Hibás kamuflázs, avagy homok a gépezetben…

Hibás kamuflázs,

avagy homok a gépezetben…

 

  A féreglyuk vége egy fákkal sűrűn benőtt területen tátongott, a "férfi", mert férfi testet kapott, ügyetlenül próbált felállni. "Állnia" kellett, hiszen ezen a planétán a humanoid egyedek "két végtagjukon, járva" közlekednek. Neki ez igen furcsa lehetett. Náluk a 3457-JK, galaxis, 124.-bolygóján, lebegve jutottak, egyik helyről a másikra, ezért aztán felettébb érdekes volt neki kipróbálni ezt az új dolgot.
  Megállapította, járás közben, különös bizsergést, fáradságot észlel, most már tudta, miért kell ezen a "testen" a tömérdek izomköteg. A szőrzettel sem tudott megbékélni ami beborította a testet, helyenként egészen sűrűnek találta, de mindegy ezt kapta a csapattól, azt mondták, hogy majd megszokja. Fintorogva húzta el a száját, arra gondolva, hogy mennyit kell még gyalogolnia, míg eléri a kitűzött kutatási célját, pedig az otthoniak egészen pontosan a cél mellett nyitották meg a féreglyuk végét.
  Meglepődve vette észre, hogy ennek ellenére elég gyorsan haladt, két fura végtagján.Sosem gondolta volna, hogy szerény, kis tudós létére, idáig el fog jutni, hogy egy másik csillagrendszer élőlényeit, viselkedését figyelheti meg "észrevétlenül", közéjük vegyülve és rengeteg újdonsággal szolgálhatja Mesterét, népét. Már régóta látogatták a "Földet", a mester csak egyszerűen, Dlöf-nek hívta, mert így titokzatosabb volt, ha mások előtt kellett említenie.
  A fákkal sűrűn teletűzdelt terület végére ért és kikukkantott az erdő fái közül, hogy merre vegye az irányt, sietnie kell, mert kevés időt adtak neki a feladatra. Valami épület mellett találta magát, fából volt az is, mint az erdő körülötte. Ijedten visszarebbent amikor először meglátta a kis növésű humanoid egyedet, de aztán a kíváncsiság győzött az óvatossága felett.
  Próbált minél lassabban közeledni, hogy ne rettentse meg a "gyermeket", mert közben a karján levő térdimenzionáló készülék egyéb tudását is felhasználta és ezen keresztül küldte az üzeneteit a bolygójára. Segítségével kikereste miféle egyedet sodort elé a véletlen. Így aztán rögtön tudta nemigen kell félnie tőle, hogy megsebesíti, vagy rossz esetben megsemmisíti a testet, amiben igencsak feszengett most is.
  Ebben a pillanatban a gyermek befókuszálta a szemeivel és legnagyobb meglepetésére sikkantott, vagy valami hasonló hangot adott ki. Sőt kommunikálni kezdett, vele.
-Hát te meg hogyhogy itt vagy?
- Hogy kerülhetsz te ide?
-Kiugrottál a mesekönyvemből?-kérdezte elképedten, miközben közelebb jött hozzá és alaposan megnézegette magának.
-Szerintem senki nem fogja elhinni nekem, ha hazajönnek!-minimum bolondnak néznek!-motyogott magában és kerülgette, bökdöste apró ujjaival. Amikor alaposan körbenézegette, előkotorászta a táskájából a telefonját, gondolta megörökíti a hihetetlen kinézetű egyedet, még most is azt hitte csak valami jelmez lehet, de igen élethű lett az már egyszer biztos…
Kattintott párat és elküldte minden föllelhető ismerősének netszerte.
- Még az a szerencse, hogy nem vagyok olyan ijedős fajta, morfondírozott a lány félhangosan.
A férfi rákérdezett:
- Miért kellene tőlem félned?
- Talán a külsőm nem a megszokott errefelé?
- Hát, nem mindenki ilyen edzett, mint én, aki netes fantazykon nevelkedett és nem mellékesen az erdő közepén lakik. Mondta a lány.
- Szóval szokatlan a külsőm?
- Az, enyhén szólva…
- De miért, hát ki, vagy mi vagyok én?
Erre a lány megragadta a karját és magával cibálta a házba és odaállította egy ezüstösen csillogó nagy tárgy elé. A férfi nem tudta, hogy mi az a tárgy, (de mi tudjuk, egy tükör előtt állt), jobban mondva egy talpig tükör előtt. A lány melléje állt és valóban sokkal másabbul nézett ki mint ő. Sokkal szőrösebb volt, mint a lány, neki a haja volt csak fekete, neki a tömött szőre volt feketés, a kinövésről a fején már nem is beszélve...Talán a cég hibázott, amikor a testet kiosztották számára, s nem a megfelelőt adták, most már látta...
- Tényleg, akkor én mi vagyok?
- Biztosan akarod tudni?-kérdezte a lány.
- Akarom,-mondta a férfi.
- Maga vagy az Ördög.

Utazás

Utazás

Bibliai példabeszédeket, teremtéstörténeteket, regéket, tudományos és misztikus műveket, egyiptomi és tibeti halottas könyveket olvasgatva

1.

 Átmenti földi tartózkodásra szánt teremtmény vagy. Ember. Isten kedvenc gyurmafigurája. Élsz, és lassan-gyorsan elhasználnak a vágyak. Végül már csak egy dologra vágysz: kikapcsolódásra. Kikapcsolásra. Nyugalmi állapotra. A nyüzsgő, pörgő, szerző létezésből való kilépésre. Hagyd hát otthon magad! A fizikai test hátrahagyása garantálja a nyugalmat. Mindörökké.

2.

 Testnek feltámadása. Milyen anyagból? Anyagnélküliből? A megdicsőült Krisztus átsétált a zárt ajtón. A fénylények világában, az örök hazában lesznek kézzel fogható, megtapasztalható dolgok? Megsimogathatom anyám arcát?

3.

 Ami eddig kívül volt, belül lesz. És fordítva. Szenvednek a szenvedtetők, szárnyalnak a megnyomorítottak. S ha egy gonosz törpe a vállaidról akarja elérni a csillagokat, udvariasan leguggolsz hozzá, felemeled. Mert már szereted ellenségeidet. Mert reméled, hogy rádöbbennek: másokon taposva sehova se jutnak. Az elérhetetlen csak önerőből érhető el: önmegtartóztatással, lemondások árán, belső utakon. A mindenség bennünk él. Birtokoljuk. Mindazokkal együtt. akik nem akarják uralni.

4.

 Szabadon közlekedhetsz a szilárd, folyékony és légnemű közegben. Bármikor, bármilyen létformát magadra ölthetsz. Megtekintheted a Teremtő műveit, univerzumszerte. Ez ám a pazar kiállítás!

5.

 A teremtés és az evolúció nem zárja ki egymást. A teremtés, folyamatos átalakítások, tökéletesítések végeredménye. A csillagok: napkísérletek. A bolygók: földkísérletek. S a lénykísérletek vezettek az emberig. A dinoszauruszok is megkapták a lehetőséget, hogy hajtsák uralmuk alá a Földet, de kevesellték. Fellázadtak, s eltöröltettek.

6.

 Ciklikusság. Az évszakokban, az emberéletben, a kozmoszban. Ellentétek harca. Evilági békétlenség, túlvilági béke. Életigenlés. Halálvágy. Gömbbe zárt amőbák. Változatosságok az állandóságban, s azon belül újabb állandóságok burkában nyüzsgő változatosságok. Rétegre réteg, évgyűrűre évgyűrű. Részekre bomlás és összetartozni vágyás. Egyediségek alkotta egységesség. A rendezetlenséget is megengedő rend. Rezzenetlenség, rettenthetetlenség, rendíthetetlenség.  Háborítatlan harmónia. S közben körülötte és benne: ciklikus lüktetés, csakazértis csapongás, tajtékos álmok, szabadon szökkenő szappanbuborékok.

7.

 A mindenütt-jelenvalóságba máris belekóstolhatunk. Itt az internet. Csak lassú, kezdetleges.     Klikk, Japán, klikk,   USA, klikk Ausztrália, klikk Szíriusz… Az egyszerre mindenütt-jelenvalóságra képtelen.

8.

 A mindent bejáró lények vajon örömüket lelik a mindent bejárásban? Vagy rühellik az örökös bolyongást, mely még csak időhöz sem kötött? A végtelenség és örökkévalóság honában még a változatosság is megszokottá, unalmassá válhat…

9.

 Nincs múlt és nincs jövő. Csak jelen van. Most épül a Kheopsz-piramis, most zajlik a waterlooi ütközet, most történik az első holdra szállás, most jelennek meg Marilyn Monroe aktfotói a Playboy-naptárban, S te azt az eseményt élheted át, amelyiket szeretnéd. Szeretnéd?

10.

 Élvezi a lányka,
hogy madárrá válva
szétnéz a világba’.

Nem lány és nem madár,
szél játéka csupán.
Nincs is szárnya neki,
és nem is élvezi.

11.

 Lebegés. Lebegve siklás. Eltűnés, feltűnés, áttűnés. Teleportálás. Közlekedés a vanban, a mostban. Micsoda fárasztó történéstelenség! Micsoda hiányérzet a múlandóság iránt! Érdemes úgy élni, hogy sehonnan se lehet elkésni?

12.

 A tökéletességet elérni kicsit uncsi, kicsit riasztó. Mi jöhet azután?
 

13.

 Hátrálva haladsz a szakadék felé. Ez nem egy szokványos szakadék. Egy óriáskerék kabinjai köröznek a pereménél. Beletalálsz valamelyikbe? Időzítés kérdése, hogy a magasba emelkedsz vagy a mélybe zuhansz. De nem te időzítesz. Menned kell! Hátrálva. Ez az élet. Ez az életed. A földi lét végkifejlete. Ami történik, az nevezhető szerencsének, szerencsétlenségnek vagy isteni gondviselésnek. Beleszólásod többé nincs a dolgokba. A dolgaidba. Magadat, halálod után már nem menedzselheted. Amit itt hagysz, itt marad. Nélküled.

14.

 Az olyan nyitott rendszer, mint amilyen a Föld, önmagában is működik, de befogadni is képes: fényt, hőt, gázt, meteoritot, vulkáni hamut. Kommunikál a környezetével.

15.

 Átlépni a tegnapból a mába nem nagy kunszt. A mából a tegnapba – az a valami!
 

16.

 Fénysebességnél a távolság nullára csökken és az idő áll. Isten az időtlenség ura. Soha sem siet, mégis mindig, mindenütt jelen van.

17.

 Apátlan, anyátlan újszülött érkezik a Földre. Istengyermeknek mondja magát. Ítélkezni akarnak fölötte. Már megint. Változott valami kétezer év alatt?

Ezúttal Ő ítél. Élőket és holtakat. Nem állítja vissza az „igazságos” alá- és fölérendeltségi viszonyokat, jogszabályokat, országhatárokat. Egy új minőséget kínál. A szeretetteljes életet.

18.

 A bűnös lelket megperzseli az Isten közelsége. Képtelen elviselni a jelenlétét. Szökne Tőle, pedig nem bántja, nem taszítja el. S az igazi dráma, amikor rádöbben, hogy még benne is munkálkodik. Tehát: nincs menekvés.

19.

 A földi ember jósága, tisztasága, vagyis a szeretet az Isten tápláléka.

20.

Időutazás a Földön. Időtlen utazás az öröklét honában. Apám elment, anyám elment. Lassan én is készülődök. Nem kell vinnem semmit. Nem vihetek semmit. Csak a lélek puttonyát. Ami akkor jó, ha könnyű. Ha mindent szétosztottál belőle és bűnös vágyak sem terhelik. Fordítsd szájjal lefelé, hogy az érted fohászkodók imái felemelhessék. A kiüresített puttonyt. S vele téged. Ez a lelki felhajtóerő. Ami lenn volt, fenn lesz. Az imák, a sóhajok és az el nem sírt könnyek a Mennybe szállnak…

KempinGerilla

KempinGerilla

A reggel hatos kopott, nyúzott kerekei egyre lassabban forognak a megálló feneke felé. Erre aztán a közeli olajfákról meg nyúlbokrokról folytonosan és kérlelhetetlenül feltörő kabócasikoly végre elhallgat. – Csak ilyenkor tudnak egy kicsit csendben maradni, meg hajnalban, amikor elalszanak - gondolja Lukka, miközben felszáll a járatra, hogy aztán megkezdje szokásos napi rutinját a kempingben. Minden reggel ugyanazzal a busszal indul munkába már vagy három éve, egészen pontosan azóta, hogy az anyja meghalt. Az ő helyét kapta meg a part egyik legnagyobb kempingkomplexumában, a környékbélihez képest busás fizetéssel, amit hiba lett volna nem elfogadni. Még az egyetemet is kénytelen volt abbahagyni emiatt, és átváltani levelezőre, ráadásul a kemping vezetősége igen lelkiismeretesen járt el, amikor kedvező feltételekkel felajánlott neki egy lakást is Zatonban, közvetlenül a kemping melletti településen. A parton dolgozók nagy része innen került ki, és ez meg is látszott az életszínvonalukon. A munka ugyan jórészt szezonális volt, így az év felében kénytelenek voltak más megélhetési forrás után nézni - nagyobb városokban munkát keresni, mint felszolgáló vagy takarítónő, esetleg a síszezonba felszerződni a hegyekbe bármilyen munkára, vagy beugrani kisegítőnek a Nin-i só-gyárba – de még így is jól fizetett. Lukka ebben az időszakban rendszerint szintén Nin-be szerződött a Kalt Surf versenyek meg az azt megelőző tréningek idejére, az év hátralévő napjait pedig otthon töltötte macskájával. Otthon. Üres otthon - végül nem fogadta el a kiutalt lakást, úgy gondolta, valamelyest még kötődnie kell a múltjához, hisz semmi más nem maradt neki azon a házon kívül, ahol felnőtt.
A busz ma reggel lassabban halad a kelleténél. A sofőr unottan fújtat ki a kisablakon a kora reggeli hőségben, a táj kopár aljnövényzetéből feléjük áramló földpárája pedig csakhamar Lukkát is álomba zötyköli. Mire kiérnek a falujából, homloka mögött már kakasoknak épít szögesdrótkerítést végig, egészen az alsó domboldal poros földútjáig, ahol a legközelebbi szomszéd lakik. Lepuriban csak pár tucat vakolatlan ház állt szétszórtan, ám annál több volt a kakas. A vadkakasok a hegyekből jöttek, évről évre többen, s mind bitangabbul. Lemészárolták a macskákat, megsebezték a kutyákat, és megdézsmálták a kertek tövébe ültetett peyote kaktuszokat. Passzióból, a győzelemért öltek.
A dombok tövében mindenki velük álmodik.
De Lukka hamarosan felriad. Izmai már ösztönösen érzik az eltelt időt, tudják, hogy menetrend szerint aktivizálniuk kell rostjaikat, így a lány épp a Zagrad irányát jelző táblánál tér magához.  A tábláról rögtön az a városi legenda jut eszébe, miszerint a háború idején a szerbek egyszer véletlenül ezt a kis falut bombázták Zágráb helyett. Valami kezdő siheder zsoldos lehetett, aki benézte a városnevet, és letarolta a falu felét, köztük a helyi szerbeket is. Ha az apja még élne, mindezt tanusíthatná vagy megcáfolhatná, de a sors úgy akarta, hogy már az első között bukjon el a Nemzeti Gárda soraiból. A ZNG-sek annyit tudtak csak tenni, hogy leköltöztették őt anyja hasában a partvidékre, ahol nagyobb volt az esély a túlélésre. (Vajon élne még, ha Zagradban kapnak helyet?)
A busz elhagyja Smokovic-ot, és negyedórával később már a belső tengerparti utat szántja. A sárga rendszámos, keréktárcsáig feketére krómozott népkocsik ott parkolnak mindenütt az apartmanok fedezékében, a mini marketek és a fél mérföldenként felbukkanó gyümölcsárusok lövészárkaiban, állandó strandidőre ébredő szőke kislányok örömteljesen csillogó szemmel, kezükben matracok színzuhatagban - mindenki csak egyfajta életet tud élni. De az is bizonyos, hogy az emberre hatással van a hely, ahol él. Akik több hetet is eltöltenek itt a kempingben, már egészen biztosan érzik ezt a vége felé. Aztán lassan elkezdenek hazavágyódni a megszokott dobozvilágukba.
Mialatt átvágnak az utolsó falun, Lukka előveszi mobiltelefonját és letölti kedvenc könyvesboltja aktuális ajánlatát, melyet időközönként törzsvásárlói pontjaihoz kap ajándékba. Az olvasás az utóbbi időben kényszerű szokásává vált, minthogy nem igen volt kivel megosztania kevés szabadidejét a domboldal ritkára szőtt közösségében, ahol jóformán csak a háborút túlélt öregasszonyok laktak meg cserzett arcú hegyi munkások, akiknek durva és egyszerű jelleme a legapróbb kifinomultságot is nélkülözte. Olvas hát, ha teheti, műveli magát és azért szereti használni ezt a letöltő oldalt, mert a bónuszaikat mindig az ő ízléséhez igazítják. Az apró figyelmességek teremtenek talajt minden hosszú távú kapcsolatnak – gondolja, és az ablakon kitekintve látja, hogy már nem lesz ideje belekezdeni a novellába, melynek címe ezúttal ez volt: „Vérengzés a Száz Holdas Pagonyban”
A kemping főkapujánál kiszállva Lukka rámosolyog az őrbódé előtt álló férfiakra – jól ismerik már egymást, napról napra ugyanaz a mosoly, néha morcos, máskor kéjes – attól függ, hogyan végződött az előző este. Emlékek, melyeknek rabjai vagyunk, bezárnak minket a jövőbe – Lukka már gyermekkorában megtanulta elfalazni őket mind, mert hamar rájött, hogy, amíg látja őket, semmire sem megy önmagával. Így aztán mindig csak a megfelelő szerepeket játssza el az adott szituációban.
Besétál az öltözősoron és tucatnyi más nő társaságában elkezd vetkőzni. Ma sem bírja megállni, hogy ne vessen egy-egy lopott pillantást más testekre, pedig a szezon eleje óta már jól megnézhette őket mind, de folyton tükörképet kellett vonnia maga köré. Ha fel akarja venni a versenyt a többi lánnyal, akkor ismernie kell a képességeiket. Az idősebbek már nem számítottak, de így is nagy volt a szórás: telt, mégis feszes mellű, szép arcú horvát lányok, akikre csorog a holland férfinyál, s akik hiénák voltak mind – alig várták, hogy kifogjanak egy gazdag külföldit, aki elviszi innen őket fényesebb városokba. Amikor szeptember végére kiürülnek az utcák, bezárnak a bárok, elhal az övezet, és az utolsó német nyugdíjas konvojok is megindulnak, mindig marad néhány üres hely a reggeli buszon: lányok, akiknek sikerült. Nyaranta legalább kettő-három.
Egy ideig Lukka is hitt ebben, de a dolog nem is volt olyan egyszerű: az ide érkező turisták tömege jószerivel családostul jött, apuci meg legfeljebb félrebaszni volt hajlandó az üdülés hevében. Hiszen jó móka a nyaralás. A meleg és biszex párokkal sem lehetett mit kezdeni e téren - az ecsetfejű, felnyírt gizda fiúk már messziről világítottak a tömegben, és elvitték a szóba jöhető kuncsaftok felét - hiszen jó móka a nyaralás - így azonban minden turnusban csupán féltucatnyi szóba jöhető jelölt akadt, akikre aránytalanul sok környékbeli lány jutott. Tudvalévő, hogy az sem mindegy, a kemping melyik részén dolgozol, és milyen plusz munkákat kaphatsz az esti műszakosoknál lévő üresedés esetén. A prémium mobil házak környékére például jószerivel csak a kőgazdag németalföldiek telepedtek le fél nyarakra: böhöm nagy lakókocsikkal meg utánfutóval érkeztek, hozták magukkal motorjaikat, quad-jaikat meg egy rakás biciklit. Extra kiegészítőkkel rendelkeztek és keményen benne voltak a kemping bizniszben. A legújabb göncökkel voltak felszerelve, a legjobb minőségből: palackok, kerítések, merevítők, egyedi tartozékok, zárt kisteher-autónyi hordalék, vagy legalább is több megyényi kifosztott Decathlon áruház. A szemetesek véleménye szerint az idei győztes eddig a központi szaniter melletti soron álló monstre busz. Az átláthatatlan építményt háromemeletesre tippelik, de megfigyeléseik alapján egy komplett lovarda is elférne benne. Ezen a részen nagyon nehéz kifogni valakit, de ha mégis sikerül, az életre szóló főnyeremény. A többi sátorrész szintén lutri, ha csak a leghátsó, kietlen részeken táborozó parti-állatokat nem vesszük számításba – de azokkal nem sokra megy az ember. Csak azért jönnek, hogy minden pénzüket elverjék az elhagyatott partrészeken tartott illegális techno fesztiválokra. Az apartman házak környéke viszont jobb terep: zártabb a rendszer, városi mintázat, kevesebb a váratlanul felbukkanó holland kisgyerek valószínűsége, és sokkal inkább biztos, hogy valaki átutazóban megszáll itt egyedül, vagy a barátjával.
A műszak megkezdődik, Lukka a délelőtt folyamán bejárja az alsó szinteket a H szektor apartmanjainál. A szállásokat reggel kilencig kell elhagyni a távozóknak, így azokkal kezdenek Mariával, aztán még övé az A sor vége is délutánra. Itt az épp távol lévők, strandolók vagy kirándulók után takarítanak majd: mesekönyvek és gyerekjátékok, a konyhaasztalon hagyott laptop, az ágy mellé dobott fehérnemű, használt intim betétek és a tükörre tapadó fogpaszta. Addigra mindenhol lecsendesül a kockás törölközők rajzása, az alsó partmeder sima homokján már csak komótosan vándorolnak majd a bérelhető nyugágyak és napernyők, a nyurga holland lányok felveszik fekete szoknyájukat meg a fehér topjaikat az esti műsor előtt – idén ez a divat, meg a világítós cipő / vagy / és gördeszka.  Naplementére félelemnek nyoma sincs az emberek arcán.
Lukka benyit a soron következő szoba ajtaján, a H16-os csendesen tárul, meg a látvány is: kopaszodó, széttetovált, negyvenes pasas ül magányosan a konyhaasztalnál és cigarettát sodor. Felnéz, szemében ott tükröződik nem csak az elmúlt hét, de az elmúlt évek keserűsége is: a belerakott idő és energia, az egyre csak fodrozódó álmok, melyek végül megromlanak, lejár a szavatossági idejük, a mérhetetlen türelem tumor-mezsgyéje, gyermeksikolyok, velőtrázó hisztéria, feleslegesen elhasznált szavak, és a mindig másodlagossá málló fájdalom. A szobából elvileg ma reggel távoztak már, ez a fickó mégis itt ül a nyaralási kellékektől megcsupaszított szobában: talán pont őrá vár, hogy elvigye innen más, fényesebb városokba, talán a dohányos zacskó és cigarettapapír mellett lévő egyetlen tárgy az asztalon az a kocsi kulcs, ami kinyitja majd új élte zárait. Talán az eddigi legnagyobb esélye.
Közelebb lép hát, legszebb mosolyába bújik, legvágyakozóbb tekintetét ölti – szemeit csillogásra állítja – tökéletes gazellacombjai még egy pillanatra megremegnek mielőtt megszólal:
-    Tekernél nekem is egyet?

Ezer életet élni

Ezer életet élni

Az idők távlatából hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy régen minden egyszerűbb volt.
Az egész élet.
A gazdag ember első szülött fia örökölte a gazdagságot, a többi fiából meg pap, katona – később az idők változásával – jogász, mérnök, orvos lett.
A szegény embernél még egyszerűbb volt, minden fia örökölte a szegénységet.
A lányaikból meg feleség lett, és többnyire anya - néha apáca. A gazdag ember lányából gazdag ember felesége, a szegény ember lányából meg szegény ember felesége.
Az élet kártyaasztalánál a kártyák előre le voltak osztva és a nyílt lapok az asztalon hevertek. Néha akadt egy kis felfordulás, néhány jó lap mégis más kezébe vándorolt, mint akinek le lett osztva, és helyette rossz lapok jöttek.
Az életút azonban többnyire ki volt jelölve és a legtöbben - kényszerűségből, vagy kényelemből - tartották magukat a kijelölt irányhoz.
Ma azonban legtöbben úgy érezzük, hogy az élet kártyaasztalára számunkra kitett kártyákból csakis a jó lapokat szeretnénk felvenni. De ott már egy kis bizonytalanságot érzünk, hogy melyek is azok a „jó lapok”?

Mert ezer életet szeretnénk megélni.

Szeretnénk függetlenül, szabadon élni, senki által nem korlátozva lenni. Tetszés szerint kelni, feküdni, jönni, menni, élni bele a világba, senkiért felelősséggel nem tartozni. Azt tenni, ami nekünk tetszik, tetteinkkel vagy semmittevésünkkel senkinek sem elszámolni.
Szeretnénk meleg családi körben élni. Szeretve lenni, és azt is szeretnénk, hogy a szeretetünket elfogadják. Igaz szerelemben lángolva szeretni. Saját magunkat gyermekeinkben viszontlátni. Picike kezeket fogni, a csodálatos világot nekik megmutatni. Álmukban, kacagásukban gyönyörködni, a könnyeiket letörölni. Életünket tovább adni, a gondoskodást, - amit mi kaptunk - nekik visszaadni.

Szeretnénk hinni. Egy mindent eligazító, jóságos isten kezébe kapaszkodni. A vallásban elmerülni, a templomok csöndjében megbékélni. Hinni azt, hogy valaki gondot visel ránk, csak kérni kell tőle azt, amit szeretnénk, és megadja. Elkövetett bűneinktől, hibáinktól szabadulni, a lelkünkről a terhet letenni. Hinni az azonnali megbocsátásban. Hinni az örök életben, a mennyek országban, a feltámadásban. Hinni azt, hogy elvesztett szeretteink a túlvilágon várnak ránk.
Szeretnénk a hit béklyóitól szabadon gondolkodni. Szeretnénk, ha a mindenható mi magunk lennénk. Szeretnénk mindent megfejteni a természet rejtélyei közül. Távoli csillagokra utazni, mindent szétszedni, mindent kikutatni. Rendelkezni magunk felett, rendelkezni a világ felett. Nem akarunk az életünkkel senkinek sem elszámolni, nem akarunk büntetést kapni érte egy felsőbb hatalomtól. Nem akarunk egész életünkben szolgamód hajbókolni egy láthatatlan lény előtt. A föld forró mélye csak a magma legyen, ne rejtsen semmilyen poklot, ahol halálunk után a lelkünk fizikai kínszenvedésre van ítélve örökre.

Szeretnénk magányos farkasként élni. Önmagunkat megvalósítani. Ne lógjanak rajtunk, ne akarjanak tőlünk semmit. Ne terheljenek a bajaikkal. Ne húzzanak vissza a földre, amikor szárnyalni szeretnénk. Ne pazarolják az időnket, ne szívják el az energiáinkat.
Szeretnénk nyüzsgő baráti kört magunk körül. Szeretnénk, ha velünk örülnének, ha velünk bánkódnának. Megvigasztalnának, jó tanácsokat adnának. Szeretnénk együtt utazni velük érdekes tájakra, együtt nevetni, együtt gondolkodni. A világot velük megváltani.

Szeretnénk főnökök lenni. Irányítani, fegyelmezni. Másokat megítélni, minősíteni. Kegyeket, jutalmakat osztani. Áthelyezni, kirúgni. A szemekben a tiszteletet és félelmet látni. Mások munkáját a magunk érdemének betudni. Szeretnénk sok pénzt keresni, cégautóval furikázni, az autószalonban az extrák között válogatni. Szeretnénk sokmilliós bonuszokat kapni, költségeinket a céggel kifizettetni. Külső cégekkel tárgyalni, árról egyezkedni, kenőpénzt, előnyöket elfogadni.
Szeretnénk szolgálni, másokon segíteni. Sok- sok jót cselekedni. Sok embernek támasza lenni.
A közös asztalra valamit letenni. Időt, fáradtságot nem sajnálni. Értékes munkát végezni. Érezni, hogy szükség van ránk. Adni ételt, ruhát, célt, életet annak, aki szűkölködik. Könnyeket letörölni, mosolyt csalni az arcokra. 


Szeretnénk híresek lenni. Az egész világon ismert lenni. Rajongókkal magunkat körül venni.
Kitüntetéseket viselni, lexikonokba bekerülni. Az újságok címlapján lenni. Irigyelt életet élni, filléres gondokat nem ismerni.  VIP várókban várakozni, meghívókat kapni mindenkitől, aki számít, ajándékokat kegyesen elfogadni.
Szeretnénk csendben meghúzódni, nyugodtan elnyújtózni, kandi szemek elől rejtve élni. Szennyesünket nem kiteregetni, bulvár lapokban nem szerepelni. Mások elől nem bujkálni, emelt fejjel járni. A sok közül egynek lenni, és ne legyen testőrökre szükségünk. Ne akarjanak elrabolni, értünk váltságdíjat kapni. Tükrünkbe nyugodtan nézni, nem aggódni a ráncunk, hangunk, a változó divat miatt.


Szeretnénk tiszta lenni, mint a hó. Becsületes, igaz ember. Életünket példaként élni. Mindig helyesen cselekedni. Magunkat és másokat megbecsülni.
Szeretnénk dörzsölt lenni, ügyeskedni, helyezkedni. Mindenből magunknak a jót kihozni. Másokon, akik balek módra engednek nekünk, csak mosolyogni.

Szeretnénk ezer életet élni. Mindent kipróbálni, és mindennek az ellenkezőjét. Minden lehetőséget, amit a mai színes élet kínál, kihasználni. Amikor fiatalok vagyunk, olyan végtelennek látszanak a lehetőségek. Rálépünk egy útra és elindulunk rajta. Felveszünk az élet kártyaasztaláról néhány kártyalapot, és játszani kezdünk vele. Néhány lapért megharcolunk. Néhányat eldobunk. Eltelnek az évek és a kezünkben levő lapok miatt aggódni kezdünk. Mindig ott motoszkál a kérdés: vajon jól csinálom-e az életemet? Jobb lenne, ha más lenne?
Mi lenne, ha eldobnék néhány lapot? Mi lenne, ha más lapokat vettem volna fel az asztalról?
Máshová jártam volna iskolába? Más foglalkozást választottam volna? Mást vettem volna feleségül /férjül/? Más dolgokat tartottam volna fontosnak?
Mit kellene megváltoztatnom, hogy jobban érezzem magam? Elégedetlenséget érzünk. Most már csak mindig ez lesz? Csak ennyi az életem? Szeretnénk még kilencszázkilencvenkilenc életet, amit szeretnénk megélni, amit jó lenne kipróbálni! Amilyen életet eddig magunknak felépítettünk hirtelen olyan szűknek, olyan értéktelennek látszik. Mások élete pedig olyan jónak, olyan tágasnak, olyan nagyszerűnek.  Csak azt ne felejtsük el, hogy ők is más valakik életét irigylik, mert ők is ezer életet szeretnének élni.

Béla cigány búcsúja

Béla cigány búcsúja


                                              " Minden emberi lény szaba-don születik
                                                és egyenlő méltósága és joga van."
                                                           /Az emberi jogok egyete-mes nyilatkozata 1. cikk /

    Nagyapám, az egyszerű falusi asztalosmester kétféle embert ismert: a rendeset és a gazembert. A rendes emberek közé sorolta a zsidó fűszerest, Béla cigányt, aki a kocsmában hegedült, Filipet, aki lengyel menekültként házasodott be a falu egyik családjába, Sztanojovicsot, a vándorló asztaloslegényt, a drótos tótot, aki időnként megjelent fazekakat foltozni, meg Kossuth Lajost, aki-nek a fényképe ott volt a könyvszekrényben egy vaskos könyv első oldalán. Közös jellemzőjük volt, hogy valamennyien csinál-tak valami hasznosat, és nem csaptak be senkit.
    S ki volt a gazember nagyapám teóriája szerint? Mindazok, akik mások munkájából éltek, loptak, csaltak, hazudtak, s köpö-nyegforgatóként hasznot húztak mások hiszékenységéből. Ezek közé tartozott Hitler, Sztálin, Rákosi, a félkarú végrehajtó, Bóka Ferkó, aki a bolt elől ellopta a szánkómat, és Kanalas, aki a há-ború előtt leventeoktató volt, aztán az MDP megalakulása után egyszeriben pártvezetőségi tag lett a faluban.
    Az egész környéken tisztelték őt a jó munkájáért. Volt hát kikből barátokat választania. Akár a jómódú gazdák, akár a ta-nácselnök barátja is lehetett volna. Becsülték is egymást, de csak úgy három lépésről. Mindössze három ember volt, akit barátjának vallott. Károly bácsit, aki hat hold földön gazdálkodott, Gyuri bácsit a kádármestert, meg  a Béla cigányt.
    Különös barátság volt ez, hiszen Béla akár a fia is lehetett volna. Furcsállták is a falubeliek, de nagyapám önérzetes, makacs ember volt, ritkán változtatta meg az elhatározását. A barátságot meg egyenesen szent dolognak tartotta, ebbe nem tűrt beleszólást még nagyanyámtól sem.
    Minden kocsmában más - más banda muzsikált, s a borközi mulatozáshoz bármelyik megfelelt. De Béla volt a környék legjobb prímása. Nagyapám meg a községi dalárda legjobb tenor énekese. Mondják, hogy ha belépett a kocsmaajtón, Béla kezében megállt a vonó, s bárki fizette is a nótát, az öregnek kellett folytatnia. Ő meg az egész bandának rendelt, és velük mulatott, míg a kedve tartotta. Nem is volt olyan névnap, születésnap a családban, hogy Béla el ne húzott volna az ablak alatt egy - egy szép nótát. Nagy-apám meg beszólította őket, és odaültette a vacsoraasztalhoz. Még csomagoltatott is nagyanyámmal, hogy legyen a gyerekeknek is.  
    Ő maga semmilyen hangszerhez nem értett, de nagyon szeret-te a zenét. Apámnak vett egy hegedűt, hogy legalább ő tanuljon meg játszani rajta. S kit fogadhatott volna föl zenetanárnak, mint a Béla cigányt.
    - Aztán mit kérsz a tanításért, Béla? - kérdezte tőle az első óra előtt.
    - Mit kérhetnék? - szerénykedett a prímás. - Nem olyan nagy dolog ez, Jani bátyám...
    - Semmi se nagy dolog, amihez ért az ember. Nekem se nagy dolog ajtót, ablakot, bútort csinálni, de ezért a tudásért meg kel-lett szenvednem. A te tudásod se kisebb értékű, Béla! Én aszta-losmester vagyok, te meg a hegedűé. Tudod mit? Adok egy fél disznót, ha elfogadod fizetségül.
    Béla lelkiismeretes tanárnak bizonyult, mindent megpróbált, amit csak lehetett, apámból mégsem lett hegedű virtuóz. A kottát egyikük se ismerte, s mint kiderült, csak a tanárnak volt abszolút hallása. Meg kellett elégednie azzal a néhány nótával, amit úgy, ahogy sikerült belesulykolnia. Nagyapám azonban állta a szavát; disznóvágáskor elvitte Bélának a fél disznót.
    - Nem érdemlem én ezt, mester úr...- szerénykedett a másik. - Még alig tud valamit a fia.
    - Nem a mesterben van a hiba - állapította meg az öreg. - Jól látom én, hogy ennek a gyereknek botfüle van. De azt is látom, Béla, hogy te többet tettél, mint amit vállaltál; megszeretteted vele a zenét.
    Bélának két fia volt, a fiatalabbik pont egyidős velem. Egy úton jártunk iskolába. Együtt jöttünk, mentünk, nagyon jó bará-tok lettünk. Amikor beteg voltam, ő jött el hozzánk megmutatni a leckét. És senki se csodálkozott, amikor az év végén jutalom-könyvet kapott az iskolában a kitűnő bizonyítványa mellé.
    - Olyan tehetséges, mint az apja - állapította meg nagyapám. Meglátjátok, ebből a gyerekből még lesz valaki!
    Hogy mi lett Karcsiból, nem tudom. Az apját olyan csapás érte, amit soha többé nem tudott kiheverni. Az ötvenes évek ele-jén elrendelték, hogy csak olyan zenészek muzsikálhatnak a kocsmákban, akik elnyerik a megyei hivatal engedélyét. A többi-eknek el kell menniük segédmunkásnak valamelyik gyárba. Béla zenekarának is vizsgáznia kellett, s a megye legjobb cigányzené-szei megbuktak ezen a vizsgán.
    A faluban többféle pletyka is terjengett az esetről. Az egyik biztos helyről tudni vélte, hogy azért buktak meg, mert nem isme-rik a kottát. A másik azt suttogta, azért tiltották ki őket a kocs-mából, mert a kulákoknak muzsikáltak.
    Nem tudom, nagyapám utána járt - e a dolognak, de az biz-tos, hogy abban az időben nagyon sokat káromkodott, és soha nem tért be a megmaradt egyetlen szövetkezeti vendéglőbe, ahova egy másik faluból hoztak új zenekart.
    Béla nem szólt egy szót sem, de attól kezdve gyakran láttuk részegen támolyogni az utcán hegedűvel a hóna alatt. Egy nap az-tán fölpakolta a családját, és elköltöztek nemcsak a faluból, de még a megyéből is.
    Több, mint tíz év telt el, mire újra találkoztam vele. A falu-végi autóscsárda sarkában ült egyedül. Borotválatlan volt az arca, a ruhája kopott. A fekete hegedűtokot a falnak támasztotta. Előt-te az asztalon félig ürített pohár.
    - Ki ez az ember? - kérdeztem a kocsmárostól. - Olyan isme-rős, mégsem tudok rájönni, kicsoda...
    - Szegény nagyapád barátja volt.
    - Csak nem a Béla?
    - De ő. Béla, a megye legjobb cigányprímása. A torkával van valami baj. Azt hiszem, rákos. Olyan rekedt, alig érteni a szavát. Pedig hát hajdan...öregapád a nyakába ültette, úgy muzsikált.
    - És a családja, a fiai?
    - Nem beszél róluk. Azt hiszem elváltak, amikor elmentek innét.
    - Imre bátyám! - mondtam. - Adjon neki vacsorát, meg egy liter vöröset. Én fizetem.
    - És mit mondjak neki?
    - Nem is tudom... talán azt, hogy szegény nagyapám küldi. Ha élne, biztosan ezt tenné ő is.
    Talán fél óra is eltelt. Iszogattunk, beszélgettünk a baráta-immal. Egyszer csak megállt az asztalunk mellett a kopott ruhás, borotválatlan ember, álla alatt a kopott hegedűvel. Felénk biccen-tett, aztán halkan játszani, rekedt hangján énekelni kezdett: " Pi-ros pettyes ruhácskádban láttalak meg téged..." A nagyapám nó-tája.
    Amikor befejezte, fölálltam, megszorítottam a kezét, és a zsebébe csúsztattam egy százast.
    - Köszönöm , Béla bátyám...
    Ő azonban megingatta a fejét és visszaadta a pénzt.
    - Nagyapád ezt a nótát előre kifizette nekem - mondta. - Ha-nem azért megkérnélek valamire, fiam. Mutasd meg a sírját, hogy még egyszer, utoljára ott is elhegedüljem neki.
    Megmutattam. A barátaim is követtek bennünket. Öreg este volt már, senki se járt a temető környékén, így nem volt akit megbotránkoztasson  " a temetői mulatozás".
    Nemsokára Béla is meghalt. Valóban rákja volt. Apámmal együtt mentünk el a temetésére. Hazafelé jövet lehorgasztott fejjel ballagtunk, mindkettőnket elfoglaltak az emlékeink. Amint belép-tünk a szobába, apám levette a szekrény tetején porosodó hege-dűt, és játszani kezdte a Bélától tanult talán egyetlen nótát, amire még emlékezett: " Juhász legény fekete subája..."
    A szobában még sokáig ott csengtek - bongtak a dallam fosz-lányai. Nem úgy, ahogy apám megpróbálta elnyekeregni, hanem úgy, ahogy egykor Béla játszotta. Béla cigány, nagyapám barátja.

Az unatkozó szörnyecske

Az unatkozó szörnyecske

 A, zöldellő rét közepén egy kőházikó állott rózsaszínre festve, benne lakott a kis szörnyecske. Sok játéka volt és sokat varázsolt nyitott ajtóval várta a rengeteg barátot. Mindennap sok vendéget fogadott és velük napestig játszott. Ám egy nap nem jött több gyerek és a szörnyecske unatkozni kezdett. Várt bizony sokat napokat, heteket, de nem jött senki se. Végül nagy toppantott és így szólt: Ha nem játszok, unatkozok, ha unatkozok, rosszalkodok! – azzal a szörnyecske kilépett az ajtón és elment, hogy világot lásson.

1  A kis ellátmányos hajó lassan betolatott a Plútói katona űrbázis teher dokkjába miközben a pilóta kommunikációs csatornát nyitotta vezérlő terembe.
- Itt az öszvér 441-es teherhajó pilótája beszél! Át haladtunk a dokk kapun és leszállási engedélyt kértünk
- Itt a vezérlő terem beszél! Vettük a kérelmét, lassan haladjon el a letapogató falak között, küldje át a fuvarlevelet és várjon a további utasításra
- Vettem! Az utasítást végre hajtom! – hajó lassan benavigált a letapogató falak közé mire a vezérlő teremben egy emelvényen megjelent a hajó holografikus képe.  Az első tiszt az emelvényhez lépett és neki látott feladatának.
- Számítógép háromfázisos letapogatást kérek!
- Igenis uram. Első fázis: Életjelek! A hajón tíz személy tartózkodik, mindannyian a legénységhez tartoznak nincs azonosítatlan személy a fedélzeten. Kettes fázis: állapot!
A hajó műszakilag rendben van, nem veszélyezteti a bázis! Harmadik fázis: Biztonság! A hajón nincs azonosítatlan vegyi vagy robbanó anyag a megrendelt hadi eszközökön és vegyi anyagokon kívül. A vizsgálatot befejezetnek, tekintem. Az első tiszt biccentett a kommunikációs tisztnek, aki megtette az utolsó lépéseket.
- Kérem, küldje át a fuvarlevelet.
- Azonnal át küldöm. – az adatok átkerültek a központi számítógépbe, mire az veszettül sípolni kezdett. A fuvarlevélen egy azonosítatlan adat töredék volt, amit rendszer biztonsági kockázatként kezelt.
- Öszvér 441-es maradjon lebegő pozícióban! – mondta a kommunikációs tiszt miközben magához intette az első tisztet.
- Uram a számítógép talált egy ismeretlen fájlt a fuvarlevélben. Mit tegyek? 
- Futasson le egy biztonsági programot az öszvér számítógépén és a miénken is, és lehetőleg minél előbb, mielőtt még Nosferatu észrevenné a késlekedést és ránk mászna…
- Mit kéne észrevennem? – szólalt meg egy bariton hang a hátuk mögött mire a két tiszt hátán a hideg végig kúszott, majd megállapodott a tarkójukban. A hírhedt hirtelen haragú Nolan tábornok a pulthoz lépett félre söpörve a két reszketőt, tisztet, majd belenézett a munkafolyamatba. Két perc olvasás után vörös lett, mint a szuper nova, majd rájuk nézett.
- Ugye tudják mi lesz itt húsz perc múlva?
- Igen uram disz szemle. Az admirális itt fejezi be az ellen őrző kör útját.
- Okos fiú maga. – mondta Nolan miközben megpaskolta az első tiszt arcát. – tíz rohadt percük van arra, hogy a rakomány a raktárakban a hajó pedig messze innen a bús picsában legyen, vagy különben úgy rúgom seggbe magukat, hogy meg sem álnak anyuci szoknyájáig! Értve vagyok?
- Igen uram. – válaszoltak egyszerre, majd a kommunikációs tiszt gyorsan megadta leszállási engedélyt. A hajó végül leszállt és a dokkmunkások villámként száguldoztak a raktárak és hajó között az ügyeletes tisztek trágár bíztatásával kísérve. Amikor az admirálist szállító hadihajó végül elhagyta mélyűrt a dolgok még jobban felpörögtek így senki se figyelt fel a sarokban álló automatapolírozó gépre, ami megmozdult majd suttyomban oda gördült a fogadó rámpához, aktiválta a permetezőt és csúnya dolgot művelt.

2.  Az admirálist szállító komp puhán landold háttal a rámpának majd a hátsó ajtó lassan kinyílt. Nolan tábornok a főtisztek és a fogadásra oda rendelt kadétok és zászlósok kihúzták magukat, szalutáltak, és farkas szemet néztek az admirálissal és két emberével, akik éppen kiszálltak a kompból. Az admirális éppen szalutálni akart nekik, amikor szó szerint hanyatt vágta magát, de nem számára rendezett díszszemlétől. Akkorát nyekkent az acél rámpán, hogy még a fal mellet dolgozó hegesztő robotok is együtt érzően szisszentek fel. Két kísérője se járt jobban. A levegő egy másodpercre megfagyott, majd Nolan tábornok orvosi segítségért kiáltott. Két ápoló érkezett egy orvos kíséretében, majd üggyel, bajjal a lebegő hordágyakra segítették a póriul járt vendégeket és gyorsan az orvosi szobába siettek velük. A tábornok a fogadó bizottság felé fordult.
- A dokkért felelős személyzet kivételével mindenkinek spuri van! Oszolj! – miután a többség eltávozott a tábornok a három tiszthez és az húszfős rakodó személyzethez fordult.
- Remélem büszkék magukra! Hála hanyagságuknak az admirális totálisan padlóra került! Nem tudom ki volt az a háziállat, aki elfelejtett takarítani maga után, de azt most megígérem maguknak, hogy ha engem ezért elővesznek, úgy én magukat fogom elővenni! Értve vagyok?
- Igen uram!
- Most pedig ereszkedjenek négy kéz lábra és nyalják tiszttára azt a rámpát, mert különben megnézhetik magukat!
- Igenis uram! – a tábornok magára hagyta a személyzetet, majd az orvosiba ment érdeklődni az admirális állapota felől. Az öregnek szerencsére semmi komolyabb baja nem lett s ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy tízperc múlva magához rendelte a tábornokot és olyan patáliát csapott, hogy azt még hat szinttel lejjebb is hallani lehetet. Ezután rögtön hajóra szállt és visszatért a központi bázisra. Nolan tábornok pedig ott állt az ablaknál és dühöngve siratta fényes karrierjét, ami a nap felé lebegett egy képzeletbeli koporsóba zárva. Merengéséből az ajtócsengő rántotta ki és az első tiszt robogott be rajta.
- Uram találtunk valami érdekeset.
- Netán a felelőst, mert szeretném jól megszorongatni a nyakát!
- Úgy is mondhatjuk. Azon kívül, hogy a rámpát padlóviasszal fújták le, találtunk egy üzenet is. – azzal egy fém lapot nyújtott át a tábornoknak, amire egy rövid üzenetet gravíroztak. : Rosszalkodik, a szörnyecske játssz vele, hogy ne tegye” A tábornok dühösen remegni kezdett.
- Szóval unatkozik, a szörnyecske csak kapjam a kezeim közé és én szörnyen jól fogok mulatni. –az első tiszthez fordult – mostantól az lesz a feladata, hogy megtalálja és elkapja a mókamestert!
- Igenis uram!   

3. Az át dühöngött díszszemle után Nolan tábornok végig aludta az éjszakát és a helyzethez képest jó hangulatban ébredt. Szinte úgy érezte, hogy lebeg a levegőben és mikor kinyitotta szemét közelről bele bámult a világító testbe. Tényleg lebegett. Úszó mozdulatokkal megfordult és elrugaszkodva belekapaszkodott az éjjeli szekrény sarkába a kommunikátora után kapott.
- Itt Nolan tábornok beszél! Ki szórakozik a mesterséges gravitációval!
- Nem tudjuk uram! Valaki behatolt a rendszerbe és átvette a felső szintek ellenőrzését.
- Akkor vegyék vissza, barmok!  
- Vettük uram. Már kész is van. Visszaállítjuk a mesterséges gravitációt. – mielőtt még a tábornok kimondhatta volna a „várjanak” szó első betűit minden visszatért a régi kerékvágásba és ő puffanva félig az ágyon félig a padlón kötött ki. Szitkozódva felöltözött és az irodájába sietett ahol újabb üzenet várta a falra festve: „még mindig unatkozok, így tehát tovább rosszalkodok”. A tábornok a pingálmányra szegezte a fegyverét és épp tüzelni kezdett volna, amikor is minden előzetes jelzés nélkül az első tiszt rohant be rajta.
- Uram a vicc mester újra lecsapott.
- Tudok róla. A gravitációs poén

- Nem uram a torpedók!
- Hogyan?
- Az összes torpedót élesítették és szétszórták őket a bázison!
- Akkor használják a torpedókba épített nyomkövetőket és találják meg őket.
- Lehetetlen uram. A nyomkövetőket deaktiválták.
- Akkor mit áll itt, mint egy faszent! Mozgósítsa a legénység összes tagját és kezdjenek el gyors iramban keresni! Most!
- Igenis uram! – az első tiszt ki rohant az ajtón és nem sokára a tábornok is követte, hogy részt vegyen a keresésben. Végül mindegyik torpedót megtalálták kivéve azt, amii a menzán volt elrejtve és végül is fel is robbant.  A tábornok ezt nem igazán bánta úgy is pocsékul főztek a konyhán. Az otromba tréfák áradta pedig tovább zubogott. Hol a fűtés bolondult meg, hol hangszórók keltek életre és non-stop üzemmódban ontották magukból ugyan azt a katonai indulót. A személyzet nem találta tettest a tábornok arcán a vörös szín mindennapi jelenséggé vált és az-az átkozott szörnyeteg még mindig unatkozott.

4.

Újabb pokoli hét telt el. A harmadik. Értekezlet- értekezlet után, de még semmi eredmény. A főtisztek kimerültek voltak és Nolan tábornok nagyon közel állt ahhoz, hogy idegbajt kapjon. Feje szokás szerint vörös volt és egésztestében remeget, mint kocsonya a centrifugán.
- Mondjanak már végre valamit! Mutassanak, fel eredményt vagy csak egyszerűen táncoljanak meztelenül az asztalon, rosszabb már úgy sem lehet a helyzetünk.
- Nincsen semmi új leszámítva az a pikkelyes sárkányszerű hologram, ami már hetek óta az állomáson flangál és magában kuncog. Ma reggel is elment mellettem a folyosón. Szólt az egyik altiszt. – a tábornok frissen gyártott ágy rúgóként egyenesedett ki ültében.
- Hogy mit mondott?     
- Miért maga nem is látta?
- Azt akarja mondani, hogy az izé már hetek óta itt van és maga csak most szól?
- Én azt hittem, hogy ez is valami tréfa.
- Ébresztő virágszálam! Egy unatkozó szörnyeteg áldozatai vagyunk és ön meg egy sárkány látott a folyosón. Összefüggés arany apám! Egy meg egy az kettő, az unatkozó vicc mester és a sárkány bizony egyenlő! Maga annyira hülye, hogy ha egyel, kevesebb agysejtje lenne akkor, marharépa lenne, és az ágyásban vegetálna!  Tegyen végre valami hasznosat és mutassa azt az izét! – az altiszt sietve a holografikus kivetítőhöz lépett, majd beadta a képet a biztonsági adatrögzítőből.  Az asztal fölött egy életű két lábon járó bárgyú pofájú sárkány képe jelent meg.
- Nos, itt a tízezer dolláros kérdés. Mi ez? Felismeri maguk közül valaki ezt az ocsmányságot?
- Nem vagyok biztos benne, de mintha már láttam volna valahol ezt a rém pofát. - szólalt meg az egyik százados. Nolan is megnézte közelebbről és neki is derengeni kezdet a pirkadat a hegyek mögül.  Ez a sárkány nem volt más, mint Vidor Vili egy interaktív holografikus játék program főszereplője. Arra is emlékezett, hogy cég nemsokára csúnya véget ért, amikor is kétes értékű vállalkozásba fogtak. Érhetetlen módon holografikus házaló ügynökkel és Jehova hittérítőkkel árasztották el a Földet, ami érthető módon a népesség nagyobb hányadának nem igazán jött be. Nolan még a fő tervező nevére is emlékezett. Gyorsan ráfirkantotta egy papír cetlire és átnyújtotta az első tisztnek.
- Ezt a muksót tíz órán belül itt akarom látni!
- Igenis uram!

 

5. Nem telt bele hat óra és a kommandósok egy kövérkés férfit vonszoltak színe elé. Dús pofaszakálla volt és riadtan nézett rá.
- Mit jelentsen ez! Ez felháborító! Mit akarnak tőlem? –  a tábornok aktiválta a holografikus képet.
- Ez az ön gyermeke ugye?
- Ha úgy vesszük igen. De ez a program már évek óta nincs jelen sehol. Bezúzták mind
- Érdekes módon az egyik túlélte és az idegeinkkel játszik.
- Igen ez akkor is nagy problémát jelentett. A program fejlett mesterséges intelligenciája és az interaktív egységek következtében Vidor Vili mindig is kiszámíthatatlan és önfejű volt és állandóan elszökdösött. Ezért is vonták be a piacról.
- Akkor ön most esélyt kap arra, hogy bevégezze, amit mások elkezdtek. Tűntesse el az, izét az állomásomról vagy különben élete végéig az állomás egyik zárkájában fog vendégeskedni egy izmos kopasz fickó társagában, aki cicámnak fogja szólítani önt. – azzal a kövérkés fickót egy jól irányzott rúgással ki tessékelte az irodájából.  

6. Háromhét s plusz egy nap után végre vége volt a tortúrának. A főtervező végül hatórás hajsza után egy mágneses csapdával foglyul ejtette Vilit. Átöltötte egy adatkristályra, amit az, első tiszt egy hordozható széfbe helyezet és a széfet fegyveres kísérettel a Holdra vitette a veszélyes anyagok bázisára. Ott az egészet belehajította egy feneketlen aknába és betonnal töltötte ki azt, hogy Vili soha senkit se szívathasson többet. A bázis legénysége hősként ünnepelte a tábornokot és tiszteletére egy rövid dalt költöttek:
Unatkozott a szörnyecske, mókázni támad kedve, ez lett veszte. Nyakon csípték a fogdmegek, börtönbe került őkelme. Csíkos rabruhában, szomorúan bámul ki a rácson a nagyvilágba.
Be lesz zárva bizony örökre, és íme, lecke: Minden szörny tudja jól Nolan tábornokkal ujjat ne húzz soha.

Mostepha

Mostepha

Ágnes 15 éves volt, Mostepha 27. Amikor a kislány először meglátta a férfit a kultúrház folyosóján, alig akart hinni a szemének - magnetikus szépség. Eszébe sem jutott, hogy ez a gyönyörű, felnőtt, egzotikus férfi valaha is figyelni fog rá. Épp francia tanfolyamra iratkozott be, aztán kiderült, hogy Mostepha a tanár... az eddigieket erős lelki nyugalommal viselte Ági, ugyanis Mostepha teljesen elérhetetlen volt, nem úgy csodálta, mint valami olyat, amihez köze lehetne.
Nagyon élvezetes volt a tanulás, érdekes volt, hogy tanáruk más kultúrát közvetít, mint a megszokott, Afrika és Ázsia felé is tágította kissé a nyelvtanulók horizontját. Érdekes volt, hogy nagyon közel hajolt mindenkihez, úgy magyarázott, de Ági érezte, hogy ez a férfi részéről nagyon természetes. Később olvasta, hogy az arabokat pontosan ez jellemzi, egész másképpen bánnak a személyes térrel, mint az európaiak.
Igazán nagyon élvezetes volt a tanulás, Mostephának hamar feltűnt, hogy Ági agya vág, mint a borotva, ő is élvezte, hogy nem hiába magyaráz.
Egyszer óra alatt Áginak vérezni kezdett az orra, kikéredzkedett a mosdóba. Az óra már a vége felé járt, Mostepha gyorsan befejezte a tanítást, aggódva, egy halom papírzsebkendővel Ági után ment. Amikor elállt a vérzés, határozott mozdulattal megfogta, kissé hátrahajtotta Ági fejét, hogy meggyőződjön róla, minden rendben. Szokatlan volt a lánynak, hogy még közelebb került a személyes teréhez, az arca egész közel. A következő napokban ez a jelenet sokszor eszébe jutott.
Órák után Mostepha egyre gyakrabban hívta meg sütire, üdítőre, és mesélt Algériáról, a gyerekkoráról, érdekes volt, ő pedig jóval később is pontosan fel tudta volna idézni ezeket a történeteket. Akkor szembesült azzal a fokozatossággal is, amit az észak-afrikai kultúrák, majd Szicília, és Olaszország képvisel - az indulatok kezelése, az illem, a nőkhöz való hozzáállás terén.

Fokozatosan kialakult benne egyfajta kettősség Mostepha irányában - érezte, hogy valami "bűnös", azaz nem tiszta dolog vezeti a férfit vele kapcsolatban, persze elragadta a szenvedélyes szerelem, de lelke mélyén tudta, hogy tanára tulajdonképpen nem igazán jó hozzá. Például kapott tőle egy francia nyelvű könyvet, ami egy tapasztalatlan lánynak az érintések, az érzékiség iránti nyíladozó érdeklődéséről szólt - nagyon giccsesnek, érdektelennek érezte (az érintésekről meg volt a saját elképzelése, unalmasnak találta, hogy erről olvasson) szerette volna, ha valami értelmes könyvet ad. Átsuhant rajta a gyanakvás, hogy a férfi nem is annyira értelmes, mint gondolta. Ő is ajándékozott neki egy könyvet, amit magának is szívesen megvett volna, nehezen mondott le róla, de áldozatot hozott, és később soha nem olvasta el: Stendhal: La Chartreuse de Parme. Évekkel később bukkant rá a városi könyvtárban, bele volt írva tollal az elejére "B. Mostepha ajándéka a könyvtárnak"...

De ne vágjunk a történet elébe... Kezdődtek a találkozgatások, külön megbeszélések a könyvtárban, simogatások, csókok a félreeső helyeken - a könyvtár csodaszép épületében. Ízelítő a fűszeres arab szerelmi kultúrából, persze drog hatású... És egyszer, amikor majdnem hazáig kísérte, de hirtelen megállt, és bájosan törve a magyart, azt mondta: „Felek aniadtol” - és ebben a mondatban is ugyanazok a csapdák. Abban az időben, még Mostepha előtt, Ági hiába epedezett egy osztálytársáért - Balázs nagyon értelmes, egyedi humorú fiú volt, Dosztojevszkijt olvasott, ezzel is nagy hatást tett a lányra.. Balázs egyszer osztályfőnöki órán kijelentette, hogy a szerelem csupán a fajfenntartási ösztön által vezérelt, nevetséges folyamat. Áginak ez egyszerre tetszett, ebben is a fiú függetlenségét látta, de kicsit naívnak is érezte a kijelentést - „no várj csak” - gondolta magában, és egy egész pici keserűséget is érzett. Az nyilvánvaló volt, hogy Balázs is becsüli őt, de nem igazán jött visszajelzés a részéről, csak találgatott - bizalmas barátnője biztatta, de nem kapott a fiútól elég jelzést, és valahogy esetlenné vált a közelében. Bezzeg Mostepha értette a módját, hogy tündöklőnek érezze magát, de akkor még elég hamvas volt ahhoz, hogy a beképzeltségnek a nyoma se környékezze meg, - olyan volt, mintha az egészet kívülről figyelné.
Egyszer úgy adódott, hogy ketten ugyanazon a vonaton utaztak. Egyedül voltak. Mostepha behúzta a fülke függönyét, szenvedélyesen csókolni és símogatni kezdte. Ági emlékezetében furcsán különös jelentőséggel megmaradt a kockás rakott szoknya, amiben akkor volt. Furcsán érezte magát, egyszerre jól, de egy ici picit mintha valami centrifugába került volna, meg olyan érzése is volt, hogy a barna, tüzes szemű férfi fel akarja falni, mint valami ennivalót - kicsit kívülről érzékelte a férfit elöntő vágyat, bár elementáris élmény volt neki is ezzel együtt – de hát félt.
"Az" nem történt meg köztük, Mostepha azt mondta neki, hogy nem akarja lerohanni, majd ő szóljon, ha készen áll. Ági hálás volt ezért, persze attól kezdve szinte csak erre tudott gondolni, izgalommal vegyes félelemmel, mint aki lopni készül, vagy valami más törvénytelent cselekedni, amiért büntetés jár…

A szüleinek egyszer csak feltűnt a dolog, komolyan elővették (Mostepha nős ember volt, két gyerekkel) és neki magának is bűntudata volt. Kivették a francia óráról, és ő engedelmesen megszakította vele a kapcsolatot. Kétségbeesett rajzokat készített, arról álmodozott, hogy Mostepha eljön és elrabolja. Aztán, mikor azon gondolkodott, mi lesz, ha elrabolja, és hogy fognak élni utána, akkor semmi igazán vonzó nem jutott eszébe, mégis, rögeszméjévé vált a várakozás. Közben volt, hogy a városban sétálva elment a cukrászda előtt, és ott meglátta, ahogy szerelme elmélyülten beszélget... egy nővel, aki nem a felesége. Nem érte meglepetésként, nem is gondolkodott ezen, a saját képzeletvilága foglalta le. Hónapokig rajzolta őt, őt őt, emlékezetből.
Közben összetett okok miatt kezdett depresszióba süppedni, ami egy-két év alatt odáig fokozódott, hogy nem tudott beszélni sem. Ez nem volt semmiféle összefüggésben a Mostepha-szerelemmel, attól másképp fájt a szíve, annak mindig volt intenzitása, nem depresszív jellegű érzés volt.

Ezen a mélyponton egyszer kiment a barátnőjével a városi strandra, úszott néhány tempót, de főleg a parton szorongott. Egyszer csak szembejött Mostepha. A szép férfi szemmel láthatólag megörült, Ági pedig mintha valami ködön át érzékelte volna a jelenlétét. Látta az arcát, és hogy mozog a szája, és hogy valamit mond, és tudta, hogy mosolyogni lenne jó, de képtelen volt, kifejezéstelen arccal nézett rá. Hallotta, hogy kérdéseket tesz fel, de nem tudott válaszolni. Egyszer csak abbahagyta, és az utolsó mondatát Ági élesen hallotta, nem is felejtette el, azt mondta dühösen - Hát, ha semmi mondanivalód nincs a számomra, akkor szia! - és megfordult, elment. Nagyon rossz volt, hogy képtelen utána menni, szerette volna azt mondani, hogy várjon, de egyszerűen nem ment. Így távozott végleg az életéből.

Az ágy

Hephaisztosz, Aphrodité, Árész


Hephaisztosz:
(ötvösmunkát készít, közben morgolódik) Nyakláncot a hölgynek! Karkötőt! Csengettyűt, kösöntyűt, kesztyűt, lábtyűt, kütyüt! E durva ujjaknak hála... erre használja, meg néha masszázsra... De mit csináljak, mikor azt mondom: vége, Zeuszra! - mindig körülhízeleg a boszorka...


Segéd kentaur:
Uram, úgy hírlik, becses felesége újra készül szépségversenyre, hogy felséges bájait más Istennőcskékkel összemérje, hihihi...Tudom, Ön nem kedveli az efféle hívságot...


Hephaisztosz:
Hallgass fickó vagy megbánod! Emlékeztetlek, kettőnk közül ki a halhatatlan.


Kentaur:
Ó Uram, csak nem képzeli, hogy ugratni akartam?...


Hephaisztosz
(egyedül): múltkor valami rohadt almán veszekedtek, most meg ez a nyavalyás szépségverseny. Még csak az kéne, hogy én odamenjek - sántán, szakállasan - az efféle népség a munkát lenézi, csak amit kiizzadok, az eredmény kell néki. Engem csak nevetnének és sajnálnák a feleségem, aztán vígasztaló akadna nyomban, nem is egy. No persze így is akad. Az úrfi kerülgeti újabban, azt nyeríti ez a gyalázatos kentaur - nem volt az úrfinak elég a kráter, ahova két halandó dobta, na majd adok én neki, hitvesi ágyamban hemperegni. Fejre azért nem ejtettek, készítek én nászi leplet, - majd megtudja mire jó a mesterségem - minden kéjes mozdulatra újabb szorulástok lészen. Majd úgy ütöm a vasat, hogy meg ne sántuljon bele az én kicsi feleségem...


Aphrodité:
Drágám, Zeusz göndörítse szakállát!
Hephaisztosz: Hmmmmm…
Aphrodité: No, ne morcoskodjék, tartsa ide az okos kis állát.
Hephaisztosz- (kicsit engedékenyebben morog) Mit akar, ellenállhatatlan fehérnép?
Aphrodité: Kicsit kifehérítem azt a sötét felleget, mely ráncolja homlokát.


Aphrodité Nimpha


Nympha:
Gyönyörűséges Istennőnk, kinek fénye ránk is vetül, hogy választhattál egy ilyen sánta füstös kovácsot férjedül?


Aphrodité:
Ó, hát nagyszerű, hogy a házat nem holmi félisten vigyázza, hanem egy ISTENI férfiú (nyomatékkal ejti, kissé gunyoros de inkább játékos) ki nem végez félmunkát (kacag) otthonom nem is bíznám másra. Tetejébe a tűzzel dolgozni számára mesterség, s a ház tüze éjjel-nappal ég - nem éri hát csalódás, ki betér háztűznézőbe (megint kacag)
Egyébként meg oly édesen zsörtölődik, morgása csiklandozza fülem, s válaszul megcsiklandozom az állát - nem élhet ő már nélkülem (nevet).

Kentaur: Úrnőm nem kegyetlen hozzá kissé? Én ha Úrnőm nevét kiejtem, arca elsötétül, és máris állat a nevem.


Aphrodité:
Ó te szegéééény (megcirógatja a kentaur fejét) De hát vád engem nem érhet, egyetlen pillanat alatt kárpótolok százévnyi kínokat - Azt ne mondd, Férjuramnak nincs ideje, hogy végtelen életének néhány ezer évét ily módon élje le (nevet).


Arész, Hephaisztosz:


Arész:
Mesterem, kellene, mint a múltkori, olyan vért nekem, csak kicsit díszesebb.


Hephaisztosz:
Nem érek rá, érkezett egy megbízásom egy különleges baldachinra. Fantázianeve: Nesszosz násza. Mond ez neked valamit?
Arész: Így hirtelen – nem.
Hephaisztosz: Nem lepsz meg még véletlen sem.

Hephaisztosz, Kentaur


Hephaisztosz:
(morog magában) Mit eszik ezen a tökfilkón a feleségem, nimfa legyek legyek, ha ésszel felérem.


Kentaur:
Uram, az észt itt jobb, ha félreteszi.


Hephaisztosz:
Nem hozzád szóltam, ész dolgában főleg nem.

Kentaur: Ha megöl, akkor is kinyitom a számat, saját magával van baja, fogja föl! És ha valaki megmondja az igazat, azt kitömött patkóhirdetésként mutogatja a műhelykirakat!

Hephaisztosz: Ötletet adtál, gyalázatos - megbánod, ha nem tűnsz előlem – most!

Hephaisztosz, Aphrodité, Árész, Istenek, Nimfák, Kentaurok - kivéve Héra, ő nincs jelen

(Aphrodité és Árész meztelenül az ágyban, egy különös vasszerkezet tartja fogva őket)

Zeusz nevetve: "A gép forog, az alkotó pihen". Na ily mulatságot régen láttunk. Köszönjük, kedves barátunk. Mestermunka volt.

Hephaisztosz: Mit hallok? Nem élő vagyok, inkább holt. Atyánk, igazságért kiáltok!
(Az Istenekre átragad Zeusz jókedve)

Hermész: Most igazán megcsodálhatjuk e szép pár testtájait - hívjátok Pheidiaszt!

(Az Istenek nevetnek, zsibonganak, Arész és Aphrodité kínjukban velük nevet)

Zeusz: Drágáim, hagyjuk itt ezt az édes hármast, ezt a zárat más úgyse nyitja ki, csak maga a Mester - de gyanítom, előttünk ilyet tenni restell.

(Istenek el).

Kávéházi történet

Kávéházi történet

Kedd délután volt, s én – mint ilyenkor mindig – megszokott asztalomnál ültem a Hungária Kávéházban. A zongorista lágy muzsikát játszott; lelkemben béke és nyugalom honolt. A kávéház vendégeit – az írókat, s az írókat figyelő kíváncsiakat fürkésztem, majd odaintettem egy pincért, és rendeltem tőle egy tonikot.

A múzsák éppen elkerültek. Kettő – egy szőke és egy vörös hajú – a felettem lévő pazar csilláron ült, s lábukat lógázva a Körúton aznap hallott legújabb pesti vicceket mesélték egymásnak.

Nem figyeltem azonban rájuk, figyelmemet teljesen lekötötte a velem átellenben ülő R. Mónika, akinek jobbján egy jóképű – bár kissé kopaszodó – nagybajuszos múzsa ült. R Mónika serényen írta a sorokat. Néha kortyintott kakaójából, ilyenkor múzsája sejtelmesen gesztikulálva suttogott a fülébe.

A pincér odaért az asztalomhoz, s letette elém a tonikot. Éppen köszönetre nyitottam volna a számat, amikor a felettem vihorászó múzsák közül a vörös hajú, elvesztve egyensúlyát, az asztalomra zuhant, s a tonikot felborítva szerencsésen landolt az ölemben.

A pincér sűrű bocsánatkérések közepette törölgette le az asztalt, majd nyakoncsípte s egy erélyes mozdulattal a nyitott ablakon át a Körútra penderítette a kis vöröst. A szőke eközben majdnem megpukkadt a nevetéstől a csilláron, s hogy vele hasonló baleset ne eshessen meg, átrepült a bárpultra, s onnan szemlélte a történteket.

A többi múzsa is felfigyelt egy pillanatra, de hamarosan visszatértek íróikhoz, elvégre nem dőlt össze a világ, így jár, aki pórul.

A vörös múzsa belibegett a főbejáraton, s a főpincér fenyegető kézmozdulatát az éppen akkor belépő német turistacsoport megdöbbenve konstatálta, ők ugyanis a főpincért látták csupán. A bárpulton ülő szőke annyira élvezte az események ilyetén alakulását, hogy térdét csapkodta nevettében.

A pincér eközben megérkezett az újabb tonikkal, s biztosított, hogy ilyen eset többször nem fordulhat itt elő. Még egyszer elnézésemet kérte, miközben visszaindult a bárpult felé, szigorú pillantásokat vetett a két viháncoló múzsára, akik a bárpulton egymást átölelve hahotáztak.

A terem túlsó végében, a lépcső melletti asztaltól éppen felállt V. Csongor, a nagy reményű költő, s az addig mellette lebegő, hosszú hajú – s mitagadás, igen csinos – múzsája most felemelkedett, s körülnézett a teremben.

Vágyakozva néztem felé, s belekortyoltam a tonikba. Elértette a gondolatomat. Lágy mozdulatokkal átsuhant a patinás boltívek és freskók alatt, s leereszkedett az asztalomhoz.

Köszöntöttem, majd papírt és tollat vettem elő. Ránéztem. Mélybarna szemeiben ott tükröződött az egész világ. Írni kezdtem. Néha fel-felpillantottam, s az isteni lény szemeiből újabb és újabb szereplőket, fordulatokat olvastam ki. Készült a Mű, az alkotás remek tempóban zajlott.

A zongorista befejezte számát, de a felzúgó összkávéházi tapsban én most nem vettem részt; tollam sebesen szántotta a fehér papírlapokat.

Végül az utolsó pontot is kitéve letettem a pennát, s írói vénámra vattát szorítva hálásan néztem a barna szépség szemébe.

Ő kecsesen megbiccentette fejét, s búcsút intve tovalibbent legjobb cimborám, B. János asztala felé, aki épp most rendelt egy kaszinótojást és egy üveg whiskyt. A bohém író papírt és ceruzát halászott elő sokat tapasztalt aktatáskájából.

Felhajtottam maradék tonikomat, s átolvastam a Művet. Meg voltam magammal elégedve. Ezután intettem a főpincérnek, hogy fizetnék. Szokásom szerint ötven forintra kerekítettem fel az elém tett számlát.

Még utoljára végignéztem a kávéház alkotóin s az érdeklődő dilettánsokon, összeszedtem irataimat, és esőkabátomat a vállamra vetve felálltam. A kijárat felé indulva viszonoztam a főpincér köszönését – Minden jót, Klárai úr! –, s a nagy Géniusz Lóci előtt fejet hajtva kiléptem a Körútra, elvegyülvén a nyüzsgő forgatagban.

 

Könyvtár

Könyvtár

Nyugodtan mondhatnám a kommunisták elleni harc hős ellenállójának magam (divat lett 25 év alatt, akárcsak korábban antifasiszta harcosnak lenni – utólag).
Unatkozó kissrácként feljártunk a Rákóczi úton (páros oldal) a Magyar Dolgozók Pártja klubhelyiségébe, ahol minden héten egyszer valami szabad pártnap keretében műsort is adtak, többnyire amatőr, de néha félprofi vendégművészekkel. Vegyes borzadályokat néztünk – már akkor se túl csillogó szemmel. Arra emlékszem, mert halálra röhögtük magunkat, hogy egy torz pasas Zseleznyákról, a hős partizánról énekelt igen hamisan, de mély átéléssel. Akkora átéléssel, hogy amikor ott tartott: „és áttört a gárda, csak egy hullt a porba, Zseleznyák, a hős partizán”, leroskadt a kis színpad deszkáira, fölnézve énekelte tovább „A nyájak legeltek a kék tiszta égen..” (Talán csak a legelést nem játszotta el).
Egyszer – mi, Rózsák terei kis hülyék, 11-13 évesek – megbeszéltük, hogy megzavarjuk a „nagyérdeműt”. Nem is akárhogy. Mindegyikünk vitt magával egy fej fokhagymát, és ott, szinte vezényszóra,  elkezdtük enni a gerezdeket, mint mások a kekszet vagy (akkor még nem volt) a ropit. A sok-sok szabadpártnapos néző – főleg idős asszonyok – először csak fintorogtak, körbeszaglásztak, s  miután megállapították, hogy elviselhetetlenül büdösek ezek a kölykök, sorra elkezdtek kivonulni az előadóteremből. Jó hecc volt.
Hát így füstöltük ki az elvtársakat. Fokhagyma volt az egyetlen fegyverünk.
Persze kitiltottak minket. Nem volt nagy bánat, csak azt sajnáltam, hogy a kis könyvtárban ez után nem böngészhetek.  Ott olvastam bele először az Ifjú gárdába, ott lapozgattam a Távolban egy fehér vitorlát, az Aranycsillag lovagját, meg a Távol Moszkvátólt. Igen, böngészést mondtam, mert itt nem volt kölcsönzés, csak le lehetett ülni egy négyszögletes étkezőasztalhoz olvasni. Vagy ez volt az első könyvtári élményem, vagy a Garay piachoz közeli MSZBT klub. (Ifjabbak kedvéért Magyar-Szovjet Baráti Társaság). Ahol már igazi kölcsönkönyvtár is volt. Akkoriban „örök-harag” összevesztem B. Gabival, aki persze e fél év ellenségeskedés után örökre – haláláig – legjobb barátom lett.
De akkor nagyon magányos voltam. A könyvtár – az MSZBT – lett a barátom. Hetenként legalább háromszor kölcsönöztem onnan, és mindig két könyve vittem haza. Nemcsak orosz-szovjeteket. Hanem például Amado Vörös vetését (brazil),  Jack London regényeit (amerikai) Illés Béla A vígszínházi csata (magyar) című kisregényét, Boldizsár Iván  (magyar) Fortocskáját vagy éppen Aragont (francia).  És persze ruszki írókat is: Gorkijt, Solohovot, Msztyiszlavszkijt, Majakovszkijt.
De – betűéhség - mindez nem volt elég, többre vágytam. Beiratkoztam a Szabó Ervin könyvtárba, amely az Almássy téri önálló épületéből a Rottenbiller utca és Péterfy Sándor utca sarkára költözött. Az Egri (Engel) Ede barátom szüleinek volt kávéházába, amely előtte Pikosz volt, de a Pikosz (Piaci Kereskedők Országos Szövetsége) akkor átköltözött a Huszár utca sarkára.
Ez már az élvezetek csúcsa volt, a mindenféle tabuk között is remek világirodalmi választék: angol, német és francia írók művei is, olyanok, amelyek azonnal fölkeltették a kíváncsiságomat. Igaz, némelyik mű címe a saját trafikunk ponyvaolvasmányait idézte. Pl Rölvaag Edward Hallgat a préri-je azért kellett, mert olyan jó „kovbojos” címe volt, de innen vittem haza Howard Beljájev Kétéltű emberét, H.G. Wells regényeket, magyar klaszikusok sorát. Az volt akkor a szabály, hogy két szépirodalmi és két ismeretterjesztő művet lehetett kikölcsönözni, maximum három hétre. De mert anyám is mániákus olvasó és könyvtári tag volt, sokszor együtt döntöttünk a kölcsönkönyvekről. Igaz, emiatt a Nyomorultakat évente egyszer újra kellett olvasnom, mert szegény anyámnak akkora kedvence volt, hogy minden évben elolvasta, s emiatt én is. (Meg persze nekem is nagy kedvencem volt, és mai is az).
De a csúcs a mozgókönyvtár volt.
Én ugyan nem kölcsönöztem könyvtárvillamoson, de a kíváncsiság annak idején többször is felvitt a – szerintem nagyon ügyesen – berendezett kocsiba. Tetszett. J
Úgy emlékszem, az a villamoskocsi gyakran állt a Bécsi út és Vörösvári út sarkán,a hajdani remiz előtt.  Én legalább is mindkét alkalommal ott kíváncsiskodtam föl magam a villamosra. Szerettem -  most is szeretem -a könyvek illatát, azt a csak antikváriumokban és könyvtárakban érezhető, különös papírillatot, amiből valami ódonság áradt. Az új könyveknek is van szerethető könyvillatuk, de az antik illat mégis csak más. Mint ahogy a mai Gerlain parfűm lehet bármi csábító, nem ugyanaz, mint egy régről ottfelejtett pumpás üvegből kifújt 4711-es, mert valahogy benne van a múlt, dédanyáink, nagyanyáink flörtje, bálja, szerelme.
A Budapest ostromát követő újjáépítési lázban – amikor még kevés volt az ép helyiség, lelkes és okos könyvtárosok találták ki ezt a kölcsönzési formát, a mozgókönyvtár intézményét.
A Fővárosi (akkor még nem Szabó Ervin) Könyvtár mozgó könyvtárai mindig a megadott időben érkeztek (elsősorban külterületi) állomáshelyükre, hogy néhány órán át az olvasás ügyét szolgálják.
Lelkes könyvtárosok már a harmincas években javasolták, hogy a sűrű – bizony, Tarlós főpolg úr, több sínen közlekedő, mint pöfögő - villamoshálózatot állítsák a művelődés szolgálatába (is). Vagyis ne csak a megszokott villamosok közlekedjenek, hanem olyan célszerűen átalakított járművek is, amelyek közkönyvtárként működnek. Ahogy jóötletekkel lenni szokott: sem a fővárosi közlekedési társaság,sem  a BSZKRT nem  állt szóba a lelkes népművelőkkel.
Nem így az ostrom után. Mivel jó néhány budapesti fiókkönyvtár elpusztult, az ötletgazdáknak nem kellett sokat kilincselniük. Vas Zoltán budapesti polgármester utasítására azonnal rendelkezésre bocsátottak két villamoskocsit, pedig alig volt még épkézláb, működő, forgalomba küldhető szerelvénye. Persze ez a két, még a 19. században gyártott kocsi is sérült volt, de így legalább belülről nem kellett rendbe hozni, elég volt bele építeni néhány könyvespolcot.
A startot – olvasom egy helyütt - nagyszabású fesztivállal, a Szabad Könyv Ünnepével kötötték össze. "A könyv ünneplőinek sorában most ott láthattuk a dolgozókat is. A szállítmányozó munkást, aki a megrakott szekérről ugrott le egy pillanatra, és a villamoskalauzt, hogy könyvet vásároljanak. Nem külsőségekben, hanem lényegében forrt össze a közönség, az író és a könyv, a szabaddá lett betű első ünnepén." Így lelkesedett a Szabad Nép tudósítója.  Nos, ennek az ünnepnek volt a záróakkordja az 1. számú Mozgókönyvtár elindulása július 23-án, egy héttel később pedig a kettesé. Előbbi  a Bosnyák téren és a Béke téren állt az érdeklődők rendelkezésére, a második Kőbányán, a Liget téren és a kispesti villanytelepnél "várta az olvasni vágyókat" heti két alkalommal, három-három órán át. 1946. január 28-án újabb villamos indult. A 3. számú Mozgókönyvtár Budán, a Török utcában.
A villamosok eleinte roppant népszerűek voltak, és innen is csak két regényt meg egy ismeretterjesztő művet lehetett hazavinni - három hétre. De sok olvasó vállalta a sorban állást, a szűk "kölcsönzőtermet", csak hogy a hagyományoktól eltérően használhasson könyvtárat. A mozgókönyvtárak iránti érdeklődés az ötvenes évek közepére lanyhult, pedig akkor a villamosok már Újpestre, Pestlőrincre, Pestimrére, a kőbányai temetőhöz (Gogol: Holt lelkek) , Kelenföldre és a János kórházhoz is kiszálltak.
1955-ben meg is szüntették az egyik mozgókönyvtárat, tíz év múlva pedig már csak egy volt forgalomban.  Utoljára 1969-ben állt az olvasók rendelkezésére, a mozgókönyvtáras folytatást a szakma az akkor már évek óta világszerte elterjedt (Prágában például 1948-tól működő) "bibliobuszban" képzelte el. Az első ilyet 1973-ban indította a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, leginkább az újonnan átadott lakótelepek irányába.
Mi maradt meg mindebből mára? A you tube-on ma is letölthető egy aranyos magyar film. Amiben ott a villamoskönyvtár – és a gyönyörű Domján Edit a könyvtáros. A film címe: Két emelet boldogság.
Nézzétek meg!