tette, bement, hogy megrakja a tüzet, aztán visszaült a keskeny padra. A nap az erdő fölött lehetett már, ma ki se bújt a szürke, rongyos felhők mögül.

Sokáig ült ott, a nyárra gondolt, aminek vissza kellene már térnie, meleggel és vidám fénnyel, hogy felszáradjanak az utak, és kaszálni lehessen a füvet. Fütyörészni kezdett, jobb sarkával kopogta hozzá a ritmust. A kutya feljött a tornácba, leült az ajtó elé és a bakancsaira figyelt.

– Ej-haj – eresztett el egy sóhajtást, aztán éleset füttyintett, hogy a kutya megszökte magát. – Unalmas ez az élet – nyúlt a kalap után. Bevitte a kabátot is, ráterítette az ágyra, száradjon.

Amint besötétedett, feküdt is már le, nem is vacsorázott, mert későn ebédelt. Egy darabig a rádiót hallgatta, aztán kikapcsolta, mert szörnyen recsegett.

Arra ébredt, hogy mély mordulással dörög. És szaporán egymás után, mintha szét akarna hasadni az ég. A villámlások sápadt fénnyel árasztották el a szobát. Felkelt és kibámult az ablakon. Óriásit csattant ismét.

– Közel jár – motyogta.

Mintha a házak fölött durranna szét a világ, olyan félelmetes. Felöltözött és megnyitotta az ablakot. Zúgott a szél, meg-megrezdültek az ablaküvegek.

– Lesöpri még a cserepeket is – tekergette a fejét.

Sokáig tartott, amíg megritkultak a villámlások, dörgések. Már nem volt álmos, kiállt a tornácba és rágyújtott.

– Elment az ereje, mi? – szólt a kutyához. Megcsendesült a szél, halkan suhogott az eső. Aprókat nyikordult a kapu. Hallgatta egy darabig, aztán bement a szalmakalapért, jól a fejébe nyomta, és elindult a kapu felé, hogy becsukja.

Valahol messze, az erdő irányában egy piros foltot vett észre. Kezét a vizes kilincsen felejtette, úgy bámult.

– A tanya… Ég a tanya!

Kilépett a kapun és megfutamodott. A szomszédnál zárt kaput talált, egy darabig rángatta, aztán beugrott a kerítésen.

– Hé, hé! – kiáltott rekedten az ajtó előtt. Kigombolt ingű legényke dugta ki a fejét.

– Ég a tanya! Szóljál apádnak is, hamar!

A második, harmadik háznál az ablakot zörgette, és bekiabált. Sorra vett minden házat, ahol férfi is volt.

– Húzasd meg a harangot – kiáltott egy fiatalembernek, aki a kutyaugatásra kijött a tornácba. – Én addig befogom a lovat.

– Telefonálni kellene – húzta meg a nadrágszíjat a férfi.

– Szóljál valakinek, hogy telefonáljon az irodából.

Visszafordult, és szaladni kezdett. Kinyitotta a nagykaput, felgyújtotta a kinti égőt és elindult a pajta felé.

A lovat befogta és kivezette a kapu elé. Két férfi állt az úton, egyiknek kezébe nyomta a kantárszárat, és visszament a házba. Csizmát húzott, és egy vastag pokrócot dobott a vállára.

Már többen is voltak a szekér mellett. Dénes az ülésdeszkára terítette a pokrócot és felült. A fél utca népe a kapukban volt, asszonyok és gyermekek is.

– Aki itt van, üljön fel, mert indulni kell! – mondta hangosan.

– Csá, ne, Csillag! – kiáltott.

Jó darabig mindenki hallgatott, aztán szinte egyszerre kezdtek beszélni. Még azt is számba vették, hány tehén és ló van a tanyán.

– Te Berei, hát te is itt vagy? – szólt hátra Dénes.

– Én értem oda hozzád elsőnek – hangzott az önérzetes válasz.

– Pedig te haragban voltál velük – hallatszott egy mély férfihang. – Amiatt a fadolog miatt… Közben kibékültetek?

A harsány kacagás után hirtelen beállt a csönd.

– Tiszta bosszúból jött segíteni – toldotta meg valaki.

– Ilyenkor menni kell, segíteni… nem pedig izé… nem pedig békülni – bizonytalanodott el Berei hangja. – Ugye Dénes?

– Csá, ne! – kiáltott Dénes. – Csá, hogy a… – nem mondta ki a végét, mert megkondult a harang. Hangja betöltötte az egész völgyet, mellette ideges zörejnek tűnt a patkócsattogás.

Sehol se vagy

Sehol se vagy

Mikor papírra vetem e sorokat, már nem vágyom semmire sem. Sem tudásra, sem életre. Vágytalan vagyok. S bizonyosan tudom: halhatatlan. A Ligetben üldögélek. Velem szemben a csónakázótó. Nézem a vizet, a kacsákat, a víz fodrozódását. Emberek, egyetemisták, szerelmespárok, családok, hajléktalanok jönnek, mennek.

Életem folyamán bejártam a világot. Mindenhol Téged kerestelek. Sokan, többféleképpen beszéltek Rólad, bár az idő előrehaladtával egyre többen váltak bizonytalanná léted kérdésében. Több mindent megtudtam felőled. Legfőbbképp azt, hogy Téged nem lehet önmagunknak kitalálni. Közel jártam már a megoldáshoz, a végső válaszhoz, a titokhoz, az igazsághoz, de ez sem volt elég nekem. Annyira akartam, hogy Te legyél, hogy olyan tettre szántam el magam, amit, mások - joggal - a mohó kíváncsiság szégyenletes tettének tartanának.

Nekem az kellett, hogy szemtől szemben lássalak, hogy megérintselek, sőt az, hogy szólj hozzám, hogy beszélhessek veled. Vándorlásaim, kutatásaim, tudományaim, mesterkedésim, okoskodásaim nem jártak sikerrel, ezért a legnagyobb vállalkozásra szántam el magam. A mennybe vezetett utam, hogy lássam, ha máshol nem, hát ott vagy-e? Biztos voltam benne, hogy igen. Hol is lehetnél máshol? Vissza akartam jutni az édenbe, a mennyei paradicsomba, oda, ahonnan minden kezdődhetett, s ahol talán az én életem is végződni fog. Megtudhatom végre merre vagy? Kertedben talállak majd, annak is a legszebb részén, aranyló trónusodon ülsz, úgy fogadsz engem, aki úgy kerestelek. Elindultam hát.

Szokatlan volt, hogy - mintha ez természetes lenne – az odavezető út létezik, s csodálkoztam azon is, milyen könnyű eljutni oda. A mennyeknek országa tehát létezik? Mégiscsak létezik? Az öröm és a remény érzései kavarogtam bennem, mégis feszült és nyugtalan voltam. Kivételes élményt jelentett, ami fogadott: magas, kovácsoltvas kapu mögött ős-kert, nagy, beláthatatlan, hívogató. S ahogy a kapuhoz értem, hát láttam: a mennyek kapuja sarkig kitárva vagyon. Pallossal a kezükben nem állnak ott az angyalok, ki és bemehet bárki, aki akar, észrevétlenül. Ez kissé bizonytalanná tett, de vitt lábam, s kíváncsi vágyam, hogy megismerhetlek végre. Különös érzések kerítettek hatalmukba. Egy kertben, egy óriás lugasban találtam magam, árnyas ligetben, virágok közt. Selymes illatok csiklandozták orromat, játszott velem a szél, érintett egy ág, szólt velem a madár, s én cseppet sem voltam meglepett. Padok, ösvények, tavacskák, gyümölcsfák közt jártam. Almát szakítottam, ettem. Jól esett. A kert nagynak, beláthatatlan tűnt számomra. Aztán az ösvény, amin jártam, egy idős fügefához vezetett. Onnan messze-messze, valamiféle magaslatot láttam, afelé vettem utam. A kert – míg a magaslat közelébe nem értem - meg nem szűnt köröttem, hasonló, de változatos formákat mutatott mindenfelé.

Ahogy közelebb értem a trónus felé, már minden ragyogott. Köröskörül mindenütt. Lábam már nem szilárd talajt érintett, határtalan és meghatározhatatlan üde, légies tér vett körül, szinte szédültem belé. Muzsika hallatszott. Égi muzsika. Olyan volt, mintha mindenhonnan szólna, belőlem is, olyan gyönyörűséges, hogy könnyezve álltam meg néha, s nem is akartam már mást, mint ezt a zenét hallgatni, örökkön örökké. Fenn, a magaslaton, fényárban úszó, hatalmas, aranyos, díszes nagy trónus emelkedett. Fényesség áradt belőle, olyan nagy fényesség, hogy majd elemésztett engem is.

Még közelebb húzódtam. Még közelebb Hozzád, hogy meglássalak végre, hogy lássam arcodat, hogy legalább egyszer halljam hangodat, hogy bizonyosságom legyen, hogy elmúljanak kétségeim, s hogy ott, előtted elveszhessek végre a Téged látás elemésztő tűzében. Még közelebb értem.... És ekkor, ott, a trónus előtt, egész valómmal remegni kezdtem. Rémülten és porig sújtottam estem térdre... Néztem a trónt és nem akartam hinni szememnek... A mennybéli trón üresen állt... A trónusban nem ült senki. Istenem, ez lehetetlen! - kiáltottam. Ez nem lehet igaz! Hol vagy mondd?... Sehol se vagy! Sehol sem Itt sem és sehol sem. Könnyek futottak le arcomon. Elkeseredett, csüggedt és dühös voltam. Egyedül vagyok tehát, egyedül vagyunk, egyes-egyedül. Hogyan lehetséges ez? - mondtam szavak nélkül. Hol vagy? - jajdult fel belőlem a szó. Keservesen sírtam. A földön feküdtem már. Nem akartam felkelni.

Később mintha valami rossz varázslatból ébredtem volna, úgy eszméltem. Minden elveszett, mindent kihalt belőlem, amit addig, gondoltam, éreztem, hittem, reméltem. Nem maradt semmim sem. Tudomásul kellett vennem a történteket, nem tehettem mást. Lassan összeszedtem magam, s felálltam. Odaléptem a trónhoz. Kezemet lassan végigsimítottam a trónus karfáján. A nagy trón - néztem fel rá. Isten széke - üresen... Mit jelenthez ez? Gondolkoztam. Aztán lassan megfordultam. Arrafelé néztem, amerről jöttem. De valami egész mást láttam, mint amire számítottam. Szemem elé olyan látvány tárult, amelyhez foghatót sohasem láttam. Lehetetlen vállalkozás leírni, amit ott egyszerre, egy időben és egyetlen pillanatban tapasztaltam. Mert ott, akkor, egyszerre láttam az egész mindenséget. Egyszerre minden részecskét, atomot, molekulát és alakzatot, amiből a mindenség összeáll. Láttam az univerzum valamennyi napfelkeltéjét, egyszerre minden vízcseppet, kavicsot, a tenger valamennyi hullámát, valamennyi dimenziót, s a világok összes lehetséges formáit és létezőjét, egyszerre az összes csillagot és bolygót, egy időben a világ örökös változásának valamennyi parányi mozzanatát. Láttam a világmindenség valamennyi teremtményét, mind a létezőket. Fa voltam, folyó, szél, víz és egyszerre a hegyek és a kanyonok. Láttam a kvantumvilág játékos és véget nem érő táncát, amit e világ arra a muzsikára táncolt, amit akkor hallottam, mikor ideérkeztem. Láttam felhők futását az égen, láttam egy időben a világmindenség valamennyi záporának valamennyi cseppjét, valamennyi halált, s a könnyek tengerét. Láttam a föld valamennyi házacskáját, a házak valamennyi szegletét, s világmindenség valamennyi porszemét, melyek a napsütéssel szálltak valamennyien. Tudtam számát a homokszemeknek, mert mindegyikben egyszerre ott voltam, egyszerre, és egy időben a világmindenség valamennyi létezője én voltam, minden formában és alakzatban én voltam jelen. A felfoghatatlan és meghatározhatatlan mindenséget láttam egyszerre, egy időben, egyetlen képben, mindent, mi valaha volt, van és lesz. Leírhatatlan élmény volt. Fölfoghatatlan volt, mégis nagyon is valóságos ahhoz, hogy ne kételkedjek abban, hogy mindez velem, ott, egyszerre és egy időben megtörténhessen. 

S ekkor, nem tudom honnan, mellém lépett valaki. Egyszerre – ki tudja honnan - csak ott volt. A nagy trónus aranyos, díszes, faragott karfájára telepedett le, fenekével a karfán ült, lábait kifelé lógázta. Az illető színes többágú csörgős sapkát viselt, színes, kockás, csíkos, fodros, magas galléros mégis a köldökéig érő kabátkát, piros harisnyát, no meg ékes, fényes, hosszú, keskeny, felkunkorodó magas orrú cipellőt. Megrázta csörgős sipkáját, a kis csengettyűk csak úgy csilingeltek rajta - sosem hallottam még olyat. Szélesen vigyorgott rám. És pukedlizett. Majd kézen állt. Nem bírt egy helyben megmaradni. Szörnyen bosszantó volt. 
- Isten soha nem ült még trónjában - mondta nevetve. A teremtés hajnalán elkészítette, de ő maga nem ült még bele soha. Annál neki több dolga akad. Tudod miért fényességes királyi széke? Azért, hogy hirdesse, Isten sohasem foglalta el azt. Azért ilyen ragyogó díszes, aranyos és azért üres, mert bizony a trón elfoglalása botor és gaz tett, és mindenképpen elkerülendő. Még neki magának is.
-Ki vagy te? - kérdeztem tőle.
Felnevetett. És ismét pukedlizett. Csörgette sipkáját, a csengettyűk úgy zúgtak azon, akár a harangok. 
-Én vagyok az Ő első teremtménye. Isten játszópajtása. Az ő udvari bolondja. Aki bár mindenhol vele van, mégis itt is helyettesíti, mert ugyebár - szélesen mosolygott - a trónusnál mégiscsak lennie kell valakinek, ha kíváncsiskodók érkeznek. Olyan alakok, már meg ne haragudj - mondta - mint te is. 
-De hol van Ő? - faggattam tovább. - Mégis létezik hát? Hisz Te úgy beszélsz Róla, mint aki ismered. Láthatnám hát Őt magát? És tudd meg, én nem kíváncsiskodó vagyok. Én azért jöttem, hogy bizonyosságot szerezzek. 
Most a trón támlájának tetejére huppant. 
- Bizonyosságot? - kérdezte bolondozva. - Hát neked ennyi nem elég? - kérdezte kacagva.
- Eh - mondtam lemondóan. Néztem őt, néztem körös-körül, aztán újabb kérdés fogalmazódott meg bennem. – Mondd, miért üres e kert, miért üres a mennyeknek országa? Mondd, miért nincs itt senki? - A csüggedtség ismét úrrá lett rajtam.
Most leugrott a szék támlájáról és cigánykereket hányt. 
- Engem is feltartasz! Nem veszed észre? Nekem is dolgom lenne! De nem itt! - mondta most kissé komolyabban, de még mindig nagyon derűsen. - Csak az időnket vesztegetjük, és nem megyünk semmire. De ha akarod, hát tudd meg: akik itt lehetnének, azokon segítenek, akik még nincsenek itt! Érted már? 

Egy ideig nem bírtam megszólalni. Aztán – pedig már tudtam a választ - még ösztönszerűleg kérdeztem csak:
-De miért nem láthatom Őt? Miért? Miért nincs itt? Miért nincs sehol? 
-Hát, ezt most már aztán igazán kitalálhatnád magad is! Kicsiny a hited, kisebb a mustármagnál is, s ami az orrod előtt van, azt sem látod. Lejárt az időnk. Mennem kell. Megyek derűt és reményt oltani a rám bízottakba. És... és neked is ezt ajánlom... S ha akarod, s hogy jobb kedvre derítselek - kacsintott - lejegyezheted találkozásunk történetét. Na, most már tényleg megyek. Még találkozunk! Ne maradj soká! 
Azzal felugrott ismét a nagy trónus karfájára, onnan egyetlen lendülettel háttámlájának tetejére, majd lassan, hogy egyensúlyát el ne veszítse, felállt azon, előrenyújtotta mindkét karját, és fejest ugrott, a trónus mögé lefelé, le a semmibe, mintha szikla tetejéről tengerbe ugrana. Sapkája csörgőinek csilingelése messze hangzott. S, mert a szék oldalánál álltam épp, láttam, amint a trónus hátoldalán, lejjebb alattunk, megváltozik a tér. S igen, csodálatos, a tengert láttam lent, s egy kisfiút, aki apja fejesugrását tapsolja nagy vígan. 
-Na mit szólsz kis Bencém, tetszett az ugrás? - hallottam lentről. 
-Tetszett apa, nagyon jó volt - mondta nevetve a kisfiú. 
Döbbenten néztem a jelenetet. A bolond, Isten első és legkedvesebb teremtménye, aki egyben szószólója és helytartója is, apaként játszadozott kisfiával a világban. S ekkor újra a trónusra néztem, az üres Istenszékre, s megértettem végre, Isten miért nincs itt. Miért nincs sehol. És miért tudjuk mindannyian mégis, hogy ő Van. Minden, mi létrejött, mindenestől belőle van... Isten nem kézzelfogható... Isten széke üres, mert Isten máshol van. Egészen szétosztotta magát, hogy a létezés bekövetkezhessen. Sehol se vagy hát, mégis megtaláltalak.

Éreztem, valamiféle feladatom van most már nekem is… Istent lehetetlen tapinthatóvá tenni. Nem hagyná magát, hisz a trón üressége veszélybe kerülne. Addig biztos nem, míg a mennyeknek országa be nem népesül egészen.

Elhagytam e néptelen környéket. Elhagytam a fényességes trónt, az üres Istenszékét, melyről most már tudom: ez az igazi bizonyíték Isten létezésére. Megyek, hogy emlékeztessem a reám bízottakat e felismerőséről. Visszatérek a világba, mert itt semmi keresnivalóm. Segíteni akarok. Számítógépem elé ülök, hogy megírjam, amit megértettem Rólad. 

Hogy Te vagy... Hogy Te vagy...

Nadrágszíj

Nadrágszíj

Faluhelyen születtem, ott jártam iskolába. Vasárnaponként ministráltam a plébánosnál. Akkortájt nem voltam már kisgyerek, de persze még nagy sem. Éppen a kettőnek a határán tébláboltam.

A ministránsok közt volt egy Pityesz nevű, a Balogh Pityesz. Legalább két évvel idősebb volt nálam, de még mindig az elemibe járt velük egy osztályba. Éppen csak megvolt az évnyitó, amikor az egyik vasárnapon ketten maradtunk a paplakban. Addig, amíg Mihály atya, a plébánosunk, mise után szót váltott az atyafiakkal a templom előtt. Hát, ez a Pityesz észrevette a misebort az asztalon. Nem is nagyon esett nehezére meglátni, olyan harsányan kiabált felénk az üvegből mélypiros színével. No, a Pityesz nem hagyta sokáig rikoltozni.

-     Gyere! – lökte meg a hátam – Ellenőrizzük jó-e még az a bor. Nehogy aztán rosszat találjon inni legközelebb a plébános úr!

Csak kevéssé ismertem Pityeszt, de azt tudtam, hogy elégszer ellenőrzött már mindenféle borokat. A szüleit nem nagyon érdekelte, sokat megengedtek neki. Kicsit irigyeltem is ezért, mert nálunk nagy volt a szigor. Apám kemény ember volt. Rengeteget dolgozott anyámmal együtt. Zöldségkertészetük volt, ott voltak hajnaltól késő estig, hétvégén meg piacoztak. Minden áldott szombaton és vasárnap. Amikor nem volt iskola, nekem is ott kellett lennem velük. Nagyon utáltam, de tettem, amit mondtak: kapáltam, egyeltem, ládát hordtam. Kivétel csak a hétvége volt, mert a piacra nem kellett velük mennem. Szombaton játszhattam, amennyit csak akartam, vasárnap a templomban voltam, míg ebédre hazaértek. És a bor? Apám nem vetette meg, de nekem tilos volt.

Hát ezért irigykedtem Pityeszre, neki sohasem kellett dolgozni, alig járt az iskolába, és úgy ihatott, mint a felnőttek. Ott is volt a kezében az üveg misebor. Ahogy kihúzta a dugót, az öblös pukkanást még most is itt hallom a fülemben. Jól belehúzott, aztán vigyorogva tartotta felém.

-     Na. Igyá’!

-     Én nem. Én nem. Ha apám megtudja, szíjjal fog megverni.

-     Honnan tudná? Én tőlem nem, az biztos. Ha te sem mondod el, nem lesz semmi. Na, igyá’ má’! Úgy csiná’sz, mintha sose ittá’ vón’ még.

-     Nem is. Én még soha.

-     Na, akkor anná’ inkább. Legjobb, ha miseborral kezdi az ember. Az szent dolog. Az istenke megbocsát. – Röhögött, és a kezembe nyomta az üveget.

És én beleittam. Fanyar volt, cudarul fanyar, nem is értettem mi a jó fenét lehet ebben szeretni. De amíg visszaadtam Pityesznek, hogy azután újra megkapjam, már éreztem is a bizsergést az arcomban. A kedvem is jobb lett, az aggodalmam pedig úgy foszlott szerteszét, mintha sohasem lett volna. És ez így ment, míg ki nem ürült az üveg, és azon üres állapotában a helyére nem került az asztalra.

Ekkor ért vissza Mihály atya. Először nem vett észre semmit, mert Pityeszen nem látszott az ital, szokva volt, én pedig az ajtófélfától kértem segítséget, mert lábaimnak nem akaródzott megtartani a súlyomat. Forgott körülöttem az egész paplak. Mihály atya éppen elbocsátott minket, de amikor kifordultam az ajtón, utánam szólt. Kérdezett még valamit. Igazából fogalmam sincs, mi hangzott el, csak arra emlékszem, hogy miután meglátta elmosódott, vigyorgó ábrázatomat és az üres üveget az asztalon, éktelen haragra gerjedt. Ordított velem, végül olyan hatalmas frászt kaptam tőle, hogy még a bortól zsibbadt arcom is belesajgott.

A bor hatása éppen olyan gyorsan múlt el, mint ahogy jött. Mire hazacsámborogtam, már nyoma sem volt. Lett azonban más bajom. Hogy fogok apám elé állni? Szinte láttam már magam előtt, ahogy kihúzza a szíjat a nadrágjából, és megtáncoltatja a hátamon. Azzal nyugtattam magam, hogy még sohasem vert el a szíjával, mindig csak ígérgette, miért pont most váltaná be? Végül abban maradtam, hogy jobb, ha ezt ügyet megtartom magamnak. Azám, de mi lesz a plébánossal? Mihály atya afféle ember, aki aligha tartja vissza magát, amikor sérelem éri. És ha máskor nem, hát jövő szombaton beszélni fog apámmal, mert tőlünk szokott zöldséget venni a piacon. Akkor bizonyosan találkoznak. De odáig még nem tartottam a gondolkodásban, abban bíztam, majd csak lesz addig valami. Úgy még sohasem volt, hogy ne lett volna valahogy.


Ilyen hangulatban telt a következő hetem, de arra vigyáztam, hogy apám semmit se vegyen észre rajtam. Aztán ez egyre nehezebben ment, ahogy teltek a napok, és közeledett a hétvége. Valahogy semmi sem jutott eszembe, amivel kimenthetném magam. Végül eljött a szombat reggel, apámék elindultak a szekérrel a piacra, és én otthon maradtam egyedül. Olyan nehéznek éreztem magam, mintha egy lovat ültettek volna a nyakamba. Féltem attól, hogy mit szól apám, ha meghallja az esetemet a plébánostól. Ráadásul, ezt még tetézte, hogy eltitkoltam előle az egészet. Ettől még borongósabb kedvem lett. Nem jött kedvem a játékra sem. Végül reménytelen állapotomból, mégiscsak született egy új idea.

Kaptam magam, és elkezdtem rendet tenni a házban. Tudtam, hogy anyám, amikor fáradtan hazajön, akkor áll neki az otthoni munkáknak. Hát felsepertem, elkészítettem az ebédnek valót, kitakarítottam az ólakat, megetettem az állatokat, hogy neki már ne kelljen. Ez annak előtte sohasem ment ilyen gyorsan, de talán az volt a legfurcsább, hogy még jól is esett. Kívántam, hogy apám megenyhüljön, nehogy előkerüljön az a nadrágszíj, de nem csak ezért csináltam. Valahogy könnyebb lettem tőle.

Délben értek haza. Jó kedvűek, de fáradtak voltak. Úgy látszott, mintha nem történt volna semmi. Semmi különös. Nagyon megörültek, meg is dicsértek a házimunkákért. Ez igen jó érzéssel töltött el. Főleg azért, mert anyámnak így maradt ideje velem foglalkozni. Együtt mentünk át a szomszéd Pali bácsihoz megnézni a kismalacokat, szalagos fánkot ettünk baracklekvárral, olyan maszatos lett az arcunk, hogy lementünk a patakhoz megmosni, utána hatalmasat pancsoltunk.

Egészen elfelejtettem a bajomat. Csak akkor jutott eszembe megint, amikor másnap elindítottak a templomba ministrálni. A szüleim sosem jöttek, nekik a vasárnap is munkával telt. De ahhoz ragaszkodtak, hogy én mindig ott legyek.

Azám, de nem mertem Mihály atya szeme elé kerülni, ha eddig nem mondta el apámnak a dolgot, én ugyan eszébe nem juttatom! Így hát a templomnak még a közelébe sem mentem, inkább befeküdtem a mezőn a fűzesbe. Fűszálat rágcsáltam, a felhőket bámultam, próbáltam aludni. De nem ment. Azon forgott az eszem, mit fogok mondani otthon, ha megkérdezik, mi volt a misén? Miről prédikált a pap? Elővettem hát a Bibliámat, amit édesanyámtól kaptam, amikor ministráns lettem, és olvasgatni kezdtem. Mire hazaértem, az ebédnél komplett előadást tudtam tartani a plébános beszédjéről, bibliaidézetekkel megfűszerezve, legalábbis, ahogy azt elképzeltem. Még a beszédmódját is igyekeztem utánozni. Apámék figyelmesen hallgattak, és módfelett elégedettek voltak.

Teltek múltak a hetek, és én minden egyes szombatra felkészültem egy újabb prédikációval. Volt, hogy már a hét közepén ezen törődtem. Mondatokat gyűjtögettem az iskolában, a szatócsnál, a korcsmában, mindenhol. Gyorsan rohantak így a hetek, hamar eljött a tél. Amikorra a kis Jézuska születését ünnepeltük, már a világ összes nagy dolgát beszédbe szedtem, és mindenikhez járt a neki dukáló néhány sor a Bibliából is. Egészen komoly tapasztalatra tettem szert a prédikálás terén, és ezzel elértem apám s anyám megbecsülését.

Karácsony szent estéjére termőágat díszítettünk gyümölccsel, süteménnyel, és az asztal fölé kötöttük a gerendára, hogy szálljon ránk belőle a szentség. Az asztali imádságot mindig apám mondta el alatta. Gyönyörűen beszélt. Ám akkor engem kért meg.

-     Fiam, ezen az estén te kérjed az áldást! Mióta a templomba jársz, nagyon megszépültek a szavaid. És a gyermeki őszinte beszéd úgyis közelebb száll a Jézuskához!

Elismerem, nagy büszkeséget éreztem, mégis tiltakoztam. Megint ott ült az a fránya ló a vállamon. De apám nem engedett.

-     Na, itt van egy kis bátorító. Legény vagy már, nem gyerek, ihatsz velem.

Azzal poharakba töltött a legfinomabb veresborából. Szó nélkül hajtottuk fel mind a ketten. Ahogy az üres poharak visszakerültek az abroszra, apán felém fordult, és kenetteljes magabiztossággal kérdést intézett hozzám.

-     Hát, fiam, melyik a jobb bor. Ez, vagy a plébánosé?

Még sohasem éreztem olyan megsemmisülést, mint akkor. Az arcom úgy tüzelt, mintha lánggal perzselnék. Apám szavai ezerszer jobban égettek, mint megannyi suhintás a nadrágszíjjal. Akkor azt kívántam, bárcsak ne így tettem volna, bárcsak beszámoltam volna akkor, ahogy azt rendesen kell! Mit számított volna, ha ki is kapok? De már nem volt mit tenni. Olyan mélységet éreztem magam alatt, mint még egyszer sem annak előtte.

-     Halljuk-e már azt az imádságot, vagy sokáig sajnálod még magad?

Visszanyeltem sarjadzó könnyeimet, és próbáltam valami szépet összeeszkábálni a fejemben kavargó temérdek gondolatból. Bizton mondom, ha rajtam múlik, semmire sem jutottam volna, de egyszer csak magától mozdult meg a szám, és maguktól szivárogtak elő a hangok:

Én istenem, jó istenem

kérlek, hallgass meg most engem

áldd meg, akit én szeretek

békét hozz rá, jó életet

Én istenem, jó istenem

mindig kegyes voltál velem

áldd meg hát, kit én szeretek

békét hozz rá, s szép életet

Mamóka

Mamóka

Első pillantásra kedves, sőt aranyos. Termete alacsony, sovány. Talán Mamókának hívják. Haja rövidre vágott, egészen divatos. Csupa ősz, töve hátul sötétszürke. Halványlila pongyolát visel. Arca ráncos, valaha szép lehetett. Elesett. Karján látszik a csúnya, sötétlilás ütődés. Valami drótban bukott fel otthon, eltörött a térdében a

protézis. Műtötték, újat kapott.

Mikor áthozzák az új szobába, alszik. A mellette lévő ágyon haldokló beteget élesztenek, de nem vesz róla tudomást. Összetöpörödik a takaró alatt, kicsiny, szeretnivaló. Később felül, szétnéz.

- Fiatalember! Fektessen engem vissza! – kéri meg az egyik látogatót.

A járókeretet nem használja. Szép sorjában kellene a lépést gyakorolnia, ő azonban felemeli, maga előtt viszi. Kedves jelensége mosolyra fakaszt.

-  Vigyed el ezt! – utasítja a gyógytornászt.

Láthatóan feszült, nem érzi jól magát még úgy sem, amennyire egy kórházban lehetne. Szürke posztó mamuszt hord, abban csoszog. Törődik is az előírásokkal! Nemhogy vigyázna, fokozza a tempót. Célja nincs, kóborol inkább.                                          

- Hova tetszik menni? – hasít az ápoló mérges hangja.

Sok a beteg, pedig egyik sem tehet róla, hogy neki dolgoznia kell, és ezt a munkát választotta.

- Sehova! – válaszol Mamóka dacosan, és vissza sertepertézik a helyére.                       

                                                                                                

Az éjszakai műszakot is foglalkoztatja, Lajoska azonban hihetetlenül türelmes vele. A cukrát rendszeresen mérik. Kényszeredetten nyújtja az ujját. A mérés után azonnal ennie kell. Nem akarja. Délután hányt, ügyetlenül próbálta összetakarítani.

- Behánytam! - közölte egyértelműen.

- Megeszi végre? – csattan a fehér köpeny.

- Nem kéred. Nem éhes – mondogatja a választ a dac, mert a sértő hangnemet tisztán érzékeli.

- Miért van maga itt? Miért veszi el a helyet ebben a pénz nélküli világban a gyógyulni akaró betegektől? – tör ki a kövér fehér istenség, kinek legalább húsz kilogrammot fogynia kellene.

El sem tudja képzelni, hogy Mamóka milyen szépen csipeget, amikor a család szépen beszél vele, étellel kínálja. Mert érzi a szeretetet, a nyugalmat. Mamóka már könnyeivel küszködik, gyorsan kicsoszog a folyosóra.

- Tessék mondani! Mikor jön az én kisfiam, nem tudja? – állít meg valakit, akit meglát a sűrű könnyfüggöny mögül.

Ez a kisfiú már ötven körül járhat. Fényes, őszes haját hátul pánt fogja össze, jóképű férfi. Mindennap kivétel nélkül jön. Kíséri fia és felesége, anyját csillagomnak szólítja. Az asszony távolságtartóbb, talán nem is tetszik neki a férj nagy anyai ragaszkodása, mégis alkalmazkodik. A fiú unoka szeretete azonban határtalan. Mamóka valószínűleg egész nap őket várhatja, mert amikor megjelennek, rögtön csordogálnak arcán a visszafogott könnyek.

-        Csillagom! Hát miért sírsz te mindig, ha minket meglátsz? – húzza az ágyhoz a széket a fia, ha nem a folyosón találja.

Közben öleli, puszilja. Nem érti, hogy az egész nap zaklatott csoszogás most oldódik az arc ráncain.

-        Hoztunk körtét – adja őszinte szeretettel a kamasz fiú a puszit.

    - Nem hoztad - tolja el Mamóka dacosan. – Nem kérsz – ragoz félre.

-        Mama! Miért mondod te mindig azt, hogy nem. Mondjál inkább igent! – nevet a fia.

Majd hosszasan, naponta elmesélik, hogy miért is van Mamóka kórházban.

- Műtöttek? – ámuldozik.

-  Nem baj, csillagom. Az agyi erek többszöri bevérzése miatt romlott a rövidtávú memóriád. De a régi dolgokra emlékszel. Majd otthon rendbe jössz.

-        Nem jössz rendbe! – rázza a fejét már megbocsátó makacssággal Mamóka.

-        Mama! Nem szabad elesned. Érted? Kettőt alszunk, kiveszik a varratot, és jöhetsz haza. Addig ki kell bírnod! – ad az unoka a simuló ráncokra még egy cuppanósat.

-        Jöhetsz – bólogat Mamóka.

-        Már takarítjuk a szobád, fűtünk – erősködik a fia is.

-        Hoztunk egy kis gombát, még meleg, most sütöttem. Meg káposztát is – szólal meg távolságtartóan az asszonyka. – Nem szabadna annyit sétálnia, el fog esni megint! – jegyzi meg halk rosszallással az urának, de az nem is hallja, nem is figyeli.

-        Egyél csillagom, egyél! – nyújtja a káposztát Mamókának.

-        Nem egyél – fogadja az ételt Mamóka keze.

Nevetnek. Még legalább kétszer elmesélik, miért is vannak itt, és számolják vissza az éjszakákat. Mamóka durcája a látogatás végén már elszökőben, majd érzékeny búcsút vesznek egymástól. A fiatalasszony illedelmesen elköszön.

Mamóka rövidesen elkezdi feszült sétáit, ám most még nyugodtabb. Aranyos ez a kicsi asszony, szeretetre született. Nem tudja, hogy akár boldog is lehetne. Mert hihetetlen, hogy fel sem merül a szociális otthon neve. Mamókát a család biztonsága övezi. Kár, hogy manapság az öregedő anyák egyre nagyobb hányada nem élheti meg hanyatló életszakaszát ilyen szépen.

Vajon hogy juthattak egy kicsiny alföldi településen a tisztelet és szeretet hegycsúcsára?                                          

Mint préselt virágok

Mint préselt virágok

Üldögélek itt, a Bakony bujdosó kis tündérének szoknyája szélén, a Gerence patak partján, az őszelő föl-fölragyogó, búcsúzkodó színei közt. A délutánba hajló nap rézsútos sugaraitól smaragdszín dalra kél a patakmenti pázsit, pedig olyat, inkább tavasszal énekelnek a rétek.

Hatalmas éger lehetett egykor az a fa, amelynek korhadó rönkjén ülök. A közepe már mélyen lyukas, alján egy faélet maradványaival, a fa fűrészporszerű morzsalékával. Oly nagy az átmérője, hogy kényelmesen osztozom rajta az elmúlását siettető sokféle gombával, bogárral. Szemben velem a túlparton, mint három virágból kötött csokor iramodik az ég felé egy háromtörzsű fa. Ültömben, egyenesen előre tekintve csak derékig látom, hogy valójában milyen, azt a Gerence, ezen a helyen szinte mozdulatlan, hangtalanul és észrevétlenül hömpölygő víztükre mutatja meg. A tőből szétágazó facsokor mellett széles sávban zuhan a vízre egy aranyló fénynyaláb, föltárva a patakmeder tiszta, gömbölydedre súrolt hordalékait, s az áramlásban lágyan ringatódzó vízi növényeit. Az erdő és a patak sejtelmes, zöld derengésében lámpásnak hat ez a széles naphíd, s ahogy ballag előre a délután, a szemközti réten finom, fehéres párává kristályosodik a csönd.

Elcsodálkozom, mert nem annyira látom, mint inkább érzem, hogy a szemem előtt történik egy láthatatlan, rendkívüli változás. Az árnyékból elém érkező víz itt oly lassan halad, hogy még susogása, csobogása sincs. Csak jön, mint árnyékon belül egy másik árnyék, eléri a háromtörzsű fát, tükörképével a hátán a napfénybe lép, s már nem ugyanaz a víz többé, mint az árnyékosban volt. A fényben ragyogó víz már egy tudással több, egy háromtörzsű fával gazdagabb. Korábban még nem volt a molekuláiban ez az információ.

Csodálatos nézni ezt a kétféle vizet! Hirtelen megértem, hogy még a "csokorfa" előtt, tudta ez a víz a főútnál fölötte átívelő hidat, még előtte a monostor kertjéből reáhajló bokrokat, annál is korábban megtanulta a belőle ivó juhot, s a faluba érve legelébb, megjegyezte a Szent Gellért remetelak emlékhelyét, s kertjének széleit. És ki tudja, még micsoda mérhetetlen mennyiségű ismeret birtokában folydogál ily csendes-szerényen, épp csak a naphídon csillantva meg pompás tudása egy-egy csöpp részletét?!

Elgondolom, hogy amint halad, minden percben, minden megtett centiméteren új és új igazságok olvadnak lényegébe, ilyenformán örökké változik, s mire célba érkezik, talán ő lesz a mindentudás maga. Egy nagyon-nagyon bölcs patak. Vajon hol lehet az útja vége? Valószínű, hogy erdőkön-mezőkön, településeken átvezető útja során megsimogatja elvénült vízimalmok lapátjait, emlékszik torlaszokból épült zuhogókra, néhol egy-egy tavacskává mélyült gödörre, és tudja, hová járnak fürödni a szarvasok. Talán átszel további falvakat, szántóföldeket, gyerekek mezítlábalnak kövei közt s így ismeri meg az embermeleget, meghallgatja az erdők suttogását, élőlényeinek híreit, barlangokba bújik, amelyekből magába old mindenféle szagokat, ásványokat és színeket. Meglehet, hogy végül gyógyító víz, vagy szomjas vándorokat üdítő tiszta forrás lesz belőle, azzá teszi a fáradságos, gyönyörű úton beléolvadott temérdek tapasztalás. De történhet úgy is, hogy az út végére zavaros iszappá, szánalmas, békanyálas pocsolyává szomorodik.

Azt hiszem, egy patak számára majdnem olyan pataknak lenni, mint ahogyan az emberi élet tud élet lenni, csakhogy a pataknak nincsen módja dönteni. Az ő útját a természet egy domborzati törés, egy lejtés, egy meder képében eleve kijelöli. Nem kerülheti ki az útjába eső ártó mérgeket, nem fordulhat nagy erőfeszítéssel hegynek fölfelé azért, hogy ne kelljen átvágnia egy szeméttelepen, s nem tehet róla, ha részévé válik az útjába eső mocskok kiázott tartalma is.

Mi, emberek, éppen így, gyakran szándékainktól függetlenül részesei leszünk nagyszerű vagy szégyenletes eseményeknek egyaránt, de legtöbbször lehetőségünk van dönteni, hogy magunkba engedjük-e az utóbbiak szennyes csurgalékait. Lehet, hogy előttünk is van egy számunkra rendelt, láthatatlan törésvonal, de bukkanhatunk könnyű haladást ígérő, hazug lejtőre is. Annyival vagyunk szabadabbak, ám egyben felelősebbek, mint a patakok, hogy mi tudjuk: keresnünk kell a legjobb utat, mert minden megismerés alakít az egészen, s a fölhalmozódott ismeretek birtokában tett valamennyi cselekedetünk nyomot hagy mindazon, ami utána következik.

Ez azt jelenti, hogy semmi nem múlik el végérvényesen. Semmi, amit teszünk, vagy nem teszünk. Nyomot hagyunk ha akarjuk, ha nem, mégpedig nagyon eleven anyagban. Tetteink következményei legtöbbször nem tárgyiasult formában, hanem a körülöttünk élők lelkében lezajló változásokként élnek tovább. Bennünket, magunkat, nem őriz sokáig sem az idő, sem az emlékezet. Ha építettünk magunknak házat, az majd összedől. Ha építettünk másnak százemeletes tornyot, azt majd lerombolja valaki. Ha feltaláltunk valami nagyszerűt, majd meghaladja a tudomány. Megművelt földjeinket elmúlásunk után hamar fölveri a gaz, de a természet már hálás: újabb lehetőségként őrzi tetteink lenyomatát, mert a jól gondozott talaj, lehet még majd megélhetés valakinek. S ilyenformán egy lehetőség az is, amit egyéniségünkkel, gondolatainkkal, érzelmeinkkel örökítünk az utánunk jövőkre. Kézzel fogható alkotásaink, szánandóan rövid ideig őrzik a jeleket, hogy voltunk. Közöttük kivételek a maradandó művészeti alkotások, de egy csodálatos szobor sem a márvány miatt örök, amiből készült, hanem a gondolat miatt, amelyből született. Legtovább az él belőlünk, amit a lelkekben vittünk véghez, s ami olykor generációkon át hat, és működik. Akkor is, ha viszályt vagy gyűlöletet keltünk, és akkor is, ha az építés, az együttérzés, a szelídség, a teremtés, a jóakarat, a megbecsülés, a tisztesség és tisztaság, a lelkierő és kitartás, az önzetlenség, a dolgok "fölemelésére" való szándék, az elfogadó türelem megtapasztalásának élményét ültetjük egymás szívébe. Tudjuk, hogy aki kapott életében mosolyt és szeretetet, az érzi milyen jó volt, és akar majd adni maga is. Így múlik rajtunk, hogy "jövőt teremtő nyomaink", mint lidérces ingoványra emlékeztetnek majd reánk, amely pusztulást hoz, ezért mellőle minden arra járó riadtan menekül, vagy szépek lesznek, mint préselt virágok egy régi napló kinyíló lapjai közt.

Különös ajándékát, tudásának kincses hordalékát a lábam elé rakta, és nesztelenül elfutott, a szemem előtt változó, okos Gerence patak.

Bakonybél

Kukázó ember öröme

KUKÁZÓ EMBER ÖRÖME

A december havas, hideg téllel köszöntött a városra. A hó nagy pelyhekben szállingózott. Ilyen zord időben a kutyát sem viszik ki hosszú időre az emberek. De nem mindenkinek adatik meg, hogy el-meneküljön a hideg elől. A szemétszállítóknak is, ha fúj, ha nem, dolgozni kell. Ha megtelnek a házak előtt lévő kukák szeméttel, azt el kell szállítani. Már egy hét is elmúlt a kiürítés óta, a kukázók örömé- re.

Egy középkorú férfi, aránylag jól öltözött fedetlenfejjel, dúshajjal, megáll az egyik kukánál. Körül néz. Kesztyűt húz a kezére. Jobb kezében pálca, bal kezével felhajtja a kuka fedelét. Belehajol a szeméttá-

roló edénybe. A fejére szállt fehér hó megvilágítja fésületlen, fekete, kócos haját. Nem törődik vele. A szabad kezével néha lesöpri. Szedegeti a szemetes zacskókat. Beleszagol egyszer, kétszer. Kiveszi a benne levő hús, és a kenyér darabokat. Átszellemülve, örömmel teszi a nagy nejlonjába. A zacskót az orra elé tartva megszagolja és megállapítja: nincs szaga. Maradhat…                                                                                                     Botjával tovább kotorászik a sok „ kincs ” között. Majd belenyúl egy nagyobb csomagba, alig tudja kibontani a bekötözött kukászacskót. Mind két kezét használja a kiemelésnél. Gyorsan belenéz. Az oszlopon lévő villany felé tartva, keres, kutat benne. Meglát két zsömlét, majd egy kissé romlásnak indult almát, megtöröli a kesztyűs kezével, beledugja a többi közé. Tovább nézegeti a kuka tartalmát, majd a kis pálcájával félre tolja a burgonya héjakat. Felsóhajt:                                                                                    -Ó, Istenem!-  Elkezd hangosan számolni, nem tartja vissza magát:                                                                    -egy – kettő - három- négy - öt krumpli…!                                                                                                            Ma este a hatvanadik születésnapomon, mely karácsony napján van, nagy lakomát tartok!- Mondja magának.

- A krumplit megfőzöm, a húst pedig jól átsütöm. Van még egy kis napraforgó olaj, az olajos fla- konban, melyet tegnap találtam a Sugár – körúton kihelyezett kukában. Jó hogy tegnap hazavittem…-

 Ahogy kotorászik tovább, meglát egy nagy porcelán bögrét:                                                                    -Hű, az anyját ! De jó pofa! Ebből aztán jót lehet inni!-                                                                          Halkan, szinte súgva mondja:                                                                                                                          -Most látom, hogy egy kicsit csorba a széle, de nem tesz semmit. Nagyon jó lesz, hisz nekem ilyen nincs-                                                                                                                                                           Kiveszi a bögrét, forgatja a kezében:                                                                                                            - De gyönyörű…! És micsoda szép festés van rajta! - Még betűket is felfedez az oldalán. Felemeli, az oszlopon lévő lámpafény felé tartva,  el kezdi betűzni:

 -A T E  N Y E R Ő S Z Á M O D  HATVAN-                                                                                              Nehezen, de el tudta olvasni.                                                                                                                          Szeret olvasni, ha valaki eldobja az újságot, felveszi és végig olvassa.  Ez a hírforrása maradt számára hosszú évek óta. A főiskolán, ahová járt, egykor sokat olvasott. Szeretett tanulni, mindig jól vizsgázott                                                                             Tágra nyílt szemmel tovább nézi bögrén az apró betűket Nehezen, lassan, betűzve eltudja olvasni a megkopott, de olvasható felírást:                                                                                                                 -BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT-

Azt vette észre, hogy izzad a tenyere, és könnyek peregnek a szeméből. Nem bánta, hisz nem látja senki a sötétben. Gondolta…                                                                                                                             El kezd kutatni az emlékei között. - Mikor is köszöntöttek engem utoljára?                                                                             Tíz éve elváltam, öt éve munkanélkülivé váltam…van annak már jó tíz, talán tizenkét éve is. De most Valaki látatlanul köszönti. De vajon honnan tudja, hogy most van a születésnapom? Ő talán mindent tud, vagy Ő a Mindenható?-                                                                                                                                                   Felnéz az égre, lesöpri arcáról a fehér hópelyheket, és csak úgy mondja kicsit szégyenlősen, nagy alá- zattal:                                                            -                                                                                     KÖSZÖNÖM!- KÖSZÖNÖM ISTENEM!-

Amint rád száll az éj

AMINT RÁD SZÁLLT AZ ÉJ…

Amint rád szállt az éj, nincs kivel szót váltanod. A beszéd amúgy is súlyát veszti, mintha a fény táplálná a gondolatokat, s azok a sötétben vacogva elvackolódnának. Maguknak, magukról szólnak, az sem érti, aki gondolja őket. Visszhangoznak, képpé változnak vagy színekké, érzésként kavarognak, egy világon túli világot idéznek.

Fekszel, csak a legszükségesebbre korlátozva az életet. Ritkán nyelsz, légzésed lassú, csecsemő vagy, épphogy innen a semmitől, amiből úgy bukkantál ki, mint apálykor a parti szikla, s várod, hogy a dagály elnyeljen megint.

Ha szerencsés vagy, álmodozol. Tervezgetsz, és megvalósul minden jó, dédelgeted, szereted magad, olyan gyöngédség, figyelem vesz körül, mint egy trónörököst. Te vagy az imádott, a keresett, a dicsért, nincs előtted akadály. A sors a tenyerén hordoz, minden vágyad teljesül, amíg a tekinteted elér.

Az apály még tart. Egyre több kerül belőled a levegőre, drága napfény simogat, szárítgat. Kő vagy, szírt, erős és örök. Minden, ami megérint, hozzád tartozik. Hajlataid kiszögelléseid a világmindenség formáit idézik. Te és a napfény, együtt vagytok a csoda. Elérted már, hogy kagylók, csigák tapadjanak hozzád, algák simulnak molekuláidhoz, életet tartasz fent, része és alapja vagy egy csodálatos rendszernek, amiben csak öröm van. Világod gazdag, bőséggel szórja adományait, mert végtelenek kincsei, s folyton szaporodnak. Nincs kérdés, mert mindent tudtok. Amit a többiek, azt te is. Titok, kétely, hazugság sohasem volt, nem is lesz. Hal tátog ódát, rák ollója nyílik hozsannára, ez az az örök óra – hiszen még tart -, amiben a lég mámorító könnyűségét érzed, s nem a víz alatti nyomott világ védett, de léttelen ürességét.

Ebbe a nyugalmas boldogságba ketyeg bele az ébresztőóra, vijjog bele egy autóriasztó, bármilyen hang, ami egy bizalmatlan, túl bonyolult, halandó világhoz tartozik. Az óra minden tikje a múlandóságot, minden takja az örökléttől való félelmet ismétli. Nem tud és nem akar. A múlandóságra vágysz, hogy tartana örökké, s ebbe beletörik a lelked. Már megint ember vagy, nem kőszikla, amit amúgy is, minden loccsanásával egyre inkább elnyel az óceán.

Eltűnnek a színek. Nincs kő, Föld, óceán. Csak az űr, feketés és fehéren, még szürke sincs. Amikor még nem vált el a zöld a pirostól, vagy ahol soha nem is válik el. Mire számítasz? Számít-e, hogy számítasz valamire? Vannak-e odaát számok?

Ekkor már ezer lehetséges és lehetetlen módját látod az utolsó lélegzetvételnek. Torkodat metélik, hányásodba fulladsz, érzed, ahogy megáll a szíved. A pánik iszonyata ránt öntudatra. Kékben fürdő tárgyakra meredsz, még nincs itt az elkerülhetetlen, de amikor eljő, az nagyon ismerős lesz, vagy nagyon idegen. Igyekszel, hogy a görcsből a kisimulásba, elkezded utad az álom felé, ami nem tudod, mit kínál. Újra szikla leszel vagy haldokló, vagy más.

Minden félálomból felijedni, lidércekkel viaskodni, bűntelen lakolni. Uramisten, mit vétettem? Vagy ez is olyan véletlen, mintha éppen alattam nyílt volna meg a föld? Van-e imádság, mantra, ráolvasás, ami enyhet ad? Vagy magunkra vettük a világ bűneit azzal, hogy részt vettünk bennük, s most mindenki keresztet hurcol? Csak annyi időre tesszük le a magunkét, amíg a másikat rászögeljük az övére?

Ma, vagy valamikor, vagy mindörökké, valaki egy nálam ezerszer erősebb monstrumból kiszólva, gyalázó mondatot vágott a fejemhez, mert egy másodpercre megakasztottam a száguldását. Egy felsőbbrendű lény, egy angyal, aki a szörnyben ülve, azt igazgatva, gyorsabban haladhat, mint a nyíl. Rosszkor rossz helyen lévén, silány magamra irányítottam figyelmét, s azt mondta, mondja az éjszakában újra és újra, hogy bűnös ágyban, bűnös testben fogantam. Azt sugallta, hogy az általa elképzelt ideális közösségben nekem nem lehet helyem. Kívül-belül torz vagyok és méltatlan, pedig az Úr is csak a hibátlan testű-lelkű embert fogadja szolgájának itt és odaát. Azt mondta az a fickó az autója ablakán kihajolva… Nem is fontos, mit mondott. Látta rajtam, hogy ismeretlenül is gyűlölni lehet, megalázható vagyok, méltóságom csak annyi, amennyibe a dühét – mint a taknyot – kifújhatja. De mikor történt mindez? Vagy csak elég, hogy megtörténhet bármikor?

Ennél már csak rosszabb jöhet. Rám, s egy pillanat múlva rátok is. Lesz-e bennünk annyi alázat, hogy ne alázhassanak meg? S mennyit számít ez a végvonaglás végtelenségében?

Kínodat nem érzi más, te se másét. Vajon a májad sejtjei együtt éreznek-e megvágott ujjaddal? Hiszen lehet egészséges, még évtizedekig dolgozni képes a tüdőd, ha megáll a szív…

Úgyis addig harcolsz csak, amíg ellankadsz végleg. A sziklát ellepte a tenger, a hullámok követni próbálják a szirt hajlatait.

Kávé - vörösborral

Kávé – vörösborral

 

Már este hét is elmúlt, mikor eszébe jutott, aznap még semmit sem evett. Ült a konyhában, három tojásból rántottát készített, apró kolbász darabokat pirított a pattogó zsírban, aztán szeletelt gombafejeket zúdított rá; kínai gomba, ma már minden kínai, még ő is. Felnevetett. Hétfőn az ablaknál ücsörgött, a sarkon befordult a Halál. Csöpörgött az eső, feje felett hatalmas fekete esernyőt cibált a szél. Vigyorogva integetett neki. Kinyitotta az ablakot, kihajolt a párkányon.
– Mikorra jövök, főzz egy kávét nekem. Erőset, ha kérhetem.

– Mikor jössz?

– Majd.

Szelt egy vékony szelet friss fehér kenyeret, s nekilátott az evésnek. Nem volt étvágya. Már húsz éve. Ahogy végigcsorog az idő az egyforma napokon, szürke mázzal vonja be, elsápadnak a színek, lassúbb lesz a lélegzet, durva lesz a bőr, elmegy az étvágy, halkabb a szó. Nehezen letuszkolta az utolsó falatot is. Enni kell. Élni kell. Mindig ezt mondogatta, de már maga sem értette okát.
Felállt a konyhaasztaltól, betette a mosogatóba a tányért és a villát. Még világos volt odakint. Kisétált a műhelybe. Minden este kisétált. Vetnie kell rá egy pillantást, hogy nyugodt legyen az álma.

Mindig azt érezte, nem jó helyen van, de oda is vágták neki olykor, tudjad már, hol a helyed! Nem akarta tudni. Összeférhetetlennek tartották, mogorvának, antiszociálisnak, akit ismeretlen vágy hajt átgázolni a másikon, belemondani a képébe az egyetlen igazságot, mely természetesen az övé, támadhatatlan, Istentől való. Féltek tőle, mert csak az igazság érdekelte, kíméletlenül, legyen szó bármiről, az árokásás törvényszerűségeiről, a halászlé receptjéről, netán a politikusok gazemberségeiről, neki mindenről határozott, ellentmondást nem tűrő véleménye volt. Mire ment a kurva nagy igazságával? Semmire. Az igazsággal semmire sem megy az ember, ha az önmagában való csak, s nem védi az ártatlant, a gyengét. De ezt akkor még nem tudta. Vitatkozott Istennel is, nem, nem mindenki bűnös lélek, a rosszak nagyon rosszak, a jók nagyon jók, a többség pedig tehetetlen, idióta hülye, akit a szél fúj ide-oda a két tábor között.
Végigsimított a finom, márványhoz hasonlító kövön, melyet már teljesen tükörsimára csiszolt. Hat hónap alatt. Jó lesz, hacsak el nem rontja, mint eddig mindent. A szándék, a vágy mit sem ér, ha az ember nem képes megvalósítani az elképzeléseit, csak rohan egyik álomból a másikba, de sehol sem lesz otthon. A tökéletességet kereste, de sosem találta.

Mindig felkerül az álarc, mogorva, dühös, ártatlan vagy örökké mosolygós, mely elfed titkokat. Az ember azt hiszi, az álarc megvéd, de az álarc sosem véd meg, mert a fájdalom belül van.

Állt a tükör előtt, hosszú perceken keresztül vizsgálta arcát, szürkészöld szemeiben már nem volt elég fény, a ráncaiban megtelepedett az idő, a fájdalom, szakálla sárgásfehéren virított állán, bajusza elrejtette a száját, se vicsor, se mosoly nem látszódott. Szerethetetlen, állapította meg.

Még két nap. Még kettő. Az izgatottságtól alig tudott aludni. Színesben álmodott. Érezte az amarilliszek illatát. Mosolygott. Felbontott egy üveg száraz vörösbort, teletöltötte a kecses poharat, másik kezében egy csésze forró, gőzölgő kávét egyensúlyozott, s elindult a műhely felé. Ivott egy kortyot, a kesernyés, száraz, ám telt íz boldogsággal töltötte el. Letette a poharat és a csészét a satupadra, leült a repedezett, öreg hokedlire. Elkészült. És nem rontotta el. Életében először valamit nem rontott el. Megremegett a gyönyörűségtől. Lassan vetkőzött. A kikönyökölt pulóver. Aztán a nadrág, majd az alnemű. Végül az ing. Ott állt meztelenül a műhely közepén, öregen, sápadtan, izgatottan, izmai ernyedten várakoztak, két karja élettelenül lógott meggörbült teste mellett. Kézfejével megtörölte a szemét. Aztán odalépett a szoborhoz, bebújt az ölelő karok közé, a hideg kő érintése mégsem volt kellemetlen. Megölelte. Érezte bőrén a nő ágaskodó mellbimbóit, hasát formás hasához nyomta. Átölelte, megfogta gömbölyű popsiját. A nő hátra vetett fejjel, nyitott szájjal nevetett. Még jobban megölelte, arcát a nyakába fúrta. És sírt.

A Halál a repedezett, öreg hokedlin ült. Mosolygott, miközben kevergette a kávét. Gyönyörködött a szoborban. Egy férfi ölel egy nőt. A nő a férfi nyakát. Átéléssel, szerelmesen. A férfi a nyakába csókol. A nő nevet. Mintha csak egyetlen kőtömbből faragták volna őket, elválaszthatatlanul. A szerelem örök. Valóban az. Felhörpintette kávéját, ivott egy korty vörösbort. Isteni! Még visszapillantott az ajtóból a szoborra. Jól van ez így, bólogatott, s ismét elmosolyodott. Eldöntötte, aznap már nem dolgozik.