Repülés

Repülés

Sírni akart, ám egyetlen rohadt könnycsepp sem volt hajlandó előcsordulni szeméből, mintha egész nap csak port, homokot nyelt volna, csikorgott a torka a szárazságtól, égett a szeme a kialvatlanságtól, a kétségbeeséstől összeszorított álkapcsa fájdalmas görcsbe merevítette izmait. Már elmúlt dél, de még semmit sem evett aznap, nem ivott kávét, még egy pohár vizet sem, száz forint csörgött kabátzsebében, ami semmire sem volt elég. Gombás steakre vágyott, barnamártással, frissen párolt zöldségekkel, frissensült hasábburgonyával, mellé finom, száraz villányi vörösbort kívánt. Nem volt több akarata az élethez, mely ötvenhat éve húzta-vonta maga után, akár egy pórázra kötött kutyát, olykor belerúgott, máskor éheztette, néha meg tudomást sem vett róla.
Az első feleségét meg akarta ölni, csak gyáva volt hozzá, bár úgy érezte, a gondolat már majdnem tett, mikor a műhely sötét sarkában dühösen markolászta a kisbalta tükörsima nyelét, szinte látta maga előtt az asszony szétnyíló koponyáját, a vértől vörössé váló, festett szőke hajtincseket, az értetlenül tágra nyíló kék szemeket, a húsos ajkakat, melyek közül még kilógott a rántott csirkecomb egy zsíros falata.
A második feleségét nem akarta megölni, egy másnapos, hányingeres, szédelgős, fejfájós reggel beledobálta kevés ruháját és cipőit egy fekete, elromlott zipzárú bőröndbe, beült öreg Golfjába, s köszönés nélkül elrobogott. Fellélegzett. Első felesége egy elhízott hárpia volt, a második pedig egy jégből faragott szentfazék. Évente tizenkétszer éltek szexuális életet, minden egyes alkalom tíz percig tartott, felöltözve, hidegen, csókolózás, felesleges beszéd, felesleges érzelmek nélkül. Templomba évente száznégyszer ültek be.
Kicsit szar az élet, mondogatta, talán lehetne jobb is, de felesleges panaszkodni, vannak pillanatok, mikor úgy tűnik, még a bili is aranyból van, megáll az idő, s minden gyönyörűséges, Janis Joplin énekel rekedtes hangján, s egyetlen pohár vörösbor bíbor mélyéből feltör minden titok.
Amikor feltörték lakását, még a végighasadt sámlit is elhurcolták egy ócska teherautón, s ott ücsörgött az üres nappali parkettáján egy üveg bor társaságában, akkor gondolkodott el először azon, mi értelme is van az ő életének? Másodszor az intenzív osztály hideg, sárgásfehér fénnyel vibráló lámpáit bámulva jutott eszébe, Istent jobban kellene szeretnie, hátha van még valami terve vele, miután az utcán összeverte néhány ittas suhanc, s mégis túlélte a támadást. Karjukra horogkereszt volt tetoválva, fekete pólójukon, a dzseki alatt birodalmi sas kéjelgett, fekete bakancsukkal pedig több bordáját is eltörték. Minden rúgásnál feljajdult, az ifjoncok meg fuldokoltak a röhögéstől.
Arra érkezett haza, hogy teljesen leégett a lakása, a füst, akár egy démoni sárkány, lassú méltósággal kanyargott ki az ablakokon, olykor meglibbentette vörös lángszárnyait, a háromemeletes épület falára absztrakt mintákat festett korommal.
Sírni akart, de délidőben nem ment neki a sírás, elindult a városközpont felé, leült a terrakotta szökőkút szélére, a magasban táncoló vízcseppek tovább táncoltak felfelé tartott tenyerén, míg egymást lökdösve ismét alá nem hulltak.
Zsebre dugott kézzel sétált a polgármesteri hivatal felé, hétágra sütött a Nap, nem járt semmi sem a fejében, egyetlen gondolat sem, egyetlen szó sem.
Fel akart lépni a járdaszegélyre. Aztán fellépett, ám utána lassan emelkedni kezdett. Kikapta kezeit a zsebéből, ijedten keresett fogódzót, ám semmit sem talált, elkerülte a fák ágait, a villanyoszlopokat, már egészen aprónak látta a téren az embereket.
Ez valószínűleg a halál, állapította meg, s teljesen megnyugodott, kezét egy hirtelen mozdulattal széttárta, s rögtön meg is billent. Akkor fedezte fel, tudja irányítani a mozgást, mintha csak vízben úszna. Hangosan felröhögött, élvezettel, tiszta szívből. Arra sem emlékezett már, mikor történt vele ilyen utoljára, csak nevetett felszabadultan, csorogtak a könnyei, s repült, siklott a levegőben, körberepülte a polgármesteri hivatalt, aztán egészen leereszkedett az utcán komoran siető emberek feje fölé, aztán egészen magasra, fel, egészen fel, majdnem a felhőkig. Csak lebegett és mosolygott. Nem tudta, miért történik ez vele, abban sem volt biztos, hogy megtörténik, de nagyon élvezte. Lassan, nagyon lassan ereszkedett a föld felé, a városháza második emeleténél járt, mikor kinézett az ablakon a polgármester. Kitárta az ablakot, megdörzsölte a szemét, hogy tényleg jól látja-e a lebegő embert, aztán odaszaladt az íróasztalához, s elővette a csúzliját. A fényes csapágygolyók felszántották a levegőt, de egy sem ért célba. A lebegő ember megrettenve bámult a polgármesterre, fájdalom és harag öntötte el, s úgy látszott, elveszíti az irányítást, csapkodott karjaival, körbe-körbe forgott, feje és teste mellett elsüvítettek a csapágygolyók. Váratlanul zuhanni kezdett, egyre nagyobb sebességgel. Nyitott szemmel feküdt az újonnan kirakott, szürke térkövön, feje körül, akár egy óriási, vörös, lassan növekvő virág, finom mintázatban terült szét a vér.
A polgármester merően nézett le a térre, megvető mosoly suhant át az arcán. Senki sem tudhat többet nálam, suttogta rekedten, s visszatette íróasztala felső fiókjába csúzliját.
 

Menekülvén

Menekülvén

Guszti bácsi hétvégente már ötkor talpon volt. A munka nem kívánta meg, de a futamok reggelén még hat évtized után is képes volt izgulni. Tudta, hogy ha idejében felkel, végignézheti, hogy milyen változáson esik át a versenypálya, a lelátó, az egész környék. Ahogy megnyílnak a kapuk, a park megtelik különcebbnél különcebb figurákkal, találgatásokkal, pletykával, játékkal, élettel. A gazdasági épületből kilépve megkezdte hát körútját, aminek első megállója a bejáratnál tornyosuló szobor volt. Szertartásos mozdulattal tette rá bal kezét a talapzatra, majd rongyos, szürke sapkájával megtisztogatta rajta a feliratot: Kincsem 1874-1887.
Összeseperte a leveleket a kifutóról és körülötte, ahonnan a lovakat mustrázzák. Ugyanígy végigment a sétányokon, amik erezetként futottak az épületek, a kifutó, a pálya és a lelátó közt. Szeretett benézni az üres fogadó hallba, mielőtt hátrament volna a boxokhoz. Csendes volt, üres, de teljesen máshogy, mint a nap végén. Úgy nézett rá, mint egy szentélyre, ahol csoda történik, és ezt látni érkeznek az emberek. Remélni, bízni, fohászkodni.
A turf mentén sétált hátra a boxokhoz, útközben néha megpaskolta a barriert tartó oszlopokat. A lombseprűt cirokra cserélte, kitakarította az istállót, majd visszament a fogadóirodákhoz. Félúton visszanézve látta, hogy a verebek már gyűlnek az istálló köré, a szemestakarmányra. Megnyílhattak a kapuk, régi törzsvendégek léptek be először a park területére. Lótenyésztők, állatorvosok, taxisok, fuvarosok, autónepperek, egy kőbányai vendéglátós és családja. Ők a panorámaétterem páholyába szoktak beülni. Merthogy azt is tudta, hogy ki hol lesz majd a futamok ideje alatt. Józsefvárosi söpredék, piacosok, kofák, tetvek, területgazdák, bérlők és bérbeadók, az éjszakai élet urai és zsandárféléi, kicsik és nagyok. Látásból még mindig egész sok embert ismert, de személyesen egyre kevesebbet. Akik még emlékeztek rá fiatalkorából, azok sem mutatták be társaságuknak, csak messziről intettek, köszöntek neki. Hiszen már csak egy toprongyos öregember volt, akinek mindig valami kerti szerszám van a kezében. Mind közül már csak a Medvegyi gábor-cigány családot tisztelte igazán. Bogdan, a legidősebb testvér, az öreg családfő, egykori kohómester, méhtelepes, akit csak Bogi bácsinak hívtak. Testvérei bádogos-, rézműves-, és ötvösmesterek. Nem a panorámába jártak, de nekik volt a legnagyobb tekintélyük. Messziről kiszúrta őket széles karimájú kalapjukról. Ruházatuk miatt amúgy is vonzották a figyelmet, de ahogy együtt mozogtak, az egyre nagyobb feltűnést keltett. Valamikor még nem volt olyan ritka a 8-10 fős kompániák látványa a lovin, de az már régen volt. Guszti bácsi meg tisztelte a hagyományokat, csak neki nem jutott annyi, mint a gábor-cigányoknak. Ahogy teltek az évek, egyre inkább közelebb érezte magát ahhoz az egységhez, ami a Medvegyieken volt látható. Mintha rajta kívül már csak ők nem hallanák az idők szavát. Még ebbe a szentélybe is beszivárogtak az öltözködési trendek, a technika vívmányai, és minden, ami széthúzza a korosztályokat, tarkítják a lelátókat. Hihetetlen volt számára, hogy nem is olyan régen elindult a meddő kezdeményezés, hogy itt is a Royal Ascothoz hasonló dress code-ra kötelezzék a látogatókat. Ezen akkor is csak rángatta sűrű, kócos szemöldökeit, nevetni már régóta nem tudott, a hülyeségen sem. Elindult a kalapos férfiak felé, hogy köszönhessen a családfőnek, de hiába közeledett, sehol sem látta az öreg Bogdant.
Talán senki sem tudta rajtuk kívül, de együtt gyerekeskedtek. Sőt, futólag már a szüleik is ismerték egymást. Guszti bácsi anyja a nagymúltú Neszepicsa-csárdában kurválkodott még a Rákóczin, Bogdan pedig apjával járta az üzemi konyhákat meg a makkheteseket a drága zománcáruval. Gusztit hajtotta a pubertás, de mivel nem volt jó kiállású gyerek, és anyja révén ismerte a hivatásos szeretők működését, jobbnak látta érdeklődését a József körúti Kurvalériában csillapítani. Nem szeretett volna ott próbálkozni, ahol az anyja strihelt, de az sem sikerült, amit emiatt eltervezett. Az Üllői sarkáról nézte, hogy a kávéház bejáratánál igazoltatják Bogdan apját, aki ugyan nem volt egy krakéler ember, de emiatt erősen idegesnek tűnt. A zománccal felpakolt kocsi mögül odaszólt valamit fiának. Guszti nem értette mit mondott, de zavarba jött, hogy ő csak az intézkedést látványosan megkerülve tudna bejutni a bordélyba. Bogdan felismerte rajta a csalódottságot. Odalépett hozzá, és így szólt:
- Apám azt mondja, hogy ez sokáig eltart még. Ide ma már nem jutsz be.
- Ott egye meg…
- Na azért ne menj a Dunának! Kijössz velem a derbyre? Nincs komám itt egy se, de én kimegyek oda akkor is, ha senkifia nem megyen a városból. Meghívlak egy keserűre vagy bánom is én mire.
- Akkor megyek, különben én sem voltam még. Guszti! – és már nyújtotta is a kezét.
Tetszett neki a cigány zsivány képe.
- Bogdan.
Mindketten aznap voltak először a Kincsem Parkban, de onnantól kezdve nemigen volt, hogy ne látták volna ott egymást. Igaz, máshol sem találkoztak az azt követő hatvan évben.
Guszti ugyanis zsoké lett, méghozzá nem is rossz. ’44-ben már második lett a Magyar Derbyn, és ekkor egy svájci edző ajánlatot is tett neki, de nem sokkal azután jelentették be, hogy a következő évben nem rendezik meg a versenyt a világégés miatt, így a tulaj visszavonta az ajánlatot. És így ment az azt követő évben is. Ebben a két évben az edzésekre sem volt semmilyen lehetőség. Kétkezi munka volt és túlélés. ’47-ben Guszti megkezdte az edzéseket, hogy onnan gyarapíthassa tovább versenyzői sikereit és hírnevét, ahol két éve abbahagyta. Két fatális hibát is elkövetett.
Először is túl gyorsan talált osztrák befektetőre, aki félreeső birtokán a háború előtt sokadrangú versenyló tenyésztő hírében állt, ám a történelmi események szelekciója hamar a legígéretesebb lovak gazdájává léptette elő. Edzői tanácsok ellenére, Guszti még abban az évben indulni akart a derbyn, és ez azzal járt, hogy egy épületesen ütemezett éves edzésterv helyett egy háromhónapos intenzív tréningbe kezdett. Edzőpartnerei értelmetlen módon idegen vendéglovak voltak. Csak amíg meg nem érkezik az osztrák csodakanca.
Másodszor pedig figyelmen kívül hagyta félelmét. Pontosabban elfojtotta a nyerni akarása. Pedig ott volt benne, és amikor észrevette, zavarta. Mielőtt nyugtalanítóvá válhatott volna az érzés, elképzelte magában, ahogy újra koszorút emelnek a nyakába, a dobogóra áll, és ezzel máris elhessegette figyelmét a remegésről, ami a kantárszár szorítása közben úrrá akart lenni rajta.
Egy szombati futamon állt utoljára a kengyelbe, de a pályára nem jutott ki. Szusza, a három éves kanca megérezte Guszti térdremegését, és már a rajtgép előtt fújtatott. Megszólalt a futamot indító csengő, a takarmányt szemező verebek felszálltak, Szusza kapuja pedig mozdulatlan, beragadt. Az állat csak a versenytársak vágtáját követte, és arra figyelt, hogy lovasa milyen ideges. Ereje teljéből, szüggyel nekirohant a kapunak, ahonnan már ugyanilyen lendülettel, de ernyedten csapódott vissza. Az ütközés pillanatában Guszti bal csizmájának orra kibújt a kengyelvasból, és egy bukfenccel a levegőben előre zuhant. Volna. Csak zuhanásnak indult, de a jobb lába nem követte ezt a manővert. Beszorult a vasba, és Szuszával együtt őt is visszarántotta a rajtgép mögé, a puha földre. A több mint négyszáz kilós állat teste maga alá temette Guszti lábát. Horizontálisan tört ki a térdkalácsa. Egy műtéttel helyretették, de soha többé nem tudta sportszerűen terhelni. Szusza ott helyben szörnyethalt. Több létfontosságú belső szerve kiszakadt a helyéből, mintha elgázolta volna egy teherautó.
Istállómester, lovász, karbantartó; a következő hatvan évben ahány korszak, annyiféle módon ragaszkodott Guszti a turf világához. A lovi az idő múlásával egyre inkább egy elhagyatott szigetté lett, ami a város magjában egy üvöltő diszkrepanciát teremtett. Guszti éltes korára a park madártávlatból egy értelmezhetetlen, szabálytalan paca lett, ami anyagával, formájával, színével, mozgásával, hangjával, bukéjával mind egyre nagyobb kontrasztot mutatott az őt körülvevő beton, tégla és forgalom mellett. Persze ehhez hasonlóan ott volt a Városliget, a Városmajor, vagy a külső kerületek parkjai, de azok mégis kevésbé ambivalens környezettel voltak testközelben. Guszti sokat mélázott ezen. Egyszerű életmódjából, még egyszerűbb ábrázatából nem nézték volna ki, de a Neszepicsa-csárda kurvájának fattyát is elérte az időskori bölcsesség, amivel megfigyelte és összefüggésszerűn átlátta az évtizedek alatt végbemenő változásokat. Ki gondolta volna egykor, hogy ez a hely, ami úri szórakozás otthona, de a nép egyszerű gyermekét is vendégül látja, egyszer csak feltűnően ormótlan szabad teret ad az emberek lába alatt. És a lovak! Ezek az előkelő lények mindig ügyeltek arra, hogy miből isznak, gondozóik figyeltek rá, hogy mikor teszik, nehogy leforrázzák a még ziháló tüdejét. Azt a tüdőt, ami friss levegőt szívott egykor, és most egy olyan város közepén dolgozik, ahol nincs miből válogatni. Ahol a szmogriadó nem az utópia veszélye, hanem egy egyre hétköznapibb, valódi, lehetséges, ember keze általi, de gépi füstköd. És ettől lesz otromba nagy a szabad tér, ami távolról is egyre inkább heterogén szférája a tájnak. Ezek a nemes, menekülőállatok, mintha versenyzésre születtek volna, vagy maga a versenyzés született a menekülés megoldására. A menekülés entitása a versenypályán. Ezt fedezte fel akkor is, amikor Szusza megérezte idegességét, és nekivágódott a rajtkapunak, ami a tisztább levegővel teli tüdejének halálos ellenállást jelentett. Mert megérezte, hogy ideges ő, a lovasa. Ideges, mert talán azon a percen múlt a visszatérése, a jövője. Menekvése a szegénység, a névtelenség, a sikertelenség elől. És szegény Szusza szintúgy menekült.
De azóta már jelentősen rosszabb a levegő, sok idő telt el.
Nem látta Bogdant sehol. Odalépett a családjához, hogy rákérdezzen.
- Kisztihand kisasszonyok, szervusztok ifjúság! Hát a Bogi bácsi?
- Tiszteletem Guszi bátyám – lépett oda hozzá bizalmaskodva a legidősebb fiú – Bogi papa itt hagyott bennünket, nincs már köztünk – mondta halkan, s közben részvétlőn Guszti vállára helyezte kezét
- Teremtőm, ez nem igaz! Sajnálom, azért kérdeztem rá, mert igencsak együtt szoktatok... és én nem is sejtettem, hogy erről lenne szó...
- Nincs baj, Guszti bátyám. Mi is csak azért jöttünk, mert ő is ezt szerette volna.
Mindenki tudja, hogy régóta már csak a lovi volt az egyetlen öröme szerencsétlennek. Mennem kell, Isten megáldja!
- Persze, menjél csak.
Leült egy virágágyásra, és a lelátók oldalát pécézte. Látta magát és a fiatal Bogdant, ahogy annak idején hajrát kántáltak a tömegben. Váratlan feleszmélt, bal térdére támaszkodva felpattant, és sietős bicegésbe kezdett, hogy kérdezzen még valamit a családtól.
Már kezdte utolérni őket, leghátul csak az unokák sündörögtek, így nekik vetette oda:
- A temetés! Mikor lesz a temetés, ifjúság?
Kérdésére a két legfiatalabb fordult csak meg, annyi idősek lehettek, mint ő, mikor először járt a pályán. De csak néztek rá rosszallón.
- Mikor veszitek a végső búcsút Bogi papától, gyerekek? – ismételte másképp a kérdést, hátha nem értették elsőre
- Azzal magának semmi dolga. Családban tartjuk.
- Gondoltam, tiszteletem teszem.
- Hogy gondolta?! Nem kell oda, tata! Megleszünk utcaseprők, lovászok nélkül is valahogy.
- Nem tudjátok, hogy ki vagyok?
- Dehogynem. Lovász, karbantartó. Itt söpröget már ezer éve. Na Isten áldja, tata!
Guszti visszasétált a boxokhoz, útközben megint megütögette a fehér korlátokat tartó oszlopokat. A lovak már kikentréztek, mikor leült az istálló előtti lócára. Figyelte, ahogy a versenyzők elvágtáznak előtte, hogy elfoglalják helyüket, de a rajt helyett inkább a verebeket nézte, ahogy még mindig eszik a szemest. Megszólalt a csengő, elindult a futam, a mezőny közeledtével a föld egyre erősebben remegett. A madarak egyszerre szálltak az istálló fölé. Menekültek, mint az 1400 méteren vágtázó hátasok. A magasból tisztán látszott, hogy minden élőlény mozgásban van: a lelátón hadonászó emberek, lovak és lovasaik. Egyedül Guszti tüdeje volt mozdulatlan, ebben a pillanatban csak az ő élettelen teste állt ellen a lovi ritmusára.

A pillanat tört része

A pillanat tört része


Állok a pázsiton, magányosan, elveszve érzem magam a gyerekhangok tengerében. Az idő múlásával egyre kevésbé érzem jó ötletnek, hogy itt, a parkban, a majális idejére beszéltem meg a találkozót a haverommal. Körülöttem anyukák, apukák a csemetéikkel, itt-ott a nagyszülőkkel, szóval igencsak kilógok a tömegből.
Géza haveromat az itteni kézműves sör ürügyével csaltam ide, de minek tagadjam, hogy egy kicsit nosztalgiázni akartam.
A környéken gyerekeskedtem, kilencéves koromig elképzelhetetlen volt minden május elseje eme óbudai park nélkül. Most is minden a helyén van, a „kis óriáskerék”, a körhinta, a céllövöldék és a dodgem. Lufik és vattacukrok tarkabarka kavalkádja. A játékstandnál kis hatótávolságú és rövid élettartamú vízi pisztolyokat és gyanús eredetű műanyag szálfegyvereket sóznak el, arany áron. Pár lépéssel arrébb érzem a lángossütő közelségére utaló félreismerhetetlen szagot, a jó öreg fáradt olajét. Mintha valóban az időben utaznék vissza.
A haverom késik, rácsörgök, a hívott szám nem kapcsolható… mit is várok, elvégre vasárnap van, mindössze hajnali tizenegy óra…
A fagylaltos előtt őgyelgek, mint a kisközség a rendszerváltás után. Tanácstalanul.
Síró gyermeki hang zökkent ki a bambulásomból.
– De én most szeretném a fagyit! – óbégat egy hat-hét év körüli kisfiú. Anyuka vitatkozik vele, mivel eredetileg az óriáskerék miatt jöttek ide, ahol már így is nagy a sor, de a gyerek olyan keservesen szipog, mintha az élete múlna a fagylalton. A család többi tagja, a sportos külsejű nagypapa és az alacsony, tömzsi, lassú mozgású nagymama megtanácskozza a dolgot (apuka sehol, talán most is munkában, talán egészen máshol…), végül anyuka enged.
– Ákos, ne tolakodj a bácsi elé! – szól az anya a fiára a szülői tekintély hamvadó parazsával.
– Elnézést, nem ide várok – mondom zavartan és félreállok a kis lurkó elől.
Ákos a következő pillanatban már önfeledten majszolja a háromgombócos zsákmányát. Az óriáskerék újabb kört ír le, valamelyik frázissá koptatott sláger recseg a hangszóróból, elvegyülve a kakofonikus gyerekzsivajjal. Unott arcú, túlsúlyos felnőttek kérődznek gyrost, hot-dogot, vagy amit a pénztárcájuk enged. Egyeseknek szinte a szájához nőtt a sörösüveg. A fagylaltossal szemközti hamburgerezőnél egy öttagú család hosszas ottlétét a kiürült kólás poharak és a tálcákon feltornyozott szalvéták jelzik. Nyilván úgy gondolták, amiért menüt rendeltek, egész napra övék lehet az asztal.
A sablon-idill fémes kongások, ropogások következtében hullik atomjaira. Az óráskerék megbillen, mint a törött lábú szék, majd a tákolmány egyik kosara lehullik helyéről, a benne sikoltozókkal.
– Ne nézz oda! – mondja az anya Ákosnak, a nagyszülők is kőmereven bámulják a tragédiát.
Talán most tudatosul bennük, mi lett volna, ha a kissrác nem ragaszkodik annyira a hőn áhított fagylalthoz…
Biztonsági őrök, karbantartók, mentősök rohannak fejvesztve, én pedig békaperspektívából szemlélem a fejleményeket.
– Meghalt a bácsi! – mutat rám Ákos.
A nagyapa két ugrással mellettem terem és a pulzusomat keresi.
– Nem halt meg, csak sokkot kapott!
Lehetséges. Mivel korábban nem voltam ilyen állapotban, így nincs viszonyítási alapom.
– Hall engem fiatalember? – szól hozzám az öreg. – Nyugodjon meg, már úton van a segítség!
Tekintetem összefonódik Ákoséval. Próbálok együttérzés-félét keresni benne, ám ő kifejezéstelenül néz engem. Nem hibáztathatom, hiszen a kisfiúknak a felnőtt férfi félisten, vagy tán egészen az. Márpedig ma Ákos tanúja lett egy félisten esendőségének.
Mire elsősegélyben részesültem, eleredt az eső. Az égiek megkönnyezték a sérülteket, talán ezért nem halt meg ott senki. Ott nem…
Mire hazaértem, megkaptam a hírt, miszerint Géza barátomat ne keressem többé…
Vajon ő nem nézett körül a zebrán, vagy a sofőr fékezett későn? Már nincs értelme ezen vitatkozni.
Harmincnégy évnyi emberélet zuhan a semmibe a pillanat tört része alatt…

Utazás

Utazás

A vonat elszántan halad ismeretlen célja felé. Útját vaskígyó pár tereli. A monoton zakatolás a lehúzott ablakokon át tolakodik a vagonokba, hogy ezzel is gyötörje a nyári hőségtől amúgy is alélt embereket. Az utazás nem mindig kellemes, ha az embert a kényszer tüskéi nógatják, hogy útra kelljen, s utazzon ősidőkből fennmaradt autóbuszokon, elkoszlott vonatokon, rozsdavázú gépkocsikon, kerékpáron, szekéren, gyalog. A személyvonat, eme elnevezéssel büszkélkedett egykoron, már évtizedekkel korábban megérett a nyugdíjra, de a fehéringesek a messzi irodában, úgy gondolták, ezen a vidéken a célnak ez is megfelel, csigatempóval vánszorog alvatag falvak között, hogy a megviselt küllemű „sztánciákon” megállva, gyomrából kidobja a népeket, hogy aztán bekebelezzen másokat. Mert mindannyian mások voltak: idegenek, falubéliek, szomszédok, munkatársak, emberek, ----- ukránok, ruszinok, románok, magyarok, az átkozott vengerek. Arcok a vonatról. Talán már látták egymást korábban is. Olyan ismerős az a női arc, ezt a hangot már hallottam valahol. Esetleg szót is váltottak, rövid ideig találkozott a tekintetük, még egy mosolyt is cseréltek.
– Cudar idő van.
– Az bizony.
Mert az időjárás mindenhol és mindenkor megfelelő témája a beszélgetésnek.
– Őrjítő ez a hőség.
– Két hete nem volt eső.
– Ha így megy tovább, oda a termés.
– Felmennek az árak, drágaság lesz megint.
– Az bizony már igaz.
Vagy a politika.
– Hallotta, már megint sikkasztottak ezek a szemetek!?
– Nem tudnak ezek mást, csak lopni, rabolni. A népnek meg egyre rosszabb a sora.
– A parlament elfogadta a törvényt.
– Odavannak az iskoláink. Talán a magyarok majd segítenek.
– Á, nem engednek ezek, azt gondolják, hogy a budapestiek majdcsak belefáradnak.
– Hallotta, másodszor gyújtják fel a székházat?
– Igen, már a keresztet sem tisztelik, a Beregszász fölött lévőt is meggyalázták. Pedig állítólag, ezek is keresztények.
– Nem az, právoszlávok. A szakállas pópák építik a hagymás házakat.
– Ne is mondja, nálunk is van már egy, pedig csak három család él a faluban, a többi, mind református.
Az egészség is fontos, főként ebben a létben, ahol a legtöbb ember megélhetése pusztán fizikai erejükön múlik
– Most meg itt van ez az influenzajárvány.
– Én mondom magának, ez isteni büntetés. Mert az emberek elfordultak a tanítástól.
A vonat csak zakatol tovább a megfáradt sínpáron. A nép csak egyszerűen „elektricskának” 1 nevezte el. Zakatolás. Hőség. Lomhán suhanó táj az ablakokban. Az egyikben fiatalember alakja tükröződik. Ő is a tájat nézi. Az édes szülőföld váltakozó arcait. Arcok és harcok. Az élet harc, a harc élet, az ember sosem adja meg magát. Legyőzhetik, de küzdelem nélkül nem jöhet a vég. Néhol munkagépek ejtenek sebeket az anyaföld testén. A fiatalember az imént fejezte be az olvasást. A kis asztalon egy könyv hever. Fekete borítón nagy fehér betűk: AIDS.
– Én mondom szomszéd, az Isten megbüntet minket, amiért elhagytuk őt.
– Igen-igen. Az emberiség halálra van ítélve. Benne van a Bibliában. Jön a fekete veszedelem. A migránsok nem félik az istent.
–Az sárga veszedelem. Ne beszéljen már bolondokat, ki az a hülye, aki ide akarna jönni?
– Nem bolondság az, a szomszédasszony mondta, hogy a Tiszán egy tucat feketét fogtak el a zöldek.
A vonat lassan beosont az esti szürkületbe. Falvak bukkannak fel, majd tovatűnnek. Messze még a végállomás. Talán nem is létezik és a vonat örökké menni fog. Zajosan, de céltudatosan.
– Ugyan már szomszéd, a vonat is csak addig megy, amíg a sínek tartanak.
– Az már bizony igazság.
Az asztalkán fekete könyv, rajta nagy fehér betűk: AIDS. A tekintet távolodik. Az ablakon túl sötétség honol. Néhány koponyában ugyancsak. Az éji boltozaton csillagok hunyorognak, a földi sötétséget csak néhány magányos fénypamacs zavarja meg.
A fiatalember a sötétséget bámulja, alakja az üvegen tükröződik. Csontváza képe az. A fekete könyv elnyűtt lapjai halálra olvasva. Fedelén négy fehér betű: AIDS.
– Ezek a mai fiatalok semmit nem vesznek komolyan.
– Hát nem. Én is hiába beszéltem a fiamnak, hogy az élet nem játék. Végül azt is eljátszotta.
A sötétség lassan bekúszik a lehúzott ablakokon. Lágyan körülveszi az embereket. A  lámpák pislákolni kezdenek, majd kialszanak. A sötétség falánk buzgalommal kebelezi be az emberi elmét. Egyesek felriadnak, de a menekülés gondolata ingoványba süpped mielőtt még a lidércfény útját követve elindulna. Indulat. A sötétség is indulat. Az indulat is sötétség. A zakatolás lassan elhalkul, magába kebelezi a fekete-lét mindent beborító lehelete. A vonat nesztelen halad tovább. Az elmúlás már türelmetlenül várja.

Lengyel János

1 Villanyvonat. Kárpátalján a Csap-Munkács és más vonalakon az egykori Szovjetunióból megörökölt, számtalanszor felújított villanyvonatok járnak. Ezeket hívja a köznyelv elektricskának.

Julka

Julka

Juditka már harmadik hete nem mehetett a nagymamához. Ki volt tiltva családostul, mindenestül. Mari mama csúnya szavak kíséretében kitessékelte őket, és azzal zárta a találkozást, hogy gondolkozzanak. Juditka nem értette haragját, magát a kiabálást sem, de valami erősen kaparta a torkát. Nem a sírás volt, azt megismerte volna, hanem egyfajta szorongás, amelyhez bánat is társult.
Mari mama arca piroslott a dühtől. Pirosabb, mint a konyharuha, amivel hadonászott. Azt kiabálta fuldokló méreggel, hogy nem ilyennek nevelte a lányát.
A kislány a maga kilenc évével tudta, hogy ez a harag egészen más, mint amit eddig látott.
Pontosabban ehhez foghatót eddig nem tapasztalt.
Kinn az utcán, ahogy anyjával bandukolt a keskeny járdán, megkérdezni sem merte, mi a baj.
Hallotta a szavakat, hogy partizán, meg Julka, meg szörnyeteg, de semmit nem tudott összerakni belőle.
Harmadikos volt. Minden tavasszal, alighogy virágozni kezdtek a fák, buszos kirándulást szerveztek az iskolában. Az alsósokat felpakolták egy rozsdás oldalú, százéves járműre és kirándulni vitték. Nem volt hosszú az út, mégis kellett ennivalót csomagolni. Mindig nagy volt az izgalom, mert sokan a falun túlra sose jutottak. Nem volt szokás gyerekeket kirándultatni. Ott volt nekik a játék, a tanulás és nagy ritkán a mozi. A felnőttek dolgozni jártak, ki a földekre, ki a szövetkezet irodáiba, ki meg otthon kapirgálta a saját kis kertjét meg etette a disznókat. Így volt ez rendjén faluhelyen.
Ezért minden utazás felért egy világ körüli úttal. Juditka sem tudott aludni előtte. Még hallotta, hogy tizenkettőt üt a falióra. Erőnek erejével szorította le a szemét, de csak nem jött meg az álom. Már rég megbeszélte Évivel, hogy egymás mellett fognak ülni, és bármit is csomagoljon az anyjuk, megosztoznak rajta.
A buszon tapintani lehetett az izgatottságot. Senki nem késett a kora tavaszi reggelen, így hétkor már gurultak is. A hátsó ülések egyikén két műanyagvirágos koszorú hevert. Juditka nem tudta, miért, de a mögötte ülő, nagyon okos Attila elmagyarázta neki, hogy Julkának viszik. Attila nagyon tetszett a kislánynak. Ezért nem akarta megkérdezni tőle, ki az a Julka. Félt, hogy butának tűnik. Valószínűleg elmondta a tanító bácsi, csak ő nem figyelt oda. Attila nem nevetné ki, mert annál sokkal kedvesebb, de a mellette ülő Peti biztosan gúnyt űzne belőle. Ezért csak hümmögött és úgy tett, mint akit az információ teljesen megnyugtat. Julka, Juditka…Élvezte a nevek közötti hasonlóságot. Lehet, hogy egyszer majd ő is kap egy ilyen virágkoszorút, ami igazi virágból lesz? A fejére teszi és hullámos fürtjeivel úgy néz majd ki, mint egy királylány. Igaz, hogy azok mindig szőkék, ő pedig olyan semmilyen barna, de ez nem befolyásolta a gondolatbeli királylányságot.
A busz öregesen döcögött. Vagy csak ő volt türelmetlen. Alig várta, hogy megérkezzenek és futkározzanak egy kicsit. A lába erősen bizsergett a hosszú mozdulatlanságban.
Évi isteni sajtos pogácsát és almás rétest is hozott. Öröm volt nyelni az omlós falatokat. A buszon nagy élet volt. Hátul a csapat egy szomorkás dalt énekelt, amit Juditka nem ismert.
Valami szél vitte messze a fellegeket…Ennyit hallott ki belőle. Meg valami szerelem is kihallatszódott. Attila hangosan nevetett valamin, amikor hátrafordulva rápillantott. Szép barna szemében vidámság tanyázott.
A nap egészében véve unalmas volt, tulajdonképpen semmit nem csináltak, leszámítva a koszorúzást. A tanító bácsi hosszan beszélt a nagy háborúról, a hős partizánokról, akik életüket adták a szabadságért. Julka nevét csak egyszer említette. A hangja reszelős volt. Mintha sírni akart volna. Juditka nem nagyon értette, hogy mi siratni való van egy 30 méter magas kőszobron.
Végül négyen odacipelték a csúnyácska koszorúkat, aztán lehajtott fejjel emlékeztek. Hogy mire, azt senki nem tudta, hiszen ők nem voltak részesei a batinai diadalnak.
Szerencsére maradt idő fogócskázni, és az erdő szélén lesni az őzeket, amikről azt állította egy nagyobb fiú, hogy tömegével laknak errefelé. Persze, akkor egy sem jött ki, hogy megmutassa magát a zsivajgó gyerekseregnek.
Ez a nap volt az, ami a mamát eltávolította tőlük. Az elmúlt három hétben csak egyszer látta messziről. A húsbolt felé tartott, ám úgy tett, mintha észre se venné a titokban integető Juditkát. Valószínűleg nem is látta, rossz volt a szeme. A kislány mégis gyanította, hogy nem akaródzott neki feléjük nézni. Anyja is erősen rángatta a karját. Hirtelen sietős lett az aznapi házimunka.
Meg kellett tudnia, mi a baj Julkával. Csak egy egyszerű kirándulás volt és Mari mama mégis haragot tartott miatta. Talán tervezett aznapra valamit? Szombat volt, de akkor is ráért volna az a bármi vasárnapig. Anyja semmiről nem vett tudomást. Amikor lassan egy hónap elteltével meg merte kérdezni tőle, miért nem mennek a mamához, akkor csak annyit vetett oda, hogy a mama nem bír a jelenben élni és még mindig a múlt miatt siránkozik. Kérdezni többet nem lehetett, mert fagyos tekintette beleforrasztotta a szót. Apja soha nem volt otthon, zavarni sem merte volna ilyesmivel.
Aztán egyik nap elmaradt az utolsó óra, mert a tanító bácsi rosszul lett. Mindenkinek annyit mondtak, hogy nyugodtan menjen haza, majd bepótolják az utolsó matekórát.
Természetesen senki nem bánta, hogy előbb lett vége az iskolai kínszenvedésnek. Azonmód kitódultak a kapun. Az április/i/ szél meglengette könnyű kabátjaikat és repítette őket hazáig. Ekkor találta ki, hogy elmegy Mari mamához. Őt biztosan nem fogja elküldeni. Anyja sem szidhatja meg, nem fog tudni róla, mert időben hazaér majd.
A barna vaskapu előtt mély levegőt vett és lenyomta a nehéz kilincset. A nagymama az udvaron ült, előtte egy vájlingban elvágott nyakú csirke árválkodott. Látszott, hogy épp kopasztani akarta.
Sokszor látta már, hogy csinálja, nem volt számára ijesztő, csak a forró vizes tollak bűzét utálta nagyon.
– Bejöhetek? – kérdezte fura idegességgel a hangjában.
Valamiféle morgás volt a válasz. Lehetett igennek is érteni. Lassú mozdulattal nyomta vissza a helyére a kaput és félénken tett pár lépést a messziről bűzlő jószág felé.
Amikor Mari mama felnézett, szemében nem volt harag. Ahogy ezt megpillantotta, azonnal futni kezdett és majd fellökve a csirkét, a nyakába ugrott.
– Haragszol még rám? – suttogta.
– Dehogy haragszom, angyalom. Rád nem – hangzott a megnyugtató válasz.
– Anyára?
– Rá igen!
– De miért? Nem csinált semmit. Én nem értem.
– Nem is kell.
Juditka bár nem akart, sírni kezdett. A feszültség mély árkot szántott a lelkében és most a könnyáradat, amit eddig elfojtott, utat tört.
– Ne sírj, te bolond lány! Nincs semmi baj! – simogatta a haját. – Mit mondott anyád neked?
– Azt, hogy a mama nem tud a jelenben élni és felejteni.
– Az anyja keservit annak a büdösnek! Még hogy a jelenben! A múltban veszett oda mindhárom bátyám és anyám öccse is. A szomszédunk is és Jóska is.
A kislány csak ölelte a nyakát és nem értette, mi köze mindennek hozzájuk. Jóskát sem ismerte. Úgy érezte, anyja téved valamiben, de nem tudta, miben. Mi lehet az a múlt, ami közéjük áll, és ami miatt a mama nem beszél a családjával?
– Ülj ide a sámlira! – bontotta le a kislány karját a nyakáról. – Mesélek valamit, de ne szólalj meg!
A kislány felemelte az alacsony sámlit, ami a falat támasztotta és szorosan a mama mellé tette. A tyúk bűze finoman felkúszott az orrába, de most nem bánta.
– Emlékszel a kirándulásra? – kérdezte tompán, tudva a választ. – Julka…- köpte ki megvetéssel a nevet. – Egy szörnyeteg. Puskatussal verte szét az emberek fejét a háborúban. Csak mert magyarok voltak. Láttam, ahogy a bátyám szeme kifordul. A másik bátyám szájából ömlött a vér. Aztán fejbe lőtte mindkettőt.
A többiekről nem tudok, de egy férfi sem jött vissza. Mind a Dunában végezte. Ő volt a legfőbb gyilkos. 15 éves voltam. Mindent láttam. Élvezte, hogy kínozhatja az embereket, hogy láthatja szemükben a rettegést. Én megmenekültem, mert a golyó csak a combomat érte.
Juditka megmerevedett. Így még soha nem beszélt vele senki. A mama arcán sötét felhő ült. A hasonló nevű Julka, akiről a szobrot csinálták, maga volt az ördög. Nem is tudta elképzelni, hogyan tudott egy nő ölni. Mi az, hogy puskatussal? A mamának voltak testvérei? Soha nem mondta. Senki erről nem mesélt. Azt sem tudta, hogy élt a háború alatt, bár már elég öregnek látszott.
– Érted már? – kérdezte végül.
– Értem…- hangzott a válasz. – De semmit sem értett.
Kértem anyádat, hogy ne engedjen el oda, ahol az a nő is megdöglött. Könyörögtem, hogy tiltsa meg neked, hogy arra a fűre lépj, ahol annyian meghaltak. Koszorúzni! Uramisten! Egy aljas szörnyetegre emlékeznek meg a falunkban minden évben. Mocskos világ ez! Eljöttem onnan, hogy ne halljak róla soha többet. Hogy ne lássam magam előtt a bátyáim halott arcát. Ti meg koszorút visztek hozzá, mintha hős lenne.
– De anya ezt nem tudta – szólalt meg nagy nehezen Juditka. – Ő nem ezért engedett el. Én kérleltem, mert mindenki menni akart.
– Tudta. Elmondtam neki. Elmeséltem azt a napot. Felidéztem minden borzalmat, de nem érdekelte. Azt felelte, rég volt. Elmúlt majdnem negyven év. Felejteni kell.
– Mama, ne sírj! Soha többé nem megyek oda.
De Mari mama ekkor már ijesztően zokogott. Évtizedek bebetonozott sírása bukott ki belőle. Az első szerelem, a kékszemű Jóska, akitől első csókját kapta azon a tavaszon, a majálison. A falubeli férfiak, a pék, akit kiskora óta ismert, a plébános, akihez gyónni járt, a tanító, aki írni tanította ügyetlen ujjait. És a három bátyja. Ők vigyáztak rá, miután az apjuk előző év őszén meghalt.
És miért? Miért? Mert háború volt és a partizánok bosszút esküdtek Újvidékért? Mi volt a vétkük abban a borzalomban? Magyarok voltak. Ennyi. Julka.
Köpött egyet. Kézfejével megtörölte a szemét és a leforrázott tyúk hideggé száradt tollait elemi erővel kezdte tépkedni.

Édes Anna Kárpátalján

Édes Anna Kárpátalján

Már évek óta unatkozott a Múzeum körúti antikvárium egyik felső polcán. A részleg fölött fehér alapon fekete betűk: Szépirodalom. Szép, szép, de nem mai. Haladni kell a korral. Vagy éppen a kórral. Az új ítészek, az új divatdiktátorok száműzték őt is, mint megannyi társát. Évtizedek óta aludta csipkerózsika-álmát az öreg könyvesbolt polcán. Már teljesen otthonosan érezte itt magát. Legalább volt otthona, és nem került zúzdába vagy máglyára. De most történt valami. Egy fiatalember tért be a boltba. Kezébe vett néhány kötetet, belelapozott, beleszagolt a múltba. Látszott rajta, hogy élvezi a régi könyvek társaságát.
— Legyen szíves! Kosztolányi Dezsőtől kérném az Édes Annát.
— Parancsoljon, több példányunk is van.
A fiatalember őt választotta. Megdobbant a szíve, de gyorsan elhessegette a hirtelen támadt gondolatot. Rég elfeledett érzés töltötte el, de hamar maga alá gyűrte a realitás kegyetlen karvalya.
— De hiszen a nagyanyja is lehetnék — gondolta.
A remény erősebb volt a karvalynál, ügyesen kijátszotta annak éberségét. Izgatottan találgatta, ki lehet ez a göndör hajú fiatalember. Vajon hol él, milyen az otthona? Mihez akar kezdeni vele?
Nem került könyvespolcra, sem íróasztalra. Egy utazótáskában találta magát számos könyv és kézirat társaságában. Paraszti származásából kifolyólag megszokta már a kényelmetlenséget. A cselédsors pedig megtanította az engedelmességre, az alázatra és az önkorlátozásra. A zsúfoltság ellenére is jól érezte magát. Megismerkedett számos történelmi személlyel, lírai alakkal, na és Mitracsek úrral. Azonnal megkedvelte a bohókás fickót. Rengeteget nevetett a férfi viccein, bár sokszor nem értette, miről is beszél. Látott ő már úgynevezett „finom” úriembereket, akikről később kiderült, hogy korántsem azok. Keserű emlékek tolakodtak elő elméjének mélységeiből.
Vonatra szálltak. A Nyugati pályaudvarról indult az Intercity. Nem tudta, mi az, mert utoljára még gőzmozdony vontatta szerelvényen utazott, amikor felkerült a fővárosba, cselédnek. Megtudta, hogy ennek a szónak azóta már több értelme is van.
Mitracsek úr sok újdonságról számolt be neki. Anna évtizedek óta ki sem mozdult az antikvárium polcáról. Kezdetben még megesett, hogy egy-egy érdeklődő a kezébe vette, megsimogatta, beleolvasott élete regényébe, de az új évezredben már rá sem néztek. Bőre megrepedezett, testét megviselte az idő, rég elporladt kezek hagytak rajta maradandó nyomokat. De nem csak a szerencse forgandó, a könyvek lapjai is. Hányszor inkább visszakívánta a boldog békeidőket, amikor az emberek kortól függetlenül vígan lapozgatták. De valóban boldog békeidők voltak azok?
Nem tudta, mi is az a „besztszeller”, Mitracsek úr magyarázta el neki. Pedig ő az volt egykoron. Ez csak annyira vigasztalta, mint az Anna-bál szépét ötven év múltán. S itt a hangsúly nem is az éveken, hanem inkább az elmúláson van.
A vonat megérkezett Nyíregyházára, a fiatalember felébredt szendergéséből. Az utazótáska egy személygépkocsi csomagtartójába került. Annát már egészen elvarázsolta ez a nagyszájú, víg kedélyű férfi. Már a neve is mulatságos. Ki ad a főhősének ilyen lehetetlen nevet? Deziré ilyet biztosan nem tenne. Eszébe ötlött, hogy a jó öreg Dezső már hosszú ideje magára hagyta. Egyedül a nagy magyar irodalmi dzsungelben. Egyedül egy antikvárium polcán. De most végre nem volt egyedül.
— Mondja, maga hová való? — kérdezte Mitracseket.
— Én, kérem alássan, kárpátaljai illetőségű vagyok. Természetesen magyar. A nevem ne tévessze meg önt, aranyoskám. Ezt csak az íróm cinizmusának köszönhetem. De úgy éljek, hogy egyszer alaposan meg is köszönöm neki!
— Nem olyan rossz név ez, ne orroljon már annyira arra az íróra! Hiszen úrnak szólítja magát.
— Magát igen, de engem csak gúnyból.
— Úgy látom, az úr igencsak haragszik az írójára. Elképzelni sem tudom, mi lehet az a nagy bűn, amit elkövetett. Az enyém egy igazi sorstragédiát kreált a számomra, én mégsem haragszom rá.
— Ezt meg is értem, Kosztolányit mindenki ismeri. Még életében is kevesen tudtak rá haragudni. De az enyém... Á, hagyjuk!
— No, mostan már kíváncsivá tett. Mondja már meg, ki a maga írója!
— Nem is tudja? — kérdezte Mitracsek úr elképedve.
— Nem, eddig nem említette a nevét.
— Ah, a nevét! Ki sem ejtem a számon. Megígérte nekem, hogy újra lesz egy könyvem, ahol én lehetek a főszereplő, a sztár. De már két éve csak hiteget, én meg itt tétlenkedek ebben az agyonhasznált füzetben.
— Nem olyan rossz az, higgye el nekem! Amíg a történet nem kerül a nyomdába, addig bármi lehet.
Végződhet akár boldogsággal is.
— Volt már rá példa, az író sokszor átírja, ahogy úri kedve tartja.
Közben a gépkocsi megérkezett a magyar-ukrán határra. Egyórás várakozás után elhagyták az Unió területét. Anna izgatott lett, először járt idegen országban magyar földön, bár még jól emlékezett Budapest román megszállására. Mitracsek színes szavakkal ecsetelte Kárpátalja történetét, felvázolta a közállapotokat. Anna megtudta, hogy Mitracsek úr írója az a fiatalember, akinek ezt a kalandot köszönhette. Mert kaland volt ez a javából.
A beregszászi otthonban kevés könyvespolc akadt. A könyvek többsége a stelázsiban, szekrények tetején, a szoba sarkában halomba rakva pihent. Anna és Mitracsek úr egymás mellé kerültek az éjjeliszekrényen. A fiatalember hamar túltette magát Anna történetén. Mitracsek úr megsúgta neki, hogy csak azért hozta Beregszászra, mert felhasználta őt, élete tragédiáját egy pályázathoz.
— Egy vacak pályázat miatt cipelt el ilyen messzire? — fakadt ki Anna.
— Annyira édes, amikor dühös. Mondták már magácskának? — kérdezte Mitracsek úr.
Persze, hogy mondták, és ő el is hitte. Többek között ez késztette a szörnyű tettre. Az a gyilkos tűz most is fellobbant a szemében. Eszébe jutott, hogy milyen érzések éledtek fel benne, amikor a fiatalember levette a polcról. De ott volt Mitracsek úr, aki szemmel láthatóan rajongott érte. Amióta csak megismerte, úgy dongja körül, mint méh a virágot.
— Milyen elcsépelt hasonlat — gondolta Anna.
Ekkor már elszánta magát, hogy ezúttal enged a kárpátaljai novellahős ostromának.

A fiatalember felvidult, amikor elolvasta az internetes levelezését. Kiadója tudatta vele, hogy végre megjelent a két éve elfekvőben lévő könyve. Mitracsek révbe ért. És valóban. Aki elolvasta a kötetet, értesülhetett Édes Annával való boldog egymásra találásáról. Száz számra érkeztek az olvasói levelek, de a fiatalember nem ilyen sikerre vágyott. Az asztalán még ott feküdt a Kosztolányi kötet, fellapozva, megdöbbenve vette észre, hogy Anna eltűnt.
Mi is történt a kis cselédlány gazdáival, akik olyan csúnyán bántak vele? Az író számára a plágium vádja felér a halállal. Mitracsek úrra gondolt, de ezt már nem tűri el, sem a fehér papíros, sem a számítógép képernyője.

A mostoha

A mostoha


A teraszon ültek a hosszú faasztal két végén. Az asszony kezében könyv, de olvasás helyett a kisfiút figyelte. Andris elmélyülten játszott a kavicsokkal, amiket a patak parton szedett össze. Valamilyen csak általa ismert szisztéma szerint válogatta és rakta sorba őket. Percekig nézte a kiválasztottakat, majd elégedetlenül ismét összekeverte az egészet. Rövid töprengés után rátenyerelt a halomra, szétnyomta, addig simítgatta, míg mindegyik kavics jól látható lett, és újra kezdte a válogatást. A lemenő nap körberajzolta a gyereket, a fénytől, az asszony távolinak látta, aki mindig elhajol simogató keze elől, akiről lepattannak félénk becézései, bezárkózik sajátos világába.
Magda két hete ment férjhez Andris apjához, rövid ismeretség után. A gyors házassággal mindketten kompromisszumot kötöttek, István felesége váratlan halála, az asszony a magány miatt. A két embert a kényszer sodorta egymás mellé, de megvolt bennük a szándék, hogy a helyzetből a legjobbat hozzák ki.
Nászútra hármasban mentek, igazi célja az volt, hogy Magda és Andris összebarátkozzanak. A gyermektelen, tanácstalan asszony szakkönyvekhez fordult segítségért. Jól megjegyezte: a gyerekeket nem szabad érzelmileg lerohanni, fokozatosan kell elnyerni a bizalmukat. Visszafogott természetéhez passzolt a tanács, de már az első napokban rájött, hogy Andris egyetlen sémába se illik. A csendes kisfiú nem volt ellenséges, de barátságos sem. Olyan közömbösen nézett Magdára, mint a hotel ismeretlen vendégeire. Egyik reggel mikor fésülködött, megpróbált a tükörképére idegenként tekinteni, úgy ahogy a gyerek látja. Megdöbbent, az ő arca ugyanolyan zárkózott volt, mint a kisfiúé, az egyedüllét, a senkihez nem tartozás nyomot hagyott a vonásain. Magda párkapcsolatai eddig, mindig zátonyra futottak, hol azért, mert túl sok volt, hol meg túl kevés. Mikor Istvánnal találkozott, már nem akart megfelelni senkinek, jellegtelen ruhákat viselt, dús haját kontyba szorította, nem kitűnni, hanem eltűnni akart az emberek között. Csak egy kis helyet akart magának a világban, ahol elfogadják. Az egyetlen árulkodó jel - a védekezésül felépített énkép Achilles sarka - a sűrű pillák mögött megbújó, érzékeny szempár volt.
Egy hét kevés volt ahhoz, hogy közelebb kerüljön Andrishoz, de ahhoz elég, hogy a kezdeti rokonszenv, amit férje iránt érzett, szerelemmé váljon. István nem sokat tett azért, hogy ez így legyen, de nem is tett olyat, ami akadályozta volna. A férfi szerető figyelmességgel vette körül, intim együttléteiket pedig a friss kapcsolatok finom izgalma jellemezte. Mikor a férfi anyát és társat keresett, arra törekedett, hogy új asszonya ne hasonlítson a régire. Magda barna, kissé telt teste teljes odaadással fogadta az öleléseket. A belenyugvás, amivel felcímkézte kapcsolatukat, önmaga számára is váratlanul szerelemmé vált.
A férfi kamionos volt, a tanévnyitót még otthon töltötte, aztán elutazott, és ketten maradtak Andrissal. Magda, amíg a kisfiú iskolában volt, áthozta a könyveit, karosszékét és kedvencét, egy kecses kovácsoltvas asztalkát, aztán lendületes takarítani kezdett. Most először volt alkalma, hogy alaposan körülnézzen. Első útja Andris szobájába vezetett. A kis éjjeliszekrényen ott volt az anya képe, szőke, mosolygós, meglepően fiatal női arc. Megbabonázva nézte, olyan elevenség, játékosság sugárzott róla, annyira élőnek tűnt, hogy azon se csodálkozott volna, ha a légvonat összeborzolja a haját. Andris az édesanyjára hasonlított, annak sugárzó életöröme nélkül. A gyerek korán megtapasztalta fájón, hogy a számára fontos személyek és dolgok, váratlanul eltűnhetnek az életéből. Magda legalább annyira vágyott a gyermek szeretetére, mint István szerelmére.
Nem sejtette, hogy ez a kellemes szeptemberi nap, keserűséget tartogat. A mennyezetet pókhálózta mikor megtörtént a baj. A szék megbillent és ő egy kaszáló mozdulattal lesöpörte a kisfiú ágya feletti polcot, leverve az egyetlen törékeny holmit, egy öblös üvegkelyhet, ami tele volt poros kavicsokkal. A kehely szilánkosra tört, és azonnal csúnyán felsértette az ujját, mikor megpróbálta kiválogatni a kavicsokat. Enyhe lelkifurdalással összesöpörte az egészet, és a szemétbe dobta.
Háttal állt, mikor meghallotta Andris követelődző hangját. – Hol vannak az anyakavicsok? – Megfordult, még nem volt rá példa, hogy a gyerek közvetlenül megszólítsa. Kérdéseire mindig egyszavas válaszokat adott, és közben makacsul kerülte a tekintetét. Most ott állt ellenségesen, szemét egyenesen rászegezve, a választ várta. Az asszony hirtelen nem is értette a szóösszetételt „anyakavicsok”? Mikor felfogta, hogy amiket kidobott, azok Andris számára erős érzelmi töltettel bírnak, és szimbolikusan az anyjához köthetők, elgyengült az ijedtségtől. Bevallotta, hogy kidobta, és megmutatta bepólyált ujját, mint aki bocsánatra számít, hiszen már megbűnhődött. A kisfiú világos szeme elsötétült, harag és fájdalom hullámzott benne, olyan volt, mint a tó tükre, melyet felkavar a vihar előtti szél. És a vihar, nem késett. A gyerek sírása mélyről, rekedten tört fel, megállíthatatlanul. Berohant a szobájába és az ágyra vetette magát. Magda megsemmisülten vánszorgott utána. Úgy érezte nincsenek vigasztaló szavai, tehetetlen. Megállt az ágy végénél, és nézte a rázkódó kis testet. Észre sem vette, hogy az ő szeméből is patakzik a könny. Hosszú, hosszú percek után a zokogás vesztett az erejéből, egyhangú sírásra váltott.
Közelebb ment, Andris arca szokatlanul piros volt, a homlokára tette a kezét, félve, hátha ellöki, de a gyerek az érintésről nem vett tudomást. Ez még ijesztőbb volt. A bőre szinte sütött a láztól. Kihívta a gyerekorvost, aki jól ismerte a családot. Andris nyugtatót kapott, amitől elaludt. Az orvos legszívesebben az asszonynak is adott volna, olyan állapotban volt. – Ne hibáztassa magát, ideje volt, hogy a visszafojtott gyász végre kitörjön! A gyerek most robbant, most engedte el magát. Amit nem tehetett meg az idős nagyszülőkkel, vagy gyászoló apjával, azt megtette magával, aki az anyja helyébe lépett. Legyen türelmes! Andris másnap láztalan volt, és iskolába ment. Magda egyedül maradt az önváddal. A kisfiú úgy viselkedett, mint eddig, egyszavas válaszokat adott és kerülte a tekintetét. Magda volt az, aki nem tudott a helyzettel megbirkózni, teljesen visszavonult. Keveset beszélt, és az elkerülhetetlen szavakat is olyan óvatosan válogatta össze, ha Andrishoz szólt, mintha azok bármely pillanatban megsebezhetnék. A kettejük közt feszülő idegenséget, az asszony tanácstalansága, félelme egy újabb kudarctól, csak növelte.
István az ígértnél egy nappal előbb, éjszaka érkezett haza. Az alvó Magda mellé simult, akinek először csak a teste érzékelte a jelenlétét, és válaszolt a közeledésre. Gyengéd, álomszerű volt az ölelés. Az asszony csendes zihálása azonban nem csitult, egyre hangosabb lett. Hiába szorította kezét a szájára, a sírás, mint valami kiapadhatatlan forrás bugyogott fel az ujjai között. – Mi a baj? – hajolt fölé István. Magda türelmetlenül eltolta, feltérdelt szemben a férfival, mélyeket lélegzett – Azt hiszem csődöt mondtam – már nem sírt, csak a hangja remegett – nem értek a gyerekekhez, különösen Andrishoz nem. Hibát, hibára halmozok. Azt hittem elég, ha csak szeretlek titeket. – Persze, hogy elég. – nyúlt felé. – Nem, nem elég! – hadonászott izgatottan, elütve a férfi kezét – Rosszul választottál, láttam az anyja képét, szőke és olyan fiatal, pótléknak sem vagyok jó. – István megijedt a heves szavaktól, felkapcsolta az éjjeli lámpát, és elképedve nézte az ismeretlen Magdát. A csendes, visszafogott, minden feltűnéstől irtózó nőről, a kétségbeesés lemosta a szürkeséget. Soha nem tapasztalt tűzzel érvelt, szerette volna, ha a másik megérti, olyan fontosak neki, hogy képtelen alkut kötni. Mindent akar, vagy semmit. – Mély vízbe dobtál – hangzott vádlón –, nem adtál Andrishoz semmi kapaszkodót.
Szigorú kontyát szétzilálta a szenvedély, mely nem csak a szavaiból áradt, de megrázta egész testét. Elszabadult, hosszú, fekete haja, hol a vállát söpörte, hol eltakarta felindult, könnyes arcát. Hálóinge keskeny pántja karjára csúszott, tömör melle, szívének vad rengéseivel, feszítette a fehér selymet. Magda olyan volt, mint egy ébredő asszonyi vulkán. – Szólnod kellett volna, figyelmeztetned! Még, hogy „anyakavicsok! – jajdult fel. István csak nézte, de nem tudott a szavakra figyelni, elsodorta az asszonyból áradó újszerű nőiesség.
Ez az ölelés nagyon is valóságos volt. Ebben nem volt semmi álomszerű, ez nem ismerkedés volt a másik testével, hanem váratlan, izzó egymásra találás. Úgy tűnt, mindent tudnak a másikról, mozgásuk ritmusa egyszerre lassult, gyorsult, mintha egyetlen kéz játszott volna két érzékeny hangszeren.
- Szeretlek Magdus! – becézte. Boldogító új íz volt a hangjában, és nem engedte el az ölelés után sem. Beszélni kezdett a házasságáról – Laura tizenöt évvel volt fiatalabb, mint én, szinte még gyerek mikor Andris született. Egy édes kislány, nem is értettem miért engem választott. Ahogy múltak az évek úgy éreztem, hogy otthon nem egy asszony és egy gyerek vár rám, hanem két gyerek, akikről gondoskodnom kell. Két gyerek, akik folyton játszanak, közös titkaik vannak, olyan szavaik, jelzéseik, amiket csak ők értenek. Vendég voltam a saját házamban, vendég voltam az életükben. Ha szerettem, gyengéden tettem, törékeny volt, attól féltem kárt teszek benne – karjai szorosan fonódtak az asszony köré. – Ma éjjel elhoztad nekem az önfeledt szerelmet, pedig már azt hittem, nem is létezik. Ne légy elégedetlen, egyikünket már boldoggá tetted. – És az „anyakavicsok”? – súgta Magda telhetetlenül. – Andris nyugodt, csendes gyerek volt, legszívesebben színes, apró kavicsokkal játszott. Nézegette, rakosgatta őket, mindegyiket haza akarta vinni. Mikor már nagyobb lett és nem lehetett egyszerűen elvenni tőle magyarázat nélkül, Laura kiválasztotta a legszebbet, és az került a polcára. Ezeket hívta később „anyakavicsoknak” – az asszony mélyet sóhajtott, jól sejtette, nagyot hibázott.
István újra elutazott. Magda megerősítve férje szerelmével, megnövelt önbizalommal igyekezett közel kerülni Andrishoz. Nem bújt vissza minden elutasításra csigaházába, türelmes volt. Az első bővített mondat, amit Andristól egy finom vacsora után kapott, olyan örömmel töltötte el, hogy alig tudott este elaludni. Leste a kívánságait, de a kényeztetést nem vitte túlzásba, nem akarta megvásárolni a szeretetét. Azt viszont fájón megtapasztalta, mikor előkerültek a kavicsok, azokból azonnal egy kemény, láthatatlan fal épült kettejük közé, amin képtelen volt áthatolni, mert a fiatalon elment anya emléke őrizte.
Egyik nap mikor Andris újra meg újra összekeverte a kiválasztott köveket a többivel, mert nem tudott dönteni, Magda, hogy megmozgassa a fantáziáját, rámutatott egy sárgásbarna, matt kavicsra – Nézd, olyan, mint egy pihenő oroszlán! – A fiú megmerevedett, majd egyetlen sietős mozdulattal egy kupacba söpörte az egészet, és felállt az asztaltól. Magda először megbánta, hogy próbálkozott, később mégis mást gondolt. Vásárolt egy színes albumot az Afrikában honos állatok képeivel. Hívta, üljön mellé, nézzék meg együtt, de Andris nem mozdult, továbbra is szótlanul, elmerülten babrált kavicsaival. Nem erőltette, dolgozni kezdett a számítógépén. A könyv az asztalon hevert, Andrishoz közel. Látta, hogy időnként rápillant, de nem nyúl érte, nem érdekli gondolta szomorúan. Munkájába temetkezett, mikor legközelebb felnézett, ijedten látta, hogy elmúlt kilenc óra, és Andris a nyitott könyvre borulva alszik.
Másnap ott volt az album az asztalon a kavicsok közelében. A kisfiú válogatott – Ez olyan színű, mint egy elefánt – mondta félhangosan. - Az a csücsök pedig az ormánya kockáztatta meg Magda – a gyerek elkuncogta magát, aztán határozott mozdulattal kiemelte a sorból és a tegnapi oroszlános mellé tette. Azt követte a csíkos, a foltos, a zebra és a zsiráf. Mire a könyv végére értek, félig megtelt egy átlátszó, műanyag tálka „állatkavicsokkal”.

Ártatlanok

Ártatlanok


Az erkélyről behordtam a virágládákat a szobába, igaz, csupaszon álltak már két éve, mióta a feleségem elment. A sötétítőfüggönyt is elhúztam. Észrevettem ugyanis, hogy a szemközti ház erkélyéről az ott lakó házaspár figyel. A férfi úgy tett, mintha könyvet olvasna, de titokban jegyzetelt és időnként idepillantott. A nő meg teregetést imitált, közben folyton erre sandított és piros ruha volt rajta. Tudtam, hogy az ablakukban az ide-odahelyezett muskátlival is üzengetnek a megbízóiknak, láttam én ezt már egy kémfilmben is.
Azóta csinálják ezt, mióta kirúgtak a munkahelyemről. A főnöknőm azt mondta, nem tudja tovább tolerálni a késéseimet. A kisebbeket még elnézte, főleg azért, mert este tovább bent maradok, de a rendszeres félórásokat már nem. Ő így nem tud rendet tartani, mert akkor másnak is meg kell engednie. Mondtam, időben felkelek reggelente, de egyre több a tennivalóm. Indulás előtt ellenőriznem kell a csapokat, hogy el vannak-e zárva, a villany le van-e kapcsolva és hogy biztos legyek benne, ezt négyszer meg kell ismételnem. A küszöbön huszonötször át kell lépnem, mert különben nem lesz aznap szerencsém. A főnökasszony elképedt, szerinte ez nem normális, kezeltessem magam, akkor kapok táppénzt. Nagyon rosszul estek a szavai, de aztán rájöttem, igaza van, a huszonöt nem osztható néggyel.
A feleségem időnként meglátogat, kitakarít, bevásárol, főz valamit. Nem váltunk el, csak összepakolt és elköltözött a szüleihez. Velem nem lehet élni, jelentette ki, jó, hogy nem születtek gyerekeink, isten tudja milyen betegséget örököltek volna tőlem. Én csak annyit kértem tőle, hogy minden tárgy álljon a lakásban egymásra párhuzamosan vagy merőlegesen. Tehát a kanalat, villát, kést úgy helyezze el, hogy azok az asztal síkjával párhuzamosak legyenek, a szőnyeg se állhatott ferdén a parkettán, a törölköző például a fürdőszobában a fallal álljon párhuzamosan. Lehetőleg csak annyi evőeszközt helyezzen el az asztalon étkezéseknél, hogy a számuk néggyel osztható legyen. Sírt, amikor elment.
A nagybátyám járt még hozzám. Egyszer egy idegen férfival jött fel, aki mindenfélét kérdezett tőlem. Beszéljek a gyerekkoromról, milyen jó tulajdonságaim vannak, meg ilyesmi. Papírokat is mutatott, mondjam meg, mit látok a pacákban. Nagyon mérges lettem, mit képzel, idegen embernek én nem mondok semmit. Akkor jöjjön be a rendelőmbe, felelte. Ettől még mérgesebb lettem, engem ne rendelgessen sehová, kikeltem magamból, pedig nem szoktam, és elzavartam őket. A nagybátyám azóta nem beszél velem, csak időnként megjelenik, összeszedi a csekkjeimet és befizeti őket.
Magányosan élem az életemet, mióta nincs munkám. Délelőttönként rendszerint a bejárati ajtók előtt elhelyezett lábtörlőket igazgatom az emeleten. Borzasztó látni, szinte mindegyik ferdén áll. Az emberek csak beletörlik a lábukat, aztán nem érdekli őket, hogy párhuzamosan vagy nem párhuzamosan állnak-e a küszöbbel. Eleinte a lakók rám szóltak, hogy mit babrálom a holmijukat, de mostanra már megszokták. A házban senki sem bánt, leszámítva az öt vadembert. Így hívom azt a csapat kamaszt, akik az udvaron görkorcsolyával, szögekkel kivert bakancsban, bőrmellényben szoktak randalírozni. Az egyik egy nagy, kövér, goromba hülye, ő lehet a vezér, a másik egy hosszú, sovány, pattanásos alak, szintén valami ötletgazda-féle, a körülöttük ugráló három kis növésű idétlen gyerek pedig közkatona. Egy alkalommal, amikor a lábtörlőket rendeztem a harmadikon, utánam jöttek és szétrugdalták az egészet. Hangosan tiltakoztam, hogy tönkretették a munkámat, erre fellöktek. Kijött a csetepatéra a nyugdíjas gimnáziumi tanárnő, Elza néni, és elzavarta őket. Segített utána rendbe tenni a lábtörlőket, ez jólesett nekem. Nem sokat járok emberek közé. Az utcán félek, hogy követnek, elkapnak, betuszkolnak egy autóba és soha senki nem talál rám. Éjszaka is gyakran álmodom, hogy egy régi várkastélyban rabláncon tartanak fogva és egész nap üvöltöm: ártatlan vagyok.
A lakásom a harmadik emeleten van. A bejárati ajtó a körfolyosóról nyílik, de idenéz a konyha ablaka is. Ezt az ablakot szoktam kinyitni szellőztetéskor. Egyik reggel épp a konyhaasztalnál ültem, amikor az ablakpárkányon megjelent egy galamb. A fején és a nyakán a kékes-zöldes árnyalatú tollai smaragdként csillogtak, a szárnya vége meg a farka fekete színű, a begye és a háta szép halványszürke volt. Tipegett-topogott, forgolódott az ablakpárkányon, nem tudta eldönteni, merjen-e beljebb lépni vagy sem. Épp reggeliztem, egy száraz kiflivéget, amit a feleségem két napja itt hagyott, elmorzsoltam és a linóleumra szórtam. Nem sokat gondolkodott, nagy szárnysuhogással, de ügyesen odamanőverezett és sebesen kapkodni kezdte csőrével a morzsákat, közben minden egyes falatnál rám nézett. Nem mozdultam. Felcsipkedte az összes morzsát és várt. A kenyeremből tépkedtem neki kis darabokat és eléje szórtam. Így kezdődött a barátságunk.
Délelőttönként gyakran megjelent és egyre beljebb jött. Az állatkereskedésben magokat vásároltam neki és egy tányérban az asztalra helyeztem a vizével együtt. Megvártam a reggelimmel és gyakran kért a kenyeremből. Egy napon szétnézett a szobámban is. Felröppent a fotel karfájára és tollászkodni kezdett. Örültem, hogy jól érzi magát, de megérinteni még nem mertem. Tegye meg ő az első lépéseket. Meg is tette, előbb a vállamra szállt, ott forgolódott, majd az ölembe ült. Ekkor érintettem meg először. Egy ujjammal megsimogattam a kis fejét, majd a hátát. Nyugodtan ült tovább. Elgondolkodtam, hogyan lehet egy ilyen nagy hústorony, mint én, és egy ilyen kicsi teremtés között barátság. Hiszen két kezemben elfért. Picinykének neveztem el. Gyakran még délután is ott maradt. A feleségem dühös volt: büdös a lakás, a fotel mögött minden tiszta toll és madárürülék. A konyhaasztalon sincs helye állateledelnek. Kár, hogy már nem laksz itt, néztem rá, erre megint sírva ment el.
Gyakran szunyókáltunk együtt Picinykével a fotelben délutánonként. Behunyta a szemét, fejét a hasamnak döntötte vagy a szárnya alá dugta. Nyugalom vett körül, semmi sem zavarta a gondolataimat. Eszembe jutott a gyermekkorom, az osztálytársaim, a feleségem, amikor udvaroltam neki. Ekkor még szabad ember voltam, azt tehettem, amit akartam, nem álltam a négyes szám hatalma alatt, nem kötöttek gúzsba a párhuzamos és merőleges vonalak. Beláttam, mennyire elhatalmasodtak rajtam, béklyóba kötötték a gondolataimat, tetteimet, miattuk veszítettem el a feleségemet és a munkámat. Sok időt töltöttünk így el kettesben a madárral, éreztem, egyre világosabbak a gondolataim. Simogattam, simogattam kis barátom hátát és beláttam, mennyire nevetséges vagyok. És ehhez ez a kismadár kellett, ez a nyugalom, ami belőle árad, hogy minderre rájöjjek. Idővel már élvezettel néztem a szoba közepén az elferdült szőnyeget, egy cseppet sem idegesített. A lábtörlők még annyira sem. Elhatároztam, hogy munkát keresek és dolgozni fogok. A feleségem nagyon megörült, amikor ezt meghallotta. Már nem találta büdösnek a lakást, először ment el sírás nélkül.
Egyik reggel hiába vártam reggelivel Picinykét. Nem kezdtem hozzá, pedig a teám is már majdnem kihűlt. Bementem a szobába, hogy eltűnődjek, mi történhetett, amikor a folyosón nagy röhögések és görkorcsolya-robaj közepette végig csörtetett az öt vadember. Elvonultak az ablakom előtt is és hallottam, hogy valamilyen tárgy pottyant be a konyha linóleumára. Kiszaladtam és olyan hangot hallottam, mintha egy vásznat vagy posztót kettészakítanának, azt hiszem, akkor hasadt meg a szívem: Picinyke élettelen, fej nélküli teteme feküdt előttem.
Szédülni kezdtem, alig volt erőm, hogy a kis testet felemeljem és a szobába vigyem. Azt hittem, az összes gondolatom könnyé változott a fejemben, mert csak folyt ki a szememen át nagy cseppekben, végig az arcomon, becsurgott a nyakamon át az ingem alá. Az volt tán a bűnöd, kismadár, hogy az emberrel barátkoztál? Velem? Akit csak Dilis úrnak titulálnak az éretlen kamaszok? Miért nem maradtál meg vadnak! Most szabadon szárnyalhatnál a szélben! Én visszakaptam az életemet, te meg a sajátoddal fizettél meg érte! Egész nap és egész éjjel ott ültem a fotelben a kis élettelen testet simogatva. Két tenyeremben elfért és mennyi örömöt kaptam tőle. Hajnalban mentem el eltemetni a parkba egy fenyőfa alá. Vadvirágokat szórtam a nyughelyére, fehéreket, lilákat, amit a környékben találtam. A világ még nem áll készen a jóra, Picinke! A gonoszságot, a kegyetlenséget kellene előbb kezelni.
Felvánszorogtam a lakásomba. Úgy emlékeztem, hogy az ember több hétig is kibírja élelem nélkül, de víz nélkül csak pár napig. Ráfeküdtem az ágyamra és tudtam, most elindulok azon az úton, mely kivezet ebből a lelketlen világból. Az időpont megfelelő, huszadika van. Néggyel osztható.

Mert hazudni kell

Mert hazudni kell


Utoljára mondtam igazat, soha többé nem teszem! Minden őszinteség után szobafogságra ítél anyám. Újabb egy hónap. Elviselhetetlen. Megint csak a gimibe mehetek, lesben áll majd, számolja a perceket, a konyhaablakból figyeli, kivel szállok fel a buszra, kivel sétálok hazafelé, árulkodó nyomokat keres rajtam. Tanuljak, az a dolgom, nem a csavargás, nem a haszontalanság, nem a ribanckodás, mondja, pedig én csak találkozni szeretnék Gáborral. Tehetetlen zokogás ráz, nyüszítek, mint egy kutya, színpadiasan szenvedek, hátha eredményre vezet, de nem. Kőből van anyám szíve, rajtam akarja megtorolni saját életében elkövetett hibáit. A csukott ajtón keresztül rimánkodok, ordítva könyörgök, de hajthatatlan. Azzal vagdalkozik, ha nem hagyom abba, duplájára emeli a büntetést.
Gábor már alsó tagozatban a padtársam volt, amikor a tanító néni nem figyelt, fogtuk egymás kezét, feladatot cseréltünk. Ő szépen rajzolt – helyettem is –, én a matekját oldottam meg, mert jó számtanos voltam. Suli után nem mentünk haza, mindenféle hihető mesét találtunk ki, hogy miért maradtunk tovább. Mert hazudni kellett. Senki nem választhat el tőle, örök hűséget fogadtunk, elterveztük, amint nagykorúak leszünk, összeházasodunk, egy szép kertes házba költözünk. Néhány napja készített gyönyörű grafikáit a szekrény mélyén őrzöm, anyám ne tudjon róla, nehogy tűzre kerüljön a színes tollú papagáj és a különleges virágok. Megőrülök, ezt nem lehet kibírni! Hogyan értesítsem? Gőze sincs arról, hogy nem tudok elmenni a randira. Titkos találkahelyünkön, a focipályán vár. Biztosan azt hiszi, szándékosan kerülöm. Lecsapja a kezemről valaki, sokan irigyelnek miatta. Jól néz ki, szőke hajával és hatalmas, barna szemével egészen különleges fiú. Szerény, csöndes, visszahúzódó, mégis minden lánynak ő tetszik.
Ez téboly! Tennem kell valamit! Ígérgetni, megalázkodni, csak enyhüljön a szorítás! Piszkosul fáj az orrom a törölgetéstől, a kockás zsebkendővel szétmázolt könnyek kiszárítják az arcom, oda a maradék szépségem, most már csúnya is vagyok. Ezt nem tűrhetem! Fogom magam, kimegyek azon a nyavalyás ajtón, lesz, ami lesz! Kit érdekel?! Nekem már úgyis mindegy!
Anyám a szobájában bámulja a tévét, egy francia énekes kellemesen duruzsol – „tombe la neige” –, megzavarom a bűvöletben, idegesen kapja fel fejét. Anyu, légyszi, engedj el, nem csinálunk semmi rosszat, csak beszélgetünk, mondanám, de magasra emeli kezét, és irgalmatlanul nagy pofon csattan a jobb felemen, tarkóm belenyilall, ujjai felsértik a szám szélét, nyelvemen érzem a vér sós ízét, émelygek, öklendezem. Eszelős ordítása szétszakítja dobhártyámat, megáll bennem a levegő, sírni is elfelejtek. Artikulátlan hangon üvölti, ha nem tetszik, költözz apádhoz, ott majd azt csinálsz, amit csak akarsz!
Mindig ezt vágja fejemhez; tizenhat évesen teljesen nyilvánvaló a felismerés, hogy mi okozta korai válásukat. Szinte naponta ismétlődik a fenyegetés, befogott füllel is hallom, az agyvelőmig hatol, gyomorgörcsöm van az ordításoktól, a verésektől, a megszégyenítésektől, a meg nem értéstől, a rabságtól, szeretetlenségtől. Én szabadnak születtem, tudok viselkedni, tudom, mi a helyes!, vinnyogom reményvesztetten, elgyengült lábbal szédelgek vissza zárkámba. Utálom ezt a rohadt fogságot, véget kellene vetni ennek örökre, akár az életem eldobva is; anyámat nem bírom elviselni, képtelenség, gyűlölet izzik bennem, harag, félelem a következő hónaptól, a többitől és attól, hogy elveszítem Gábort.
Leroskadok az íróasztalhoz, semmi életkedvem, hiába lapozok bele Monte Christo grófjának mindent feledtető történetébe, most az sem ad vigaszt, én is If várában érzem magam, a sötét középkorban, anyám ütlegelő keze gondoskodik erről, keresem a szabadulás útját. Menekülnék az értelmetlen, gyilkos szigor elől, anyám zsarnoksága elől, minden elől. Idegtépően fáj, halálosan. Nem a pofon, nem a vérző seb sajog, hanem a lelkem semmisül meg, érzéseim eltorzulnak, hazudni kell, hazudni kell, hazudni kell!, csak ez zakatol a fejemben, szinte széthasad.
Feldagadt szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes, hirtelen felcsillan egy reménysugár, Ildi barátnőm halad el az ablak előtt. Feltépem az ablakszárnyakat, fuldokolva, fojtott hangon hívom közelebb. Halálra rémül tőlem; már megint?, kérdezi szörnyülködve, káromkodik, és mérhetetlenül sajnál, nem cserélne velem a világ minden kincséért sem. Arcára kiül a döbbenet, a segíteni akarás. Kérlek, kerülj a focipálya felé, mondd el Gábornak, mi történt, jaj, Ildi, légyszi, tedd meg nekem, nem akarom elveszíteni!, barátnőm részvéttel bólogat, és már iszkol is, mert a hátam mögött anyám artikulátlan hangon tudatja, felfedezte harmatgyenge próbálkozásomat. A lány megrettenve áll tovább, még látom, ahogy a pálya felé veszi az irányt. Mit mondtam?!, nem erről volt szó!, hallom a féktelen üvöltést, de már egyáltalán nem érdekel, érzéketlen vagyok, akár egy fatuskó, bezárkózom, magamba menekülök, ahol nem érhet bántódás, a képzelet világában bármi lehetséges; anyám őrültként tombol, kizárom, összeszorítoma fogam, nem válaszolok;rongybabaként hullva, görnyedten kuporgok az íróasztal mellett, hiába szenvedek, nem törődik velem. Egész testem remeg, tébolyultan sikoltok belül, én csak érezni akarom, hogy szeret valaki!, miért nem lehet ezt megérteni, miért?! Tehetetlen dühvel söpröm félre féltve őrzött könyvem, hatalmas zajjal csattan a padlón.
Kihúzom a fiókot, előkotorászok néhány papírt, reszkető ujjaimmal végigsimítok rajtuk,  kezembe fogom kedvenc tollamat, telerajzolom a lapokat gyöngybetűkkel, nyugtató szavakkal, szerelmes verset írok, gyengéd, tiszta érzéseket fájdalommal szőve, könnyel átitatva.
Szabad vagyok. If várának börtöne nem tart fogva többé, megtaláltam a kiutat.
Maradt egy üres lapom. Levelet írok apámnak. Megírom neki az igazat.

Kicsordult

Kicsordult

Korán volt, alhatott volna még, de minek, ha éjjel is álmatlanul vergődött, most végképp nincs szüksége rá, erre a kis időre fölösleges. Kiszédelgett a konyhába, életkedve nullával volt egyenlő, vagy inkább erősen mínusz felé tartott. Reménytelen bambasággal bámult maga elé, szeme előtt szürke ködben úszott a tűzhely, a csempe, az Isten kegyetlenül haragudott, félelmetesen dübörgő hangjával adta tudtára, mellé vakító villámokat szórt a feldolgozóasztalra. Valamikor rettegett a vihartól, most egykedvűen vette tudomásul, nem érdekelte, ami körülötte zajlik. Már semmi nem érdekelte.
Görcsösen markolta meg a keze ügyében heverő nagykést, démoni kacajjal simította végig reszkető ujjaival a fémhideg svédacélt, most mindent eldönthet, az igazság Odaát van, nem itt.
Méghogy őszinteség? Ő az volt. Vesztére. Csak hazugság van, átverés, haszonlesés, intrikák, romlottság, káosz, közöny, bizonytalanság; mocsoktól szennyes világ, a bizalom elcsépelt szó, csakúgy közhelyként, foghegyről, rutinból kivágva. Jó szlogen, pfff! Soha többé nem bízhat senkiben. SENKIBEN. Nem kell ez neki, már nem, elege volt, kicsordult a pohár. Egy hirtelen mozdulattal félre is söpörte, a járólapon landolt, a víz szétfröccsent belőle, mindent beterített, az üveg millió kis szilánkra robbant, néhány a lábszárába fúródott, egykedvűen vette tudomásul, hogy a tolakodó vér végigcsorog meztelen bőrén. A penge kísérteties villogással szikrázott, kínálgatta magát; engedj közelebb, na, engedj, mire vársz? Legalább nem hazudott, ezt díjazta. Nem is akart ellenállni, engedett a csábításnak. Csuklója felé pillantott, kidomborodott erei vészesen lüktettek, melléjük karcolt egy vonalkányi jelet. Nem fájt, érzéketlen volt, akár egy megfáradt szikla, mely most készül kőtörmelékké és porrá semmisülni. Közben jég verte el az ablakot, csakúgy pattogott előtte az üvegtáblán, a tetőcserép irgalmatlanul zúgott, vagy a füle, nem tudta. Még egy vágás, közelebb a célponthoz. A kiserkent sűrű, sötétpiros vér láttán lassú táncba kezdett benne a halálvágy, delejesen ropta, beleszédült, szinte ájulásig. A szél kíméletlenül pusztított, hirtelen csattanással az ablaknak küldött egy letépett bádogot, erre hátrahőkölt. Minden mérgét, dühét beletéve a mozdulatba, földhöz vágta a csábító kést, mely letarolta az útjába kerülő virágcserép ártatlan áldozatát, ugrált, pörgött, forgott, majd megállt a radiátor alatt.
A halál tébolyult tánca végéhez közeledett, az élet keringője kipenderítette a parkettről.
Szinte öntudatlanul szédelgett a fürdőbe, a falitükör könyörögve kérlelte, nézzen rá. Felemelte elgyötört arcát, szemben találta magát az igazsággal. Te szerencsétlen hülye! Miért? Kiért? Ezért? A semmiért? Szedd össze a maradék józan eszed! És mint egy jótékony feloldás, zuhatagként szabadult el a hetek óta béklyóban tartott könnypatak.