Leonardo tévedése

Leonardo tévedése


A minap Firenzével találkoztam. Hídjai sorakoztak parttól partig. Emberekről mesélt, hogy a nyár micsoda izgalmas, néha irgalom a zsúfolt utcák élete.
Az Uffizi liftjei tömve. Megelevenednek az arcok, tájak, korok. Szemtől szemben valóságról. Olajfesték titkos összetételében örökös vonalak bilincsben. Föstők göröngyös vagy gazdag élete, ecsetek szőrszálaiból ivódtak a vászon hátára. Képkeretek fojtogatásában a századok.
Parádés a felhozatal.
Amikor korán sötétednek a napok, élénkebb lesz a látvány. Bizsergető odaadással szólt az éjjeli látomás. Apró, finom mocorgással mozdult a hermelin. Puha talpa földet ért. A Hölgy értette a mozdulatot. A képkeret üres lett. Az Arno fölött kellemes, hűs fuvallat karolta őket. Útjuk kettévált. A vízpart fái a hidakat vizslatták. A Hölgy víztükör mámorában hajolt le a hídról és látta a festői varázslatot. Arca villódzott a szépséges mélyben. Lámpák fénye festette élővé. A hajnal magáévá tette a kínálkozó csodát. A hermelin már várta őt. A híd boldogan vitte a Hölgy andalgó lépteit. Pillangó könnyedségével haladt. A hajnali fények karjaiba simulva, úton hazafelé tartott a rúdtáncosnő.

ANTIGO KEDVES NEJE

Antigo kedves neje

 

Én nem vagyok államügyész. Egy barátom az. Barátom? Könnyen osztjuk ezt a szót, oly’ könnyedén –
és felelőtlen – mint ahogyan manapság ügyészek, államügyészek kérik a büntetést, amit a bírák
szintén ily’ könnyedén ki is szórnak. Államérdek, gazdasági érdek, társadalmi érdek! Halljuk nap, nap
után, akkor is, ha nem akarjuk, mindig ez dörög. Aki az érdekek ellen van, az nem érdektelen, hanem
ellenség. Azt meg, mint törciből tudjuk, meg kell semmisíteni. Mint mindig, most is: 2215-ben.
Barátomat nem Antigonak hívják, természetesen feleségét meg nem Antigonénak. Hogy is lenne
ilyen neve valakinek manapság, amikor a hivatalos, egyedülien használható nyelv a bolygón, és az
egész galaktika világban az angol. Így írunk, olvasunk – álmodni még nem akarok! –, így írják a
törvényeket. Aki nem érti, az így járt, attól még „a törvény nem értése, nem ismerése…”. Több, mint
száz esztendeje ez az állapot!
Törvényekre szükség van, ezt is kijelentem. Láttuk, mit hoz az anarchia. Minden egy pillanat alatt
összeborult. A nép ordított, az utcán, munkahelyen, otthonokban, egyre többen és többen,
ordítottak és ordítottak, aztán… megindultak. Neki a rendnek, a mindent leszabályozónak.
Aztán nem lett már rend, csak rendetlenség. Mindenki tette, ami jólesett neki, tette szabadon.
Boldogan. Míg… nem találkozott egy nála erősebbel. Darwinra gondolhattam akkor: egymást ette a
tápláléklánc.
Dr. Mr. Antigo (ma már, mint tudjuk, csak családnév van, a keresztneveket a kereszténységgel együtt
eltörülték, törvényileg) ügyész, államügyész. Középidős. Törvény által egyre fiatalított, mivel ma már
a hetven évesek középkorúaknak minősülnek. A nyugdíjkorhatárt kilencvenre tolták, vagyis tegnap
jelentették be – győzelem, győzelem, heuréka – hogy kilencven és ötre.
Dr. Mr. Antigo jó ügyésznek tartotta magát. Az ügyészek alapvetően büntetőjogi területen dolgozó
jogászok, akik a bíróságon a vádat (az állam büntetőhatalmi igényét és a sértetti oldalt) képviselik. A
büntetőper célja a megtörtént eseményekhez minél közelebb álló igazság felderítése, és eszerint a
vádlott elítélése vagy felmentése. A vád alapja bűncselekmény – hogy akkor, aznap, abban a percben
mi a bűncselekmény, azt a törvény mondja meg.
Dr. Mr. Antigo már azelőtt hirdette az absolute zero toleranciát, mielőtt ez törvény nem lett.
Dr. Mr. Antigo a törvényeket tudta, minden nap bújta, állítólag még esténként is, hogy egyes pletykás
munkatársnője szerint ezért nem lett gyermeke, nem ma, hanem korábban sem, mivel ügyészünk a
munkájának élt, reggel, délben, este és szabadnap, és felesége csókolása helyett is a törvénytárt
csókolta. Azonban Dr. Mr. Antigo valamit mégiscsak nem tudott, vagy nem jól tudott, mert főnökei
örökké first class minősítést írtak adatlapjára, nem csak a nyilvánosra, hanem a titkos, bizalmasra is, ő
a ranglétrán felfelé a majdnem ötven év alatt semmit sem ment. A jogot kijárva és doktorit kapva –
amire fene büszke volt – beosztott ügyész lett, és most, hetven éves tiniként (csak törvény kell erről!)
még mindig az volt.
Aztán Dr. Mr. Antigo kedves neje levelet kapott, hivatalost a TÖRVÉNY-től.
Többször is elolvasta. Azt hitte, nem tud olvasni, agya elébe egy másik levelet közvetít, mert ez nem,
ez egyszerűen nem lehet igaz! A levél a szokott módon kezdődött, mint minden hivatalos, nem csak a
Törvénytől jövő. Benne minden második szó végzés, megsemmisítés, tudomásul vétel,
fellebbezésnek helye nincs, törvényeink erejénél fogva, legnagyobb szigorral, stb. Ja, és a jog. A 2215.
évi LCXXCVLXI törvény 5971 § 61 711 bekezdés zxQ pontja eea bekezdése szerint…
Nézte, nézte, olvasta, nem értette. Aztán újra. Majd újból nekifutott. Aztán, mert az emberi ész ehhez
kevés, szólt az internetgéphez – be volt fizetve a díja, így az visszaszólt –, hogy keresse már ki a
jogszabályt, amire annyira hivatkoznak.
Volt olyan jogszabály az internetgép szerint, méghozzá a mai napon, délelőtti 10 óra 11 perckor – öt
egész perce – keletkezett, emelkedve törvényerőnél fogva azonnal jogerőre. Tehát törvény, tehát
parancs!
*
Dr. Mr. Antigo végezte ügyészi munkáját, amelyre büszke volt. A mai nap különösen sok volt a dolga:
egy új törvény lépett életbe. A mai nap hozták, a mai nap lépett életbe, és a mai napon helyezték
hatályon kívül. Egy egész másodpercig volt a törvény törvény, de addig törvény! Ez az utcán és
bármely közösségi területen történő prüsszögés és orrfújás ellenes nemzetközi törvény volt, mivel az
ilyen egyedek a törvényalkotók szerint bacilusterroristáknak minősülnek. Arra az egy másodpercre.
Az egészre. Az alatt az Egyesült Demokratikus Világon 100 ezernél valamivel több embert tartóztattak
le, meg egy kutyát, gazdájával együtt persze, amely négylábas a nyílt téren prüszkölni mert. (De a
törvény nem ismerése…) Régebbi törvény meg már volt, hogy a négylábú, három lábú, akárhány lábú
házi egyedekért gazdijuk felel. Dr. Mr. Antigohoz – mivel középváros az övé – csupán 54 eset került.
Megnézte: a Törvény egyértelműen rendelkezett, aki eme nap ebben a másodpercében prüszköl, az
bűncselekményt követ el. Ezek alapján Dr. Mr. Antigo megszövegezte a vádiratot. Annak tartalmaznia
kell: 1. a terhelt nevét és annak megjelölését, hogy fogva van-e vagy nincs; 2. a vád tárgyává tett
bűncselekmény megjelölését; 3. a tényállásnak és a bizonyítékoknak tárgyilagos megjelölését; 4. a fő
tárgyalásra illetékes bíróság megnevezését.
Dr. Mr. Antigo akkurátusan – ahogyan szokott – nekiállt. Robot-segédtitkára szervizben volt. Így neki
kellett diktálnia a computing-machine-nak, amit ki nem állhatott, már csak a személytelenség okán
sem, meg úgy érezte, hogy meghibbant, és magában beszél. Inkább leült a számítógéphez, és nekiállt
bepötyögni a kívánt anyagot.
54-szer kellett újra kezdenie. Írta a terheltek nevét, egyiket a másik után, azzal együtt, hogy
terrorizmus gyanú okán minden vádlott előzetesben van. És mivel terroristák, ezért az ügyvéd, még a
komputer-ügyvéd is, meg van tőlük tagadva. A bűncselekmény megjelölése egyértelműen
terrorizmus, hiszen ezt írja a Törvény. Tényállások: mind az elfogott 54 személy (illetve egy a kutyája
által valósította meg a bűncselekményt) prüsszögött, vagy orrot fújt az utcán, vagy utcának
minősíthető, minősített, időlegesen átminősített területen. Ezt a cselekményt rendőrök (emberek,
drónok, rendőrrobotok, tér- és életmegfigyelő kamerák, besúgó lámpák, téglák vagy parkettek)
látták, jelentették. Bizonyíték a legszigorúbb, leginkább figyelembe veendő: a hivatali személyek,
illetve hivatalos feljelentők jelentése. Az illetékes bíróság… Dr. Mr. Antigo ekkor sóhajtott, csak ekkor.
Nem akarta megnézni, neki, mint ügyésznek nem ez a dolga, hogy lássa, hogy az abban a
másodpercben prüsszögők milyen büntetést kapnak. Ő mégis megnézte, fél szemmel, fél válla felett.
Az illetők életfogytiglanig tartó, tényleges életfogytos, meg nem kurtítható kényszermunkát
szenvednek majd el. És a kutya? A kutya is. Szánt fog húzni, testsúlyánál ötször nehezebbet
Alaszkában, garantáltan állandó mínusz húsz fokos hidegben.
Dr. Mr. Antigo nem a sorsok felett kesergett - ezek, megtanulta már a jogászképzőn -, csak nevek. Egy
nevet meg a világon a legkönnyebb kihúzni; most élsz, már nem élsz. Ennyi. Neki a törvény őrének
kell lenni, ha meg a Törvény azt mondja, hogy azon nap abban a másodpercben nem volt szabad az
utcán vagy annak minősített területen prüsszenteni, akkor… nem szabadott és kész! A Törvény, az
Törvény! Azért kellenek törvények, hogy újra anarchia ne legyen. Aki megkérdőjelezi a törvényeket,
az maga anarchista, az anarchista meg törvényileg ősbűnös, azon helyt likvidálható. Aki egy
anarchistát nem likvidál, az maga is bűnös, és ha azt más, aki látja, nem likvidálja, szintén bűnössé
lesz. Így tovább… (Nincsenek is „máma” anarchisták! Csak néhány tömegmészárlás. Törvényes!)
Dr. Mr. Antigo az 54 bűnelkövető (meg a kutya) vádiratával sokáig, egészen estig elfoglalkozott.
Aztán, amikor a besúgó műnapfény átadta a helyét a kukkoló éjjeli lámpának, akkor ő is hazaindult.
*
A lift az épületben és a mozgójárda kint az utcán nem működött. Se a repülő vonat nem repült. Így az
emberek gyalogolhattak – miután lefizették az egészségmegőrző külön alap gyaloglásadóját.
Dr. Mr. Antigo késő este ért haza, de sietett, mert minden kisorsolt nap – és államtitok, hogy mikor
melyik napot sorsolják ki – kijárási tilalom volt. Rendfenntartók (emberek, robotok, drónok) már
gyülekeztek.
Otthon az asszony sírt – átáztatta a dobozfalu otthonuk – és mutatta a levelet.
Előbb Dr. Mr. Antigo azt hitte, ez vicc, egy zavart agy tréfája, de aztán kérdezte ő is a mindent tudó
netet, amely röhögve felelte: bizony-bizony van ilyen törvény, amely majdnem már egy egész napos.
Dr. Mr. Antigo, bár munkaeszköze a net, bízott is eddig benne, most mégsem bízott, hanem lázas
sietséggel beütötte a kódját és kereste a törvény szövegét. A net viszont még jobban felröhögött,
hogy a kód otthonra nem jogosít, és ha használni akarja, már az törvénysértés. Ezt jelenti, és ezért Dr.
Mr. Antigo egy havi fizetése ugrott. A törvény az…
Ekkor Antigo már ordított. Nem doktor, és nem mister, és nem ügyész, hanem csak ember volt akkor
már. A megkínzott, akinek az agya éledt, és nem vett be tompán mindent, hanem újból működött,
érzett és élt.
Újból és újból elolvasták a levelet: Dr. Mr. Antigo kedves nejének. Ez szép kezdés volt, viszont, ami
benne…
– Ezt nem hiszem el! – mondta, ordította Antigo.
– Én sem hittem, nem hihettem – hüppögte neje. – De a gép kiadta, van ilyen törvény. Érted,
törvény!
Antigo hátratántorodott. Megperdült körülötte a világ. Meg az egész eddigi, hetven évnyi élete, meg
a majdnem ötven esztendei munkája.
Előbb dühöngött, aztán a lámpa rászólt, hogy ezt jelentenie kell. A gép meg röhögött, egy újabb
hónapi fizetésnek most lett fuccs!
Aztán Antigo és neje egymás kezét fogva sírt.
Egészen addig, míg a mű-parkett rájuk nem szólt, nem tudnak pihenni a szomszédok, se ő, a
dobozház meg statikailag – jelentette a gép – a sok könnytől máris megroggyant. Minden kárt, a még
be nem következetteket is rájuk terhelik. Annyi pénzük meg nincs, se jelenben, se jövőben, hogy ezt a
várható kiadást kifizethessék, ezért hitelben máris rájuk terhelték. Innenstől már életük végéig fizetni
fognak. (Kedvezményes, évi húsz százalékos kamatot – csak nem mondták meg, mert titok, hogy
milyen összeg után.)
*
Másnap Dr. Mr. Antigo, már újból doktorként, misterként és ügyészként segítséget kért főnökétől, a
vezető ügyésztől. Az meghallgatta, hiszen szerette hallani a nyalizásra beprogramozott
számítógépeitől és robotjaitól, hogy ő mindenkit meghallgat, aztán kizavarta Antigot, megrettenve
attól, hogy az bűncselekménybe keveredett. Aznaptól Antigot fel is függesztették. Jött két biztonsági
robot és kitette.
*
Antigo kedves nejét a Törvény kisorsolta törvénykövetésre történő felszólításra. A kedves nejnek
likvidálnia kellett a férjét – demokratikusan, hiszen proklamáltan ez egy demokratikus törvény –,
bármilyen módszer megengedett. A végzés kézbesítése utáni nap, tehát a mai nap, délelőtti 10 óra
10 perckor (plusz-mínusz eltérést a törvény ezrelékesen sem enged!) nem élhetett már Dr. Mr.
Antigo. Amennyiben él (10 óra 10 perc egy másodperckor – zéró a tolerancia!), akkor a Törvény
értelmében bűnös Antigo kedves neje. Aki pedig bűnös, azt vád alá kell helyezni, majd el kell ítélni.
Nem közmunkára, életfogytosra egyszerűen, hanem halálra, méghozzá minősített halálra, amely 100
halált jelent. (Az ítélkező bíró kegyelmére van aztán bízva, hogy a törvényileg felsorolt 100 halálnem
között milyen sorrendet állít fel, utasítva végrehajtásukra a hóhérrobotokat.) Megremegett Antigo,
és hányinger tört rá. Voltak, ismerte őket, hogy vannak olyan bírók, akik a filmre vett – digitálisan
megőrizendő 100 000 évig! – ítélet-végrehajtást újra és újra végignézik. Ezek a bírák persze hogy nem
a humánus karóba vonással kezdik – karó beleken be, szíven át, és vége – hanem harminc perces
fullasztással, egy órán át történő áramütésekkel, folyamatos pörköléssel és egyebekkel…
Dr. Mr. Antigo egy fél szemeszteren jogtörténetet tanított az egyetemen, de kivágták, mert túl
brutális volt, no nem a diákokkal, hanem az előadásaiban. Felemlegette, hogy valaha volt jog, amely
alapján rabszolgaságba lehetett taszítani embereket, azaz ember mivoltukat is elvenni, beszélő
szerszámnak vagy emberszerű szerszámnak tekinteni őket, akiket szabadon adtak-vettek,
megerőszakoltak, kínoztak, meg is gyilkolhattak tulajdonosai. Ezt a törvényt, amely ezt megengedte,
a modern és humánus államok a 19. század második felében szüntették meg.
Aztán volt törvény például Angliában arra is, hogy ha egy úr tolvajlással vagy erőszakkal vádolt meg
egy szegényt, akkor az úrnak igaza volt, a szegényt pedig az úr vádló szavára Ausztráliába deportálták,
fegyencként! (Ez a törvény egyes részeiben még ma is él: akinek több pénze van, az többet ér, és aki
többet ér, annak a szava a törvény előtt erősebb!)
Deportálás: haladó gondolkodású embereknek, zsidóknak és a nácik által alsóbbrendűeknek
minősített embertömegek millióinak koncentrációs táborokba hurcolása. Ezekben a megsemmisítő
táborokban az odahurcoltak (közöttük nagy számban gyermekek, nők és öregek) túlnyomó többségét
hideg megfontoltsággal megölték. Ez egyes államokban törvényerejű törvény volt! Végre kellett
hajtani! Kellett?
Emberekről ki lehetett hirdetni, törvényileg, hogy mától már nem emberek? Ez törvény lehetett?
Antigo nem volt már doktor és mister, hanem ember, aki gondolkodott és lázongott.
Behúzta nyakát, hogy gyanús ne legyen valamelyik figyelő kamerának, és hazasietett roggyant
dobozába.
*
Előbb megrettent: az asszony nem volt otthon. Aztán megjött: szeme vörös, kisírt, de könnyei már
elfogytak. A nő nem kést hozott, gyilkos szándékkal, viszont reményt sem tudott hozni, pedig azért
volt át a szomszédba. (A dobozépület szomszédos dobozába. amely lakás. Élettér.) Antigo otthoni
gépe törvénytisztelő gép, csak ezt a szöveget hajtogatta, így már nem akart netet adni, se onnan
bármiféle információt. A szomszéd gépet viszont a szomszédnő megkérdezte, így kideríthették,
tényleg van ilyen törvény, tényleg meg kell ölni a férjét, az már demokratikusan tényleg mindegy,
hogyan, és tényleg törvénysértést követ el, ha nem teszi ezt meg a nej.
A gép tanácsot nem tudott adni, pedig úgy hirdették, a gép, ami minden kérdésre tudja a választ. Hát,
erre most nem tudta. Se a szomszédnő, aki már csak azt tudta, hogy ő is fél. Hiszen a törvényben,
lehet, van egy záró rendelkezés, amelyet most, ebben a pillanatban emeltek törvényerőre, miszerint
aki a jogkövető magatartásra kiszemelteket segíti, az valamiféle törvénysértést követ el. Hiszen olyan
könnyű a törvényeket megszegni! (Még olyan törvény is van, állítólag, hogy aki ezt és ezt a törvényt
nem szegi meg, az ezzel a cselekedetével törvénysértést követ el!)
Az viszont jó hír, hogy ez a törvény szintúgy egy egy másodperces törvény volt. Azaz tegnap csak egy
másodpercig volt életben, de ameddig életben volt, addig törvény volt, amelynek értelmében
robotok cselekedtek, embereket kisorsoltak – sorsoltak? – és a felszólító leveleket kiküldték. Ezek
szerint, bár a jogszabály hatályát veszítette mára, de tegnapi rendelkezése még hatályos. Fából jogi
vaskarika!
*
Antigo szerette nejét, nem akarta, hogy baja essék. Hiszen a jogszabály értelmében 100 halált fog
halni! Akkor inkább haljon meg ő, Antigo. Csakhogy az asszony is szerette őt, és nem volt képes ártani
neki. Antigo, a volt ügyész arra gondolt, hogy megöli szépen önmagát. Mondjuk, felmegy a város
tetejére – mivel modern mélyvárosban laktak –, és onnan leveti magát. Nem élheti túl a 120 emelet
zuhanást. Csakhogy ezzel, ha magát megöli, megmenti-e automatikusan a feleségét? Hiszen a
magasságos törvényalkotó arról nem rendelkezett, hogy mi van akkor, ha Antigo az előtt meghal,
mielőtt kedves neje őt megölhetné. Ilyen esetben Antigo ugyan halott, de az asszony a jogszabályi
tényállás szerint nem ölte meg őt, hiszen nem ölhetett meg egy halottat. Ezzel Antigo kedves neje
nem marad-e ugyanúgy bűnelkövető, mintha a törvényt nem teljesítette volna, hiszen nem volt
módjában teljesíteni.
Antigo és neje arra gondolt, legyenek együtt öngyilkosok.
Ekkor jöttek a robotrendőrök, mivel a parketta besúgta gondolataikat.
*

5

Antigot – aki erre már hivatalosan sem volt se mister, se doktor – a robotrendőrök gyorsan,
rutinszerűen megverték. Csak hogy fájjon, jajgasson, vérezzen, tudja, hogy ki itt az úr, és kinek van
igaza, de ne haljon bele, mert ez esetben a meghalt férj miatt Antigo nejét nem lehet elítélni. Ide meg
ítélet és precedens kell! A törvény – minden törvény – mindenkire vonatkozik, még az ügyészekre is!
Statáriális volt a törvénykezés. Még azon órában meglett a vádirat: Antigo felbujtó, elvégre neki
kellett volna a törvénykövető magatartásra – már csak az előző munkája miatt is – rábeszélni,
felszólítani a feleségét. Ehelyett az asszony a törvény rendelkezéseivel ellentétesen nem ölte meg
férjét, ezzel törvénysértést követett el. Az asszonyra, tiszta sor, 100 halál vár, Antigo pedig az ügyész
„kolléga” szerint osztozni fog sorsában. Már, ha annyira össze akarnak ők ketten - férj és feleség -,
tartozni!
*
Tárgyalás. Az ülnökök robotok, az elnök egy ember, aki felkuncog, mert már alá is írta ezt az ítéletet
is.
Ügyvédhez, a vád súlyosságára való tekintettel, a két vádlottnak nem volt joga. Nem is embernevükön,
hanem személyi számuk szerint nevezték őket. Az emberbíró erkölcsi prédikációt tartott, mert
állítólag pap volt – a vallások betiltásáig.
Antigo, aki már a törvény előtt nem volt Antigo sem, hanem csak egy számsor, az utolsó szó jogán
szót kért.
– Bár védő nincs, így nem mondhat védőbeszédet – kezdte a számsor, mire a bíró leszólt pulpitusa
magasából.
– Enyhítő körülmények sincsenek! Amit a törvény kimond, aszerint kell cselekedni!
A számsor, amely tegnap még Antigo volt, bólintott.
– Szophoklészről hallott a tisztelt bíróság? Drámája az Antigoné.
– Saját nevét a vádlott nem ejtheti ki, se a felesége nevét!
– Ez a dráma címe, nem tehetek róla – mentegetőzött a vádlott. – Ez a dráma 2600 évvel ezelőtt
íródott. Benne meg az van, hogy az emberek által hozott törvény az emberek érdekeit képviseli. Ha
pedig az ember embertársai zsarnoka, akkor az emberi törvény könnyen zsarnoki törvény lesz.
A robotok forogtak, a bíró meg, aki ember, előre dűlt.
– Mit akar ezzel mondani?
– Semmit! Csak én ember vagyok, és tudom, milyenek az emberek.
A bíró a hagyományos fakalapáccsal lecsapott.
– Micsoda gazság! Azért, mert jó törvényeinket kritizálja, a vádlottra nem 100 halált, hanem 30 000
halált szabok ki!
A két számsor, valaha férj és feleség, egymásra nézett. A robotok megragadták őket és már vitték
volna, amikor az egyik ülnök robot felállt. Hangosan felzümmögött.
– Tévedés.
A többi robot, meg a bíró (az ember) ránéztek.
– Az… az én ítéletem! – hüledezett vörössé vált fejjel a bíró. Hagyományos parókája is megcsúszott.
A robot tovább zümmögött:
– A törvényt kerestem, a törvényt nem találtam.
– Jó – jelentette ki a bíró, visszanyomva feje tetejére a parókát –, lehet, hogy túllőttem egy kissé a
célon, és 30 000 halált nem szabhatok ki. Akkor legyen neki is csak – felröhögött – 100 kínhalál!
A két elítéltet már – a bűncselekmény súlyosságára való tekintettel fellebbezésnek helye nincs! –
kifelé vezették, a kivégző helyre, de a robot csak tovább zümmögött.
– Ilyen törvény nincs, ami alapján elítéltük őket! Keresem, keresem, de nem találom…
A bíró jóságosan:
– Hatályát veszítette már, kedves robotom, de attól még élt, és ellene akkor nem lehetett tenni!
Az ülnökrobot nem csak zümmögött, hanem már ropogott is, hangja ércesen hangzott. Mintha már
ember lett volna.
– Nem volt sosem ilyen törvény, a törvényalkotó tévedett!

6
A többi robot felzümmentett, az ember meg (a bíró) felkiáltott:
– Halál a robotra! A törvényalkotó sosem tévedhet, ez a robot meghülyült! Szétszedni, azonnal!
Ekkor a robot szólt:
– Meglett.
– Na, ugye – bólintott kegyesen az ember (a bíró). Aztán intett a teremőr robotoknak. – Nem kell
szétszedni! De ezt a kettőt – mutatott a két emberre – igen!
– Állj! – kiáltott megint a robot. – A mondott törvényt a törvényalkotói tévedések között találtam
meg.
A bíró majdnem nyájas volt:
– De attól még az is törvény!
– Ezekről azt írja a törvénytár, hogy tévedésből lett hatályos.
A bíró (az ember?) megcsóválta a fejét:
– Ha hatályos, ha nem…
– Ha nem hatályos, ha sosem volt az, akkor ez nem törvény!
A bíró a robotra nézett, a robot egy szemébe a homloka közepén, amely nem szem volt, igazi, látó,
hanem csak egy kijelző monitor, amelyen veszett sebességgel peregtek a törvények.
A bíró kezében a kalapácsra nézett.
– Már… leütöttem. Ez az ítélet már jogerőre emelkedett. Ez ellen már – széttárta kezeit – nem
tehetünk semmit.
– Akkor hát – üvöltött fel Antigo – nejem és én ártatlanok vagyunk.
A bíró porcelánfog mosollyal:
– Kedves… akárki! Itt mindenki ezzel jön.
– De az igazság…
A bíró fejet csóvált:
– Ez bíróság! Itt törvények vannak. Ennek szellemében kell ítélkezni! Precedenst – széttárta kezét –
sajnos nem teremthetünk.
A bíró intett, hogy az ítéletvégrehajtó robotok vigyék már a két elítéltet, hiszen késésben van, amikor
a zümmögő robot zümmentett egy nagyon hangosat.
– Már megint mi van? – mérgelődött a bíró. – Bármely robotból könnyen bányarobot lehet!
A robot azonban, mert robot, nem gondolt önmagára.
– Megjött a végzés. Mindünknek leküldték.
– Persze, jogerős… – intett a bíró.
A robot közbeszólt. (Hogyan lehet ennek ennyire szemtelen a programja?)
– Az ítélet semmis! Dr. Mr. Antigo – fordult a robot a barátom felé – az ítélkezési és vádképviseleti
rendszer Önt sorsolta ki…
A bíró eltátotta száját. Minden robot a beszélő felé fordult.
– Önt sorsolta ki – folytatta az ülnökrobot – hogy próbára tegye.
– Próbára? – hüledezett annyira Antigo, hogy azt sem vette észre, amint a robotok elengedték őt
meg a feleségét. – Miféle próbára?
Csend a teremben. Vagy majdnem csend, mert Antigoné felzokogott. Ő örült az életnek. Férjébe
kapaszkodott, de ő csak kérdezett:
– Én, én nem értek semmit! Ki tette ezt velem, és miért? – Aztán toppantott, és miután nevét és
címeit visszakapta, már megint ügyészi volt a hangja: – Választ követelek, máskülönben…
Az ülnökrobot felemelte egyik szabad tagját.
– A válasz Önnél van, tisztelt ügyész úr.
– Nálam?
A robot biccentett:
– Csak önmagába kell nézni. Ezt ne felejtse el soha.
VÉGE



Korábbi közlés: a Partiumban

Adria

Adria

A nevem Paolo, és kilenc éves vagyok. Az Adriai-tenger partján élek édesanyámmal, jelenleg egy Adria nevű emeletes házban. Viccesnek találtam, amikor egy hónappal korábban anya elmesélte, hova fogunk költözni, ugyanis a házat ugyanúgy hívják, mint őt: Adria.
Azt is elmondta az új lakhelyünkről, hogy majd itt megtaláljuk azt a szabadságot, amit egész életünkben kerestünk. Bár nem értettem, ő milyen szabadságot keres, hiszen a nap nagy részében mindig távol volt az otthonunktól – akárhol is tartózkodtunk épp.
A hét minden napján különböző színű ruhát vett fel. Hétfőn fehéret, kedden sárgát, szerdán pirosat, csütörtökön kéket, pénteken zöldet, szombaton barnát, vasárnap pedig feketét viselt. Mindig. Minden héten ilyen sorrendben – még szemüvegből is volt ennyi. A színváltó képességemet tőle örököltem, ahogy ő az anyukájától, az az övétől, és így tovább, egészen Éváig visszamenőleg. Anya azt mondta, hogy a több, mint nyolc millió fajból én vagyok az egyetlen olyannak a leszármazottja, aminek egy ősanyja van; így aztán minden egyed, aki olyan, mint én: édestestvér. Talán azért költöztünk szüntelen, hogy megtaláljuk a testvéreimet.
Miután beköltöztünk, megkérdeztem anyától, hogy a szabadságnak milyen színe van. Ibolya-szín; amilyen a viharos tenger, ha villám hasítja köldökön – válaszolta.  Gyönyörű lehet – ámuldoztam –, megnézhetem a tengert? És anya most először engedett meg nekem bármit is: szeme haragos kékre váltott, miközben bólintott; emlékeztem arra, mit mondott régebben, amikor megkérdeztem, milyen színe van a szomorúságnak – épp ilyen: haragos kék.
*
Azóta undorodom a gyermekemtől, amióta csak megfogant. Tizenhat éves voltam, amikor egy csapat vadállat maga alá gyűrt az Adrián. A dagály éhesen nyalta bokámat, egyre feljebb kúszva a combomon – növesztve ősvad méretű fogakat, hogy mint óriás fehér cápa lecsapjon a méhemre. A hasító kettészelés azonban elmaradt. Helyette óriáskalmár kígyón tekergő tíz karja hatolt belém, s szabdalta combom majdnem a csontig, ahogy nyúztak a tapadókorongok. Azt sem tudom, melyik termékenyített meg. De ez végső soron sosem számított.
Telihold lyukadt akkor a haragos-kék éji ég közepén. Pedig a görög írónő* a szerelmet illette a hold színével. Ebben talán tévedett, de a szeretet színében nem: mint Isten szeme – és Isten valóban nem nézett felém sohasem.
A szüleim végigkergettek az országon, miután nem tudtam előadni méhem megfojtóját. Egy apró kolostorban találtam éjszakai menedéket, kosztot és kvártélyt kaptam, amiért takarítottam a tisztelendőség és egyházi személyzet mosdóját; napközben pedig roston sült polipot árultam a parton. Annyira megkedveltek, hogy marasztaltak: hordjam ki itt a babát, aztán maradjunk velük – óvó izgalommal várták a vajúdást, mint a női élet istentől való csodáját.
A szülés olyan hirtelen indult be, hogy el sem értem az épületig. Mire a szőlőtőkék közé guggoltam, már ki is pottyant belőlem. Ujjaim még szorították a kosarat,  melyből a nyers polipok a lábfejemre ömlöttek – alig találtam meg köztük a gyermeket… Bár sosem találtam volna meg! Abban a pillanatban, hogy ujjam kotorászni kezdett az egymáson kunkorodó polipkarok között, és megérezte, hol van azok vége – hol kezdődik a gyermek; meghaltam.
Mire magamhoz tértem, a legfiatalabb apáca magasodott fölém. Arca sokktól volt szürke, kezében egy metszőollót szorongatott. Az a valami csak üvöltött ott a véres nyálka kavalkádjában, és én ismét ránéztem – ismét elájultam. Az apáca a hajamnál fogva rángatott ébrenlétre. Keze az arcán volt, úgy vonaglott a hányingertől, aztán a mellkasomhoz vágta a saras, rozsdás ollót; annyit motyogva ujjai közé: „meg ne próbáld behozni a polipot! ”
*
Paolo-nak hívnak, de Polip a becézése. Anya csak villanyoltás után hív Paolo-nak. Szeretem, ahogy kimondja ilyenkor a nevem, a szeme színe is egész más, ahogy a hold fénye átszínezi azt. Sötétben szeret mesélni nekem a világról, mely körbeveszi a lakásunkat. Azt mondja, rossz hely a szárazföld, de a tenger más. Szépen betakarna, ezért válhatnánk a hullámok között igazán szabaddá. Még azt is megígérte, hogy egy éjszaka, amikor a hold teljes egészében elfogy, kimehetünk majd a partra, és talán annyira beleszeretünk a tenger végtelen ringatásába, ritmusosan zúgó altatódalába, hogy haza se kell jönnünk többé.
Azt hiszem, sokkal jobban vágyik erre az ibolya-szín szabadságra, mint én. Szeretem az otthonunkat. Miután reggelente elmegy, kikelhetek az ágyból, és kedvemre rohangászhatok a falak között. Addig nem szabad ezt csinálnom, míg itthon van; nagyon ideges olyankor. Néha megfeledkeztem magamról, főleg karácsony reggelén. Pedig akkor előző estén anya külön figyelmeztetni szokott, hogy elő ne merjek jönni a takaró alól addig, míg ő itthon van. De ilyenkor mindig elfelejtem, annyira izgulok a karácsonyfa miatt.
Anya akkor nagyon megváltozik. Sikít és hisztérikusan üvölti a nevem – Polip –, a szeme egészen feketéig kékül. Egyszer majdnem kiugrott az ablakon. Sajnos, néha rossz vagyok, mert elfelejtem ezt a szabályt.
*
Sokkot kaptam. Napokig nem mozdultak a végtagjaim. Napokig feküdtem a napperzselés alatt lábaim között rothadó polipokkal. És vele. Ő bezzeg mozgott, nyúlványaival addig ficegett, míg a mellemhez küzdötte magát, csak rágott és rágott, elevenen felzabálva az életemet.
Végül lobogó fáklyákkal kergetett el minket a katolikus tömeg. Az oszló tetemek lángra is kaptak, alig tudtam felállni erőtlen testemmel. De örültem. Örültem, hogy felgyújtják a gyermekemet is. Amikor úgy éreztem, végre szabad vagyok, a testem új erőre kapott, és úgy futottam el onnan, mint a szél. Nem is éreztem, hogy kergetnek…
A határon túl hozzám vágták azt a szörnyet.
Amikor megfordultam, vászonzsákba csomagolva csattant a mellkasomnak. A zsák lehullt, az meg újra a mellembe harapott.

Napokig üvöltöztem ezután, míg ott ültem vele a völgyben. Amikor elfáradtam, sírtam, aztán megint üvöltöttem. Még csak hibáztatni sem tudtam senkit: embert, istent, és az önsajnálatig sem jutottam el, annyira sokkolt az undor.
Egy éjszaka azonban rettenetes sötét szállt ránk. Akkor végre kitisztult a fejem annyira, hogy elhatározzam, megölöm a gyermekem – így igazából meg sem fogalmazódott bennem a tett súlya, hiszen sosem tekintettem őt a saját kisbabámnak, egyáltalán „kisbabának”… Elfordított fejjel húztam testére a zsákot, aztán mégis odanéztem – talán egy utolsó pillantást mégis szerettem volna vetni rá. A zsák takarta őt nyaktól lefelé, csak a feje látszódott ki, az arca, ami isteni ragyogással mosolygott rám. Akkor egy pillanatra úgy tűnt, mintha egészséges csecsemőt tartanék a karomban, a legszebb csecsemőt, ami a világon csak létezhetett: „Paolo” -nak neveztem el őt.
*
A legrosszabb mégis ma voltam. Anya új szemüveget kapott, és én megkérdeztem tőle, hogy a házunkkal szemben lévő szemklinikán csinálták-e neki. Mindene remegett. Elment, aztán visszajött. Meg akart verni, de sírni kezdett, és megint elment. Nem kellett elmondania, mivel dühítettem fel, pontosan tudtam: sosem szabadott kinéznem az ablakon. Pedig az jobb volt mindannál, amivel itthon szoktam eltölteni az anya-nélküli órákat: összebarátkoztam egy lánnyal. Az ablakon át láttam meg, integettem neki, aztán fogtam egy rajzlapot, üzenetet írtam neki, ám ő nem viszonozta. Először nem értettem, hogy miért, csak mikor vállait szorosan az ablaküveghez nyomta.
Szegénynek nem voltak karjai! Így aztán csak én írogattam neki, ő pedig hol nevetett, hol együttérzően pislantott. Kérdeztem azt is, hogy miért van állandóan a szemklinikán, talán a szeme is beteg? De nem volt túl okos kérdés, hiszen hogy tudott volna kommunikálni velem, ha nem látja a papírjaimat?! Ezen nevetett a legtöbbet.  Először akadálynak éreztem az igen-nem párbeszédünket, de gyorsan belejöttem. Megismertem arcának minden rezdülését, így nagyon sokszor hibáztam rá kérdéseimmel a közölni kívánt válaszaira. Bár egy egész napig tartott, mire sikerült ajkáról leolvasni a nevét, de sikerült. Anya már az ajtón túlról zörgött a kulcsával, amikor az aznapi utolsó rajzlapomra ujjongva bólogatni kezdett: „Amelia? ”
*
Soha többet nem árultam polipot. Úgy éreztem, minden polip anyja én vagyok. Ha rostra húzok egyet, akár a saját fiamat is máglyára rakhatnám; és már nem akartam. Szoros pólyában hordtam, és egész nap gyönyörködtem elbűvölő kis arcocskájában – legalábbis épp addig, amíg be nem kakilt. Forgott a gyomrom, ahogy vakon, elfordított arccal tisztítottam meg a... nem is tudom, minek nevezhetném, neki nem volt popsija. És ha olyankor ösztönös kapálózása eltalált, sikítófrászt kaptam; akkor hosszú percekig be sem bírtam csomagolni, egyszerűen csak magára hagytam, hátha elviszi valami vadmadár. Persze még azoknak sem kellett.
Tengerparti hotelekben kezdtem dolgozni az Adrián. Hol takarító-, hol mosogatólányként, ám mindennél jobban szerettem volna szobalánnyá válni. Ki-be járkálni a gyönyörűen berendezett szobákban, megcsodálni a gazdagok fénylőn színes mütyürjeit – és úgy tenni, mintha mindez az enyém volna. Más életről ábrándozni, egész nap, szobáról szobára.
Minden helyen kemény munkával igyekeztem feljebb küzdeni magam, de Paolo-t sosem tudtam a végtelenségig titkolni. És ha meglátták, menekülnünk kellett.  A szemorvosom juttatott be a mostani helyemre. Mivel ő egy személyben a szemklinika és az „Adria” hotel igazgatója is, könnyen ment. Ám azt álmomban sem gondoltam volna, hogy szobalánynak tesz meg. Erre föl még ki is nevetett, amikor megkérdezte: nem szeretnék-e inkább recepciós lenni, vagy pultos a bárban? Nem, én csak egy dologra vágytam: másik életre – és ha ez lehetetlen is, legalább így azt hihettem, hogy valaki más vagyok. A szobák úrnője.
*
Ameliában és bennem rengeteg a közös. Ő is egész nap a szobájában van és ugyanazokat a meséket kedveli. Rávettem, hogy fogjon tollat a szájába, és próbáljon írni nekem. Mivel még sosem írt, ezért lap sem volt a szobájában; a lepedőjére firkálgatott. Több nap is eltelt, mire nagyjából olvashatóvá váltak az ákombákomjai. És nagyon aranyos volt, mert úgy mutatta meg az írását, hogy szájába vette a huzatot, előrehajolt vele, nagyot lendített, hogy egész kis testét belepje a lepedő – így fordult felém. Mint egy szellem, úgy nézett ki. Akkor elszaladtam, én is a fejemre húztam a lepedőm, hogy mire leküzdi magáról, egy ugyanolyan szellem nézzen szembe vele.
Nagyon sokat nevettünk!
Láttam az apukáját is. Először azt hittem, az is szellem, mert csak a fehér leplét láttam. Ameliától tudtam meg, hogy orvos, és az orvosok fehér köpenyt viselnek. Én még sosem találkoztam orvossal, igazándiból még senkivel sem anyán és Amelián kívül.
Ezt a néhány információt legalább két hétig tárgyaltuk, mert nem mindig sikerült a betűket láthatóan a fejére dobnia; de többé nem akarta az eldöntendő kérdéseimet, nagy elszántsággal szeretett volna fejlődni. Amikor megkérdeztem tőle, hogy ő mi szeretne lenni, ha majd nagy lesz, azt válaszolta, épp ezt csinálná: szájjal rajzolna. Talán festő lesz.
A különbség köztünk az volt, hogy ő esténként kimehetett a partra. Az apukája akkor végzett a munkával, és minden este megnézték a napot, ahogy a tengerrel ölelkezik – nem tudtam, hogy ez milyen lehet, az ablakunkból csak a szemben lévő klinika ablakait láthattam. Egy idő után szavak helyett rajzolni kezdett a lepedőre, de még így is sokkal többet tanultam tőle a világról, mint anyától.
*
Egyik nap egy fiatal pár megkérdezte, tudnék-e szűk fél órát vigyázni a kisbabájukra. Élből nemet mondtam. Tiszta szívből gyűlöltem minden gyermeket, aki egészségesnek született. Ám kiderült, hogy a „kisbabájuk” egy pihe-puha Bolognese kutya. Nem tudom, mi ütött belém, de megkértem őket, hadd mutassam meg a fiamnak, ő biztosan  szívesen eljátszana vele, és akkor fél óránál többet is lehetnek azon a helyen, ahová a kutyájukat nem engedték be.
Már kilenc év telt el, mégsem bírtam ránézni Paolo testére; ám akkor valahogy eltűnt az undortól való rettegésem, mi több, gyermeki lelkesedéssel rontottam be lakásunkba a kutyával. Paolo egy lepedő alatt ugrált épp, és akkor csodálatos ötletem támadt.
Egy ollóval siettem oda hozzá, hogy kivágjam a nyakánál – így akár járni is láthatom! Sétálhatunk is! De elkéstem. Lerántotta magáról a leplet, hogy a kutyához jusson, és újra feltolult bennem a régi émely, ám ezennel nem bírtam levenni róla a szemem. Csúszott-mászott a padló szintjén, dobálva kacska, kifordult torz végtagjait maga alatt. Egyszerre kopogott a térd és könyökízület, abnormálisan mintha mindene ripityára törött volna. Kopogott, kattogott, zörgött; és egyszerre vonszolódott az egész szörny, miközben sűrű barna nyákot préselt magából valahonnan.
„Polip” - sziszegtem, és megmarkoltam az ollót. „Anya! Mi ez a gyönyörűség? De édes és cuki! Látod, hogy nyalogat? Látod, mennyire szeret? ”
„POLIP! ” - üvöltöttem, és rárontottam az ollóval, hogy nyakon szúrjam, kibelezzem, holttá marcangoljam. „Anya?! ” Ő üldözötté vált, én az üldözővé. Menekülnie kellett. A roham csak még jobban feldühített, tudtam, hogy most megteszem. Most végre megölöm, és szabaddá válok.
*
Még idejében sikerült beugranom az ágyamba, magamra húznom a takarót. Sírva kértem anya bocsánatát, amiért felkeltem és futkorásztam. Nekem ezt nem szabad. Tudtam, és mégis megtettem. Nem tudtam, hogy korábban jön, ha tudtam volna, ó, ha tudtam volna… Megesküdtem neki, hogy soha többé nem kelek ki az ágyból, így megkegyelmezett.
De a kiskutyát elvitte.
Többé nem láthattam Ameliát, és ez a fájdalom megbénította mindenem. Többé nem volt kedvem szaladgálni, a kádban pancsolni, és az ágyakon ugrálni. Nem tudtam, mi ez az érzés, csak azt, hogy valami fontos a végéhez közeledik.
*
Nem tudtam, mi ez, csak azt, hogy valami fontos a végéhez közeledik. Nem sajnáltam, hogy rohamosan romlani kezdett a szemem, máskülönben sosem szeretünk egymásba a szemorvosommal. Tudtam, hogy ez valami komoly kezdete kettőnk között.
Eleinte csupán röpke légyottokra rabolt el, hol a mosókonyhában, hol a rendelőjében; nem sokkal később pedig randevúzni kezdtünk. Minden este, miután a nap nyugodni tért, vacsorázni vitt, táncolni, vagy csónakázni. Tudtam, hogy vészesen közeleg a perc, amikor meg kell szabadulnom a terhemtől, hogy végre boldog lehessek Vito-val. Éreztem, hogy ő az igazi, és másodszorra nem engedhetem, hogy Paolo elvegye tőlem újra az élet lehetőségét. Mielőbb ki kellett vinnem őt a tengerhez…
De nem akart! Sem aznap, sem másnap, és egy hétnyi könyörgés után sem. Nem igazán tudtam, mitévő legyek. Szegény kis korcsnak legalább egyszer meg akartam adni a szabadság érzését. Vito pedig sürgetett. Titokzatos módon hívott újra és újra éjszakázni a partra, hogy ott majd valami nagyszabású meglepetésben legyen részem… Biztosra vettem, hogy meg akarja kérni a kezem.
*
Nem akartam így tovább élni, de ezt nem mondhattam el anyának. Nem tudhatott arról, hogy mindig is szabadon mozogtam, amikor ő nem látta. Bár el akart vinni a tengerpartra, és én nagyon szerettem volna menni – még arra is gondoltam, hogy ha a nap épp a tengerrel ölelkezik, Ameliával is találkozhatok –, de rettegtem, hogy anya mégis meggondolja magát: megbüntet az ollóval. Ám abban biztos voltam, hogy lassan így is úgy is meghalok, ha nem eszek, nem iszok, és egész nap csak fekszem. Vagy így halok meg, vagy anya öl meg. Ám ha van egy pici esély arra, hogy talán mégis láthatom a lányt... meg a tengert…?!
*
Másnap mennem kellett Vito-hoz vizsgálatra. Gondoltam, hogy megint új szemüveget kapok, mert már alig láttam valamit a mostanival. Egy hónap alatt kettő újat is kaptam, de ez egyáltalán nem aggasztott egészen a mai napig. Ahogy beléptem a rendelőbe, egyáltalán nem láttam már az arcát – akkor azonban nagyon megijedtem. Csak a sziluettjét bírtam kivenni a fényben, elmosódott alakját, ahogy szaggatottan felém közelít.
Ott aztán belém karolt, és elmondta, hogy hiába húzom-halasztom, most akkor is megmutatja azt, amit a parton szeretett volna. Csupán annyit láttam, hogy a kezében
valamit az arcom elé tart. Képkeret, rózsaszín póló, szőke copfok. „Ez a kislányod? ” A válasz nagy sóhaj volt részéről, és a gondterhelt kérdés: „elmondanál minden részletet, amit a fotón látsz? ”
Ekkor újra elismételtem a póló színét, és a copfokat. Ő pedig elmondta, hogy valószínűleg már estére elvesztem a látásom. Ez volt az utolsó pillanat, amikor az
arcára nézve még egyszer kitisztult a kép, és élesen láttam a szerelem hold-szín szemeit. Elmosolyodott, és elmondta, hogy már régóta szeret, a hotelt is rólam
nevezte el, és el akar venni feleségül, de előtte be akarta volna mutatni a kislányát, Ameliát. Ameliát, akinek nincsenek végtagjai, csak torzója. Szerette volna, ha még
láthatom egyszer az ő gyönyörű kislányát. A fotóra néztem, aztán megvakultam.  Nem esett nehezemre betalálni a lakásunkba. A teljes vakság csupán egy apró
hajszálnyira volt már előző nap is. Nem számított a fogyatékosságom, hiszen Vito így is szeretett. De ez volt az az este, amikor szabaddá kellett válnom.
*
Anya aznap kék ruhát viselt, ám a szemüveg hiányzott. Tudtam az okát: nem akarta látni, ahogy mozgok. De azért én kivágtam a lepedőm közepét, a nyakamra húztam,
és mint teljesen körbeölelő palástot viseltem. Nem szóltunk egymáshoz, csak elindultunk a partra. Tudtam azt is, Amelia nagyon fog örülni, hogy az első találkozásunkkor szellemnek öltöztem, amin egykor annyit nevettünk.
Útközben nagyon sok embert láttunk, és mind nagyon más volt, mint anya.
Mosolyogtak és nevettek, tetszhetett nekik a jelmezem. A hotel háta mögé érve anya megengedte, hogy egyedül szaladjak. És én sosem futottam gyorsabban, mint amikor megpillantottam Ameliát és az apukáját. Ők voltak a legközelebb a vízhez, a többi ember pedig távozóban sétafikált a homokban. A homok! Isteni langyos volt, és kellemesnek éreztem a benne való tapicskolást. Teli tüdőből kiabálni akartam a lánynak, annyira örültem neki, de megnémultam az ámulattól: festőállvány előtt állt, ajkai közt tartott ecsettel alkotott. Így aztán úgy döntöttem, csendesen osonok mögé, hogy megnézzem, mit fest. A naplemente volt az, a vásznon még szebb, mint valójában – olyan miniatűri részletességgel, ahogy csak ő láthatta az ég csodáját.  Még akkor sem kapta fel a fejét, amikor anya „polipot” kiáltott. Hátra néztem és aggódni kezdtem érte, egészen eltávolodott tőlünk, a hullámok már a combját verték.
A hullámok! Csak egy pillanatnyi időm támadt megcsodálni a tengert, anya nagyon kétségbeesetten szólított magához.
*
A vízben már nem érzékeltem, hogy más lenne, mint a többi gyermek. A fejét simogattam, míg ő csak áradozott, hogy ez életének legnagyszerűbb napja. „És anya! Ugye megvárjuk a holdat is? Igazán látni akarom! De a napkeltét is! Maradjunk kint egész éjjelre! Mindig, mindig, mindig, min... ”
„Most már mindig itt maradsz, Paolo. A többi poliptestvéreddel... ” - mondtam, és lenyomtam a víz alá.
„Adria! Mit művelsz? ” - Vito hangja, majd erős rántás a vállamon.
Polip hörgése, nyeldeklése, őrületes locsogás. Sós víz sav-marása a szememben.
Majd lassanként a csend. Végtelen sötét, örök hold-nélküli éjjelek lassú hullámzása.
Aztán újra Vito: simító keze a vállamon.
„Ő egy szörny! Egy ocsmány, gusztustalan féreg! Egy polip, az isten szerelmére! Meg kell értened, Vito, hogy... ”
„Gyere... ”
Felemelt és kivitt a partra. Ott leültetett, és megragadta a kezemet.
„Érintsd meg a kisfiadat! A gyönyörű kisfiadat... ” - mondta, miközben kezem végigcsúszott valamin, valami teljesen normális, egészséges gyermektesten. „Ő egy gyönyörű kisfiú! A te kisfiad! Adria, most már látod? ”
Vállak, karok, kezek. Mellkas, csípő, comb, lábszár, lábujjak. Tökéletes számban.
„Most már látom. Most már mindent látok... ”
*
Anya még sosem simogatott meg. Még sosem nézett rám. És most, hogy ezt életemben először megtette, egész más lett a szeme színe. Ilyen lehet isten szeme is.

Megjegyzés: *Alkyoni Papadaki

Démodológia

DÉMODOLÓGIA

      A kávé kihűlve hullámzik a bögrémben. Hosszú ideje ez az egyetlen drogom. Illata és a mély feketeség a fehér, törékeny porcelánban jó és rossz napokat juttat eszembe.
      Az óravázlatomat nézem át. Ma a pop-artról fogok előadást tartani a diákjaimnak. Nem kötelező anyag, de soha nem csíptem a kötelező dolgokat. A kötelező olvasmányok kiosztásánál is több lehetőséget adok a gyerekeknek. Olyanokat is, amiket én nem csípek. Mindenkinek a saját döntése, melyiket választja, még ha az jó vagy rossz is. És ami az egyiknek jó, a másiknak lehet rossz.
      A tucatnyi Marilyn Monroe Andy Warhol festményének másolatán elismerően néz közben. Mindegyikük egy másolat, mégis más színek teszik őket egyedivé, és az üres vásznon teljessé az egészet. A lejátszóból a The Jam Art School című száma szól („Ki írja a szabályokat, ami kiválasztja az embereket/Ki ítélheti meg a tetteidet/A média, mint őrkutya, egy nagy szar/A tévé mondja meg, hogy mit gondolj”.)
      Míg felveszem a mellényt a könyékig felhajtott ingemre, az egy évtizede bontatlan viszkire sandítok az íróasztalon. Mellette egy pohár üres gyomorral tartja a markát. A tükörben, mintha egy villanásra egy árnyat látnék. Meglazítom a nyakkendőmet.
      – Csini vagy, nagyfiú.
      – Jézus kibaszott Krisztus. – A hang felé fordulok.
      – Nos, hízelgő, de nem vagyok, akkora arc, mint ő.
      A fotelemben egy démont pillantok meg. Törékeny testét hártyás bőr fedi. Hátán bőrszárny. Hatalmas szemei közepén pontnyi pupilla. Orra maga a szája, amiben fogai akár a cápáké.
      Rágyújtok egy cigire.
      – Te nem lehetsz itt – mondom. Nem veszek róla tudomást. Összepakolom az iskolai dolgaimat.
      – Ha a közömbösségeddel akarsz imponálni, jó úton haladsz, Zsolt.
      – Már évekkel ezelőtt leszámoltam a démonjaimmal. Nem lehetsz itt.
      – Tudod, lehet, hogy nem a te démonod vagyok. Az is lehet, hogy te vagy az enyém. Tudod, nálunk a démonkölköket az emberekkel szokták ijesztgetni. Félelmetesek vagytok. Egymást ölitek és kínozzátok, ok nélkül. Sokszor a szeretteiteket is. Eléggé szadisták vagytok. Vagy az is lehet, hogy nem egy démon vagyok, csak megőrültél.
      Vállamra teszem a táskámat. Elindulok az iskolába. Nem veszek róla tudomást.
      Elárulok egy titkot. A démonok léteznek. De nem úgy, ahogy gondolod. Ne hidd el például, amit H. P. Lovecraft leírt a Cthulhu-mítoszról. Ne hidd el, mert éppen így  kelnek életre. Nincsenek maguktól ősidők óta létező entitások. A démonjainkat mi magunk teremtettük. Nevezhetjük Sátánnak, Sivának, Baphometnek. Nevezhetjük alkoholizmusnak, emlékeknek, szorongásnak.
      A vudu csak akkor van hatással egy emberre, ha hisz benne. De akkor kurvára.
      A reklámok csak akkor, ha elhiszed őket. De akkor kibaszottul.
      Ahogy a bántó megjegyzések is. De akár halálosan.
      Tíz évvel ezelőtt tobzódtam a démonológiában. Láttam őket. Megidéztem őket. És pusztítottam őket. Egészen addig  az esetig. Az mindent megváltoztatott. Úgy döntöttem, végzek velük.
      Ha te látod a démonokat, ők is látnak téged.
      Ha hiszel bennük, hatással vannak rád.
      E téren a politikusok veszélyesebbek, mint a démonok. Ha nem hiszel is bennük, hatással vannak az életedre.
      Leszámoltam a démonjaimmal.
      Becsaptam magam mögött azt az ajtót, ami véren csúszott és rettegésként nyikorgott.
      Új életet kezdtem.
      A démon az utcán is követ. Be nem áll a szája. Mindenféle vallási dologgal jön. Meg világvégével. A sátánnal.
      Elmehetne jehovásnak is.
      Nem veszek róla tudomást. Ha nem látom, ő sem láthat engem.

      Mindent elkövet, hogy észrevegyem. A diákjaim között járkál. Kéjes megjegyzéseket tesz a kamaszlányokra. Sértő dolgokat mond a fiúkról. Kivéve arra a goth srácra, aki ha jól sejtem, megint fekete mágikus szimbólumokat rajzolgat a füzetébe.
      A jelek nem számítanak. Azok csak tollvonások egy üres papíron. Magukban semmit nem érnek. A szlogenek és propaganda szövegek is csak akkor hatásosak, ha elkezdesz bennük hinni. Ő nem hisz. Csak egy lázadó kamasz. Több rajta a fekete ruha és a smink, mint egy átlagos kamaszfiún, de ennyi és nem több.
      – A pop art szembement az úgynevezett magas művészetekkel. Hétköznapi és a tömegkultúrából vett elemekkel fejezte ki magát. Az egyik célja az volt, hogy a populáris kultúrából használjon fel dolgokat, szemben az elitista művészetekkel, hangsúlyt helyezve bármelyik kultúra banális és giccses elemeire, leginkább iróniát használva. A pop-artban gyakran kiragadnak egy-egy elemet a megszokott környezetéből, egy attól idegen közegbe helyezve, így egészen más kontextust adva az értelmezéshez. Többek között e tekintetben is a dada mozgalomhoz eredeztethető vissza.
      Az elém táruló kép, mint egy pop-art színház.
      A rohadt démon a romlatlan ifjúság között.
      A démon érthetetlenül magyaráz valamit.
      Mint egy dada színdarab.
      Mint sok hétköznapi beszélgetés.
      Szemem újra a harmadik sor üres székére szegeződik. Ági már három hete nem volt iskolában.
      Az jár a fejemben, ő egy elem, amit kiragadtak a környezetéből.
      De vajon hová helyezték?
      – Tudja valaki, kik azok a modok? – kérdezem. Nem bírok magammal.
      – Az egy zenei irányzat, nem, tanár úr?
      – Igen, és nem. Sokkal több annál. Egy szubkultúra, ami ugyan Magyarországon nem hódított teret, de a hatvanas és hetvenes években Londonban és Amerikában igen elterjedt volt. Egy életforma volt, egy öltözködési stílus és gondolkodásmód. A mod a modernista szóból származik. A modern jazzt kedvelték a kezdetekben, szemben a tradicionális jazzel, innen a nevük. Azért hoztam elő őket, mert sok szállal kötődtek a pop arthoz. Az öltözködési stílusuk is innen eredeztethető. Hiába származtak munkásosztályból, drága öltönyöknek látszó másolatokban jártak, a fogyasztói társadalom paródiájaként, amiben éltek. Mit is mondtam? A pop-artban kiragadnak egy-egy elemet a környezetéből egy attól idegen közegbe helyezve, így új értelmezést nyerve.
      – A tanár úr mod? – kérdezi az egyik srác.
      – Ez nem egy drága cucc rajtam. – Kacsintok.
      A laptopomhoz lépek.
      – Ha már előjött a zenei irányzat dolog, hallgassunk meg egy számot ma is az óra végén. Ezúttal a The Who-tól. Ők voltak a mod első szám zenekara. A szám címe My generation.
      Elindítom a dalt.
      Megint a székre pillantok. Már nem üres. A démon ül ott. A fejét rázza a zenére, mint azok a rugós nyakú autósdíszek egy szerpentines, kavicsos úton. Az adrenalin megindul az ereimben. Először éget, mint a forró fürdővíz, mikor belelépsz, majd miután elmerültél, ellazultan fekszel benne. A démon azt mondja:
      – Ez az, bébi.
      („A dolgok, amiket néznek olyan h-h-hideg/Remélem, meghalok, mielőtt megöregszem”.)

      („Az én generációm/Ez az én generációm bébi/Miért nem t-tűntök el”.)
      A pultnál állva cigivel a számban várom a soromat. Még lehet cigizni a kocsmákban. Tíz évvel korábban vagyunk. Gyűlölök várakozni, de egy dohányos legalább közben mindig elszívhat egy szálat. Amíg engedik. Ahol engedik.
      – Ez tök jó szám, amit benyomtál, Zsolti. – Regina már kissé spiccesen lép mellém. Megcsókol. – Hallottam az egyik reklámban is már.
      Igen. Minden, amit szeretek, minden, ami különleges, előbb utóbb a marketing áldozata lesz. Ami régen egy lázadó szám volt, most telefonokat, csokikat, vizelési problémákra gyógyszereket ad el. Beszarok.
      Megkapom a sörömet és a viszkimet. Mire lecsapom a viszkispoharat az asztalra, kérem a következőt. Nem akarok újra sorba állni. Nem szeretek beállni a sorba.
      Körbe tekintek a helyen. Látom a démonokat, akik az emberek vállára dőlnek.
      Démonokat, akik démonok ölébe ülnek.
      Bekapok egy amfetamin tablettát. Lehúzom az újabb viszkit.
      Alapból látom a démonokat. De az alkohol és a drogok felerősítik látásomat.
      Nagy dologra készülök ma. Minden koncentrációmra szükség lesz.
      Regina egyik barátnőjét kínozza egy démon. Mindig álmában találja meg. Teste, akár egy rabszolgáé a gyapotföldeken. Tele van ostornak látszó nyomokkal. A démon a nyelvével csapkodja. A leírása alapján nem egy alantas démon. Nagyon is erős. Én magam nem tudok vele elbánni. De ha megidézek egy nála erősebb démont, akit az
idézés által a hatalmamba is tudok keríteni, van esélyünk.
      Sokszor csináltam már ezt.
      Tüzet oltok tűzzel.
      Piát iszok a piára, ami a másnaposságot okozta.
      Jó néhány számmal és itallal később a kocsma emeleti helyiségébe megyünk.
      A tulaj odaadta nekünk.
      Egyszer már végeztem az ő egyik démonjával is.
      Azt bántotta, akit a legjobban szeret.
      A pénzét.
      Meg a családját is mondjuk.
      Elűztem. Azóta hálás.
      A teremben ahol máskor táncolni szoktak, most én fogok szavalni.
      A földre felrajzolom az idézéshez szükséges varázsköröket és szimbólumokat.
      A kör fogja börtönbe zárni, amíg azt nem teszi, amit mondok.
      Regina és a sebekkel teli barátnője is itt van. És az ő fiúja. Issza a sörét. Már teljesen el van ázva. Azt mondja baromság ez az egész. Nincsenek démonok.
      – Akkor te vered ostorral Szandit? – kérdezem.
      – Menj a faszba te köcsög – mondja. Nem válaszolt a kérdésemre.
      Miután végeztem a jelek felrajzolásával, bekapok még egy tablettát. Meghúzom a viszkis üveget.
      Beállok a helyemre félmeztelenül. Felsőtestem egészen a felkaromig rituális tetoválások térképe.
      Még utoljára Regináékra pillantok, aztán egy égő cigivel, az izzó varázspálcámmal, nekikezdek megidézni H’trulukhai-t.

      Tusolás után a tetoválásaimat nézem a tükörben. Hiába számoltam le a múltammal, van, ami örök nyomot hagy rajtunk.
      A démont az iskola óta nem láttam. Talán rámunt.
      Olyan, mint egy ismerősöd, akivel naponta beszélgetsz, aztán egyszercsak eltűnik.
      E téren veszélyesebbek, mint a démonok. Gyakran még utána is kísértenek a gondolataidban.
      Ugyanúgy mémek, mint a szám, amit hallasz a rádióban és nem tudod kiölni a fejedből. Akaratlanul folyton dúdolod. Mint a vallások, a reklámok, amik olyan tettekre sarkallanak, amit amúgy nem tennél. Vagy éppen olyat nem teszel, amit megtiltanak. Ne paráználkodj. Ne vedd meg a konkurencia mosóporát.
      A csapnál megmosom az arcomat.
      Mire a tükörbe nézek a démon újra ott van, mint egy szar szerelmes szám a rádióban, amit nem tudsz kiölni a fejedből.
      – Na és hogyan tovább, nagyfiú? – kérdezi.
      Megfordulok. Az alkarommal a torkán a falhoz szorítom. Bőre nyálkás és hideg. Újra le kell majd tusolnom.
      – Mit csináltál Ágival, te fasz? – kérdezem.
      – Na, végre tudomást veszel rólam. Már azt hittem, hogy olyan vagy, mint azok az apák, akik leszarják a gyerekeiket. Mint a tiéd volt.
      – Te nem az én gyermekem vagy – mondom.
      – Igen, ezt is mondta apád.
      – Ne játszadozz velem, te faszkalap. Mit tettél Ágival?
      – Nyugi, nagyfiú. Esküszöm az élő Istenre, én semmit. Ha nem hiszel nekem, csak mondd ki a varázsigét, ami igazmondásra kényszerít. Rajta. Vagy tudod mit, csak igyál egyet a viszkiből, hogy elűzze minden démonodat, és küldj messzire.
      – Menj a picsába – mondom. Elengedem. Újra letusolok.
      A nagyszobámban benyomok egy számot a The Jam-től. In the city. Ágira gondolok. A tanáriban elkértem a szüleinek a számát, de még nem hívtam fel őket.      („Mondani akarom, el akarom mesélni/milyenek a fiatal ötletek/de te félelemmé változtatod őket”.)
      – Én azért vagyok itt, hogy segítsek, nagyfiú.
      – A faszt vagy itt azért – mondom.
      – Jó igaz, nem ezért vagyok itt, de unatkozom. Ha már így alakult éppen segíthetek is. Ti emberek unalomból csak isztok, dugtok, meg tévéztek. Mennyivel jobb lenne a világ, ha az unalmatokat mások megsegítésére használnátok. Amúgy B’rad vagyok, Kösz, hogy megkérdezted, Zsolt. De szólíts csak nyugodtan Bradnek.
A falról Roy Lichtenstein festményének másolata bámul ránk. A Drowning girl. Süllyedő lány. A képen a szövegbuborék az mondja: „Nem érdekel. Inkább elsüllyedek, minthogy Bradet hívjam segítségül.”
      El kell terelnem a figyelmemet. Még kora este van. Felhívom Ági szüleit.
Mint kiderül a telefonból, az anyja egyedül neveli. Ági három hete nyom nélkül eltűnt, és nem tudja hová. Az elem, amit kiragadtak a környezetéből. Teljesen kétségbe esett.
      A démon a palackban visít felém az asztalról.
      Az emberek többek között csak isznak unalomból, ahelyett hogy másokat segítenének. Azt kérdezem Ági anyjától, átmehetnék-e, hogy személyesen beszéljünk. Azt mondja, hálás lenne.
      Leteszem a telefont.
      – Látod, legalább neki nincs apja – mondja Brad. – Nem mondhatta, hogy ő nem a gyereke.
      – De mondta – mondom. – Mikor elhagyta. Gyakran a ki nem mondott szavak a leghangosabbak.
     
      Az utcán sétálva Ági anyjához, a pokol vesz körbe. A pokol és a menny nem helyek, hanem helyzetek. Nevezhetik konkrétan pokolnak, de nevezhetik New Yorknak, Pekingnek, Nairobinak, Budapestnek. Minden város csak olyan, mint egy hardver, amiben az emberek a szoftverek. Attól működik a rendszer. És az emberek nagy része csak vírus. Láttam már holttesteket, akiknél beállt a kék halál. Embereket, akiket zsaroló vírusok támadtak meg. Embereket, akiknek tönkre ment az alaplapjuk, és kidobták őket az utcára.
      A kirakatokból és a hirdetőtáblákról bűbáj varázsigék villognak rám neonosan. Feketén-fehéren ugranak a tekintetemnek. Mindenféle betűtípusban. Ezt vedd meg. Ez kell neked. Lendületben az ország. Nálunk a legolcsóbb.
      De az élet mindig drága.
      Szembejön velem egy fickó. Úgy tűnik, magában beszél. Régebben, ha ilyet láttál, azt gondoltad bolond az illető. Ma már természetes, valószínűleg csak telefonál. Emlékszem a nőre szülővárosomból, aki folyton Istenhez beszélt az utcán is. Hozzá fordult gondjaival.
      Talán ő is csak telefonált.
      Kérjük, várakozzon. Hívása fontos számunkra.
      Ágiék házához érek. Becsöngetek.
      A csengő hangja valami ismert klasszikus szám szólama, de nem jut eszembe a szerző és a címe. Bach, Beethoven? Boney M.? Mod vagyok, na. Modernista. Létezik modern klasszikus? Mire valami klasszikussá válik, már régi lesz?
      Ági anyja ajtót nyit.
      – Kezit’ csókolom – mondom. – Fekete Zsolt vagyok. Ági irodalomtanára.
      – Tóth Sára – mondja. Beinvitál a házba. Bradet nem, de ő is jön velem.
      Sára elmondja, Ági három hete tűnt el. A rendőrségen már bejelentette. Körbekérdezett minden rokont és Ági barátait is. Senki nem tud róla semmit.
      A pohárhoz hangosan koccan hozzá a jégkocka, miközben meghúzom a kólát, mikor belép a szobába Ági.
      – Micsoda fordulat – mondja Brad.
      – Ő a másik lányom, Ágota. Másik iskolába jár. Általános iskolában mindig összekeverték őket, és ezt nem szerették – mondja Sára.
      Bemutatkozok Ági ikertestvérének. Leül velünk szemben a kanapéra.
      – Kérhetnék egy kávét? – kérdezem Sárát.
      – Persze – mondja. – Azonnal hozom.
      Kimegy a konyhába.
      – Ágota, tudsz valamit a tesódról? Volt valami jele, hogy el akar itthonról menni vagy tudsz valakit, akit megismert az utóbbi időben?
      – Semmi ilyenről nem tudok – mondja. Könny szökik a szemébe. – Hiányzik. Félek, hogy mi lett vele. Nekem biztosan szólt volna, ha el akar menni, vagy ha találkozott volna olyannal. De…
      Elhallgat.
      – De? – kérdezem.
      – Nem akarom, hogy hülyének nézzen. Meg hülyeség is.
      – Csak mondd – mondom. – Ne félj, nem nézlek hülyének.
      A kamaszokkal a felnőttek gyakran el akarják hitetni, amit mondanak hülyeség. Nekik fingjuk sem lehet az életről. De a bölcsesség nem korfüggő. A tapasztalat igen. De legyen bármennyi tapasztalatod is, ha hülyén dolgozod fel, abból nem lesz bölcsesség.
      – Ági egy ideje foglalkozott ilyen mágikus dolgokkal. Vallások meg mágia, szellemidézés, ilyesmi. Azt mondta, hogy nem lehet, hogy csak ennyi a világ, amit mi látunk. Szerintem hülyeség. Mondtam is neki, miért fecsérli ilyen hasztalan dolgokra az idejét, mikor mondjuk eljöhetne velem shoppingolni vagy ilyesmi.
      Közben Sára megérkezik a kávéval. Azon jár az agyam, a legtöbb kávéscsésze miért fehér? Talán a csészekészítők úgy gondolták, a sötét közegben nem látod annyira a sötétséget. Jézuson is fehér hacuka van az ábrázolásokon általában. De azon jobban látszik a világ mocska.
      Megiszom.
      Brad közben azt mondja: – Nyomon vagyunk, nagyfiú. Ugye tudod, mi jön?
      – Megnézhetném Ági szobáját? Ágota, meg tudnád mutatni a dolgokat, amit az előbb mondtál? – kérdezem.
      Ági szobája olyan, mint egy átlag kamaszlányé. Csak számomra ismeretlen pop sztárok poszterei helyett Black Sabbath és Limp Bizkit poszterek lógnak. A Rolling Stones kiölti rám a nyelvét.
      – Itt vannak – mondja Ágota. Az ágy alól könyveket és egy dobozt húz ki. A dobozban gyertyák, kréták, zacskóban különféle gyógyfüvek. Egyik sem drog.  Veszélytelenebb, mint a tabletták, amiket a gyógyszergyárak hirdetnek a reklámjaikban.
      Egy A/3-as papíron mágikus jeleket látok. Túlzottan ismerősek.
      A párkányon két galamb turbékol. Én libabőrös leszek.
      – Na, megvan a válasz, csibém? – kérdezi Brad.
      Belelapozok a könyvbe, ahol egy oldal sarka könyvjelzőként be van hajtva.
      Egy démon leírása. És az idézéséhez szükséges varázsigék.
      A démon neve „h”-betűvel kezdődik, és nem „itler”-rel végződik.
      Bradre nézek.
      – Hát nagyfiú, a démonjaiddal leszámolhattál, de a múltad mégis visszaköszön.

      Nekikezdek megidézni H’trulukhai-t. A szavak magabiztosan gördülnek le a nyelvemről.
      Nem félek. A démonok mindig a félelemre hajtanak. Abból táplálkoznak. Az élteti őket.
      Tizenöt évesen berúgtam egy viszkitől, ami nem is létezik, mégis árulták a boltban.
      Egy árokparton dőltem ki. Nem tudtam magamról.
      Barátom, akivel együtt ittunk, felhívta a szüleimet.
      Anyám jött értem. A karjában vitt fel a lakásba.
      A démonokra emlékeztem, akiket közben láttam. Azt ő mesélte el, azt hajtogattam, a démonok most viszik ki belőlem a rosszat. Közben köpködtem ki magamból őket. Szó szerint.
      A démonok lehet, nyálasak.
      Utána elzárt előlem minden okkultista könyvemet, amim volt. A szerepjáték könyveimet is, mert pentagramma volt a borítóján.
      Apám az egészről mintha tudomást sem vett volna. Ahogy rólam sem.
      Amerikában ezt a nyolcvanas években már eljátszották a szerepjátékokkal. A média hatására a szülök azt hitték, a szerepjátékok sátánizmusra, emberáldozatra és gyilkosságra buzdítják a fiatalokat. Évekkel később ugyanezt a számítógépes játékokra vetítették át. A szülők eltilthatták a gyerekeket a szerepjátékoktól, de az a gyerek, aki én voltam, nem tilthatta el a szüleit attól a szerepjátéktól, amit egész házasságukban játszottak mások előtt. Elhessegetem ezeket az emlékeket, nehogy félelem táplálkozzon belőlük, ahogy a legyek szálldosnak a szar körül.
      Én egy kemény megszáradt szar vagyok, baszd meg.
      Mormolom a varázsigét. Az előttem rajzolt kör közepén materializálódik H’trulukhai. A lányok felsikítanak, pedig mondtam nekik, ne mutassanak félelmet.
      Regina barátnőjének fiúja, mintha nem is látná. Röhögni kezd.
      – Mi a fasz bajotok van, csajok?
      Azt parancsolom H’trulukhai-nak űzze el a démont, ami Regina barátnőjét kísérti.
      Vigyorogva bólint. Legalábbis nekem annak tűnik a csápok és ráncok tengerében, ami a testét alkotja.
      Megindul Regináék felé.
      Megáll előttük. A lányok reszketnek.
      A srác csak röhög.
      – Hagyjátok már ezt a pszicho-drámás szarságot. Ezt hatékonyabban egy szakemberrel is csinálhatjátok, nem egy bebaszott, bedrogozott mellényes faszkalappal.
      H’trulukhai nekiesik Szandinak. Az ostorszerű hegek eltűnnek. Csápjai húsába fúrnak.
      Nincs más csak vér és húscafatok. Aztán Reginával folytatja.
      Miközben Regina fiúja a vörös bort issza, arca is vörössé válik barátnője vérétől. Akkor kerekedik ki a szeme.
      Látom, ahogy a barátnőmet és barátnőjét széttépi egy démon. Látom a srácot, és akkor fogom fel.
      Ha te nem látod a démonokat, ők sem látnak téged. Ha nem hiszel bennük, nincsenek rád hatással.
      De azt látod, a másikon, ha démonjai belülről rágják.
      Rápillantok a varázskörre, amit rajzoltam. Egy helyen részeg és drogos tántorgásomban lábammal megtörtem. Ezért szabadult ki.
      Az én védőköröm biztonságban tart.
      Csupán a szerelmemet és egy másik lányt küldtem a vágóhídra.
      Üvölteni akarok. Torkomat sírás szorítja. De nem adhatom meg magamat a félelmeimnek. Még nem.
      Démonűző varázsigét kezdek mormolni.
      Njűt le kdnee tit scnin edjhe H’trulukhai.
      Ezeket a szavakat ordítom. Végül a démon sikítva eltűnik.
      Csak ketten maradtunk a sráccal.
      Kanbuli egy kocsma emeletén.
      A lányokat elvitte egy démon, mint sok diszkóból sok másik.
      A srác hebegve szipog. Mellette vér és húsdarabok.
      Sírni kezdek.
      A viszkis üvegre pillantok. Megfogadom, becsapom magam mögött ezt az ajtót.
      Megfogom a viszkis üveget. A falhoz vágom.
      A szilánkok, mint lelkem könnyei, amit én magam vágtam a falhoz.

      Farkasszemet nézek Ági szitakötő alakú hajcsatjával. Még benne van az egyik hajszála. Az anyjától kértem el.
      Azon agyalok kinyissam-e azt az ajtót, amit évekkel ezelőtt becsaptam. Bár már résnyire nyitva van.
      – Miért vagy itt? – A szobámban ülök. Csak magam elé bámulok, de Brad-től kérdezem.
      A háttérben a The Jam To be someone (Didn’t we have a nice time) című száma szól. Valakinek lenni. Nem töltöttünk el együtt jó időket?
      – Csak szeretek veled lógni. Miért gondolod, hogy mindennek van célja? Te a barátaiddal azért vagy együtt, mert az egy terv része?
      – De tudomást sem akarok rólad venni – mondom.
      – A csajok miért mindig azt a csávót akarják, aki le se szarja őket? – kérdezi.
      – Az, hogy itt vagy, nincs összefüggésben Ági eltűnésével?
      – Nincs – mondja.
      („A barátom leszel, vagy csak azt mondod/Mikor eljön az idő, segíteni fogsz”.)
      – Bassza meg.
      Előveszek egy térképet. Magam elé rakom. A kezembe fogom a hajcsatot. Elkezdem a varázsigét. Nem a Necronomiconban olvastam. Nem is a Bibliában. Nem egy párt propaganda plakátján.
      Loh nva gia staddmu.
      Hol van Ági, mutasd.
      A varázsigék ereje nem a szavakban van, hanem a mögöttük álló hitben.
      A varázsige, amit mormolok, csak egy egyszerű mondat összekevert betűiből áll. Hogy jobban hasson a tudatalattimra. Ilyen az emberi elme, az értelmetlen dolgokat jobban magáévá teszi. Mint mondjuk a háborúk, előítéletek, akciós termékek, amik tegnap akció nélkül ugyanannyiba kerültek.
      Úgy szorítom a markomban a hajcsatot, hogy vér serken belőle. Nem lenne rá szükség, de mindig hatásosabb a végeredmény, ha előtte szenvedéssel jár.
      Egy vércsepp a térképre hull.
      Már tudom, hol van Ági.
      Legalább nem a pokolban.
      Bár a pokol és a menny nem helyek, hanem helyzetek.

      Az elhagyott raktárépületnél osonok, amit a térkép mutatott. Útközben Brad-del beszélgettem.
      Ha már kinyitottam az ajtót, úgyis mindegy.
      – Miért akarsz nekem segíteni? – kérdeztem.
      – Miért ne akarnék?
      – Te démon vagy. Csak rosszat akartok nekünk.
      – Nem vagy te egy kissé előítéletes? – kérdezi.
      – Benneteket úgy teremtettünk, hogy gonoszak legyetek – mondtam. – Veletek ezért is volt mindig könnyű dolgom. Nálatok tudtam, merről fúj a szél. Az emberek képmutatók.
      – Azt teszem, amit akarok. Te örülnél, ha előre meg lenne írva, hogy milyen vagy? Én választok, hogy mit tegyek és mit nem, ahogy te is.
      Belopakodok a raktárépületbe. Alattam a térköveket már megcsócsálta az idő. Dőlnek jobbra-balra, miközben lépek rajtuk.
      Elbújok egy láda mögött.
      Megpillantom Ágit.
      Egy székhez van kötözve.
      Arcán a smink mocsok és vér.
      Kínzója szótlanul lebeg felé.
      Elborzadok.
      A legszörnyűbb látvány, amit valaha láttam.
      A démon is észrevesz.
      Ha te látod a démonokat, ők is látnak téged.
      És ennek a démonnak olyan arca van, mint az angyalnak.
      – Hogy találtál rám? – kérdezi Ágota. Kezében reszket a kés. Szavait fogai közül sziszegi ki.
      Előlépek a láda mögül.
      – Mi az ördögöt csinálsz? – kérdezem tőle.
      – Megszabadulok ettől a másolattól.
      Akkor látom, Ági arcáról félig már lenyeste a bőrt.
      – Egész életemben egybemostak vele. Én én vagyok. A tanárok azt kérdezik folyton, miért nem vagyok olyan okos, mint ő. A menő lányok a suliban meg azért nem fogadnak be, mert biztos olyan elvont kis picsa vagyok, mint az ikertestvérem. Te nem tudhatod, ez milyen.
      Marilyn Monroe sok arca jut eszembe a falamon.
      Mindegyik ugyanolyan, mégis más színek teszik egyedivé.
      A hardver csak a külső, a szoftverektől lesz egyedi a géped.
      – Ezt be kell fejezned – mondom. – Ő a testvéred.
      Az jár a fejemben, amit Brad-del beszéltünk út közben. A démonok gyakran a szeretteid arcát veszik fel. Így tudnak hozzád a legközelebb kerülni. Brad azt mondta, volt egy démon, aki eljátszotta ezt egy fickóval. Felvette a kisfia alakját. Nem tudta, hogy a férfi rendszeresen megveri a fiút. A démonnak is nekiesett, és szétverte.
      – Olyat röhögtünk a démonsrácon – mondta Brad.
      Most Ági egy szerette vette fel egy démon alakját.
      Ágota felém tartja a kést.
      – Kinyírlak, ha közelebb jössz.
      Ahogy közelebb érek, látom Ági már halott. Három hete tűnt el. Alatta a beton már felitta a vérét. Arca már puffadt. Körülötte legyek alkotnak obszcén glóriát. Nem is tudom, hogyan reménykedhettem benne, még él.
      Düh és kétségbeesés tör rám.
      – Én elbánhatok vele, nagyfiú – mondja Brad.
      – Kapd el – mondom. – De ne öld meg. Segítségre van szüksége. Legalábbis remélem, hogy beteg, és nem magától ilyen.
      – Ezt most nekem mondod? – kérdezi Ágota.
      Nem akarok bántani egy lányt. Inkább egy démonra bízom.
      Brad vigyorogva Ágotának esik.

      Becsapom magam mögött az ajtót. A fürdőszobába megyek, hogy lemossam az arcomat. A tükörben egy pillanatra, mintha magam helyett Brad-et látnám.
      – Azért ez elég durva volt – mondja Brad a nagyszobából. – És még minket démonokat hibáztattok mindenért, miközben ti emberek vagytok ilyen szarok.
      Bemegyek a szobába. Leülök az íróasztalomhoz. A tíz éve bontatlan viszkit bámulom.
      – Csak beteg. Ahová vitték, ott talán segítenek rajta – mondom.
      – Legyen igazad – mondja. – És most hogyan tovább?
      Hallgatok. Rágyújtok egy cigire. Az üveget lesem.
      – Azt mondtad megszabadultál a démonjaidtól, de hogy lehetsz szabad, ha még mindig félsz tőlük. Úgy akarod élni az életedet, hogy mit akarsz csinálni, vagy úgy, hogy attól félsz mit ne csinálj?
      Lichtenstein Ohhh… Alright…című képének másolata belenyugvón bámul rám, kezében egy telefonnal.
      – Rendben – mondom. – Kinyitottam az ajtót. Vannak emberek, akik egyedül nem képesek megküzdeni saját a démonjaikkal. És van, hogy maguk az emberek a démonok. Tíz év, bassza meg?
      Megfogom a tíz éve bontatlan viszkisüveget. Kiszabadítom a palackba zárt démont.
      Töltök a pohárba. Magam mögé nyúlok a polcra, elveszek egy másikat. Bradnek is töltök.
      A lejátszón elindítok egy számot. A Town called malice.
      („És fejezd be a bocsánatkérést dolgokért, amiket sosem tettél/Mert az idő rövid és az élet kegyetlen, de rajtunk múlik, hogy változtassunk”.)

A hurrikánok emancipációja

A hurrikánok emancipációja


Opheliától hallottam, neki meg Adrienn mesélte.

Hirtelen tört be, nem volt meghívója. Ugyan rádióhangok jelezték érkezését, de senki nem vette komolyan. Talán abban reménykedtek, hogy meggondolja magát. Nem, nem gondolta meg! Először a fákat célozta, tövestől szakította ki őket. Szinte élvezte, ahogy röpködnek a levegőben a tetőcserepek, rogyadoznak az épületek. Jól megtáncoltatta a kutyát, röptében térítette el a varjút. Imádta, ha az autókat összetörhette, rendesen fejre állította őket. Az embereket felkapta, megpörgette, megvárta, amíg kétségbeesetten belekapaszkodnak a fa törzsébe. Majd jóleső örömmel kitépte a gyökérzetet, s vadul száguldott gyökérrel, fatörzzsel, emberrel. Mikor még ez sem volt elég, megvagdalta a felhőket, elégedetten figyelte, ahogy a zuhogó eső ellep mindent. Fújtatott és ádázul lüktetett, ropta ördögi táncát, mint bukott angyal egyre hízott, kajánul vigyorgott, fülsikítóan bégetett. Igazi boszorkányként, sőt kidobott cédaként viselkedett.
Emma ágyában szokatlanul rosszul pihent. Össze-visszaforgolódott, izzadt, teste alatt megcsócsált lepedő, paplanját lerúgta régen. A vánkos csücskét megmarkolta görcsös keze, majd tépkedni kezdte magáról a hálóinget.
- Mi a vihar lett veled? – ébredt fel éjszakai álmából a férfi, Emma férje.
Még nem merte elmondani este, hogy beadta a válópert. Úgy érezte, leigázza az Emma névre hallgató női nem, döntött, legyen ennek vége. Halkan főzött egy kávét a konyhában, észre sem vette, hogy a bögrék remegnek.
- Emma hurrikán közelít felénk, hatalmas pusztítást végez - törte meg a rádió halk hangja a hajnali csendet.
A férfi egyáltalán nem csodálkozott a bejelentésen. Hagyta a kávét, indult vissza a szobába, s a házasságot e pillanatban természeti sorscsapásnak vélte. Sajnos nem volt alkalma a kitörésre.
Emma eltűnt, az ágy megüresedett. A nyitott ablakot egyre erősebben rángatta a hisztis szél, majd Irma dugta be kócos fejét.
- Ezután én jövök! – indult mosolyogva az ágy felé.

Nehéz az élet

Nehéz az élet

Karakas Bálint felnézett a felhős égboltra, krákogva megköszörülte torkát; negyvenes évei közepén járó magyar-történelem szakos középiskolai tanár, léptei megakadtak az időben, halálfélelem szorította nyakát, nem jött ki hang a száján. Szégyellte. A ködös november hideg érintéssel kúszott be fekete-bordó-sárgakockás sálja alá, miközben egy hajléktalan az Oktogon egyik szemeteskukájából kiemelt egy befejezetlen, szinte még meleg hamburgert. Rögtön bele is harapott, az értéktelen szemét meg a földre hullott üres, összegyűrt cigarettásdobozok, taknyos zsebkendők, széttépett villamosjegyek és szerelmeslevelek dekadens elegyében.
Egyre inkább úgy érezte, lenyelhetetlen gombócként akadt meg torkán a pedagógus életpályamodell, se lenyelni nem tudta, se kiköpni, csak böfögött tőle, csuklott, émelygett, de nem javult. A régi mozgalmi nóta jutott eszébe, mely szerint a „múltat végképp eltörölni” volna jó, ám a villanyoszlopokra szerelt szürke hangszórókból Bartók Elindultam szép hazámbul című feldolgozásának keserű dallama gomolygott a tér fái között, ám Karakason kívül senki sem figyelt, senki sem hallotta. Persze, az emberek soha nem figyeltek semmire, semmire sem figyelni pedig annyit jelentett, a múlt lassan, teljes alávetettséggel törlődött emlékezetükből. Derengett nekik Horthy Miklós neve, ám azt már nem tudták megmondani, ki ő, viszont meggyőződéssel állították, gyönyörűséges hófehér lova önfeláldozón vállalt részt az I. világháború megnyerésében, és Magyarország, mint győztes hatalom, bevonult Washingtonba a pirézek oldalán. Fogalmuk sem volt a békekölcsönről, ám valamennyi békemenet időpontját pontosan felsorolták, határozottan állították, mindegyik Párizstól New Yorkig tartott, Tirana érintésével, papi áldással, szónoklatokkal, nemzeti konzultációkkal fűszerezve, mert a liberalizmus nevű vírus leghatásosabb ellenszere a gyaloglás.
Megköszörülte torkát, mintha mondani akart volna valamit, ám mégsem akart, tudta jól. Alkotmányos joga a hallgatás, elsőgenerációs értelmiségiként – egy akácfából készült lapátnyélbe kapaszkodva –, még akár jólfésült közmunkás is lehet valamelyik stadionépítésen, ha túlságosan sokat jártatja a pofáját. Hiába szomorodik bele Gábriel arkangyal országalmástól a hazudozásba, a pofázás akkor is rendszeridegen marad, mert a hatalom „diszkrét bája” már nem annyira diszkrét, nem annyira bájos.
Tehát már nem akart semmit sem mondani, otthon sem, csak számolgatta hónap közepén a nemzeti címerrel díszített porcelánbögréből kiborított száz és kétszáz forintosokat, és úgy érezte, a Kánaán kódjelű kormányprogram egyetlen szava sem igaz.
Persze a történelem leszarja a kisembereket, hiszen egy kisember soha nem tudna elég nagyot álmodni, mert ahhoz túlságosan kicsi, túlságosan tanulatlan, túlságosan gyáva, eleve elrendelt, eleve korlátozott, eleve halálra ítélt.
Legfeljebb még nem tudja. Valójában nem több a történelem játékszerénél, ágyútöltelék az időközönként ismétlődő forradalmak ágyúcsövében, hogy majd a békeidők beköszöntével ismét visszasüllyedjen királyok, diktátorok, maffiózók, mogulok, konszernek, titkosszolgálatok és különféle hivatalok szolgájává, rabszolgájává.
A fekete Audi gumijai füstöltek a vészfékezéstől, de megállt. Nem magyar termék, nézett rá furcsa mosollyal szája szegletében Karakas Bálint. Az élet csak megy tovább. Úgy tűnt, még nem jött el az ideje a végének. És még mindig felhős volt az ég. És még mindig ott volt torkában a gombóc, melyet se lenyelni, se kiköpni nem tudott. Nehéz az élet.

Eredetvizsgálat

Eredetvizsgálat
 
Megbuggyant a tej. Nem kellett volna megbontani a csomagolást. Állaga sűrű, átlátszatlan tömeg...
Nem színtelen, nem szagtalan... Kémiaórán gajdoltuk az odavalót.
De mi az, ami a tejbe nem való, amitől már nem is az, aminek vettem. Csütörtöknek vettem.
Ő a macskám. Csütörtökön kaptam. Kínáltam a tejjel, de nem itta-ette meg. Fránya bütykös állatja. Kéretlenül van véleménye. Van. Mert a tej nem az a tej, ami a macskának kell.
Pákosztos, tejes szájú macskamese már nem ringat álomba...
Csecsemőkoromban kecsketejjel itattak. A tejbár Iboly volt, feketeszakállas családtag. Ő adott nekem tejet 19...-ben.
Hanyas vagy? Ibolynak megmondanám. Ő nem engedte szellemi értékű hozzáférhetőségét dobozba préselni. Egy idő után magáztuk.
Ma sem tudom miért, de lent felejtettük egyszer a kert végében, ahol legelt. A csendes este már éjszakába hajlott. Iboly a Kanális partján hallgatott. Selymes fekete palást ereszkedett, s ő beleveszett kertünk fogságába.
Apám fejvesztve menekítette volna onnan, megejtő szeretettel terelgette, miközben magázta.
Magázta, mert a sötétség kelepcéjében Iboly nem kívánt a hívó szóra felelni. Nem hitt a csalinkázó, édes, kereső szavaknak. Gyanús mozgás zaja hallatszott. Apám belekiáltott a vaksötétbe: - Ki maga? Iboly ekkor válaszolt.
Nézem a tejes dobozt, látom Csütörtököt, és Apámat hallom.

Házak lelkében él az építész

Házak lelkében él az építész
Unokabátyámról, akitől sok mesekönyvet kaptam gyerekkoromban
 
A ház életét évek zenésítették meg. A címeres homlokzat, az évszám jelezték történelmi múltját. Óriási kapu, nagy sárga rézkilincs engedte a bemenetelt, ha a marokba simuló nehéz kopogó megszólalt. A széles, zárt kapualj volt az előtér. Meglepetés erejével hatott a kép. Hatalmas park terült el a ház hosszú udvarán. Itt egy tuja kapaszkodik fölfelé, ott egy szőlősor áll egyenes vonalban. Jelezve, hogy a ház falusi borkedvelő gondolatát vigye. Bokrok sorjáznak a szomszéd fala mentén. Ezüstfenyő formás alakja billeg a langyos szélben. Távolabb szilvafák büszkélkednek libasorban. Diófák árnyas lombkoronája alatt csücsülnek a madarak. Ovális itató mélyedésében rezeg a víz. Pázsitszőnyeg végében sudár magas akácfák zárják a teret. Vadgalambok párban vendégeskednek itt. Madarak biztos éltető tere. Családtag a sas, aki nem igazán kedvelt, ha megjelenik, de jövetelekor jelzések érik a gazda fülét, és azonnal ott terem. A vízsugár éltető ereje építette, tartotta szépségét a parknak, amit a gazda álmodott meg. Esténként a ház nyitott végében ült a társaság. Diófa ágai szinte asztalközelbe belógtak, hogy a park is része volt a vendégasztalnak. Gyertyalángok és a lámpások középütt ültek, megvilágítva az asztal körüli arcokat. Kvaterkázós esték voltak ezek, olyan lecsendesedő, emlékidéző a csávolyi életről. A szemekben bizony sokszor fénylett a könny, de a csorgott akkor is a nevetéstől, ha a történet megkívánta. Poharak koccintó ereje bővében volt a szónak. Jó volt ez így, de mára elcsendesült a ház.
A sok és nagy szobák visszhangja szól. A fehér falak kapaszkodó üressége kezet keres az elmúlással szemben. Szobáról szobára bolyongok. Csak a szél rázza az ablakot és próbál helyet találni itt a téli hidegtől. Még annyi zaj mutat ittlétet, amit lábam alatt az öreg hajópadló ad. Csoszogó búcsú a szobáktól.
A könyvek még itt vannak együtt. Ők konokul ragaszkodnak. Németül, magyarul ülnek a sorok. Hol Gyurkovics Tibor, hol Szakonyi Károly, de a nagy festőművész, barát Eigel István és felesége, Tassy Klára arcát látom. A kiváló gobelinművész bütykös ujjai ülnek a könyvekben, munkái pedig a falakon díszelegtek mindenki örömére. Sorolhatnám a teljesség igénye nélkül a nagyszerű barátokat művészetükkel együtt, akik sokszor itt jártak e házban vendégeskedni. Munkáikat hagyták a faluban, Baja városában, mert a gazda jótékonykodott és ajándékozott a művekből. De elhozta idős hadseregét is. Ők a még élő egyetemi évfolyamtársak voltak egy új találkozásban. Hosszú vendégasztal és emlékezések. A kedvenc zenész is itt volt, Zsuzsának ez volt az utolsó tánca…
Aztán becsukódik az utolsó doboztető is. Végighalad az oszlopos folyosón. Tisztelgő, zászlós üdvözléssel búcsúzik, mert a folyosó mennyezete tele van magyar és svájci zászlókkal. Hűségesen sorjáznak.  Ezek a zászlók adták a gazda lelki életének gazdagságát, ittlétét e honban. Mert asztalán mindig ott volt Petőfi Sándor verseskönyve. Sűrűn lapozgatva már magától kinyílott az oldal, ahol a Szülőföldem című vers sorai ültek. Így lobogott a házával együtt több éven át ebben a kicsi faluban a svájci magyar.
Aztán átlépek a ház másik felébe, a kék részbe. Kékek az ajtók és a szobák. Az ajtókat színes üvegablakok díszítik, aranysárga rézkilincs rajtuk. Sok ember benyitott ide, és a csodálkozás erejével ment el. A falakon makettek sorakoztak. Idősek otthona és sok-sok más gondolat alkotta munkák. Beljebb Svájcból elhozott könyvtárának darabjai sorakozta a nagy polcon. Szakmai tartalmú építészeti könyvek, gyűjtések a csodás világból. Magyar professzorának képei, amikkel az megajándékozta volt tanítványát. Már tanársegédnek jelölték akkor, amikor 1956-ban útnak eredt egy ballonkabátban, nyakában fényképezőgéppel, hóna alatt egyetemi dokumentációjával. A hosszú polc végében beépítve egy tulipános ajtó, helyet adva a terveknek. Ez a tulipános ajtó ott fönt a klostersi hegyek között minden virágszálával virult a zord svájci télben. És a könyvek között ott volt a magyar építészet hiteles irodalma is. Magyar zászlócskák ültek a zürichi irodában és a rajzasztalokon. Most itt ülnek. Megérkeztek mindannyian. Nagy kristálytömbök hegyek történelméről beszélnek. A fiókokban minden szükséges eszköz a helyén, ha az építész alkotásához kellenek. A polc lenti részében régi gépek, amik akkor újdonságok, ma gyűjtemény. A másik szobában, szekrény fiókjaiban időrendi sorrendben tervek anyaga és hosszú gurigákban csücsülnek az izgalmas tervrajzok.
Altstetten, Chur. Két templom színhelye, ahol az építész vallott. Vallott ő is. Ahogy édesapja a falusi viharos időkben. A csávolyi pékmester, Ercsi Pali bácsi lobogót csináltatott a templomnak, rajta a varrott írás: „Isten áldd meg a magyart.” Idővel kivágták, de a helye megmaradt. 1956-ban autókkal küldte a kenyeret, falusi étket Budapestre a hős magyaroknak ez a bátor pékember. Hát így maradt a neves építész, Ercsi Dezső magyarnak és hitelesnek a nagyvilágban. A szoba fehér falait mennyezettől makettek borítják. A mágneses táblán még rajzok vonalai, számadások, úgy három éve, de nem halványultak.
És megrendülten állok egy kép előtt. Felesége, Heidi halála után készült, amit a festőművész barát, Eigel István Svájcban alkotott a gyászmise előtti napokban.
És eljött a nap. Megkondult az altstetteni templomharang. Ott ültünk a család, magyar és nem magyar barátok, építészek a templomban. Az oltár mellett fölállított képről Heidi nézett a láthatatlan messzeségbe. És szólt az orgona és szomorúságba karolta a gyászolókat. A felülvilágító színes üvegén besütött a nap. Sugarai Heidi arcán ültek. Az építész, a férj ott ült a nagy mű fölött a templom gondosan megtervezett részleteiben. Odaadó gondossággal tervezte, hogy apja nyomdokain haladva maradandót alkosson. Mert a csávolyi házban gyerekként agyagból gyúrta, formázta a téglákat, hogy egyszer építész lesz. Ezek a téglák itt voltak ujjaiban, lelkében eddigi élete is. „Miért?” – kérdezte égre emelve tekintetét oly sokszor a tragikus napra emlékezve. Választ soha nem kapott, de az altstetteni templom falaiban, lelkében ott van.
Csávolyon érte is szólt a lélekharang. Altstettenben mindörökké.

Ez rémes, nem magyarul van! Amit besárgáztam, értelmezhetetlen, de az egész szöveg recseg!

Naplórészletek, démonokkal

Naplórészletek, démonokkal


Az első csók volt az, amely felszabadította a gátlásait, nem merte, nem akarta, de mégis úgy alakult, hogy megtörtént. A hegyekben, egy buliban, éjjel, a terasz félreeső zugában, amikor hihetetlenül szikrázott az égbolt a sok ragyogó csillagtól.
Nem akarok senkit sem meggyőzni semmiről. Az én életem. Huszonkét éves koromig harcoltam a démonjaimmal. Nem tudtam legyőzni egyet sem, mert nem mertem nevén nevezni őket. Te is tudod, mit jelent ez, ülnek a mellkasodon, befurakodnak az elmédbe, rágják a lelkedet és köpködnek; nem úgy szocializálódtál, hogy vesztes legyél, a fiúk nem sírnak, a fiúk tökös gyerekek. A fiúk nem sírnak.
Az apja kemény férfi volt, magas, majdnem kétméteres, mérnök, építésvezető létére sokszor beállt a munkások közé, nem szégyellte a fizikai munkát, ezért nagy tiszteletet vívott ki magának. Tűzbe mentek volna érte a munkásai. Anyja teljesen más volt, olyan, akár a tavasz illata, az éledő természet, a mosoly, csupa kellem és finomság. Amikor megölelte, akkor úgy érezte, minden rendben van, a világ úgy tökéletes, ahogy van.
Persze, nem lehet örökké hazugságban élni. Vagyis lehet, de akkor semmi értelme az életednek. Úgy hiszem, anya megérezte, a boldogság nem egyszínű, a boldogság szivárvány. És mindenkinek jár, akkor is, ha mindenki más úton jut el hozzá. Igyekszem megmagyarázni, még magamnak is, de a démonok néha közbeszólnak, kiröhögnek. Félek. Pedig semmivel sincs kevesebb jogom a boldogságra, mint másnak.
Gergő gyakran náluk aludt, évfolyamtársak voltak az egyetemen, mesterszakra is együtt jelentkeztek. Újságírók akartak lenni, hittek a toll erejében. Látták, mi zajlik körülöttük, de nem akartak hírhamisítók lenni. Genetikusan örökölték az igazságérzetet, úgy szocializálódtak, hogy mindig vállalják fel véleményüket. Aztán megtanulták, mindig nem lehet. Mindig nem lehet fejjel a falnak rohanni. Azt tanulták, „a jó sajtó mindig ellenzéki”, de azt tapasztalták, hogy a politika
utálja a jó sajtót. Akkor is újságírók akartak lenni.
Az igazság csak akkor tetszik bárkinek is, ha az az ő igazsága. A te igazságod  nem biztos, hogy mindenkinek megfelel, de az igazság nem lehet relatív, Justitia úgy sújt le kardjával, hogy bekötötték a szemét. Az igazság fájdalmas is lehet. Szeretem anyát, szeretem apát, de önmagam akarok lenni. Én akarok lenni. Nem tudok megfelelni az elvárásaiknak. Szörnyű disszonancia ez.
Egy este apja a nappaliban ült, öblös foteljében. Olvasott. Amikor belépett, felnézett a könyvből, elmosolyodott. Leült a kanapéra. Beszélgettek. Sokáig. Édesanyja mellé ült. Megsimogatta az arcát. Érezte a szeretetüket. Fájdalmas volt és biztató. Mindkettő. Egyszerre.
Apja azt mondta, kedveli Gergőt, okos, tisztelettudó fiú, de mikor jön már egy lány, aki itt alszik? Nem halhatok meg, amíg nem látom az unokáimat, nevetett hangosan. Édesanyja rászólt apjára, hogy tapintatlan, még szerencse, hogy nem akar neki barátnőt szerezni.
Apa, én meleg vagyok, jelentette ki halkan. Lassan emelte fel a tekintetét. Apja döbbenten nézett rá, olyan fájdalom áradt a szeméből, hogy a fiú azt hitte, azonnal meg fog állni a szíve. A könyv hangos csattanással zuhant a fotel karfájáról a padlóra.
Értem, fiam, bólintott apja. A héten költözz el itthonról. Kérlek.
Az igazság relatív, de én nem akarok senkit sem meggyőzni erről. Démonjaim azt suttogják a fülembe, hogy szégyelljem magamat, nem vagyok ember, beteg ember vagyok, genetikai selejt vagyok, el kell pusztulnom, önkezemmel kell véget vetnem az életemnek, ám amikor Gergő fogja a kezemet, akkor azt érzem, a világ teljesen normálisan működik, szeretek, szeretnek, a gondolatok, érzések és vágyak teljesen normálisak, teljesen emberiek. Talán külföldre kellene költöznünk. Keserű vagyok. Egy hónapja már nem láttam a szüleimet. Anyával rendszeresen beszélek telefonon. Érzem, hogy érzi és elfogadja, a boldogság szivárvány.
A Vörösmarty téren ültek egy padon, beszélgettek. Gergő átölelte a vállát, a feje búbjára adott egy puszit. Összenevettek. Három tetovált, kopasz fickó állt meg előttük. A legmagasabb belemarkolt Gergő hajába, felhúzta a padról, ököllel az arcába ütött, elterült a földön; az alacsonyabb, zömökebb hozzá lépett, óriási pofont kapott tőle, felhasadt az ajka. Mi nem bírjuk a buzikat, kishaver, meresztgette szemét a fekete bőrdzsekis, ökle a fiú homlokán csattant. Mi nem bírunk benneteket, olyanok vagytok, mint a pedofilok, ki kellene herélni benneteket, aztán felakasztani a lámpavasra.
Nem vagyunk pedofilok, te barom, azt sem tudod, hogy az mit jelent, kiabált Gergő. A Martens bakancs a homlokán találta el, néhány pillanatra elveszítette eszméletét.
A gyűlölet mindig a sötétségből fakad. Egyszerűbb utálni a homoszexuálisokat, a hajléktalanokat, a cigányokat, a zsidókat, az elesetteket, mint gondolkodni, egyszerűbb rámutatni valakire, ellenséget kreálni belőle, megalázni, megverni, gyűlölni, mint normális világot teremteni, egyszerűbb mutogatni, mint megérteni, egyszerűbb verekedni, mint megölelni.
Homoszexuális vagyok. Igen. Sokáig nem mertem bevallani magamnak sem, de találkoztam Gergővel, és megértettem, nekem semmivel sincs kevesebb jogom az élethez, a boldogsághoz, mint bárki másnak. Senkit nem bántok ezzel, senkit nem kényszerítek, senkit sem rontok meg. A gyűlölet a tudatlanságból, a sötétségből fakad.

A három kopasz fickó körbeállta a fiút. Egyikőjük kést vett elő a zsebéből, a másik egy baseballütőt a dzsekije alól. Gergő még a földön feküdt. Nem volt eszméleténél. Ő a fiam, hagyjátok, dörrent rájuk az apja, a három kopasz szigorúan méricskélte a magas férfit, a baseballütő meglendült, apja bordái megreccsentek, miközben az egyiket leütötte, aztán egy rúgástól a földre került ő is, Gergő mellé, aki kinyitotta szemét, és csodálkozva bámulta az ismerős arcot. A két kopasz rúgta őket, ahol csak érte. A fiú felkapta a baseballütőt a földről, az egyik kopaszt a tarkóján találta el, a másikat a nemi szervénél. Remegett a keze, odarohant apjához. Gergővel felsegítették a földről.
Anya főzött vasárnap. Ott ültünk az ebédlőasztalnál Gergővel. Apának három bordája eltört. Anya szerint megint csak hősködött, de tudom, büszke rá, láttam a szemében, és a féltést is. Megbolondult a világ, az irigység, az önzés, a butaság mozgatja. A gyűlölet már ölni is képes lenne.
Régebben úgy gondoltam, nem akarok meggyőzni senkit sem, csak hagyjanak élni. Ma már nem így látom. Újságíróként úgy gondolom, kiabálni kell, harcolni, elmondani, kimondani mindent, mely megfertőzi a világot, téveszméket szül, agressziót gerjeszt. Az emberek nem romlottak, hiszem, képesek elfogadni, megérteni, együttérezni, harcolni azok ellen kell, akik félrevezetik féligazságaikkal a világot, akik leegyszerűsítik a kérdéseket és a válaszokat, akik saját érdekeink szerint nevezik meg az ellenséget.
Apám azt mondta, a fia vagyok, legyek bármilyen is, aztán felnevetett, na, ez a mondat már nem jól kezdődött, fűzte hozzá. A fia vagyok. És szeret. A démonok most csöndben vannak.

Engedelem

Engedelem


Gótikus csúcsíveken át közelíthetsz hozzám. Ha engedem. Ha feltárulok neked. Ha nem zárkózom magamba. Ne feledd, szentélybe lépsz, ha lenyomod kilincsem! Csak óvatosan! Lehet, hogy felcsikordulok majd. Persze az is lehet, hogy némán tűröm, hogy beférkőzz hozzám. Jó lenne, ha egy kicsit igazán békére lelnél bennem, ha megnyugvást hozhatnék neked.
Ki vagyok én? A kapu, az oltár? A templomhajó? A kilincs vagy a vasalat? A szépen megmunkált, stilizált fa, a szerteágazó, a virágzó, az ékes? Igen, talán az! Mely kifordult önmagából… Mely megdermedt, de edzetté vált. Mert megkeményítette az Élet. Felforrósodott, hisz felizzították. Hevesen tiltakozott, de ezzel csak alakítóinak a kezére játszott. Majd hirtelen lehűtötték…
Megsokszorozódott, hisz egyszerre több helyen kellett helytállnia. Ismétli önmagát, tükrözi lelkét, a lényegét, gyökértelenségét, az életét, melyet keretbe foglal a megvetemedett világ. Szegecsekkel is kiverték. Azért… nyújtózott, hajlott, míg lehetett. Lám, még virágokat is hajtott! Tán még kapaszkodott volna.
Igen, talán egy kicsit megrozsdásodtam. Rám nehezült az idő. De ha mégis magadba tudsz szállni bennem, felszabadulhatsz, s engem is megolajozhat léted, így könnyebben megnyílok majd neked, ha újra eljössz, s tán egyre hosszabb időt töltesz majd zegzugaimban. Hosszan rajtafelejted kezed a karcsú kilincsen, le sem nyomod, s már nyílik magától, hangtalanul, s egyszerre melegséggel tölt el az érintése. Belépsz. Titkok sejlenek fel, rejtélyes árnyak körvonalazódnak.
Észreveszed, mit eddig nem, meghitt békesség tölt el: különleges és kimeríthetetlen a látvány, beszédessé válik a csend, hallgatnád most már a végtelenségig, hisz értenéd minden rezdülését. Velem maradhatsz végleg. Ha sóhajod felszáll boltozatomra, átalakítom dallá, visszasugárzom ajkadra varázsolva. Dallammá forrunk össze.
Ha belép valaki ekkor a csúcsívek árnyán, minket kezd dalolni nyomban, s mikor kilép újra a macskakövekre, minket is kivisz a fénybe magával, s nyomába ered a szél, hogy elvigye dalunkkal együtt az utolsó sárgult leveleket is az útból…