Lol...

Lol…


- Szia, szépségem! Szívjel.
- Üdvözlöm. Mosolyjel.
Így kezdődött. Pont a három vízben úszó, pletykás vadkacsám képe alatt. Miután a
magánynak mardosó kínjaitól már az utolsókat rugdostam, rákattintottam az egérrel a névre.
Az elém táruló profilkép láttán maradék erőm egyből megragadtam, még csak nem is
gondolkodtam.
- Ugyan a személyes villanásban hiszek én már csak, de…
- Neme! Neve! Életkora! Életmódja és élettervei!
Ahogy az iskolában felcsattanó tanítói felszólításra hajdan, most is engedelmesen mindent
elsoroltam. Pontosabban a mindentől még igen messze voltam, igazán most kezdődött el az a
valami, ami húrt pendített, megborzolt, igazán nem is tudtam még sokáig megnevezni.
- Miért engem választottál?
- Annyira szép vagy… a nő gyönyörűséges… összes képeket megláttam… lol…
- Lol mit jelent?
- Nevet. Csevegünk.
- Nem tudsz magyarul?
- Lol… majd megtanítasz…
- Gondolod, hogy sikerülhet?
- Két én mindent legyőzhet. Nincs távolság, drágám.
- Drágám? Olyan jó hallani. Rég hallottam már. Rég mondták nekem. Most hol vagy?
- Tengeren. Én dolgozni. Kedvenc projekt. Munkám szeretni. Még két hónap. Vársz-e
rám, drágám? Ugye találkozni?
- Várlak, drágám. Megvárlak. Nekem mindegy. Pontosabban nem sietős. Tudod…
magányos vagyok. Nagyon. Legalább lesz mit várnom. Itt már sötétedik.
- Ó… az idő… édes. Hát persze. Nyolc órával késő. Aludjon csak, drágám. Reggel jön.
Mondanom sem kell, dehogy aludtam. Ismételgettem a szép szavakat a sötétben,
belesuttogtam a párnámba, takarómba. Alig vártam, hogy virradjon. Még a kávét sem ittam ki
a csészéből, a géphez rohantam. Nemhiába.
- Jó reggelt szép, én vagyok. Szerencsés a földön, aki nevezte téged, mert egyszerűen
csodálatos vagy. Remélem, olyan napod lesz, mint te vagy. ..lol…
- Jó reggelt, drágám! Hogy te milyen szépeket írsz nekem! Köszönöm. Neked is legyen
szép napod. Nekem rózsaszálat küldtél, én tavirózsát varázsolok lábad elé, ha a tenger
vizébe lépsz. Én is ott leszek majd valahol. Keress meg, ölelj át… tarts sokáig
karjaidban… lol…
És köszöntek a reggelek, köszöntek az esték.
- Nick! Ahogy lépkedtem az úton, minden olyan más volt. Hirtelen szaladni kezdtem.
Tudtam, hogy valaki vár rám otthon. Drágám, én már nem vagyok egyedül… én már
hozzád tartozom… lol…
- Nagyon szeretlek, és alig várom, hogy legyenek veled. A szívem és a lelkem.
Szerelmes vagyok benned. És én vagyok a világ legszerencsésebb embere, akit
szeretőnek neveznek. Megköszönöm, isten. Nagyon szeretlek, kedvesem…
- Nick! Miért szeretsz? Ugye nem veszítelek el? Kérlek, ne bántsuk meg egymást
sohasem.
- Jó reggelt, szerelmem, te vagy az, aki semmiből lép az életembe, de hirtelen maga a
világom lesz.…lol… Mivel szeretlek, nem tudok tovább menni, azt akarom,
találkozni, maradj velem örökre. Nem engedni el…

- Nick! Nick! Ma száguldott velem az autó, rohantak a fák, zene szólt, és én énekeltem.
Talán… szeretlek? … lol…
- Drágám! Egész nap rád gondolok. Minden reggel fel akarok ébredni veled az
ágyamban, és a szemedbe nézni csak azért, hogy elkezdjem a napot, és élvezzem
csókjaid. Tudom, hogy van egy óceán köztünk, és szeretném, amikor felmerülnék,
vágyakozom veled lenni. Imádkozom azon a napon, hogy soha nem leszünk külön.
Amikor lehunyom a szemem, énekelni és táncolni szeretni dalhoz, amikor alszom
szobám magányában, és csodálatos álmokra engedem, határozottan rád gondolok.
…lol…
- Köszönöm. Drágám, köszönöm. Hát mit adhatok én neked? Én már tanulok angolul!
Wow… bye…welcom… és Sze-ret-lek! Csak azért szótagolom, hogy minél tovább
érezd, amikor elolvasod… lol…
- Egész éjjel rád gondolok. Még jobban szeretlek. Remélem, hogy napod sokkal több
boldogsággal lesz tele, mint adtál nekem, amikor belépett az életembe. Ön nem kép,
nem profil. Mindennapi szerelmem… Ima imádom az, hogy megtaláljam az álmaim
asszonyát, és biztosítsam neki a legjobb tulajdonságait, amire életében valaha vágyik.
Nem tudom, hogy mondjam el neked. Van egy kedves reggelem… lol…
- Nick! Vigyázz! Én habcsókot küldtem, oly fehér, tiszta és törékeny…
- Köszönöm. A szerelmem reggel újra eljön. Ilyen éjjel nem tudom megmutatni, hogyan
érzem magam. Tudom, hogy szeretni téged olyan, mint senki másnak. Mégis, mint egy
üvölt oroszlán, hajlandó vagyok, hogy egyedül elfogd magad. Nem bánnám, ha hátat
fordítanék a világ ellen. Szeretlek, a napfényem a sötétség közepén. ..lol…
- Nick! Nick! Én most átölellek, fejem válladra hajtom. Talán el is alszom. Előtte
elsimítom ráncaid a homlokodon, megnyugtatlak, szád is megcsókolom. Pipacstengert
küldök, ahol lágyan ringatózunk. Akarod? …lol…
- Ha azt kérnék, írjak Ön által képviselt színt, akkor szivárványos ruhával kellene
mennem, mert gyönyörű vagy, varázslatos, a szemed annyira kifejező, nem tudok
eltévedni bennük. Ha szüksége van valakinek, aki ott áll, mindig ott leszek az ön
oldalán. Drágám! Most letérdelek eléd. Légy nekem feleség! Találkozni csendes
hely, özön… virág. A gyűrű gyémánt. Akárhol, úgyis megtalálom. Többé nem
engedlek. Leszel nekem feleségem? …lol…
- Köszönöm. Elfogadom.
Pontosan a tizennegyedik napon.
- Drágám, nem igazán akarom zavarni vagy hangsúlyozni a probléma. Akarom, hogy
nyugodt legyen… ne érezzen rosszul. 5000 dollárra volna szükségem. …lol…
- Értem. Nincs. Nem tudok… különben minden rendben van… lol…

Arktisz

Arktisz

Aurora és Boris


Egész kicsi korom óta tudok a földönkívüliekről. Bár anya nem szereti, hogy
így hívom őket, apának pedig sosem mertem még csak említeni sem, biztosan
nagyon kikapnék érte.
De a húgom nagyon szereti, ha villanyoltás után róluk mesélek. Kicsit ugyan
fél, olyankor egészen az orráig húzza a takarónkat, de nagy kék szemekkel
várja a történetet. Akkor olyan közel mászok ágyunkon az ablakhoz,
amennyire csak tudok, kinézek, és elmesélem Rory-nak, hogy épp milyen
színűvé változnak az apró földönkívüliek.
Tudod, Rory, minden a találkozáson múlik. Amikor te megfogantál anya
hasában, akkor két sejt találkozott, és elkezdődött az életed. A földönkívüliek is
csak akkor fénylenek, ha a Föld atomjaival kölcsönhatásba léphetnek.
Megérintik egymást, kézen fogva repülnek, együtt fogócskáznak, s
fénykisugárzással reagálnak. Így örülnek egymásnak: fénygyűrűbe olvad a
boldogságuk.
Ennél a résznél mindig hátrafordulok, hogy láthassam a húgom csillogó
szemét. Ahogy neki az esti mesém, nekem ez a pillanat a nap fénypontja. A
takarót lehúzza a nyakára, és mosolyogva kéri, hogy folytassam a színekkel.
Tudod, Rory, az öröm színe mindig attól függ, hogy kivel találkoznak a
földönkívüli lények. Ha csupa oxigénnel, akkor a kertünk fölött száz
kilométerrel az ég egésze zölddé válik, vagy épp vörössé. - Mikor kék, mikor
kék?! - Liláskék, Rory, ha nitrogén sugárzik. - És milyen lenne az ég, ha az
űrlények velünk találkoznának? - Hát, Rory, ha mély levegőt veszel előtte, hogy
a tüdőd oxigénnel legyen tele, akkor ugyanúgy zöld, vagy vörös. Talán zöld, ha
velem, mert én fiú vagyok, piros pedig a lányokkal való találkozás. - Kék
akkor, ha már nem lélegzünk?
Ha a kishúgom túlságosan megrémülne, gyorsan kinyitom az ablakot, havat
marok a párkányról, és megszórom vele. Hiába csípi a hideg, az ágyban is
hóangyalt játszik akkor. Sajnos emiatt mindig kikapok reggel.
Bezzeg őt nem szidják meg sosem! Amíg nekem a kőzetlemezek mozgásáról
és a jégtáblák olvadásáról kell tanulnom anyával délelőttönként, ő szabadon
játszhat a hóban. Még azért sem kap ki, ha egészen betemeti magát. Sokszor
kértem már anyát, hogy mást is tanulhassak. Főleg a magnetoszféra érdekel, a
hely, ahova a földönkívüliek a bolygónkon landolnak. De nem szereti, ha
kérdezősködöm. Olyankor mindig nagyon rám pirít, mekkora veszélyben élünk
itt az Északi-sarkon. Mindent meg kell tanulnom az ózonlyukról, globális
felmelegedésről és a Jeges-tenger élővilágáról. Tudnom kell, mit tegyek, ha a
házunk alatt egyszer csak felolvad a szilárd talaj.

Különösen bosszantja, ha arról érdeklődöm, hova indul apa minden reggel
villanymotoros csónakjával. Talán pingvinkolóniákat látogat, azt gondolom,
mivel ő is fehér inget és fekete öltönyt húz a pufajka alá. - Máshová –, és még
verést is kapok, ha arról faggatom, élnek-e arra mások is. Ilyenkor azt mondja,
nem veszem elég komolyan a tanulnivalóimat, és annak kellene örülnöm, hogy
még van talaj a lábam alatt, és hogy apa minden este hazatér hozzánk.
Délután legalább játszhatok Rory-val. De anya azonnal csendre int, ha
megpróbálnám elmesélni a napunkat.
Én nem sokat tudok az életről, de meg kellett tanulnom azt, hogy ha az ember
valamitől fél, az egy nap bizony rátalál. Így történhetett, hogy apa nem érkezett
haza vacsorára. A Nap egész éjjel nem merült le a tenger alá, és anyával ketten
szüntelenül kerestük őt. Nagyon messzire elgyalogoltunk - sajnos nem volt
több csónakunk, csak az, amit apa magával vitt –, és én aggódni kezdtem Rory-
ért, aki otthon maradt. Anyát akkor teljesen megváltoztatta a reménytelenség.
Többé nem szólt hozzám, nem tanított, nem főzött több vacsorát.
Egy délelőtt Rory elég mélyre fúrta magát a hóban, sokat kuncogott a hólepel
alatt, mire sikerült kiszednem onnan. Addigra már anyának is nyoma veszett.
Hirtelen tört be kertünkben a hólepel. A szárogatókötél felénél már tengervíz
hullámzott a telkünkön. Jó néhány pulóver és nadrág merült a halak közé, a
tiszta lavór pedig apró csónakként távolodott a hullámok hátán. Rory-t gyorsan
hátralöktem, és megparancsoltam neki, hogy menjen be a házba. Én anya után
ugrottam a vízbe…
Többé nem kellett tanulnom. Helyette halásztam, főztem, mostam és
takarítottam. Ketten maradtunk a tengerparti birtokon, a határtalan jég
világában, ahová az iránytűk mutatnak. Esténként földönkívüli fényeket
néztünk, nappal hóangyalosat játszottunk, de tudtam, hogy én nem félhetek.
Tudod, Rory, nem félhetünk. Bár évente hét százalékkal fogy hótaposónk alatt a
jégtakaró, mindaddig elbír minket, amíg nem leszünk százszor nehezebbek
félelemmel a szívünkben. Csak a rettegő lelkeket nem bírja el az örök tél
világa. - Néhány év múlva, Boris, már a bátrak sem maradhatnak; csak a
szellemeket bírja majd el és a földönkívüli lények fényölelkezését.
*****
Néhány év múlva aztán emberek érkeztek. Először azt hittem, egy átköltöző
pingvincsoportosulás, de ahogy közeledtek, nyilvánvalóvá vált, hogy inkább
hozzánk hasonlóak, mint bármely más állathoz, amiket ismertünk. Épp a
húgomat kapartam ki a hó alól, amikor jöttek, és elárasztottak mindent. Félni
kezdtem, de annyira, hogy hiába faggattak, hiába értettem, miket kérdeznek,
egyszerűen jéggé fagytam. Minden a találkozáson múlik. A mások megfogtak,
összeszorították a testem, a hajójukig taszigáltak, és elvittek máshová.

Rettenetesen hiányzott Rory, de nem mertem kérdezni róla, hiszen nagyon is
jól megtanultam anyától, hogy a kérdések mindig büntetést vonnak maguk
után. Esténként az eget néztem, de többé nem láttam havat, sem a
földönkívüliek fényüdvözletét.
Néha elvittek egy terembe, ahol még több ember volt. Azok nem fehér köpenyt
viseltek, hanem inget, fekete öltönyt, amit apa szokott, ha dolgozni indult. Ott
még többet kérdeztek, de úgy tűnt, hiába van itt sokkal melegebb még tíz
celsius foknál is, az én szívem egyre fagyosabb a rettegés jeges szorításában.
Képtelen voltam megszólalni. Én csak a kishúgomat akartam!
Egyik este aztán ismerős színű felhők gyűltek az égen, és eleredt a hó. Az
egyik fehér köpenyes jött be a szobámba, saját kezűleg hozta be a
vacsorámat. - Hal, ahogy kérte, Boris. - De nem ízlett. Vegyszerszaga volt.
Félretettem a tálcát, ám a férfi még maradni akart, és megszólalt.
- Boris, beszélni szeretnék önnel. Tisztában van a ténnyel, hogy hajnalban ki
fogják önt végezni? Tudja, mi az a villamosszék? Tudnom kell, miért tette ezt a
családjával! Mi történt Aurorával?
- Rory? A kertben van? Hóangyalt játszik? Egyedül félni fog, és beszakad
alatta a jég! Engedjenek vissza hozzá! - Aurora még csecsemő volt, Boris,
amikor meghalt. Miért ásta ki? Miért ölte meg a szüleit? Mi történt? - Nem
halt meg! Csak játszik! Vele akarok lenni! - Értse meg, Boris, hogy a húga már
több, mint harminc éve halott. Hajnalban ön is meghal, ha most nem kezd el
nekem beszélni. Ez az utolsó lehetősége! Gyerünk, Boris!
Aznap éjjel annyi hó hullt a máshol-ra, hogy bátran képzelhettem, jégtábla van
alatta, ami a végtelen tengert óvja. Hajnalban, amikor a Nap már nyitni kezdte
fehér fényét, az égen földönkívüliek jelentek meg. S az ultraviola színű
fénygyűrű úgy hullámzott, mint otthon a halálos tenger. Akkor szívtam
tüdőmbe az utolsó oxigén molekulát is, és már tudtam, ha a lények kékké
varázsolják az eget, akkor Rory-val táncolnak.
Reggelre én is ott voltam velük. Az esti mesénket valósággá színezte a mások-
kal való találkozás. Minden a találkozáson múlik.
*****
- Mondott bármit? - Hogy a húgával akar lenni. - Akkor talán mégis érti, mi az
a villamosszék.

Csuri

Csuri

Csuri

A tűhegyes, színes ceruza finoman siklott a papíron, már ezredszer, az
árnyalatok, a fények és árnyékok tökéletesen illeszkedtek egymáshoz.
Megigazította orrán a szemüveget; az esőcseppeken is megcsillant a fény, a
szürke madártollak szinte kiemelkedtek a papír síkjából. Éjjelente már nem sírt,
a rácsokat is megszokta, ám még mindig nem volt étvágya, sovány volt, nagyon
sovány, lötyögött rajta az intézeti ruha.
– Egy csuri – hajolt hátra Komódi vigyorogva, örökké kócos göndör haja a
szemébe lógott, arcát vörös pattanások borították, melyek között néhány vörös
szőrszál bújt elő. – Egy ázott csuri – röhögött visszafojtva. – Mint te, Johanna.
Johanna, Johanna, jól meg leszel szopatva! – darálta a kegyetlen rigmust, mely
naponta legalább tízszer elhangzott, hol egyik, hol másik fiú szájából. A
sustorgásra a többiek is felfigyeltek, felkapták a szavakat, akár a mogorva őszi
szél a lehullott faleveleket.
– Ez egy veréb – közölte komoran Johanna.
– Egy ázott veréb, mint te – bökött felé csúfondárosan a fiú. – Még a melled is
kicsi, te girhes gebe! Te csuri!
Ocskas Bence lopakodott mögé és egy gyors mozdulattal a lány fejére borított
egy félkancsónyi vizet, mely ráfolyt a rajzra; sokáig csöpögött a hajából, az
ezernyi színes vonal lassan – finom elmosódottsággal – szorosabbra ölelte
egymást. A fiúk vonyítva felröhögtek.
– Hülye barmok! – gurult kerekesszékével Derecskey Dani Johanna padja mellé.
– Ne bántsátok mindig, van neki elég baja.
– Csak nem szerelmes vagy ebbe a békába? – vágott egy megvető grimaszt
Ocskas Bence.
– Nem – felelte kurtán a fiú; a lányra nézett, tekintete egészen másról árulkodott,
mint amit mondott.
– Kussoljatok! – állt fel a tanári asztaltól dühösen Havas Béla, képesítés nélküli
nevelőtanár – Akartok a Leprába menni?
Meg sem várta a választ, visszaült székére és elmerült mobiltelefonja
nyomogatásában. A teremben pisszenésnyi hangot sem lehetett hallani. A Lepra
varázsszó volt, egy óriási téglarakás az udvar végében, legalább húszezer tégla,
egy beígért tornaterem építőanyaga, vagy csak egy része, tíz éve érintetlenül,
soha nem nemesedtek falakká. Istenes Rozália, az igazgatónő lelte meg
funkcióját, a renitens diákokkal hordatta tizenöt méterrel arrébb, az omló kerítés
másik végébe. Ha hajnali háromig tartott, akkor hajnali háromig hordták a vörös
téglákat. Mindet. Egy sem maradhatott a régi helyén. Néha ihattak vizet a kerti
csapból. Aztán a következő rendbontáskor vissza kellett hordani. Mindet.
A szemüvegén guruló vízcseppek felnagyították a rajzot, úgy érzékelte, mintha
táncolnának a vonalak, lassan, méltóságteljesen, a veréb felemelte a szárnyát,
aztán visszaengedte, felszegte fejét, apró, szürkéssárga csőrét szétnyitotta.

Levette fejéről a szemüveget; tényleg kicsi a melle, kicsi, kemény, minden lapos
rajta, csontos, inas, arca még szeplős is, kicsit; hosszú, göndör haja a
sötétbarnába kevert vöröstől különlegesen szép színű, az egyetlen szépség rajta.
A rajzot bámulta, melyet szemüveg nélkül még elmosódottabbnak látott, még
mindig örvénylett, a veréb felemelte mindkét szárnyát, ugrabugrált a hófehér
papíron, néha oldalra fordította fejét, úgy tűnt, őt nézi, aztán megrázta magát.
Érezte az arcán a vízcseppeket, a veréb ismét szemben állt vele, majd néhány
ugrással “lesétált” a papírlapról, végül szárnyait erősen suhogtatva kiröppent az
ablakon.
– Ezt hogy csináltad? – tátotta el száját Komódi. – Csuri! Ezt hogy csináltad?
Johanna nem válaszolt, még mindig csöpögött hajából a víz, meredten bámulta a
hófehér papírlapot. Megtörölte szemüvegét, egyesével kezébe vette a ceruzákat,
mindegyiket megvizsgálta; egyértelmű, hogy megbolondult, egyértelmű, hogy
meg fog halni; de Komódi is látta, hülye képet vágott, tekintetével követte,
amint a veréb kirepült az ablakon, ám lehet, ezt is csak képzelte; a lap teljesen
üres volt.
A következő napokban állandóan rajzolt, madarat, virágot, hamutartót, amit csak
meglátott; sokáig tartotta a képeket ujjai között, szeme sem rebbent, de nem
történt semmi. Aztán leöntötte a lapokat vízzel, majd a fejére borította a vizes
kancsó tartalmát, hajából csöpögött a víz a rajzokra. Dühösen feküdt le aludni.
Véletlen volt, vagy csak agyának a szemétkedése; azt akarta, hogy a veréb életre
keljen, legyen szabad, repüljön ki az ablakon. Már nem hitte el, hogy valóban
megtörtént, Komódit nem merte megkérdezni. Aztán rálelt a titokra, szűkre
húzott tekintettel koncentrált a rajzra, kevés vizet loccsantott rá, közben
felkorbácsolta lelkét, rossz dolgokra gondolt, a balesetre, halott szüleire, amint
véresen, mozdulatlanul ülnek az összeroncsolódott autóban, a temetésre, az első
néhány intézeti napra, éjszakára, Istenes Rozáliára, az igazgatónőre, akit teljes
szívéből gyűlölt, mert érezte a belőle áradó gonoszságot, melynek egyszerre volt
hurka-, rózsa- és pöcegödör szaga.
Sokat rajzolt, egyre könnyebben keltek életre a tárgyak, az apró állatok, már
nem kellett hosszan meresztgetni szemét, szinte egy pillantás is elég volt,
hamutartó, alma, fecske, színes ceruzák, mindent képes volt megrajzolni s utána
megteremteni; az ő titka isteni erő, boszorkányos varázslat, maga a csoda.
Elégedett volt, kezdett megbarátkozni életével, csak még azt kellett kitalálni,
hogy mihez is kezd bámulatos képességével; jövőre tizennyolc lesz, elmegy
innen, örökre, elfelejti az itt töltött kegyetlen időt, a megaláztatást. Nem, a
Derecskey Danit nem fogja elfelejteni, szép annak a fiúnak a szeme, és a lelke
is, sokat beszélgettek, az utóbbi időben már nevettek is, olyankor vékony csíkká
szorult össze szemhéja, csak a fény szökött ki hihetetlen erővel és tűzzel.
Állítólag az igazgatónő miatt került tolószékbe, aki megpofozta a folyosó végén,
Dani pedig legurult a lépcsőn, eltört a gerince. Nem tud járni. Már soha többé
nem tud járni. Johanna megfogadta, hogy bosszút fog állni Dani helyett, szörnyű
bosszút. Még nem tudta, hogyan, de abban biztos volt, hogy megteszi.

– Sorakozó! – süvöltött éles, magas hangon Istenes Rozália, egy-két
rendetlenkedő fiúnak lecsavart egy-egy nyaklevest, aztán fellépett az
emelvényre. – Ez itt az én játszóterem, az én játékszabályaimmal – jelentette ki
szigorú tekintettel. – Aki ezt nem hajlandó tudomásul venni, azt kicsinálom, aki
nem áll be a sorba, azt kicsinálom, akinek nem használnak a büntetések, akit
nem tör meg a Lepra, ahogy ti nevezitek, azt elküldöm a javító-nevelőbe. Ott
megtudjátok, hogy ez itt egy emberbarát intézmény, melyet nem becsültetek
meg eléggé. Ehhez tartsátok magatokat. Van kérdés? Nincs? Helyes.
Johanna gyűlölte az igazgatónőt, még soha nem bántotta, még soha nem
beszéltek egymással, de amit Danival művelt, azt nem tudta neki megbocsátani.
Úgy érezte, szereti a fiút, jobban, másképp, mint egy barátot, talán; titokzatos
szálak kötötték össze őket, nevetésből, cinkos összenézésből, hosszú
beszélgetésekből fonva.
Már tökéletesen tudta kezelni képességeit, a rajzok – amikor csak akarta –
egyetlen pillanat alatt megelevenedtek, életre keltek, ha almát kívánt, akkor
alma került a kezébe a papírlapról, finom, ízes, kicsit savanykás, ha csokoládéra
vágyott, akkor néhány percen belül már majszolhatta is. Az egyik nap a kerítés
résein át bevánszorgott egy macska, valószínűleg elütötte egy autó, eltört a lába,
nehezen vette a levegőt, vérzett a feje, erőtlenül terült el a téglarakás tövében,
szemeiből fájdalom sugárzott. Johanna odaült mellé, megsimogatta, sajnálta, ám
nem tudott neki segíteni. Nem fogja túlélni, gondolta, elővett egy papírlapot,
rajzolni kezdett, fényes szőrű, egészséges, nyújtózó macskát.
– Gyere, nézd meg, figyelj, ne engem nézz, hanem a rajzot, ilyen szép,
egészséges cicus vagy. Szedd össze magad!
A macska szeme elé tolta a rajzot, kitágult a pupillája, kicsit felemelte fejét,
megremegett, váratlanul felült, aztán fel is állt, orrát egészen hozzányomta a
rajzhoz, majd lassan Johannára nézett. Nyújtózott egyet, hosszan, alaposan,
ahogyan csak a macskák tudnak, végül elfutott a kerítéshez. A rés előtt megállt,
visszafordult, Johannát figyelte, aki intett neki.
– Menj, cicus, fuss! És vigyázz magadra – suttogta mosolyogva.
Este Danival sokáig beszélgettek. Imádta a humorát, az életerejét, pedig sosem
volt hozzá kegyes a sors, szüleit nem is ismerte, amióta pedig az igazgatónő
tolószékbe juttatta, még jobban beszűkült az élettere. Sokat olvasott, kiválóan
tanult, eldöntötte, hogy jelentkezik az egyetemre, mérnök lesz, azt az íróasztal
mögé gurulva, a számítógép előtt ücsörögve is lehet művelni. Hangosan
felnevetett, Johanna pedig beleegyezőleg bólintott, de érezte, a fiú szavai
fájdalmas sötétséget és félelmet rejtegetnek
– És mi lesz a lányokkal, fiatalember? – hajolt oda hozzá, kezébe fogta szép
kezét. A fiú leszegte fejét.
– Nem hinném, hogy a lányok képesek lennének engem ilyen állapotban szeretni
– válaszolta halkan.

– Nem fog ez az állapot örökké tartani – jelentette ki határozottan Johanna.
Finoman megszorította a fiú kezét. – Majd én teszek róla, hidd el, mert én így is
szeretlek. És mindig is szeretni foglak
Gyorsan és esetlenül megcsókolta a fiút, érezte ízét, illatát, végigfutott gerincén
a hideg, karján a szőrszálak égnek meredtek, gyomrában a jó sárkány felébredt,
tüzet okádott, de olyat, mely felforrósította, nem égette. Dani elkerekedett
szemekkel bámult rá, rezzenéstelenül. És finoman megszorította Johanna kezét.
Napokon keresztül dolgozott, tökéletes művet akart, ült a társalgó előtti óriási
tükör előtt, minden részletre odafigyelt, milliónyi színes vonal ölelkezett már a
papíron. Aztán elkészült. Ő nézett vissza a képről, és mégsem, csak vöröses,
gyönyörű hajzuhataga volt az eredeti, ám a többi részlet maga volt a
tökéletesség, szépséges arc, ívelt szemöldök, csillogó szemek, hatalmas
szempillák, telt ajkak, formás vállak, izgalmasan gömbölyű, kemény mellek,
kicsi, ám kívánatosan kerek fenék, hosszú, izmos combok. Ő volt, ám mégsem,
inkább egy modern angyal, egy modell, egy istennő. Felnevetett, amikor a
tükörben magára nézett.
– Na, Csuri? Megszépülsz? Tényleg megszépülsz? Sikerülhet?
Rosszul aludt, hajnalra tervezte az akciót, ideges volt, nem tudhatta, mi lesz az
eredmény. Valóban van-e ehhez elég képessége, elég hatalma? Megérdemli? A
sors tényleg kegyes hozzá, vagy csak a bolondját járatja vele? Kulcsra zárta a
társalgó ajtaját, nehogy bárki is megzavarja. A tükör elé állt, lassan vetkőzött,
míg végül teljesen meztelenül vizsgálta végig minden egyes porcikáját, apró
melleit, csontos vállát, lapos hasát, kiálló csípőcsontját, vékony combjait.
Lehunyta szemét, mély lélegzetet vett, aztán kezébe fogta a rajzot, majd
kinyitotta szemét. Először nem kapott levegőt, ijedtében majdnem elejtette a
rajzot, mintha egy örvény ragadta volna magával, finoman, lassan forgatta,
forróság öntötte el, csontjai, izmai fájtak, görcsösen szorította össze szemhéját,
aztán már csak a lassú forgást érezte, mely egyre lassabb lett. Percekig nem
mozdult, semmi sem történt, a rajz kicsúszott ujjai közül, hallotta a madarak
csivitelését, az intézet előtt felbőgött egy teherautó motorja, valaki megnyitotta a
társalgó ajtaját, majd vadul rázni kezdte a kilincset.
Johanna lassan kinyitotta a szemét. És hangosan felnevetett. Magára kapkodta
ruháit, elfordította a kulcsot a zárban. Az igazgatónő vad erővel lökte be az ajtót,
berohant, akár egy buldog, még a sötétítő függöny mögé is benézett.
– Hol van? Te ki vagy? Nem is ismerlek. Hol a pasi, te kis ribanc? – már lendült
is a keze; de egy pofon nem lesz elég, nem tűri az erkölcstelenséget, nem, még
azt sem. Az hiányzik, hogy felcsinálják ezeket a kis kurvákat, dühöngött
magában, villámló tekintettel nézett a lányra, aki felkapta kezét, az igazgatónő
csuklója csattant a tenyerében, aztán ujjai keményen ráfonódtak.
– Csak én vagyok itt – közölte Johanna, állta az igazgatónő tekintetét. – És ne
próbáljon még egyszer megütni! Most elengedem, utána elmegyek. Nem tud
megakadályozni ebben. De még visszajövök.

Istenes Rozália a döbbenettől meg sem tudott szólalni, még soha nem fordult
elő, hogy egy diák ennyire nyilvánvalóan lázadni merjen. Hol az éjszakás
ügyeletes tanár? Hol a portás? Biztosan alszanak ezek a léhűtő idióták! Na, de
majd ellátja ő a bajukat, az biztos. Nem merte még egyszer megütni a lányt, erős
volt a szorítása, olyan elszántság áradt belőle, melytől még ő is megrettent,
pedig minden szempontból legalább dupla akkora volt, mint Johanna. Elengedte
a csuklóját, hátrált az ajtó felé, aztán egy szökelléssel, akár egy párduc, már el is
tűnt.
Csak a rajzfelszerelése volt nála és néhány ruha, még nem tudta, hogy mihez
kezdjen, nem voltak rokonai, csak néhány távoli ismerőse, de ők is messze,
Budapesten. Leült a kisváros főterén, szemben egy étteremmel, nem volt pénze,
bár nem is volt rá szüksége, ha éhes, megrajzolja magának. A szemközti padon
egy idős férfi aludt. Ülve. Feje mellére borult, hosszú, ősz szakálla hasa
közepéig ért, mellette hevert két tömött szatyor. Nyilván hajléktalan, állapította
meg Johanna, mint ő is, nincstelen, kivert kutya, akinek nincs hová menni, akit
senki sem szeret. Nem, ez így nem igaz, ő visszamehetne az intézetbe, Dani
szereti őt, ő is szereti Danit, lehetne ez jó is, de nem, nem ezt akarta. Nem lesz
ismét rab, nem fog behódolni többé senkinek, Istenes Rozáliának végképp nem.
Vissza fog menni, Daninak meg akarja mutatni megújult fizimiskáját. Jó nő lett,
gyönyörű, erős, kívánatos. Elnevette magát, elképzelte, milyen képet fog vágni,
ha meglátja. Nem, ő már nem Csuri többé, hanem sólyom, vagy sas. De miért
nem hattyú? Nem hattyú, ő mostantól sólyom, vagy sas. Szabad és erős.
Elővette a ceruzáit és egy lapot. Kerekes Gerzson felriadt, az a kannás bor erős,
fájt is a feje, de nem számít, semmi se számít már. Hét éve élt az utcán. Már
senki sem ismerte fel, már senki nem köszönt neki, csak a többi hajléktalan,
akiknek ő segített, ha valamibe belekeveredtek. Ennyit még megtehet, ennyit
még bevállalhat, egykori gimnáziumi tanárként ennyi jár a sorstól, hogy ő
legyen a jótevő, mint mindig is volt, amíg egyik napról a másikra össze nem dőlt
az élete. Itt megakasztotta gondolatait, nem akart visszatévedni a múltba,
melyről egykor azt gondolta, emberi, barátságos, élhető és együttérzéssel telt.
Nem. Nem az.
Egy gyönyörű, fiatal lány ült a szemközti padon, rajzolt. Rajta felejtette
tekintetét, melyet szégyenlősen félrekapott, amikor a lány felnézett. Váratlanul
felállt s két tálcával elindult felé, mindkettőn forró étel volt, sült húsok, rántott
gomba, köretnek rizs és hasábburgonya, mellette savanyúság. Az egyik tálcát a
kezébe nyomta, leült mellé, egyetlen szó nélkül enni kezdett, közben olykor
rápillantott és mosolygott. Kerekes Gerzson is nekifogott, a forró étel, a finom
ízek ismét felszaggatták a múltat, a karácsonyi vacsorák emlékét a gazdagon
díszített fenyőfa előtt, a halászlét, a rántott halat, a lányok nevetését, amint
bontogatták az ajándékot. Megakadt szájában a falat, úgy érezte, könnyek öntik
el a szemét, meg is dörzsölte kézfejével, de nem voltak könnyek, csak az érzet
mart belé, mintha ennek lenne bármi jelentősége is, mintha ez változtatna a
sorson, mely megállíthatatlanul hömpölygött a vég felé. Várta már. Akarta, hogy

vége legyen. A lány felé nyújtott egy korsót, melyben arany barnáncsillanó,
hideg sör hullámzott, a tetején vastag, fehér habbal.
– Köszönöm – biccentette meg fejét. Ivott két kortyot, aztán folytatta az evést. –
Ezt mivel érdemeltem ki? – kérdezte kicsit később.
– Utálok egyedül enni – válaszolta a lány, és hangosan felnevetett.
– Én is – mosolyodott el bátortalanul. – Most biztosan irigyelnek a barátaim, ha
látják, milyen úri sorom van.
– Vannak barátai?
– Hát, talán a barátaim. Ugyanolyan szerencsétlen flótások, mint én – fűzte
hozzá.
– Szóljon nekik. Ők is kapnak enni.
Kerekes Gerzson hitetlenkedve nézett a lányra, aztán egyetlen szó nélkül felállt
a padról, letette tálcáját, elsietett a többiekért. Johanna előkapta a ceruzáit, az
üres papírlapot, amikorra a tizenhét hajléktalan visszaért, már ott álltak az
asztalok a tér szürke kövezetén, tömve friss, forró étellel, sörrel, borral, üdítővel,
az asztal mellett hosszú padok, rajtuk kényelmes párnák. A koszos, szakadt
ruhákba burkolt nők és férfiak lassan körbeülték az asztalt, nekifogtak az
evésnek.
– Mi a büdös franc folyik itt? – üvöltötte dühösen Zsolnai Antal, a tér szélén
lévő flancos étterem fiatal tulajdonosa. – Na, gyorsan, gyorsan, szedjék össze a
cókmókjukat, és tünés innen. Erre nincs engedélyük, egyébként is rontják az
összképet, az éttermem forgalmát. Ha a turisták meglátják itt magukat, még a
teret is messze elkerülik. Takarodó innen, de minél hamarabb.
– Semmi se tiltja, hogy a téren együnk – szólt oda neki Johanna az asztal
végéről.
– Na, te csitri, elhallgass, mert téged is elvitetlek a rendőrökkel – ordított vérben
forgó szemekkel Zsolnai, aztán határozott léptekkel megindult a lány felé.
Kerekes Gerzson felpattant az asztal mellől, és a toporzékoló fiatalember elé
állt.
– Nyughasson – sziszegte. Egy fejjel magasodott a hőzöngő ficsúr feje fölé. –
Befejezzük az evést, összepakolunk, eltűnünk innen.
Zsolnai meglátta a tér másik oldalán sétálgató Kondai Gáspárt, a közterület-
felügyelőt, integetett neki, hogy siessen, rendbontás van kibontakozóban.
Kondai komótosan odaballagott, meghallgatta Zsolnai hadarását, aztán csípőre
tett kézzel megállt az asztal végénél.
– Engedélyük van erre a zsibvásárra?
– Az evéshez nem kell engedély. Ha befejeztük, elpakolunk és elmegyünk
innen.
– Kisasszony, maga nagyon téved. Ma már mindenhez engedély kell – emelte
meg szemöldökét a kövér közterület-felügyelő.
– Zavarja el innen ezt a csürhét, rontják az üzletemet – sápítozott Zsolnai, akár
egy rossz ripacs.

– Na, akkor szedelőzködjenek, de rögtön – csapott az asztalra Kondai –, vagy
rendőrt hívok.
– Hívjon rendőrt. Nézze meg. Ott a padon is eszegetnek a turisták – csattant fel
dühösen Johanna.
– De ők turisták – emelte fel dühösen öklét a szürke egyenruhás férfi. – Nekik
lehet.
– Emberek. Mint mi – felelte a lány.
A szirénázó rendőrautó két percen belül kiérkezett, a rendőrök Kondaival és
Zsolnaival társalogtak.
– Ki itt a vezető? – lépett az asztalhoz a fiatal őrmester.
– Nincs vezető. Ez egy baráti társaság – emelkedett fel az asztaltól Kerekes
Gerzson. – Befejezzük az ebédet, őrmester úr, szépen elpakolunk, aztán
eltűnünk innen, mintha mi sem történt volna.
– Na, azt már nem! – ordította Zsolnai. – Most mennek innen a fenébe! De
azonnal.
– Ha befejeztük, elmegyünk innét – közölte határozottan Kerekes.
– Nem, most azonnal! – tajtékzott Zsolnai. – Maga miért nem veri bilincsbe
őket? – böködte meg mutatóujjával a fiatal rendőr mellkasát.
– Befejezik az étkezést, aztán elmennek innen – válaszolta a rendőr.
– Tudja maga, hogy ki vagyok én? – hörgött a felindultságtól Zsolnai. –
Barátom a polgármester. A rendőrkapitány. Keszthelyi atya, a katolikus pap.
Dizson Gábor, a kormányhivatal vezetője. Sőt, még a Jóisten is a barátom, ha
akarom, úgyhogy takarodjanak innen, azonnal.
– Befejezik az étkezést, aztán elmennek innen – nézett a szemébe szigorúan a
fiatal őrmester. – Senkit nem zavarnak.
– De! Engem zavarnak – ordította fékevesztetten Zsolnai. – Kirúgatom magát!
Tudja, a rendőrkapitány is barátom. És magát is, mert nem intézkedik – mutatott
a csöndben ácsorgó közterület-felügyelő felé. – Mindenkit kirúgatok!
Mindenkit!
Este Johanna a hajléktalanokkal aludt egy elhagyott házban, kapott matracot és
takarót. Sokáig beszélgettek, de már hajnalban felébredt, tudta, vissza kell menni
az intézetbe, keresni fogják, a rendőrséget is riasztják majd. Evett néhány
falatot, aztán rajzolni kezdett. Délre végzett. Elégedett volt az eredménnyel.
– Vigyázz magadra kislány – ölelte meg Kerekes Gerzson.
– Vigyázok – bólintott Johanna.
– Neked nem itt van a helyed. Köszönjük, amit értünk tettél.
– Nem itt, de még találkozunk. És még van mit tenni.
Johanna az intézet főkapuján ment be, Gosztos bácsinak, a portásnak tátva
maradt a szája, amikor meglátta, fülön kellett volna fogni és az igazgató
asszonyhoz vezetni; a lány nevetve integetett neki, aztán már futott is fel a
lépcsőn. Nem az én dolgom ez, majd elrendezik egymással, hajtotta le fejét az
öreg, visszabújt újságjába; nem is akart belegondolni abba, hogy mennyire

gyűlöli azt a nőt, akitől mindenki rettegett. Eddig még senki sem mert
szembeszállni vele.
A folyosón hömpölyögtek a diákok, ebédhez készülődött mindenki, váratlanul
Komódi ragadta meg a karját.
– Visszajöttél? A sárkány vadászik rád, azt mondta, kicsinál, ha megtalálnak.
Javítóba vitet. Jól nézel ki – vigyorgott idétlenül.
– Nem félek tőle. Már nem. Danit nem láttad?
– Ott gurul, hátrébb. Beszélni sem lehet vele, amióta eltűntél. Az igazgatónő
nyaggatta, hogy árulja el, hová szöktél.
– Dani nem tudott semmiről. Nem mondtam neki.
– Most mit akarsz csinálni?
– Majd meglátod.
Johanna átvágott a tömegen, az osztályterem előtt meglátta a fiút, az ablak előtt
ült rokkantkocsijában, egy könyvet olvasott. Johanna megállt tőle néhány
méterre, csak nézte, nem mozdult, a göndör haját, erős állát, telt ajkait, szép
orrát, kerek, meleg szemeit. Dani felemelte fejét, csodálkozva nézett rá, nem
ismerte meg, nem tudta, ki ez a gyönyörű, vörös hajú lány, aztán visszakapta
tekintetét a könyvre, elszégyellte magát; Johanna tegnap eltűnt, mintha
kiszakítottak volna szívéből egy részt, ma pedig leplezetlenül megbámul egy jó
csajt. Na, szép.
Johanna odasétált hozzá, leguggolt elé, megfogta a kezét. A fiú elkerekedett
szemmel bámult rá. Ismerős volt az arc, a szemek, de ő nem lehet Johanna,
Johanna nagyon vékony, szinte nincs melle, szinte nem is szép.
– Én vagyok, Dani! – mosolyodott el a lány.
– Az nem lehet. Te gyönyörű vagy. Minek jöttél vissza? A dirinő kerestet, már a
rendőrökkel is. Fuss, menekülj innen, amíg el nem kapnak.
– Miattad jöttem vissza. Érted jöttem vissza.
– Na, szép pár lennénk menekülés közben, te szaladsz, én pedig csörögve
gurulok melletted.
Hangosan nevettek, Johanna még mindig fogta a kezét, aztán megcsókolta.
– Minden rendben lesz. Bízz bennem – nézett rá szerelmesen. A fiú
elmosolyodott. – Hoztam neked valamit. Nézd meg.
Johanna elővette a rajzot, Dani orra elé tolta, aki megdöbbenve nézte a képet,
úgy érezte, felforrósodik minden testrésze, még a lába is, pedig azt már
egyáltalán nem érezte, látta, hogy ott van, de semmiféle inger nem jutott el az
agyáig. Kicsit szédült, a szíve vadul kalapált, megmarkolta a tolószék karfáit.
Johanna előtte térdelt, tartotta rezzenéstelenül a rajzot, a fiú pedig
megbabonázva bámulta.
– Mi történt? – kérdezte a fiú. Ezen a rajzon én vagyok. Szaladok. Nagyon
ügyes vagy, Johanna!
– Ügyes vagyok – nevetett a lány – Ebből elég – megfogta a fiú kezét. – Gyere,
menjünk! – Felrántotta a tolókocsiból, aztán megölelte a nyakát, táncolni

kezdtek. Dani átölelte, felkapta, pörögtek, forogtak, mindketten hangosan
nevettek.
– Állj! Ne mozduljatok! – dörrent Istenes Rozália hangja, mintha valaki egy
géppisztolyt sütött volna el. Mindenki dermedten megtorpant a folyosón, még a
lélegzetét is visszafojtotta. – Megvagy, te kis ribanc! – vigyorgott gúnyosan az
igazgatónő. – Most a kezemben vagy. És többé nem menekülsz. Megmutatom
neked, hol is lakik a Jóisten! Meg én!
– Én nem félek már magától – lépett elé Johanna. Egy fejjel magasabb volt az
igazgatónő, magas, erős, kisportolt alakján tökéletesen állt a jól szabott fekete
szoknya, a hófehér blúz, hatalmas mellei, akár két megtermett dinnye,
hangsúlyozták nőiességét, szőke, hosszú haját kontyba tekerte, mely a
tarkójához simult. – Ajándékot hoztam magának – folytatta Johanna, és mielőtt
megszólalhatott volna a nő, az arca elé tolta a rajzot. Istenes Rozália
megremegett, úgy tűnt neki, mintha a folyosó sötétbarna járólapjaihoz ragadt
volna a lába, keze, karjai erőtlenül, megmerevedve, élettelenül lógtak teste
mellett. A folyosón senki nem mozdult, csak azt látták, hogy az igazgatónő
rémült arccal bámul egy képet, melyet Johanna tart az arca előtt, kibomlott
hosszú, derékig érő, szőke haja, lassan egészen ezüstszínűre változott, majd
végül hófehérre, gerince recsegett és lassan meghajlott, bőre ráncosan,
megereszkedve lógott karjain, kezein, a nyakán, az arcán. Pillanatok alatt
legalább negyven évet öregedett, kifutott belőle az erő, fájt a háta, a feje, a
gyomra, szájában keserű ízt érzett. Februárban töltötte a negyvenet, de legalább
nyolcvannak nézett ki.
– Mi történt? – nyögött fel fájdalmasan. – Mit csináltál velem, te is kurva?
Megöllek! Most rögtön megöllek! – nyüszített furcsa, reszelős hangon, Johanna
felé nyújtotta mindkét karját, előre lépett egy lépést, de minden mozdulat fájt
neki, mintha kést forgatnának ízületeiben, a csontjaiban.
– Mindenki megkapja, ami jár neki – közölte vele hűvösen Johanna. – Senki
nem ússza meg a büntetését, senki.
– Te sem fogod! Elintézlek téged! Egy életre!
– Nem hiszem. Maga már soha többé nem fog bántani senkit. Az biztos!

Johanna megragadta Dani kezét, kirohantak az épületből, meg sem álltak a
kisváros főteréig, Kerekes Gerzsont keresték, Johanna beszélni akart vele,
tanácsot akart kérni, hogyan folytassák tovább az életüket. Dani kezét szorította,
úgy érezte, már semmi baj sem érheti, soha. Körüljárták a teret, de sehol sem
találták a férfit, még a templom melletti szűk átjáróba is bementek, hátha ott
ücsörög egy padon, ám nem jártak szerencsével. Visszafelé az egyik magasra
nőtt, sűrű cserje lombjai közül nyöszörgést hallottak. Óvatosan, félve
közelítettek, félrehajtották az ágakat. Kerekes Gerzson a földön feküdt, feje, arca
csupa vér volt. Halványan elmosolyodott, amikor meglátta a lányt.

– Visszajöttél? – kérdezte erőtlenül. – Már késő. Zsolnai pribékjei tegnap este
elintéztek. Négyen voltak, baseball ütővel. Szerintem, eltörtek néhány bordámat
is.
– Szólunk a rendőrségnek és a mentőknek – nyugtatgatta a fiú. Már emelkedett
is fel, hogy indul, de az idős hajléktalan megfogta a karját.
– Maradj. Már késő. Érzem.
– Be kell vinnünk a kórházba – erősködött Johanna is, közben intett Daninak,
hogy induljon, intézkedjen. – Ott meggyógyítják.
– Nem kell, kislány. Érzem, itt az idő. Erre vártam már régóta. Miért jöttetek
vissza?
– Csak. Mert látni akartam. Miattam történt ez. De megfizetek érte.
– Igen. Ő volt. De ne legyél bosszúálló. Nekem már mindegy.
– Sosem mindegy. Semmi nem mindegy.
– Tanuljatok. Legyetek okosak. Harcoljatok. Tiétek a jövő. Ennek a sok
patkánynak, akik kiforgatták sarkaiból ezt az országot, fizetni kell. De
vigyázzatok magatokra. Nagyon vigyázzatok.

Kerekes Gerzson meghalt, Johanna és Dani visszamentek az intézetbe. Este
kiültek az épület lépcsőjére, a lány a fiú vállára hajtotta fejét. Ölében ott feküdt
egy rajzlap, rajta egy vicsorgó patkány, minden szőrszála tökéletesen
megrajzolva, fekete gombszemei vad gyűlölettől csillogtak. Megbeszélték, hogy
másnap a flancos étteremben fognak ebédelni. És megkezdődik a harc. Johanna
elszánt volt. Nagyon elszánt.

Árva Régina

Árva Régina


A tavasz sok nyomorúságot hozott. Mindennaposak voltak a bombázások, s ahogy a gépek
elrepültek, kezdődött az ágyútűz. Lőttek mindent, ami csak a földön látható volt: házakat,
gyárakat, templomot, temetőt, országutat, vasutat. Pedig már alig maradt épen bármi is. A
katonaság meg a városon kívül foglalt el állást, a szőlőkertek feletti magaslaton. Onnan
próbálta védeni a helyzetét. Mégis a várost pusztították, gyötörték, gyilkolták. Akik az
óvóhelyre húzódtak, vagy a még megmaradt épületrészekben kerestek menedéket nem mertek
kimenni az utcára, élelmiszerük alig volt, a lerombolt üzletek áruit már rég széthordták, s ha
itt-ott egy elhullott állatott találtak, azt a hajnali órák homályában széttrancsírozták, s húsát
hazavitték, legyen az akár ló, vagy kutya, vagy bármi. Éhes ember nem válogat.
Az asszony kióvakodott a hátsó udvarban álló épületből. A ház ablaküvegjei betörtek a
légnyomástól, de néhány jótét lélek összeszedett deszkákkal beszegezte, hogy bent védve
legyenek valamennyire a széltől, hidegtől, s a repdeső repeszektől.
Még alig világosodott az égalja, de már más házakból is előbújtak az élelmet keresők. Mintha
valamilyen titkos jel irányítaná őket, mind egy irányba igyekeztek, és valóban a piac sarkánál
egy lovat darabolt bárdjával a piaci mészáros, és mindenkinek a szatyrába, kosarába belevetett
egy jókora darabot, közben siettette az asszonyokat.
- Gyerünk, gyerünk, lépj tovább! Igyekezzetek, mindjárt itt a légiriadó! Ahogy a nap felkel,
már hullnak is újra a bombák, meg a gránátok!
Az asszonyok pedig tőlük telhetően szedték a lábukat, megköszönni sem volt idejük az
önkéntes hentesmunkát. Ismerték az embert még a régi, boldog békeidőből, amikor a
mészárszékben sürgött-forgott, s viccelődött a vásárlókkal. Most komor, aggodalmas képpel
sürgette a „vásárlóit”.
Vilma is, a Péter felesége ide igyekezett, csak ő a piac másik fele felől jött. Gondolataiba
merülve lépegetett, de azért szaporázta. Otthon a gyerekek és a szülei; még jó, hogy
földszintes a házuk, alatta nagy borpincével, s a közelben sincsenek magas, feltűnő épületek,
melyek céltáblái lehetnek az ostromlóknak. Az ura, Péter már rég nem adott hírt magáról.
Csak hazavezéreli az Isten! Megérezte, hogy valaki jön vele szemben, majdnem össze is
ütköztek a félhomályban.
- Siess Vilma, mert elfogy! – szólott és sietett tovább az asszony.
Vilma alig ért oda a hentes körül csoportosuló asszonyokhoz, mikor mögötte akna robbant,
hogy mind rázuhantak a félig széttrancsírozott lóra. Néhány percig meg sem mertek
moccanni, várták, hogy a repeszdarabok lehulljanak. Hallgatódzva, figyelmesen szétnéztek,
de közülük senkinek az ijedtségen kívül más baja nem történt. A hentes is épen kászálódott ki
a húsrakás alól. Ekkor hallották meg, hogy valaki jajgat mögöttük. Az előbb távozott asszony
volt, aki megszólította Vilmát. Már alig volt benne élet, mire odaértek hozzá, csak a szemei
éltek, s Vilmát megismerve ránézett és halkan, alig hallhatóan szólott pár szót.
- A lányom, kicsi Régina… Rigó utca négy – ezzel kilehelte a lelkét.
- Meghalt… meghalt – ismételgette döbbenten egy hárászkendős, sovány fiatalasszony.
- Mit mondott? – kérdezte egy másik.
- Rám bízta a kislányát – suttogta Vilma.
- Jöjjön, vigyük el neki a húst, amit most kapott ez a szegény! – jött meg a hangja a
hárászkendősnek.
Ketten indultak nagy hallgatások közepette, s mikor elérték a Rigó utca négyet, előbb senki
élő embert nem találtak, csak mikor az udvar végébe mentek, vették észre azt a nyári
konyhára hasonlító épületet, ahol valóban emberek laktak. Két idős embert találtak bent az
ágyon gubbasztva, s a kicsi ágyban egy féléves forma csecsemőt.
- Ő, Régina? – kérdezték az öregeket.
- Igen, de maguk kicsodák?

2

- Minket az anyja küldött, s ezt a húst is – tette le Vilma a szatyrot.
- Mi ez az egész? – kérdezte a néni.
Nem volt más választásuk, el kellett mondaniuk, milyen tragédia történt. A két öreg egymás
kezét fogva hüppögve, sírva fakadt.
- Mi lesz ezzel az ártatlannal? – törölte meg a szemeit a néni.
- Az apja hol van? – kérdezték vissza.
- Levelezőlap jött, hogy hősi… - fulladtak zokogásba a néni szavai.
Az asztal fiában meg is találták a tábori lapot, s a gyermek iratai is ott lapultak – Vass Régina,
született 1944. december 24.
- Az anyja rám bízta, magamhoz veszem! Ahol felnő négy, ott felnő egy ötödik is! – döntött
határozottan Vilma.
- Én pedig megyek, keresek egy papot, hogy temessük el ide a kertbe azt a szegény asszonyt!
– mondta a hárászkendős nő – Ismernek itt a közelben ilyen egyházi személyt? – fordult a két
öreg felé.
A papot a szomszéd ház pincéjében találták meg, ott vigasztalta a bujkálókat. A hentes
kézikocsijával pedig elhozták a halott asszonyt. Mikor a történteknek híre ment, előbújtak az
emberek a pincékből, óvóhelyekből, hogy segítsenek a temetés körül, és végső búcsút
vegyenek Reginától, az asszonytól. Gyerekek, asszonyok, meg rokkantak ásták a sírt, ácsoltak
hevenyészett keresztet, s a szertartás után újból úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el
őket.
- Tisztelendő úr! – szólott a temetés után Vilma – Van itt még valami. Ennek a szegény
asszonynak az árváját magamhoz veszem, ha az öregek is jónak látják. Az apja odaveszett a
harcokban. Legyen tanúja ennek!
- Akkor írjuk ezt le! – válaszolt a pap.
Leírták noteszlapra – más nem akadt a házban – két példányban: egyet Vilma vett magához,
egyet a pap.
A háború vihara végig vonult az országon, sőt az egész világon, sok nyomorúságot, bánatot
hagyva maga után. Vilma családja is állandó aggodalomban élt, semmi hírt nem kaptak
Péterről. Se jót, se rosszat. Árva Regina már totyogó kisgyerek lett, mikor egy meleg,
augusztusi este váratlanul megjelent Péter, a Vilma ura. Volt nagy öröm! Kórházvonatot
kísért, amikor fogságba esett Ausztriában, de kálváriájáról nem beszélt sohasem. Olyan
tragikus emlékek rakodtak a lelkére, hogy lezárták az emlékezés csapját. A mindennapok
folydogáltak. Év is alig telt, s Vilma megszülte ötödik gyermekét, Annát.
Az emberek a faluban tisztelettel voltak Péter iránt, és sokszor kikérték a véleményét
sorsdöntő kérdésekben. Ha dörgő hangján kinyilvánította a véleményét, nem igen ellenkezett
vele senki. Meg is választották a falu elöljárójának. Elébb örvendett a kitüntetésnek, de aztán
úgy megbánta, mint a kutya, amelyik kilencet kölykezett.
Egy darab ideig még rendben mentek a dolgok, az emberek dolgoztak, művelték a földet, s
kedvvel tették a dolgukat. Reménykedtek. Nem sokáig, mert jöttek az agitátorok, meg a
bőrkabátosok, s előbb szép szóval, aztán mind durvábban a közösbe terelték a népet. A falu
erősen ódzkodott a közöstől. „Közös lónak túrós a háta” – mondogatták, de ahogy erőltették,
kényszerítgették a belépést, úgy halkulnak el az ellenkezők, s amit előbb tréfára vettek, az
félelemé, rettegésé vált.
Pétert egy nap beidézték maguk elé a bőrkabátos küldöttek.
- Maga itt az első ember a faluban, példakép, írja alá elsőnek a belépési nyilatkozatot!
- Mert, ha nem? – mennydörögte szokásos hangján.
- Itt maga, Mihály Péter nem kiabál! – volt a válasz.
- Mennyi fődje van? – kérdezi egy másik bőrkabátos.
- Fia, s lánya a városban járnak iskolába? – kérdezi valamelyik, időt sem hagyva a válaszra.
- Felesége az iskolában takarít?

3
- Apósának is van fődje, meg két pár ökre?
Így záporoztak a kérdések, Péter pedig csak a fejét kapkodta, s egyre sem válaszolt.
- Most menjen haza, beszéljék meg a családdal, s este jöjjön vissza! Majd üzenünk, hogy
mikor.
Majdnem éjfél volt már, amikor érte küldték a kisbírót. Hogy mit egyezkedtek, mit
beszélgettek a bőrkabátosokkal reggelig, Péter nem mondta el, de a belépési nyilatkozatot
aláírta, s reggel elküldte az apósát is aláírni.
Akkor őszült meg Péter…
Mikor eljött az őszi szántás ideje, Péter is indult a két tehenével – ezek maradtak otthon, a
többi jószág a közös istállóba került – istállótrágyát kivinni a kijelölt területre. Jól megrakta a
szekeret, ahogy máskor is szokta, a trágyarakás oldalát, tetejét a lapáttal meglapogatta, ne
szotyogjon le út közben. Lassan ballagtak a tehenek végig a mezőre vezető úton.
- Hó, Bimbó! Hó! Nem arra megyünk! – szökött le a szekérről Péter, s terelte a kijelölt
irányba az állatokat.
Nem ment könnyen, mert a tehenek a megszokott úton akartak a szántóföldre kimenni.
- Még ezek az oktalan állatok is tudják, hol van birtok – dörmögte elkeseredve.
Este lett mire haza került. Egész nap elbabrált az egy szekér trágyával. Nem jött, hogy haza
menjen. Megkereste a tagot, ahova vinnie kell, leürítette a szekeret, s el is terítette a trágyát,
aztán kifogta a teheneket, s hagyta, hadd parézzanak 1 az árokparton. Jó késő délután indult
vissza, de otthon is csak szótlanul beállott a szekérrel, a teheneket bekötötte, a szekeret
letakarította, lemosta, azután ment be a házba.
- Mi a baj? – kérdezte halkan a felesége, látva, milyen komor tekintettel jár-kel.
- Hadd el, nincs semmi.
- Látom!
Többet nem szólt, csak leült a füttő 2 elé, s ott gubbasztott cigarettázva hajnalig. A
gyerekekhez se szólt, mióta hazajött, s azok látva, hogy valami nincs rendben, nem
nyaggatták, mint máskor.
- Ne emészd magad, ember! – ült fel az ágyban Vilma látva, hogy még mindig nem pihent le
Péter.
- Igazad van, lesz még így se!
- El kell mondanom valamit – húzott egy széket az ura mellé.
- Mit?
- Ismered, Lajost, az igazgatónkat. Tegnap délben érte jöttek…
- Hogy? Mi?
- Nem írt alá. Azt mondta, azt a földet, amikor kinevezték, szolgálati juttatásként kapta. Nem
adhatja se el, se el nem ajándékozhatja, nem is örökölhető, mert visszaszáll az iskolára, ha ő
meghal, vagy innen elmegy. De ezeket nem érdekelte. Elvitték Lajost, s tán haza se jön
többet.
- Miket beszélsz, Vilma?
- Nem csak mondom, hanem láttam a két szememmel, mikor belökdösték a dubába 3 .
Másnap aztán megtudták, hogy Lajos, az igazgató tanító „balesetet szenvedett”. Temetésén ott
volt az egész falu. A pap reszketeg hangon, sápadtan mondta el prédikációját, s az emberek a
nyomasztó félelem szorításában pisszenés nélkül állták körül a sírt.
A bőrkabátosok két napig nem mutatkoztak. Mikor újra megjelentek, elszántabbak voltak,
mint valaha. A rettegő emberek egymásnak adták a kilincset, s az egész falu aláírta a belépő
nyilatkozatot. Csak Máté, a patkoló kovács húzta ki magát, mondván, neki úgy sincs semmije
a két kezén kívül, s különben is átmegy egy másik faluba, ha sokat zargatják.
1 parézik - legelészik
2 füttő - kályha
3 duba - zárt kisteherautó

4

Délutánonként, vagy inkább estefelé szívesen időztem Péter bácsiéknál. Szerettem csöndben
figyelni a népes család nyüzsgését, szerettem Mihály Péter bölcs szavait, történeteit hallgatni.
Minden ismerősről, barátról, családtagról tudott valami szokatlant mondani. Sokat mesélt a
szüleiről és nagyszüleiről is. Mindenről, mindenkiről volt története, csak saját magáról nem.
Ha rákérdeztem, egy legyintéssel elintézte.
- Nem tartozik ide! – fojtotta belém a szót.
Amit róla tudok, azt másoktól hallottam, mások mesélték, olyanok, akik ismerték régebbről.
A meséi, történetei idővel egyre rövidebbek lettek, hangja sokat veszített erejéből és egyre
rekedtebb lett. Olyankor harsant fel csak a régi hangerővel, amikor a ház előtt elmenők
köszöntését fogadta.
- Látod ott azt a deli legényt a Máriskóék háza előtt? – kérdezte suttogva, mert már alig tudott
beszélni - Ő az egyik unokám. Büszke vagyok rá, én is éppen ilyen voltam az ő korában. Most
mögötte súgnak össze a lányok, s leskelődnek ki a függöny mögül, ha végig megy a falun.
„Ott megy a Mihály fiú!” – mondják, én meg ülök az árnyékban, és tele van a szívem.
A helyzet napról napra rosszabb lett, már nem csak a hangja ment el, hanem az ereje is és
fájdalmai is jelentkeztek. Azt a szokást vette fel, hogy egyik kezével állandóan a nyakát fogta,
mikor beszélt, mintha így akarná a fájdalmat távol tartani.
Az orvosok?
Vizsgálták, szurkálták, tükrözték a torkát, s végül kiírták műtétre, amit nem vállalt.
Gyermekei sűrűn látogatták, de mindegyik élte a saját életét nem lehettek napszámra mellette.
Anna is férjhez ment ide a faluba. Vilma néni az utóbbi időben nagyon legyengült,
megrokkant, kínozta a csúz, a reuma – járni alig tudott. Árva Régina maradt támaszuk. Sokat
beszélgettem a komoly lánnyal. Hálás szeretettel csüngött Vilma anyun, Péter apun – ahogy ő
nevezte őket -, s az egész a családon. A mindig vidám, figyelmes, szolgálatkész leány akkor
omlott össze, amikor meghallotta, hogy Péter bácsi rekedt-suttogó hangján azt mondja nekem,
hozzám hajolva:
- Látom, megbízható ember vagy, én hamarosan befejezem ezt a küzdelmet, vigyázz erre az
árvára, senkije sem marad. Vilmára, szegényre sem lehet már építeni…
Régina a szomszéd szobában felzokogott.
- Menj, és vigasztald meg! – figyelt fel a sírásra Péter bácsi – Én csak a tegnap vagyok már,
de ő a holnap. Na, menj!

Masszázs

Masszázs

Idén a férfiakhoz osztottak be (még a nyár elején, mikor elkezdődött szállodánkban a túrista szezon) engem és a világtalan nőket, mert, hogy én már abban a korban vagyok, amikor az egy meg egy mindegy.
Szóval masszírozom őket: a szőke, a félvér és a vörös fazonokat, létszámtól függően, napi nyolc-tíz órán át - morzsolom feszes, kimunkált izmaikat, az erős, asszonyt-roppantó karokat, bébiolajat kenek szét dagadó mellükön, tenyerem alatt meg-megránduló hasukon és gyengéden paskolom íjként feszülő derekuk’.
Időnként betelik a pohár.Rágyújtok és úgy káromkodok mint a hentessegédek: hogy a görcs álljon bele az ilyen mesterségbe, a szállodába és abba is, aki ide hozott a banyás képemmel, meg az egész elszelelt életemmel !

Ismét Szindbád vendége voltam

Ismét Szindbád vendége voltam

- Annus! Annus! Hányszor mondtam már, hogy a jelennek hódolj, s ne a múltban botorkálj! – szól fentről a szigorú nagymama. – Horgolt, fehér topánkád, harisnyád szétszakad!
- Igenis! – nevet Annus, s szárazvirág csokorral kezében most öleli át a nagyapja sírjának fekete márványoszlopát.
Elszántan halad tovább a magas gazban, nem ismer megállást.
- Te nem is tudod, milyen szép ez a temető! – néz fel az égre szemrehányóan.
S valóban. A zöld borostyán szétterült, összefolyt, befedte a sebeket, még lélegzetet sem hagyott. Összekötötte, egybeboronálta a sérelmeket. Felkapaszkodott a fák törzsére, végigburjánzott, borostyántengert alkotott. Közben mindenütt csend, béke honolt. Egy élő lélek sem járt ott.
- Nem félsz? – kíváncsiskodott Szigorú.
- Nem. Én már nem félek senkitől – húzta fel térdig bordó szoknyáját Annus, igaz, a harisnya szeme felfutott, bokája fölött csúnya lyuk tátong. – Mitől félnék? Hiszen itt van velem Gergő, itt élnek a Mindenszentek… Jolánka elbújt valahova. Egyedül a gesztenyét… a sült gesztenyét nem találom… gyertya sem ég, s oda az illat. Még benézek az iskolámba, már ideje látnom igaz szavú tanáraimat.
- S te hol vagy a képek között? – bújik elő Jolánka egy felhő mögül, de csak egy pillanatra.
Annus a táskában kotorász, szemüveget keres.
- Én… én… nem találom meg magam, talán lelkembe ragadt a filmvászon egy kockája.
De látok ismerősöket! Képeket… neveket… az eltávozottak névsorát…
És Annus kinéz a nyitott ablakon. Az udvaron nyüzsög az élet, a sok fiatal, a sok ismeretlen arc és mozdulat. Egyen blúzban szaladgálnak, a blúz színe kék. Nemrég csöngettek be, kellemes szél fújja közelebb a napsugár bágyadó tűzfényét.
- Emlékszel? – szólítja Jolánkát, de csak az üres plafon bámul rá vissza. – Akkoriban a kék blúzt fehér kockák törték meg, nekem sokkal szebbnek tűnt az. Pontosan… három inget hordtam… váltottam… ha jól számoltam. És te… te egyáltalán nem szeretted őket kimosni! Hiába… elfáradtál már addigra - tetteti a duzzogást bajusz alatt, csintalanul, hogy ő is dorgálhat.
Jolánka nem válaszol. Annus lesimítja a bordó szoknya ráncait, haját feltűzi. Újra kéne már festeni! Meddig lehet valamit folyton újítani és karbantartani? Mikor napról napra kopik? Tudja, hogy egyszer nagyon bele fog fáradni. Már egy hajcsatért sem lesz ereje kezét kinyújtani.
- Ebéd? – suhan át a gondolat.
- Nem. Inkább… lefeküdnék… kicsit.
A szálló szép, minden rendben van. Csak az a meleg… az a meleg hiányzik… hogy is mondják… otthon. Otthon a neve! Ahol egyedül sosem vagy, sosem félsz. Most sült ki az almás lepény, férjed nevet, kisfiad porcukortól maszatos. Aludj!
Később forró víz szitál, forró zuhany. Hűvös lesz, már mindjárt este jő, korábban érkezik a  sötét. Annus meleg pulóverbe bújik, igen, tört fehér, miként a topánka lábán. Ujjaival megkapaszkodik a bordó szoknya szabályos ráncaiban.
- Most miért kínzod magad? Azt mondd meg, minek neked oda elmenned! – korholja megint Jolánka.
- Ó, régóta készülök, te nem tudhatod azt. Látnom kell még egyszer, látnom kell a házat! – tolja el magától Annus a kérdést határozottan.

-2-
És már a külvárosban csatangol, a topánka csakúgy csattog a hozzá nem illő, keskeny betonúton. Szép házak, nagy kertek, óriási fák. Ez az. Már érzi a meleg közeledését, egy kéz vezeti, mint valaha délutáni sétájukkor, amikor úgy megcsodálta a kerítések mögött ugató bundásokat.
- Mégis szép az élet! – ölelte magához akkor valaki, a kézhez tartozó, maga az örök Szerelem talán.
- Eltévedsz, Annus, nem is tudod, merre jársz! – aggódnak a magas fakoronák fölött megint.
- Már hogyne tudnám! – nevet Annus, szinte szalad.
Csupa-csupa utcát jelölő virágnevek, egyik siet a másik karjába. Szegfű, nefelejcs, szeder, áfonya, mező… tulipán… no és persze rózsa…
- Tessék mondani! Ugye erre van a Szüret utca? – téblábol Annus egy járdán a nagy kerítés előtt. – Hát persze! Hogyne tudnám! Érzem én… erre kell lennie… köszönöm… - halkul el tétován.
Majd befordul a sarkon, valami hívja, valami csalogatja, habár nincs semmi kiírva. Találomra megáll… vagy nem is találomra?
- Megvan! A ház… az utca… a házszám…
Ekkor vékony, kékruhás, fiatal nőt lát szaladni az út közepén, szandálja sarka ütemesen kopog, most korán reggel van.
- Siess! Siess, Annus, lekésed a munkát, lekésed a buszt és a vonatot! – biztatja.
Később férfi és nő sétál kézen fogva, ugyan ezen úton. Feléje tartanak egyenest. Annus tudja, hogy a nap már mögöttük… nemrég találkoztak… eljött a pillanat… amire reggel óta vártak. Nevetnek. Boldogok. Előttük az egész éjszaka! Ugyan miért nem tudták egy hajnalban megállítani az időt? Annus tekintete most a rácsos vaskerítés rozsdás vaskapujának kulcslyukához tapad, bepréselődik oda, miként az elmúló pillanat.
- Hol van? Hol a kulcsom? – kutat a bordó selyem sűrű ráncaiban.
- Annus! Mit akarsz? Nem érted, hogy te oda már nem mehetsz? Az a kulcs régen elveszett! – csóválja fejét Jolánka.
- Igen… elveszett… minden elveszett… - suttogja Annus, s most veszi észre, milyen ezüstösen csillog még mindig Jolánka haja.
És most eszébe jut egy másik néni, kinek tágas padlásán teregeti a frissen mosott, tiszta ágyneműt. Szemét lecsukja, az illat beburkolja. Vacog, odakint fagyos, hideg tél mardos.
- Juliska néni! – ordít bele némán a kulcslyukba, ám nem érkezik válasz.
A kerti paradicsomot leszedték rég, s a temetőben a kerti, fehér krizantém is elszáradt.
- De a ház… az a ház… az ágyunk… - erősködik tovább Annus, s igaz.
Oldalra tekint. A kis ház áll a nagy árnyékában, kéménye még mindig az eget kémleli, mintha nem változott volna semmi. Megnyugszik a vándor. Foszlott otthon melege árad szét tagjaiban.
- Most jobb? – búcsúzik a szürke felhő mögül Jolánka. – Elmúlik… elmúlik egyszer minden… kicsikém… törődj már bele!
- Igen… - mosolyog Annus könnyein át csendesen. - Azért minden… minden nem, mert a fiú… a fiú… ugyan messze, de ő… ő még megmaradt nekem. Itt fogant.
Annus is búcsúzik. Fut a régi úton, a kék és bordó ruhát összekuszálja a szél.
- Köszönöm… Szindbád - motyogja álmosan fekhelyén, az idegen szállóban.

N. tér

N. tér
 
Egy hete késik. A naptár szerint. Ötletem sincs, hogyan mondom el neki. Az internetes oldalakon már a
babaholmikat böngészem és fiúneveken gondolkodom. Persze még korántsem biztos semmi.
Megbeszéltük, hogy az N. téri kis kávézóban fogunk találkozni. Rohanok a busz után, de a sofőr az orrom
előtt csukja be az ajtót. Szentségelek. Hívom. Kicseng. Felveszi. Nevet. Azt mondja, ne aggódjak megvár.
Valóban ott ül a kávézó teraszán. Mosolyog és kihúzza a széket. Rendel.
Fogja a kezemet. Iszogatunk. Valaki telefonál neki. Szabadkozik, hogy fontos, mert az irodából hívják. Öt
perc és itt van.
Addig én kimegyek a mosdóba. Émelygés fog el. Sápadok. Egy pillanatig a hasamon pihentetem a
kezemet.
Úgy döntök, mégsem ma mondom el neki.
Három nap múlva újra találkozunk.
Mosolyog és megölel.
Majd leültet, hogy elmagyarázza, miért
nem tud szeretni engem.

C.& G.

C.& G.

C. egy bevásárlóközpont legfelső emeletén dolgozik. Adminisztrációs feladatokat lát el. Telefonhívásokat bonyolít. Egy régi bérházban lakik a macskájával. Jógaórákra jár. Banki kölcsönt vesz fel, és már előre aggódik. Esténként citromfűteát iszogat. Macskája előszeretettel piszkít az ágyába. C. már három és fél éve egyedülálló. C. nem tudja, hol rontotta el. Azt mondják rá csinos és tehetségesen rajzol.  Olykor eljár a közeli moziba. Romantikus filmeket néz. Közben nagyokat sóhajtozik. Sír. G. egy repülőgép katasztrófa egyetlen túlélője. Jelenleg egy multinacionális vállalatnál dolgozik. Napi rendszerességgel fut. Szereti a macskákat. Bár előfordul, hogy különböző szórakozóhelyeken kétes erkölcsű hölgyekkel ismerkedik meg, valójában egy kedves lányról ábrándozik, aki jógaórákra jár, és kitűnően rajzol. G. ellenne mint a befőtt hosszabb ideig is női társaság nélkül,de dunsztja sincs, hogy azt hogy kell.
C. és G. két független ember.
C. és G. sosem találkoznak.

Vidéki por

Vidéki por

Fázott a rövid ujjú ingben, nem gondolta, hogy május végén még lehet ilyen hideg. Az öreg Ford is nehezen indult, köhécselt egy kicsit, majd feketén gomolygó füstfelhőket eregetve nekilódult a saras utcának.
Rosszul aludt az éjszaka, a tegnapi nap járt fejében. Főnökasszonya kétértelmű célozgatásai felborították nyugalmát. Meg sem gondolta, hogy gyanúba keveredhet, kíméletlennek és megvesztegethetetlennek  ismerték. A legjobb akart lenni, és a legjobb is volt.
Nem dédelgetett hiú ábrándokat, elérte a hivatali ranglétra legmagasabb fokát, amit egy nyomorúságos érettségivel el lehetett érni. Mindezt kitartásának, szorgalmának, precizitásának köszönhette, de szakmai tudását olykor előnyök szerzésére, anyagi helyzetének megszilárdítására is használta. Gyanította, főnökei, kollégái, beosztottjai nem igazán kedvelik. A szakmájában utolérhetetlen volt, naprakész és pontos, de ez sem feledtethette környezetével vad nyerseségét, rosszindulatú megjegyzéseit, megalázó számonkéréseit. Gyűlölte a nála szebbeket, okosabbakat, jobb humorúakat, a jobban keresőket, az életvidámabb embereket. Érvényesülni akart, élni kevéske hatalmával, lehetőségeivel. Gazdag akart lenni, elsősorban azért, mert az összes nőt meg akarta szerezni, akit csak megkíván. Úgy hitte, pénzzel minden és mindenki megvásárolható.
A piacon még csak néhány korán kelő lődörgött, az árusok álmosan pakolgatták portékáikat a pultokra. Szerette a hajnalokat, a reggeleket, nem kellett átverekednie magát a nyüzsgő tömegen, nem léptek a lábára, nem könyököltek az oldalába, nem fájdult meg a feje a lüktető ricsajtól. Utálta a tömeget.
– Az emberekkel csak a baj van – mondogatta gyakran beosztottjainak –, mert azt hiszik, a hivatalnak csak az ő nyafogásukkal kell törődni. Pedig, a fenét! A törvények, jogszabályok egyértelműen fogalmaznak, aki hibázik, az fizesse meg az árát.
Nem feltétlenül a hivatalnak, inkább neki. De ezt már nem mondta ki hangosan. A méltányosságnak, a lehetőségeknek, a szerződéseknek ára van. Pontos ára. Mint mindennek és mindenkinek.
Erről ismét eszébe jutott a tegnapi nap. Végigszaladt hátán a hideg. Ugyan mit tudhat a főnökasszonya? Biztosan semmit, nyugtatgatta magát meggyőződés nélkül. Csak a pletykák miatt hívatta be az irodájába. Nem tudhat semmit. Nincs nyom, nincs szabálytalanság. Semmit sem bizonyíthatnak rá. Néhány tízezer forint, apróbb ajándékok a lakásán, kivételes árengedmények egyes ügyfeleknél. Ezek megfoghatatlan és bizonyíthatatlan köszönetnyilvánítások. Mindig körültekintően intézte ügyeit.
Csak állt a hatalmas íróasztal előtt, érezte, aranykeretes szemüvege mellett végigfolyik egy izzadtságcsepp, felső ajkát szorosan ráhúzta az alsóra, kezét ökölbe szorította. Annyira izzadt, hogy már őt is zavarta saját szaga.

Az a harminc kiló felesleg nyáron mindig megtette hatását, bár a napi fürdésből és kenceficékből nem csinált nagy ügyet, de az izzadással nem tudott mit kezdeni. Vétkes családi örökség. Már megszokta a csípős, kellemetlen szagot, akinek pedig nem tetszik, ne álljon közel hozzá.
Egyszer véletlenül meglátta magát otthon a padlótól a mennyezetig érő tükörben. Ha a felesége úgy nézne ki, mint ő, akkor már régen elvált volna tőle. Egy nő, a lehetőségekhez mérten, mindig nézzen ki jól. A férfinek más a dolga. Egy férfinek pénzt kell keresni.
Két paprikát és három paradicsomot vásárolt az egyik kofánál. Már ismerték. Gyakran az áru árát sem kérték el. A hivatallal kifizetődőbb a békesség. Ezt az íratlan szabályt mindenki jól az eszébe véste.
A feltételezéseket természetesen visszautasította. Ellenőrizze le az ügyiratait a főnökasszony, ha bármi visszaélést, szabálytalanságot talál, akkor gyanúsítsa meg, ha bármit rá tud bizonyítani, akkor akár ki is rúghatja az állásából. Halkan, de határozottan beszélt. Indulat nélkül.
Csak a mellei jók ennek a nőnek, gondolta. Az áttetsző fehér blúz alatt számára kívánatosan gömbölyödtek azok a halmok. Nyilván a melleivel verekedte magát ilyen magas beosztásba, mert a fejében nem sok minden van, állapította meg lenézően. Erőt kellett venni magán, hogy ne látszódjék rajta, mi jár a fejében. Csillogó szemüvege mögül savós színű, mélyen ülő szemeivel mereven bámult a főnöknő arcába.
A térre befutó úton, ahol a hivatal is állt, hirtelen leállt a forgalom.
Türelmetlenül nézte az óráját. Még háromnegyed óra volt munkakezdésig, de egy ügyiratot akart áttanulmányozni, mielőtt megérkeznek a többiek.
Újabb lehetőség – szerinte megalázóan alulfizetett – munkája megbecsülésére.
Számító vigyorgásba rándult az arca. A munkaerőt jutalmazással, premizálással ösztönözni kell a minél tökéletesebb munkavégzésre. Ez egyszerű vezetéselméleti tétel. Ő sokkal többet érdemel annál, mint amennyire megfizetik. Hát, tesz a kellő elismerésért, még ha ehhez nem is jár meleg kézfogás, egészséget és egyéb jókívánságokat tartalmazó fénymásolt egyen levél.
Öreg Fordjával lehúzódott az útszéli parkolóba, nehézkesen kikászálódott belőle, gyalogosan indult a hivatal felé.
Biztosan baleset történt, azért alakult ki a forgalmi dugó. Ahogyan közlekednek az emberek, ezen nem is lehet csodálkozni. Káosz van az utakon, a hivatalokban, és a fejekben is. Egy förtelmes, hatalmas káosz ez az ország, kilátástalan gladiátorharc folyik mindenütt. Az erősebb győz, a gyengébb eltakarodik az útból, vagy elpusztul. Nincs más lehetőség. Ő az erősebbek közé akart tartozni. Hitte, megvan a magához való esze. Szaporán kapkodta lábait, az utca fái között már látta, a hivatal előtt kisebb tömeg verődött össze. Az emberek hevesen gesztikuláltak, az úttest felé mutogattak, és mintha csak egy szabadtéri kabaré előadás nézői lennének, a hasukat fogva hahotáztak.
Magához ölelte aktatáskáját, amiben két paprika, három paradicsom, két szelet kenyér, és az előző napi vacsorából kimaradt sült hús lapult. Zakóját igazgatva, lassan közeledett az épület sarkához, óvatosan taszigálta el útjából a magukon kívül nevetgélő járókelőket. Rosszat sejtett. Valaki biztosan obszcén szövegekkel firkálta össze a hivatal falát, vagy ott bohóckodik az úttest közepén, miközben a mentők és a rendőrök tehetetlenül figyelik. Ma már minden elképzelhető.
Abban a pillanatban megpillantotta a szobrot. Világosszürke, márványhoz hasonlító anyagból készülhetett. Hatalmas volt. Legalább hat méterre magasodott a tér fölé. Egy meztelen, elhízott férfit ábrázolt, aki szemérmesen, furcsa pózba görbülve igyekezett eltakarni magát. Csupasz fenekét a hivatal felé fordította, maga előtt aktatáskát szorongatott, öltözéke egyetlen nyakkendőből, és az orrán virító szemüvegből állt.
Önkéntelenül felröhögött. Még ő sem tudna ennél gonoszabb tréfát kiötleni. Ugyan ki követhette el ezt a gazságot? Nyilván valaki így akar tüntetni a hivatal ellen. Vagy egy hóbortos művész ingyen reklámot szeretne magának. Kíváncsi volt, kit ábrázol a szobor, vagy egyáltalán hasonlít-e valakire; nehezen verekedte át magát a nyüzsgő tömegen.
Egymás számára vadidegen emberek elegyedtek szóba, mintha ősidők óta kedves ismerősök lennének, a kisváros újra pezsgő életet élt, nyoma sem volt az évek óta szmogként a házak között lebegő letargiának, kilátástalanságnak, mogorvaságnak, melyet a munkanélküliség, az egyre nehezebb megélhetési körülmények, a romló közbiztonság, a pusztuló városkép váltott ki az emberekből. Mindenki bezárkózott, a kölcsönös bizalmatlanság, a túlélésért folytatott kíméletlen verseny, mint egy rákos daganat, felfalta a humort, a nevetést, a barátságokat.
Abban a pillanatban úgy tűnt, mégis van remény, nem merült el minden véglegesen a tudatalattiban. Azt senki sem sejtette, ki és mikor telepítette a lenyűgöző méretű monstrumot az úttest közepére, csupasz fenékkel a hivatal felé fordítva, de a szándék nyilvánvaló volt mindenki számára. Az emberek úgy érezték, a titokzatos művész helyettük állt bosszút, helyettük teszi nevetségessé az életüket megkeserítő, túlzóan bürokratikus, csak önmagát éltető és tápláló kíméletlen rendszert.
A tömeg nehezen adott helyet a közelítő tűzoltóautónak és a hatalmas darunak. A rendőrök idegesen terelgették arrébb az ujjongó, tapsoló járókelőket. Még a gumibotokat sem merték elővenni, valójában fogalmuk sem volt arról, mit kellene tenniük ebben a helyzetben. Parancs pedig még nem érkezett. Egyelőre. Szuszogva, kimelegedve ért át a tér másik oldalára. Végre ott állt a szobortól öt méterre. Minden oldalról taszigálták, alig tudott megállni a lábán. Lassan emelte fel a tekintetét.
A látvány megdöbbentette. Néhány pillanatig nem kapott levegőt, szíve nagyon gyorsan vert, úgy érezte, rögtön elájul. Szeme elkerekedett, még a száját is nyitva felejtette.
A szobor őt ábrázolta. A művész tökéletes munkát végzett. Az orrára csúszott szemüveg, a megtekeredett nyakkendő a nyakában, a görcsösen magához szorított, meztelenségét takarni próbáló aktatáska, a félelemtől és szégyenkezéstől eltorzult arckifejezés teljesen a sajátja volt. Becsukta a szemét.
Vége az életének.
Az első rémületet gyorsan felváltotta a harag. Megfogadta magának, megkeresi azt a gazembert, aki ezt művelte vele, kikészíti, tönkreteszi, egy életre elveszi kedvét a művészkedéstől. Iszonyatos tempóban pörgette agyában a szóba jöhető személyek neveit. Csak ügyfél lehetett. Egy olyan patkány, aki nem fizetett, és ezért rajtavesztett. Ki fogja deríteni. Erre mérget vehet. Akárki volt is. A daru fogaskerekei csikorogva nekilódultak, a drótkötelek megfeszültek, fülsüketítően felbőgött a motor. A szobor meg sem mozdult. Többszöri hiábavaló kísérlet után sem.
A tömeg kezdeti füttykoncertje üdvrivalgásba és ütemes tapsolásba csapott át. A tűzoltóparancsnok tanácstalanul tárta szét a karját.
A hivatal kapujából még egyszer visszanézett a szoborra, majd határozott léptekkel elindult a lépcsőn irodája felé. Okosnak kell lenni, ha nem akar saját romjai alatt nyögdécselve elveszíteni mindent. Az óriási üvegablakokon át akadálytalanul áramlott be a hosszú folyosóra a reggeli napfény. Az ajtók sorban csukódtak be, a folyosó pillanatok alatt kiürült. Senki nem akart a képébe röhögni, inkább kitértek előle, mintha halaszthatatlan dolguk akadt volna, pedig még el sem kezdődött a munkaidő. Dühösen huppant le íróasztala mögé. Ideges volt, tudta, pillanatokon belül hívatni fogják, magyarázatot várnak tőle.
Valamilyen ésszerű magyarázatot.
A légkalapácsok szörnyű robajjal bontották szét az úttest betonját, majd egy árokásó gép kanalazta ki a földet a szobor körül. A polgármester gondterhelten figyelte a munkálatokat. Túlságosan lassan dolgoznak, látszott arcán az elégedetlenség. Ilyen csúfság nem esett még, mintha nem lenne éppen elég bajuk e nélkül is. A média ráharapott a sztorira, hamarosan elözönlik a várost az újságírók és a tévések, a telefonok folyamatosan csörögnek. De nincs elfogadható magyarázat.
Legalább két méter mélyen körülásták a szobrot, már az alatta lévő földtömeget kezdték kiemelni a gödörből. Néhány szakember igyekezett megállapítani, milyen anyagból készült ez a furcsa műalkotás, de nem jutottak semmire. Még mintát sem tudtak venni, a fúrók eltörtek, a vésők és kalapácsok vadul szikráztak az ismeretlen anyag felületén.
Főnökasszonya kérdőn nézett beosztottja szemébe, miközben alig bírta visszatartani a nevetést. Igyekezett komoly maradni, de egy apró, rakoncátlan ráncocska a szája körül elárulta.
Néhány vakmerő munkás lemászott a gödörbe. Hitetlenkedve bámulták a szobrot. Mozdulatlanul lebegett a levegőben. Ismét ráerősítették a drótköteleket, de ellenállt minden erőnek. Nem lehetett megmozdítani.

A városháza tanácstermében egy gombostűt sem lehetett leejteni, annyian szorongtak a fülledt levegőjű teremben, mintha egy közkedvelt híresség ülne a díszpáholyban. A tévések lámpái még tovább emelték az izzó hangulat hőfokát. Mindenki ott szorongott, aki valamit is számított, a kamerák, fényképezőgépek, diktafonok felvételre állítva várták a meghirdetett sajtótájékoztató kezdetét.
A tanácsterem melletti irodában pattanásig feszült a légkör. A hivatalnok ült a helyiség közepén árválkodó széken, szemben vele, az ablak előtti hosszú asztal mögött a polgármester, a helyettese, a rendőrkapitány, és még számára ismeretlen személyek foglaltak helyet. Akár egy rögtönítélő bíróság. Záporoztak a kérdések, de a hivatalnok nem tudott semmire sem válaszolni. Először egy ismeretlen elkövetőről beszélt, aki bosszút akart rajta állni, de amikor neveket kértek tőle, akkor elhallgatott. Megsejtette a csapdát.
Már nem érezte magát annyira magabiztosnak, a kiötlött stratégia nem bizonyult életképesnek. Inkább hallgatásba burkolózott, csak tőmondatokban válaszolgatott. Egy szerencsétlen, ártatlan ember maszkját öltötte magára, akit a körülmények önhibáján kívül taszítottak a reflektorfénybe.
Este, borotválkozás közben csúnyán megvágta az arcát. Állt a tükör előtt, mereven bámulta az egyre terebélyesedő, majd lassan az álláig legördülő vércseppet. Beletúrt ritkuló hajába, majd beállt a zuhany alá. Hosszan folyatta magára a meleg vizet.
A szobor rendületlenül állta az ellene intézett támadásokat. Mozdulatlanul lebegett a levegőben, még a robbantási kísérlet sem vezetett eredményre.
A szobor fotója és rövid története bejárta a világhálót, csődültek a külföldiek a poros alföldi kisváros híressé és hírhedtté vált főterére. Leállt a közlekedés, az útszéleken sátrak, lakóautók jelentek meg. Kezdett kényelmetlenné válni a népszerűség. Szállodák, megfelelő szálláshelyek hiányában a város szemétdombra kezdett hasonlítani. Az üzleteket szinte kifosztották, az éttermek hajnaltól későéjszakáig üzemeltek, feltűntek a zsebtolvajok, a piti kis bűnözők, a rendőrség pedig – szokásos gyakorlatához híven – képtelen volt fenntartani a rendet.
Fanatikus vallási szekták képviselői a világvége kezdetét jövendölték, a város vezetése katasztrófahelyzetről beszélt, és csak siránkozott.
A hatalmas karimájú kalapot mélyen a szemébe húzta, a sötét napszemüveg és a háromnapos borosta megtette hatását. Még a felesége sem ismerte fel, amikor összetalálkoztak a kapuban.
Hiába könyörgött férjének, maradjon otthon, ne menjen sehova, mert felismerik az utcán, és abból nagy baj lehet, a férfi hajthatatlan volt.
A tétlenség őrületbe kergette, úgy vélte, megtalálhatja a szobor készítőjét. Már látta maga előtt a fényes ünnepséget, amint a polgármester a legmagasabb városi kitüntetésben részesíti, hallotta saját reszelős hangját, nyilatkozatát az újságíróknak, riportereknek. Minden szava tetszett, ahogyan hosszasan ecseteli és dicséri éles logikáját, kitartó munkálkodását, amelynek eredményeként végre horogra akadt a bűnös.
– Hol a régi életem? – sóhajtott nagyot.
Mindenképpen be kellett jutnia a hivatalba, szüksége volt az aktáira, személyes feljegyzéseire, amelyeket íróasztalába zárva őrzött. Életében talán először érezte úgy, nem teljesen jó úton jár, hiába pörgette végig agyában ezredszer is az eseményeket, a végkifejlet mindig csak homályos képfoszlányokban villant fel előtte. Ösztönei magára hagyták. Bizonytalanságérzetét csak fokozta az arcát borító borosta, fejében a kalap, orrán a ronda napszemüveg, a lezser, sportos öltözék. Hiányzott az élére vasalt szövetnadrágja, makulátlanul fehér inge, nyakkendője, csuklójáról a nagyapjától örökölt aranykarórája, a megszokott szemüvege, amivel messzire is lát.
Hatalmasat esett, kalapja elgurult, a napszemüveg lencséje darabokra tört. Annyira észrevétlen, felismerhetetlen akart maradni, hogy nem figyelt eléggé a lába alá. Egy földön felejtett hátizsákon bucskázott át. A szobortól húsz méterre. Egy fiatal nő bámult a szemébe. Haja kócosan lógott a szemébe. Ő az, sikított fel légószirénához hasonlatos hangon.
Felállni sem volt ideje, rögtön körülfogta a tömeg. Mutogattak rá, lökdösték, a ruháját kezdték szaggatni. Nem volt menekülés. Csak állt erőtlenül, még a kezét sem emelte védekezésre.
Várta a könnyeit, vadul akarta, hogy érzelmei elborítsák elméjét, pusztító hullámokkal mossák ki emlékezetéből a múltat, mindazt, amire gondolni sem tudott már, de nem történt semmi. Csak állt lebénultan. Meztelenül. Egy orrára akasztott, üveg nélküli szemüvegkerettel, a nyakába akasztott, megtekeredett nyakkendővel, takargatni próbálta magát a kezébe nyomott aktatáskával. A tömeg lassan odataszigálta a szobor tövébe. Villogtak a fényképezőgépek, dolgoztak a kamerák. A mentők nehezen törtek maguknak utat. Ráterítettek egy takarót, a mentőautóhoz vezették.
Hirtelen erős szél kerekedett, megtépázta a tér fáinak koronáit, mindenki védett helyet keresett magának. Még nem szállt be a mentőautóba. A szobrot nézte. Világosszürke port kergetett a szél. A szobor, mintha homokból készült volna, fogyni kezdett. Először az arcvonások mosódtak el, majd az emberi alak átformálódott egy kupac világosszürke homoktömbbé.
Már senki nem nevetett. A szenzáció kifolyt az ujjak között, nem maradt belőle semmi. Elfújta a szél az örömet, a mosolyokat, az emberek hitét. A kisváros főterén nem maradt más, csak egy hatalmas lyuk az úttest közepén.
Valaki karjánál fogva megrántotta, az autó csikorogva, kissé oldalra csúszva állt meg a zebra előtt. Görcsösen szorította magához aktatáskáját, hófehér ingét és nyakkendőjét már teljesen összegyűrte. A hivatal előtt nagy volt a forgalom, munkába igyekvő, álmos emberek, még álmosabb gyerekek kerülgették egymást a járdán és az úttesten. Szokványos nap reggele volt. Mint a többi.

Furcsa szürkésfehér port kergetett a szél. Fázott az átizzadt, rövid ujjú ingben.
Talán vihar készülődik, motyogta maga elé.
Hosszú évek óta először úgy döntött, beteget jelent.

Kolbász

Kolbász

Ott hevert egy parki padon félig becsomagolva, jó fűszeres, fokhagymás kolbász, ahogy a
magyar ember szereti. Lehetett vagy húsz deka. Valaki ott felejtette, vagy szándékosan hagyta
ott, ki tudja?
A járókelők jöttek-mentek, ügyet se vetettek rá. Illetve mégis, egy öreg, olyan nyugdíjasforma,
meglehetősen kopott, horgas orrú, kezében öblös kosár tele üres üvegekkel. Köhögve totyogott
az illatos csomaghoz, leült, szinte ugyanabban a pillanatban, amikor egy hasonló korú, görnyedt
hátú öreg huppant a kolbász mellé.
Egymásra néztek, aztán elfordultak. Köztük a kolbász, egyik csücske kilátszott. De még ha
nem is látták volna, érezték, ott keringett a szaga az orrukban, és úgy megcsiklandozta az ínyüket,
hogy szinte beleszédültek.
– Az istenit, meddig strázsál ez itt engem? – dühöngött magában a kosaras.
– Pucolj, komám – fészkelődött a másik –, amíg jó kedvem van!
– Szép időnk van – bökte oda a horgas orrú.
Ismét egymásra néztek.
– Szép.
– Eladja őket? – biccentett az üres üvegek felé.
– Maga mit gondol?
– Pukkadj meg! – gondolta, és meg se mukkant többé.
Teltek a percek. A két öreg csak ült, ücsörgött összeszorított szájjal anélkül, hogy egymásra
vagy a kolbászra nézett volna. Mindegyikük a másikra várt, arra, hogy feladja, és otthagyja az
égből hullt reggelit.
Hirtelen felbukkant egy kutya. Szimatolva oldalgott a padhoz, és a kolbászhoz kapott. Hanem
a kosaras gyorsabb volt ám nála. Sejtette, mit akar, és még idejében elrántotta a zsákmányt.
– Jó étvágyat! – futott össze a nyál a görnyedt hátú szájában.
– Na, egyen maga is – enyhült meg a kosaras, és a kuvaszba rúgott.
Nem beszéltek, ettek, mohón, kidülledt szemekkel.
A XXI. század küszöbén, egy parkban.
Forrás: Ezredvég 2017/1