Kialudt ösztön - paradigmák

KIALUDT ÖSZTÖN-PARADIGMÁK


Miért kell, hogy durván, másnaposan vergődjék az első, együtt-töltött romantikus
éjszaka? A szerelmeskedésben résztvevő adószervek hérosz-párharca miért annyira
nyálváladék-termelő, hogy az már egyenesen undorító?! Felgyülemlett késztetések
orgiáiban elviselhetetlennek miért érződött a Mindenség extázisa? Két összeolvadt
egységben egyesült testben túlélhetjük-e önmagunkat? Vajon nem változunk-e meg,
mint selyemgubóban továbbfejlődött pillangók sehogy minden beteljesedett örömnek
Hóhér-Halál lehet egyedüli jussa?!

Két androgün-lélek feküdt ünnepi magasztosságban egymás mellett, s azt képzelte ez a
Világok rendre, mely öröktől fogva elrendeltetett. Tudható sokszor úgy tapogatódzunk
biztos jelenünk fészkében, mintha kráter-mély bányában drágaköveket kutatnánk.
Nemiségünk gyöngédebb kontúrjairól időről-időre hajlamosak vagyunk megfeledkezni,
hogy előtérbe kerülhessenek szőnyegek alá söpört, csökevényesedett állati ösztöneink.

Közelképpé tisztul a kinti Kozmosz csillag-zápora; ragyogva csillogó meteora letisztulni
látszik, ha sugárzó szemek glória-felhőibe belenézünk szerelmesen. Rejtőzködni még
kitartott egy-egy visszaforgatott szerelmi csók, mely örök halhatatlansággal viselős. –
Anyajegyek a köldök középpontjában s a hát bordázatán, mint titkos rejtjelek egy
mozaik-kirakósán. Amint magunk is leereszkedünk lebegőn a tudattalanba érthetővé
válhat minden érzelemmel is manipulálható változás. Közös, lekódolt dolgainkat
varázskörébe vonta a gyógyírszagú megváltás!

A rés

A Rés


A Rés éjjeli menedékhely volt nőknek. Jobb nevet nem is kaphatott volna, hiszen ezek az
asszonyok, a sorsukban váratlanul, vagy szükségszerűen bekövetkezett fordulat miatt, mint
egy hirtelen támadt résen, kizuhantak addigi életükből.
Sokan vártak az éjjeli menedékhely előtt. A november arcátlanul hideg volt, a nők az épület
falához lapulva ábrándoztak egy üveg borról, ami meleget csempészne gönceik alá. A bor
ábránd maradt, mert akiken érződött az alkohol, azokat nem engedték be. A sor egyre
hosszabb lett, a remény, hogy mindenkinek jut ágy, egyre soványabb.
A járókelők is szaporán szedték a lábukat. Ha a sorban állókra néztek - ha rájuk néztek
egyáltalán - többnyire arctalan tömegnek látták őket. Nem sejtették, hogy kényszerű
közösségük éppen olyan megosztott, mint maga a társadalom. Köztük is voltak hangadók,
erősek, akikre hallgattak a többiek, vagy féltek tőlük, és voltak, akik a perifériára szorultak,
ők a gyengék, a frissen érkezettek, akiket még ez a közösség is kivetett magából.
Az ötvenöt éves Edit a koránál jóval idősebbnek látszott, pedig csak egy éve élt az utcán. A
hajáról lekopóban volt a festék, ősz hajszálai lassan betolakodtak a festettek közé, bár kerülte
a tükröző felületeket, nem voltak illúziói, ha benőtt körmeire és a drága lakk maradék,
homályos foltjaira nézett. Soha nem gondolta volna, hogy a kiváltságos jómódból ilyen
könnyű lecsúszni, csak egyetlen, elemi erejű lökés kellett hozzá. Férje sikeres vállalkozó volt,
Edit nem látta át a pénzügyeit, csak arra volt felhatalmazása, hogy a befolyt összegekből
korlátlanul költsön. Mikor a férje lába alól kicsúszott a talaj, mert olyanokkal üzletelt, akik
átverték, kiforgatták mindenéből, a börtön elől az öngyilkosságba menekült. Edit, mint
járulékos elem, az utcára került.
Az elkényeztetett asszony hajléktalan lett, eltűntek a barátok, barátnők, az ismerősökből
félrepillantó idegenek lettek. Az utca népe sem volt együttérzőbb, kíméletlenül adták a
tudtára, hogy hol a helye ebben a közösségben.
A sor végére állt, a lehető legtávolabb a többiektől, de így is hallotta a mocskos szájú Margó
rekedtes hangját:
- Megjött a Naccsága! – Így nevezték kezdettől fogva, valószínű jobb napokat látott bundája
miatt, pedig az utcán eltöltött egy év erősen kikezdte a bunda nimbuszát. Durva tréfálkozás
kezdődött a testén fellelhető egyéb szőrzetről is, analógként az elhíresült bunda állapotához.
Margó ma elemében volt, csak az ő hangját lehetett hallani, a többiek visító nevetésétől
kísérve.
Edithez egy idő után nem jutott el a szavak értelme, annyira elmerült saját gondolataiban,
hogy körülötte a beszéd zajjá silányult. Ezt a sajátos önvédelmet fejlesztette ki, de különben is
volt miről gondolkodnia. Életük filmjét naponta lejátszotta, és utólag szembesült férje
hiszékenységével, saját önzésével, vakságával, ami idejuttatta.
A sorban állók figyelmét hangos kutyaugatás és egy dühös női hang terelte el Editről. A kutya
vadul rángatta a pórázt, mindenáron szabadulni akart. A nő már két kézzel kapaszkodott a
szíjba, és a nevét kiáltozta indulatosan: Pasa, Pasa megvesztél? A hosszú percekig tartó húzd
meg-ereszd meg a kutya győzelmével végződött. Kitépte magát a nő kezéből és rohanni
kezdett a hajléktalanok felé. A sor hirtelen összerándult, nem tudták, mire számítsanak. A

száguldás hirtelen ért véget, az eb nekiugrott Editnek, és majdnem ledöntötte a lábáról.
Ugatása izgatott csaholássá, örömteli vakkantásokká, majd boldog vinnyogássá szelídült. Edit
a meglepetéstől szédelegve hajolt le hozzá, két kezébe szorította selymes pofáját, hagyta,
hogy nedves nyelvével bejárja az arcát.
- Torkos, kis kutyám, hogy kerülsz ide? – Fojtogatta a sírás.

- Elnézést, Pasa megőrült! – Kért bocsánatot a nő lihegve, mikor odaért.
- Torkos, Torkos a neve. – Ismételgette Edit fel sem nézve, közben a keze becézőn turkált a
kutya szőrében.
- Edit? – Kérdezte halkan a nő.
Edit felnézett, de a simogatást nem hagyta abba.
– Márta, hogy került hozzád a kutyám?
- Otthagytad, mikor elköltöztél.
- Méghogy elköltöztem. Alig egy órát adtak, hogy elhagyjam a házat. A szomszéd fogadta be
Torkost, amíg albérletet találok.
- Végül mégis otthagytad.
- Mit tudsz te! Az albérlethez pénz kell, a pénzhez munka, a munkához lakcím. Hogy került
hozzád?
- A szomszéd átpasszolta.
- Rendes tőled, hogy befogadtad, de miért hívod Pasának?
- Új élet, új név. – vont vállat. – Hanem te nagyon lerobbantál, már csak a kutyád ismert
meg.
A hajléktalanok között derültség támadt az utolsó mondatra. Most jól megkapta a Naccsága.
- Nem vagy olyan vicces, mint hiszed.
- Nem viccnek szántam - hangja szárazon kopogott.
- Tudod, kié lett a házunk?
Mártát váratlanul érte a kérdés, először késett az azonnali válasszal. Csend lett. Margó
határozottan lepisszegte lármás társait, kíváncsi volt a válaszra.
Márta megérezte az Edit iránti ellenszenvet, ezért rátett egy lapáttal.
- Rossz a ragozás, az már nem a ti házatok. Helyesbítek, nem a te házad.
- Kié lett? – Pattant a kérdés újra a levegőbe.
- Nem mindegy neked?
A hajléktalanok lassan gyűrűbe fogták a vitatkozókat, jó mókának ígérkezett, nem akartak
elmulasztani egyetlen szót sem.
- Márta, ki verte át Ádámot? Tudnod kell, a férjed is benne volt a bizniszben!
- A férjemet hagyd ki, engem meg hagyj békén! – Hangjában lappangó gyűlölet izzott.
- Miért vagy ilyen ellenséges? Barátnők voltunk.
- Soha, de soha nem voltam a barátnőd. – Nagyot rántott a pórázon. – Gyere, Pasa!
A póráz megfeszült, a kutya teste eleven tiltakozás lett, a fenekén ülve húzatta magát,
megfeszített mellső lábaival fékezte a rángatást, egyedül a nyaka tűnt engedelmesnek, és
fájdalmasan megnyúlt a póráz szorításában. Torkos nyüszített.

- Hülye kutya! – gurult méregbe Márta
A hajléktalanok szinte egyszerre hördültek fel. Válogatott szitkok repültek az asszony felé,
aki nem sejtette, hogy darázsfészekbe nyúlt. Az utcán élők zöme megtapasztalta a saját bőrén,
hogy milyen elszakadni szeretett kutyájától, macskájától az állat érdekében. A felháborodás
nem csitult, üres, műanyag palackokat hajigáltak felé, majd vásott szatyraik tartalmát
válogatás nélkül.
Márta eldobta a pórázt és menekülőre fogta. Biztonságos távolból kiabált vissza.
- Tudni akarod, hogy ki lakik a házadban, a volt házadban? Most kapaszkodj meg, barátnőm!
Én, én és a családom! Mindened a mienk lett, az utolsó szögig.
Edit dermedten bámult az epét hányó, majd sietve távozó Márta után, aki joggal tartott a
harcias hajléktalanoktól.
A sajátos önvédelem csődöt mondott, pontosan felfogta a szavak értelmét. Vesztesége most
lett teljes. Mártának sikerült elvenni az emlékeit is, már nem tudta, ki volt a barát, és ki az
ellenség.
Torkos térítette magához, mikor szaglászni kezdett bundája zsebe körül sürgető
vakkantásokkal.
- Várj! – kapott észbe - Maradt kevés jutalomfalat a zsebemben. Kimarkolta és odakínálta a
kutyának. Torkos azonnal felhabzsolta, aztán megnyalta a tenyerét.
Körülnézett. A hajléktalanok zömét elnyelte a RÉS, csak a kíváncsi, kemény magból
álldogáltak néhányan pár méterre, majd ők is elindultak.
A szél feltámadt, harapdálni kezdte az arcát.
- Ezt jól megcsináltuk - hajolt le Torkoshoz, felemelte, és elbújtatta az annyi bajt okozó bunda
meleg szárnyai alá.
Elindult, ellenkező irányban, mint a többiek.
- Edit, várj! – Hallotta meg Margó hangját - Gyere velünk, tudok egy aránylag meleg helyet!
Persze csak Torkos miatt. – tette hozzá, aztán nevetni kezdett, azon az összetéveszthetetlen,
rekedt hangján.

A pofon

A pofon


A zárás után újabb bála érkezett. Munkájának ezt a részét utálta a legjobban. Érzékeny orrát
azonnal megcsapta a tisztított ruhák enyhe, vegyszeres szaga. Érezni vélte az izzadtság szagát
is, különös tekintettel a nagy méretekre. Viszont némi irigységet érzett, a nádszál karcsúságot
sejtető darabok láttán. Ilyenkor úgy gondolt saját testére, mint egy elnagyolt, ormótlan
képződményre.
Késő este volt mikor hazaindult. Fáradt szemének jól esett a sötét, amit csak a foghíjas utcai
lámpák fénye derített. A viszonylagos enyhülést hamar felülírta, a gyomrából a mellkasa felé
kúszó sajgás. Ezen a májusi estén, minden szembejövő, összebújó pár látványa fizikai
fájdalmat okozott.
Megkönnyebbült mikor hazaért, a szobája falai közé zárt magányt, saját választásnak érezte.
A konyhából vidám nevetés szűrődött ki, ami azonnal elhalt, ahogy belépett. A felé forduló
két arcot váratlan májusi fagy érte, megdermedt rajtuk a mosoly, és csak lassan olvadt lucskos
szívélyességgé. Húga kapott először észbe, vacsorázni hívta. Megfordult, hárítóan visszafelé
intett:
- Nem vagyok éhes, csak beköszöntem.
A szüleiktől örökölt közös lakásban, egyre gyakrabban érezte feleslegesnek magát. Annának
megint új kapcsolata van, és a késői órát tekintve, a férfi itt alszik. Húga megint felrúgta a
megállapodást, hogy előtte megbeszélik.
A fürdőszobában rosszkedvét düh váltotta fel, a kád mosóporos vizében húga fehérneműi
úsztak. Ingerülten belecsapdosta az apró csipkés bugyikat és melltartókat a mosdóba, közben
összefröcskölt mindent. A kádban sokáig áztatta magát, arra ébredt, hogy a fürdővíz teljesen
kihűlt.
Reggel összefutott húgával a konyhában, aki már útra készen, gyors bocsánatkéréssel kezdte.
Apró kezeit nyitott tenyérrel maga elé tartva, hárította a várható szidást. Az ismerős mozdulat
gyermekkorukat idézte. Bevillant az a hatalmas pofon, amit elkeseredett, sokszor átvert
kamaszként adott neki. Az összecsukló törékeny test, az eltört mosoly látványa, azóta is
kísérti. Hetekig pária volt a családban, de hozadéka is volt az ütésnek, mert Anna attól kezdve
bizonyos tisztelettel nézett rá. A pofon után jelentéktelen csínyjeiért is, ha rajtakapta, feltartott
kezekkel kért bocsánatot. A teljes megadás póza azonnal leszerelte nővérét. Anna tisztában
volt a mozdulat a hatásával, évek óta élt és visszaélt vele.
Magdát soha nem kényeztették. Mikor megszületett a húga, akkor szembesült azzal, hogy a
szülei másként is tudnak szeretni. A kicsi mindent megkapott, aminek hiányát ő csak
kamaszként fogta fel. Furcsa kettősség jellemezte húga iránti érzéseit. Egyszerre csodálta és
irigyelte szépségét, cserfességét, mindazt, ami belőle hiányzott. Zokszó nélkül, talán
önvédelemből, beállt a kényeztetők közé, és ennek fejében testvéri szolidaritást remélt. Az
elkapatott Anna nem viszonozta nővére gesztusát. Apró gonoszkodásait, trükkös hazugságait,
ártatlan arccal, őszinte szemekkel kente testvérére, akinek az elfogult szülők miatt, esélye sem
volt, igazát bizonyítani.
Az a bizonyos pofon volt kapcsolatuk fordulópontja. Anna azóta abban a meggyőződésben
élt, hogy nővére lelkifurdalása kimeríthetetlen. Nem sejtette, hogy a sokszor alkalmazott
bocsánatkérő mozdulat, lassan korrodálni kezdett.
A zárásig félóra volt hátra. Az üzletben csak hárman voltak, két asszony, akik közösen
válogattak, karjukat lehúzta a rengeteg felpróbálásra váró ruha. Magda nem foglalkozott
velük, tudta, rövidesen elmennek vásárlás nélkül, és a ruhatornyot, neki kell lebontani, és

helyrerakni. A harmadik vásárló egy magas, fiatal férfi volt. Az öltönyök körül bóklászott már
egy ideje, minden eredmény nélkül. Odasétált hozzá, a férfi láthatóan megörült a segítségnek.
- Egy jó és olcsó öltönyt szeretnék, állásinterjúra megyek - mondta bőbeszédűen - de nem
ismerem a külföldi méreteket.
Magda végignézett rajta, olyan volt, mint egy nagyra nőtt kamasz. Emlékezett egy jó
minőségű, alig használt, szürke öltönyre, ami pont ennek a gyámoltalannak a mérete.
Türelmesen várakozott a próbafülke előtt, amíg felpróbálta. A férfi kicsit idegesen, mint
színész az első szerep után, a fülke függönyébe kapaszkodva bújt elő. Magdát váratlan
gyengédség fogta el, aggódó arcát látva. Elégedetten bólintott, választottak még egy inget és
nyakkendőt is.
Szokatlanul jókedvűen sétált haza. Húgát a fürdőszobai tükör előtt találta. Teljesen ráhajolt
csínos képmására, és az ajtónyitásra sem fordult meg. Hirtelen gyanús lett a mozdulatlan, kis
alak. Anna, homlokát a homályos tükörnek döntve, sírdogált. Nővére egy határozott
mozdulattal maga felé fordította. A látvány, sokkoló volt, majdnem annyira, mint mikor ő
ütötte meg. Húga duzzadt, véraláfutásos arca elutasító lett, mikor meglátta Magdát. Azonnal
jelezte, hogy nem kér a részvétéből, nővére lenne az utolsó, akinek panaszkodna. Csengettek.
Anna sebesen indult az ajtó felé, de Magda félretolta. Mindketten tudták miért.
Az ajtónyílásban, először egy csokor virág, majd Ádám bűnbánó arca jelent meg. Néhány
perc múlva, melyet aláfestésként Anna folyamatos sikítozása kísért, a férfi már a lépcső alján
hevert, testére utolsó ütésként a csokor zuhant. Magda, széles hátát a csukott ajtónak döntve,
türelmesen hessegette, hegyes, piros körmeivel támadó húgát, mint egy a szobába tévedt,
dühös darazsat.
- Irigy vagy, irigy - csípték szavai - mindig is irigy voltál. –
Magda szája megrándult, hirtelen, nyers mozdulattal feltépte az ajtót.
- Menj utána, ha ez kell neked! - Anna odaugrott, de a lépcsőház már üres volt.
Egyik este megint sötétben indult haza. Nem volt gyáva, bízott kemény, nőietlen ökleiben, de
húgának többször elhangzó fenyegető mondata, hogy Ádám megvereti, ott motoszkált az
agyában. Ádámot többet nem látta, de a gyakran elhangzó mondat azt sejtette, hogy
kapcsolatuk nem szűnt meg. Az ősziesre fordult idő, a városra hasaló koszos ég, a kihalt
utcák, mintha a beváltandó fenyegetés nyomasztó díszletei lettek volna. Napok óta úgy érezte,
követi valaki, de ha hátrafordult, nem látott senkit. Ez az alattomos megfélemlítés egyre
jobban dühítette. A következő saroknál megbújt egy vastag, hurka formájú hirdetőoszlop
mögött. Nem kellett sokat várnia, a titokzatos valaki, már a közelben szaporázta. Magda
vaskos testét meghazudtoló fürgeséggel ragadta meg grabancát, és a legendás erejű pofont
útjára engedte. A szerencsétlen csak azért nem rogyott össze, mert a másik kezével tartotta.
Egy arra haladó autó fénycsóvája megvilágította az ismeretlen arcát. Magda döbbenten
ismerte fel a férfit, aki pár hete öltönyt vásárolt a boltban.
A férfinek idő kellett ahhoz, hogy a megálljon a saját lábán, pedig az elképedt lány már két
kézzel támogatta. Végre sikerült talpon maradnia, de még sokáig imbolygott, mint az eltalált
kuglibábú. Magda előkapta zsebkendőjét, és óvatosan törölgetni kezdte vérző orrát, felrepedt
száját, villanásnyi emlékeire hagyatkozva a visszatért sötétség miatt.
- Miért követ? - kérdezte ingerülten, de sokkal gyengédebben, mint a helyzet indokolta.
- Nem mertem megszólítani, féltem, hogy elzavar. - nyögte.
- Miért nem jött egyenesen a boltba? – értetlenkedett.
- Nem vásárolni akartam, csak beszélgetni. - hebegte.
Mire Péter arcáról eltűntek a szerencsétlen félreértés nyomai, Magda már mindent tudott róla.
Egy vidéki kisvárosból jött Pestre, az üzem, ahol informatikusként dolgozott megszűnt, állás

nélkül maradt. Anyja nyugdíjas nővéréhez költözött albérletbe. Magányos volt. Róza nénivel
folytatott beszélgetései két témára szorítkoztak, a rezsire és a napi betevőre. A világ egyéb
dolgai az öreg hölgyet már nem érdekelték. Mióta özvegy lett, állandó félelemben élt a
holnaptól, és egy bekövetkező betegségtől. A nénit filozófiája arra késztette, hogy továbbra is
szűkösen éljen, és félretegye a rokonától kapott pénzt.
Péternek nem volt társasága, otthon dolgozott, csak ebédelni járt el egy közeli gyorsbüfébe.
Róza néni ugyan felajánlotta, hogy főz neki, de rögtön hozzátette, nagyon egyszerűen étkezik,
kis leves délben, bögre kávé este. Péter örült, hogy az ajánlatban világos lehetőség volt a
visszautasításra.
A fiú, pár hetes pesti tartózkodása alatt az első figyelmességet, kedvességet Magdától kapta.
Mikor elnyerte az állást, biztos volt benne, hogy részben az elegáns öltönynek köszönheti.
Elhatározta, hogy megkeresi a lányt, és elújságolja a jó hírt. Sokáig halogatta, de magánya,
egyik este az üzlet elé űzte. Az ajtón kilépő lányt rosszkedvűnek, barátságtalannak látta, nem
merte megszólítani. Napokon át gyáván, titokban követte. Magda ébersége aztán helyrerázta a
dolgokat.
A megkeseredett lány számára új időszámítás kezdődött. A fiú eleinte csak kísérgette, később
a sétákat közös programok követték. Péter megismerte Budapestet, idegensége,
gyámoltalansága múlni kezdett, úgy érezte a lánynak köszönheti, hogy a hatalmas város végre
befogadta.
Anna gyanakodva figyelte nővérét, aki újabban mindig jókedvű volt, kevés időt töltött otthon,
hirtelen élni kezdte a saját életét, és kevesebbet foglalkozott az övével. Addig faggatta, míg
bevallotta, hogy barátja van, egy vidéki fiú, aki nemrég költözött Pestre. Anna kétértelmű
vihogására tiltakozott, csak barátok. Húga nevetett naivitásán, és a sok szerelmet megéltek
tapasztalatával okította. Férfi és nő között nincs barátság, előbb-utóbb eldől, hogy szerelem
lesz belőle vagy semmi.
.- Légy észnél, próbálj meg végre nő lenni, és az igazi nők jól bevált eszközeivel segíts
magadon! -
Magda csak legyintett húga női praktikáira, de az, hogy eddig nem gondolt Péterre férfiként,
saját magát is meglepte. A fiú kezdeti határozatlansága, szokatlanul udvarias modora, inkább
anyai, érzéseket ébresztett benne. Anna egyik mondata mégis elgondolkozatta.
.- Ha Péter minden szabadidejét veled tölti, akkor nincs senkije.
Húga kicsit léha, de logikus szavai elhintették benne a reményt.
Magdának csak lehangoló tapasztalatai voltak a tükrökkel, ha tehette elkerülte a velük való
szembenézést. Újabban, mikor egyedül maradt az üzletben, elnézegette magát a próbafülkék
igazmondó tükreiben, és igyekezett megfejteni, hogy mi vonzza hozzá a fiút? A váratlan
lehetőség, hogy szerelemre talál, változtatásra késztette. Turkálni kezdett a ruhák között, akár
korábban lenézett vásárlói, és lassan ráérzett az öltözködés ízére, a tetszeni vágyás örömére. A
lejtőn nincs megállás, figyelmeztette volna régi énje, mikor egy alkalommal kicsit
szégyenkezve segítséget kért húgától, mert nem boldogult a sminkkel.
Péter szerette Magda társaságát, a lány magáról alig beszélt, viszont figyelmes hallgatóság
volt. Csodálta határozottságát, egyenességét, véleményét mindig tiszteletben tartotta, soha
nem mondott ellent, pedig érezte, hogy ez néha bosszantja a lányt. Magda mellett
biztonságban érezte magát, és holmi vitákkal nem akarta gyengíteni ezt a kellemes állapotot.
Imponált okossága is, kis üzletének ügyeit remekül intézte. A lány összes jó tulajdonságát
számon tartotta, de megváltozott külsejére, nem volt szeme. Mintha fizikai valósága,
barátságukban nem játszana szerepet.

Magda hamar észrevette, hogy a fiúra teljesen hatástalan az új ruha, a smink. Az előnyös
változásokról nem vett tudomást, sem tekintettel, sem szóval. Elkedvetlenedett.
Csalódottságát otthon nehezebb volt eltitkolni, mert Anna, aki az ideológiát szolgáltatta ehhez
a hadművelethez, kíváncsi volt a részletekre. Bosszantotta nővére szűkszavúsága, okokat
keresett mögötte, ha nem talált, akkor legérzékenyebb pontját vette össztűz alá.
- Miért dugdosod előlem Pétert? Miért ne mutatod be? - cikizte nap, mint nap. Ha Magda
nem reagált a féltékenységét célzó szavakra, gonoszkodva hozzátette - Mit félted, aki neked
bejön, az nálam labdába se rúghat.
Róza nénit utolérte a megjósolt betegség, ami miatt minden egyéb háttérbe szorult. Péterrel
vállvetve csinálták végig a szörnyű heteket. A néni előre megmondta a fiúnak, hogy akkor
hagyja rá a lakást végrendeletileg, ha otthon ápolja, nem viteti kórházba. Kívánsága, hogy
saját ágyában haljon meg, méltánylandó és jogos volt.
Magda a betegápolás apropóján járt először Péter szobájában. Míg Róza néni ágyánál
virrasztott, sokat töprengett. Húga vádját, hogy dugdossa előle a fiút, titokban elismerte, de
az, hogy kapcsolatukból a testi vágy kimaradt, hirtelen felismerés volt. Sokat voltak együtt, ha
valóban akarták volna, ha sürgető lett volna a másik közelsége, intim érintése, már megtörtént
volna. Alkalom volt bőven, felváltva ápolták a nénit. Magda többször aludt Péternél,
megfelezték az éjszakákat, hogy napközben a munkájukat is el tudják látni. Igen, lett volna
alkalom, hogy egymás karjában találjanak vigaszt, mikor a beteg időnként elcsendesedett.
Sokszor feltette magának a kérdést, vajon Péter is végiggondolta kapcsolatukat, vagy neki így
volt természetes, nem akart többet barátságnál?
Mire Róza néni temetésére sor került, a gyakori szoros együttlét, ahelyett, hogy összehozta
volna őket, eltávolította.
A betegápolás fájdalmas, naturális részletei, és a lakásban ólálkodó, legszörnyűbb arcát
mutató halál, felejteni vágyást lopott közéjük. Mintha a hosszú hetek képeit és hangjait, csak
akkor lesznek képesek elfelejteni, ha távol tartják azt is, akivel átélték.
Mikor Magda felajánlotta, hogy segít a temetést intézni, Péter hozzálépett, megcsókolta az
arcát, könnyedén súrolva száját is, és megköszönte addigi segítségét, de elhárította. A lány, az
alig csóktól és a visszautasítástól megzavarodva ment haza.
Magda életében hirtelen nagy lett a csend. A fiú napokig nem jelentkezett, Anna is békén
hagyta, mert tudott a halálesetről. Péter közeledése, ami egyúttal távolodás is volt, felzaklatta.
Most érezte először, hogy tudná szeretni, talán már szereti is. Egyik nap váratlanul bejött az
üzletbe, és elhozta a gyászjelentést.
- Mindent elintéztem, már csak a koszorúk vannak hátra. - mondta kicsit hivatalosan.
Magda némi habozás után ajánlott egy virágüzletet, ahol szépen dolgoznak és szolidak az
árak.
A temetésre két hét múlva került sor. Péter rokonai közül egyedül az édesanyja volt ott. A
házból eljött pár öreg lakó, szivárgó szemekkel, valami furcsa megbékéléssel nézték a szürke
urnát, a szép virágokat, és hazafelé megbeszélték, hogy mit kellett volna másképpen csinálni.
A testvérek külön érkeztek, távol álltak egymástól, mint két idegen. A szőke Anna
feketében, törékeny szépségében, vigasz volt a gyászban. Nővére tömören, sötéten, mint maga
a gyász. A szertartás után Péter Magdához sietett, vállát átölelve Annához vezette.
- Bemutatom a gyönyörű csokrok és koszorúk készítőjét – kezdte.
- Felesleges. - zörögtek Magda szavai szárazon - Anna a húgom.

Magda a temetés után visszament az üzletbe, remélte, hogy a munka majd eltereli gondolatait
a fiúról. Péterrel a kísérlet, úgy végződött, ahogy gyanította. Mikor hazaindult, meglódult a
szíve, a fiú a szokott helyen támasztotta a ház falát. Elindultak, és szinte azonnal felvették a
régi ritmust.
- Miért nem mondtad, hogy van egy húgod? - támadt kapásból.
- Gondolom, az okát Anna sietett közölni veled.
- Ne keverjük Annát a kettőnk ügyébe! - hárított Péter.
.- Jó, akkor, hogyan is áll a kettőnk ügye?
- Nehéz veled. - sóhajtott a fiú. - Mikor megkerestelek, vágyódtam a hangod, a kedvességed
után, jó volt veled, nekem te jelented ma is Budapestet. Közel voltam ahhoz, hogy beléd
szeressek. -
Magda lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen Péter szemébe néznie, és várta a de szócskát, ami
majd gorombán fellöki az előző édes mondatot.
– De te olyan voltál, mint egy megkezdhetetlen sütemény, kemény, aki óvatlanul
próbálkozik, beletörik a foga. Tudtam, hogy belül tele vagy édességgel, de addig nem sikerült
eljutnom, hogy érezzem is. Olyannak láttalak, mint akinek nincs szüksége senkire, egyedül
vívja meg a harcait, ha nem megy másként, hát erőből. -
Magda arca megszínesedett, Péter nyilván a pofonra gondol.
- Gyerekként kezeltél, nem vettél férfiszámba, ezért nem is tudtam férfiként viselkedni
veled. Róza néni betegsége alatt, igazi bajtársak lettünk, de a kettőnk ügye még mindig
befejezetlen volt. Aztán elküldtél a húgodhoz. Ez üzenet volt, mintha magad helyett őt
ajánlottad volna. A sok borzalom után, amit átéltünk, ott találtam magam, egy harsogóan zöld,
és színes, csupa illat kis boltban, benne egy lány -
Magdában nyüszíteni kezdett a féltékenység, most mondja ki, hogy szép és gyönyörű, de
Péter úgy folytatta:
- Aki kedves, barátságos és vidám volt. Aki többet beszélt, mint én, de jó volt hallgatni, aki
mindig éreztette, hogy szüksége van rám, aki mellett férfinek éreztem magam.
Mikor Péter elment, Magda a szakítás ellenére úgy érezte, ajándékot kapott. A fiú szavai,
hogy majdnem beléd szerettem, felemás boldogsággal töltötték el. A vonzalomról, amiről azt
hitte, hogy sosem volt az övé, kiderült, hogy a kezében tartotta, csak kishitűségében nem
tudott mit kezdeni vele. A fiú szerelmét átgurította húgának önként, mert nem hitte, hogy meg
tudja tartani. Péter egyetlen mondata, hogy majdnem beléd szerettem, megszabadította a
reménytelenségtől, attól az önsorsrontó, gyermekkorában ráégett stigmától, hogy nem
szerethető, nem kell senkinek.
Anna a közös lakásban meghúzta magát, szinte lapított árulása miatt. Az első pillanattól
kezdve tudta, kivel áll szemben, mikor Péter belépett a virágüzletbe. Jó játéknak tűnt
megszívatni nővérét és titokban tartani a rokonságot a férfi előtt. Bevetett mindent, hogy
megviselt, szomorú vásárlóját elbűvölje. Kedves volt, előzékeny és gyönyörű. Ügyesen
bevonta a virágok kiválasztásába, többször hívta mobilon az esetleges változtatások miatt.
Péter azt vette észre, hogy szinte naponta útba ejti a kis üzletet. Mire elérkezett a temetés
napja, a lány teljesen elvarázsolta. Anna megijedt mikor Magdára gondolt, de már nem
vallhatta be Péternek az igazat, mert leplezné saját magát is. Arról nem beszélve, hogy a
könnyednek indult játék a tűzzel, őt is megégette. Megígérte, hogy elmegy a temetésre.
Kínos volt mikor Péter bemutatta őket egymásnak. Ott állt álnokul, a két fiatal közé ékelődve,
tudva, hogy végleg elválasztotta őket. Megúszta a lelepleződést, mint oly sokszor, és újra
érezte a diadal édes ízét, amit nővére fölött aratott. Sokáig nem volt tisztában saját
indítékaival, hogy mi irritálja annyira csúnyácska testvérében. Felnőttként érzett rá arra, hogy

Magda szeretetét, ami sokszor agresszivitással párosult a bántások miatt, soha nem volt képes
viszonozni.
Szótlan feszültségben teltek a napok Anna elköltözéséig. Magda hallgatása egyre jobban
zavarta húgát, furcsállta, hogy ilyen könnyen belenyugszik a fiú elvesztésébe. Legszívesebben
kirobbantott volna egy szenvedélyes veszekedést, hátha elcsattan egy újabb pofon, ami
megkönnyítené távozását. Péter felháborodna, Magda pedig szert tehetne egy újabb, sírig tartó
lelkifurdalásra.
Az utolsó napon bőröndje mellett állt az ajtóban és kereste a búcsú szavait.
- Akkor én megyek - mondta végül - ne haragudj rám, ha tudtam volna… Olyan ártatlanul
nézett, mint a szentképek elképzelt angyalai.
- Nagyon jól tudtad. - szakította félbe Magda határozottan. Kiábrándultan nézte a jól ismert
arcot. Annát először látta csúnyának, annyit csodált szépsége most elázott sminknek tűnt,
kiütköztek alóla a lélek hibái, a gyűlölet, a kétszínűség foltjai.
- Nem tehetek arról, hogy Péter engem választott. - fuvolázta magára találva húga, hamis
hangon. Testvérére vetett pillantása álnokul sugárzott, mint a nap, mikor egy pusztító hurrikán
után az agyonvert földet nézi
- Pétert én küldtem hozzád – mondta csendesen.

Hazudok

HAZUDOK

„Kezdetben voltak a betűk, és én így szóltam: »úr ír«.”*

De ma nem írtam.

Apa kifakadt: - Ne ugass már!
Hajnalra járhatott az idő. Legalábbis, a horgolt függöny mintái között, mintha a pitymallat derengése látszott volna a meggyfa ágai között.
- Megver az Isten, ha így beszélsz a fiaddal, amikor nagybeteg! – korholta anyám.

Mondott még mást is, aztán apám szó nélkül átment a másik szobába. Oda, ahol új volt a szőnyeg, és minden sokkal jobb, mint amit használtunk, mert azt a vendégeknek tartottuk fenn. A hideg citromos limonádé jól esett. A mellkasomra tett, állott vízbe mártott törölköző nem. Mint az áram, úgy ütött meg a törölköző hidege. Dideregtem. Aztán a törölköző lanyhulni kezdett, pára szállt fel belőle, és lassan elnyugodtam.

Délelőttre járt, amikor kiszaladtam az udvarra. Tökéletes nyári délelőtt volt. A hajnal hűvöse még ott volt a fűszálakon pihenő harmatcseppekben, de a tyúkok már a port kapirgálták kárálva.
Az öreg biciklin nem volt lámpa. Az első fékből elveszett a gumi. A hátsó kerékben nyolcas tekergett, minden fordulatnál hozzáért a fém sárhányóhoz, ami előbb surrogó hangot adott, majd fémesen kattanva tért vissza a helyére. Férfivázas bicikli volt, én meg alacsony, vékony kisfiú. Hát a váz alatt fél lábbal átbújva, a pedálon állva hajtottam a cangát. Én balra dőltem, a bicaj jobbra, így gurultunk a földúton a legelő felé. Mert a kövesútra még nem hajthattam ki.
Majd, ha tizenkettő leszek.
A legelőt piros-fehér csíkos szalaggal vették körbe. Betonvasak voltak leszúrva pár méterenként, és azok között húzták ki a nylon szalagot, amit egyre inkább megnyújtott a szél.
Nagy, öblös ívekben lebegett a vasak között, hívogatóan, mint a vándorcirkuszok színes zászlói.
A szalagon belül két traktor állt. Az egyik után benzines lajtoskocsi volt akasztva, a másik mögött meg egy pótkocsin szögletes, piszkos műanyag tartály, rozsdás fém rácsokból csinált keretben.
A tarkatorok mögött pedig ott pihent a repülőgép. Nagy volt, sárga és titokzatos.
Három férfi üldögélt a lajtoskocsi árnyékában, zöld fém asztal mellett, amit talán a kocsmából hoztak, és reggeliztek. Átbújtam a szalagon.
- Hé, öcsi! Ide nem szabad bejönni!
- Ne tessék haragudni, csak a repülőgépet szeretném megnézni.
- Nem cirkusz ez, te csibész! Ha megengednénk, a falu összes vásott kölyke itt zsibongna! – mondta az a bácsi, akit ismertem, traktoros volt.
- Hagyd el, Jóska! Csak nem árthat nekünk egy kis kíváncsi tökmag. – mondta az idegen bácsi, aki városi ruhában volt. – Aztán, mondd csak, Öcsi, olvasni tudsz-e?
- Tudok hát! – vágtam rá.
- Na, akkor mondd meg nekem, mi van a gépre írva?
- A függőleges vezérsík előtt?
- Hogy mit nem mondasz? Honnan tudod te, hogy hogy hívják a gépnek azt a részét?
- Mert szeretek olvasni, meg a repülőket is szeretem.
- Hát akkor, mi van oda írva?
- HA-MEO. – betűztem.
- Úgy van! Sokat tudsz a repülőkről?
- Olvastam róluk.
- Na, gyere, akkor járjuk körbe! Mutasd meg a részeit!
- Jó!
- Jó? Hát neked csak ennyi? Melyik faludbeli kölyökkel barátkozik pilóta?
- Akkor, nagyon jó!
- Na, gyere, te nagyon jó! – Mi ez itt?
- Ez a légcsavar, amit egy nagy csillagmotor hajt.
- Hát milyen az a csillagmotor?
- Olyan, hogy a főtengely körül, csillag alakban vannak elrendezve a motor részei.
- Jól van. Hát az ott mi?
- Ezek a gép fő szárnyai. Ez egy kétfedeles gép. Elől, egymás alatt két szárnya is van.
- És mik ezek itt a szárnyon?
- Ezek? Hát, amik belül vannak, azok a fékszárnyak. Kívül meg a csűrők. A fékszárnyakat fel-, és leszálláskor használják, a csűrőket meg kanyarban, mert meg kell vele dőlni, mint a biciklivel.
- És hátul?
- Azok a magassági kormányok.
- Ügyes vagy. Hát itt, a pilótafülke mellett, mik ezek a csövek?
- A nevükre nem emlékszem, de azt tudom, hogy ezek mérik a magasságot, meg a sebességet.
- Úgy van. Az a nevük, hogy „Pitó” cső. Úgy írják: Pitot.
- Géza! Jön az Elnök! – szólt oda a másik traktoros.
- Na, kisöreg, befelé a gépbe! Lapulj meg, ne nyúlj semmihez, mert mind kikapunk, ha az Elnök itt talál!
- Jó reggelt, Elnök elvtárs!
- Jó reggelt, Géza elvtárs! Mit gondol, végez ma a kukoricással?
- Az ég tiszta, a szél gyenge. Ha kitart délutánig is, akkor megleszünk.
- Hogy az Isten úgy segítse meg magát, ahogy maga segít minket! – kárált egy cigányasszony a közelből, és egyre közelebbről jött a hangja.
- Hát hogy vessek vályogot? Hogy csináljak hajlékot az árva purdéknak?
- Megmondtam, Maris – harsant rá az Elnök, hogy a régi kovácsházról leszedhetik a zsuppot, az jó lesz töreknek. Többet nem segíthetek.
- De hát tudja aztat a tekintetes Elnök elvtárs, hogy nincs emberem, aki felmenne a szalmát leszedni. Az én szegény Boldizsáromra a maguk kombánja dűlt rá. Hát hogy nem sajnálja meg az árvákat?
- Most már aztán eltakarodjál, Maris! Mit tehetek én arról a balesetről? Nem is tudom, melyik volt részegebb, a maga Boldizsárja, vagy a kombájnos. Ez a temetőben, az a börtönben. Eléggé meghurcoltak mindannyiunkat! Ott a szalma, oldjad meg!
- Elnök elvtárs! Ha ennek az asszonynak megfelel, vasárnap segíthetek. – mondta a pilóta bácsi.
- Na, azt már nem! Nem érdemli meg! – Aztán, ne kvaterkázzunk itt! Neked az a dolgod, hogy felszállj, és repülj, neki meg az, hogy eltakarodjon. – Nem látod, hogy ez lezárt terület? Tilos volt idejönnöd, Maris!
A pilóta morogva ugrott be a gépbe. Az öreg szerkezet megremegett, ahogy dübörögni kezdett a nagy csillagmotor. A gép döcögve gurult. A rázkódás, a döcögés egyre ijesztőbb lett, aztán elsimult.
- Pilóta bácsi! Most már előbújhatok?
- A kurva szentségit! Hát rólad meg el is feledkeztem! Hogy lehet ilyen szívtelen az az ember?
- Én azt nem tudom.
- Na, gyere, ülj ide mellém! Még megütöd magad, ha nem vagy bekötve! – Azzal átnyúlt a jobboldali székhez, és jó szorosra húzta az öveket.
- Szép idefent?
- Nagyon! Én is pilóta akarok lenni!
- Tudod milyen gép ez?
- Azt nem tudom.
- Ez egy An-kettes. Egy Moszkító. Egy hűséges igásló.
- Nagyon szép gép.
- Na de beszéljünk fontosabb dologról. Innen fentről meg tudod mutatni, hogy hol lakik az az asszony?
- Aha.
- És azt, hogy hol van a rég kovács háza?
- Azt is!
- Na, akkor mutasd! Repüljünk el fölöttük!
A pilóta jól megnézte mind a két házat, aztán úgy repült rá a kovács rogyadozó házára, hogy a légcsavar mind felfújta róla a zsuppot. Azután kétszer átrepült a kavargó szalmán, de úgy, hogy a propeller azt törekké aprította. Utána hátramenetben közelítette az iskolaudvar felett kavargó töreket, és mind befújta azt a Maris udvarába. Aztán elhúzta az ablakot, és vidáman le is kiáltott: - Itt van a törek, Maris! Vetheted most már a vályogot!
Nagyokat nevettünk, és az olajzöld kukorica felett repkedtünk egész nap az aranyló napsütésben.

Mikor felébredtem, a szél gyengén lebegtette anyám öreg, horgolt függönyét. A nap sütött.
Éhes voltam.
- Mit álmodtál, fiam?
- Csudaszépet!
- Hát aztán, mi volt az a csudaszép?
- Egy Moszkító!

- Egy moszkító?
- Igen, egy csudaszép!
- Elmeséled?

Így lettem íróvá.

*A cím, valamint a kezdő és záró mondat Karinthy Frigyes, Tanár úr, kérem című művéből vett idézet.

Rankine-t olvasva

Rankine-t olvasva


Észveszejtően nyikorog a csuklós busz, a sárga kapaszkodó rudak billegnek szemed előtt, amint a mobil kezedben táncoló, világító téglalapjáról fölpillantasz; Claudia Rankine-t olvasol, aki éppen megállapítja, hogy fekete nő létére egészen kellemesen illatozik a blúza a buszon, amely - feltehetően - zörög vagy nyikorog, és a kapaszkodók szintén billegnek az ember (asszony - akkor huszon- éves, fekete nő) szemei előtt, amint felpillant mobiljából, vagy gondolataiból.
Ő fölteszi szemüvegét, ez különbözteti meg a többiektől, írja, te leveszed és zsebre teszed, mostanában könnyebben olvasol nélküle, egyébként is az elmúlt három hónap során kettőt már elveszítettél buszon billegve, ez a legrégebbi, utoljára három éve hordtad, mielőtt a barátod felesége nem csinált neked egy új multifokálisat. Gondosan hátra lapozott a katalógusban, innen válassz keretet, az utcáról beeső vendégeknek idáig nem lapozunk el, nekünk is élni kell valamiből, ezek az olcsó keretek. Azt hagytad el. Meg egy másikat.
Közben már átszálltál villamosra, az Oktogon metróállomásnál jársz, Claudia Rankine a buszon maradt, talán egy Greyhoundon utazik éppen, majd egyszer még talán megtudod, eláll-e az eső a busz ablakán kívül, amit az imént, szemüvegét feltéve konstatált - talán éppen New Yorkba tart egy felolvasásra, vagy Al Filreis invitálására Philadelphiába - bár oda nem utazik el, hiszen azokon a felolvasásokon mindenki élő youtube streamelésben és video konferenciákon vesz részt kiváltképp ebben a pandemikus helyzetben.
Ismét felpillantasz, mindjárt megérkezel, füledbe zeng "ha valaki ezt nem teszi meg, munkatársaink
kizárják az utazásból", és amint a melletted beszélgető (fehér) nő mondja a másiknak, "az nem a harmadikon van, a másodikon", a következőnél leszállsz.
Bűzlik a levegő a maszk alatt, biztosan a gombás fertőzéstől -- biztos vagy benne, hogy egy maszktól kaptad még tavasszal, és azóta nem sikerült tőle megszabadulni - , megérkezvén le is veszed, lefújod kezeidet alkoholos fertőtlenítővel, bekapcsolod a gépet, és miközben a nap várható eseményeit veszed számba, délután végre eladod a huszonöt éve megvásárolt telket, amely már akkor sem kellett a családban senkinek, és amelyet egy évtizede próbálsz eladni, no magadat azért annyira meg nem törve ez ügyben, és még haza is kellene érni, hogy az egyik, a másikat időben ütő, online programod legalább egy részén részt tudj venni - magadnak tartoznál csak vele -, ismét Claudia történetét olvasva, a háttérben folyton ott zizeg a fejedben - szívedben (?) - egyfajta önvád: harmadszorra már elutasítottad, hogy segítsél, bár igaz, kerek-perec megírtad, az előző(ke)t nem kell megadni, de mégis elutasítottad, hiszen ez mégsem tartható a végtelenségig ismétlődően hatvahármon felül így hét év után.

2020. Okt. 7. 7:00

Azt mondták

Azt mondták…

Azt mondták nekem, hogy énekeljek szépen. Pontosan kettő mérőig tartsam a félhangot, és négy nyolcad alatt énekeljem ki a nyújtott ritmust. Sápadtan ültem a padon, mikor megnyertem a dalverseny első díját. Senki nem tudta, mennyire fájt törött bal karom, a kékes jégen mekkorát koppant, mikor annyit számoltam, s a nagy igyekezetben megbotlottam. Azt mondták nekem, hogy a labdát pontosan dobjam be a kosárba, mert ez kosárlabda. A pöttyössel az udvari, meszelt falon gyakorlatoztam. Megtettem. Térdem roppant bele, mikor a nagy lendületből visszatérve a talajra estem. Azt mondták nekem, hogy a játékban legyek ügyes. Egyből kötéltáncos akartam lenni. Figyelmesen lépkedtem a játszótér vaskorlátján, egyik cipőm orra a másik cipőm sarkával szépen összeért. Mindkét kezem kitártam, felnéztem az ég felé. Derekam nagyot reccsent, mikor a földön hanyatt feküdtem, s a kórházban minden oly fehér, oly csöndes volt a műtét előtt, míg el nem aludtam, addig. Azt mondták nekem, táncoljak kecsesen, mert a nő így szép. Ó, gyönyörű fehér ruhába öltöztem, a városba látogató férfivendégek kezébe még virágot is vittem. Így akarták, hát így lett. A táncórán szorosan fogtam a bordásfalat, számoltam, lábujjhegyen pipiskedtem. Egészen addig, míg bokám is kilazult, s mikor senki nem látott, este alig tudtam összeszedni vértől szivárgó testem. Később azt mondták nekem, beszéljek hangosan, érthetően, hogy mindenki megértse. Hallgatóságom akadt elég. Kitartóan figyeltem gégerákos apám logopédiai leckéit, mígnem hangszálaim begyulladtak, s én sem tudtam megszólalni. Még el sem tudtam tőle búcsúzni, mondtam a magamét akkor is. Sírja előtt néma vagyok azóta is. Végül azt mondták nekem, higgyek a jóistenben, a vallás, az erős hit megsegít. Elővettem elsőáldozó képem, ahol kezem imára kulcsoltam, a fehér fátyol eltakarta arcom, vállamig ért, s naiv alázattal, hiszékenyen álltam a templom ajtajában, két drága nagymamám ölelésében. A katekizmusra már nem jutott idő, mert a képet addig-addig nézegettem, míg szívem dobogását egy vérrög állította meg.
Itt vagyok. Itt roskadozom. Most én mondom. Ne mondjatok ti semmit! A révész már vár, s hiába suttogja az ördög, már nem tudok, annyi minden után nem tudok rossz lenni, nem tudok más utat választani. Pedig hogy szeretnék! S ha lenne utolsó kívánság, egy cseppet sem feszülnék, azért is rossz lennék, s inkább lazán, vér nélkül szétesnék. Ti csak hagyjátok az embert élni, ne akarjatok tökéletest faragni. Tudjátok meg, hogy az élet úgyis keresztre feszít mindenkit!

Egy valami mégis nyugtalanít. És ha mondjuk te az ördögnek is megfelelsz? Ha a rosszban is tökéletes tudsz lenni? Akkor még megtorpanna a két part közt velem, s örök magányban hagyna a révész. Persze ti akkor már rég mosnátok kezeitek, közömbösen szemet hunynátok csorgó vérem felett, és nem mondanátok semmit…

Papírsárkány

Papírsárkány


És Zsan csak rajzolt, csak rajzolt. A tanító is azt mondta, csak nyugodtan töltsön ki minden üres felhőt az égen, de ő más miatt rajzolt. Zsan egy hatalmas pláza plafonján sárkányokat látott. Mindez Párizsban történt. Hosszan nézte őket lentről, fejét hátra döntötte, még a nyaka is megfájdult. Fehér, kövér sárkányok voltak ők hosszú farokkal, nagy pofában vicsorító fogakkal, mégsem voltak félelmetesek. Mintha egy fekete öltönyös férfi, egyenesen a Világ Ura mozgatta volna őket fehér kesztyűjének ujjaival. Mintha cérnaszálon lógtak volna, s légiesen forogtak körbe-körbe egymás nyomában. Mondom, a hasuk volt feltűnően kövér. Fejüket szinte verdeste a kupola csúcsa, de kijárat nem volt sehol. Máskor meg-megálltak, vánszorogtak, majd könnyedén lebegtek a kör vonalában, jámboran és nyájasan. Akárcsak egy vidámpark szüntelen forgó, szédítő körjátékában, ahol sárkányok nyomultak egymás farába, Zsan gyermekkorában. Azért valószínűleg reménykedtek, csak kijutnak majd valahogy. Ezek a felhizlalt, kipukkadni készülő, nyálcsordogálóan békés és anyányi sárkányok.
- Nem mehetnek ki, Zsan, a sárkányok vadak. Még majd felfalják az embereket - jegyezte meg a pénztáros.
Zsan tudta és érezte, hogy ez nem igaz. Ők jó sárkányok, miközben a világban annyi gonosz ember sétál, akik szabadok. Zsan vitatkozni nem akart. Innentől kezdve mindig rakott zsebébe krétát és tollat. És Zsan rajzolt. Rajzolt mindenhova, papírra, falra, aszfaltra. Mert a szó nem tudott feltörni, könnyebb volt befalazódni a rajzok vonalaiba.
- Miért ilyeneket rajzol, Zsan? - kérdezte tőle a vonaton a kalauz.
És tényleg. Zsan rajzolt sok zárt kockát és kört, csukott ajtót és ablakot, tojáshéjba zárt tojást, felvágatlan tortát, szemére vak leányt.
- Nyisd ki a rajzokat! - figyelmeztetett apa.
És Zsan szót fogadott. Felnyitotta a kocka lapját, elvágta a kör vonalát, a tojást megfosztotta héjától, a tortát felszeletelte, az ajtót és ablakot kitárta, a vak leány szemét felnyitotta. Ekkor eldobta a krétát, a toll kifogyott.
- Most már engedjétek ti is ki a fehér sárkányokat! - közölte Zsan a pláza igazgatójával.
Nemsokára egy madzag lógott le a nyitott ablak párkányáról. Zsan tudta, hogy neki szánták a madzagot. Bele is kapaszkodott, húzta a kövér sárkány felfelé, mint szárnyai húzták egyre fentebb Ikaroszt. Mielőtt lezuhantak volna, Zsan halkan a sárkányhoz szólt.
- Te sárkány! Én hittem benned, de azt nem gondoltam, hogy ártatlan papírsárkány, csupán dekoráció vagy. Miért nem mondtad? (Már elfelejtették, hogy a fehér ártatlan, a papír zizeg, és a szél kellemesen is fújhat.) Talán hamarabb szabad lehettél volna. Ám az is lehet - folytatta lassan -, hogy miután hasznod oda, összegyűrtek, felgyújtottak volna. A vakság konok és ostoba, a tévedést beismerni nem könnyű dolog. Örülök, hogy találkoztunk!
Néhány év múlva Zsan kishúga futkározott a Párizs melletti zöld határban. Kezében madzag, s a madzag másik végén egy fehér papírsárkány felfelé, az ég felé tartott. A kislány elengedte a madzagot, szemével követte a határtalan szabadságot. A kék eget felhők díszítették, Zsan bezárkózott az egyik felhőbe, az volt az otthona. És csak rajzolt, csak rajzolt. Fehér, kövér, anyányi sárkányokat, kik békésen megtöltötték a fehér foltokat. Miként a Föld, lassan körbe-körbevonultak, s mikor nyáluk csordogált, kövér esőcseppek hullottak. Sok helyen most is embersárkányok viaskodtak, míg ki nem pukkadtak. Játék a világ! És az írás? Fehér papíron fogant bezárt betű, széldal, mely felrepít és elborzaszt. Eldobható kellék, másolat, játék a szavakkal. Papírsárkány! Tudtad?

 

Mici

Mici

- Apád sírján találtam. Hárman játszottak a márványlapon. Kettő elszaladt, ez meg odajött és rám nyávogott. Az anyjuk nem volt sehol. Nézd meg, hogy fiú-e vagy lány, hogy nevet adjak neki.
A férfi gyengéden, a nyakbőrénél fogva fölemelte a kismacskát. Az, miközben farkasszemet nézett vele, farkát a hátsó lábai között a hasához görbítette. Csak vissza kellett hajlítani. Lány volt.
- Akkor mostantól Mici lesz a neve.
Az özvegy még nem volt hatvan, és ötvennél is fiatalabbnak nézett ki. Fő mozgatója a határozottság volt. Fia gyakran eltűnődött: ilyen anya mellett hogyan is kerülhette el, hogy homoszexuális legyen. Talán úgy, hogy az apja, míg élt, az anyjánál is keményebb volt, ugyanakkor hajlékony, mint az acél.
Mici megbecsülte magát. Boldogan falt minden maradékot, a tepsijébe végezte a dolgát és hálás volt a legkisebb figyelmes gesztusért, simogatásért is. Már koraősszel, amikor hozzájuk került, a radiátorok valamelyikét választotta hálóhelyül, és ezen akkor sem változtatott, amikor azok felforrósodtak. Igazi igénytelen cirmos volt, soha beteg vagy ingerült, egész nap ellézengett egyedül is a lakásban. Derűsen fogadta az érkezőket, és ugyanúgy búcsúzott a távozóktól.
Kellemesebbé tette az életet. Lehetett játszani vele. Ritkán kezdeményezte, de mindig készen volt rá. A lakásban a kárpitozott bútorok öregek voltak, nem tett feltűnő kárt bennük a körömélesítés.
A nyár egy vízparti vityillóban telt. A férfi és anyja egymást váltották, csak a macska volt lent végig. Sokszor elcsavargott, máskor vendégei jöttek, idegtépő csecsemősírással vitatkoztak az ablak alatt. Lehetett dühöngeni vagy nevetni, érdekesebb volt a nyaralás.
Mici hazafelé, a Trabant kalaptartóján is jól érezte magát. Amikor nem aludt, az előzni készülő sofőrökre mosolygott.
Otthon mintha kevésbé találta volna a helyét. Gyakrabban sírt, hogy már büdös a vécéje (egy kiszolgált tepsi), homokot kéne cserélni. A radiátoron szunyókálásról is leszokott, a játékossága sem volt a régi. Felnőtt – gondolta a férfi. Akkoriban volt elég dolga, sokszor éjfél felé tért haza, nemigen törődött a macskával. Azon a hideg októberi éjszakán is merev fáradtsággal lépett ki a liftből. Furcsa nyiszogás ütötte meg a fülét. Nem törődött vele, mert csak aludni vágyott, de mégis megtorpant. A hang az emeleti kukából jött. Az iszonyattól kapkodni kezdte a levegőt. Nem akarta látni. Ha akkor tudja meg, amikor belép a lakásba, talán kezet emel anyjára. Így is keményen kellett fegyelmeznie magát. Mici a fürdőszobában egy rongyon feküdt, keservesen nyávogott.
- Hányat dobtál ki? – kérdezte az indulattó reszketve a férfi.
- Hármat, de előbb vízbe fojtottam őket mutatott az anyja a vérszálas, opálos vízzel teli zománclavórra. Kicsi korában ebben fürdették a férfit.
- Élnek. Nyávog a kuka.
Tudta, hogy az anyja átélt egy ötven napos ostromot, látott embereket meghalni, hullákat cipelt és lódögöt evett akkoriban. És ez csak egy volt korosztályának megpróbáltatásai közül. És a férfit is tárgyként kezelte, nemhogy az alsóbbrendűnek vélt állatokat.
„De hogy az anyám ilyet tegyen egy másik anyával…”
Visszament a folyosóra, már gyűjtött annyi erőt, hogy felnyissa a kuka fedelét. De már nem volt mozgás, nyiszogás, a kiscicák kihűltek.
Visszatérve a lakásba éppen meg tudta akadályozni a negyedik gyilkosságot. A kicsit pár hónap múlva egy barátnő magához vette.
Micivel télen és tavasz elején nem volt gond. Visszamerészkedett a radiátorokra, hagyta magát simogatni, törleszkedett. Közben eljött az ideje a lakás felújításának, amit már évek óta terveztek. Aznap, amikor a festő-mázoló letette az asztalra a költségvetést, Mici megbolondult. Órákig tartó rohamaiban keservesen nyávogott, sírt, morgott. A hall szőnyegén „radírozott” a fenekével, hányta-vetette magát. Az anya másnap kérdezés nélkül elvitte az állatkórházba, ahol Micit ivartalanították.
Három nap múlva vitte haza a nyomorultat. Az rögtön bemászott a kihúzott fotelágy alá, onnan újabb három napig nem lehetett kicsalogatni. Amikor végre kijött, kimért lett és távolságtartó.
Rövidesen megkezdődtek a munkálatok. Micit a férfi egy ismerősnek adta, kertes házba.
Amikor készen lettek, nem a macska volt az első gondolata. Újabb hetek múlva hívta fel az ismerőst.
- Ne haragudj, szólnom kellett volna, olyan kínos…
Micit másfél hónappal korábban elcsapta egy teherautó. A kertben temették el.
Az újjávarázsolt lakásban már nem is hiányzott annyira.

Találj partnert a közeledben!

SOMOGYI FERI:     Találj partnert a közeledben 

Utáltam a karácsonyt világ életemben. A szentestét a legjobban. Azt a sok körítést, amíg eljutunk az ünnepig, mert azt akarjuk, hogy minden tökéletes legyen. Végül nem lesz az. Hogyan is lehetne, hiszen a Jézuska sohasem Julit hozta nekem ajándékba. Pedig már évek óta őt kértem.

Tavaly, egy pillanatra azt hittem, minden megváltozik, amikor megláttam azt a lányt. Egy társkeresőre regisztráltam fel a vacsora alatt. Annyira sós volt a hús, hogy inkább a telefonomért nyúltam. Csak pár perc volt az egész. Azt ígérték, nem kell messzire mennem. Találjak partnert a közelemben. Erre vágytam. Mire kibontottuk az ajándékokat, már meg is volt a koordináta, és az idő, amikor ott lesz a nő. És tényleg. Lementem cigizni, és két sarokra ott volt ő. Azt hittem távolról, hogy a Juli az. Úgy tűnt. De csak a tengerkék szem stimmelt. Vörösre festett haj, kissé mackós termet, pepita körmök. Azt mondta, menjünk fel hozzá, van egy szobája, ahol tudunk beszélgetni. Alig léptünk a kis levegőtlen helyiségbe, máris azt mondta, csináljuk, fél éve nem volt senkivel. Valóban, nem is nyikorgott az ágy. És nem is volt időm senkire gondolni. Egyszerre húzta le rólam a nadrágot és az alsóm. Már értettem, amit az előbb mondott, hogy kiváló operátor, mindig időre elvégzi, amit rábíznak. Nincsenek akadályok, amik pedig felmerülnek, le tudja küzdeni. Nem volt esélyem. Elmerültem benne. És még a nevét sem tudtam meg. Csak azt, hogy ez ennyi volt. Nincs folytatás. Neki én kevés vagyok. 

Rohantam haza. Sietve nyitottam az ajtót. Orsi ölelt meg rögtön, anyósom pedig megjegyezte, hogy a cigaretta káros az egészségre. Megittam egy fél unikumot, utána egy kávét, közben arra gondoltam, holnap is jó lenne találkozni valakivel. Persze ebből nem lett semmi. Az én szüleimnél voltunk, vittük a gyerekek ajándékait is. Minden évben ugyanazt kapják. Ruhát és társasjátékot. Csak az utóbbinak örülnek. Főleg a logikai és IQ-s játékoknak. Tudják mindenre a választ. És ez így van jól. Egy dolga van a gyereknek, tömje a fejébe a sok haszontalannak látszó információt, és maradjon ebből valami az órára, amikor számot kell adni belőle, és mire felnő, álljon össze ebből valami egységes világkép. Ezt akarjuk formálni, mi szülők is. De nem igazán figyelnek ránk. Csak ilyenkor, társasozás közben. Ha egész évben nem is, most elvárják, hogy velük legyünk, és játsszunk az utolsó leheletünkig. Anyósom lóg csak ki a sorból. Neki bármilyen válasz jó, csak haladjunk. Együnk már. Igyunk végre valami jófajta olasz bort. És már indulna is, de anyám mindig rászól, hogy a parti végén, majd akkor állhat fel az asztaltól. A gyerekek élvezik a játékot, és a civódást is a nagyszülei között. Én kevésbé. Ma is, mint az utóbbi harminc évben, anyám mondja meg helyettem a helyes választ. Semmi sem változott gyerekkorom óta. Nem szeretem a karácsonyt. 

De talán az ideit fogom. A Jézuska ugyanis elhozta őt. A Julit. Alig akarom elhinni. Eljött hozzánk az anyósommal. Azt mondja, a partnere lemondta, és a szentestét nem akarta egyedül tölteni.  Csak őt nézem egész este. A tökéletes nőt. Próbáltam mellé ülni, de Orsi mindig közénk furakodott. Láttam Juli arcán az elnéző mosolyt. Én nem vagyok ennyire megbocsátó. Úgy érzem, nem bírom tovább. Julit akarom. Őt szeretem. Vele akarok lenni. Csak vele. 

Anyósomnak be nem áll a szája. A munkatársnőiről pletykál, mint mindig. A gyerekek az ajándékokat forgatják, próbálják kitalálni, mi lehet a csomagolás alatt. Orsi a csillagszórót nyomja a kezembe, hogy lám elfelejtettük, de még időben észrevette. Igyekezzek már. Juli jön oda segíteni. Érzem a lágy parfümjét, elbódulok kissé, itt van, tényleg ő az, érzem a pórusait, ahogy egymáshoz ér a kezünk. Hogy vagy, kérdi. Engem már szétfeszít ez a nagy szeretet, felelem. Felkacag. Édesen nevet. Ahogy kell. Nem úgy, mint egy asztmás jegesmedve. Mindig megijedek, amikor Orsi nevet. Mintha repedne a jég. Félelmetes. Nem lehet megszokni. Mióta Juli itt van, nem is akarom. 

Feltekerek néhány csillagszórót a fenyőfa ágaira. Olyan magasra, ahol már csak mi érjük el. Juli és én. Egymásra nézünk, és bólintunk. Szeretem ezt a hosszú, szőke nőt. A kicsit hosszú orrát, túl piros száját, a tincsei közül kikandikáló füleit, gyönyörű, tengerkék szemeit. Ha nem lenne itt a családom, most biztos megcsókolnám. Így csak az öngyújtómat helyezem a tenyerébe. Pár pillanat múlva, miközben pattognak a szikrák szerteszét, és azt hiszem, a sötétben mindenki ezt figyeli, Juli mögé lépek, és átölelem egy pillanatra. Ráteszi a kezét az enyémre, és lefejti magáról. Persze, így helyes. Még megláthatnak. 

Érzem, innom kell. Töltök mindenkinek vodkát, vörösbort, sört, ki mit kér. Én csak narancslevet iszom. Sok vodkával. Csak Orsi meg ne lássa. Ma még vezetnem kell.

Juli lép mellém. Vörösbort kér. Tartja a poharát. Figyelj, csilingel a hangja, hagyd abba ezt a játékot. Csak sógorok vagyunk. Semmi több. Oké?

Nem várja meg a választ. És mit is mondhatnék? Iszom inkább még egy narancslevet. Erősen feljavítva. Nem értem Julit. Miért jött? Miért? Tudja, hogy szeretem. Tudja. Érzi. Vibrál köztünk a levegő, a világmindenség. Még tizenöt év után is.  

Szeretem Julit. Nem értem miért, hiszen azt mondta annak idején, másfél évtizede, de lehet annak már tizenhat éve is, hogy nem megy, nem tud rám koncentrálni. Neki a futás az élete. Oké, de a szerelem, az szerelem, feleltem. Széttárta a karjait. Ez csak az én problémám. Ő konkrétan nem szerelmes. 

Amint összejöttem Orsival, Juli máris abbahagyta az atlétikát. Orsi még két évig kajakozott, csak aztán tette le a lapátot. Amint kiderült, hogy terhes. Lacikával. Bűn rossz kölyök. Nem is értem, miért akartunk másik gyereket. Orsi akart. Lett is. Zsófi. Ő szerethető, simulékony, egy szavam sem lehet. 

Csak Juli. Ő hiányzott egész életemben. Az a Juli, akit szerettem. Aki elbűvölt egy felolvasóesten. Arról írt, milyen futni. Mit érez közben. Az elrugaszkodás, a suhanás, a beérkezés. A hatása alá kerültem. Odamentem hozzá, beszélgettünk, majd kijártam az edzéseire, ott voltam minden versenyén. Mint egy agár, úgy futott, gyűrte le a távolságot. Az arca is megnyúlt, agárszerűvé változott. Szerettem. Szerettem, ahogy fut, ahogy nevet, amint átveszi a díjat, ahogy nyilatkozik a riporternek, amikor megkérdezik, mi a titka, hogy mindig ő nyer. A kitartás, feleli, hogy nem adja fel soha. 

Ebbe az életbe nem sok egyéb fért. Én is csak néha, mellékzöngeként. Azt mondta, a húga lenne az ideális nekem. Bár még csak tizenhét éves, de tudja, rajong értem. A verseimért, amit neki írok, de aztán mindig Orsi szokta felolvasni. Annyira átéléssel adja elő. És tudja, vett nekem egy sálat, egy piros selyemsálat. Biztos jól állna. Orsi a macsó srácokat szereti. Meg engem. De az a sál sokat javítana. 

Nem hittem ebben az egész Orsi dologban. Tánciskolába járt, mert készült a szalagavatójára. Megkért legyek a partnere. Vállaltam. És passzoltunk. Nem volt jó táncos, de kitartó. Az ünnepség is jól sikerült. Nem lógtunk ki a többiek közül, pedig sűrűn elrontottuk a lépéseket. A tánc után a végzősök siettek egy diszkóba, mi pedig ott maradtunk a rendezvényen. Juli, meg én. Táncoltunk egész este, egy twist-versenyt meg is nyertünk. Amikor a díjat átvettük, éreztem itt a vissza nem térő alkalom. Megcsókoltam. Visszacsókolt, Még egy percig forgattuk egymás szájában a nyelvünket, aztán eltolt magától. Ezt most itt hagyjuk abba, kiáltotta. Ennek semmi értelme. Vége. Érted? Én ezt nem akarom csinálni. A futás az életem, nem te. Sarkon fordult, és sietős léptekkel távozott. Néztem utána, amint két kézzel is próbálja letörölni arcáról a nyomainkat. 

Nem láttam azóta Julit. Az elmúlt másfél évtizedben szebb lett. Csodaszép. Igazi nő. 

És ma is szeretem. Vagy megint? 

Tudom, én vagyok a hibás. Meg kellene békülnöm a sorsommal, az életemmel. Orsi úgy szeret, ahogy kell. Beburkol a szerelmével. Körbevesz a szívével. A testével. És jó. Azt hazudom, hogy jó. Becsapom magam. Tudom.

Julit szeretem. Most, hogy itt van, biztosan tudom. Azt akarom, hogy ő is tudja. Odamegyek hozzá, és leöntöm borral a blúzát. Aztán csak állok, és nézem, majd a lábai elé térdelek. Ott guggolok előtte, a kezét a kezemben tartom, ilyen közel tizenöt éve nem voltunk, tengerkék szemébe nézek, elmosolyodik, végem van, érzem, ennek következménye lesz. Elpirulok.

Orsi választ szét bennünket. Magával rángatja Julit a fürdőszoba felé, miközben rám rivall, hogy tegyem már magam hasznossá, és töröljem fel gyorsan a bort a szőnyegről. Anyósom megelőz, mielőtt észbe kaphatnék, már törli a szőnyeget, a talpam, az asztalt, a tévét, a fenyőfa alját. Látom rajta, azt sem tudja, mit csinál. Észrevette. Tudom, hogy észrevette. 

Elszívok egy cigit, kiáltom, veszem a kabátom, anyám utánam szól, hogy sálat és sapkát is vigyek, de én már kiléptem az ajtón, és szaladok le a lépcsőn.

A ház előtt gyújtok rá. Hosszan tartom bent a füstöt. Meg kell nyugodni. Át kell gondolni. Nem történt semmi. Túlreagálom a dolgot. 

Van egy cigid, hallom a hátam mögül. Ezer közül felismerném ezt a hangot. Persze, felelem. 

Amikor tüzet adok, ismét a kezem közt érezhetem az ujjait. Nehezen gyullad meg a cigarettája.

Kettőt szív belőle, máris eldobja. Tudod, menyire utállak most, kérdi. Nem, felelem. Kiveszi az ujjaim közül a cigit, az ajkához emeli, beleszív, majd a füstöt az arcomba fújja. Hát, ennyire. Eldobja a cigit, és az arcát odatartja elém. Egy apró csókot lehelek az ajkára. Ő azonban máris átkarolja a nyakamat, és nincs visszaút, menthetetlenül csókolózni, ölelkezni kezdünk.

Orsi hangjára riadunk fel. Ti meg mit csináltok? 

Úgy teszünk, mint akik meg sem hallották. 

Kérdeztem valamit. 

Öleljük egymást még szorosabban.

Abbahagynátok egy pillanatra? Meg kellene ezt beszélnünk.

Juli a kabátom alá bújik. Onnan kiáltja.

Visszavágó kishúgom. Az van, hogy ez kurva jó. Ölelj, te mafla. Ezt akartad nem?

Igen, ezt akartam. Julit. Megkaptam. Imádom ezt a karácsonyt.

Karácsonyi ajándék

Karácsonyi ajándék

   Csilingel a kristálypoharak hangja, hófehér ünnepi terítő kerül az asztalra, és a csak ünnepekre elővett porcelán. Megadják a módját, hiszen karácsony van, szenteste, öröm, szeretet, békesség.

    A házaspár már elegáns ruhában, kis fekete a nőn, illatfelhővel, a stólaként használt lepkekönnyű sál a fotel karfáján várakozik. Elegáns zakó, nyakkendő a férfin, igazi márka, ebben a házban hamisat, bóvlit nem használnak. Ha vendéglőbe mennének vagy operába, mint szoktak minden évben a Szentestén, akkor előkerülne szmoking is, de ma otthon maradnak, hisz vendégség lesz, testvérét várja a férfi Dániából. Öccse nagyon ritkán jár haza, leköti a munka, vállalatot vezet egy ideje, és ez igénybe veszi minden erejét és idejét. Nagy nemzetközi cégnél tevékenykedik, ha jut pihenésre egy kis lehetősége, akkor valami egzotikus országba utaznak feleségével, ahol kifekszik a napra, áztatja magát a meleg tengervízben, s úgy kiszolgálják, mint egy herceget. Az asszony is a cégnél dolgozik, kisebb beosztásban, de az állampolgári jogok minden előnyével: ő ott született, az öcsi csak bevándorolt.

   A férfi ellenőrzi, be vannak-e csomagolva az ajándékok, felesége bosszúsan bólogat, hát persze. Ugyan nem ő csinálta, rábízta az eladónőre, aki szakszerűen elvégezte a feladatot, sokkal hozzáértőbben, mint ő, hiszen ilyenkor százával veszik a parfümöt, ha nem is olyan méregdrágát, mint ők, és a bolt grátisz csomagol. Különben is, mit rázza a rongyot a saját öccse előtt, minek akar mindig túltenni mindenkin…

   Mikor jönnek vajon, pislog az órára a nő, és megnyugodva látja, még alig múlt dél, semmivel sincsenek elmaradva. Az öcs a nejével már tegnap megérkezett a városba, de későn, és a szállodából telefonált, nem maradnak itthon, csak ezt az egy estét töltik el velük, hiszen évek óta nem találkoztak. Utána tovább repülnek Balira, két hétre. Tulajdonképpen hízelgő, hogy miattuk megszakítják a pihenésüket. A férje bezzeg nem szakítaná meg, a szüleivel sem szoktak együtt karácsonyozni, húsvétozni, csak levelet ír, vagy ajándékot küld. Nyáron elmegy két napra hozzájuk, aztán kész. Így hát ő sem hívhatja apját, anyját.

   Nehogy leégjen a szarvas, nyugtalankodik a férj, de finom illatok szállonganak, pánikra semmi ok, a biztonság kedvéért azért beles a sütőbe, minden rendben, hálistennek. Ki akar tenni magáért, megmutatni, hogy ő sem akárki, ő is vitte valamire, még ha öccse az egyetemet ösztöndíjasként, kitüntetéssel végezte is Oxfordban, s utána mindjárt sikerült külföldön elhelyezkednie, hogy attól kezdve töretlen ívet fut be karrierje. Közben megnősült, elvette ezt a dán nőt, akivel már tizenéves gyereket nevelnek… tényleg, hány éves is most már a fiú?

   Hát, már lassan egyetemre megy, számolgat a nő, miközben azon töri fejét, hány éve találkoztak utoljára, és milyen keveset tudnak egymásról. Ők is hajtanak, saját vállalkozásukat fejlesztik, a szülőkre sincs idejük, hisz a gyerekekre is csak kevés. Még jó, hogy a szomszéd Lili néni vigyázott rájuk éveken át, cserébe szinte eltartották… Lili néni már nincs, szüleiknek most is postán adták fel az ajándékot, férje szerint senki sem kívánhatja, hogy a jeges utakon csúszkáljanak hozzájuk a világ végére…

   Megérkeznek a vendégek, nagy ölelkezés, puszi, puszi, a nő irigyen lesi a dán asszony ruháját, ékszereit, és megállapítja, ő sokkal jobban ad magára. Annak egyszerű, dísztelen az öltözéke, semmi rafinéria, semmi márkajelzés, arca is festetlen, csak leheletnyi rúzs, és egy szem gyöngy a fülbevalója, szemben az ő vastag arany karkötőjével, hatalmas fülbevalóival, kozmetikusnál csináltatott sminkjével. Megnyugszik, nem vallanak szégyent az ajándékaikkal, bár ebben eddig sem kételkedett igazán, hisz egy vagyont költöttek a parfümre, arany nyakkendőtűre és egyebekre, hiába ellenkezett. Megtérül ez majd, erősködött a férje, amikor vásároltak, nyilván azok is szép ajándékot hoznak nekik, meg aztán mennek ők még vendégségbe az öccséhez…

   Finom volt az ebéd, a kacsamell rózsaszín és forró, a pezsgős káposzta, halászlé isteni, a mártás nemkülönben. Közben a gyerekeket kérdezték, ó, hát a két fiuk már a hegyekben síel, az Alpokba utazott az osztály, magukban töltenék a szentestét, ha az öcs be nem jelentkezik. De hol az ő fiuk?

   Ó, mondja a férfi, az most meleg helyen karácsonyozik, Afrikába utazott két hétre, ingyenmunkára, a határ nélküli orvosok szervezetével, ezt kérte karácsonyi ajándéknak.

   Hogyan? A házaspár megrökönyödik. Micsoda ötlet…

Nyilván orvosira akar jelentkezni, nevetgél a férj, jó lesz neki egy kis kapcsolati tőke majd a felvételinél, de az öcs tiltakozik. Szó sincs róla, ügyvédnek készül. Ha ezt kérte, hát ezt kérte, a házaspár vállat vonva összenéz, elkönyvelik magukban, furcsa gyerek a kis dán asszony fia. De szóval nem mondják, sőt, egymás szavába vágva lelkesen dicsérik a gyerek jó szívét, empátiáját.

   Menjünk át a nappaliba, indítványozza a férj, és egy konyak mellett nézzük meg az ajándékokat. Büszkén nyújtják át az angyalkás papírba, csillogó flitterekbe bűvölt drágaságokat, elhárítva az ellenkezést, és csodálkozva nézik a két díszes borítékot, amit cserébe kapnak. Bontsátok csak ki, biztatja őket az öcs, remélem, meg lesztek elégedve, bár nem tudtuk előre, féltünk, örülni fogtok-e, de miután az előbb annyira dicsértétek a fiunk jó szívét…

   Angol a szöveg, nem is értik, de látják a díszes, merített papíron a nevüket és a számjegyeket. Mi a csuda, pénzt adnak ajándékba…? Kétszáz-kétszáz euró, kábé százezer, ha átváltják, de hát hogy van ez…?

   A dán asszony elmagyarázza, mert látja arcukon az értetlenséget. Elmondja, befizették a nevükben egy segélyszervezetnél az összeget, ők küldték köszönetük jeléül ezeket a leveleket, a pénzt az éhező afrikai gyermekek étkeztetésére fordítják. Azt gondolták, nekik is megvan mindenük, jobban fogják érezni magukat karácsonykor, ha arra gondolnak, juttattak valamit szerencsétlen afrikai szegényeknek is. Ők is befizettek saját nevükben ugyanennyit. Ugye nem probléma…?

   A nő ránéz férje elhűlt, hitetlenkedő arcára, és majdnem elneveti magát. Vagy sírjon inkább, tűnődik, hiszen ők sem érnek rá többet törődni saját rokonaikkal, és annyi szegény éhező van itthon is… Elhatározza, jövőre idehozza az összes szülőt, nem engedi többé karácsonykor is magukra hagyni őket.