Ölelés

Ölelés

Tegnap találkoztam ezzel a halvány vörös szőrű macskával. A selymes szőr alatt hibátlan, egy cseppet sem sovány macskatest lapult. Látszólag aggodalomra nem volt semmi ok, a vörös mégis szomorúan ballagott. Farkát nem csapta fel, az testén erőtlenül himbálózott. Ennél már csak az orra lógott jobban, mert kitartóan a földet bámulta, tekintetével szinte súrolta. Megszólítottam:
- Mi bajod?
Először nem válaszolt. Közeledtem tovább.
- Ismered a tűzről pattant Cicust? Macskaszemet?
- Ó, hogyne! – emelte fel fejét enyhe érdeklődéssel. – Ők porcelánok, a vitrinben, társaságban élnek. Ismerem a róluk szóló meséket.
- Hát a Csizmás Kandúrt ismered-e?
- Azt mindenki ismeri. Nagyon elfoglalt, nehéz vele kapcsolatba kerülni. Most is éppen hadakozik. Vödrökben hordja ki a porcukrot a határra, hátha a varjak és seregélyek hónak nézik. Eszük ágában sem lesz a hó alatt magvakat lopkodni.
- Így van – helyeseltem. – De neked mi a bajod? – tettem fel a kérdést másodszor is.
- Ölelésre vágyom! – emelte fel a fejét a vörös, talán el is mosolyodott.
Kéjesen a szürke égre pillantott. Én nem szóltam tovább, gondoltam, ez az ő dolga. Magánügy.
Két nap múlva a lélegzetem is elállt. A parkban, ott is egy bronzszobor nyakába bújva láttam meg a vörös szőrű macskát. Alapos testével szorosan a szobor merev és hideg testéhez simult, két mancsával átölelte nyakát. Bajszával és orrával a szobor arcát birizgálta. Később kicsit lentebb csúszott, majd újból felsimult, tisztára megismételte az előző mozdulatokat. Láthatóan nagyon jól érezte magát, szerintem dorombolt is. Ez igen! Most arra gondoltam, azért lehetnek a macskalétnek kiváltságai is. És képzeljétek! Ez még nem volt elég! A szobor szájában fog villant, az örömtől résnyire nyíltak szájszélei. A kép előtt már kisebb tömeg tolongott, ütemesen tapsolt. Ki érti ezt?
Itt akár be is fejezhetném, de a macska nem érte be ennyivel. Másnap egy másik padon a következő látvány fogadott. Egy gömbölyded, kék macskaszobor öntelten és magabiztosan szemlélte a világot. A pad szélén terpeszkedett, lábait szétrakta, mancsát a pad támláján nyújtóztatta. Ez a kék macskaszobor esküszöm, hogy tegnap még a halvány vörös macska volt! Előtte több méternyi, ölelésre váró macskasor várakozott. Mintha az ölelés nagyon hiányozna! Hát nem okos?

Újabb sakkparti

Újabb sakkparti

Kint zuhogott az eső, illata betöltötte a szobát, olykor egy-egy villámlás megnyújtotta az árnyakat, az utána futó mennydörgés felhasogatta a csendet; Argaus, a sötét démon tenyerébe támasztotta állát, nyerésre állt, ám ismerte már magát, elég egy pillanatnyi figyelmetlenség, s öreg barátja azonnal lecsap. Még soha nem sikerült győzni, az idős férfi verhetetlennek bizonyult a sakktáblán.
– Miért nem lehet leütni a királyt? – morgolódott a démon.
– A királyt nem lehet leütni, legfeljebb sarokba szorítani, megadásra kényszeríteni – válaszolta mosolyogva Fuszterin Bendegúz. – Komoly sereg védi, azokkal sem egyszerű.
– A királyt kell elintézni, s akkor felbomlik a sereg.
– Igen, az a cél. Megadásra kényszeríteni.
Argaus hosszasan gondolkodott a következő lépésen, huszár, cé hat, sakk, melyet véd a büszke királynője. Ivott egy korty száraz vörösbort, izgatottan emelte meg a bábut, kikerekedett szemmel, vigyorogva nézett a szemben ülő ellenfelére, olyan volt, akár egy huncut, kipirult arcú kisgyerek, hiába a kétméteres, izmos termet, a sűrű fekete szakáll, a hátközépig érő sűrű, fekete haj, a játék öröme csupa emberi vonással ruházta fel.
Fuszterin egy laza kézmozdulattal egy négyzettel arrébb tolta a sakktáblán a királyt.
– De le kellett volna ütnöd a huszáromat – horkant fel Argaus.
– Még nem – nevetett Fuszterin.
Három percig tartott a parti, a démon ismét veszített, hiába az erős sereg, ha a hadvezér nem elég jó stratéga, a káosz gyorsan fegyverletételre szorítja a legjobban felszerelt hadsereget is.
– Kiváló ez a bor, barátom, érzem benne a föld suttogásának és a napfény táncának ölelkezését. Sosem fogok nyerni ellened. Persze nem számít. A játék öröme csodálatos.
– Ennek örülök, barátom – mosolyodott el Fuszterin Bendegúz. – Nem tudni, meddig lesz alkalom erre. Fáradt vagyok és öreg, egy reggel majd arra ébredek, hogy már nem is élek, főzök egy kávét, kiülök a teraszra, s majd azon elmélkedem, mitől is volt oly gyönyörű az élet.
– Ne siettesd, eljön az majd.
– Nem siettetem, de már nem sok minden szerez örömet.
– Furcsák vagytok ti emberek, amikor minden nehéz, amikor robotoltok, küzdötök, akkor nagyon akartok élni, amikor pedig nem kellene rohanni sehová, akkor már nem élvezitek az élet szépségeit.
– Amíg van felelősség, amíg törődni kell valakivel, óvni, szeretni, addig az a feladat, az a gyönyörűség, amikor már nincs feladat, akkor elfogy az öröm is.
Argaus szedelőzködött, szeretettel és tisztelettel nézett öreg barátjára.
– Holnap nem jövök, majd csak holnapután.
Fuszterin mosolyogva bólintott, aztán kiült a teraszra, gyönyörködött a kert szépségében, a méltósággal bólogató juhart csodálta, a pipiskedő virágokat, a délceg rózsát, a beképzelten nyújtózó amarilliszt, a hófehér virágokat nevelgető jukkát. Még élt. Gondterhelten szemlélte az asztalon az újságot, de nem volt kedve kinyitni. Igen, van még feladat, megbolondult a világ teljesen. Van még feladat. A szabadságnál nincs fontosabb.

Igazmondók napja

Igazmondók napja

Powuschlak Edgár mosolyogva ácsorgott a bírói pulpitus előtt, bár kicsit nyomta és dörzsölte csuklóit a bilincs; kint hétágra sütött a Nap, kicsit hunyorgott is ezért, a hunyorgástól pedig furcsa grimaszokat vágott, de nem esett ettől kétségbe, semmi nem tökéletes. Laura járt a fejében, akit édes-mézes szerelembe mártogatott minden reggel és minden este, akár egy frissen sütött piskótát, mely puha, omlós és ízletes. Imádta boszorkányosra tupírozott frizuráját, cserfességét, harcos pimaszságát; szépségétől ájuldozva rogyott elé mindennap, csókjaival borította telt ajkát, kemény melleit, feszes combjait, gömbölyű popsiját. Vakon, vadul nyitogatta száját az erotika, minden keserű tapasztalat ellenére a szerelem mindent legyőzni látszott, bár hozzátartozik az igazsághoz, eddig még egy apró ütközetre sem került sor.
A kövér bíró megtörölte zsebkendőjével homlokát, komoran bámult ki az ablakon, miközben hallgatta Bedő ügyészt és a vádiratot. Bedő ügyész csenevész emberke volt, állandó riadt tekintettel, mintha attól tartana, valaki kilopja – néhány pofon kíséretében – táskájából a májkrémes szendvicset. Gyönge és gyáva ember volt, még a feleségének sem tudott parancsolni, mindig ő porszívózott és mosogatott otthon, a napi bevásárlásokat is neki kellett intézni. A bíró majdnem felröhögött, Bedő felesége legalább negyven kilóval súlyosabb volt férjénél, elég, ha ráül, nincs több vádirat, de még fellebbezés sem.
Rásandított Mocsonaira, aki unottan ücsörgött az első sorban, csak rókaszemei villantak olykor. Erzsike a bírói szoba magányában már gépelte az ítéletet, Mocsonai „készen” hozta; ezt kívánja a haza, dobta flegmán a felháborodott bíró asztalára, aki ki akarta dobatni irodájából a nagyképű férfit, ám amikor Mocsonai bizonyos fogalmazó kolléganőt, a masszázs mélységét, magasságát és gyönyörűségeit, a faragott íróasztal teherbírását, valamint titkos fotó- és videófelvéteket kezdett emlegetni, a bíró megértette a világ folyását, megértette, merre folyik. Megértette, merre kell folyni.
Már elmúlt dél, éhes volt, vadas várja otthon, rossz a légkondicionáló a tárgyalóteremben, izzadt, akár egy kövér disznó, nem akart mostanában Justitia szemébe nézni, szóval, elege volt mindenből.
Kele-Kovács őrmester a géppisztolyát szorongatta, izzadt a fekete maszk alatt, el sem jutott tudatáig, mi zajlik a teremben, nem akarta érteni. Ő csak parancsot teljesít. Megfizetik érte. Nem nagyon, de nem is rosszul. Reggel Marinka, a felesége sírva hívta mobilján, létszámilag leépítették, holnap már nem is kell bemenni dolgozni. Kele-Kovács őrmester nem értette, azt mondták, minden rendben van. Azt mondták, minden rendben lesz. Becsapottnak érezte magát, „a parancs az parancs, megbaszni nem lehet, mert szaporodik”. Dühösen szorongatta géppisztolyát, úgy érezte, még sincs rendben minden.
A bíróság visszavonult ítélethozatalra, a kövér bíró ivott egy pohár jeges ásványvizet, elsétált pisilni. Meg kell nézetni a prosztatáját, mintha már pisiléskor is elfogyna a lendület. Visszasétált irodájába a legépelt ítéletért, a tárgyalóteremben még mindig meleg volt. Leült a bírói pulpitus mögötti kényelmes karosszékbe, megköszörülte torkát, olvasni kezdte az ítélet szövegét.
– Mai napon Powuschlak Edgár vádlott ügyében meghoztam a következő ítéletet, a tárgyalás során – az egyértelmű bizonyítékok bemutatásával – a vádlott bűnössége bizonyítást nyert. A vádlottat tíz évre eltiltom a közügyek gyakorlásától, valamint tíz év közmunkára ítélem megrögzött civil magatartása miatt, mely a társadalomra kis mértékben veszélyes, ám nagymértékben elítélendő. Továbbá elrendelem közmunkás bérének letiltását a következők szerint. A közmunkás bér tíz százaléka a bíróságot illeti meg, harminc százalék az illetékes kormányhivatalt, negyven százalék a CÖF számlájára kerül, mely szervezet hatékonyan, költséget nem kímélve közreműködött a vádlott lebuktatásában, bizonyítékokkal szolgált bűnösségének bizonyításában. A közmunkás bér ötven százaléka pedig a Nemzeti Futballszövetség számláját fogja gyarapítani.
– Bocsánat, bíró úr – nézett rá mosolyogva a vádlott. – Mintha a letiltások többnek mutatkoznának a száz százaléknál.
– Akkor igyekezzen másodállást vállalni, hogy meg tudjon felelni az elvárásoknak. Mert az elvárásoknak meg kell felelni, ha tetszik, ha nem. A szokásoktól eltérőn az ítélet azonnal jogerős, fellebbezésnek helye nincs. Vádlott, az utolsó szó jogán – mert mégiscsak demokrácia és jogállam van nálunk, vagy mi a fene –, kíván hozzáfűzni valamit?
– Tisztelt bíróság! Engedtessék megjegyeznem, ártatlan vagyok, bűnösségem nem nyert bizonyítást, tanúkat nem sorakoztatott fel a vád, holmi ismeretlen személyek meghallgatása alapján engem nem lehet elítélni. Szabad ember vagyok, vágyakkal, küzdelmekkel, örömökkel, el akarom venni feleségül szerelmemet, tisztességgel kívánom munkámat elvégezni, fizetést akarok kapni, hogy el tudjam tartani családomat. Én soha nem jártam tüntetésekre, titkos megbeszélésekre, nem szervezkedtem senkivel, semmi ellen, senki mellett, soha nem voltam párttag, gondolom, már nem is leszek. Ha nagyon muszáj, még tapsolok is, de én nem tudok és nem is akarok más lenni, mint civil.
Nem teljesen értem, hogy ez mit jelent az önök szóhasználatában, adok néha egy-egy százast a hajléktalanoknak, olykor utalok egy kis pénzt a gyermekétkeztetésnek, moziba, színházba járok, könyveket olvasok, és szerelmes vagyok. Ha ez bűn, tisztelt bíróság, akkor én valóban bűnös vagyok. Kérem, kivételes méltányosságból tekintsenek el a bérletiltásomtól, mert akkor előbb-utóbb én is hajléktalan leszek, szégyene országnak, világnak, sorba fogok állni az ételosztásokon, lehetséges, hogy a turistáktól fogok kéregetni, rontom a városképet, szagom lesz. Elkeseredett emberként megvásárolható, lázítható eleme leszek a világnak, mely elem – összeállva a többivel – jelentős erőként forradalmi hangulatot teremthet, mely forradalom végső kimenetele beláthatatlan, mert nincs már (még) itt az orosz csizma, őszintén reménykedem, nem is lesz, nincs idegen hatalom, nincs hadsereg, szétzilált a rendőrség, szóval, ilyen kellemetlen állapotokban nem annyira lesz, aki a fellázadt tömeget kordában tartsa, megfékezze.
Tisztelt bíróság! Indokaimat kérem figyelembe venni, és megsemmisíteni az ítéletet, már csak azért is, mert politikai menedékjogot kértem Piréziába, mint jövendő piréz állampolgárt, nem ítélhetnek el támadható bizonyítékok alapján, mert akkor az nemzetközi diplomáciai bonyodalomhoz, netán háború kirobbanásához vezetne.
– Na, ebből elég! – ugrott fel dühösen Mocsonai, rókaszeme a bíróra villant, aztán kirohant a bírói pulpitus elé. – Powuschlak, maga kussoljon, a nép ellenségének nincs joga utolsó szóhoz, utolsó előttihez sem, semmihez sem, mert a nép én vagyok.
– De én is a nép vagyok – szólalt meg váratlanul Kele-Kovács őrmester.
– Maga is kussoljon, csak teljesítse a parancsot. Magának nem lehet véleménye, ellenvetése főleg nem.
– Én is a nép vagyok – mordult fel a kövér bíró.
– Én is! – nyújtotta magasra kezét Bedő ügyész is, aztán saját bátorságától megrettenve rögtön le is kapta, az asztalán kezdte lapozgatni az ügyiratot.
– Én meg főleg a nép vagyok – vigyorodott el szemtelenül Powuschlak.
– Maga is kussoljon! – ordította Mocsonai. – Ilyen névvel maga még magyar sem lehetne!
– Na, ebben egyetértünk, de ismerek néhány embert még, akinek nem kellene magyarnak lenni, pedig nem is ilyen szépen zengő neve van, mint nekem.
– Nem, uraim, maguk tévedésben vannak – emelte magasra mutatóujját Mocsonai. – A nép én vagyok már, felhatalmazottan maguk által, amit én mondok, én teszek, az a törvény, természetesen maguk és a haza érdekében, azt ne felejtsék el.
Mindenki elgondolkodva bámult maga elé, Mocsonai, akár egy rossz ripacs, önelégült vigyorral ácsorgott a bírói pulpitus előtt, kezét lazán csípőre csapta. A hatásszünet hosszúra sikerült, mindenki feszengett, mintha megállt volna az idő, Mocsonai vigyorgott, akár egy rohadttök, aztán átsétált a bírói pulpitus egyik oldalára, felette trónolt Justitia, márványból, kezében igazi mérleg, igazi kard.
– Maguk azt hiszik, hogy majd ő megvédi magukat? Egy bekötött szemű asszony? Márványból? Ez jó vicc! – nevetett hangosan, és tenyerével nagyot csapott a pulpitusra.
Justitia márványkezében megmozdult a mérleg, a kardot tartó karja letört, a kard hangos pendüléssel zuhant az emelvény szélére, aztán megpördült, Mocsonai lába közé zuhant, ahol egyetlen metszéssel mindenestől eltávolította a szerény családi „ékszereket”. A mentők gyorsan végezték dolgukat, az eszméletlen Mocsonaival nem sok bajuk volt.
A bíró a csinos fogalmazónak lediktálta az eseményeket, röviden, tényszerűen. Minden jelenlévő ellenvetés nélkül aláírta, úgy gondolták, Justitiával nem érdemes vitatkozni, az igazság – előbb-utóbb – úgy is győzedelmeskedik. A bírónak már az ebéd járt a fejében, ám azt tudta, mindennek oka van, és következménye. Powuschlak ellen ejtette a vádat.
– Csak óvatosan civilkedjen – mondta halkan, a falnak is füle van, azt meg nagyon nehéz „levágni”.

Galambok gyásza

Galambok gyásza

Évek óta járt a parkba etetni a galambokat. Ők voltak egyetlen társai ebben az árnyékvilágban. Feleségét tíz éve vesztette el. Gyermekei és unokái még időben elhagyták az országot. Vitték volna őt is. De az öreg fát ugye …
Hová is mehetne? Lehet, hogy jobb ott a messzi idegenben, de a haza mégiscsak itt van. Az ember nem csiga, hogy a hátán cipelje otthonát. Na meg az asszony. Hagyja itt? Hogyan tehetné meg, annyi év után? Nem, nem. Hiába mondta Gorán:
– Nagyapa, meglátod, lesz saját szobád. Napfényes. Ott is van park és galambok. Kövér galambok, nem olyanok, mint Szarajevóban.
– Mit is mondott Bojana?
– Papus, ha Te nem jössz, mi sem megyünk.
Aztán ők is elmentek. Németbe. Sztoján ott kapott munkát. Pénzt is küldtek. Jól jött. De amióta a szerbek…
– Eh, bolond gondolatok.
Évek óta járt a parkba etetni a galambokat. A háború sem akadályozta meg ebben. Az éhezés sem. Amit szerzett, megosztotta szárnyas barátaival. Igen. Ez a jó kifejezés. Barátok voltak ők egy barátságtalan világban. A halál naponta megülte torát. Orvlövészek lőttek mindenre, ami mozog. Tegnap akna csapódott a piactérre. Sokan meghaltak. A galambok elrepülhettek volna. Nem tették. Nem hagyták magára a várost. Az ő otthonuk is volt. Szarajevó galambjai maradtak. Mindvégig. Ők is éheztek. Lefogytak. Szánalmas látvány. Az emberek mégis erőt merítettek a jelenlétükből. Ha nem is a béke, de a remény galambjai. A remény, ami a bombázások ellenére, az oszló, véres tetemek, az éhezés közepette is pislákol az öntudat csorba mécsesében. Nem mehetett el. A jó kapitány utoljára hagyja el a süllyedő hajót. A város egy ostromlott hajó, félig már a mocskos habokba merülve. Milyen jó is lenne. Alámerülni örökre. Egy pillanat és minden véget ér. Rettegés, vérfolyam, hidegrázás a bűzös pincékben, éhezés, a patkányhús íze, csótánytánc a koszos fekhelyen.
Évek óta járt a parkba etetni a galambokat. Mindig várták. Fáradt, imbolygó alakját messziről felismerték. Elébe repültek. Körbe zsongták. Turbékoltak. A lábaihoz dörgölődztek. Unokái jutottak eszébe. Ivó, a legkisebb lurkó. Vajon hol lehet most? Messze van az a Mecklenburg. Amikor a halál nyelve az arcunkat nyaldossa, az ember számára minden mozdulat fontossá válik. A galambok fontosak. Tollas átjárók egy másik világba. Ami nem tűnt el. Itt van. Itt, a romok alatt. A beesett arcok mögött. Az olimpiai csarnok belövései mögött. Az érmekben, amit a sportolók magukkal vittek. A város él és élni fog. Dárkóra gondolt. Ő nem ment el. Nem idegenbe. Katonának állt. Ő is beállt volna. Öreg volt már. Elzavarták. Nem nevették ki. Látta a fiatal férfiak arcán a tiszteletet.
– Mit akar itt nagyapa? Menjen szépen haza!
Vajon van-e sírja. Sportoló volt. Atléta. Volt.
Évek óta járt a parkba etetni a galambokat. Órákat állt sorba némi kenyérért, hogy aztán nekik adja. Amúgy sem evett sokat. Minek? Minek éljen tovább? Nem volt már éppen elég? De a galambok. Ki fogja etetni őket? A remény szárnyra kap és odébb áll. Mi lesz akkor az emberekkel? Mi lesz a várossal? A városommal?
A pusztulás nem diadalmaskodhat. Azt már nem. Legyőztük mi a németeket is. A szerbek meg … Eh, mindegy. A szomszédja is szerb volt. Most hol lehet? Talán ott fent a hegyen puskával a kezében. Az otthonára is rálőne.
Ma váltott lőállást. Közelebb lopódzott a városhoz. Fás terület. A védők nem láthatták. Csendben lapult és várt. Puskáján rovások jelezték a sikeres találatokat. Minden karcolás egy áldozat. Az ő szemében trófeák voltak ezek. Az ellenséget ölni kell! Ha nem így teszel, akkor ők ölnek meg téged. Inkább ők, mint én.
Odalent ismerős utcák, házak. A taverna. Eszébe jutott, hány estét mulatott át ott a haverokkal. Goján, Pavel, Sztoján. A fenébe, ezek ellenségek. Valami megmozdult. Valaki a parkba tartott.
– Megőrült ez, vagy mi? Galambot akar fogni? Az éhség – gondolta, miközben a távcsövön át figyelte az imbolygó alakot.
A távcső egészen közel hozta a férfit. Látta a barna vattakabátot, a kopott kalapot. Az arcot. Beesett, elnyűtt. Mintha ismerős lenne. A múltból felbukkanó emlék. Megtorpant. Elhessegette. Ujja ránehezedett a ravaszra.
Évek óta járt a parkba etetni a galambokat.

Egy fontos visszaemlékezés – és egy tyúkper…

Egy fontos visszaemlékezés – és egy tyúkper…

A költő forog a sírjában
                                                  „A földbe térünk mindahányan
                                                   s az évek szállnak, mint a percek,
                                                   véred kiontott harmatával,
                                                   irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

   2007-ben, a könyvhéten jelent meg egy igen fontos, dokumentumértékű, ámde szeretetteljes visszaemlékezés Faludy György utolsó éve címen, amelyben a rajongó szerző, a több könyves Milánovics Danica a költő 2005 szeptembere és 2006 szeptembere közti élete utolsó hónapjainak eseményeit követi nyomon. Morbidnak tűnik a megjegyzés, de igaz, a világirodalom legjobb művei bizonyítják, meg a kevésbé jók is, hogy a halál és a szerelem témája az alapja sok könyv sikerének. Mert a titokzatos, megmagyarázhatatlan érzéshez, a szerelemhez, a boldogsághoz mindannyiunknak közünk van ebben a sokak által érzelemnélkülinek, szeretetnélkülinek tartott korban, és ezért valami pótlékra van igényünk. A halál is valami titokzatos, megmagyarázhatatlan dolog, amitől félünk, pedig tudjuk, kikerülhetetlen része az életünknek, és azzal is tisztában vagyunk, minden ezoterikus blődség dacára, hogy a túlvilágból nem tér meg utazó. Nagy a valószínűsége, hogy a halál után a semmivé válás, pontosabban léleknélküli anyaggá válás az egyén sorsa. Csak emléke és a tollfogatók esetében művei maradnak egy ideig a köz emlékezetébe. Faludy csodaszépen fogalmazza meg mindezt:
   „Arra gondoltam, hogy egyszer meg kell halnom – húsz vagy ötven év múlva, egyre megy – és attól fogva, olyan lesz, mintha sose lettem volna. Az emberek variációinak újabb és újabb milliárdjai születnek, de az én variációm nem tér vissza soha. Élnék én betegen, nyomorékon, a legiszonyatosabb kínokat se bánnám, csak énnekem ne kelljen búcsút mondanom! A megsemmisülés tökéletes lesz. Ha Isten éltet, díszsírhelyet kapok a Kerepesi temetőben, szép márványtáblát, rajta a nevem arany betűkkel – de mit ér mindez? 3000-ben nevemet sem ismerik, 5000-re elporlad a sírkövem, a temető elsüllyed a búzaföld, a romhalmaz, a gyártelep alá, a nyelv, amelyen írtam, eltűnik, a nép, amelyhez tartozom, kihal. A második halál tökéletes lesz. Aztán kihűl a nap, a föld összeütközik egy bolygóval vagy felrobban, és Michelangelo szobrait meg Bach partitúráit utánam hajítják a megsemmisülésbe.”    
   Milanovics Danica könyv a szerelemről és halálról szól, egy beteg, egyre csak gyengülő, majd haldokló öreg költő és a túl nagy felelősséggel terhelt feleség, Kovács Fanny megrendítő és mégis hétköznapi küzdelme az elmúlás ellen. És persze a költő holdudvaráról, barátairól, rajongóiról és olvasóiról is sok mindent megtudunk. Egy év küzdelem az elmúlás ellen. És megint micsoda morbiditás, a halál-téma valóban sikerre vitte a könyvet, a mű még ugyanabban az évben másodszor is megjelent, mintegy alátámasztva fenti okfejtésemet azzal, hogy a szerelem és halál témája bizony nagyon kelendő a könyvpiacon, az emberek nagy része ezért a pótlékért még pénzüket sem sajnálják. Ráadásul valami pletykát is reméltek megtudni a közelmúlt legnépszerűbb, kalandos életű poétájának utolsó hónapjairól valami izgalmasat, rendkívülit. Faludy kalandos életével, öntörvényű egyéniségével, másságával, mezítlábas lázadásaival mindig is foglalkoztatta a kíváncsi újságírókat és a szenzációra éhes közvéleményt, no meg versszeretőket. Szomorú, de igaz, hogy a nagyközönség jelentős részét, sajnos mindig is jobban érdekelte, és érdekli egy-egy híres költő magánélete, botrányai, mint a művei. Akik azonban arra számítottak, hogy bulvár-szenzációs, intimpistás, erotikus, sikamlós jeleneket találnak a könyvben, hogy a szerző különleges magántitkokat árul el, bizonyára csalódtak, mert ez a szubjektív hangú és ugyanakkor korrekt, pontos visszaemlékezés nem vájkál az öreg poéta magánéletében, időnként szeretettől, tisztelettől áthatott tudósítás, amelyben ott érződik a szerző szomorúsága, a költő iránti őszinte szeretete és az az elmúlás melankóliája. Ez a hasznos, hiányt pótló könyv nemcsak Faludyról és a feleségéről szól, a szerzőről is sokat megtudunk.
  
   Kicsoda Milánovics Danica?
   Ki ez a lelkes, mindig csevegni kész, minden irodalmi lében kanál ember? A könyv második megjelenése utáni évben találkoztuk először egy leromlott kis eszpresszóban, a leromlott Déli Pályaudvar nyüzsgő zajában. Élvezetes csevegés volt. Egy naiv, nyíltszívű, nyílt lelkű, barátságos, könnyen kapcsolatot teremtő, kellemesen csevegő, szeretetreméltó, mint mondottam volt, minden lében kanál, örökké kíváncsi embert ismertem meg. Faludy elnevezése találó. Van ebben valami szeretettel teljes, kedves irónia és emberismeret, amely jól jellemzi a szerző örökmozgó, mindig kíváncsi egyéniségét, aki talán nemcsak azért vonzódott Faludyhoz, mert nagy költőnek tartotta, hanem azért is, mert rokonlelkek voltak a kíváncsiságban, az élet és irodalom szeretetében, a szerepléskényszerben, mindketten az örökös közléskényszerben élők fajtájából valók. A különbség „csak” a mentés másként módszerében keresendő: „csak” másként rakták össze a magyar ÁBC betűit.  Az egyik költő, a másik gyermekvédelmi szakember. És mivel Faludy egész életében gyermek maradt, Danica jól megértette a benne élő gyermeket, megtalálta vele a hangot. Mindketten kifelé forduló, erős szociális, empátiás érzékkel megáldott, megvert emberek. Mint ahogy Faludy írói és költői eszközökkel fontosnak tartotta megörökíteni életének kisebb-nagyobb dolgait, úgy Milanovics Danica tanú és emlékiratíróként „kíváncsiskodva” Faludy körül, úgy érezte, hogy meg kell írnia a költőt, fotókban megörökíteni a jelent.  Tudatában volt annak, amit Oscar Wilde, Faludy egyik kedves költője állít: „Amit nem írnak meg, olyan mintha meg sem történt volna.” Faludy is így vélekedett. Az öreget ez a kíváncsiskodás folytonos fotózás talán zavarta kissé, de nem mutatta, megszokhatta, talán szórakoztatta, hiszen tudta, a szó elszáll, az írás a kép megmarad. Meg aztán a hiúságát is legyezte a folytonos érdeklődés. Tudta, hogy az olvasók, a rajongók, az újságírók időnként idegesítőek, de a jelen megőrzése miatt szükséges rosszak. Hitt az írás erejében. Danica is. A szerző nem képzett újságíró, de jó újdondászként viselkedett, amikor lefotózott, feljegyzett, megjegyzett az öreg poéta utolsó évéről szinte minden lényegest, amit látott, tapasztalt. Igen, ahogy később a pereskedő özvegy a bíróságon megvádolta, - Danica valóban - „előre megfontolt szándékkal kíváncsiskodott”, rengeteg felvételt készített a költőről, barátairól, tudta, hogy ez valamikor fontos lehet. És igaza volt. Nem véletlenül idéz könyvében Faludy barátja, Csomós Róbert Az utolsó vacsora című írásából: „Faludyról minden morzsát össze kell szednünk, hagyatékul az utánunk következőknek, mert a költőóriás halhatatlansága és nimbusza az ő örökségük.”  Hadd tegyem hozzá, nemcsak Faludy esetében megfontolandó ez, hanem minden jelentősebb írónk, költőnkről szólva is, hogy az irodalomtörténészek „alapanyagot” kapjanak az életrajzok és kritikák megírásához. Nos, Milánovics Danica ezzel az indíttatással, előre megfontolt szándékkal jegyzetelt, fotózott, ami a jelenben mindig egy kicsit idegesítő, de a későbbiekben, amikor cikk vagy emlékezés elkészült, és könyvben vagy újságcikkben látjuk viszont, belátjuk, hogy ezt a kis kellemetlenséget el kell viselni, érdemes elviselni. A szerző most 64 éves, fiatal-öreg, öreg-fiatal. Közvetlenül a nyugdíjas lét előtti napjait éli.  A gerontológusok szerint a legaktívabb szellemi életkorban. Így is van. Évtizedekig polgári foglalkozására nézve, gyermekvédelmi szakemberként dolgozott. Hivatásának tekintette a szociális munkát, naivan hitt és hisz az emberek megváltoztathatóságában, hisz abban, hogy segíteni lehet és kell a megszomorítottakon, az elesetteken. És mint már említettem, hisz abban, hogy le kell jegyeznie, fotóznia, ami körötte történik. Eddig öt kis „dokumentum” könyvecskéje jelent meg, de nem tartja magát írónak, „csak” egy gyermekvédelmi szakembernek, aki ír. Mintha tudná, amit Ibsen oly találóan mond: „Az írás öngyógyítás.” A gyógyítás akkor is megvalósul, ha nem remekmű születik. A művészet terápia. Az írás önmagában is lehet gyönyörűség. Milanovics Danica nem tartja magát kirobbanó zseninek, tisztában van értékeivel. Most már az unokázáson és barátkozásokon kívül, azért él, hogy írjon, és azért ír, hogy éljen és csevegjen. Valóban nem zseni, de nyitott, olvasott, az élet gyakorlati részeiben különösen tájékozott nő, tudja, ki a rendkívüli ember, felismeri a tehetséget és tudja azt is, ki a rendes és ki a rossz. Dilettánsnak nem mondható, mert nem tartja magát írónak, nem büszkélkedik, legfeljebb titokban, hogy könyvei jelennek meg. Ő az önművelő polgár, aki eltartja könyvvásárlásaival az írókat, aki szereti a művészeteket. Örökmozgó, perpetuum mobile, akinek neve Milánovics Danica, de több a nevénél. Példa arra, hogy hasznosan kell élni. Másként nem érdemes. Legjobb és talán legidegesítőbb tulajdonsága a fokozott, időnként tapintatlannak érzett kíváncsiság. Szereti a természetet, szeret kirándulni. Repked a világban. Százhalombattán él már évtizedek óta, ott érzi magát otthon. Ott él férjével, aki türelmesen több évtizede elviseli öntörvényűségét, de aki talán beletörődött, megérti feleségének röpködő életmódját. Fia, Faludy valamikori barátja, a ma harminchét éves Vincze Attila Tamás. Könyvkiadó, könyvterjesztő, könyvszerkesztő és tollforgató. Tíz éve a Világóceán Kiadó vezetője. Két hasznos, népszerűsítő könyvét adta ki Faludyról. Az egyik egy „álinterjú- kötet”: Faludy világa, a másikat a népszerű ezoterikus írónővel készített interjúit tartalmazza: Faludy György, Szepes Mária: Gondolatok, portrék Máraira hangolva. Mindkét könyv a költőt népszerűsíti, hasznos adalék a Faludy-kutatóknak és a Faludyt tisztelőknek. Attila is ugyanolyan repkedő, örökmozgó, mint édesanyja. Járja az országot és kultúrát árul, vagyis könyveket, kultúrát terjeszt, de kevés ideje marad és keveset ír, pedig lenne tehetsége hozzá. Meg kellene írni azt az ötven kazettányi beszélgetést, amit az öreg költővel folytatott. Ezt a kitérőt meg kellett tennem, mert bevallom, befolyásolta, befolyásolja véleményemet, akár akartam, akár nem Milánovics Danica könyvének értékelésekor. Vincze Attila könyveinek értékelésében pedig befolyásol, hogy ő is meg édesanyja is Faludy barátja volt, miközben persze igyekszem megtartani elvemet, „csak a mű számít”. 
   Miánovics Danica könyvének külső megjelenésével is befolyásol. Jó kézbe venni ezt az ízlésesen megszerkesztett, szeretettel és szakértelemmel készített, szellősen szedett, könnyen olvasható, kézbe bújó, zsebbe tehető, kisalakú könyvecskét, nem megvetendő szempont, buszban, villamoson is olvasható. Drapp színű címlapján látható az öreg Faludy ismert alakja, sokat mondó fotója. Hosszú haj, kihajtott fehér ing. Sovány testét elfedi a már túl bő, szürke zakó, és a barna nadrág.  Egyik kezét előre nyújtja, másikkal, mintha a székbe kapaszkodna. Kissé előrehajol, figyelmesen néz hallgatóira, úgy magyaráz, cseveg. Aki ismerte, mint magam is, még jellemző, nazális gyenge hangját is hallani véli. A kép mellett egy rövid mondat: „Egy jó barát visszaemlékezései a nagy költő életének utolsó évére és halálára.” A könyv hátoldalának felső részén két Faludy-idézet, amit a szerző fontosnak tartott kiemelni. Ezt én azért idézem, mert a szerzőre is jellemző, mit emel ki a költő több ezer oldalnyi művéből.
„Nincsen ember, írta Freud, aki valóban
hiszi, hogy meghal. Ebben tévedett.
Én már tizenkét éves korom óta
biztos vagyok, hogy egy nap elmegyek.”

„A sokmilliárd évnyi semmibe
úgy sejtem, nem kísér el senki se,
de örülök, hogy szeretnek, míg élek,
és én is nagyon szerettem, míg éltem.”
    A hátsóborító középen egy kis bélyegnagyságú színes fotó. Ismert szituáció: a költő dedikál. A fotó felett, alatt megint egy jól kiválasztott Faludy-mondat, amit Vincze Attila jegyzett fel a költővel készített 50 interjúja egyikében: „Azon, hogy mi hozza a hosszú életet, még sose törtem a fejemet. Nem vártam. Ez egy váratlan átokként, áldásként szakadt a nyakamba.”  A hátsó borító alján felirat: Világóceán Kiadó és a bolti ár: 1910 Ft., - véletlen, hogy ez a költő születési éve. És hogy ne lophassák el ott látható a kód. Az első belső oldalon a szerző és cím: Milánovics Danica Faludy György utolsó éve. Egy jó barát visszaemlékezései a nagy költő életének utolsó évére és halálára – személyes emlékek, feljegyzések, találkozások, fényképek és videofelvételek alapján. Alatta a szerző apró betűs kedves dedikációja, ami majd értékesebbé teszi fiaim számára az antikváriumban eladott példányt: Udvarhelyi Andrásnak Faludy György emlékére, megismerkedésünk alkalmából. Szeretettel. Danica. 2008. május 23. Alatta: Világóceán Kiadó 2007.
   A mű XVII. fejezetből áll. Az utolsót elírták: XII. lett belőle. Mindegyik rész Danica és a költő találkozásait meséli el. Megtudjuk, hogy a 70-es években kapott ajándékba egy Faludy-Villont és férje dicsérte, hangosan felolvasta, neki nem tetszett, és évek teltek el, hogy Faludy nem létezett számára, de amikor elolvasta az 1980-ban kiadott Püski féle Összegyűjtott verseket, beleszeretett Faludy költészetébe és amikor hazajött költő igyekezett ott lenni rendezvényein és megismerkedni vele. 

Egy rajongó könyve
   A dokumentumértékű könyv, értékes forrása lehet a kutatóknak. Milanovics Danica kis könyvecskéje mindössze 112 oldal és hatvan kép található benne. Ha a tiszta szöveget nézzük, alig fele a könyvnek. A mű másik felét kitevő fotók legalább olyan sokat elmondanak a szerzőről és Faludyról meg feleségéről, baráti, ismeretségi köréről, mint a szöveg. Képes könyvnek is mondható. Egy rajongó könyve. Milánovics Danica joggal állítja magáról, hogy Faludy-rajongó. Önmagában nem baj, ha egy ember rajongó, hiszen ez a szeretet túlzott formája és ez nem ítélhető el. Sőt a rajongók tartják sokszor a hitet a költőkben, hogy érdemes élni, írni. A rajongó tehát végül is hasznos eleme az irodalmi életnek, hiszen ő az, aki megvásárolja, olvassa a költő műveit, aki elmegy író-olvasó találkozóira, aki szembe dicséri, baráti körben és mindenütt lelkesen mesél róla. Ő a költő legjobb propagandistája. A rajongó, élő, ingyen-reklám. Úgy hozzátartozik az irodalmi élethez, mint a kerthez a rózsa vagy a rózsához a tövis. Mert bizony időnként idegesítő is lehet a rajongás. De Milánovics Danica nem fanatikus rajongó. Lelkesedése nem idegesítő, legfeljebb időnként zavaró, mert őszinte, felfokozott szeretetéből fakad. Időnként, - talán rajongása, szeretete miatt, bulváros túlzással - túlértékeli a költőt: Nagy Költőnek, Költőfejedelemnek, Lánglelkű Óriási Szellemnek nevezi. De ez ízlés dolga. És hogy túlessünk a rossz híreken, időnként, észre sem veszi, érzelgős, giccses hangot üt meg. De talán ez is túlzó szeretetének tudható be. Az pedig szakmai hiba, hogy versként közöl egy prózai szöveget, ami más tördelésben nagyobb hatást tett volna. Ezt talán egy figyelmes korrektor kihagyathatta volna vele vagy prózába fogalmaztathatta volna át. Hogy lássák olvasóim, íme a versnek nevezett szövegből egy részlet, mely azt bizonyítja, hogyha egymás alá tördelünk rövid vagy hosszabb sorokat, még nem vers, még szabadvers sem. Ebben a szövegben pedig rímek sincsenek, gondolatritmus sincs. Vagyis nem vers. Viszont prózának elfogadható. 

„Reggel Faludynál.
Felébredtem. A csend szava fájt.
Este whiskyt ittunk Fannyval – sokat.
Én kólával. Ő megivott kis híján két üveg pezsgőt is…
Az üres pezsgősüvegek még ott virítanak
a konyhaasztalon,
egyik alján ott kotyog a maradék.
Reggel van, most másnap reggel. Csillaghegyen.
Faludy Gyurka és Fanny otthonában.
Este Gyurkába csöpögött az infúzió.
Szobájában rádió szólt. Könyvet kért két sovány térde fölé.
Szomorú kép. A nagy költő a betegágyban…” 
És most hadd írom le más tördelésben. Figyeljék meg, ez a prózai szöveg hatásosabb, mint az előző verzió. 
„Reggel Faludynál. Felébredtem. A csend szava fájt. Este whiskyt ittunk Fannyval – sokat. Én kólával. Ő megivott kis híján két üveg pezsgőt is… Az üres pezsgősüvegek még ott virítanak a konyhaasztalon, egyik alján ott kotyog a maradék. Reggel van, most másnap reggel. Csillaghegyen. Faludy Gyurka és Fanny otthonában. Este Gyurkába csöpögött az infúzió. Szobájában rádió szólt. Könyvet kért két sovány térde fölé. Szomorú kép. A nagy költő a betegágyban…”
   Remélhetőleg a szerző nem orrol meg az irodalmi „leckéért”. És ezek után, már dicsérhetem is a könyvet és szerzőjét, mert bírálat adja meg a dicséret hitelét. Habár a dicséret is gyanús lehet. La Rochefoucauld például azt írta erről: „Dicsérni nem nagyon szeretünk és érdek nélkül senkit sem dicsérünk. A dicséret ügyes, finom álcázott hízelkedés, amely másképp elégíti ki a dicsérőt és másként a dicsértet: a megdicsért érdemei jutalmaként fogadja, a dicsérő viszont saját méltányosságát és ítélőképességét kívánja bizonyítani vele.” 

   Nos én érdek nélkül dicsérem a szerzőt, sem kutyám, sem macskám, sem rokonom, se ismerősöm. És talán megbocsátható a sorokból áradó hűséges szeretet és a könyv egyéb értékei, hiánypótló volta miatt is. No meg, mert a műből kiderül, hogy Danica nemcsak mélységes szeretettel szereti a költőt. Nem felületesen olvassa, érti is. Többnyire okos, megértéssel írt a költőről, látszik, hogy ismeri kívül-belül. Úgy szereti, tiszteli, mintha nagyapja volna. Nem véletlen, hogy a mindig szeretetre és elismerésre vágyó öreg poéta szerette a mindig szeretetre és elismerésre vágyó rajongóját, akit még Fanny-project előtt ismert meg és „sziporkázó barátjának” titulálta a Pokol tornácán című könyvében is. Danica művének értékét az is adja, hogy nemcsak Faludy György utolsó hónapjairól ír, hanem lényegéről is, egyrészt ízelítőt kapunk a költő műveiből is a jól kiválasztott versidézetekkel, másrészt jobban megértjük a poéta egyéniségét, mert plasztikusan, élethűen írja le a költő magánéleti és társasági viselkedését. Ebből a könyvből megtudhatjuk, hogy a népszerű költő – körül-rajongottsága ellenére - mennyire magányos, magára hagyatott, hogy a rajongók – kivéve Danicát, Fannyt és néhány valódi barátját – csak szívükre vették a költő sorsát, gondját, vállukra venni nem voltak bolondok. Beszélgettek vele, csodálták, dicsérték, meghallgatták adomáit, itták borát és aztán hazamentek. A költő pedig egyedül maradt. Talán ez a magány vette rá, hogy meggondolatlanul elvegye feleségül Kovács Fannyt, meg talán élettárásával, Erickel való kapcsolata is meglazult. És akkor jött egy nem volt hozzávaló, nem eléggé művelt, kissé közönséges, csábító, szép fiatal nő, aki azt mondta neki, hogy szeretlek Gyurikám. És a szeretetre és igazi társra vágyó költő, támasza lett, szerette a maga módján, még ha érdekkel is, intézte ügyes-bajos dolgait, mindvégig mellette volt, ápolta, simogatta.        

       Ami a felség viselkedését illeti.
   Danica egy nehéz helyzetben lévő fiatalasszonyt mutatott meg olvasóinak, akire a sors túl nagy terhet rakott. Az addig csak egy híres emberrel kötött házasság előnyeit élvező, férjével talán a kelleténél jobbal büszkélkedő, dicsekvőnek látszó, addigi fiatal életében többnyire csak a sikert élvező költőfeleség szerepét játszotta és élte, aki talán akaratán kívül kétes értékű celebbé vált a bulvársajtó jóvoltából, a média kedvenc témájává lett. Fanny, a kis hippilány, ahogy önmagát nevezte, közszereplővé nőtte ki magát. Nehéz objektív képet rajzolni, mert a róla szóló újsághírekből többnyire a botrányokról értesültünk a 92 éves aggastyán és a nála 65 évvel fiatalabb csinos nő, állítólag haszonleső házasságáról. A média pedig most sem a lényeget írta. Hanem, azt hogy egy férfitől szerette el az öregembert, hogy a férfi, az élettárs, Eric elmenekült e hármas kapcsolatból. Azt sugallták, hogy Fanny úgy érezte, meg kell szereznie a Szent István körúti lakást a fővárosi önkormányzattól. Úgy gondolta, hogy ez jár nekik. Azt írták, hogy meztelenül fényképezkedett öreg költőférjével, hogy annak halála után eladósodott és el kellett adnia a csillaghegyi szép lakást, hogy férjének könyveit, tárgyait, hagyatékát kezdte kiárusítani, hogy az irodalmárok nem szívesen írtak férjéről, mert tartottak Fanny pereskedő természetétől… Lehet, hogy mindezen hírek talán nem is jellemzők Fanny személyiségére? De annyi bizonyos, hogy az átlagolvasó elől a bulvár eltakarta az igazi Fannyt. Nem volt módunk megismerni a valódi Kovács Fannyt. Milánovics Danica inkább javított, mint rontott valamelyest ezen a bulvársajtó által rajzolt torzképen. A könyv arról is szól, hogy egy feleség, aki a híres költő dicsfényében élt, és valamelyest részesült annak sikereiből, anyagi jólétéből, most a költő megbetegedésekor, szemben találta magát a felelősséggel. Talán ez az igazság. Túl nagy volt ez a felelősség, a teher. Érthető, hogy időnként pánikba esett, hogy az italba menekült. Persze, hogy néha elveszítette fejét. Érthető, hogy időnként agresszív volt, veszekedett. Ez megbocsátható ebben a nehéz, embert próbáló helyzetben. Az vesse rá az első követ…
   Danica visszaemlékezéseinek utolsó fejezeteit olvasva, időnként könny szökött a szemembe, a szánalom, a sajnálat érzése kerített hatalmába, amikor a szerencsétlen fiatalasszony és a 96 éves öregember elmúlás elleni küzdelmeinek tanúja voltam. Olyan reménytelen küzdelem volt ez, mint Márai Sándor és felesége Lola küzdelme, amit a Napló utolsó, legőszintébb kötetéből ismerhetünk meg. Íme egy megható részlet az utolsó éjszakáról, Faludy élet-halál küzdelméről. „Szeretném elfelejteni azt a rettenetes éjszakát – emlékezett Danica – Gyurka haját, arcát simogattuk, de ettől még nem tért magához.  Haldoklott. Mi ilyenkor a teendő? Kinek mi a felelőssége egy ilyen helyzetben? Fanny ott aludt mellette ezen az éjszakán is. Én az egyik szobában, az emeleten Fanny édesapja és Jancsi a másik szobában. Nem sokat aludtunk. Faludy állapota reggel is változatlan volt. „Ébredj Gyurkám!” – kérte tőle Fanny, de ő ekkor már minden jel szerint, más dimenzióban létezett. Jancsi – (Danica íróbarátja. A szerk.) és én elmentünk, mindenki a maga dolgára. Össze-vissza telefonálgattam, mit lehet tenni ilyenkor, milyen orvos, kórház kellene, ki tudna segíteni? Fanny délután négykor esemesezett: Gyurka meghalt.”  
   Aztán olvashattam a temetésről, a torontói Faludy emlékpark avatásáról, a költő kanadai barátairól, Ericről – akiről később tudtuk meg, hogy öngyilkos lett Katmanduba. Hat év múlva kezembe került Milánovics Danica újabb könyve – Te vagy a hajnalcsillag avagy ősök és utódok között. Ebben a kötetben külön fejezetet szentel Faludynak és amkor a szerzővel újra találkoztam, elmesélte a könyv tragikomikus utótörténetét, elküldte a per iratait.

Egy tragikomikus per

   Igaz lehet a régi rómaiaknak tulajdonított mondás kétszeresen is. Habent sua fata libelli, azaz a könyveknek megvan a maguk sorsa. Tótfalusi István, a kiváló műfordító és ismeretterjesztő szerint ez felületes és csonkolt megfogalmazás, mert az eredeti szólás Terentius Maurusnak A betűkről, a szótagokról és mértékekről című poétikai tankölteményéből való és pontosan így írta: „A könyvek sorsa attól függ, mennyire tudja befogadni az olvasó”. Esetünkben a csonkolt forma igazsága is tagadhatatlan, hiszen Danica könyvének is meg volt, megvan a maga sorsa. Az anyaggyűjtés, megírás, a kiadás körülményei, és persze a fogadtatás, a siker. És a per. Milánovics Danica, aki szinte együtt szenvedte végig a családdal Faludy utolsó évét, és egy időben jó barátnője volt az özvegynek, baráti kötelességének érezte, hogy külön dedikált példánnyal kedveskedjen, amire a válasz váratlanul, meglehetősen durva volt. Fanny beperelte volt barátnőjét. Pedig mint közszereplőnek tudnia kellett, hogy a véleményeket el kell viselni. Ráadásul, a szerző véleménye nem volt sértő. Fanny Danicával hosszú ideig barátkozott, meghívta férjének rendezvényeire, életének bizalmas részeleit mesélte el neki, rengeteget esemeseztek, órákig beszélgettek telefonon, sokat csevegtek ital mellett hármasban a költő asztalánál, együtt ápolták a beteg költőt, együtt ültek a költő halálos ágyánál, és együtt aggódtak. Összekötötte őket a költő iránti szeretetük. Aztán a költő halála után elhidegültek egymástól. Fanny egyedül maradt. Megszűntek a mulatozások, a szereplési lehetőségek. Fogytak a barátok. A magány pedig rossz tanácsadó. Amikor Fanny beperelte Danicát, nem vette figyelembe, hogy férje szerette és kedvesen sziporkázó barátjának nevezte, hogy Danica mindig önzetlen és segítőkész volt velük és talán tudatában volt annak is, hogy a békességet szerető öreg férje, bizonyára ellenezte volna a pereskedést.
    Az özvegy – mint később kiderült – megalapozatlan vádja, állítólag személyiségi jogainak és férje kegyeleti jogainak megsértése volt. Végig olvasva a jogi bikkfanyelven, magyartalan, nehezen érthető peranyagot, sajnos azt kell írjam, hogy felesleges, csak anyagi és erkölcsi kárt okozó, tragikomikus tyúkper volt. Vihar egy pohár vízben, amelynek egyik elszenvedője a gyanútlan, jószándékú Danica volt. És persze szenvedett bizonyára az özvegy is, aki meg volt győződve igazáról. A hamis tudatú ember nem tudja, hogy hamistudatú. Öt hosszú évig húzódtak az idegőrlő hosszadalmas tárgyalások, Danicának minden egyes alkalommal Százhalombattáról kellett utaznia Budapestre. Szerencsére, sajtóbotrány nem lett az ügyből, a szenzációra éhes hiéna-újságírókat nem értesítették, - ez az első tudósítás a perről - mert egyik fél sem akart botrányt. Én vagyok az első és nem örülök, hogy hírt adok az ízléstelen perről, de a könyv történetéhez hozzátartozik.  Kis magyar tyúkperben mindenki veszített. A szerző, Milánovics Danica megnyerte ugyan a pert, de rengeteg energiáját és idejét emésztette fel viszálykodás. A halott költő is veszített erkölcsileg, nem emelte tekintélyét a hozzá méltatlan tyúkper. Az özvegy veszítette talán a legtöbbet. Nemcsak ötmillió forintot, hanem maradék tekintélyét is, amely ismét csorbult a közvélemény körében – már, aki tudott a vesztes perről. Fanny ismét veszített hiteléből. Éppen szándékával ellentétes volt az eredmény és akik tudtak a perről, azoknak a szemében a gyakori botrányhős, a mindenáron pereskedő képét erősítette meg. És persze veszített a jogi szakma. A peranyag fogalmazói megerőszakolták a magyar nyelvet. Ha lenne pénzem és energiám, beperelném őket nyelvrontásért, a magyar nyelv méltóságának, személyiségi jogainak megsértéséért. Miért nem tanulnak meg magyarul jogászaink? Pedig elődeik, Kölcsey, Eötvös Károly, Kossuth, Deák és a kevésbé ismert valamikori kollégáik bizonyították, hogy lehet egy jogi szöveget szép magyar nyelven is megírni. Vagy a nyelvrontásnak, az érthetetlen jogi tohuvabohu nyelv használatának oka: az igazság eltakarásának szándéka?
    Pedig talán nem kellett volna pereskedni, hiszen Milánovics Danica jószándékúan, tapintattal írta meg könyvét. Mintha csak megérezte volna Danica a könyv írása közben, hogy volt barátnője, Kovács Fanny olyan pereskedő kedvű ember, aki azt hiszi, ha a bíróság igazat ad neki, akkor igaza is van. És talán azt is tudni vélte, hogy Fanny pereskedéseit jó jövedelmi forrásnak tekinti, amikkel adósságait kívánja csökkenteni. Milánovics Danica, mint kiderült, joggal félt. „A falra festett özvegy” valóban megtámadta, megfeledkezve volt barátnője önzetlen segítségéről. Ismerve az állítólag pereskedő kedvű Fannyt, Danica nagyon vigyázva fogalmazott minden mondatot, mert félt a pertől, ezért ügyvéddel nézetett át minden oldalt, nehogy támadási alapot szolgáltasson, nehogy megsértse a költő és felesége személyiségi jogait. Így aztán a könyvben – a feleség vádjával ellentétben – egyetlen elmarasztaló jelenet, jelző sem olvasható. És a bíró is így látta, így döntött.  Ennyit a szomorú, Fannynak költséges, vesztes tyúkperről.
   (Aki többet akar megtudni, az olvassa el Milánovics Danica Te vagy az esthajnalcsillag, avagy ősök és utódok között című könyvének Faludy Györgyről szóló fejezetét - (Világóceán Kiadó. Bp. 2014. 212-223.l.) vagy az olvashatatlan peranyagot. - Mindezt el kellett mondanom, mert az irodalomtörténetbe a befogadók, az olvasók is hozzátartoznak. Hiszen olvasók nélkül az íróknak felkopna az álla.  
                                                         xxx 
  
   
    
          

A hajszál

A hajszál


Rám tekeredett. Szorít és csiklandoz. Nem tudok aludni. Egyre jobban szorít és csiklandoz. Kellemes, de egyben félelmetes is. Fojtogat. Kúszik a bőrömön. Ide-oda vándorol a testemen, hol itt, hol ott szorít rajtam, közben selymesen csiklandoz. Olyan, mintha hosszú, vékony ujjak vándorolnának, lépkednének selymesen végig a fejem búbjától a talpamig. Siklik megállíthatatlanul az ágyékom felé, nincs megállj, nincs menekvés. Átjár a borzongás, a kellemes remegés, a mélyből, valahonnan nagyon mélyről jövő lüktetés, vágy és félelem, kéj és gyötrelem, az a visszafordíthatatlan, mindent megsemmisítő gyönyör. Borzalom. Már nem a lány végtelen hosszú ujjait érzem, hosszú körmeit, a világ minden színében tündökölve, hanem elnyomja a sötétség, az a fekete hajzuhatag, amiben elveszek. Minden egyes szálán fennakadok, csomóra köt, nem enged, kirúgja alólam a sámlit, és miközben hörgök és kapkodok egy utolsó lélegzetért, ő már el is jutott a saját vonagló ritmusához, a világ megváltásáig.

Nemzeti

Nemzeti


Vasárnap délután van. A dohánybolt beláthatatlan, sötét ajtaja fáradtan ásít néha a külvárosi járdán sétálókra.
Az üzletből egy tömzsi nő lép ki, kezében féldecis üveg. Egy fekete hajú kisfiú szalad oda hozzá:
- Anya, vegyél nekem rágót.
- Minek? Tegnap is kiköpted.
A kisfiú nem hagyja magát.
- Akkor nyalókát vegyél.
A nő letekeri az üveg kupakját, és lenyeli a pálinkát. Elégedetten fúj egy nagyot a levegőbe.
- Ragacsos leszel.
- Jégkémet! – toppant a kisfiú.
- Leejted.
- Colát!
- Leöntöd magad.
- Akkor pálinkát – kiáltja a fiú.
Az asszony eltolja magától a gyereket.
- Minek az neked?
- Hogy hamarabb felnőjek.

Kisbetűs élet

Kisbetűs élet


Nincs már semmi. Megeszed, amit főzök, de már meg sem köszönöd. A tévében csak sorozatot nézel. Meccset alig. Néha egy-egy kvízműsort. Engem nem engedsz oda. Azt mondod, csak belebeszélnék. Pedig nem mondok semmit. Inkább olvasok. Várom, hogy a fiunk felhívjon. Nem hív. Azt mondja, mi mindig csak panaszkodunk.
Nincsenek barátaink. Valahogy elfogytak. Nem keresnek. Nem érnek rá. Itt maradtam, veled összezárva. Néha azt érzem, kicsi a ketrec. Pedig még az Óbudai Életunt fesztiválra is
elvittél, hogy lássam, nem vagyunk egyedül. Higgyem el, ötven felett már nincs semmi. Szex meg főleg. Amikor csak szóba kerül, te máris belekezdesz egy monológba, hogy ebben a korban már nem megy. Nem is szabad erőltetni. Olvastad egy magazinban. Minden könyv erről szól. Te olvastad őket. Úgy éreztem el akarod mondani. Sorról sorra. Tele az összes idegen kifejezéssel. Egyet sem akartál kihagyni. Mondtad és mondtad, éreztem, ahogy nő az agyam térfogata, arra gondoltam, a tavalyi sapkám már biztos nem jön a fejemre, és éreztem, ma sem fogunk szeretkezni. Mi nem. Mi talán soha. Ez jutott eszembe, mikor megkérdeztem, vagy csak a hangomat hallottam tisztán és érthetően, gyere Gyula szexeljünk, erre te rögtön felháborodtál, hogy ez most, hogy jutott az eszembe. Mondtam, mert régen csináltuk, és hiányzik. Erre te széttártad a karod, hogy ez momentán nem aktuális.

Csendéletek a biciklisták életéből

Csendéletek a biciklisták életéből
                                                                                                              Neki a kerékpár az első.
Novák Valentin Álomtourbina című kötetéről

Vannak az életben olyan dolgok, helyzetek, szokások, amelyeket nehezen teszek helyre magamban, nehezen értem meg embertársaim szándékát, viselkedését. Ilyen a kutyatartás és a biciklizés számomra. Novák Valentin könyve a biciklizés jobb megértésében segített.

Sokfelé ágazó gondolatokat találunk a bringások életét leíró könyvében, ami Álomtourbina címmel jelent meg régi bevált könyvszerkesztőinél, a Hungarovox Kiadónál.

A mű alcíme kerékpáros regény, és ennek megfelelően a kerékpáros szerepét, pozícióját választotta ebben a kötetben a szerző. A világra és annak dolgaira való többnézőpontú rálátás technikáját alkalmazza ebben az írásában is. Nála a befogott drótszamarakat népes karaván szállítja haza Anatóliából, s amerre megy Bicikliárius gördülő cirkusza, megcsodálják. Aztán az Alföld közepén legelésznek. Így vezeti be a kötet fül- vagy hátszövegében a szerző a főhős, Szilágyi Szilamér (Sziszi), álmába besurranó mesét, amelynek hamar rabjává, cinkosává válhat az olvasó, mint maga Sziszi. Persze, hogy az álom és a valóság határán vagyunk, különben a kezembe se vettem volna a könyvet. Elég a hamisított világból, nézzük, mi van manapság a balóti dominiumban!

Induljunk: egy-két-há-négy-húzzunk bele! Novák Valentin a kerékpározás mítoszát írja meg ebben a könyvében. Nem rekonstruálni akarja a jelent, hagyja, hadd folyjanak a történetek egymásba, akár az ősz színes levelei egy szelíd, árnyas lejtőn, valahol a Pilis rengetegében.

A szerzőnek, nagy valószínűséggel, köze van a kerékpározáshoz, nem csak belecsöppent a bringázásba, mint darázs a mézbe, vagy markotályos nő a katonai kantinban a csalásba. Otthon van a vázfestésben, a pumpálásban, a szelepcserében. Pontos megfigyeléseket ír le a kerékpározás közben felmerülő gondokról, tudja, hogy az egykettőhárom a végtelenbe viszi, és tengernyi gond, baj jöhet közben, ki is köpheti a tüdejét, ha emelkedő jön. Nem városi kocatekerő, ismeri a konok maga elé nézés okát, üzenetét, közben fél szemmel a gumiabroncsot figyeli jó gazda, vagy szerelő módjára. Bár kerékpáros futár nem volt, sejti, mit jelent, hanem kamel a diszpécser –övé lesz a legnehezebb meló. Ilyenkor jogos, hogy borban keressük az igazságot, persze szódateherrel.
A jelenések sorából kiemeli az elegáns pillanatokat, a nagy teljesítményeket, a szép tájakat, amelyek olyanok, mint az okszizás a fociban, hogy a lábbal végzett és elért eredményeket ne hagyjuk el. Ha az irodalomítészek szavaival is akarunk róla szólni, akkor elmondhatjuk, remek helyzeteket teremt szórakoztatásunkra hegyen-völgyön, pincelejáróban, ahová betolják a gépet, a szent jószágot, miközben egy nő van a dologban, meg a semmittevőhaverok, egy kocsma környékén, egy nagy piálás kapcsán. Személyes tapasztalatairól és elképzeléseiről és társadalmi problémákról ír. Hatalmas tiplizésekről, gyógyulásokról, leittasodásokról, amikor lezuhan tíz házmester. Őszintén beszél kerékpáros sorsáról, és csak időnként csepegtet egy kis édes, ironikus mérget a simán zajló világba. A kötet emlékek, elképzelések sorozata. Időnként nemzetközi versenyeken tekerünk fél Európán át a szerzővel, hol a hazai lankákon, vagy a nagy halálba megyünk, aminek Dobogókő, vagy az érdi emelkedő a neve.

Verseinek megismerésekor már írtam, hogy Novák Valentin eredendően intellektuális alkat,és a hétköznapok kisebb-nagyobb történéseit, útjait írja le. Ismeri a szavak belbecsét is. Műve korántsem jelent egyszerű olvasmányt. Próbára tesz minket, hogy értjük-e, ismerjük-e a fogalmak és nyelvünk határait. Képes összefűzni intim, poétikus szövegeket profán kiszólásokkal. A kérdezősködő ruszkitanártól a pannonföldi drótszamárkereskedőn át Szűz Máriáig, sőt Pázmány Péterig. Lelke legmélyebb bugyraiból bányássza elő világunk démonait, angyalait, ördögeit, boszorkányait, közben nyugtalanító problémákat sorol a világról.Finom szellemi rezonanciával beszél a nyers valóságról, kékvérű és fehérmájú kékharisnya lányokról. Életünk homályos, kifürkészhetetlen titkaira keres választ. Érdemes kiemelni, hogy a pesti szleng és flaszter jó ismerője, sőt, alkotója is. Így találunk a lárvamaskarához az arcon, meg csihadó öklökhöz. A lány nála nem akar úgy tapadni, mint a szurkos libatoll.

Néha a premobil korszakba visz vissza, ami a balesetek világát idézi, és a kórházi kötözéseket, mert sajnos veszélyes – szabályok híján – az erdei biciklizés. Megkérdeztem néhány kerékpárost, mi a legnagyobb veszély bringázáskor. Többségük azt mondta, hogy épp ők a legveszélyesebbek saját magukra. Tanúsíthatom, hogy így van, a frász jön rám, amikor a járdán elsuhannak mellettem. Mert nekik is fájna, ha…

Személyes tapasztalataim is eszembe jutottak a könyv olvasása közben. Az egyik egy jó ötven évvel ezelőtti élmény, amely az egyetlen kerékpártúrám maradt, és gondolom, marad is. Szerény kerékpározási tudással, kölcsöngéppel, egy női bringával, aminek nem volt használható kézifékje és lámpája se. Néhány barátommal a Velencei tóhoz indultunk a régi hetvenesen. Előtte egy nappal, hogy mégis érezzem a gépet, elmentünk gyakorolni. Péntek délután, zsúfoltak az utak, benzingőz mindenütt, a Margit hídon akkora voltam, mint a busz kereke, és nem is pörgött csak pár centire. A frász tört rám az egész gyakorlás alatt, aztán másnap még inkább az úton, le Velencére. De valahogy megúsztam, csak egyszer estem el, mikor megérkeztünk, és a barátnőm elém jött, de én nem tudtam megállni, inkább eldobtam a kormányt, nehogy elüssem. Szakmailag ma sem tudok többet a kerékpározás tudományából.

Menjünk tovább: egy-két-há-négy-húzz! Ahogy teker, minden eszébe jut. Erről szól a regény. Finom utalások, szójátékok, a bibliai, mitológiai szereplők említése időnként megnehezítheti a szövegek érthetőségét, de olvasás közben is illik gondolkodni. Kiszámíthatatlan szóáthajlásokat is alkalmaz, és csavarintások sorát találjuk, mint a lejtmeneti bajnokot,avagy az egyszálbél hegyimenőt, pipaszár lábakkal. Időnként feltöri a szavakat, miképp Joyce mondta, hogy egymásba oltsa, keresztezze őket, s ezáltal ismeretlen változatokat hozzon létre.

Egy-egy sora időnként impresszionista barangolás, apró hangulatrezdülések megragadása, sziluettekből felbukkanó asszociációk láttatása. Százféle csillogásúak. Bizarr szavakkal ír a távolságról, az álmodozásról, a vergődésről.

Csak ismételhetjük, nyelvében élnek az újítások, ezúttal a Tour de France-tól a Girod’Italiáig. Ő a jövő alagútján halad kocsmától egy másik ívóig. A szavakat eredeti jelentésüktől eltérő összetételben is használja, értjük, hogy a hegyi menetben meglóg valaki.Ő is belehelyezkedik a környék flórájába és faunájába, aztán megy a Búhörpölő, meg a Bicó Pub felé, hogy hörpintsen, felejtsen, egy jó élet reményét keresse, akár egy lepukkant bérlakásban, ahol ő is otthonosan mozog… De őt vonzza az út, mint Kerouacot, mert tudja, hiába hiszik majd gyerekeink, hogy szüleik milyen rendezett életet éltek, nem gondolva, milyen zűrzavarosak voltak mindennapjaink, mégis ez az a lidérces út, amit mindannyian kerestünk, vágytunk.

Jó írásának atmoszférája, sokat tud a magyar néplélekről. Személyes költői nyelven ír, szövegeinek szellemiségét a kényszertől való megszabadulás vágya hatja át. Elgondolkodtat minket a pockok világalakító szerepén elmélázva, ha kérjük, ha nem. Hol teker, hol nem, hol Holt-tengeri tekercset, hol nem, hol dzsointot, hol nem, aztán a fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár, hogy Kassák is szóhoz jusson a szövegben.

(Menjünk még egy kicsit, felülsz a vázra?)

A kerékpár iránti érzelem a legszorosabb emberi kötődéseket is megközelíti. Ismerek olyan fiút, aki így udvarolt kedvesének: majdnem úgy szeretlek, mint a kerékpáromat.

Hülye tréfa volt

 

Hülye tréfa volt


Fénylő kora délután volt, amikor belépett a Ketter kapuján.  Három pincér is odapattant, még a bejáratnál.
- A férjem nem volt itt?
Az egyik pincér, nyilván a főnök - magas, fekete hajú, a frizurája úgy volt kettéválasztva, hogy Lysoform reklámnak is beillett volna – a fejét csóválta:
- Már elment a szerkesztő úr, megebédelt, és…
- És?- nézett rá az asszony dühösen.
- Elfelejtette kifizetni…  Bocsánat…
Beljebb ment, mintha nem hinne a pincérnek. Körülnézett, a fák alatt szinte üresen álltak az asztalok a fonott karosszékekkel.  Egyetlen helyen ült egy fiatal pár, a hölgy fehér napernyővel védte magát.  Az árnyéktól talán, mert ahhoz az asztalhoz nem sütött a nap. A főpincér udvariasan kihúzta az egyik széket, Aranka leült.
- Megölöm – sziszegte az asszony.
- Nem azért mondtam – rémüldözött a pincér. -  Majd legközelebb kifizeti a szerkesztő úr…
- Ugyan, maga, János tényleg azt hiszi, hogy ezért dühöngök?
- Hááát… Nem tudhatom, nagyságos asszonyom.
- Nem hát – enyhült meg némileg Aranka. – Tudja mit? Hozzon egy pikoló sört!
- Enni nem óhajt, nagyságos?
- Engem esz a méreg – morogta a szép hölgy.  – Megölöm, komolyan.
- A mérget? – A pincér tudta, hogy a szerkesztő úr is szeret tréfálkozni, hát megpróbálkozott a feleséggel is. De Aranka nem volt tréfás kedvében, egy legyintéssel elküldte a dolgára.
Hamar megitta a söröcskét, intett a pincérnek. Lysoform úr odasietett.
- Írja a többihez, János! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.  – Ha már az én uram amúgy is tartozik, fizesse ő az egészet.
- Igenis, nagysád! – Ez a nagysádozás bosszantotta.
Fölkelt, összeszedte magát. Átmegy a Hadikba, biztosan Frici is ott van. Ha nem, akkor legalább a spinék. 
Egy villamos csörgő zajt keltve dübörgött a Horthy Miklós úton. Aranka megnézte, kik szállnak le a megállóban. Egy nyúlszőr kalapos férfi (istenem, ilyen tavaszban kalap!) megnézte. Aranka kihúzta magát, rámosolygott a férfira, aztán belépett a Hadikba.
A páholy majdnem üres volt, Frici sehol. Megölés későbbre halasztva, gondolta Aranka.

 

A kávéház szürke volt, kopott és igénytelen. Szélében feketézők ültek, elszórtan, magányosan, vagy kettesével, hármasával a nagy üvegablakok közelében egyszerű márványasztalok mellett, a világosságban, mindegy a medence körül lebzselve, a mélyvíz körül…  Habozás nélkül beljebb hatolt, olyan biztonsággal, mintha úgy ismerné a terepet, mint a tenyerét. A kávéház mélye páholyokra volt osztva… Kifejezetten polgári volt. Olyasféle helyiség, amely kizárólag a törzsvendégeire támaszkodik. A vendégek szemmel láthatólag ismerték egymást. A feketézők szüntelen váltogatták a helyüket, átbeszélgettek, átültek egymáshoz. A páholy közelében két öregúr sakkozott. A sakkasztal fölött tábla s egy gépírásos papírlap fityegett, a legközelebbi verseny benevezettjeinek névsorával. Mindez kedvesen idejétmúlt volt és vidékies.

 

A spínék viszont ott voltak. A két Böske is, Guthy meg Klugné, a futballbíró felesége, szomszédasszony. És ott volt Becker Bébi is, Petschauer soros barátnője.  Meg Kondor Lici, aki mintha ott is élt volna örökké. Melléjük telepedett.
- Te miért vagy ilyen zaklatott? - kérdezte Guthy Böske, a neves Soma lánya, civilben Devecseri úr neje.
- Mert gyilkolni szeretnék - morogta Aranka. - Hazamentem, Frici nem volt otthon, szerencséjére. De ezt a papírt találtam az ajtóban.
Retiküljébe nyúlt, és előkotort egy miniszterpapírt. Írógéppel pötyögött szöveg volt rajta.
Arankairtási rendelet.  Az „aranka" (herefogó gyomnövény) évenkint igen sok kárt tesz…  Ezért a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló 1894 : XII. t.-c. 51. §-a elrendeli, hogy minden birtokos köteles a birtoka egész területén az arankát megjelenése után azonnal alkalmas módon kiirtani.
Az általános irtást az első kaszálás előtt, legkésőbb junius 15-ig el kell végezni.
Bár dühösen villogott a gyönyörű, sötét szeme, elmosolyogta magát. Körüladta a papírt, a barátnői rávetették magukat. Bébi hangosan olvasta tovább:
Az aranka (l. o.) a lucerna és lóherefélék élősködője; pusztítására az általa meglepett területet ásóval átforgatni v. petróleumos szalmával megrakva égetni szokás. Vasgereblyével is lehet irtani az arankát, ha e munkálatokat legkésőbb a virágzás kezdetén végezzü. Mindenekelőtt az aranka-fészkeket kaszáljuk le és távolítsuk el, a kiszáradt fészektarlót pedig a gereblye pár percig tartó ide-oda húzásával jól megkeféljük, miáltal az aranka kipusztul anélkül, hogy az anyanövény elveszne.
- Jól megkeféljük! - visított fel Lici. - Ez nagyon jó!
- És herefogó... herefogó aranka - sipította kellemetlen, magas hangján a futballbíró neje,  a másik Bözsi. - hát.... hát...
Aranka kicsit enyhülten, kicsit kényszeredetten velük nevetett.
- Ilyet csak a te férjed tud kitalálni - nevetett Guthy Erzsébet.
- Igen, de velem ne szórakozzon! Megölöm!
Összehajtogatta és eltette a papírt.
Éppen ebben a pillanatban lépett be az író, a híres Aranka férje. Lomhán, imbolyogva cammogott, közben odasandított a női asztalhoz, de éppen csak köszönt a spinéknek és sietett tovább az örökre foglalt páholyhoz, ahol jelenleg egyetlen álhírlapíró tartózkodott, no meg Béka, a költő és író, akinek már jelentek meg elég jó munkái is. Furcsa gülüszeme miatt mindenki Békának nevezte, vagy a keresztnevét elferdítve Undornak. Aranka is gyakran így emlegette, pedig neki bizalmasa volt, titkai tudója - ha nem is a minden titkoké.
- Maga hülye! - kiáltott a férje után Aranka. - Jöjjön csak ide!
Karinthy messziről vigyorgott, és kicsit gunyorosan meghajolt.
- Felséges asszonyom -, hódolatom… Csak nem történt valami kellemetlen?
- Maga barom! – lobogtatta a levelet Aranka. – Ezért még számolunk.
Frici legyintett, beljebb ment a páholyhoz. Üdvözölte az ott lévőket, de nem ült le, átcammogott a sakkasztalhoz, a zöld viaszosvászonra festett táblán felállítva várakoztak a figurák.  A mester vágyakozva nézte a világos bástyát, mintegy szuggerálva, jöjjön egy ellenfél. De ellenfél itt csak a felesége volt. És nem a sakkban.
A feleség visszaült a helyére, ahol Bébi éppen azt mesélte, mit jósolt neki egy pesti látnok.
- Ki a legjobb jósnő? – kérdezte Aranka kíváncsian. – Már két hete is szó volt itt a jövendőmondásról, kíváncsivá tette. Hátha valaki belelát a lelkébe, és megmondja, amit a pszichológia sem tud. – A Váci úti?
- Dehogyis – mondta Becker Bébi. – Hiszen azt meggyilkolták! Nem olvasol újságot?
- Biztosan átlapoztam.
- Budán is van, a Varga bácsi. De ő inkább időjós és mindenféle műszerekkel dolgozik. Kedves, fehér hajó öregúr, de én nem mennék hozzá. Mondd, mire vagy kíváncsi?
Aranka a sakkasztal felé mutatott, ahol a nagy humorista egyedül játszott mindkét színnel.
- Szerintem még így is csal, hogy nyerjen - morogta az asszony. - Szóval leginkább arra, mi lesz kettőnkkel... Meg hogy a rossz előérzeteim...
- Van az Izabella utcában is egy asszony - szólt bele Lici. - Nagyon népszerű, sokan járnak hozzá. Fedáknak, Alpár Gittának is jósolt.
- És bejött?
- Korai most még megmondani. Hanem a legjobb a Silbiger Boriska. Nem egyszerű jós: grafológus is. Aki valaki, csak hozzá jár.
- Róla hallottam - derült fel Karinthyné. - De őt állandóan elítélik. Meg túl gyakran váltogatja a lakásait.
- Viszont hozzá jár Dajbukát, Endresz,  Baktay Ervin, Dobay Lívia ... Zsazsa nála is volt, nemcsak Hettlernénál.

- És Ferenczy Sándor! - toldotta meg Klúg Bözsi. - Azt mondta, babonás tisztelettel figyeli a nő tevékenységét.
Na, erre már felcsillant a pszichológus asszony szeme.
- Ferenczy is? Akkor őt keresem meg. Ő nekem garancia. - Átkiabált a sakkasztalhoz. - Frici, eljön velem?
- Hová, Aranka?
- Jósoltatni.
Karinthy visszatette az asztalra a világos futót.
- Mire kíváncsi?
- A jövőmre.
- Na, arra én is kíváncsi lennék. Meg a múltjára is.
- Semmi köze a múltamhoz, maga a jelenem. Elkísér?
Csakhogy közben jelentkezett egy sakkpartner. A férj inkább őt választotta.
- Menjen a fenébe, még úgyis számolunk. - Azzal a Békához fordult.
- Maga fog elkísérni, Andor.
A Béka engedelmesen felpattant.
- Máris, kedves...
És boldog volt, hogy kísérheti ezt a keleties szépséget.
Villamosra szálltak, Aranka leült, Béka állva maradt, és kicsit lefelé fordítva békaszemét, gyönyörködve nézte az asszony ívelt szemöldökét. Perzsa hercegnő – gondolta. Ahogy a férje mondta neki: kiszámíthatatlan és sohasem unalmas… nem tudható, hogy mi lesz a következő lépése. Mint amikor egy vadász párducra vadászik, és ráfogja a nőstényre a fegyverét, de az csütörtököt mond. A párduc ráveti magát, de verembe esik. És a vadász utána ugrik késsel a kezében. Ott harcolnak, életre-halálra, menekülés nincs. Az egyiknek bele kell döglenie.
Béka – bizony – beledöglött volna. De ő csak bizalmas maradhatott, szárnysegéd. És tűrte Zuchmant, tűrte Déryt, s ki tudja, még kiket. Talán Adyt is, bár akkor még nem ismerték egymást.
A jósnő, a legendás Silbiger Boriska, egykori medika egy pesti bérházban fogadott. Amikor becsöngettek, vörös hajú nő nyitott ajtót. – Most éppen nincs nála senki – mondta -, mindjárt megkérdem…
Az ajtó félig nyitva maradt, látták és hallották, hogy a vörös nő bejelenti, mire a jósnő azt mondta: - Vezesd be, kiskutyám. De csak őt. Az embernek adj valami olvasni valót odakint.
Béka tétován ránézett Arankára, aki egy szempillantással jelezte, hogy a kísérőnek kívül a helye.
Érdekes, csinos asszony – vagy lány – volt ez a Silbiger Boriska. Kicsit negroid vonásai biztosan fölkeltették a férfiak érdeklődését.
 - Ő a kutyám – mutatott a vörös nőre –. Na, igen... így kellett elneveznem... valóságos kutya. — Silbiger Boriska felnevetett, a vörös hajú nő merev arccal áll mellette. — Képzelje, én ülök itthon, ő színházban van, nézem erősen a fényképét, egyszerre nyugtalan lesz, hirtelen felugrik, otthagyja az előadást, jön sietve haza… . Hívtál, Boriska!... Pedig csak a fényképét néztem, hát nem kutyát…. De kutya ... Boriska arcán mosoly szaladt keresztül: — Alig kell beszélnem, mindent megért... Szóval  maga az? – nézett a papírjaira, majd föl, Arankára. Rengeteg iratféle feküdt előtte az asztalon. -   Sokat hallottam már magáról, doktornő. Mire kíváncsi?
- Mindenre.
- Üljön le ide, Karinthyné…
- Aranka vagyok.
- Jó, Aranka… Üljön le, és írjon valamit.  Akármit, ami eszébe jut. Csak pár sort.
Aranka leült, belemártott a tollat a kalamárisba. És írt. Minden szavad, igérésed hazug/
S háborító, dacos, nagy meztelenséged/Örjít, lázít,/Dühít s meggyőz, megtör, aláz, csókoltat,/
Jaj, szégyenlem, nagyon szeretlek Téged/ S a vállad, a vállad.
Boriska átvette a papírt, figyelmesen végigolvasta.
- Ady. Akinek maga volt Arany. Tudom. Csak rövid ideig volt a szeretője.
- Nem, nem voltam a szeretője – rázta fekete fejét Aranka. – Incselkedtem vele, vetkőztem is neki, mert kérte… De ő már beteg volt. Arany rajongott Bandiért, de nem szerelmet, csak szép verseket várt tőle.
- El kell hinnem – mondta a jósnő eléggé hitetlenkedve, és mélyen belenézett vendége sötét szemébe. – És a festő?
- Ő kérésemre néma is…
- Másoknak csak süket. Értem. Beszéljünk a házasságáról?
- Beszéljünk. Sokat veszekszünk, de megvagyunk, amíg szabad is vagyok mellette.
- Csakhogy – Boriska kinézett az ablakon, mintha a bárányfelhőket bámulná -, csakhogy ön nem lesz szabad, mert az ura ápolásra szorul majd. Nagy műtétet sejtek. Külföldön…
- Külföldön? Furcsa. És én?
- Akkor ott lesz mellette. Akkor már csak mellette lesz. Túl még egy vad szerelmen. És túl egy furcsa baleseten. Mintha… mintha egy nyaralásban… talán… talán kizuhan valahonnan…
-   Nevetséges! – csattant föl Aranka. Tényleg hinnem kell magának, Silbiger?
- Nem kötelező – volt vállat a jósnő, és megint a papírokat nézte. Aranka meg őt. Nem így képzelte el a budapesti Pythiát, és ez a félhomályos lakás se Delphoi volt. 
Se varázsgömb, se kávézacc, se kártya.  Csak az írása, legfelül.
Silbiger Boriska ismét elmélyült a sorokban, azután azt mondta:
- Kérem, Aranka, írjon még valamit!
Plagizált. Amit a férje írt hozzá egyszer. Te buta, furcsa, édes és rettentően keserű, aranyos és szép és csúnya és tehetséges, nyugtalan, te, te nagy, nagy baj és öröm a világon, nagy szerencsétlenség az én szegény fejemben. Ezt írta le, hirtelen ez jutott eszébe.
Pythiának pedig ez: Nagyon okos nő, és nincs saját gondolata. Ennek oka van.
Elmélyült a szövegben, majd váratlanul azt mondta:
- Kérem, adja ide a kezét!
Bőhm Aranka engedelmesen a bubifrizurás jósnő kezébe fektette tenyerét. Hosszan nézte, aztán szinte rémülten elengedte az ápolt kezet.
- Nem…
- Mi az? Mit vett észre…
- Nem… Nem tudom. Ez nem lehet.
- De mondja csak meg… Rémes?
- Nagyon rémes.
- Nem félek. Sose féltem.
- Halál. Kegyetlen halál. Messze… Valami rabruha. És háború…
- Ugyan már! – nevetett fel idegesen Aranka. Már sajnálta, hogy idejött. Felpattant, kisietett az előtérbe, a pénzt a kutyának  nyomta a kezébe.
- Valami baj van? – pattant fel meglepődve Németh Andor, a Béka. 
- Semmi… Ez egy idióta. - És a férje hülye tréfájára gondolva megborzongott.
De a Hadikban, a törzsasztalnál már azt mondta nevetve a barátnőknek:
- Képzeljétek! Valami börtönfélében fogok meghalni. Mit szóltok ehhez?
A többiek kényszeredetten nevettek.
- Na, akkor addig is igyekszem még egy kicsit jól élni.