Karácsonyi testvérek

Karácsonyi testvérek

 

  • Ennek sosem lesz már vége? Nem bírom tovább! - nyolc és fél hónapos állapotos anyám

elkeseredetten sírt, mikor újabb bombasorozat nyomán  ledőlt a szomszédos ház. Apám szó nélkül magához vonta egy pillanatra összetört anyámat, aztán engem kapott az ölébe. Férfitől szokatlan gyengédséggel, kissé sután ringatni kezdett. Tudta, hogy pillanatokon belül pánikba eshetek és sikoltozni kezdek. Szinte elrejtett az ölében, két hatalmas tenyerét játékosan a füleimre borította, miközben esengve nézett zokogó anyámra. Mellkasán fekve hallottam, hogy ver a szíve. Ettől megnyugodtam, és elaludtam. Még akkor is aludtam, amikor a házunk összedőlt. Arra ébredtem, hogy apa rohan velem  ki az utcára az óvóhelyről, s kinn folyamatosan  visít a sziréna. 

1944 karácsonya volt, öcsém bármelyik pillanatban világra jöhetett; borzasztóan vágytam már egy kistestvérre, a babáim untattak, bár mire öt éves lettem, valójában szinte semmink sem maradt, életem négyötöde a háború jegyében zajlott, így testvérem érkezésének hírét rajtam kívül senki sem fogadta valami nagy ovációval. Én önfeledten boldog lehettem volna, ha nem riasztanak a háború zajai, amelyek főleg éjszaka törtek ránk, és rángattak ki a nagy nehezen felmelegített ágyból. Mivel az első emeleten laktunk, könnyen lejutottunk az óvóhelyre – orvos apám rendszerint hátra maradt, hogy segítsen az idős, egyedülálló embereknek is, aztán hihetetlen szervezőkészségének köszönhetően néhány nap alatt összehangolta, hogy ki, mikor, kinek segít légitámadáskor, mert anyámnak már nagyon nagy szüksége volt rá előre haladott állapota miatt. Így  nem kellett aggódnunk, míg megérkezik ő is a legnagyobb bombahulláskor. Ahogy múlt az idő,  és a németek kezdték felmérni, hogy a háborút minden bizonnyal elvesztették, egyre nagyobb támadásba lendültek, akkor még nem tudtuk, hogy az oroszok válasza még keményebb lesz; karácsonyra szinte minden éjszakát az óvóhelyen töltöttünk, olyan szörnyűséges választ adtak a felszabadító seregek. Karácsony első napján már ki sem mehettünk az óvóhelyről. Anyám  nem is kelt fel, csak feküdt félőrülten, én meg apámba kapaszkodva mentem vele egyik lakótól a másikig, ahogy próbálta a betegeket ellátni. Ha elengedte  a kezemet, vagy eltűnt szemem elől egy pillanatra, fejvesztett sikoltozásba kezdtem, levágtam magam a földre, és ilyenkor órákig nem tudtak megnyugtatni.  Így aztán feladta - mentünk az óvóhely minden kis sarkába együtt. A másodikon lakó  pap magával hozta a Bibliáját is, csendes, reszketeg fejű kis emberke volt; Jézus történetét tőle hallottam először, mikor felolvasta nekünk ezen a lehetetlen, valószínűtlen éjszakán. Mondom, aprócska  ember volt, de csodálatos orgánummal megáldva – szállt, szállt a hangja, jóformán eltűnt a pince, és ott álltunk Betlehem istállójában, én, a túlzott fantáziával megáldott kislány szinte hallottam az állatok bőgését is, éreztem a széna finom illatát, és megörültem: az én öcsém is mindjárt meg fog születni, mint a kis Jézus, és egészen beleéltem magam a soha nem hallott történetbe aminek így, ilyen formán mi is a részeseivé válunk majd...  A pap nem a könyvből olvasott ; saját szavai hipnotikusan láttatták a történetet. Hatalmas csönd volt, senki sem szólt, lélegzet visszafojtva hallgattuk, megérintett minket a karácsony misztériuma. Aztán  imádkozni kezdett, határozott hangon mondott köszöntet a Megváltóért, aki ím’, az ígéretnek megfelelően  eljött, és most már nincs mitől félnünk, mert a halál legyőzetett. Mikor belefogott a Miatyánkba, a lakók lassan, szégyenlősen -  ki maga elé, ki hangosan-, követték és vele mondták az ige szavait.

Ezekben a percekben pár  pillanatban megszűnt épp a bombázás.  Semmi más nem hallatszott, csak a lakók halk, megindult hangja. 

Az  áhítatos csendet egyszer csak a  vasajtón hallatszó kopogtatás zavarta meg.  A pap kiesett a révületből, és üveges szemekkel nézett apámra, a néma egyetértésben, mindenki által elfogadott vezetőre. Apám nem szólt, csak bólintott a papnak, hogy folytassa. De az ajtón újra jeleztek, most már dörömbölt valaki. Apám szája elé tette az ujját, így mutatva nekünk, maradjunk csöndben, s odament, hogy a direkt az erre a célra fúrt lyukon kilessen. Egy asszony állt az ajtó előtt vastagon bebugyolálva, melléhez egy magam forma kislányt szorított. Apám gyorsan kinyitotta az ajtót, és berántotta a nőt gyerekestül. Még sietve körbe pillantott, de senkit sem látott odakinn. A nő mellén egy jókora sárga csillag éktelenkedett.  A pap megszólalt: - „És ímé a csillag, a melyet napkeleten láttak, előttük megy vala mind addig, a míg odaérvén, megálla a hely fölött, a hol a gyermek vala.”

Apa hátrafordult, és riadtan  kérdezte a papot:

  • Tessék? 

  • Semmi...csak az ige szavai...gyermek születik...karácsony..és most íme, a csillag is...

Persze, sem apa, sem más nem igazán értették, mit akar a pap mondani, mi ez a párhuzam az ige szavai és a mostani életünk között. A nővel lévő kislányon is ott volt a nagy, sárga csillag. Az egyik lakó, a nyilas érzelmeit csak kevésbé palástoló Kertész Jóska bácsi kiabálni kezdett:

  • Ha ezeket itt találják, mindannyiunkat megölnek! Azonnal zavarják el a zsidókat!  - Apám

némán, keményen  nézett a kiabálóra, aztán csendesen így szólt: - Ha még egy szót szól, leszedem a csillagot az asszonyról, és magára teszem, úgy lököm ki az utcára! – szemével odaintett két markos lakót, azok aztán folyamatosan ott ültek a mostanra megcsendesedett követelőző mellett. Én a kislányt bámultam gyönyörködve. Micsoda, nagy,  gyönyörűséges, barna szemek! És milyen csodálatos, göndör, sötét fürtök! Az én szőke hajamat és kék szememet hozzá képest sápadtnak és unalmasnak éreztem. Aztán valami feltört bennem. Felsikoltottam, odaugrottam a kislányhoz és letéptem róla a csillagot, majd zokogva átöleltem.  Ő is átölelt.  Érdekes, kicsi lány létére érzékelte, ez most valami különleges érzelmi megrázkódtatás, nem ijedt meg, odaengedte magát hisztériás féltésemnek, és szorosan ölelt ő is. Onnantól apám végre szabadon mozoghatott az óvóhelyen. 

Zsófi anyja képzett szülésznő volt. Apám ekkor kezdett hinni a Gondviselésben, hiszen belgyógyászként nem sokat értett a szülészethez. Napjában egyre többször hallgatta a papot. Mint mások is... Huszonhatodikán éjjel megszületett Zsófi mamájának segítségével a testvérem. Apám, aki orvos volt, azt mondta, ezt nem bírta volna egyedül, nagyon nehéz szülés volt; Angéla nénit a jó Isten küldte, ezért kérték, nevezze el ő az öcsémet.  Így lett a testvérem keresztanyja egy zsidó nő, és ezért lett a testvérem neve Gáborka. 

Hogy Jóska bácsi mikor szökött ki a pincéből, nem vettük észre, mert mindenki anya és a kisbaba körül sürgött- forgott. 

Egyszer csak újra  dörömböltek  az óvóhely ajtaján. Apám csendre intett bennünket. Kikémlelt a lyukon. Nem látott mást csak Jóska bácsit, de mivel így is gyanús volt a dolog, hogy csak úgy szó nélkül elillant, s jött megint vissza, apám suttogva kiadta az utasítást, hogy Zsófit és Angéla nénit gyorsan rejtsék el a lakók. Aztán apám mosolyogva nyitott ajtót, próbált fesztelen és könnyed lenni...

Jóska bácsi mellett két náci  katona  lapult jobbról és balról. 

  • Maguk rejtegetnek itt két zsidót? – csattant a német szó a rituális köszöntés után, és a két

katona bemasírozott az ajtón.  Apám tehetetlenül állt félre. Riadtan és bénultan néztem a férfiakat. Anyám melléhez szorította az öcsémet. A nácik odaléptek hozzá, tisztelegtek. 

  • Most szült, asszonyom? – kérdezte az egyik. Hangja kicsi lágyabb lett. Anyám megpróbált

felülni, és kihúzta magát méltóságteljesen. Öcsém a váratlan mozdulattól ordítani kezdett. A német katona kajánul rámosolygott; - Úgy tűnik, jó a tüdeje...egészséges kis fickó...kézbe vehetem,  asszonyom? 

Anyám remegő kezekkel emelte fel Gáborkát és nyújtotta az katona kezébe. Láttam, hogy a pap magában motyogva imádkozik, kezét összekulcsolva, szemeit lesütve. A katona  egy gyors mozdulattal felemelte a baba lágyékánál a kezdetleges pelenkát, aztán mosolyogva adta vissza az anyámnak.

  • Úgy látom, helyes kis árja fiúcska...aztán jó hazafit neveljen belőle, asszonyom! Heil, Hitler! –

ordította el magát váratlanul, és merőn nézte az  anyámat. Anyám rebegve válaszolt:

  • Heil, ...- és hátra hanyatlott. Apám odaugrott anyámhoz, és bocsánatot kérően nézett a

tisztre:

  • Ne haragudjék rá, pár órája szült...sok a vérveszteség...tudja, hogy van ez...

A férfi  ekkor apámhoz fordult:

  • Hol rejtegetik a zsidókat?Elviszem a háza népét  gyerekestül, asszonyostul,  ha nem

adják ki őket, mire hármat számolok! 

Néma csönd lett. Csak a német szavak hallatszottak. 

  • Eins...

  • Zwei...

  • Drei...

 A pap lassan, méltósággal fölállt. 

  • Én vagyok az a zsidó uram, akit maga keres... 

A német végig nézett a kis emberen, aztán kiköpött. Majd váratlanul a puskatussal  a pap arcába sújtott, és megvetően elfordult. A kis ember úgy csuklott össze, mint egy rongybaba, hangja sem volt, orrából azonnal ömleni kezdett a vér. Apám odaugrott hozzá, hogy ellássa.  A katona  pár percig gondolkodott, aztán Jóska bácsihoz szólt:

  • Mutassa meg maga, hol vannak a zsidók! Magam mondta, hogy itt rejtőznek! – Jóska bácsi

riadtan nézett egyikünkről a másikunkra. Egyre sápadtabb lett. 

  • Elrejtették őket, uram! Nem látom, hol vannak!

  • Megkeresni! –  hallatszott keményen. Jóska bácsi rémülten indult keresni Zsófit és a mamáját,

s  látszott, hogy már nagyon bánja, amit tett. A másik német alaposan, akkurátusan állt neki a kutatásnak. Aztán olyan gyorsan történt minden, hogy még ma is alig tudom visszaidézni...

Egyszer csak Angéla néni ugrott elő rejtekhelyéről, és Jóska bácsi nyakába ugrott.

  • Jóskám! Józsikám! Megvagy végre édes szívem!  – kiáltotta és sírva csókolgatni kezdte. Mellén

még mindig ott fityegett a nagy, ronda, sárga csillag, ahogy a riadtan tiltakozó Jóska bácsihoz préselte magát – Éreztem én, hogy nem halhattál meg! – és könnyes szemét a németekre emelte. Zsebéből kiesett a másik csillag. Az egyik katona fegyverével felemelte és Jóska bácsi felé nyújtotta:

  • Hitvány férge! Képes lettél volna elárulni az asszonyodat, hogy te megmenekülj? Mind ilyenek

vagytok ti, zsidók...azonnal tűzd föl!  Indulás! Asszonyság! Jól nézze meg! Mondhatom, büszke lehet rá ...pfuj!

Jóska bácsi szólni akart, de a katona, aki az előbb a papot ütötte arcon a fegyverével, most őt ütötte meg, ha lehet, még kegyetlenebbül.  Jóska bácsi vadul bömbölt, orrán-száján dőlt a vér. Elvitték őket.

Így történt, hogy karácsony este két testvérem is született; Zsófia és Gáborka.  

Ha hull a hó, és betölti a házat a mézeskalács és a sütemény  illata, a karácsony nekem két új életet is jelent; odaállok az ablakhoz, és arra gondolok, hogy az én Megváltóm él, és nincs még vége a történetnek, és Angéla nénire is gondolok, és az anyaságra, hogy milyen találékony, ha a gyermekéről van szó, és Júdásra, hogy hány arca van még,  és hányszor kell megküzdenünk vele, míg Krisztus Urunk diadallal újra visszatér...



Egy régi Karácsony

Egy régi karácsony - Zentai Eta

 
Megállás nélkül esett a hó, fehér kötésként borította a háború által megsebzett várost, Budapestet. Hat éves voltam a bátyám tizennégy, az öcsém három.  Édes egyedül küszködte végig három gyerekkel a háborús éveket. Édesnek hívtuk anyánkat, elspórolva ennek a szépséges szónak a végét.

Édesapám a háború alatt a fronton harcolt, aztán fogságba esett. Már felnőtt voltam, mikor megtaláltam és elolvastam egyik megsárgult tábori lapját, amit Édesnek írt. A múltból érkezett levélen egy vágyódó, szerelmes vers volt. Meghatottan néztem szép, szálkás betűit, és a különleges vallomást. 

Hogyan éltük át ezt az időszakot, milyen fáradságos varázslattal teremtette elő Édes a mindennapit, az már a családi legendárium része. Most elmesélem annak a bizonyos karácsony estének a történetét, amit soha nem felejtek el, amit elmeséltem a gyerekeimnek, később az unokáimnak is.

Édesapám is hazajött a fogságból, fedél volt a fejünk felett, kint havazott, bent pattogott a tűz, 1946. december 24-e volt, karácsony napja. Együtt volt az egész család.
Édesapán egy csupasz villanykörte alatt olvasott, a konyha közepére húzott széken. Mindig, és minden helyzetben olvasott. Gyerekként nem értettem, mi ebben a jó? Ma már tudom, a könyv és benne a szavak, olyan édes mákony, hogy aki azt megízlelte, örökké vágyik rá.
Azt sem értettem, miért nem megy be a szobába, ha olvasni akar, a sürgő-forgó Édesnek állandóan kerülgetnie kellett. Néha elkaptam a tekintetét, ahogy nézett minket, a világon a legkékebb szem volt az övé, az öcsém örökölte. Ma már tudom, a hosszú távollét után, minden percet velünk akart tölteni, olvasott, de közben elmerült az ismerős illatokban, zajokban, Édes szoknyájának suhogásában, a mi nevetésünkben, vitáinkban, a régen nélkülözött családi életben.

Bátyámmal színes papírfüzért ragasztottunk, majd pattogatott kukoricát fűztünk hosszú cérnára, hogy ezekkel díszítsük a fát. Édes a konyhaasztal eternit lapjára öntötte a forró cukormasszát, és mikor kihűlt, kockákra vagdosta.  A finom, édes illat betöltötte a konyhát. Öcsém vágyakozva nézte, Édes titokban kis cukorforgácsokat dugott a szájába, de magán érezve éber tekintetemet, nekem is adott.  Végül a cukrokat cifrázott, vékony papírba csomagoltuk, és készen volt a szaloncukor.

Öcsém életében az igazi biztonságot Édes jelentette. Apró, fehér székét magával hurcolva, követte mindenhova, mint az árnyék. Ha főzött, mosott, vagy takarított, ott ült a közelében, mint egy sovány, hűséges, kis strázsa.  Éreztük anyánk őt szereti a legjobban. 

Estefelé édesapa abbahagyta az olvasást és sugdolódzni kezdett Édessel, majd eltűntek a nagyszobában. Játszani kezdtem az előkészített evőeszközökkel. Nem volt babám, de a háborús gyerek mindennel tudott játszani.  Öcsém a székén ült, és engem figyelt.
Valami nagy várakozás feszült bennem.  Mesélni kezdtem neki, hogy mi minden lesz a fa alatt. Annyi csodát ígértem, hogy nyitva felejtett szájából, apró nyálbuborékok szánkáztak az álla felé.
Bátyám többször rám szólt:
- Ne szédítsd! Hagyd abba! – Csendes, barna fiú volt, komoly, sötét szemekkel.
Nem tudtam leállni. Én hittem is, amit mondtam, magamnak is odaígértem mindazt, amire vágytam. 

És megszólalt a csengő.

Öcsém a székével együtt igyekezett befelé, bátyám mögötte lépkedett, de még egy rosszalló pillantást vetett rám. Utolsónak léptem be reszketve az izgalomtól. A szobában ott állt a karácsonyfa, apró gyertyák égtek rajta.  A libegő lángok különösen gyönyörűvé varázsolták, a díszek, amiket mi készítettünk átlényegültek, a papírlánc színei felragyogtak, a kukorica fehér gyöngysorként fénylett zöld ágain.
Édesapánk büszkeségén, az öreg gramofonon, felcsendült a Csendes éj.

Odaléptem a fához. – Ez a tied. – mutatott Édes, egy szép, faragott, kétajtós faszekrénykére.  Olyan volt, mint az igazi, csak sokkal szebb.  A tetején, mint egy óriási hópehely, egy fehér kutyus ült.  Aranyos, kis játékállat volt, de engem csak a szekrény tartalma érdekelt, hogy mii lehet benne?
Sok-sok babaruha, reménykedtem.  Nem zavart, hogy nincs babám, elképzeltem az apró fogasokon lógó színes ruhákat, kabátokat, sapkákat, sálakat, alul kis cipőket.  Remegő kézzel, boldogan nyitottam ki az ajtaját.  A szekrényke üres volt, teljesen üres.

- Ebben nincs semmi! – jajdultam fel.  Szüleim kicsit zavarba jöttek kétségbeesett csalódásom láttán. – Azt teszel bele, amit csak akarsz. – próbálkozott Édes.  De én csak álltam megsemmisülten, nem válaszoltam, hirtelen üressé vált számomra a karácsony. Arra sem emlékszem, mit kaptak a többiek. A szekrényt ott hagytam a fa alatt, nem sírtam, de minden közeledést elhárítottam. Öcsém később játszani kezdett a szekrénnyel, szőke feje meg-megvillant a gyertyafényben, ahogy nyitogatta, csukogatta az ajtókat. A lengő ajtócskák, folyamatosan és csúfondárosan mutatták, hogy nincs mögöttük semmi.

Azóta sok év telt el, meghitt, szeretetteljes, gazdag karácsonyokkal, szülőkkel, gyerekekkel, unokákkal, de egyetlen ajándék képe sem maradt olyan eleven, mint azé a kis szekrényé.
Még ma is le tudnám rajzolni a faragások kacskaringóit. Talán azért, mert összes gyermeki vágyamat, kívánságomat előre belepakoltam, és a háború, az év legszebb estéjén fosztotta ki.

Fácánok

Fácánok

A mező hatalmas, végeláthatatlan hótáblában kezdődött és végződött. Nem volt annak se csücske, se sarka, a hófehér terítő mozdulatlanul terült szét a síkságon. Ha valaki hullámot vagy ráncot akart az abroszra, csak a szél munkájában bízhatott. Itt aztán nem terítettek ám lakomára! Se egy bokor, se egy fa nem árválkodott, de még egy távoli tanyának füstöt fújó kéménye sem látszódott. Hogy mindezt honnan tudom? Miklóska mesélte, aki a téli hidegben egy álomszép mesevonatban utazott, éppen kibámult az ablakon. Különben a nagymamához igyekezett, karácsony napja volt.

A vonat végigviharzott a hótáblán, szinte kettészelte azt. A fagyott sínek úgy viselkedtek, ahogy a csillagszórók szoktak, csillagokat szikráztak. A mozdony lihegve fújtatott, füstcsíkja karikákat hányt, a magas ég felé tartott. Halk zene szólt, a kerekek szabályosan kattogtak. Az ablakra jégvirágok kapaszkodtak. Ha az utazó a szemét lehunyta, akkor is a vakító fehéret látta. Mert az mindent betöltött, a mindenséget úgy uralta. Miklóskát már épp az unatkozás környékezte, amikor a vonat kicsit lassított. Ekkor vette szemügyre alaposan a két madarat. Könnyű volt észrevenni őket, egyedül ők mozogtak, éltek a kihalt, tejfehér színű tájban. Barna tollazatuk kiemelkedett, egészen biztos, hogy fácánok voltak. Nem akármilyenek ám, hanem óriás fácánok, bizonyosan! Szemben álltak egymással. Az pedig nem vitás, hogy az óriások földjéről származtak. Az egyik magot tartott kemény csőrében, fejét megemelte. A másik óvatos mozdulattal közeledett feléje, nem kétséges, a magot akarta magának. Többet megtudni nem lehetett, mert az álomvonat gyorsított, nagy vágtába kezdett. Vajon megosztoztak a magon? Melyiküknek jutott? Nem tudhatjuk. Az álom tovaröppentette a vonatot más országokba. A kérdések válaszát pedig meleg paplanba burkolta.

Karácsony estéjén mindenki a nagymama meséjét hallgatta. Milyen érdekes! Egy fácánpárról mesélt, akik a mezőn laktak. Nyáron élvezték a napot, a langyos szelet, a szomjat oltó esőcseppet. Szemezgették a mező termését, éldegéltek vígan. Egyszer egy vadász puskavégre kapta őket, mesélte a nagymama. Nem, mi nem szeretjük a fácánlevest! Még az is kiderült a mesében, hogy a fácánok egy magon veszekedtek, ezért nem vették a vadászt észre.
- Nem is igaz! – vágott közbe Miklóska. – Én láttam a fácánokat a fagyos hótáblában, amikor a mesevonatban utaztam. Igenis, élnek. Most is egy magon vesződtek.
A nagymama csak nevetett.
- Mit gondolsz, kicsikém! Hány fácán él a mezőkön a nagyvilágban?
Miklóska elszámolt tízig, azután megállt. Egyrészt több ujj kezein nem volt. Másrészt rájött, hogy a kérdésre lehetetlenség pontosan kiszámolni a választ. Már éppen az óriások országát akarta segítségül hívni, ám a nagymama a mesét folytatta, lefejezte az óriásokat.
- Úgy beszélik, azt suttogják a mindentudók, hogy karácsonykor visszajön a két fácán. Nem nyughatnak. A magon csak meg akarnak osztozni. Na, látod! Még az is lehet, hogy tényleg őket láttad! Mesebeli tájakon barangol az a mesevonat – simogatta meg Miklóska fejét a nagymama. – Kibontottad már az ajándékodat?

A titokzatos fenyő ágai alatt lapult a csomag. Nem volt sem széles, sem magas. Miklóska kibontotta. A selyempapírba egy képet csomagoltak. Az üveg alatt valaki egy fácánpárt festett a vászonra. Vakító, fehér hótáblában álltak. Barna tollukat szél borzolta. Mögöttük egy hosszú vonat siklott a nagy fehérségben. Elöl angyal kormányozta, hátul a jóságos sárkány tolta. Torkából piros láng csapott ki, füstje felfelé szállott, alul meg szikrázott. A fácánok szembenéztek egymással. Az egyik csőrében magot tartott, fejét az ég felé emelte. A másik csak nézte – nézte vágyakozva, ő is a magot akarta.

Ezen az estén nehezen aludt el Miklóska. Sem ő, sem a nagymama, de még én sem gondoltam, hogy a karácsonyi mese lehet akár igaz, és a világban annyi, de annyi megfejtetlen titok lappang.

Két sóhajtás között

Két sóhajtás között

Csóró és Kócián már nagyon régen találkoztak. Van vagy három évtizede. Akkor egy utcán futottak össze. Tülekedett ott az ember darázsfészke, bor és sör leve csorgott le a bajuszokon. Akkor szuszogott, füstölgött és őrjöngött a kígyózó embertömeg, a bazárokban hamis ezüstök csillogtak, bőszen harsogott a trombita, a kolbász égő zsírban fröcsögött. Az égen vasmadarak parádéztak, tüzes istennyilák hullottak, mintha sosem akart volna megszikkadni a vastag jólét röhögő pofákba csordogáló pörköltleve.
Most egészen más világ íródott. Csóró sápadtan lesett ki az utcasarkon, gyorsan visszalépett, amikor észrevette a falhoz támaszkodó Kóciánt. Kócián még nem látta meg, sánta lábával araszolt volna tovább, ha nem állja útját a rengő falak nagy kupacú vakolatának tömege.
- Hát te? – kapaszkodott belé Csóró, vagy inkább csak csontsovány vállát érintette.
Kócián összerezzent, majd miután megismerte, a torkát egyre jobban mardosó köhögés után üdvözölte.
- Hogy kerülsz te ide? Nem tudod, hol vannak az emberek? – köpött egy nagyot a sáros földre.
Csóró vállat vont, választ ő sem tudott a kérdésre.
- Azt hallottam, hogy a kérdések azért szépek, mert nincsenek rájuk válaszok – vágta hátba Kóciánt.
Most hatalmasat mennydörgött az ég, elsötétült minden. A másik oldalon billegő ház tornya leszakadt, nagy robajjal terítette be a csúszós, iszapos kocsiutat, a járdát elmosta a hömpölygő, piszkos víz régen. A mocskos lében egy kék szájmaszk úszott, a szélnek volt vitorlája.
- Miért nem viselsz maszkot? – vonta azonnal felelősségre Csórót Kócián, amikor a kék száj meglebbent.
- Hülye! – került ki egy patkányt Csóró ügyesen. – Ugyan minek?
- A kérdésekre kik tudják a válaszokat? – érdeklődött Kócián, mint aki mentőövet talált.
- A válaszok Isten titkai – suttogta Csóró átszellemülve. – Ez afféle misztérium, amiben hisznek az emberek, ami megérinti a lelkiismeretüket.
- Hazudsz! – üvöltött Kócián. – Neked nincs is lelkiismereted! Mit prédikálsz itt? Ismerlek. Engem aztán nem csapsz be!
- Mert neked van? – ragadta meg grabancát indulatosan Csóró, majd elengedte. – Úgyis mindegy! – csettintett piszkos ujjával, majd orrát kezdte el piszkálni egészen addig, míg fulladás környékezte, s eltorzult arca valahogy görcsös nevetésbe rándult.
A rohamból Kócián rángatta ki, egészen pontosan akkor, amikor egy gebe döcögött feléjük, maga után egy koporsót húzott.
- Elfelejtettem már, messze a temető, oly rég nincs sírhely – ismerte be Kócián.
A felettük tátongó törött, pókhálós ablakból most egy ősz hajú, pongyolás nénike nézett le rájuk.
- Kedveseim! – Nem tudják véletlen, hány lélegzetvétel történik két sóhajtás között? – kérdezte nagy érdeklődéssel. – Már hónapok óta itt vagyok, ki sem mozdulhatok.
- Csak maradjon ott! Számoljon! Ott a legbiztonságosabb! – figyelmeztette Csóró.
Néhány lépést megtettek előre, egymásba kapaszkodva.
- Biztos, hogy erre van előre? Nem ez a hátra? – ingatta fejét Kócián.
- Nem érted, hogy mindegy? – üvöltötte Csóró, habzott a szája. – Ezt nem érdemeltük meg! Egyszerűen… nem érdemeltük meg! Aki engedte… Vedd tudomásul, hogy Isten nincs! – kiabálta be a két szakadozó fal közti sikátorba.
A sikátor végében egy pap állt vigyázva. A szétzúzott templom keresztjét emelte az égre, majd letérdelt, s nagyon halkan rebegte. Talán Csórónak, Kóciánnak s minden még sóhajtani tudó léleknek.
- Ha Isten nincs, kétségbeesetten hinnünk kell, hogy ott van!
Csend, nagy csend lett. Az ősz öregasszony számolt csak hangosan, egyre hangosabban, majd sóhajtott egyet.

Az utolsó utáni

Az utolsó utáni

Messziről nem lehetett megállapítani, hogy együtt vannak-e, vagy csupán az egyik gyorsabb a másiknál, akit utolért, s pár lépés múlva el is hagy. Mindenesetre egymás mellett mentek. A drága, de kissé kopott ruházatú harmincas nő és a kopaszodó, toprongyos, akár hajléktalannak is vélhető, kacsázó léptű férfi.
Egyszerre álltak meg, egymás felé fordultak, együtt voltak. Aki megállt a számítástechnikai bolt kirakata előtt, hogy a legújabb számítógépprogramokat szemügyre vegye, kiválóan hallhatta a hangjukat, a férfi gondolatait is.
- Olyan vagy, mint egy here, amihez nincs pöcs! – sziszegte az asszony. A "cs" hangot összeszorított foggal csikordította. A férfi - középtermetű, szakállas - maga elé emelte a kezét. "Szent Jobb, szent Jób", gondolta. - Nem dolgozol, nem csinálsz semmit, és a pénzem is elloptad! Meg amit a Bélának mondtál! Be ne tedd még egyszer a lábad a munkahelyemre, és ezt a Béla is üzeni! – egy járókelő hátrakapta a fejét, ahogy elment mellettük. – Idefigyelsz? – a férfi cigarettáért kutatott a zsebében, bólintott. – Először is Béla a főnököm, másodszor is szép és fiatal felesége van, akit nagyon szeret, és semmi közünk egymáshoz, harmadszor meg neked semmi közöd a mi ügyünkhöz, meg hozzám sem.
- A Béla egy takony, egy tetű. De üljünk be valahova, beszéljük ezt meg, megiszunk valamit, és emberi módon...
- Mit emberi módon? Az emberi mód volt, hogy elloptad a pénztárcámat kétheti kajapénzemmel? Az emberi mód volt, hogy megkértelek, hogy hozzál hat zsömlét meg vacsorát a sarki Közértből, és te két óra múlva jössz meg részegen, zsömle nélkül, hogy elittad a pénzt, amit odaadtam neked? Vagy azt hazudtad, hogy elittad?
- Beszéljünk rendesen egymással, üljünk be...
- És te hogy beszéltél a Bélával? Már az egy szívesség volt tőle, hogy engedett téged ott ücsörögni az irodában, és akkor te visszajössz, és részeg vagy a tőlem ellopott pénzből, és akkor a kurva anyját, meg szálljon le a feleségedről! Nem vagyok a feleséged, már holnap beadom a papírt! És nem ülök be veled sehová. Piálj egyedül!”
- Jól van! – csapott a levegőbe a férfi. – Nyertél. (Nyert él.)
- Akkor hallgass meg! Még ma vissza akarom kapni az egész pénzt, az utolsó fillérig! Ezentúl a tartásdíjat postán küldd, és ha a gyereket látni akarod, akkor majd elviszem az anyádhoz, és érte megyek.
- Menjünk be, itt van a sarkon túl az a jó kis kocsma, beszéljük meg! Tudom, hogy szeretsz engem. (Szeretsz, eressz, eresz, Árész, árrés.)”
- Én téged?
- Jó. Ha nem, akkor, szervusz. Akkor minek üvöltözöl itt velem? Szervusz! – belemarkolt a levegőbe, de mire az asszony a kezéért nyúlt volna, már hátat fordított, neki.
- Péter! – a férfi megállt, mint akit eltaláltak. – Börtönbe juttathatnálak, mert megloptál. Tönkreteszed a gyereket is az üldözéseddel. Anyád idegroncs. Ha hazamész részegen, kiakad. Nem ezt érdemli. Engem is kikészítesz. Miért nem hagyod abba?
- Meg a nyikhajról miért nem beszélsz? A nyikhajról? Az is biztos aggódik, amíg be nem mosok neki. Ne félj, nem ő győzött le, hanem a szar kispolgárságod. Magánügy.
- Ha így beszélsz, akkor menj a fészkes francba! Miért kell mindent elrontanod? Te hagytál ott egyhónapos gyerekkel. Te hajszoltad a kurvákat, dühöngtél részegen, amikor nem tudtam mozdulni a hasamtól. Az a kispolgárság, ha az ember tejet akar venni a gyerekének, vagy kaját a feleségének, hogy tudjon szoptatni, és nem rumot az első osztályú helyen, ahol hiába adja a borravalókat, kinézik, mert szaga van a göncének? Igen?
- Olyan vagy, mint az anyám, az se ért meg. Magánügy.
- Persze, neki is fáj, ha belerúgsz. De hozzá mindig visszamehetsz, ha szarban vagy, és ha egy darabig jól viseled magad, de nekem elegem van, hozzám nem jössz vissza soha többé! Nálam elkapartál egy életre! Menj haza az anyádhoz, bújj be a szoknyája alá, csinál majd egy hisztit, hogy beutaltat elvonóra, meg szemét ember vagy, meg ilyeneket, hogy ő tart el, aztán pátyolgat tovább. Nem is kell neked más, csak ő. Azt hiszed, hogy minden nő ilyen, de tévedsz!
- Gyere, tudom, hogy szeretsz, gyere el hozzám, beszéljük meg a dolgot! (Beszéljük, beszüljük, beszűküljük, szűköljük).
- Én abba a lukba nem teszem be a lábam! Egyszer ezt is eljátszottuk, de már minden variáció ki van merítve. Engem csak az érdekel, hogy hozd vissza a pénzemet, a tartásdíjat postán kérem, és a gyerek ürügyén se zaklass többet, mert elegem van!
- Figyelj, én megölöm magam! (A magom, a földre veszejtve, hagyom elpusztulni.)
- Az lenne a legjobb, de nem féltelek! Majd eliszod az eszed, a szíved, a májad, és nyüszítesz a kórházban, de az még odébb van! De te nem kellesz nekem, mást szeretek, te meg mehetsz a pokolba! A hasam csikar, ha rólad hallok! Csak annyira érdekelsz, hogy szeretnék megfizetni az összes kurvádért, akit az orrom alá dörgöltél nagy őszinteségedben!
- Nem kell a szöveg, magánügy! Még mindig oda vagy értem, hagyd ott azt a faszt, próbáljuk meg újra! Tudom, hogy velem volt a legjobb!
- No, jó. Én most elmegyek, ha utánam jössz, itt az utcán felpofozlak. Sajnálom, hogy ennyit ugattam neked. A falnak is beszélhettem volna.
Elindult. A lépésein látszott, hogy vár még valamit, de a férfi már másfelé figyelt.

Kávépénz

Kávépénz


– Nem hiszem el! Mi a fészkes fene megint ez? Itt volt még tegnap délután a dobozban egy ezres, meg egy ötszázas a sok apró mellett, most meg a papírpénz teljesen eltűnt! Ki a rosseb lopkodott már megint! Délben akartam kávét venni, de most nincs miből, csinálja tovább, aki akarja, én kiszálltam ebből! – Horváthné mérgesen odavágta a dobozt az írógép mellé, és az asztalához ült.
– Gyerekek, ez tényleg szemtelenség! Én is tudom, hogy volt még tegnap egy ezres itt. Palotai Zita tette be, mert apróra volt szüksége. De hogy lehet valaki ennyire pofátlan, hogy elveszi! – fakadt ki Margit. – Az utolsó adag kávét még felteszem. Mindenki kér?
A könyvelők bólogattak. A reggel mindjárt ezzel a kellemetlenséggel kezdődött. Csendben pakoltak ki az asztalukon, mindenki magán érezte a másik tekintetét, akár mindenki gyanús lehetett. Az a legrosszabb, amikor az ember becsületébe gázolnak, az alaptalan gyanúsítás vérlázító. Sokuknak sírásra állt a szája.

– Ez már isten tudja, hányadik eset. Nem csak mérgelődni kell, hanem ki kell deríteni, mi folyik itt, mert teljesen megmérgezi a légkört. Én senkiről sem tudom elképzelni közülünk, hogy lop. Nem lehet, hogy a földszinti számlázók közül valaki feljár ide? – dünnyögött Joli. – Én már kilenc éve dolgozom itt, az átépítés előtt nem volt ilyen, az biztos.
– Én már gyanúsítottam korábban Visegrádinét lentről, mert mindig kisírt szemmel, meg monoklival jár be dolgozni, de Éva megvédte, azt mondta nem az az asszony volt. De ő mindenkit megvéd – mondta Zita.
– Helló csajok! – vágtatott be Annuska, idős, dagadt lábú, ősz asszony, és zihálva rögtön rávetette magát a jelenléti ívre. – Hála istennek nem volt még itt Éva, hogy elvigye, pedig már elmúlt nyolc óra. De miért vagytok ilyen kifacsartak, mi mérgezi már megint a levegőt? A kávépénz? Ki a fenét érdekel! Hát tudjátok meg, nekem nagyon jó napom van ma. Tegnap, amikor hazamentem, még délután is rekkenő meleg volt. A szomszéd ember a múlt heti vihar összetört cserepeit rendezte a háztetőn. Én pont aláláttam a kerítés szélétől. Sortnadrág volt rajta. Hát gyerekek! Nem bírtam levenni róla szemem. Olyan nagy, kemény tökei voltak, majd felrobbant a nadrág rajta. Egész éjszaka ez járt a fejemben.
A nők nevettek, Éva lépett be a terembe a jelenléti ívért. A felújítás óta ő az igazgató titkárnője, úgy három éve. Alacsony, szolid öltözködésű, fiatal nő. Az igazgatónak pont ez tetszett. Ki nem állhatta a festett, tűsarokban topogó, csipogó libákat, akik tele vannak mütyürökkel, meg mindenféle hülye magazinokkal. A lány testi hibája sem zavarta. Tulajdonképpen senki sem tudta, milyen betegség vagy tünet ez, nem merték megkérdezni. Évának a nyaka szélesebb volt, mint az arca, mintha egy vastag sál lenne többszörösen körbe tekerve rajta. Szőkésbarna, vállig érő haja csak részben tudta leplezni. Csendben, megbízhatóan dolgozott, ez a lényeg.
– Képzeld Évi, – rontott rá köszönés nélkül Horváthné, – valaki már megint fosztogatta a kávépénzt! Esküszöm, megfojtom, ha kiderül, ki volt az.
Mindenki, egymás szavába vágva elkezdte mondani a magáét, újra felhozták Visegrádinét, sőt a takarítónőt is.
– Takarítónő úgy rám rontott, majd letépte a hajamat, amikor rákérdeztem a dologra. De nem gondolnám, hogy ő volt. Ennyi pénzért nem kockáztatja az állását – emlékezett vissza Zita.
– Én azt gondoltam, hogy áthelyezzük egy titkos helyre a kávépénztartó dobozt. Napközben itt lesz elöl, de munkaidő után elzárnánk egy rejtekhelyre. Még nem tudom, hol lesz, de neked megmondjuk, Évi. Margit, szemével körbetekintett az irodán, az alkalmas helyet keresve.
– Ugyan már, semmi közöm hozzá, de jó ötlet a titkos hely.
– Hát én csak annyit figyeltem meg – szólt bele Annus, – hogy az utóbbi fél évben szaporodott meg a lopkodás. Nem csak kávépénz tűnt el, hanem egyéb is a hűtőszekrényből.
– Ezt csak azért mondja Annus néni, mert én jöttem utoljára, nagyjából fél éve. Mindjárt a belépésem napján loptam el a sajtot a hűtőszekrényből, mi? – heveskedett Kenderes Zsuzsi és az asztalára csapott.

A napok csendben teltek. Olyan vihar előtti csend uralta a hangulatot az irodában. Általában nyugalom volt, de egy félreértett szó, vagy nézés azonnal nagy kiabálást váltott ki, aztán hirtelen csend lett megint. Lehet, hogy jó ötlet volt a kávépénz titkos helyre helyezése, vagy az illető szállt magába, de egy ideje nem tűnt el semmi, úgy két-három hétig.
Egy napon az ebédszünethez készülődtek. Egy részük a városban töltötte el az ebédidőt, másik részük bent melegszendvicset ebédelt. Ez is megváltozott az utóbbi időben. Kezdetben közösen vásárolták meg a hozzávalókat, de miután gyakran eltűnt a sajt vagy a ketchup a hűtőből, inkább mindenki maga otthon elkészítette nyersen a szendvicsét és itt csak megsütötte. Margit indult a teakonyhába, hogy bekapcsolja a szendvicssütőt, de mindjárt kiáltása hallatszott.
– Ne, ne! Álom ez, vagy valóság! Nem hiszitek el, eltűnt a szendvicssütő! Vagy eltette valaki valahová?
Sorra nyitogatta a konyhaszekrény ajtaját, benézett mindenhová. Nincs. A többiek odaszaladtak, ledobták a bevásárlószatyrokat az asztalokra, kiabálni kezdtek.
– Ezt már nem lehet tűrni, megyek a főnökhöz, csináljon itt rendet, mert én felmondok. Ilyen helyen nem lehet dolgozni – fakadt ki Horváthné és elviharzott.
Az igazgató ingerült lett, de érezte, az eset már a munka rovására megy, ezért felkérette a földszinti irodák dolgozóit is az emeleti nagyterembe és türelmet erőltetve magára, meghallgatta a túlfűtött előadásaikat különböző tárgyak eltűnéséről az utóbbi időben.
– Emberek, két vidéki telepünkön a cég fennállását befolyásoló ki- és beszállítások folynak ebben az időben, és most ezzel az ostobasággal kell foglalkoznom. Nem hiszem el, hogy ilyen pitiáner dolgok még előfordulnak ezen a világon. Főleg azt nem értem, hogy miért. Három éve volt a felújítás. Mind a két emelet egy-egy teakonyhát kapott. Konyhaszekrénnyel, kávéfőzővel, vízmelegítővel, porcelán kávéscsészékkel. De hol vannak, egyet sem láttam az előbb itt, csak színes saját csészéket.
– Még tavaly Tóthné búcsúztatásakor levittük a földszintre, aztán nem hoztuk vissza őket – mondta Margit.
– Nem, még decemberben én magam hoztam fel az összeset, a konyhaszekrény pultján helyeztem el őket – toppantott indulatosan Ida a földszintről.
Néma csend következett, a munkatársak értetlenül egymásra néztek. A főnök telefonja megcsörrent.
– Folytassák nélkülem, a simoni telepre kell mennem sürgősen – szólt izgatottan. – Horváthné számoljon majd be a történtekről – hadarta és elsietett.
– Tessék, a kávés csészék is eltűntek, és még mik, amikről még nem is tudunk. Kiabáltak össze-vissza.
– Na ugye, nem csak fél éve történtek itt lopások, mióta én itt vagyok! – kiáltotta kárörvendően Kenderes Zsuzsi.
– A csészéket meg a pénzt munkaidő alatt is el lehet emelni egy ügyes személynek. De a szendvicssütőt csak munkaidő után lehet kivinni a konyhából a terjedelme miatt.
– Mit akar ezzel mondani, Annus néni? – kérdezte Zsuzsi.
– Azt, angyalom, hogy tegnap munkaidő után láttalak az edénybolt előtt állva, hogy visszaosontál az irodába.
– De én csak az esernyőmért szaladtam vissza, mert elkezdett csepegni az eső! Láthatta azt is, hogy néhány perc múlva már vissza is jöttem!
– Nem Kenderes Zsuzsi vitte el a szendvicssütőt – vágott közbe Éva, – hagyjátok békében, de nekem is mennem kell.
Hirtelen megint néma csend lett, mindenki a lányra nézett, aki kivörösödve ült a székén.
– Hallottátok, nem? - … Továbbra is fagyos némaság ült a teremben. – Hát én ezt nem hiszem el, tényleg engem hibáztattok, én vagyok a pitiáner tolvaj a ti szemetekben! Mert én vagyok a legfiatalabb! – könnyek gyűltek a szemében és odavágta a tollát az asztalhoz. – Tudjátok meg, hogy nem érdekeltek. Elmegyek ebből a kuplerájból, ilyen utálatos bandát még nem láttam – kirúgta maga alól a széket, felkapta táskáját és kiszaladt a teremből, végig a folyosón. Ez a vénasszony, hogy döglene meg, ez találta ki az egészet! Fortyogott magában. Csak a férfiak tökein jár az esze, aztán még az igekötőkkel sincs tisztában. Nem, nem fogtok ti a becsületembe gázolni! Lerohant a lépcsőn, ki az utcára.
Az út másik oldalán, kicsit lejjebb, van egy hirdetőoszlop, egy új gyár az ipartelepen dolgozókat toboroz, úgy látta, a napokban könyvelőt is felvesz.
Kint az utcán, szemben az épülettel egy busz állt, rengeteg fel-és leszálló utassal. A lány elrohant a jármű szélénél és épp hogy kilépett mögüle az útra, egy távolsági busz dudálását meg fékcsikorgását hallotta. Aztán egy hatalmas ütést érzett a fején, jobb vállán meg a combján, amitől magasra felemelkedett, úgy tűnt neki a könnyű szélben, hogy a házak tetejénél is magasabbra. Elhallgatott minden, végtelenül hosszú csend ölelte át, amitől egész testében, lelkében megkönnyebbült.

Az asztalon álló lámpa selyemernyője fülledt, bordó színnel árasztotta el a szobát. Éva pongyolában feküdt az ágyon és a konyakos pohár szélét nyalogatta. Arca, egész teste izzott, combjai lüktettek, lihegett, egész teste bepárásodott. Letette a poharat, derekát, mellét kezdte el masszírozni. Újra és újra átgondolta a tegnap délután történteket.
Már a megszervezése is kéjes izgalommal töltötte el. Nála a lopással járó feszültség szexuális izgalmat váltott ki. Előző nap a nyomtatványos raktárban, ahol a tisztítószereket is tartja a takarítónő, egy-két iratokkal teli dobozt közel az ajtóhoz húzott. A szája már ekkor kiszáradt, a teste lüktetni kezdet, mint aki titkos találkára készül.
Tegnap, munkaidő után akkor lépett ki a szobájából, amikor a takarítónő épp a tisztítógépért ment a raktárba. Intettek egymásnak. Ő gyorsan végigsietett a folyosón, tudta, hogy a takarítónőnek néhány percre szüksége van a torlasz eltávolításához, bement a könyvelői irodába, betette a szendvicssütőt a nála lévő szatyorba. Amint megpillantotta, már izgalom töltötte el, remegve végigsimította vele a mellét, hasát és csak utána tette a szatyorba, Ma délig még nem is tudta, hogy Kenderes Zsuzsi megzavarhatta volna, az a liba az esernyőjéért ugrott vissza. Ez a körülmény további kéjes izgalommal töltötte el, ami csak tovább korbácsolta a szenvedélyét. Megoldotta volna azt is.
Mennyi szerelmes éjszakát szerzett neki a kávépénz lenyúlása is. Minden lebuktató trükköt felismert. A süketek még a titkos helyet is el akarták neki árulni. Nem kell, rájön ő magától is, így nagyobb az élvezet. A kávéscsészék ellopása, mint egy-egy lopott csók, már nem elégíti ki. Több kell. Egyre több, egyre merészebb. Mikor a takarítónő kitolta a gépet a raktárból, ő már a lépcsőn ment lefelé. Intett is neki. Az a hülye csaj meg délután elkezdett rohangászni és egy busz elé lépett az úttesten, pedig ő kijelentette mindenki előtt, hogy nem a lány lopott. Az meg csak rohant, rohant... esztelenül.

Két zsemle

Két zsemle

 


Vánszorgás volt az, nem is lépegetés, amellyel haladt egy elmosódó árnyék a járdán. Nem lehetett tudni, fáradt-e, beteg, vagy csak van ideje mindenre. Ez utóbbi kissé szürreálissá tette a mozdulatait. Teste meghajlott, pedig negyvennél több alig lehetett. A szakáll, a ráncos arc azonban köszönni szeretett volna a múló időnek, ezért korán testére nyomakodott. Készített is egy gyenge karcolatot, aztán maradni akart.
Kezében egy szatyor himbálózott, néha megérintette a koszos járdaszegélyt. A súrlódó hang mintha valami ritmust kölcsönzött volna a lépéseinek. A buszmegállóban pár fiatal hangja zavarta meg az estét. Rájuk sem nézett, mert már előfordult, hogy belekötöttek. Inkább bekanyarodott az első sarkon, hogy minél előbb észrevétlen maradjon.
Igazi nyári este volt, pedig csak a május kacsingatott túl korán. Szatyrában egy darab szalonna és egy erős paprika hintázott. Jó lett volna egy kis kenyeret kukáznia hozzá. Ma nem sikerült. Pedig kenyérhéj mindig akadt. Érthetetlen, hogy a ma más.Sokszor megfigyelte, hogy vannak szerencsenapok.
Hétfőn bőségesen volt kidobott étel. Olykor egészen friss zsemlék, csirkecombok félig lerágva, vagy épp barnára fonnyadt banán. Nagyon szerette a már túlérett, szétmálló gyümölcsöt. Eszébe jutott, hogy gyerekkorában pont ilyen pépes volt a tejeskávéba aprított kenyér. Anyja minden reggel azzal indította iskolába. Egy bögre vizezett tejeskávé és a tegnapelőtti kenyér könnyű találkozása a családi meleg illúzióját volt hivatott helyettesíteni. Felnőttként is átjárta a melegség, ha eszébe jutott.
Kedden, szerdán és csütörtökön mindig szűkös volt a kínálat. A kertes házak közelében sokkal kevesebb ennivalót dobtak ki az emberek, mint a lakótelepen. Egyszer még egy oldalsonkát is talált. Tökéletes állapotban volt. Egy szombaton reggel érte a szerencse. Annyit evett belőle, hogy délutánra hascsikarása lett tőle. Már azt hitte, hogy az epéje nem bírja, de valahogy elmúlt a fájdalom.
A vasárnap volt az aranynap. Olyankor az emberek mintha ajándékot akarnának adni a külvilágnak. Sokáig alszanak, nem zavarja őket a forgalom, nem sietnek bevásárolni. Vasárnap mindenki kedvesebb és adakozóbb. Több vasárnap kellene egy héten, gondolta cinikusan.
Ahogy a szűk utcában találta magát, mintha azonnal megszűnt volna a kamasz-zűrzavar. Már az ablakok is aludtak. Az utcai lámpák fénye gyengén pislogott. Egy gesztenyefa bólogatott valahol a távolban. Alatta egy hívogató pad. Senki nem tartott rá igényt. Meggyorsította lépteit. Külső szemlélő ebből alig vett volna észre valamit. A bal térde erősen sajgott. Fel-felszisszent egy-egy keményebb lépés után. Harmincnyolcszor.
A pad mégsem volt teljesen üres, mint ahogy messziről kifigyelte. Az egyik sarkában újságköteg állt, De mellette is szépen felhalmozva sorakozott legalább ezer példány. Valaki mind gondosan átkötötte barna madzaggal. Öregség szaga áradt a papírokból. Vagy csak a doh. Pontosan ilyen szaga volt a dédinek gyerekkorában, akit havonta egyszer meg kellett látogatnia. Erre apja szigorúan ügyelt. A húgyszagú öregasszony. Most neki sincs különb szaga, pedig nem öreg. Az utca, a kutyapiszkos aszfalt, a külvilág felszivárgott a bőre alá.
Egy pillanatra elérzékenyült. A dédi. Sosem szerette. Mindig ölelgetni akarta őt. Mert a husifeje nagyon tetszett neki. Husifej. Ilyen utálatos szóval senki nem illette senki rajta kívül. Hiába tiltakozott, a felnőttek megmosolyogták. Mégis jólesett az emlékezés. Fura az emberi természet, gondolta, még a rosszat is képes visszafordítani, ha az idő tükre elé helyezi.
A legvékonyabb köteget fennhagyta a padon, a többit egy mozdulattal lökte a földre. Nem volt álmos, inkább csak fáradt. A kemény pad azonban nem szolgált túl kényelmes fekhelyül. Nem messze a templomóra 11-et jelzett. Még nem jött el a vészes gondolatok ideje.
Térde meg-megsajdult. Eszébe jutott, hogy ennie kéne valamit. De a szalonna kenyér nélkül nem volt túl biztató vacsora. Talán majd hajnalban, amikor a kisbolt elől elcsen két zsemlét. A pék mindig pontosan háromnegyed ötkor hozza. Akkor meleg mind. A kenyerek glédában sorakoznak a ládában és az illatuk felhőt rajzol köréjük. Soha nem nyúl hozzájuk. Csak két zsemlét vesz el, a lopáskódexe ennyit engedélyez. Sokáig abban a hitben volt, hogy a boltos nem jön rá. Mindig elosont, mielőtt nyílt volna a lakat a régi, redőnnyel záródó bejáraton. Hónapokkal később talált egy cetlit celluxszal ragasztva a redőny közepén.
Ennyi állt rajta: Egészségére! Magának rendelek kettővel többet. Ez lehetett akár gunyoros is, de a szavak mögé inkább jót látott. Hetekig megköszönni sem merte, mert mi van, ha mégsem a jó szív íratta? Kevés manapság a rendes ember.
Mivel a napi rutin folytatódott, megnyugodott. Egy papíroson visszaüzent. Csak annyit, köszönöm, P. Mert ő már csak P. volt. Nem Katona Péter, nem valakinek a fia, nem egy férj, nem egy ember, aki valaha világ körüli útra vágyott. A világ az utca volt és az út is valamiképpen teljesült, mert folyton járta. Alig pihent. Ha meleg volt, azért, ha hideg, akkor meg gyötrelem volt a szabad ég alatt. A tavaszt szerette. A langyos estéket, amikor olvasni tudott egy eldugott ligeti padon. Nappal nem lehetett. Nemcsak azért, mert a lábában volt a mehetnék, hanem amiatt is, hogy más utcán élők kigúnyolták volna.
Felült. A pad fája törte sovánnyá aszalódott fenekét. Bicskát vett elő és az egyik köteget kibontotta. Akkurátus mozdulattal szedte ízekre a napilapokat. A dátum szerint a 60-as évekből maradtak meg mementónak. Vagy gyújtósnak. Az egyikből, ami lepedő funkciót lett hivatott betölteni, kihullott valami. Nem lehetett összetéveszteni semmivel. Egy ezres volt. Arcát mohó mosoly kendőzte be. Micsoda isteni szerencse! Felkapta, megforgatta. Ezres volt kétségtelenül. A papírlapok között egy értékesebb papír. Volt ebben valami vicces. Zsebre vágta és azonnal jobb kedve lett. A következő újságból még terített egy lepedőnyit, amikor újabb ezres hullott ki. Meghökkent. Szétnézett. Ez valami tréfa? Valaki szórakozik vele?
Az éjszakai csendet azonban nem zavarta sem ember, sem állat. Az enyhe tavaszi szél megsuhintotta az ágakat, de csak játszott velük, nem akarta erejét fitogtatni.
A keze hirtelen megvadult és tépte, nyiszálta a madzagokat. Az újságok kibomlottak és úgy táncoltak, mintha a szeméttelep esti murira készülne. Mindet kirázta egyesével. Nem is vette észre, hogy órák óta lengeti a lapokat. A keze fekete lett a nyomdafestéktől. A 60-as éveket követték a 70-esek, majd a tegnapi valóság. Minden talált pénz ezres volt. Megbújt a lapok közt, de mindig más oldalak fogták közre. Egy ideig azt is figyelte, hogy talán mindig ugyanoda rejtette el valaki a pénzt, de nem volt benne logika.
Amikor végzett, számolni kezdett. Százkétezer. Egy vagyon. Lihegett a fáradtságtól és az izgalomtól. Az este nem volt ennyire felpörögve, unottan adta át a helyét a hajnalnak, mikorra megnyugodott.
Ki tehette a pénzt az újságokba és miért? Ha odatette, miért dobta ki? Ezek zakatoltak elméjében, de a válasz elveszett valahol a korahajnali szürkeségben.
A pénzt belecsúsztatta a szalonnás zacskóba és elkezdett rendet rakni. Nem akart káoszt maga körül. Szépen felszedte az elszálló példányokat, amiket a szél kicsit megrugdosott. Visszahajtogatta eredeti formájukra és bekötözte a kupacokat. Reggel lett, mire végzett. Alig páran lestek felé, ahogy dolgozott. Csak néhány szapora lépés törte meg a reggel némaságát. Nem sokan siettek munkába szombaton.
Gyomra korgása kibillentette a csodából. Lemaradt a zsemlékről. Már rég bevitték őket. Ettől kicsit megfájdult a szíve. A megszokás egyhangú pillanata hirtelen hiányozni kezdett.
A talált pénz öröme is háttérbe szorult. Az a két zsemle…A jóváhagyott lopás.
Fogta zacskóját a pénzekkel szomszédoló szalonnával és elindult a bolt felé. Most vesz reggelit, ahogy valaha. Nem kell elcsennie, nem fogja átjárni a lopás izgalma. A bejárattól pár méterre azonban megtorpant. Túl sokan voltak benn. A cukros briós illata kikúszott a nyíló ajtó mellett.
Nem mehetett be. Az emberek mindig fintorogni kezdtek, ha a közelükbe ért. Valóban büdös volt mindene, de akkor is rosszul esett neki, amikor pár napja egy kisgyerek ujjal mutogatott rá és befogta az orrát.
Tovább ment. A zsemlék maradtak. Éhes gyomra hangosan próbált jelezni, de csitította. Várta a napi körútja. A százkétezer forint megkönnyítette lépteit. Pár saroknyira a régi lakásától megszületett benne a terv. Betért a közértbe és sor nem lévén, sietősen vett két vizeszsemlét,egy fej hagymát, egy szappant és egy borotvát. Leült a fal tövébe és jóízűen megreggelizett. Két szemtelen veréb a közelébe merészkedett, de elhessegette őket.
A közeli benzinkúton megmosakodott. A szappan habja beborította az egész arcát. Jólesett megszabadulni hosszú szakállától. Amennyire lehetett, a felső testét is megmosta. A többire ott nem kerülhetett sor. Tudta, hogy új ruha is kell.
Nagyon jól ismerte a várost, így az apró, kilós turkálót sem volt nehéz megtalálnia Rákospalotán. Ott cipőket is árultak. Mire mindennel végzett, erősen délutánba hajlott a nap. Kockás ingében, barna fűzős cipőjében és enyhén molyirtó szagát árasztó farmerjében újjászületve indult a végcél felé.
A zsemlés kisbolt előtt megállva nagyot sóhajtott. Még mindig nagy volt a forgalom, de ez most nem izgatta. Elszánt mozdulattal nyomta le a kilincset. Benn még sosem járt. A húspult mögött egy fiatal lány szolgált ki. Balra sorakoztak az ismerős pékáruk. Jobbra a gyümölcsök, tészták és az édességek. Szétnézett. A tulajt kereste, aki üzenetet írt neki. Hátul egy férfi pakolta a konzerveket. Az nem nézett fel. Megszólítani nem akarta.
A bevásárlókosarát telepakolta. Csak péksüteményt vett és az összes zsemlét, ami megmaradt reggelről. Nem ismerte fel senki. Amúgy sem ismerte. Fizetett, és kisétált, ahogy bárki más. Átgyalogolt a Lajos utcába és a szálló vaskapujának kilincsére akasztotta a két zacskót.
A többieknek, akik közé sosem szeretett menni.
A térde megint sajogni kezdett. A kockás ingben hamar melege lett.
Amikor végzett, keresett egy árnyékot a közeli park gesztenyefái alatt. A feje alá tette a pénz maradékát és gyorsan elaludt.

A gólya

A gólya

Napok óta bosszantotta a gólya. Figyelte, amint akkurátusan fészket rak, ahogy hordja az ágakat és azt is, ahogy megérkezik a párja. A tojó az utolsó simításoknál futott be. Körözött az égen jó ideig, aztán, mintha valami egyezményes jelet váltottak volna, leereszkedett. A telek legvégében állt egy romos kőház, valamikor lakhatták, mert kémény is volt rajta. Oda építkezett a hím. Azon töprengett, vajon honnan tudta a késve érkező, merre van a párja? Vagy ez csak olyan magasból való szemezés volt, és miután kölcsönösnek bizonyult, leszállt?
A ritkás erdő mellett egy elmocsarasodott horgásztó csalogathatta őket ide. A fák néma árnya sejtelmessé tette a partot. Amikor köd szállt le, Karolinát az angol lápvidékre emlékeztette, ahol hat évig élt. Azon azért meglepődött, hogy nem féltek. Sőt. Ha közeledett feléjük, szinte ügyet sem vetettek rá.
A gólya kedves madara az emberi szívnek. Csak az elvetemültek bántják merő szórakozásból. Kisbabajósló. Ezek a nagymama szavai voltak. Nem is értette, honnan törtek a felszínre.
A konyhaablakból rálátott a fészekre, és hosszú percekig figyelte a fészekrakás akkurátus műveletét, majd a tojásköltést. Naponta csodálta a türelmet, amellyel a hím bánik a tojóval. Látta, hogy időnként a csőrével is megsimogatta. Ilyen gyengédséget ritkán tapasztalt saját világában.
A gólyapillanatokat figyelve döbbent rá, még jobban fáj neki, hogy fele ennyi szeretetben sincs része. Szomorúsága gyakran csapott át dühbe. Legszívesebben elkergette volna őket. Mit szeretgetik egymást? És ha igen, akkor is miért a háza mellett?
Egyik délután oly mértékben felhergelte a látvány, hogy konyharuhával a kezében kezdett futni a pár felé. Lobogtatta a kockás rongyot, mint valami félbolond. A haja is kicsúszott a laza copfból. Lelassított, mire odaért. A gólyák ügyet sem vetettek rá. Kezéből kicsúszott darabka szövet. Lerogyott a földre és sírni kezdett. Ült a porban, mint valami szerencsétlen hülye, aki az előbb még eszelősként viselkedett.
Nem ezt tanulta otthon. A mindig mosolygó és mindig túl vidám anyja mellett nem nagyon tapasztalhatta meg az érzelmek sokszínűségét. Kamaszként szándékosan bosszantotta, hátha kihozhatja a sodrából. Ám az asszony vagy kőből volt, vagy érzelemmentes viaszból. Angyali türelemmel terelgette őt. Ezt szörnyű volt látni. Sose sírt. Legalábbis őelőtte nem. Viszont ölelésre sem nyitotta karját.
Harmincnyolc éve alatt csak egyszer. A diplomaosztóján. Hogy miért épp akkor? Mert ott volt Karolina apja, a menő ügyvéd, menő kocsival, csodás barátnővel. Neki prezentálnia kellett egy jól gördülő anyaságot. Ez az egy dolog volt, amiben a férje sosem tudta volna überelni. Így belefért az ölelés is.
Megborzongott, amikor anyja hozzáért. Hideg karjai viaszként záródtak sovány testére. Pontosan olyan sápadtak is voltak. Karolina először gondolta, hogy anyja nem is élő. Látott elég zombi-filmet.
Így lett a tökéletes anya lányából tökéletlen agrármérnök. Egy paraszt, ahogy az apja megjegyezte egy veszekedés kapcsán. A földdel foglalkozni, növényeket termeszteni és minden ehhez hasonló tevékenység egyenlő volt a parasztsággal. Mondta ezt az, akinek a nagyszülei és a szülei is a földművelésből éltek. Ezt Karolina apja a jó nevű, belvárosi iroda székében könnyen elfelejtette.
Az egyetem évei alatt jutott eszébe először, hogy el akarja hagyni a fővárost. Nem látta az eget és a földet, csak homályosan. Előtte ez nem tűnt fel. A föld, a fekete, porhanyós föld úgy hiányzott neki, mintha valaha is művelte volna. Ha felnézett éjjel az égre, a csillagok is alig ragyogtak. Ehhez az elhatározáshoz azonban nem a mély elvontság vezetett, hanem a legprózaibb okok egyike: a szerelem. A földi, a mindennapi és a romantikus mellékzöngék nélküli. Isti falun nőtt fel igazi fölműves családban. Több akart lenni. Érteni akart a földet. Megérezni a szagáról, hogy jó minőségű-e. Ezt mondta otthon, amikor az apja elképedve hallgatta, hogy tanulni vágyik. Hümmögött, magában elkönyvelte, hogy túlságosan nagyravágyó a kisebbik fia. Valószínűleg nagyot fog zuhanni, mert magasra tör. Mégis hagyta.
Isti rajongva beszélt a földről. Az ingéből a nyári búza illata áradt. Ismerte a rét minden szegletét. Olyan szeretet áradt belőle a mezőgazdaság iránt, mint egy hősszerelmesből.
Az egyetem utolsó évében figyeltek fel egymásra. Hatalmas lángolás volt. És csak parázs maradt meg belőle. Isti hatalmas tervei mind csődöt mondtak, mert kis falujában nem nézték jó szemmel az újításokat. Hát még, hogy a felesége is belekotnyeleskedik. A nő, az nő, maradjon otthon, vagy csináljon olyasmit, ami neki való. A szántás, vetés, aratás férfimunka, férfikezet, előrelátást igényel. Tíz évig küzdöttek, kevés sikerrel. Szíve lassan fáradt lett a szavakhoz.
Ez a tíz év megmutatta, hogy ő nem is igazi nő. Nem tudott anyává lenni. Három vetélése volt. Próbálkoztak lombikprogrammal is kétszer. Csak kudarc érte őket. A kapcsolatuk belefulladt. Belerogytak a fájdalomba. Isti feladta. Itt nem lehet boldogulni, mondta naponta vagy százszor. Majd Írországban. A zöld mezők tengerében.
És elment. Nem váltak el, de megbeszélték, hogy mindenki élheti a maga életét.
Karolinában fel sem merült, hogy máshol próbálkozzon. Az érettségi után élt két évig Angliában, elég volt. Itthon tartotta a húsleves illata, mondta a nagymama párszor. Volt ebben az egyszerű mondatban sok igazság.
Ennek négy hónapja múlt. Négy hónapja tengett-lengett a magányban, ami olykor megnyugtatta, máskor felkavarta. Voltak napok, amikor még felkelnie is nehéz volt, máskor meg egész nap a kertben ásott meg ültetett.
Isti nem jelentkezett, csak egyszer. Akkor is pár percre hívta, majd sietve elköszönt, mintha zavarban lett volna. Közömbös kérdései után Karolina szembesült a házassága végével.
Egyik reggel, amikor épp pokoli fejfájára ébredt, a teraszon üldögélve bámulta a kertet. Látta, hogy tojó már nem hagyja el a fészket, valószínűleg felkészült a fiókák költésére. Anya lesz. Anya…Ez furcsán hangzott. Ahogy a gondolat végigszaladt a lelkén, szétmarta ereit. Még ez az ostoba madár is képes arra, amire ő nem. Még neki is sikerül, pedig ő semmivel nem rosszabb nála. Mi jó eget akar tőle a teremtő, ha még ezt is elveszi? Nincs már férje, nincsenek vágyai, és érzései sincsenek, mert belőle nem maradt más, csak egy kiüresedett test. A méhe egy kiszáradt tartály, amelyben talán soha nem is volt semmi, ami az életet magához hívta volna. Legszívesebben sikoltott volna, hogy végre valaki meghallja fájdalmát. A világ azonban messze volt.
Kávéja lustán lötyögött a csorba szélű bögrében, amikor valami váratlan történt. Egy kis test, amely eddig hallgatott, váratlanul jelet küldött. Egy gyenge mozdulat volt, csak egy benti fuvallat, de megtörtént. Egy aprócska lény hírt adott magáról.
Azon az áprilisi napon bejelentkezett.
Karolina megérezte, hogy nem téved. Magában hordozza a fiát. Az öröm különös módon kerítette be a szívét. Csak messziről intett neki, és sokáig várt, hogy beengedje.
A gólyafészekben a pár felkészült az utódokra. Náluk senki. A félelem hirtelen vasmarokkal rántotta össze a gyomrát. És ha hamis volt, amit érzett? És ha téved? A kicsi azonban mintha tudta volna, hogy bizonyság kell, újra megmozdult. Karolina most mert elmosolyodni először hónapok óta. Ketten voltak régóta, de egynek hitte magát a magányban.
A kertkapu csengője visszarántotta a mába. El a pillanat titkától. A postás ajánlott levelet hozott. Nagy boríték volt a kezében. Átvette, aláírta. Egy fővárosi ügyvédi iroda neve és címe virított a feladó helyén. Ki sem kellett nyitnia. Tudta, mi van benne. A papírok, amelyek két embernek új lehetőséget adnak egy másik élethez. És most már háromnak.

A különös karácsonyfadísz

A különös karácsonyfadísz

Eloiz és Amália, a két angyal, türelmesen várakozva kucorogtak, a kisváros terét díszítő egyik havas platán vaskos alsó ágán. A mindig nevetős arcú, fekete hajú Amália a komoly, szőke Eloiz felé fordult: – „Minden csupa fehér, olyan mintha felhőn ülnénk.” – szólt nevetve. De Eloiz határozottan előre biccentett a fejével.
– Most, figyelj! Kezdődik a munkánk. Ott jön a gyermek és az apja.
A havas járdán ott lépdelt magabiztos járással az apa, mellette kisfia, aki ugyan az apja kezét fogta, de bizonytalan léptekkel haladt a csúszós köveken. Egy évvel a megtaposott, forradalmi remények után fakó, fénytelen karácsony köszöntött az országra. Valóban csak Isten segíthetett rajtuk, mert az emberek a maguk erejéből csak keseregtek, féltek, reménytelen érzéseikkel együtt bezárkóztak házaikba, lakásukba. Eloiz intett egyet a kezével, s meglátták az apa gondolatait. A férfi aggódó arccal simogatta a fiatalasszony szélesen domborodó hasát, egy erős kislány fejlődött a pocakban napról-napra csendesen. Jövőt láttak, közös jövőt együtt, fáradtságos örömben. De a jövőkép mögött fakó volt a háttér. Tavaly ilyenkor – amikor, sok tízezer ember indult neki a nyugati határnak – ők is el akarták hagyni az országot, de csak Sopron, tiszta, erős illatú erdők övezte környékéig jutottak, egy ismert szállodáig. Ameddig a magukkal hozott pénz tartott – a fiatalember az anyjától kapta – addig maradtak, és nem indultak útnak új életet kezdeni.
– Miért olyan szürke ott minden? – kíváncsiskodott Amália halkan, bár tudta, hogy az emberek nem hallhatják őket.
– Mert a férfinak nincs elég ereje kitartani az elhatározásai mellett. Egyedül fogja hagyni ezt a fiatalasszonyt is, amikor annak a legnagyobb szüksége lenne az ő segítségére. Ugyanúgy, mint a kisfiú anyját. Eloiz Amália felé fordult – a mi feladatunk a fiúra ügyelni – majd visszanézett a havas utcára, ahol a házak kéményéből felszálló szürke és fekete füstkígyók birkóztak a város fölé nehezedő felhőkkel.
A kisfiú a szánkóra gondol, amit az apja tegnap megígért, hogy majd azon húzza át a város másik felébe, bemutatkozni az új családban.
Amália szeme felcsillant – most érnek a templom elé.
A gyerek megállt és apjára nézett. – Apu! Menjünk be, nézzük meg a bólintó angyalt – kérlelte apját a gyerek.
– Na, menjünk – egyezett bele a férfi kelletlenül.
A templomban nem volt senki. Csend volt köröttük, az áhítat csendje. A betlehemi jászol már készen állt advent kezdete óta. Békésen legelésző birkák, a láthatatlan eget kémlelő, botra támaszkodó vagy heverésző juhászok, a félig fedett istálló barmai és a szamár, de Mária meg József szépen festett gipsz szobra is, mind a holnap megszülető gyermeket várta az üres jászol körül. A szomszédos oltár mellett állt a sarokban, egy magaslaton az angyal. Előtte, a szobor aljához erősítve persely, és egy térdeplő.
A sokat szenvedett rendház egy, a forradalom utáni megtorlás elől elmenekült tagja küldte az óceánon túlról, kedves templomának. A szerzetes tanár, a nagypapa baráti köréhez tartozott, és több társával együtt gyakran megfordultak – névnapok, és más ünnepek idején – az őket, szeretettel fogadó család körében. A kisfiú olyankor az atya ölében ült, és mindig biztonságban érezte magát, aztán az atya is elhajózott az Újvilág felé. De a pap nem feledkezett el róla sem, családnak küldött minden levélben, levelezőlapon őt is üdvözölte. Az egyik lapon egy sok sávos, nagyon széles országút látszott. „Ezen az úton autózom új állomáshelyem felé, biztosan te is boldog lennél, ha itt ülhetnél mellettem” –, írta az atya, szép formás betűivel egy színes képeslapon, amelyen érdekes bélyegek voltak, olyanok amilyeneket az otthoni üdvözlőlapokon sosem látott. Pár hete azután, a rendház templomának sekrestyése, örömmel mesélte nagymaminak és dédinek a jó hírt – a kisfiú ott rajzolgatott a konyhaasztalon – „Képzelje Mariska néni, szeretett testvérünk küldött a templomunknak egy angyalt Amerikából!” A kisfiú elbűvölt tekintettel nézett fel rajzából, nagy fehér szárnyú angyalt látott, amint egy magas ház ablakából kiröppen –, azt is látta, amint az atya mosolyogva int utána –, és az angyal száll feléjük fáradhatatlanul, mint egy hatalmas madár, át az óceánon, ide a Duna-parti kisvárosba.
Az angyal – lányos formájú volt, hosszú világosbarna hajjal, ragyogó fehér és rózsaszín ruhában –, ha perselyébe pénzt dobtak, egy finom fejbólintással köszönte meg az adományt. A gyerek felnézett az apjára, az a zsebébe nyúlt és pár érmét tett a fia kezébe. A kisfiú letérdelt a persely előtti térdeplőre és elkezdett imádkozni. A dédmama tanította imádkozni, de nem szerette igazán azokat a gyorsan, gépiesen elhadart imákat. A Miatyánk és az Üdvözlégy után a saját szavaival szólt magában az angyalhoz, akiről le nem vette a szemét.
– „Drága jó angyalkám! Olyan jó, hogy láthatlak megint. Az anyucikámnak szeretnék üzenni. Nagyon hiányzik! Amióta elment sokszor gondolok rá. Mondd meg neki, jó? Ha játszom a zongorával, ha fújom a kis pléhfurulyát és ölembe veszem a pöttyös ruhás bohócot, ő jut az eszembe. A játékokat akkor kaptam tőle, mielőtt elment és nem jött többet. Amikor azt a kislányt rajzolta nekem. Sokszor csókolom az én anyucikámat!” – Nem tudta folytatni, mert elöntötte szemét a könny. Nem akarta, hogy apja észrevegye, ezért gyorsan egy pénzt dobott a perselybe. Az angyal biccentett a fejével. – „Most megyünk apukám feleségéhez, akit anyunak kell majd szólítanom, de nekem van anyukám! Él, csak nincs itt velem. Ugye, angyalka? Van, igaz? Csak messze van, és nem védhet meg.” – A férfi halkan, de határozottan rászólt a fiára: – Igyekezz, mert várnak bennünket!
A gyerek még egy pénzt dobott a perselybe. Az angyal gondosan meghajtotta szőkefejét, amennyire a szerkezet engedte. – „Szeretném – ezt kérem a Jézuskától –, ha megint láthatnám. Már alig emlékszem az arcára.” – Újabb pénz csörrent. Az angyal feje engedelmesen megbiccent. A kisfiú elkeseredve nézett fel, mert elfogyott a pénze. Az angyal ekkor lehajolt és megsimogatta a gyermek fejét, arcát. A fiú könnyein át is elkerekedett szemmel rámosolygott az anyjára, mert az angyal arca olyanná vált, mintha az anyja arcát látta volna a templom illatos hűvösében, és érezte bőrén, a haján kezének simogató melegét.
Oda is nyúlt a simogatás helyéhez, de nem már tudta ott tartani a látomást.
Apja keze ránehezedett a vállára és elmúlt a varázs.
– Na, gyere, menjünk, anyu már vár bennünket.
– Igen, vár – bólintott a kisfiú – biztosan vár – és visszafordult a bólintó angyal szobrához.
Térdet hajtottak az oltár felé, közben keresztet vetettek és elindultak kifelé a templomból.
Eloiz és Amália, meg a bólintó angyal mosolyogva nézett utánuk.
A kisfiú boldogan, könnyedén lépkedett az apja kezét fogva. Még mindig az anyja kedves mosolyát látta, és simogatását érezte.
Az apa azonban, hirtelen megállt a havas járdán és megállította a fiát is, odafordult hozzá – a szemébe nézve mondta kemény, száraz hangon:
– Erzsikét, akit eddig Erzsi néninek hívtál, mostantól anyunak fogod szólítani. Megértetted?
A gyerek nem szólt, de néma, nehéz dac öntötte el fejétől a sarkáig. Apja a hallgatást beleegyezésnek vélte. Elindultak, még két sarok és odaérnek. Körülöttük a szinte néptelen, hóköntösbe bújt didergő, decemberi kisváros. Még mindig tűntek el emberek, akiket többé sosem látott senki, a falakon plakátok hirdették az új rend elvárásait. Ez a karácsony nem a béke és szeretet ünnepe volt. A kisfiú elsőbe járt, és büszke volt arra, hogyha szótagolva is, de tudott már olvasni. Az olvasókönyve és a mesekönyvek új világot nyitottak meg előtte. Anyja pont egy éve – karácsony előtt – ment el messze, túl a határon, egy számára ismeretlen férfival. Azóta sem hallott róla. Apja új felesége idegen volt neki. A fiú hirtelen elszánta magát – kihúzva kezét apja kezéből – felemelt fejjel apjára nézve mondta:
– Nekem, Erzsi néni nem az anyám!
A férfi, szabaddá vált jobb kezével, egy szó nélkül – hirtelen, visszakézből – szájon vágta fiát.
A gyerek megtántorodott, elöntötte szemét a könny, de nem sírt, nem szipogott, ment tovább a havas járdát nézve, az apja mellett. Mire a házhoz értek felszáradtak a könnyei, csak arca volt pirosabb a szokottnál, amire apja azt mondta az őket üdvözlő fiatalasszony kérdésére, hogy „biztosan a hidegtől van”.
Eloíz Amáliára nézett, aki döbbenten meredt rá: – Most miért nem védtük meg, ettől a pofontól a gyereket? – és könnybe lábadt a szeme.
– Mert, ez az ütés, az apa elhatározása volt, amiért neki kell majd elszámolni. A kisfiúnak át kellett élnie ezt a fájdalmat és keserűséget, hogy erőt kapjon a továbbiak elviseléséhez.
A meleg konyhában az asszony anyja, Bözsi néni fogadta őket. Egy őszülő, kissé görnyedt hátú özvegyasszony, aki a városszéli vasúti raktárban dolgozott, mint adminisztrátor.
A konyhaasztalon még ott voltak a reggeli nyomai: kenyérdarabok, hagymahéj, a felvágott összegyűrt papírja és fehér alapon piros pettyes kistányérok, ugyanolyan bögrékkel. A gyerek az apjával leült az asztalhoz. A várandós fiatalasszony, nagy hasa ellenére – pár hete volt csak a szülésig – fürgén mozgott. Gyorsan leszedte előlük az asztalon lévő edényeket és eltakarította a hulladékot. Hamarosan feketekávét hozott az apának, a gyereknek pótkávéból főzött tejeskávét és egy tálon, apró vegyes süteményt. Különböző formájú és színű, lekvárral vagy krémmel töltött apró, omlós sütiket és vaníliás kiflit.
– Köszönöm! – szólt a gyerek halkan.
– Köszönöm, anyu! – szólt rá, emelt hangon az apja.
A kisfiú nem válaszolt. Összeszorított szájjal nézett maga elé. A férfi nem hagyta annyiban.
Most kell megtörni a makacsságát ennek a büdös kölyöknek, aki tisztára olyan, mint az anyja.
– Mondd szépen, vagy akarsz még egyet? – előrehajolt és kezét megemelte.
– Erzsi néni nem az anyám! – mondta a kisfiú elcsukló hangon.
Az apja most hátulról akarta megütni. A gyerek elrántotta fejét az ütés elől, de ezzel a mozdulattal feldöntötte a bögrét, ami leesett az asztalról, és nagyot csattanva széttörött a fekete-fehér mintás konyhakövön. A kidőlt kávé lassan csöpögött a kőpadlóra és a fiú ruhájára. Bözsi néni, a tűzhelytől elfordulva csendesen megszólalt.
– Erzsikém, tudod, hogy nálunk nem szokás verni a gyereket. Ez nem vezet semmire.
– Anyukám, ne szólj bele –, szólalt meg az asszonyka. – Ez a mi dolgunk Kálmánnal meg a gyerekkel.
Az asszony elhallgatott és visszafordult a tűzhelyhez. Elkönnyesedett szemmel kavargatta tovább az ételt. A férfi, egyetértését erősítve, megfogta felesége kezét. A kisfiú lehajtott fejjel figyelte, hogyan terül szét nadrágján a tejeskávé meleg foltja. Az apa folytatta:
– Szép kis szentesténk lesz miattad, de majd megnézheted, mit találsz a fa alatt! Az ebéd – híg kelkáposzta főzelék, tűzhelyen pirított kenyérrel – után hamar eltelt a rövid decemberi délután. A felnőttek jöttek-mentek, a gyerek a konyha udvar felé eső sarkában üres gyufás dobozokból vonatot épített. Senki nem szólt hozzá, így ő sem szólt senkihez. A magával hozott cérnatartó gurigákból kereket is tett alájuk. Cérnával felkötözte a kis skatulyákra a spulnit – ahogyan a dédmama hívta otthon –, és örömmel tologatta a „szerelvényt”, amelyben apró széndarabokat, faforgácsot „szállított” a kis sámlitól a hokedliig és vissza. Közben voltak „hegyek” – szék- és hokedlilábak –, sőt egy „híd” is, gyújtósokból.
A „híd” alatt – szeretett folyója – a Duna folyt.
Lassan beesteledett. A tűzhely felől egyre finomabb illatok töltötték meg a konyhát.
Készült, a szerény, de mégis ünnepi vacsora: halászlé és mákosguba. Azután megszólalt egy kis fémcsengő, és ott álltak a nagyobbik szobában a feldíszített, gyertyákkal kivilágított fenyő előtt és énekelték a „Mennyből az angyalt”. A gyertyáktól fényes karácsonyfa ugyanúgy tetszett a kisfiúnak, mint „otthon”, apja szüleinél a színes fényfüzérrel díszített. Eljött az ajándékozás pillanata. A fa alatt – amint már az ének alatt megfigyelte – nem látott semmit.
„Nézd meg jobban!” – hallotta az apja hangját. Felnézett és meglátta, amire apja célzott. A széttörött bögre csorba darabja ott lógott „díszként” a fülénél fogva a fára kötve. „Engedetlen gyereknek nem hoz a Jézuska ajándékot.” Kitört belőle a sírás, és még akkor is könnyeit nyelte, amikor végül megkapta az igazi ajándékot, aminek nem is tudott igazán örülni.
Éjjel az új helyen, és a nehéz, nyomasztó nap után rosszul, nyugtalanul aludt, sokat forgolódott. Álmában aztán újra, ott állt őszinte szívvel a karácsonyfa előtt, csodálta a gyertyák fénylő lobogásában csillogó díszeket. Békesség töltötte el. Akkor meglátta, hogy két angyal is áll a sarokban. A szőke angyal felemelte kezét, és a díszes fenyő lassan megmozdult, egyszerűen kézen fogta a gyermeket, aztán már ott mentek hazafelé a Kis-Dunapart havas sétányán a méltóságteljes platánok védelmében. A folyó mellékága lassú folyással haladt el a város mellett – az éjszaka sötétjében mindenféle alakú fehér kis szigeteket – jégtáblákat sodorva magával. A város felől harangszó hallatszott, és embereket látott, akik az éjféli misére mentek. Felnézett a karácsonyfára, most nem volt rajta a törött bögre, csak néhány dísz meg szaloncukor, és a csúcsán az aranyosan fénylő csillag különösen ragyogott. A színes gömbök, aranyozott diók és almák között úgy égtek nyugodtan a gyertyák, mintha nem is az utcán járnának. A hó ropogását is hallotta lépteik alatt. A díszes,
fénylő fa egyszerre megállt és felé fordult: „Bátornak kell lenned – hallotta a karácsonyfa hangját – és elszántnak. Légy erős és merész.” Elengedte a kezét, és a kisfiú határozott léptekkel elindult a hóval díszített platánok alatt hazafelé.
Hirtelen felébredt. A szobában sötét volt. A házban csönd, még mindenki aludt. Bözsi néni még egy kicsit hortyogott is. Apjáék a másik szobában aludtak. Eszébe ötlött az álom, és megértette az üzenetét. Az este a székre rakott ruháiból most csak a nadrágját és pulóverjét vette fel fürgén a pizsamára. Kitapogatta a sötétben a szék alá tett magasszárú, fűzős cipőjét és gyorsan, zokni nélkül belebújt. Óvatosan lépkedve kiment a konyhába, itt már egy kicsit világosabb volt. Az udvarra néző konyhaajtó csipkefüggönyös üvegén is átderengett valami, a vaskos téglakerítés fölé emelkedő utcai lámpa fényéből. Vigyázva a sámlira állt és levette kabátját a fogasról. A kabát ujjában benne volt sálja meg kötött, meleg sapkája. Így tanította nagyapja. Gyorsan felöltözött. Sikerült az ajtót a kulccsal zajtalanul kinyitni, majd finoman be is tenni maga után. Lopódzva ment végig az udvaron. Váratlanul úgy érezte, hogy nézi valaki. Félelmében összeszorult a gyomra. A nagykapu tetején egy macska ült és őt figyelte. Eloíz intésére, a szomszédék kíváncsi kandúrja, nagyot fújtatva leugrott a kerítésről. Azért – még kicsit remegő kézzel –, de kinyitotta a bejárati kaput, a kulcsot a zárban hagyta, aztán óvatosan becsukta, és futott a sarok felé, hogy gyorsan eltűnjön szem elől. A halványan pislákoló utcalámpák fénykörében hol eltűnt, hol meg felbukkant gyorsan távolodó alakja. Az egyik kapu mögül vadul megugatta egy kutya a kétségbeesetten rohanó fiút, aki nem állt meg ijedtében sem, igyekezett tovább.
Nem azt az útvonalat választotta, amerről az apjával jöttek tegnap, hanem a néptelen utcán, a karácsonyfa által mutatott irányban szedte a lábát amennyire csak bírta. Megint harangoztak, mint álmában. Hat óra volt, decemberi sötét reggel. Megállt egy pillanatra, mert a bakancs – zokni nélkül – kezdte törni a lábát, de haladni kellett tovább. Az ünnep hajnalán lassan ébredezett a város, mert jólesett végre mindenkinek – egy kis időre legalább – csendben, békességben pihenni. A rendőrök és a városka egyetlen taxisa nem a Duna partján jártak, szerencsére. Iparkodott haza amilyen gyorsan tudott. Apja erőszakossága helyett egyszerűen csak jó szóra és simogatásra vágyott, hogy érezhesse, őt is szereti valaki.
Dörömbölésére nagyapja meghökkenve nyitotta ki az udvari kaput.
– Hát, te fiam, hogyan kerülsz ide ilyenkor? – kérdezte csodálkozva a nagypapa, és a háta mögé nézett, mintha várna még valakit. A kisfiú megkönnyebbülten lépett be a szűk, de ismerős udvarba. Aztán, benn a konyhában, a jó meleget árasztó tűzhely mellé húzódva, elmondott mindent részletesen a bólintó anygyalról, az utcán kapott pofonról, az összetört bögréig, amelyből végül dísz lett a karácsonyfán. Öregapja egyre komorabb arccal hallgatta történetét. Az angyalok is oda húzódtak a tűzhely mellé, mintha fáznának. Mire a gyerek elmondott mindent, feldúltan és a sietségtől kipirulva, megérkezett apja is. Nagyapja felküldte unokáját a recsegő falépcsőn az emeletre, öreganyjához a nagyágyba.
– Eredj kis unokám! – mondta neki. – Vetkőzz le, és bújj be az ágyamba. Nagyanyád örülni fog neked, úgyis téged emlegetett egész este. Ez volt az első karácsonyunk nélküled. Még meleg a szamárfészek. – tette hozzá mosolyogva. A gyerek boldogan szaladt föl az ócska falépcsőn.
Az öreg komor arccal fia felé fordult: – Ülj le, beszédem van veled!
Többé nem került szóba, hogy az apjáékhoz költözzön.

Pap Nélkül

Pap nélkül

Mikor a fogság után először vett fel civil ruhát, furcsán érezte magát. Mintha a katonaruha határozott lelki és testi tartást adott volna, ami most elveszett. Olyan idegenül mozgott benne, mint visszakapott életében.
Hamar kiderült, hogy a családjától távol töltött évek nem pótolhatók. Asszonyának, és a gyerekeknek saját emlékei voltak a háborúról, hasonlóan fájdalmasak, de ha felidézték külön nyelvet beszéltek, amit magyarázni kellett a másiknak. Érzékenységük megkérgesedett, vagy sebezhetőbb lett, és ezek a pontok ritkán találkoztak az övével.
Asszonya törékeny báját, melyre sóvár vágyakozással gondolt a fogság idején, elfedték a szükségszerűen megjelent új tulajdonságok, határozott lett, kemény, olyan, aki megáll a saját lábán. Magának sem merte bevallani, elvesztek a régi ízek, a meghitt mozdulatok, a szavak, melyek azonnal elértek a másikhoz. Szerelmes városa, a szétlőtt Budapest is, ismeretlen arcát mutatta.

Újra jártak a vonatok, elindult Gyálra a szüleihez, remélte, ott felleli azt a valamit, aminek nem tudott, vagy nem mert nevet adni, de hiányzott az életéből.
Az utazás még a háborús időket jelezte, marhavagonok helyettesítették a vasúti kocsikat. Először a falócára telepedett, de ahogy elhagyták Pestet, leült a kocsi padlójára, és a nyitott ajtón kilógatta a lábait. Megtehette, egyedül volt a vagonban, a nyári meleget kellemesen enyhítette az arcába csapódó légvonat.
Hazamegy. Az otthont most újra a régen elhagyott szülői ház jelentette, a barátságos, kis tanya, ahol reményei szerint senki és semmi nem változott. Szájában összefutott a nyál, most érik a málna. Eszébe jutott, hogy fiatal fiúként, milyen kétségbeesett erőfeszítéssel igyekezett lerázni cipőjéről a tanyavilág porát. Öten voltak testvérek, de egyedül ő dédelgetett nagyratörő álmokat. Tanulni akart, messzebb látni az ekeszarvánál. Nem értette a szüleit, hogy képesek egész életüket három hold földre korlátozni.
Pestre szökött, dolgozott, képezte magát, kertész lett, nyelvet tanult, Adyt olvasott, és maga is írni kezdett. Versei legalább olyan fontosak voltak, mint felfelé ívelő karrierje.

Mikor megtalálta a szerelem, nem érte be akárkivel, a feltörekvő, falusi fiú, nem a saját környezetéből akart virágot szakítani. A lány, akire vágyott, egy polgári család egyetlen lánya, rózsa az ibolyák között. Megjelenése, úri modora, szépsége, illata, elvarázsolta. Sok szerelmes, könyörgő verset írt hozzá, míg elnyerte a szívét.
Mikor először vitte le Gyálra, félt, hogy anyja, az egyszerű parasztasszony, és az elkényeztetett úrilány nem találja meg a közös hangot. Félelme alaptalan volt, anyja érdes keze olyan simogatóan nyúlt a finom archoz, ami megérintette a lányt, ráhajolt és megcsókolta.
Akkor úgy szerette, hogy mindent megtett volna érte.
Margit, csak arra kérte, ne térdnadrágban jöjjön, ha megkéri a kezét. A fiúban a figyelmeztetésre feltámadt a gőg, a leánykérés bricseszben zajlott.
Megszülettek a gyerekek, a sírós, kis Jóska, a mindig nevető Zsuzsi, és az egyik rövid, háborús eltávozásnak a gyümölcse, Zolika. Őt ismerte a legkevésbé, be nem vallott gyanakvással kutatta vonásait, de a kisfiú arcában saját kék szemei világítottak.

Megérkezett, nagyot nyújtózott, kicsit elgémberedett. Elindult azon a három kilométeres úton, ami a tanyájukig vezetett. Sokszor megtette ezt az utat gyerekként, a nyakában lógó tarisznyával, amiben a könyvei voltak. Élvezte a csendes bandukolást, közben szeme beitta a táj békés szépségét. Úgy látszik, ezt a vidéket megkímélte a háború. A búza már szépen szemesedett, hiába, a parasztember tért magához először a sokkból. Ott nyújtózkodott a kopott kis híd is, ami pontosan megfelezte az utat. Alatta egy nevenincs patak folydogált, csak az alján csillogott némi víz. Megszaporázta lépteit, messziről már zöldellt a kiserdő, amin ha keresztülvág, már látja a házat.
Ott fehérlett a tűző napon, ahogy elképzelte. A földes úton időnként megbicsaklott a lába a szekerek hagyta vályúban. A veteményes vidáman sárgállott a tökvirágtól,
tele terméssel, apró zöldekkel, hamvas főznivalókkal, sárga, elöregedett példányokkal. Furcsállta kicsit, anyja beosztó, jó háziasszony, nála nem ment pocsékba semmi. Az udvaron pár tyúk kárált, de a szüleit nem látta sehol. Lehajtott fejjel lépett be az ajtón. A konyha üres volt, talán a földeken vannak, kifordult, hogy megkeresse őket. A málnás felől édes illat csapta meg, mentében lecsípett egy szemet. Puha, túlérett. Megállt, nézte a bokrokat, ezt nem szedi le senki?
Elnézett a kukoricás felé, meglátta anyját, fakó, kék szoknyáját, ősz haját, háttal állt.
- Anya! – kiáltotta. Anyja megfordult, arcát mély árkok szabták át, haja, mely emlékei szerint mindig szoros kontyban ült a tarkóján, most egy hevenyészett copfban lógott a hátára. Sötét szemei felcsillantak.
- Jöjjön Kedves, segítsen! Hiába hívom őket. - mutatott széles, szívélyes mozdulattal maga elé – nem akarnak bejönni a házba.
Körülnézett, hogy kikről beszél, de csak a kukoricák álltak feszes vigyázban közel és távol.
- Anya, itt senki sincs.
- Dehogy nincs – méltatlankodott. – ez a szegény asszony a gyerekekkel. Lebombázták a házukat.
A férfi szíve felé rémület kúszott. A rögbarna szemek idegenül néztek rá, azt a pillantást, amiért vonatra ült, nem találta bennük. Átkarolta anyja vállát, és gyengéd erőszakkal terelni kezdte a ház felé.
– Anya, Józsi vagyok. – próbálkozott. Anyja mintha elfeledkezett volna a családról, engedelmesen elindult mellette.
– Apa hol van?
Anyja megrezzent, mikor a ház közelébe értek, hirtelen kibújt a karjai közül, és elindult sietősen a ház mögé. Nehéz szívvel ballagott utána. A ház árnyékában szabálytalan, virágokkal borított, kis hantot talált, rajta egyszerű fejfa, egy bádog lapocska,
amit anyja szoknyája csücskével kitartóan fényesíteni kezdett.
Nem volt szükség arra, hogy lássa a feliratot, tudta, apja nyugszik ott.
Vajon mi történhetett?
Nem tudott gondolkozni, teljesen megbénította, hogy annyira más fogadta, mint amit remélt. Anyja közben abbahagyta a tisztogatást, a sír végében leült a sarkára, azt hitte imádkozni fog. A teste, előre, hátra hajladozott, közben motyogott. Közel hajolt, de csak két, állandóan visszatérő szót tudott elkapni: pap nélkül, pap nélkül.
Aztán furcsa, vinnyogó hangon sírni kezdett. Hozzálépett, hogy megnyugtassa, de a háta mögül érkező hang megállította.
– Hagyd! - a szomszéd tanya gazdája intett neki.
- Örülök, hogy látlak Józsi – nyújtotta a kezét – ilyenkor hagyni kell, amíg megnyugszik.
- Mi történt velük? Itt még harcok sem voltak.
- Nem voltak harcok, nem voltak katonák sem, csak a repülők húztak el felettünk, de nem bombáztak. Apád mindig kiszaladt, mikor meghallotta a gépek zúgásá, hiába könyörgött anyád. Szerette nézni őket. Egyik nap a pilóta észrevette a bámészkodót, alacsonyra ereszkedett, és tüzet nyitott. Mire anyád kiszaladt már nem élt.
Egyedül temette el. Az volt a legszörnyűbb, hogy úgy kellett elkaparnia, mint egy kutyát, pap nélkül.
Eleinte nem vettem észre rajta semmit, keményen dolgozott. Közben beteg lettem, két hétig nyomtam az ágyat, mikor újra benéztem hozzá már nem ismert meg. Gyakran átjövök, segítek, néha egészen jól van, dolgozik a kertben, de a termés ott rohad leszedetlenül.
Az asszony küld velem ebédet, néha megeszi, máskor a kukoricásban találom meg napok múlva.
- Van a faluban pap? – kérdezte izgatottan, alig figyelve az utolsó mondatokra.
A szomszéd csak megvonta a vállát majd hirtelen megértette szándékát.
– Azonnal befogok, gyere!
A pap rendes ember volt, felült velük a szekérre, szótlanul kizörögtek a tanyára. Anyja még mindig a sír mellett kuporgott. Felsegítette. A pap elvégezte a szertartást, egyszerű szavakkal búcsúztatta el apját, és megszentelte a sírt.
A férfi a ház falát támasztotta, elcsendesedett, gyerekként figyelő anyját nézte.
Mikor egyedül maradtak, kiültek a ház elé. Beszélt neki az unokákról, különösen a legkisebbről, akit még nem is látott.
Teliholdas, csillagos este volt, az éjszakára készülődő természet halk neszeivel, távoli kutyaugatással. A férfi szívébe elégedettség költözött, mint egy jól végzett munka után.
Anyja közelsége békességet adott, mikor az ismerős kéz rásimult az övére, boldogságot is.
- Hova valósi Kedves? – fordult hozzá barátságosan, arca a holdfényben szívfájdítóan idegen volt.
Nem tudott azonnal felelni. Mikor összeszedte magát, és az elfojtott sírástól ziháló mellkasa elcsendesedett, annyit mondott rekedten, azt is inkább magának:
- Nem vagyok otthon a világban.