Macskamonológ

Macskamonológ


Lehetnék kutya. Hű társa lennék Gazdámnak, nyalogatnám a kezét, élvezném, ahogy simogatja a nyakamat. Értő szemeimmel ránéznék, és farkcsóválva hálálnék meg minden elejtett mosolyt. Nem nyüszítenék. Tudnám, hogy a Gazdám bölcs, és szeret engem. Elfogadnám tőle az ételt. Aztán odavinném hozzá a labdámat, és Ő játszana velem. Eldobná, én meg visszahoznám, s Ő büszke lenne rám, milyen okos a kutyája. Mert okos kutya lennék. Gazdám minden szavát megérteném, ha nem is fogadnék rögtön szót. És Ő is megértené minden nézésemet. Tudná, mikor vagyok éhes, mikor unatkozom, és mikor akarok aludni. Persze én is érteném az Ő mozdulatait.

Jókat sétálnánk együtt. Ő türelmesen megvárná, amíg pisilek minden sarkon, és én sem nyüszítenék, amíg bent lenne a trafikban. Ő féltő gonddal vigyázna, nehogy megfázzak, elrontsam a gyomrom, vagy meggondolatlanul egy autó alá ugorjak. Én meg megvédeném, ha valaki bántani akarná Őt. Kötelességtudóan vakkantanék, ha valaki elmegy az ajtó előtt nem hangosan, nehogy a szomszéd felébredjen , és jeleznék, ha jön a postás. Aztán visszakuporodnék a helyemre, a sarokba, és nem akarnék sohasem az ágyon aludni. Innen is érezném Gazdám el nem múló szeretetét.

És Ő boldog lenne, ha csak rám néz. Büszke lenne rám, amire persze minden oka meglenne. Ha néha egy-egy papucsot szétrágnék, enyhén megdorgálna, de nem haragudna rám igazán. Persze ha egyedül hagyna, nagyon hiányozna. Nélküle nem tudnék még játszani sem. Őneki is hiányoznék, ezért sietne haza, hogy mellettem lehessen, és megint sétálhassunk, meg játszhassunk.

De én sajnos macska vagyok. Néha napokra eltűnök. Olyankor esténként egy huzatos pincében üldögélek társaimmal akiket  már szörnyen unok , és azon ábrándozom milyen jó lenne most az ő ölében. Sokszor meg is fogadom, hogyha egyszer hazamegyek, többet el sem megyek otthonról, csak ülök majd a kemence szélén, és megfogok a ház körül minden kártékony rovart és rágcsálót. De aztán megint elmegyek, és fagyos háztetőkön énekelek reggelig, ő meg szegény csak kiabál utánam, hogy menjek haza… Aztán hazamegyek. Beülök az ölébe, és dorombolok. Teljes szívemből dagasztok a lábán, és törleszkedem a melléhez. Ő meg simogat, becéz, és boldog, hogy ilyen kedves macskája van. Aztán játszunk. Megpróbálunk túljárni egymás eszén. Persze nem megy, mert mindketten szörnyű dörzsöltek vagyunk. Néha felszisszen, ha persze véletlenül elfelejtem behúzni a körmömet. Néha én visítok, ha szintén véletlenül a farkamra lép. Majd lefekszem aludni, akárhogy is kérleljen, hogy fogjam meg az egereket a spejzban. ( Ha nagy ritkán mégis eszembe jut, olyankor mind egy szálig elkapom őket, mert egy macska ad a nevére, és nem végez félmunkát.) Aztán felugrom az ágyra, és dorombolok mellette. Ő persze mérges, mert tele lesz szőrrel az ágynemű, de azért örül nekem, és megsimogat.

Most megint itt ülök egy rozsdás bádogszegélyen egy galambdúc és egy liftgépház között. Mellettem két kandúr, akik szörnyen bunkók, azonkívül megfojtanának egy kanál vízben. Meg itt van egy nőstény, aki buta, mint a holdvilág. De hát ők az én társaim.

Ő meg szegény vár haza, és aggódik értem. Hiányzom neki, tudom, mert mégiscsak egyedül van macska nélkül.

megjelent: Mozgó Világ

Jegyzetek Bácsalmásra menet

Jegyzetek Bácsalmásra menet


Naplójegyzet, 1992

No igen. Ismét itt ülök egy vonaton. Ezúttal nem Usztyi nád Lábem, nem is Köln, most Kiskunhalas - Baja. Az ablakon át beszűrődik a külvilág, a Jószefvárosi Pályaudvar romantikája.

    Régóta foglalkoztat, honnan ered az a mindent átható barna ragacs, ami a vonatok minden porcikáját feltartóztathatatlanul bevonja. Nos rájöttem: Fékezéskor finom acélpor kopik le a féktuskó felületéről, majd a nedvesség hatására rozsdásodni kezd, és egyben folyamatos, vékony burokká áll össze. Erre aztán még jön a tetőről lefolyó rozsdalé, meg az ablakon kiömlő kitudja milyen eredetű folyadékok megmaradó, megszilárduló komponensei. Közelről megnézve érdekes rajzolatot adnak: minden kis vonal  egy-egy csepp nyoma   más-más szögben áll, aszerint, hogy a vonat sebessége, a szél sebessége, a kis gé (9,81m/s2), és egyéb fizikai paraméterek épp akkor és ott, a cseppenés pillanatában hogyan határozták meg. Érdekes tanuk ők. Lehet köztük olyan, amely talán egy tíz évvel ezelőtti Kinizsi sör nyomát őrzi hűségesen. Egy csepp Kinizsi sörét, Rétszilas és Dombóvár között egy májusi estén hatvan kilóméteres sebesség mellett, enyhe északkeleti szélben. (A vonat Rétszilas felé haladt.)

    A kocsiban uralkodó fülledt, meleg, orrfacsaró klímát részben megszoktam - az ember alkalmazkodóképessége (már fizikailag) csodákra képes - részben kiszellőzött, ahogy a vonat ezzel a kellemes könnyed tempóval elcsörtetett idáig. Semmi sietség, semmi erőlködés, csak egyenletes, megnyugtató alapzaj. Ez a vonat nem megy gyorsan, viszont annál biztosabb, hogy ahogyan húsz éve itt döcögött, úgy húsz év múlva is itt fog, fittyet hányva a számítástechnika, az űrkutatás, valamint az Európába integrálódó piacgazdaság megannyi kihívására és eredményére.

    Szóval a büdös meleg lassan hűvös vonatszaggá szelídült, és ahogy sötétedik kint, egyre kevesebb jelentősége lesz az ablak koszosságának.

    A kinti szürkéskék, és a benti csupasz villanykörték fénye, meg a szolid tempójú, ám megátalkodott zakatolás, meg sustorgás álmossá, bágyadttá teszik az embert.

    Nem vagyunk sokan ebben a kocsiban. Főleg öreg, sokat próbált, egyszerű emberek, az alkalomhoz illően, meg tőlük telhetően kissé kiöltözve.

    Töpörödött parasztbácsi huncut szemekkel, és lapátfülekkel. (Nagy kópé lehetett valamikor.) Orra alatt őszes szőrpamacs. Kopottas drapp zakójához kicsit sötétebb, erősen trapéz fazonú szövetnadrágot vett fel. A zakó alatt szürke, V-kivágású pulóver. A szivarzsebben trafikos golyóstoll. Ráncos, eres, inas, tisztán is koszos kezeit összekulcsolva elelbóbiskolva néz kifelé a lapos semmire.

    Odébb, srégen egy fiatal férfi. Lila pulóver, farmernadrág, aprókockás sál. Alszik. A könyöklőre könyököl, másik kezét lazán lógatja két lába között. Előtte nyitva lefordított könyv. Arra gondolt talán, hátha még felébred, és akkor olvasgat majd. Amúgy jóvágású, kerek arcú, hegyes orrú, férfiasan kopasz halántékú fickó. Gimiben sportolhatott, de mostanra már kezd egy kicsit hájasodni. Jólápolt fazon, csupa kifogástalan cuccban (hétköznap nyilván öltönyben jár). De van valami kérlelhetetlen magabiztosság a vonásaiban, főleg a szájában.

    A vele szemben ülő urat nem látom, csak divatjamúlt zakóját, kerekded, húsos kezét, amint egy keresztrejtvényt és egy tollat szorongat. Fölötte a csomagtartón zöld műbőrtáska, újkorában is igen snassz lehetett.

...Megnéztem a pasast szemből. Őszes haj, piros arc, és hús hátán hús. A jobb napokat látott szürke zakó alatt élénk világoskék pulóver.

    Alacsony, zömök, kopaszodó öreg cigány, nekem háttal. Csak akkor látom, ha nagy néha föláll. Kerek fej, mély ráncok, mélyen ülő ravasz szemek. Vékony, orr alatt fölkanyarodó, középen elválasztott rodolfóbajusz. Lestrapált szürke kabát.

    Őszülő, svájcisapkás melós, komplett overálban : sötétkék kertésznadrág és kabát, kekiszínű pufajka. tompa, vastag orr. Arcán régmúlt feles kevertek emléke. Két lába között a földön nejloncekker fehér alapon piros és kék csíkokkal. Ő leszállt Szabadszálláson a mellette ülő sötétkék kabátos, kucsmás, esztékászemüvegessel együtt.

    Igen molett hölgy, harminc - harmincöt év közötti. Adminisztrátor lehet, vagy valami efféle. Göndörített haj, festett száj, turcsi orr, toka. Lilásrózsaszín, barbiszínű kötött pulóver, bordó, rojtos kendő aranyszálas mintával. A fekete szoknya félelmetes méreteket rejt. (még ha rejtene!) Oszlopvastagságú lábak. Szinte kicsattan az egészségtől: arca pirospozsgás  vérnyomásproblémák, stb.   és jobbról is, balról is van mit fogni rajta. ...Biztos van, aki erre vágyik... Zöld lódenkabátot öltött, és leszállt Kiskörösön.

    A sarokban fiatalember, úgy huszonöt éves. Bajszos. Szürke, kötött, mintás pulóver, valaha fekete kordnadrág. Bebújós félcipő fehér zoknival. (Nem az utolsó divat szerint.) Egy kék műbőr gitártok és egy fekete műanyag válltáska között ül. Fölötte a falon üveggel borított gyűrött fénykép. Keresztbetett lábán az ölében jegyzettömb, kezében mutatós, ezüst színű töltőtoll. Egész úton jegyzetel, időnként felpillantva. Olyankor elmélázva nyugtatja tekintetét egyik-másik utason.

    Ez vagyok én...

*  *  *

    Arra lettem figyelmes, hogy mostanában rengeteg gyönyörű lány van mindenfelé. Gondolkodtam, mi történhetett: Hirtelen szebbek lettek a lányok? (Ez is lehet, mert közeledik a tavasz...) Az is lehet, hogy a fiatal, (műegyetemista meg táncházas) lányok körében divatba jött az én ízlésem, és hirtelen elkezdtek úgy öltözködni, meg úgy kinézni, hogy tetsszenek nekem. Persze inkább az lehet, hogy öregedvén sokat feladtam a maximalizmusomból  ezen a téren is. Más tekintetben eddig sem voltam maximalista.   Tehát már kevesebbel is beérem. Már egész kevés, egy kis sugár, egy szikra elég ahhoz, hogy megdobogtassa a szívemet, és tócsává olvadjak a flaszteren, az Egyetem folyosóján, vagy klubok színpadán. Régebben csak feltartóztathatatlan, mindent elsöprő tűzvészek hatására voltam hajlandó szénné égni. (Az ilyenektől persze elég ügyesen megkíméltek mindig is).  Lassan egy negyvenes, enyhén őszülő, kissé pocakos, nyálas pasas leszek, aki világoskék öltönyben és csíkos nyakkendőben teszi a szépet a sarki presszó festett-szőke, bögyös, festett körmű, miniszoknyás (lehetőleg sztreccs...) neccharisnyás, erősen dohányzó felszolgálóinak.

    Persze lehet, hogy csak az történt, hogy újabban -  ki tudja miért -  mindenkiben a szépet veszem először észre. Meg nem csak a tökéletest vagyok hajlandó értékelni. Nem csak a potenciális véglegest. Azon már túl vagyok,  bár ez most túl messzire vezetne, ha ezt a szálat is végigfejteném...   Elég annyi, hogy nem olyan szemmel nézem őket, hogy melyik mennyire alkalmas a tökéletes szerelemre. Csak kellemes, múló hangulatokat, epizódokat keresek. Semmi célom nincs, csak állok mondjuk a büfében, és gyönyörködöm. Vagy egy kicsit követem  úgy egy sarkot   és figyelem a mozgását, szívom befelé az “auráját”.

Azt hiszem, valahogy a szatírok is így kezdik: Először talán csak gyönyörködnek, aztán követik. Először csak egy kicsit, aztán hazáig, aztán meg is ölik. Esetleg közben leharapják a kisujját, vagy temperával skótkockás mintát festenek a mellére. (és még ragozhatnám...).

    De itt még nem tartok. Majd ha negyvenes, nyálas, kopaszodó fazon leszek, kék zakóban...

*  *  *

    Mi tetszik nekem ezen a lányon? Kicsit gülü szemei vannak, orra inkább húsos, mint hegyes, a szája ferde, az egyik oldalon szélesebb, és ráadásul lefelé görbül. Ezenkívül van egy erőteljes vonal az orrától a szájáig (mindkét oldalon más), meg egy másik a szája sarkában, ami akkor jön elő, ha mosolyog. Mint a Szörényi Levente!

    Amúgy jó alakja lehet: középmagas, “hosszúkás” alak. Farmernadrágja alól kilátszik fekete harisnyás bokája: szép, finom vonalak. A melleit a narancssárga pulóver csak sejteni engedi, de talán éppen ez az izgalmas benne. És a mozdulataiban van valami felszabadult magabiztosság, valami természetes nőiesség. Meg abban a ferde és felemás harcsamosolyában; valami önfeledt vidámság. Ugyanakkor a legörbülő száj és a karikás szem szomorúság benyomását keltik. Ez a kettősség érdekes, hogy ne mondjam: izgató.

    Az arcát  egyébként   finom arányokkal szerkesztette meg valaki: az álla, a füle, az állkapcsa, a homloka, meg a fül fölött hátrafésült és fönt összefogott haja a frufruját alkotó pajkos tincsekkel együtt valami esztétikus harmóniát mutat.

    Mindenkinek a szépségét két vektor jellemzi: az esztétikum és az erotika. A kettő persze nincs meg egymás nélkül, és igazán csak    az eredmény fontos, a kettő eredője, a szépség. De van, aki az erotikusságával ragad meg, és olyan izgató, hogy az már szép (holott csúnya), és van aki fordítva. Meg van a kettő között mindenféle átmenet.

    Ez tehát idáig az esztétika, ez idáig szép. De mi van azzal a szájjal, meg a bazedovos szemekkel, ahogy belebarmolták őket ebbe fennkölt harmóniába?

    Nos, az már erotika : Ez gyönyörű!

A dinnyecsősz háza

A dinnyecsősz háza


Amikor feloszlatták Sárrétpusztán a Rákóczi Téeszt, Bogdán Balázs, a volt főmezőgazdász vette meg a falu alatti legjobb földeket.
Tehette, hiszen évek óta benne dolgozott, úgy ismerte a szövetkezet egész birtokát, mint a tenyerét. Másrészt meg tehette ezt azért is, mert okos ember volt, fillérekért fölvásárolta a munka nélkül maradt emberektől a kárpótlási jegyeket. Azok meg örültek neki, hogy pénzzé tehetik azt a semmit nem érő papírt, és legalább egyszer-kétszer jóllakhatnak az árából. Mit is kezdhettek volna vele, ha például a Szikora dűlőben, a falutól több mint három kilométerre visszakapják azt a kis darab szántót, amit egykor a nagyapjuktól elvett a téeszcsé? Némelyiknek még egy ásója se volt hozzá, hogy megművelje. Meg aztán a vér se volt már a régi. Az apjuk, nagyapjuk még parasztember volt, aki élt-halt a földért, aki még a virágos kertben is tudott krumplit termeszteni. Nekik nem kellett megmondani, mikor kell elvetni a búzát, vagy kiültetni a görögdinnye palántáit. Az unokák többsége segédmunkás volt a Pestről letelepített gyáregységben. Autóbusz vitte-hozta őket műszakonként, az ablakon keresztül bámulták a határt. A művezető megmondta, mit kell megfogni, hová kell letenni. Megfogták, letették, kész. Megkapták érte a fizetésüket, mehettek a kocsmába inni, meg nyerőgépezni.

Akik a téeszben dolgoztak, azoknak se volt sok gondjuk a földdel. A főagronómus reggel megmondta a csoportvezetőnek, hol kell szántani, mit kell vetni, és elindultak a traktorok. A hizlaldában papíron írták elő, milyen takarmányból mennyit kell bekeverni és odaönteni a malacok elé. A tehénistállóban géppel fejték a marhákat és automata állította be a zsírszázalékot. Ha meg valami gond volt, jött az állatorvos.

Ha ezek után valakinek mégis eszébe jutott, hogy ő azért mégis megpróbálna gazdálkodni, az volt hozzá az első kérdés: „aztán ki, és mivel szántaná föl a földedet?” Mert az igaz ugyan, hogy árverést írtak ki a szövetkezet minden vagyonára, de valahogy mégis minden gép a Bogdán Balázs udvarára került. De úgy is mondhatnánk, hogy az övé lett a gépudvar mindenestül. Honnan vette rá a pénzt? Okos ember meg se hallotta az ilyen ostoba kérdéseket.

Az évek egymás után, gyorsan peregtek, már az évezred is a harmadikra fordult. Nem bővelkedtek, de valahogy megmaradt a falu. Igaz, az erdőt alaposan megritkították, a régi víztározóból is elfogytak a halak, meg a vadásztársaság elnöke is arról panaszkodott, hogy egyre gyakoribb a vadászbaleset. No, nem egymásra lőttek a vadászok. Szó sincs ilyesmiről. Csupán az történt, hogy egyre többen lép-tek vadcsapdába. Tele volt a határ dróthurkokkal, meg acélcsapdákkal. Elmondták, meghallgatták az illetékesek, aztán minden maradt a régiben. Egykor tele voltak az udvarok kacsával, libával, tyúkokkal. Már jóval pirkadat előtt fölverte a falut a kakaskukorékolás. Mostanában már kutyaugatást is alig hall az ember. A baromfit ellopták, a kutyát meg etetni kell.

Bogdán Balázs még emlékezett rá, hogy hajdan micsoda hatalmas görögdinnyéket termeltek a falu alatti zsíros, fekete földsávban. Az a rész emberemlékezet óta a dinnyések paradicsoma volt. Nyaranként kocsi számra hordták onnan a dinnyét a környék piacaira. Sőt olyan is volt, hogy exportra küldték vagonszámra. A szomszéd község vasútállomásán pakolták a Szovjetunióba induló vagonokat. Előfordult, hogy kedvező időjárást hozó években akár húszkilósra is megnőtt némelyik dinnye.

Keresett hát a környéken egy megbízható dinnyés családot, akinek már a dédöregapja is dinnyés volt, és felesbe kiadta nekik azt a néhány hektár földet az utolsó házzal szemben. Nem véletlen, hogy éppen ott, hiszen nagyon jól tudta ő, hogy a saját szomszédjától ritkán lop a szegény ember. Meg különben is ott megy el az út, szemmel tartják egymást. A dinnyéssel eleve úgy állapodott meg, hogy a táblán dolgozó napszámosok mindig kapjanak egy-két dinnyét, hadd lakjon jól este a gyerek. Mert ha nem kap, éjjel visszajön érte, és kétszer annyit lop. A dinnyés kunyhóját a tábla túlsó végében állították föl. Az érés idején kiköltözött az egész család gyerekestül, két hatalmas farkaskutyával. Ők őrizték a dinnyeföld északi felét. A délire meg fölfogadta a gazda az utolsó házban lakó Boda Janit, akit még régről, a téeszből ismert. Egykor raktáros volt az öreg a tehenészetben. A szomszédban lakott a sógora, a másik Jani, a húga embere. Ő meg traktoros volt hajdan. Mindkettő megbízható ember, ha kell segítenek is egymásnak.

Amikor zsendülni kezdett a dinnye, Boda Jani szolgálatba lépett. Esteledvén füttyentett a hosszú szőrű pulinak, a Morzsának, és körbejárták a dinnyeföldet. Előfordult, hogy szembe találkoztak egy-egy suttyó legénykével, akit nadrágszáron csípett a Morzsa. Kicsi kutya, okos kutya, birkaterelésből élt az anyja. Tolvaj legyen a talpán, aki ettől megszabadul, ha egyszer a fogai közé kapja a bokáját, vagy a nadrágszárát. Tudta ezt a csibész is, és inkább nyugton maradt, míg ráparancsol a kutyájára a dinnyecsősz.

─ Ejnye, Pista, már te is? ─ ingatta a fejét Boda Jani. ─ Aztán apádnak javul-e már a lába? Láttam, a minap ott sántikált s doktorék előtt.

─ Hát, hallja, csúnyán elbánt vele az a csapda, de már javul. Szóljon erre a kutyára, mert lerágja rólam a gatyát!

─ Ereszd el, Morzsi! ─ Erre a kutya abbahagyta a morgást, és farkcsóválva körülugrálta a két férfit. ─ Te meg, Pista ─ fordult el a csősz ─ ha már viszed, legalább érettet választanál! Ez még tök. Ott bent, az a nagyobb, már biztosan érett. Kongasd csak meg! Apádnak meg gyógyulást kívánok!

─ Köszönöm, átadom neki. Meg a dinnyét is…

Majd minden éjjel akadt egy-két hasonló látogató. A dinnyecsősz elmosolyodott magában, üzent valamit a tolvaj családjának, és ballagott tovább. Tudta, hogy így jár jobban ő is, meg a gazda is. Hanem egyik éjjel arra lett figyelmes, hogy többen is mászkálnak ─ mi az, hogy mászkálnak? taposnak ─ és elemlámpával válogatnak jócskán bent a tábla közepén. Aztán meg hangos szóval utasítgatják egymást, hol, melyiket kell leszedni. Ami mégse tetszik, visszadobják a többi közé. Akár rá is ugrálnak. Kettő szedte, három meg hordta az út szélén álló autó csomagtartójába.

Hát ezt azért mégse! ─ gondolta magában, és a lábához intette a pulit. Így settenkedtek egészen az autóig. Már éppen le akarták csukni a tele csomagtartó tetejét, amikor rájuk világított és odakurjantott.

─ Hagyd csak nyitva, édes fiam! Hadd lám, mennyit volt pofátok lopni! Különben eladó… Rögtön jön a dinnyés, leméritek a kunyhónál, kifizetitek az árát, és akár még fordulhattok is egyet reggelig.

─ Te viszont most megdöglesz, öreg haver! ─ sziszegte az egyik suttyó legényke, és elindult felé egy magasra emelt baseball ütővel. ─ Itt leszel elhantolva a dinnyeföld közepén.

Nem jutott messzire, mert Morzsa, a kis fekete puli megérezte, hogy nagy bajban van a gazdája, és kegyetlenül kezelésbe vette a támadó bokáját. A másik négy legényke is megindult, hogy segítene a társának. Öten csak elbánnak ezzel a vén paraszttal… Késsel, ujjnyi vastagságú kábeldarabokkal hadonásztak a dinnyecsősz felé, de ezek se jutottak messzire. A kutya szakszerűen rendbe rakta az ő bokájukat is. Úgy elterelgette őket, mint hajdan az anyja a birkanyájat. Boda Jani nem szólt rá, sőt még bíztatta is, hogy a sötétben minél messzebbre hajtsa őket. Azok meg szitkozódva fogadkoztak, hogy úgy is elteszik láb alól. Csak mosolygott rajtuk. Végtére is a dinnye ott maradt, sőt került hozzá egy autó is, amelyiken ott díszelgett a rendszám. A többi a rendőrség dolga. De vajon melyik kölyök vezethette, mert így, a lámpa fényénél egyik se látszott többnek tizenöt-tizenhat évesnél?

A rendőrség gyorsan, precízen dolgozott. Mire megvirradt, már tudták, ki a kocsi tulajdonosa, tudták a fiúk nevét, priuszát, csak az nem volt még egyértelmű, kié az a néhány adag kábítószer, amit a kesztyűtartóban találtak. Mivel valamennyien fiatalkorúak voltak, nem helyezték őket előzetes letartóztatásba, csupán lakcímelhagyási tilalmat rendeltek el ellenük.

A dinnyecsősz másnap fejcsóválva, és szinte önmagán és ezen az egész hülye szituáción mosolyogva mesélte el a történteket a sógorának.

─Nehogy komolyan vedd már ezeknek a gyerekeknek a fenyegetőzését! ─ mondta. ─ Még a seggükön csüng a tojáshéj… De ha ez megnyugtat, szívesen kimegyek veled az éjjel.

Amint hazafelé menet nyitotta volna a kertkaput, egy cédulát talált a kerítésre tűzve: „HAMAROSAN MEGDÖGLESZ DINNYÉS JANI!” Letépte, zsebre gyűrte, nem szólt róla senkinek. Minek idegesítené vele a feleségét? Éppen elég neki, ami eddig történt, meg a hetek óta ágyban fekvő anyja, akit ápolni, etetni kell. Nem több ez az egész, mint éretlen kölykök erőfitogtatása. Az apjuknak jól föl kellene pofoznia őket, hogy megtudják, merre hány kilométer, és legközelebb kétszer is meggondolnák, mivel töltsék az éjszakát. Habár az a kábítószer már nem éppen gyerekjáték… Falubeli csibészek. Ismeri apjukat, anyjukat. Elvigye nekik ezt a cetlit? Régen nem beszélt már velük, nem tudja, mit szólnának hozzá… Elhinnék-e egyáltalán hogy az ő gyerekük tette oda?

Harmadnap este… Szóval kocsmazárás után, inkább úgy éjfél körül járt már az idő, amikor hazafelé ballagott a Füstös Ferkó Vince fia. Volt benne néhány légkörnyi szesznyomás, így aztán elég lassan ballagott. Mondhatni fától fáig. Egyszer csak látja ám, hogy valami furcsa alakok sürgölődnek a Boda Jani háza körül. Mintha az egyik föl is szaladna azon a külső létrán a padlásra, és valami olyasmit kiabált, hogy add már azt a kurva benzint! Megállt, a szemét dörzsölgette. Nem tudta eldönteni, hogy a szesz láttatja-e vele, vagy valóban mászkál valaki a Bodáék padlásán. Aztán hirtelen föllángolt az egész tető…

Vince pillanatok alatt kijózanodott. Elkezdett kiabálni, hogy ég a ház, ég a ház, emberek! Aztán odarohant Bodáék ablakához, és bezörgetett.

─ Ébredjenek, Jani bácsi, ég a ház!

Ingben, gatyában rohantak a környékbeliek oltani a tüzet. Bodáék is csak úgy, egy szál semmiben mentették, ami menthető. Először is az öregasszonyt, az anyósát, aki hetek óta ki se tudott kelni az ágyból. Őt hamarosan el is vitték a mentők, mert füstmérgezést szenvedett. Megérkeztek a tűzoltók is, és mindent eláztattak, amit a tűz meghagyott.

Akkortájt jött hazafelé a motorkerékpárjával Vida Pista. Azt mondja, olyan jó százméternyire látott néhány suhanc gyereket, akik csak úgy álltak ott az út szélén, és bámulták a tüzet.

Másnap a rendőrök az árokban találtak egy benzines kannát, és megtalálták rajta a dinnyetolvaj fiúk ujjlenyomatát is.

Összefogott a falu, meg Bogdán Balázs is kisegítette őket némi pénzzel. A téli fagyok beállta előtt tető került Boda Jani házára. Még a falakat is kijavították, ahol megrongálta a tűz. Az öregasszonyt eltemették, mert a füstmérgezést már nem tudta elviselni a sok egyéb baja mellett.

A bíróság előzetes letartóztatásba helyezte a dinnyetolvajokat, mert megalapozottnak vélte a gyanút, hogy ők okozták a tüzet is. A rendőrség tovább nyomozott, az ügyész, meg az ügyvédek is tették a dolgukat. Mindenki arra várt, hogy a bíróság kitűzze az első tárgyalás időpontját.

Január első napjaiban levágták a disznót a sógorék. Mint minden évben, most is Boda Jani volt a böllér. Áthívták segíteni a szomszédból a Füstös Vincét, mert éjszaka akkora hó esett, hogy ketten csak csúszkáltak a kétmázsás disznó körül. Hárman leteperték, megszúrták, megperzselték, megitták rá a forralt bort. A két asszony mosta a hurkának, kolbásznak való belet, aztán megkóstolták a tölteléket. Mi tagadás, a hurka kissé sósra sikeredett, de hát ők akarták, hogy ilyen legyen. Így is nagyon jókat ettek belőle.

Aznap este is az volt a vacsora pecsenyezsírban sült krumplival és savanyú káposztával. Jani sógor jól belakott belőle, és hajnaltájban arra ébredt, hogy kegyetlenül szomjazik. Félálomban belebújt a papucsába és kicsoszogott a konyhába inni. A konyha ablaka éppen Bodáék házára nézett. Hirtelen nem tudta mi, de ösztönösen érezte, hogy valami nincs rendben. Feltűnően világos volt az ablak. Olyan volt, mintha a nyári nap sütne be rajta. Aztán eldobta a vizespoharat, és bekiabált a szobába.

─ Ébredj, Annus, ég a ház!

─ A mienk? ─ dörzsölgette a szemét az asszony.

─ Nem, a bátyádé.

─ Rosszat álmodtál, Janikám? Az már a nyáron leégett.

─ Ne beszélj nekem butaságokat, hanem gyorsan hívd a tűzoltókat! Én meg fölzörgetem a szomszédokat.

Mire magukra kapkodták a ruhájukat akkora lánggal égett az új tető, hogy alig tudtak a közelébe menni, nemhogy eloltsák. A férfiak havat szórtak egymás kabátjára, úgy próbáltak bejutni a menthető holmikért. Az asszonyok meg csak sírva nézték a pattogva röpködő tüzes cserepeket, hangosan imádkoztak, és átkozódtak. Szidták a gyújtogató kezét.

Amikor elterjedt a hír a faluban, hogy immár másodszor is leégett Boda Jani háza, elkezdték találgatni, ki lehet a tettes. Végtére is a dinnyetolvajok előzetesben vannak. Kinek árthatott még Boda Jani?

─ Na, látod? ─ kiabálta másnap a piacon a fiúk anyja. ─ Erre kössél csomót, Annus, mert hogy itthon sincsenek a gyerekek! Ártatlanul gyanúsítja őket az a sok hülye zsaru…

Bódáék nem vitatkoztak. Összecsomagolták a maradék ingóságukat és elköltöztek a faluból.

A másik Jani, a sógor, akié immár az utolsó ház volt a soron, éppen a szépen virágzó cseresznyefájában gyönyörködött, amikor megállt a kapuja előtt egy autó.

─ Itt lakik a Boda János? ─ kérdezte az utas köszönés helyett.

─ Ott lakott a szélsőben, amelyik leégett ─ válaszolt a sógor.

─ És most hol lakik?

─ Elköltözött. Nem hagyta meg az új címét.

─ Nem baj ─ bólintott rá az autós. ─ Majd mi megtaláljuk!

Egy kérdező emlékei - 4. rész

Egy kérdező emlékei - 4. rész


XI.

A kérdező azon a hétvégén végre pihenni akart, nem pedig kétszáz kilométert utazni, hogy otthon számos ügyet elintézzen, ezért barátjával kiment a „nudira”. Törvényen kívüli hely volt az elhagyott bányató, ahol lázadó lelkű emberek jöttek össze, hogy jól érezzék magukat, amikor lehet. Például meztelenül egy alig tiszta tavacska partján, amely egy földbe vájt sebet töltött ki. A kérdező idetartozónak érezte magát, így elviselte a sok embert maga körül. Csak mellesleg gyönyörködött a szép női testekben. Szerette lehunyni a szemét, érezni, hogy minden porcikáját átjárja a nap, élvezni, hogy ha kijön a vízből, a bőre egyszerre szárad meg, nem pácolódik testének egy része nedves nadrágban. Kiment tehát egy délelőtt fürödni.

Nyaktörő, húszméteres lejtőn lehetett leszaladni a partra, le is futott, azzal a gondolattal a fejében, hogy nem tud majd időben megállni, és ruhástól beleszáguld a vízbe. Meg tudott. Ledobta a pokrócát, vetkőzni kezdett. Ebben a pillanatban sztentori hangot hallott.

„Hol van a hulla?” egy rendőr kérdezte föntről. A kérdezőre nézett, akin már csak kisnadrág volt.

„Itt, ide tessék jönni!” hangzott kicsit odábbról. A kérdező arra nézett, felöltözött, szeppent társaságot látott.

Rövid tipródás után elindult halottnézőbe. A parton ment, már meztelenül, bosszantani a rendőrt. Jobb lába a vízben, a bal a szárazon. Elérte a szeppenteket, de hiába nézegetett, nem látott semmit. Elhagyta hát őket, jó száz métert ment még, aztán visszafordult. Újra elhagyta a felöltözötteket, már majdnem a pokrócához ért, amikor a rendőr egy másikkal, néhány fehérköpenyessel és egy-két civillel odaért a társasághoz. Valamihez odahajolt, ami félig kint volt, félig a vízben.

„Igazán kijjebb húzhatták volna!” harsogta.

Akkor ketten megfogták, s akkor már a kérdező is látta, mert a mások valósága mindig erősebb, mint a miénk. Szederjes testű szakállas férfi volt, mellig a vízben, nyitott szájjal. Látta azt is, hogy fölemelik és a parton ugyanúgy, hanyatt, leteszik.

„Uramisten” gondolta. „Kétszer is átléptem rajta, és egyszer sem vettem észre.”

Valaki megfogta a lábad a vízben. Persze, hogy egy hal ért hozzád. Nyáresti sétán borzongás járja át a tested, holott szél sem rezdül. A szobádból is, ahol senki sem jár, csak te, eltűnnek, odébb kerülnek a dolgaid. Ide tetted, de nincs itt, kétségbeesetten keresed, aztán tíz perc múlva ugyanott van. Vagy elvész hetekre-hónapokra. Ki vitte el? Elvitte valaki, vagy csak nem tudod meglátni? Ülj le nyugodtan, ha a szemüveged hiányzik, vagy a lakáskulcsod, ami nélkül nem tudsz elindulni! Ne figyelj oda egy kicsit. Mindegy, hogy magadtól nem látod, vagy mástól, át kell kapcsolni valamit – talán benned –, hogy minden olyan legyen, mint volt. Olyan is lesz. Kevés tárgy tűnik el végleg, többnyire olyanok, amiket nem is keresel. De hogy azok hol bukkannak fel, az időben szökkennek egyet, mintha élnének, vagy a térben, esetleg végleg elvesznek az emberi érzékelés számára, azt te nem tudhatod, más meg nem törődik vele. A zavaros vízben, sötét éjszakában, ha megérint valaki vagy valami a víz alatt, nem biztos, hogy gonosz dolog az. Talán te is szeretnéd néha megsimogatni valakinek az arcát, akihez nem érhetsz hozzá. Megérinteni, ahogy a múzeumban vágyunk hozzáérni legalább egy szoborhoz, festményhez, olyan tárgyhoz, amelyet régen elporladt emberek használtak. Lehet, hogy te is kedves vagy valaki számára, aki csak ezt a módot ismeri ahhoz, hogy amíg a teremőr éppen másra figyel, tenyerével illessen egy pillanatra.


XII.

Margó már a nyolcvannégy címkártya kétharmadánál tartott és még csak kettőt tett félre. Ezeket nem ismerte. A többinél vagy azonnal sikkantott, vagy rövid hümmögés után. Margó kérdező volt. A legügyesebb. A nemrég várossá avanzsált nagy határ menti faluban mindenkiről tudott mindent. Akiről nem, annak adatlapját átvitte az anyjához. Amikor visszatért, csak egy kártyát nézegetett furcsállva.

„A városban nincsenek tanyák, Nagymajor se, Totoláék se. Ez valami tévedés.”

A kérdező fogadott vele egy üveg konyakba, hogy ő megtalálja. Margó előre örült a nyereménynek, a kérdező pedig - tavaszi koradélután lévén - reményekkel telve vágott a feladatnak. Az italboltokban kezdte, ott a készséges csapos nagy hangon megismételte a tanya és a keresett személy nevét, a törzsvendégek pedig - már amelyik képes volt rá - latolgatni kezdték, merre lehet az a hely. Ám senki sem tudott semmit. Akkor a kérdező az ösztönére bízta magát, elindult, mint a patkány a labirintusban. Végighajtott egy úton, jobbra fordult, megint jobbra, aztán egyenesen, míg le nem intette egy határőr. A kérdező elég hamar meggyőzte, hogy nem akar disszidálni. A határőr sem tudott a helyről, ahova a kérdező menni akart, de amikor félóra múlva - valahogy minden út arra vezetett - megint találkoztak, barátságosan intett, s harmadszorra kért egy cigit.

Közben elfogyott egy fél tank benzin és a délután. Már minden utca ismerős volt, akár jobbra, akár balra fordult egy kereszteződésnél. Megállt minden gyalogosnál kérdezősködni, de hiába. Már-már belátta, hogy erre a településre vonatkozóan Margó okosabb a hivatalnál, amikor egy családi ház előtt néhány embert látván, lefékezett, és letekerte az ablakot.

„Én nem tudom, de a férjem az egész várost ismeri. Várja meg, mi is őt várjuk, tanú egy helyszínelésnél”, bíztatta egy testes asszony.

Félóra sem telt bele, megjött a férj egy rendőrautóval. Ő is a vállát vonogatta, aztán behajolt a kéklámpás kocsi ablakán.

„Szerencséje van, a zászlós elvtárs tudja, kit keres!” nyugtázta a tárgyalás eredményét.

Öt perc múlva a kérdező a kapitányságon volt. Ott a testes, pirospozsgás tiszthelyettes elkérte a papírjait. A főállású kérdezőséget igazoló fényképes lap láthatóan teljesen megnyugtatta, hiszen erre a célra készült, címeres, gyerekökölnyi körpecsétjével.

„Megnézzük, ki is ez a fickó.”

A kis iroda fő bútordarabja egy zöld lemezszekrény volt, ajtaján függő gyurmapecséttel. A rendőr ezt nyitotta ki, egy darabig matatott benne, aztán egy nagy spirálfüzettel a kezében fordult vissza. Lapozgatni kezdett, majd felderült az arca.

„Itt van! Totola József, január nyolcadikán múlt 18 éves, anyja neve Tóth Rozália, apja József, Nagymajor kettő. Csendes, visszahúzódó gyerek, még nem érdeklődik a lányok iránt, két kis gondunk volt vele, szereti a madarakat, lépezett 1982. május 21-én, és itt van a másik, átcsatangolt a határon, a Jugók fogták meg 86 októberében. Tanulni nem szeretett, csak a biológia érdekelte egy darabig, nyolcadik félévben meg is bukott kettőből, év végén is csak azért engedték át, mert csendes, szelíd gyerek. Most a gazdaság tanyáján a bikaistállóban tehenészlegény az apja mellett.”

A rendőr részletesen elmagyarázta, hogyan lehet eljutni a tanyához. A kérdező megtalálta Totola Jóskát, derekasan kifaggatta, aztán már az autóban, szállására menet felsóhajtott: „Vajon megszoríthatom-e valaha a kezet, mely hasonlóan foglalja össze nagy spirálfüzetbe a sorsom alakulását?”

Nem pofoztak meg soha. Nem kellett széles terpeszben durva kezek motozását elviselned. Soha nem kapcsolódott össze benned futásod és valamilyen üldözés. Futottál, mert úgy érezted, hogy rohannod kell. Bajok estek veled, mert hozzátartoznak az élethez. Tudtad, mert láttad ezer esetben, hogy a világ, amely hálót szőtt köréd, éppen elég felületes és közönyös ahhoz, hogy ne tömje be az összes lukat ezen a hálón. Nem képzelődtél verejtékezve arról, hogy egy szőrös, torz kéz a nevedet írja egy könyvbe, ahova az elveszejtendőkét róják. Nem tekintgettél hátra, amikor tilosban jártál, mert nem hitted volna, hogy mindent tudnak rólad. Agyad és minden más között ott volt koponyád csontfala. A falon belül minden a tiéd, ami bejut, azt is olyanná emészted, amilyenné akarod. Ami kint van, azzal meg barátkozni lehet, vagy harcolni. De hirtelen ott ülsz egy ember előtt, aki fejedre olvassa a tetteidet és a legbensőbb gondolataidat. Pillanatokig abban reménykedsz, hogy olyan, mint a jósok, akik ködös általánosításokkal operálnak, de úgy vegyíti a konkrétumokat a valósághoz egészen közel álló feltételezésekkel, hogy meghajolsz előtte -– úgysem nyugszik addig, amíg ezt meg nem teszed – és tudomásul veszed, hogy semmi sem a tiéd. Egy rohadt rendszer tagja vagy, pedig ezt a rendszert azért hozták létre őseid, hogy őket, téged, meg az utódaidat is védjen, kiszolgáljon. S te még jól jártál, hogy nem kell a rendszer legfőbb képviselőinek ostoba elvei miatt idegenben megdögleni vagy megnyomorodni, és nem vagy valamiféle jellel megkülönböztetett alsóbbrendű lény, aki csak megalázottan vegetálhat. Szóval a közepéből kaptál, nem túl jót és nem túl rosszat, olyat, amit még így is el lehet viselni.


XIII.

Az a lány maga volt a friss erőtől duzzadó egészség. A tanya, ahol felnőtt, megóvta a városias elpuhultságtól. Életének fájdalma és nyomorúsága elkerülte a testét, csak az arcára rakódott, szinte ijesztően csúnyává alakítva azt. A kérdező hátulról látta meg először a művészkocsmában. Nem tudta levenni a szemét a tarkótól sarokig gyönyörű alakról. Aztán a lány megfordult és csak a szemében volt valami vonzó.

Egy közös ismerős nemsokára bemutatta őket egymásnak. A lány – Éva – fél fenékkel ült a székre, gyomorkeserűt kért és úgy itta, ahogy cigarettázott, természetesség nélkül.

Nemsokára a folyóparton sétáltak. Éva csacsogott. Csak neki fontos témákról, ismeretlen ismerősökről, de néha kedves fordulatokkal, meglepően találó és szép képekkel. „Fogadni mernék, hogy még nem szokott le a versírásról”, gondolta a kérdező.

Nem akarta első este felvinni magához, pedig el se tudta képzelni, hogy mi mást kezdhetne vele. Figyelte, hogyan próbál érdekes lenni, holott csak két gombot kellene akár magán, akár a másikon kigombolnia, lehetőleg egy szó nélkül, és annál semmi sem lenne izgalmasabb.

Abban egyeztek meg, hogy három nap múlva találkoznak, késő este. A randevúra a kérdező farkaséhesen, holtfáradtan és késve futott be. Éva nem egyedül várta. Társa, egy halvány arcú, nyúlánk teremtés Henriett néven mutatkozott be. Kettőjük közül ő volt a főnök, ez már a vendéglőben kiderült. Miután jól belaktak, iszogattak. Henriett hirtelen kijelentette, hogy utálja a nyilvános helyeket, vegyenek négy üveg bort, és menjenek föl a kérdezőhöz.

Az összes üveg már kiürült, amikor Éva elővette és a kérdező orra alá dugta a verseit. Olyanok voltak, mint a beszéde. Apró csillámok a szürke homokban. Nehéz volt jót szólni róluk.

Amikor derengeni kezdett, lekapcsolták a villanyokat. A lakás kékes homályba borult, mintha mélyen az óceánban úszott volna. Henriett kiment a konyhába, lefeküdt a linóleumra. Amikor a kérdező egy pohár vizet vitt a másik lánynak, s átlépte őt, az tétován felnyúlt a combja felé. „Itt alszom”, jelentette ki. Éva hamarosan keresni kezdte. Háromszor körbejárta a szobákat, hangosan szólongatta, el is sírta magát. A kérdező leültette, vigasztalgatta, aztán lekísérte a sarokig. A madarak eszeveszetten csivogtak, egyetlen autó húzott el mellettük dörgő motorral. Megpuszilták egymást, a kérdező még elgyönyörködött a távozó lány szépségén, majd visszament Henrietthez.

Még mindig a konyhakövön feküdt, de nem aludt. Megint a kezét nyújtotta. A kérdező fölsegítette, de nem ölelte át. Fahangon megkérdezte tőle, hogy megfelel-e mellette, vagy jobb a nagyszobában. A lány mellette akart aludni. Ő bólintott és bement ágyazni.

Egy lepedő, egy párna, egy paplan. Meg lehet osztozni. Az ágy elég széles, elférnek. Kiment fogat mosni. Mire visszaért, Henriett már feküdt.

„Felöltözve feküdtél le?” kérdezte ingerülten a férfi.

„Igen. Miért?”

„Koszos. Én is ebben alszom, legalább a nadrágodat vedd le!”

„És ha nem?”

„Miért?”

„Mert olyan fáradt vagyok, hogy a kezemet sem tudom fölemelni. Azért mentem ki a konyhába is.”

„Jó, akkor leveszem én.” Kitakarta a lányt, lehajolt, két ujjal följebb húzta a barna pólót a hasán, így hozzáfért a farmer felső gombjához. Zizzent a cipzár, a lány csípője alá nyúlt, megemelte, a másik kezével pedig combig lehúzta a nadrágot. Az ágy végéhez ment és lerántotta az egészet. Henriett egész idő alatt tágra nyílt szemmel, mosolyogva nézte.

A kérdező a saját oldalára került, ledobálta ruháit és bebújt a takaró alá. Pár percig nyugtatgatta magát, végül elaludt.

Reggel a lány megkérdezte tőle, hogy nem kívánta-e. Gondolkodnia kellett, hogy mit válaszoljon. Úgy döntött, hallgatni fog. Két nap múlva este Henriett beállított egy bambaképű legénnyel. A srác félórás erőltetett beszélgetés után kihívta a kérdezőt a konyhába és megkérte, hogy menjen aludni. Nem tudott mit válaszolni, beleegyezett. Már egy krimit olvasott, amikor a fiú bekopogott hozzá, hogy nem tudna-e takarót adni.

„Ez van, amiben fekszem.

„Odaadnád?”

Nem adta oda, hanem rövid előadást tartott a pofátlanság határairól. Reggel fölkeltette a fiatalokat, mert mennie kellett. Nem mosakodtak, nem néztek egymásra, nem szóltak egymáshoz. A lány a kérdezőtől is csak annyit kérdezett, van-e reggeli. Nem volt.

„...És ellöké ő magától az ízes falatokkal telt tálat, hogy a ganéba faljon, de megüté orrát annak is a bűze, s elveté azt is, hogy ne maradjon semmije. De tán a híves étekben gonoszabb méreg volt, mint a ganéban. Az egyikben halál, a másikban csak undor és okádás. Egyikből sem vett magához egy falatot sem, azt tette, ami a legkedvesebb az Úrnak, böjtölt. Ha az egyiket nem érdemlette, a másiknál többet ért.” Megemészthette volna mindkettőt. Fekszik az ágyon hanyatt, szívja a cigarettát, nézi a plafont, egy vicc jut eszébe, de csak a szája sarka mozdul. Festetni kéne. Viselkedne, de éppen annyira nem bír, ahogy felszabadultnak sem érzi magát. Nem érdekli a másik, olyan közel kellett volna lenniük egymáshoz, amilyen közel csak ember lehet a másikhoz, mégis csillagnyi volt a távolság. Szeretné lesúrolni magáról a nem kellemetlen, mégis idegen szagokat. Teljesen úgysem megy, amit tett, az a bőrébe tetoválta magát. Ezt érezte, amikor nemet mondott ott belül mindkettőre. Ez a pillanat azonos lett volna, akármelyikkel veti le együtt a ruháját. Így hát egyedül gyújtott rá, bűntudata csak annyi volt, hogy a házinéni nem szerette, ha az ágyban dohányzik, de már korábban kinyitotta az ablakot, hogy kimenjen a szag.


XIV.

„Nem hajlandó válaszolni, azt mondja, meggyilkolták a fiát, a gyilkos megúszta, azóta neki ellensége a világ”, hadarta Anna, amikor visszaadta a címkártyát. „Nem tudtam helyette másikat találni, mert a pótcímek már korábban elfogytak.”

Ha egy kérdezőnek száz kitöltött ívet kell visszavinni, akkor nem vihet kilencvenkilencet. Anna nem ugrotta át a lécet, de ez nem az ő hibája. Ő csak kérdezget. A kérdező más, nem ismerhet lehetetlent, télen hókotrót szerez, ha el kell jutnia valahová. A halottat kiássa, úgy kérdezi le, azt a szót pedig, hogy válaszmegtagadás, nem ismeri. Tud hízelegni, ígérgetni, rokonszenves, ha kell, egy a lényeg, hogy a hivatal által kiadott mintának megfeleljen a lekérdezettek országosan ezres csoportja. Mindnyájunk lelkében több-kevesebb oltár található. Kinek az anyja, kinek az eszméi, a kérdezőnek sok-sok apró csibészség és görbe út kiegyenesítésére, hogy ne érezze magát alábbvalónak senkinél, a kérdezés tisztasága és pontossága a legfontosabb.

Két nap múlva kocsiba ült, elment a tanyára, ahol nem akarnak szóba állni azzal a világgal, amely a fiú gyilkosát fölmentette. Egy beesett arcú férfi kergette el az acsargó kutyákat, így lehetett bejutni az udvarra. Tésztás húsú nő ült a konyhában. Mikor a kérdező bemutatkozott és megmondta, honnan jött, rögtön elsírta magát. Utána elmondta azt, amit Annának is korábban.

„Talán tudok önnek segíteni, ha elmondja, mi történt, rádiós barátaim figyelmét fel tudom hívni a tragédiájára” hazudott a kérdező. „Csak ezt a kérdőívet...”

Megcsinálták. Aztán jött az ára. Történet egy szerencsétlen, okos, kedves, jó gyerekről. Pincér volt a községben, egyszer belekötöttek a falu bikái, élükön a másik kocsma tulajdonosának fiával. Pofozgatták, lökdösték, a végén már kezét-lábát fogva, mintha hajóhinta lenne, ütögették fejét a bicikliállványhoz a vegyesbolt előtt. Másnap reggel nem lehetett felébreszteni, aztán mégis, de délután összeesett, egy hétig feküdt a kórházban, aztán contusio cerebrit kapott és meghalt. (Mi a fenét, kérdezte magában a kérdező, de firkált valamit, ahogy ezt eddig is tette.) Feljelentették a gyilkost, a verés kiagyalóját, a rendőrségről egy százados azt mondta, rárohad majd a lakat. De az apja eladta a kocsmát, felbérelte a környék leghíresebb ügyvédjét, onnantól kezdve lefizettek mindenkit, rendőrt, ügyészt, bírót, végül behívták a fiút katonának.

A kérdező már órák óta ült a konyha kiszellőztethetetlen, zsírszaggal kevert dohos bűzében. Úgy érezte, sohasem szabadul innen, ideszögezi más fájdalma és az élet hiábavalósága fölötti tehetetlenség. Megtudta, hogy a bíróság nem zárta ki a természetes halál lehetőségét, tehát azt, hogy az áldozat éppen akkor kapott magától agyvérzést, amikor szétverték a fejét.

Menni akart, szabadulni a fájdalomtól, amit egy kérdőívért cserébe magára vett. De hiába kereste magában, nem találta annak a mozdulatnak a csiráját, amellyel fölemelkedhet a székről. Belül ott volt a kocsma előtt, ott szórakoztak vele a félrészeg, magukat heccelő fickók. Egyiknek elkapta a kezét, hátratörte az ujjait, másiknak az oldalába ütött, hallotta a bordák recsegését. A harmadiknak az arcába rúgott, talán egy kicsit nagyobbat is, mint amekkorát akart. A negyedik, a kocsmáros fia nagydarab, zöldszemű agresszív állat. Az akkor is megöli, ha a többi már harcképtelen. De nem, hiszen egyedül gyáva!

A kérdező felriadt. Nem állhatott bosszút. Nem segíthetett. Fölemelkedett a székről.

„Köszönöm, hogy elmondta, be fogok róla számolni az ismerőseimnek.”

Mennyit ér egy agy, amelyben a magyarság tízmilliomodik verziója kering? Mennyit a kéz, amely elrontja ezt az agyat? Büntessünk, mert ezt diktálják indulataink, amelyek seregnyi érvet találnak, vagy bocsássunk meg, a gyilkosra bízva saját büntetését? Hiszen bosszúvágyunk menekvésre sarkallja, a menekülés pedig feltölti, fontossá teszi a saját szemében. Lökjük a többi vétkes közé? Ott megtanulja sajnálni a jelen szenvedését, egyre jobban halványuló cselekedete miatt. Mi legyen hát a gyilkossal? Mondjuk azt, hogy egy ilyen szörnyű esemény mindkét résztvevője tűnjön el a közösségből? Az egyik a sírban, a másik zárassék el, míg megöregedve, megtörve ki nem kerül az életbe, amely elmúlt felette. Jobb lett volna elkerülni az egészet. Ha nem jött volna létre az a pillanat, ami maga után vonta a halált. Hogyha nem lenne egyféle öröm pótléka a másik ember kínzása, verése, elpusztítása. Az agy mellesleg annyit ér, amennyi. Nem mérheted semmihez, mint ahogy a bűnt sem, amit ellene elkövettek.

A hangya

A hangya


Nem akarta eltaposni, de rálépett a kerti cipőjével. Előfordult már persze (de mennyiszer!), hogy szándékosan nyomott-tiport el hangyát. Arról nem is beszélve, hogy amikor rettenetesen elszaporodtak a kerti teraszon, porral-fúvóval, sokféle hangyairtóval próbálta irtó dühödten és nekivadulva megtizedelni a bolyt.

A szorgos kis dögök nyavalyás bolyát.

Néha meg kéjjel nyomta szét őket, bosszúból, mert rápofátlankodtak a vajas kenyerére.

De ez most véletlen volt. Leült a hintaszékbe, és lenézett. A félig taposott hangya még élt. Vergődött. A balesetig hurcolt parányi morzsát (kenyér? kifli?) még megpróbálta maga előtt tolni, de aztán elengedte.

Kicsit elgondolkodva, zenhangulatba süllyedve nézegette a hangyák vonulását-mozgását. A letiport teremtés vergődve próbált tovább mozdulni, de nem sikerült neki. Egy másik hangya (rokon talán? – tűnődött el) odasietett, és láthatóan odébb akarta taszigálni a sérültet. Szinte látszott, hogy erőlködik, de semmire nem megy egyedül. Akkor hirtelen elsietett, mint aki segítségért rohan.

S lám: több hangya szaladt oda. Körbe- körbefutották a sérültet, összevissza – valami zavar, pánik törhetett ki közöttük. Egy részük balra nyargalt, a másik előre. Majd mind visszatántorogtak.

Valószínűleg ugyanazok.

Aztán megint el tőle, s megint össze meg vissza. Most már nem a vergődő, láthatóan szenvedő hangyával törődtek, hanem a hangyamorzsányi morzsával. Ketten láttak neki a tovább cipelésnek.

Feltehetően a szenvedő hangya lehetett erősebb egészséges korában a többinél, mert ezek most ketten is alig bírták a morzsát tovább mozdítani.

A hintaszék magasából (s még följebb, fejmagasságból) zavaros küzdelemnek látszott az egész. Megérintették a zsákmányt, elengedték, majd újra nekirohantak.

Közben az eltaposott hangya – úgy tetszik – jobblétre szenderült. A hangyatömeg egy része otthagyta a morzsácskát, és – így látszott fentről – dühödten rárontott a hangyatetemre. Tuszkolták, gyömöszölték, egyik-másik még vonszolta is. Már nem a morzsa volt az érdekes, hanem a nagyobb falat. Néhányan megbökték, elszaladtak – talán, hogy lendületet vegyenek, és felgyorsulva újra nekimentek néhai társuknak.

Elgondolkodva nézte a lenti világot, akár Isten odafentről…

És sóhajtva azt gondolta: szegény hazám.

(Ez az írás a Ki hallgat meg egy villamost című kötetemből való)

A Szíriusz követei

A Szíriusz követei


Őseink őseinek az ősei a Szíriuszon születtek. Azonban a globális unalom és a jóra való törekvés miatt el kellett indulniuk. Mert a Szíriusz körül lakhatatlanná váltak a bolygók. - legalább három, ugyebár. - Hát elindultak eleink... - Így kezdte a nagyfröccsel a kezében a polgármester elvtárs, a érteleki Nemzeti Italboltban, ezen a napfényes keddi délelőttön a bölcseletet. - Mert hát ez bölcselet! - Az elhallgatott igazság tör fel ezzel a fájdalommal, - mert ki kell mondani, - amikor az Icuka nem, - mert Icuka ma olyan... szóval, ma ki kell mondani, hogy a Szíriuszról jöttek, - azaz hogy nem a Szíriuszról, hanem a Szíriusz három bolygójáról jöttek ezek az ősök. - Hát innen a hármasság! - Három korty, három királyok, isteni hármasság, meg az ember hármassága: test, lélek, szellem. Fília, agapé, erosz. - Látszik, hogy valaha tanárember volt a polgártárs elvtárs. Csak aztán politikus lett. - Aztán a kurultáj mozgalomban megvilágosodott, - bármit is jelentsen az.

Ülök a kocsma legkevésbé mocskos asztalánál, és egy opálos üvegpohárból szurok szerű, ragacsos kávét iszom. - A kockacukrokat alumínium csipesszel dobálom át. Csobbanva süllyednek el. De nem olvadnak. Mint a kő, úgy merülnek a vízköves pohár mélyére. A kávé kibaszott keserű. - nem is kávé ez. - Olyan, mint valami fekete epefőzet. Melan-kólia. - Az a nyavalyás érteleki élet. - Amikor nincs az embernek kibaszott tébéje sem, mert egy évnél régebben nem volt viszonya. Munka. - Persze, dolgozni megyek. Próbamunka. - Csak a Munkanélkülieket Gáncsoló Kormányhivatalban meg ne tudják, hogy próbamunkára megyek, mert akkor megvonják a.. - Mi a faszomat vonhatnak még meg?

Szóval, - folytatja a mester elvtárs - Az ősi Turán!

Hát az meg mi a macskapöcs?

Na, nem ottan kezdődik az! - Hanemhát a tizenharmadik törzs, az igazi zsidók, ugyebár, akik Atlantisz gyermekeiként az igazi zsidók, - Isten igazi kiválasztott népe. - Mert Isten egy szíriuszi kompjúter, egy földi műszerekkel nem látható, antianyag űrhajón, s ő választja ki, aki kiválasztott.

De azok a zsidók, aztat meghamisították. Azért is nem tudjuk, hogy hívják a nevét a tizenharmadik törzsnek, mert által írták a tekercseket, hogy meghamisítsák az igazat. - Mert az az igaz, hogy ez a tizenharmadik törzs az igazi kiválasztott nép. - De eztet elhazudták. Mert amikor az a Nabukodonozor, - baszod, nem a Mátrixból - gyarmatosította ezt a vidéket, - hát elvitte az elitet a mai Indiába, hogy a közel-keleten megszűnjön a kultúra. Nincs is ott más, csak kecskebaszó arabok, meg az a kibaszott olaj. - De a tizenkét törzs aztán hazatérhetett.

Júda! Csak Júda, mester elvtárs! - Szólok közbe. - De nagyot kortyolva az újabb kisfröccsből, rám legyint: Meg van az is hamisítva! - Ezek mind hamisítanak! - Ezek a kabbalista szabadkőművesek, - ezek mind hamisítanak. - Higgyed el!

- Na mongyad! - Mondtam, mert már tegeztem. - Kértem egy ásványvizet, mert ezek itten nem adnak vizet a kávéhoz, - és a szám ragadt ettől az atomcsapástól. A munkásbusz meg nem jött. Mert kedd délelőtt volt. Akadály. Mondta.

Hogyasszonggya: Mert ezek lettek a pártusok, akiket a médek hurcoltak el, de a perzsák alatt átköltöztek a Turánba. Oda. közép-Ázsia sztyeppéire. - Aztán ott lettek a turáni népek őseivé, - de leginkább a magoroké. - Meg a hunoké, kunoké, meg a tudodkiké... - Ja, tudom...

Mit tudsz te? - A pultos csak hozza a fröccsöt. - Az olcsó vizespohárba nyomott zavaros szódával zavaros bort hígít. - Ez a pohár is opálos. - Ezek nem halottak még a normális mosogatásról. - Itt mindenkinek egyforma a szájfaunája. - Nem Faunja, basszus! - Na, mindegy. - Véreres szemmel mesél tovább. Öklével néha az asztalra üt. De nem emelheti magasra a kezét. Könyöke az asztalon marad. Csak az alkarját emeli meg, s ejti vissza. - Ha a könyökét is felemelné, leszédülne a székről. - Rá a mocskos kőre. - A busz meg késik. És ma az Icuka se nem.

Mert a magyar pártusok leszármazottja Jézus, meg a három napkeleti bölcskirályok. Meg tőlünk származtak a nagy királyok. - Meg a magyar a legteljesebb, leggazdagabb nyelv, - meg ez a legtisztább szíriuszi vérvonal.

Na baszod, akkor mi van?

Hát az van, hogy a magyar nem mind magyar. - Mert a honfoglalók itten találták a zavarokat, aztán megtanították őket a magyari beszédre. Aztán amúgy egy nép lettek. - De nem ám! Mert a Szíriuszról származottak életereje nagyobb! - Azért van, hogy egyesek felemelkednek, - mások meg nem.

Csak néztem. - Hány liternél tart ez a barom?

Mert úgy van ez, hogy alig egytizede tiszta turáni vér. - Nem szíriuszi? - Az ugyanaz, baszod.

Aha...

Vagy egy jó harmada kevert. - Ők a második vonal... A többiek meg földi emberek, akik nem is emelkednek fel. Nem képesek rá. Mert nem szíriusziak. - Mert a szíriuszi ember, amikor itten találta őket, akkor ezek még ősemberek voltak. Mint csubakabra, vagy mi a szar. - De az agyuk egy kis genetikával alkalmassá tehetetet... szóval lehetett benne beszédközpontot csinálni, - oszt akkor felegyenesedtek, megtanultak meleg ételt enni, meg szemből szerelmeskedni, - és jók lettek jobbágynak. - Na, ők a többség, - de mostan mi vagyunk a többség, mert a Szíriusziak uralják a földet.

Uralod te a hólyagodat! - Ja, azt se... - A nadrágján terjedni kezdett a folt. - A volt Kisztitkárt elöntötte az érzelem, és a vizelet.

Megjött a busz. - És nem vertem pofán. - Bánom.

A Gizi és én

A Gizi és én


Meglátni és megszeretni, szerelem első pillantásra, ilyen csak a mesékben, meg a szirupos leányregényekben fordul elő.

Gizit a szolnoki piacon láttam meg először és rögtön beleszerettem. Igéző szemekkel nézett rám, amelynek nem tudtam ellenállni. Fejét furcsán félrefordította és kíváncsian végig mért. Megbabonázva néztem vissza. Rám még így nem tekintettek, ilyen várakozón és türelmetlenül.
–Őt kérem!- mondtam határozottan a kofának
– Nagyságos uram, van ennél jobb választék is, ez – és Gizire mutatott – olyan satnyácska, még rántani is kevés. – Vegye ezt! – és a Gizi melletti lényre mutatott. – Nagy a melle, húsos a combja! Ez kell magának!
Mielőtt bárki abbahagyná az olvasást, és arra gondolna, hogy itt valamiféle abszurd erotikával fűszerezett kannibalizmus leírása történik, ne tegye!
Gizi ugyanis egy aranyos, kendermagos csirke, egy leendő tyúk, akibe a szolnoki piacon szerettem bele. Egyébként eszem ágában sem volt csirkét venni, amikor a hipermarketek polcain óriási a választék csirkéből és más hasonló szárnyasokból. Egyszerűen csak lődörögtem a piacon, és annak egyik sarkában fedeztem fel az élő csirkéket árusító kofát.
Ma már élő csirkét csak a legfinnyásabb emberek vásárolnak, akik csak a szemüknek hisznek.
De ezzel együtt magura vállalják a hóhérkodást, és az ezzel együtt járó belezést, tehát minden egyéb „finom” munkát is.

Sohasem felejtem el gyermekkorom egyik meghatározó élményét, amikor apámmal a Józsefvárosi Rákóczi téri piacon vettünk kettő darab élő csirkét, ugyanis akkor a tisztított, konyhakész csirke csak a mesék világában, és Amerikában fordult elő. Büszkén vittük haza apámmal a két szárnyas jószágot. Azért, hogy anyámnak meglepetést szerezzünk apám magára vállalta a hóhér szerepét. Nekem a segédi szerep jutott, azaz, csirkét nekem kellett lefognom és a farönkre a fejét ráigazítani. Apám, pedig a borotvaélesre köszörült fejszével, mint egy középkori hóhér készült a kivégzésre. Elővigyázatosságból egy mélytányért is előkészítettünk, hogy a csirke vére abba folyjék.

Lefogtam tehát a csirke szárnyait úgy, hogy a szárnyas testét combjaim közé feszítettem, a szárnyait az egyik kezemmel leszorítottam, majd a másik kezemmel a fejét a csőrénél fogva a „hóhérbakra” igazítottam.

Apám pedig, mielőtt lefejezte volna az állatot, bátorságot gyűjtött. A nagymami 52 fokos pálinkájából egy vizespohárnyit felszívott, így merített erőt a kegyetlen munkához.

Szóval, a csirke teste a combjaim között, szárnyát egyik kezemmel lefogtam, a másikkal a fejét a farönkre helyeztem.
Apám megragadta a borotvaéles fejszét, és készült a végzetes csapásra.
Valami isteni előérzettől vezetve, látva apának a pálinkától lassan elhomályosuló tekintetét, amikor megvillant a bárd, elengedtem a csirke fejét.
Ennek ellenére a találat ült. A szárnyas feje elszállt, mint a májusi léggömb, apám rosszul lett én pedig elengedtem a csirkét, amely fej nélkül rohangálni kezdett a konyhában, miközben a nyakából kispriccenő vére tele fröcskölte a konyhát.
Bénultan néztük a csirke ámokfutását. Apám közben a falikútba hányt, én pedig reszketve ültem a véres kövön.

Szegény anyám úgy talált ránk a véres konyhában, hogy én bőgve fetrengtem a vértől csatakos kövön, apám pedig kábán, kezében a félig üres pálinkásüveggel, a hányástól legyengülve ült a stelázsin és zokogott.

Jó ember volt, soha senkit nem bántott, soha senkire egy rossz szót nem mondott, még egy hernyót sem taposott el, de drága anyám szerelméért képes volt még ezt is felvállalni. Anyám gyakorlatias emberként – ő volt a családban az egyetlen normális ember – hamar átlátta a helyzetet: először engem emelt fel a földről, megmosdatott majd bekísért a szobába, és lefektetett, majd az apámat kezelte le.

Mire felébredtünk, anyám mindent elrendezett. Kivéve a véres falakat. Azokat nagyapámnak vasárnap újra kellett meszelnie.

Itt, a szolnoki piacon erről szó sem volt. Egyszerűen csak az történt, hogy beleszerettem Gizibe, a kendermagosba.
Boldogan vittem haza, és rögtön egy cipős dobozban rendeztem be neki szállást. Volt korábban egy hörcsögöm, így annak a fűrészporos fészkéből készítettem Gizinek fekvőhelyet. Külön kijelöltem számára egy csirke WC-ét is., amit egy másik földdel megtöltött cipődobozban rendeztem be.
A nevét kedvenc macskám után kapta, aki közúti balesetben hunyt el, egy figyelmetlen autós elgázolta, ráadásul a zebrán.

Tökéletesen teltek a napok. Sikerült Gizikét a szobatisztaságra nevelni, azaz, amikor pottyantani akart, azt mindig a kijelölt cipődobozban végezte el.
Mindent evett. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, legjobban az ananászos csirkesalátát szerette, és egyáltalán nem zavarta, hogy saját fajtársa húsát ette. Kedvence a frankfurti saláta csípős majonézzel. Egyébként mindent megevett, amit én. Csak a tökfőzelék volt kivétel, amit egyenesen utált. Amikor azt főztem, tüntetően összeverte szárnyait, és rettenetes hangon rikoltozott.
Ebből tudtam, hogy nem sikerült eltalálnom az ízlését.
Minden nap sétáltunk. Vékony selyemzsinórt kötöttem a bal lábára, és úgy mentünk ki az utcára. Mondanom sem kell, óriási feltűnést okoztunk. Az emberek túlnyomó része természetesen hülyének tartott, de a gyerekek megőrültek Gizikéért. Elhalmozták szeretettel, etették pereccel, cukorkákkal, addig, amíg beteg nem lett. Az orvos gyógymódként azt javasolta, hogy legyen belőle csirkepaprikás, de ezt én mereven elutasítottam.

Az egyik nap megdöbbentő felfedezést tettem.
Szombat délelőtt lévén kapcsolgattam a Tv-t, amikor a cartoon networkon a Tom és Jerry című rajzfilmet vetítették. Gizike ettől teljesen extázisba került. Az egész rajzfilm alatt magánkívül verdesett a szárnyaival és artikulátlanul kotkodácsolt.
Ezen felbuzdulva kikölcsönöztem számára több tucat Tom és Jerry kazettát.
A hatás frenetikus volt. Gizike minden nap tévét nézett a kedvenc foteljából és rendkívül agresszíven viselkedett, amikor kikapcsoltam a tévét.
– Nem raboskodunk szívem! – mondtam neki, mire rögtön megcsípett. Éktelen kotkodácsolásba kezdett és nagyon izgatott lett. Kénytelen voltam a vonalzóval a fejére húzni, hogy a neveltetése a helyére kerüljön.
– Kot… kot… kot… kot ..kot. – nyekeregte sértődötten, de aztán segített keresztrejtvényt fejteni.
Hihetetlennek hangzik, de addigra mi már olyan szimbiózisban éltünk Gizikével, hogy saját jelbeszédet alakítottunk ki. A csőrének koppintásával, mint egy morze jeladóval jelezte beszélgetési szándékát. Rászokott a keresztrejtvényre is.
Annyira belejött, hogy egy idő után egyedül fejtette a rejtvényeket. Nekem csak annyi volt a szerepem, hogy a csőrkoppintások alapján kidolgozott rendszer szerint kitöltöttem a rejtvényt.
Ennek következtében rengeteg kávéskészletet, elektronos mákdarálót és egyéb tárgyakat és könyveket nyertünk, amit Gizike egyszerűen, éles hangú kotkodácsolásával nevetségesnek minősített.
A barátnőmet pedig egyszerűen elüldözte. Nem engedte be a lakásba, és amikor az mégis bejött, véresre csípte.
Gizike válaszút elé állított. Ő vagy Jolán a barátnőm.
Én természetesen Gizit választottam, mert egyszerűen vele éreztem magam a legjobban.

Az egyik nap, mint a görög tragédiákban bekövetkezett a váratlan fordulat.
Éppen déli sétánkat végeztük az utcán, amikor egy nagy fekete terepjáró felrohant a járdára és elütött több embert, köztük a Gizikét is.
A vezető, egy részeg macsó kipattant a verdájából és menekülni próbált.
– Álljon meg, maga barom! Elütött egy csomó embert. Hívni kell a mentőket! – sikoltozták a mellettünk lévő emberek miközben Gizikét a karjaimba vettem.
– Nézze, mit tett maga féleszű! – ordítottam én is magamon kívül és a sérült csirkét eléje toltam.
De a férfi válasz helyett nekem ugrott és ellökött.
Estemben elengedtem a selyemzsinórt, amivel Gizikét tartottam.
Gizike rögtön érezte az agressziót, és azt hogy ez az ember az ő barátjára támadt, s bár az autó első sárvédője eltörte a bal lábát, ennek ellenére óriási erőfeszítéssel, szárnyaival verdesve felemelkedett és belecsípett a macsó bal szemébe.
–Te rohadék! –Üvöltött a férfi artikulátlanul és megpróbálta Gizikét elkapni. De az én párom ügyesebb volt. Ismét felemelkedett és most a férfi jobb szemébe csípett.
A pali rögtön megvakult, magánkívül ordítozott, de nem tudott elmenekülni, mert Gizike ismét rögtön támadott.
Az új célpont a macsó nemi szerve volt.
Amíg a férfi a szemeit törölgette addig Gizi ismét felemelkedett és a nadrágon keresztül a férfi nemi szervébe csípett. A pali felordított, és összegörnyedve fetrengett a járdán.
A rendőrségnek így már könnyű dolga volt.
A férfi a földön hevert, és egy törött lábú csirke felügyelt.
Amikor a férfi újra megpróbált felkelni, Gizike rögtön éles csőrével ismét a nemi szervébe csípett. Igazi profiként viselkedett.
Sajnos Gizike is megsérült a lábán, és az állatorvos azt javasolta, hogy legyen belőle rántott csirke, mert ő erre a célra találta a legmegfelelőbb állapotban.
De ezt a kijelentését alighanem nagyon megbánta, mivel Gizike ezt a sértést azonnal megtorolta. Három éles sebet ejtett az állatorvos homlokán.
–Segítség! Vigye el innen ezt a vadállatot! – ordította a fehérköpenyes, de nem úszta meg ennyivel. A csirke kiharapott egy darabot a füléből. Nagy botrány lett a dologból. A doki agyon akarta vágni, én pedig nem engedtem. Szó szót követett, majd a doki nekem esett, mire én lefejeltem, a csirke pedig a másik füléből is lecsípett egy darabot. Az ügyből biztos rendőrségi ügy lesz, mert a doki feljelentéssel fenyegetett.

A Gizit még aznap rögtön elvittem egy másik orvoshoz, aki megállapította, hogy nem csak a bal lába törött el, de súlyos belső vérzése is van és már nem is operálható, gyakorlatilag nem menthető, órái vannak hátra. Visszatartottam a bőgést és és igyekeztem Gizike előtt a legjobb formámat hozni.
– Kop… kop…kop kop…kip… kop. – motyogott Gizike fáradtan, amikor hazaértünk

Bekapcsoltam neki a tévét és a videót. Betettem neki a kedvenc Tom és Jerry kazettát, de már az sem érdekelte.
– Mindig nagyon szerettelek! – kopogta le az egyezményes jelünkön.
– Én is, de miért mondod ezt? Hívok egy másik orvost. – motyogtam összetörten.
–Nem kell! – kopogta ismét szomorúan. – Az időm lejárt. Ígérd meg, hogy nem veszel több csirkét és nem eszed meg a sorstársaimat!
–Ígérem – nyöszörögtem, miközben ceruzámmal a választ kopogtattam.
–Te egy tündér vagy.
– Mi az, hogy tündér? – kérdezte Gizike és a fejét oldalra fordítva nézett rám kíváncsian.
–Az olyan, mint Te vagy. Szárnyai vannak, és repül. Mindenkinek segít és boldogságot hoz.,amire a Jézuska megkérte.
– Ki az a Jézuska?
–A Jézuska az emberek istene, aki segít a bajbajutottakon és az elesetteken.
–Akkor én is Jézuska vagyok? – kérdezte egyre halkuló kopogással, mivel már a fejét nem tudta megemelni.
–Az vagy, egy tiszta szívű kis Jézuska, aki segít az embereken.
–Ugye nem lesz belőlem rántott csirke?
–A Jézuskákból soha nem lesz, belőled sem. Te az Isten ajándéka vagy, egy csoda!
–Csoda vagyok? Az mi?– kérdezte nagyon halkan. Válaszolni akartam neki, de észrevettem, hogy a feje lecsuklott és már nem lélegzik.
–Gizike, ne menj még el! Gizike várj meg! – hörögtem és a zokogástól nem tudtam megszólalni, csak kétségbeesetten öleltem magamhoz annak a lénynek a testét, akitől több melegséget kaptam, mint anyám után bárkitől.
Vágytam abba a világba, ahova kedves lelke elrepült.
Döntöttem. Kihoztam a konyhából a sámlit és kinyitottam az ablakot.
A hűvös szél az arcomba vágott.
– Mindjárt jövök!– suttogtam, és egy gyors mozdulattal félrehúztam a függönyt.

 

Leonardovics

Beszélgetek a kutyámmal

Beszélgetek a kutyámmal

Öt hetes kajla zivatarka voltál Panna, amikor megvettem
belépődet. Hű közönség, száz helyett tapsolsz kilenc év
óta, s vad ínyeid közül nem nyílott rám harapás-rózsa,
pedig nem is vezéred, falkatársad én, tér ölelő lépteid
alól kiloptam a teret, s eloroztam remek fogaid ősi
célját. Amikor teliholdas éjszakán számtalan puha árny
indul el a szél nyomán, te nem bűvölheted unott hördülésig
az eget, hogy moccanjon már a fénytányér, az a vakmerő
ismeretlen erő; s izzó szemeidben nem gyújt örömet a tőled
messzire menekült csillag-ménes. Vadságodban is gyáva-kényes
őszülő kutyám, nyüszítve futnál viharok elől, ám szórod, fölé
pirulnál, ha csak sejtenéd, hogy pipacs szíveddel növényházi
vizsgát teszel. Igaz, csatakosra ázott, feketébe hajló ordas
viseleted alatt nem didereg a test és lélek, de nem is
tudhatod, micsoda öröm tisztások tömör melegében farkas
röhögéssel szárítkozni. Az ösztöneidben hányódó falkavezér
izmos hívóhangja helyén is a hozzád illetlen, törékeny
Panna szó fitogtatja magát. Elődöd hagyta rád, a farkas-
gúnyát viselő szelídség. Bár a személyedet igazoló törzskönyvi
név: Csengőháti Céda, buta figyelmetlenség vagy rossz tréfa
volt csupán. Udvarias hímek sosem ugrottak meg játékos harapásod
elől, s engedékennyé vált lángoló derekadat egy sem fogta át.
Elvettem tőled a kölyökvárás anya-építő örömét is, sejtjeid
mélyén évről-évre teljesítetlen hamvad el az igény. Ki tudja,
hány szerelmi idény programoz be még, hány zömök, gömbölyű fejű
kölyök bukfencezik faji ösztönöd villámcsapásaiban... Büszke
bordáid és vad tomporod alatt érik az idő, jó kutyám, gyorsan
nő, ami lélek benned, mélyül a nekem esküvésed, és szíved
körül apad, apad az élet anyag-ereje. Egyre jobban gyúródsz,
amikor elmegyek, ám frissen vihogva simulsz, ha érkezem.
Távollétemben olykor ellenállhatatlan vágy fog el apró bűnök
után, új szagokat keresve méteres gödröt ásol, vagy meggyullad
tekintetedben fő ellenséged: az unalom, s darabokra téped.
Házadnak szőnyeg-ágya, szegény lányka csutka-babája áldoz
e játéknak. Néha falat is kaparsz, csúf akadályt, remélve,
hogy egyszer talán utánam enged... És nem szégyelled, nem is
bánod, tekeregve körbejárod vétkedet, majd vigyorogva, céda
kis ringással lesed háborgó kedvemet. Ekkor és csakis ekkor:
ér a neved. Öltél is már, de ha meg nem bocsátanám neked,
született ragadozónak, hogyan élhetnék vérengző fajtársaim
között, akik halállal üzekednek, amikor ölnek... Anyaggá
tömörült fényszerkezet Isten mindhárom lépcsőfoka e földön,
de: a növény habpamacs virága felsőbb parancsra nyílik,
kívül az anyalét akaratán. Te, kutyám, beépített program
szerint szagokat osztályozol komoly képpel, s döntésed
az eredményben. Az embernek meg kell találnia az egyéni kódot,
amellyel a tudatában levő szabad végű elektródot összeköti
a Mindenséggel. - Akarata hegylábától csúcsig megy az Isten!...
Igaz, földre szegett fejjel nem indulhatok vörös
illat-ösvényeken; éneklő hímek hívására csak válaszolok
őszi, tavaszi lázban; s nem hömpölyög utánam gömbölyű
kölyök-had, de mit bánom őket! Mit bánom a pimasz Holdat
a messzire menekült Vénuszt és Szaturnuszt, a sötét lombok
fölött hunyorgó csillagménest. Hozzájuk képest nagyobb
kaland vad fogaim fékezése is, amikor hangoddal harapva
elzárod előlem az emberadta falkajátékot... Kárpótolj
érte, s légy ott velem, amikor farkasügetéssel szabad
mezökre indul a lelkem, és nézz utánam, bármily röviden.