Eredetvizsgálat

Eredetvizsgálat
 
Megbuggyant a tej. Nem kellett volna megbontani a csomagolást. Állaga sűrű, átlátszatlan tömeg...
Nem színtelen, nem szagtalan... Kémiaórán gajdoltuk az odavalót.
De mi az, ami a tejbe nem való, amitől már nem is az, aminek vettem. Csütörtöknek vettem.
Ő a macskám. Csütörtökön kaptam. Kínáltam a tejjel, de nem itta-ette meg. Fránya bütykös állatja. Kéretlenül van véleménye. Van. Mert a tej nem az a tej, ami a macskának kell.
Pákosztos, tejes szájú macskamese már nem ringat álomba...
Csecsemőkoromban kecsketejjel itattak. A tejbár Iboly volt, feketeszakállas családtag. Ő adott nekem tejet 19...-ben.
Hanyas vagy? Ibolynak megmondanám. Ő nem engedte szellemi értékű hozzáférhetőségét dobozba préselni. Egy idő után magáztuk.
Ma sem tudom miért, de lent felejtettük egyszer a kert végében, ahol legelt. A csendes este már éjszakába hajlott. Iboly a Kanális partján hallgatott. Selymes fekete palást ereszkedett, s ő beleveszett kertünk fogságába.
Apám fejvesztve menekítette volna onnan, megejtő szeretettel terelgette, miközben magázta.
Magázta, mert a sötétség kelepcéjében Iboly nem kívánt a hívó szóra felelni. Nem hitt a csalinkázó, édes, kereső szavaknak. Gyanús mozgás zaja hallatszott. Apám belekiáltott a vaksötétbe: - Ki maga? Iboly ekkor válaszolt.
Nézem a tejes dobozt, látom Csütörtököt, és Apámat hallom.

Házak lelkében él az építész

Házak lelkében él az építész
Unokabátyámról, akitől sok mesekönyvet kaptam gyerekkoromban
 
A ház életét évek zenésítették meg. A címeres homlokzat, az évszám jelezték történelmi múltját. Óriási kapu, nagy sárga rézkilincs engedte a bemenetelt, ha a marokba simuló nehéz kopogó megszólalt. A széles, zárt kapualj volt az előtér. Meglepetés erejével hatott a kép. Hatalmas park terült el a ház hosszú udvarán. Itt egy tuja kapaszkodik fölfelé, ott egy szőlősor áll egyenes vonalban. Jelezve, hogy a ház falusi borkedvelő gondolatát vigye. Bokrok sorjáznak a szomszéd fala mentén. Ezüstfenyő formás alakja billeg a langyos szélben. Távolabb szilvafák büszkélkednek libasorban. Diófák árnyas lombkoronája alatt csücsülnek a madarak. Ovális itató mélyedésében rezeg a víz. Pázsitszőnyeg végében sudár magas akácfák zárják a teret. Vadgalambok párban vendégeskednek itt. Madarak biztos éltető tere. Családtag a sas, aki nem igazán kedvelt, ha megjelenik, de jövetelekor jelzések érik a gazda fülét, és azonnal ott terem. A vízsugár éltető ereje építette, tartotta szépségét a parknak, amit a gazda álmodott meg. Esténként a ház nyitott végében ült a társaság. Diófa ágai szinte asztalközelbe belógtak, hogy a park is része volt a vendégasztalnak. Gyertyalángok és a lámpások középütt ültek, megvilágítva az asztal körüli arcokat. Kvaterkázós esték voltak ezek, olyan lecsendesedő, emlékidéző a csávolyi életről. A szemekben bizony sokszor fénylett a könny, de a csorgott akkor is a nevetéstől, ha a történet megkívánta. Poharak koccintó ereje bővében volt a szónak. Jó volt ez így, de mára elcsendesült a ház.
A sok és nagy szobák visszhangja szól. A fehér falak kapaszkodó üressége kezet keres az elmúlással szemben. Szobáról szobára bolyongok. Csak a szél rázza az ablakot és próbál helyet találni itt a téli hidegtől. Még annyi zaj mutat ittlétet, amit lábam alatt az öreg hajópadló ad. Csoszogó búcsú a szobáktól.
A könyvek még itt vannak együtt. Ők konokul ragaszkodnak. Németül, magyarul ülnek a sorok. Hol Gyurkovics Tibor, hol Szakonyi Károly, de a nagy festőművész, barát Eigel István és felesége, Tassy Klára arcát látom. A kiváló gobelinművész bütykös ujjai ülnek a könyvekben, munkái pedig a falakon díszelegtek mindenki örömére. Sorolhatnám a teljesség igénye nélkül a nagyszerű barátokat művészetükkel együtt, akik sokszor itt jártak e házban vendégeskedni. Munkáikat hagyták a faluban, Baja városában, mert a gazda jótékonykodott és ajándékozott a művekből. De elhozta idős hadseregét is. Ők a még élő egyetemi évfolyamtársak voltak egy új találkozásban. Hosszú vendégasztal és emlékezések. A kedvenc zenész is itt volt, Zsuzsának ez volt az utolsó tánca…
Aztán becsukódik az utolsó doboztető is. Végighalad az oszlopos folyosón. Tisztelgő, zászlós üdvözléssel búcsúzik, mert a folyosó mennyezete tele van magyar és svájci zászlókkal. Hűségesen sorjáznak.  Ezek a zászlók adták a gazda lelki életének gazdagságát, ittlétét e honban. Mert asztalán mindig ott volt Petőfi Sándor verseskönyve. Sűrűn lapozgatva már magától kinyílott az oldal, ahol a Szülőföldem című vers sorai ültek. Így lobogott a házával együtt több éven át ebben a kicsi faluban a svájci magyar.
Aztán átlépek a ház másik felébe, a kék részbe. Kékek az ajtók és a szobák. Az ajtókat színes üvegablakok díszítik, aranysárga rézkilincs rajtuk. Sok ember benyitott ide, és a csodálkozás erejével ment el. A falakon makettek sorakoztak. Idősek otthona és sok-sok más gondolat alkotta munkák. Beljebb Svájcból elhozott könyvtárának darabjai sorakozta a nagy polcon. Szakmai tartalmú építészeti könyvek, gyűjtések a csodás világból. Magyar professzorának képei, amikkel az megajándékozta volt tanítványát. Már tanársegédnek jelölték akkor, amikor 1956-ban útnak eredt egy ballonkabátban, nyakában fényképezőgéppel, hóna alatt egyetemi dokumentációjával. A hosszú polc végében beépítve egy tulipános ajtó, helyet adva a terveknek. Ez a tulipános ajtó ott fönt a klostersi hegyek között minden virágszálával virult a zord svájci télben. És a könyvek között ott volt a magyar építészet hiteles irodalma is. Magyar zászlócskák ültek a zürichi irodában és a rajzasztalokon. Most itt ülnek. Megérkeztek mindannyian. Nagy kristálytömbök hegyek történelméről beszélnek. A fiókokban minden szükséges eszköz a helyén, ha az építész alkotásához kellenek. A polc lenti részében régi gépek, amik akkor újdonságok, ma gyűjtemény. A másik szobában, szekrény fiókjaiban időrendi sorrendben tervek anyaga és hosszú gurigákban csücsülnek az izgalmas tervrajzok.
Altstetten, Chur. Két templom színhelye, ahol az építész vallott. Vallott ő is. Ahogy édesapja a falusi viharos időkben. A csávolyi pékmester, Ercsi Pali bácsi lobogót csináltatott a templomnak, rajta a varrott írás: „Isten áldd meg a magyart.” Idővel kivágták, de a helye megmaradt. 1956-ban autókkal küldte a kenyeret, falusi étket Budapestre a hős magyaroknak ez a bátor pékember. Hát így maradt a neves építész, Ercsi Dezső magyarnak és hitelesnek a nagyvilágban. A szoba fehér falait mennyezettől makettek borítják. A mágneses táblán még rajzok vonalai, számadások, úgy három éve, de nem halványultak.
És megrendülten állok egy kép előtt. Felesége, Heidi halála után készült, amit a festőművész barát, Eigel István Svájcban alkotott a gyászmise előtti napokban.
És eljött a nap. Megkondult az altstetteni templomharang. Ott ültünk a család, magyar és nem magyar barátok, építészek a templomban. Az oltár mellett fölállított képről Heidi nézett a láthatatlan messzeségbe. És szólt az orgona és szomorúságba karolta a gyászolókat. A felülvilágító színes üvegén besütött a nap. Sugarai Heidi arcán ültek. Az építész, a férj ott ült a nagy mű fölött a templom gondosan megtervezett részleteiben. Odaadó gondossággal tervezte, hogy apja nyomdokain haladva maradandót alkosson. Mert a csávolyi házban gyerekként agyagból gyúrta, formázta a téglákat, hogy egyszer építész lesz. Ezek a téglák itt voltak ujjaiban, lelkében eddigi élete is. „Miért?” – kérdezte égre emelve tekintetét oly sokszor a tragikus napra emlékezve. Választ soha nem kapott, de az altstetteni templom falaiban, lelkében ott van.
Csávolyon érte is szólt a lélekharang. Altstettenben mindörökké.

Ez rémes, nem magyarul van! Amit besárgáztam, értelmezhetetlen, de az egész szöveg recseg!

Naplórészletek, démonokkal

Naplórészletek, démonokkal


Az első csók volt az, amely felszabadította a gátlásait, nem merte, nem akarta, de mégis úgy alakult, hogy megtörtént. A hegyekben, egy buliban, éjjel, a terasz félreeső zugában, amikor hihetetlenül szikrázott az égbolt a sok ragyogó csillagtól.
Nem akarok senkit sem meggyőzni semmiről. Az én életem. Huszonkét éves koromig harcoltam a démonjaimmal. Nem tudtam legyőzni egyet sem, mert nem mertem nevén nevezni őket. Te is tudod, mit jelent ez, ülnek a mellkasodon, befurakodnak az elmédbe, rágják a lelkedet és köpködnek; nem úgy szocializálódtál, hogy vesztes legyél, a fiúk nem sírnak, a fiúk tökös gyerekek. A fiúk nem sírnak.
Az apja kemény férfi volt, magas, majdnem kétméteres, mérnök, építésvezető létére sokszor beállt a munkások közé, nem szégyellte a fizikai munkát, ezért nagy tiszteletet vívott ki magának. Tűzbe mentek volna érte a munkásai. Anyja teljesen más volt, olyan, akár a tavasz illata, az éledő természet, a mosoly, csupa kellem és finomság. Amikor megölelte, akkor úgy érezte, minden rendben van, a világ úgy tökéletes, ahogy van.
Persze, nem lehet örökké hazugságban élni. Vagyis lehet, de akkor semmi értelme az életednek. Úgy hiszem, anya megérezte, a boldogság nem egyszínű, a boldogság szivárvány. És mindenkinek jár, akkor is, ha mindenki más úton jut el hozzá. Igyekszem megmagyarázni, még magamnak is, de a démonok néha közbeszólnak, kiröhögnek. Félek. Pedig semmivel sincs kevesebb jogom a boldogságra, mint másnak.
Gergő gyakran náluk aludt, évfolyamtársak voltak az egyetemen, mesterszakra is együtt jelentkeztek. Újságírók akartak lenni, hittek a toll erejében. Látták, mi zajlik körülöttük, de nem akartak hírhamisítók lenni. Genetikusan örökölték az igazságérzetet, úgy szocializálódtak, hogy mindig vállalják fel véleményüket. Aztán megtanulták, mindig nem lehet. Mindig nem lehet fejjel a falnak rohanni. Azt tanulták, „a jó sajtó mindig ellenzéki”, de azt tapasztalták, hogy a politika
utálja a jó sajtót. Akkor is újságírók akartak lenni.
Az igazság csak akkor tetszik bárkinek is, ha az az ő igazsága. A te igazságod  nem biztos, hogy mindenkinek megfelel, de az igazság nem lehet relatív, Justitia úgy sújt le kardjával, hogy bekötötték a szemét. Az igazság fájdalmas is lehet. Szeretem anyát, szeretem apát, de önmagam akarok lenni. Én akarok lenni. Nem tudok megfelelni az elvárásaiknak. Szörnyű disszonancia ez.
Egy este apja a nappaliban ült, öblös foteljében. Olvasott. Amikor belépett, felnézett a könyvből, elmosolyodott. Leült a kanapéra. Beszélgettek. Sokáig. Édesanyja mellé ült. Megsimogatta az arcát. Érezte a szeretetüket. Fájdalmas volt és biztató. Mindkettő. Egyszerre.
Apja azt mondta, kedveli Gergőt, okos, tisztelettudó fiú, de mikor jön már egy lány, aki itt alszik? Nem halhatok meg, amíg nem látom az unokáimat, nevetett hangosan. Édesanyja rászólt apjára, hogy tapintatlan, még szerencse, hogy nem akar neki barátnőt szerezni.
Apa, én meleg vagyok, jelentette ki halkan. Lassan emelte fel a tekintetét. Apja döbbenten nézett rá, olyan fájdalom áradt a szeméből, hogy a fiú azt hitte, azonnal meg fog állni a szíve. A könyv hangos csattanással zuhant a fotel karfájáról a padlóra.
Értem, fiam, bólintott apja. A héten költözz el itthonról. Kérlek.
Az igazság relatív, de én nem akarok senkit sem meggyőzni erről. Démonjaim azt suttogják a fülembe, hogy szégyelljem magamat, nem vagyok ember, beteg ember vagyok, genetikai selejt vagyok, el kell pusztulnom, önkezemmel kell véget vetnem az életemnek, ám amikor Gergő fogja a kezemet, akkor azt érzem, a világ teljesen normálisan működik, szeretek, szeretnek, a gondolatok, érzések és vágyak teljesen normálisak, teljesen emberiek. Talán külföldre kellene költöznünk. Keserű vagyok. Egy hónapja már nem láttam a szüleimet. Anyával rendszeresen beszélek telefonon. Érzem, hogy érzi és elfogadja, a boldogság szivárvány.
A Vörösmarty téren ültek egy padon, beszélgettek. Gergő átölelte a vállát, a feje búbjára adott egy puszit. Összenevettek. Három tetovált, kopasz fickó állt meg előttük. A legmagasabb belemarkolt Gergő hajába, felhúzta a padról, ököllel az arcába ütött, elterült a földön; az alacsonyabb, zömökebb hozzá lépett, óriási pofont kapott tőle, felhasadt az ajka. Mi nem bírjuk a buzikat, kishaver, meresztgette szemét a fekete bőrdzsekis, ökle a fiú homlokán csattant. Mi nem bírunk benneteket, olyanok vagytok, mint a pedofilok, ki kellene herélni benneteket, aztán felakasztani a lámpavasra.
Nem vagyunk pedofilok, te barom, azt sem tudod, hogy az mit jelent, kiabált Gergő. A Martens bakancs a homlokán találta el, néhány pillanatra elveszítette eszméletét.
A gyűlölet mindig a sötétségből fakad. Egyszerűbb utálni a homoszexuálisokat, a hajléktalanokat, a cigányokat, a zsidókat, az elesetteket, mint gondolkodni, egyszerűbb rámutatni valakire, ellenséget kreálni belőle, megalázni, megverni, gyűlölni, mint normális világot teremteni, egyszerűbb mutogatni, mint megérteni, egyszerűbb verekedni, mint megölelni.
Homoszexuális vagyok. Igen. Sokáig nem mertem bevallani magamnak sem, de találkoztam Gergővel, és megértettem, nekem semmivel sincs kevesebb jogom az élethez, a boldogsághoz, mint bárki másnak. Senkit nem bántok ezzel, senkit nem kényszerítek, senkit sem rontok meg. A gyűlölet a tudatlanságból, a sötétségből fakad.

A három kopasz fickó körbeállta a fiút. Egyikőjük kést vett elő a zsebéből, a másik egy baseballütőt a dzsekije alól. Gergő még a földön feküdt. Nem volt eszméleténél. Ő a fiam, hagyjátok, dörrent rájuk az apja, a három kopasz szigorúan méricskélte a magas férfit, a baseballütő meglendült, apja bordái megreccsentek, miközben az egyiket leütötte, aztán egy rúgástól a földre került ő is, Gergő mellé, aki kinyitotta szemét, és csodálkozva bámulta az ismerős arcot. A két kopasz rúgta őket, ahol csak érte. A fiú felkapta a baseballütőt a földről, az egyik kopaszt a tarkóján találta el, a másikat a nemi szervénél. Remegett a keze, odarohant apjához. Gergővel felsegítették a földről.
Anya főzött vasárnap. Ott ültünk az ebédlőasztalnál Gergővel. Apának három bordája eltört. Anya szerint megint csak hősködött, de tudom, büszke rá, láttam a szemében, és a féltést is. Megbolondult a világ, az irigység, az önzés, a butaság mozgatja. A gyűlölet már ölni is képes lenne.
Régebben úgy gondoltam, nem akarok meggyőzni senkit sem, csak hagyjanak élni. Ma már nem így látom. Újságíróként úgy gondolom, kiabálni kell, harcolni, elmondani, kimondani mindent, mely megfertőzi a világot, téveszméket szül, agressziót gerjeszt. Az emberek nem romlottak, hiszem, képesek elfogadni, megérteni, együttérezni, harcolni azok ellen kell, akik félrevezetik féligazságaikkal a világot, akik leegyszerűsítik a kérdéseket és a válaszokat, akik saját érdekeink szerint nevezik meg az ellenséget.
Apám azt mondta, a fia vagyok, legyek bármilyen is, aztán felnevetett, na, ez a mondat már nem jól kezdődött, fűzte hozzá. A fia vagyok. És szeret. A démonok most csöndben vannak.

Engedelem

Engedelem


Gótikus csúcsíveken át közelíthetsz hozzám. Ha engedem. Ha feltárulok neked. Ha nem zárkózom magamba. Ne feledd, szentélybe lépsz, ha lenyomod kilincsem! Csak óvatosan! Lehet, hogy felcsikordulok majd. Persze az is lehet, hogy némán tűröm, hogy beférkőzz hozzám. Jó lenne, ha egy kicsit igazán békére lelnél bennem, ha megnyugvást hozhatnék neked.
Ki vagyok én? A kapu, az oltár? A templomhajó? A kilincs vagy a vasalat? A szépen megmunkált, stilizált fa, a szerteágazó, a virágzó, az ékes? Igen, talán az! Mely kifordult önmagából… Mely megdermedt, de edzetté vált. Mert megkeményítette az Élet. Felforrósodott, hisz felizzították. Hevesen tiltakozott, de ezzel csak alakítóinak a kezére játszott. Majd hirtelen lehűtötték…
Megsokszorozódott, hisz egyszerre több helyen kellett helytállnia. Ismétli önmagát, tükrözi lelkét, a lényegét, gyökértelenségét, az életét, melyet keretbe foglal a megvetemedett világ. Szegecsekkel is kiverték. Azért… nyújtózott, hajlott, míg lehetett. Lám, még virágokat is hajtott! Tán még kapaszkodott volna.
Igen, talán egy kicsit megrozsdásodtam. Rám nehezült az idő. De ha mégis magadba tudsz szállni bennem, felszabadulhatsz, s engem is megolajozhat léted, így könnyebben megnyílok majd neked, ha újra eljössz, s tán egyre hosszabb időt töltesz majd zegzugaimban. Hosszan rajtafelejted kezed a karcsú kilincsen, le sem nyomod, s már nyílik magától, hangtalanul, s egyszerre melegséggel tölt el az érintése. Belépsz. Titkok sejlenek fel, rejtélyes árnyak körvonalazódnak.
Észreveszed, mit eddig nem, meghitt békesség tölt el: különleges és kimeríthetetlen a látvány, beszédessé válik a csend, hallgatnád most már a végtelenségig, hisz értenéd minden rezdülését. Velem maradhatsz végleg. Ha sóhajod felszáll boltozatomra, átalakítom dallá, visszasugárzom ajkadra varázsolva. Dallammá forrunk össze.
Ha belép valaki ekkor a csúcsívek árnyán, minket kezd dalolni nyomban, s mikor kilép újra a macskakövekre, minket is kivisz a fénybe magával, s nyomába ered a szél, hogy elvigye dalunkkal együtt az utolsó sárgult leveleket is az útból…

Elfogultság

Elfogultság


        Egy bodros szőke fürt bukkant elő a bokrok közül. Gazdája elmélyülten rendezgette nyílvesszeit, izgalommal teli várakozás ült ki arcára, s egy kicsit meglepődött, mint akit valami turpisságon kapnak rajta, mikor nénikéje megzavarta gondolataiban:
        – Mire vadászol, fiacskám? Hagyd azokat a galambokat, hisz olyan szelídek!
        – Nem bántom én őket, nénikém! Ez itt csak egy ártatlan játékeszköz csupán – szorította magához elégedetten kis kézi íját. Nénikéje fejcsóválva engedte útjára, hisz szépségével, bájos mosolyával, arcának gödröcskéivel könnyedén levette őt – és bárki mást – a lábáról, kételye most is azonnal tovaszállt, mint mindig, ha belenézett a kisfiú égszínkék szemébe. Oly tündérinek látszott! Nem sántikálhatott semmi rosszban!
        Bár anyja tudott gyermeke „ártatlan” szórakozásáról, nem akadályozta meg benne, csak elnéző mosollyal figyelte annak játékát. Tetszettek neki csínyjei, de nincs ezen semmi meglepő, hisz túlontúl egyformák voltak. Venus a báj, a vágy megtestesítője, így a szerelem, a szépség a pórusaiban volt. Fia ki is lehetne más, mint Ámor, a legifjabb és legszebb isten, akinek ha eltalál fegyvere: szerelembe esel, ha tetszik, ha nem…
        Hogy szabad-e játszani az emberi szívekkel, érzésekkel, hogy bárkinek van-e joga irányítani a szívügyeket, gabalyítani a kapcsolatszálakat, fel sem vetődött Venusban, így hát hagyta, hadd szórakozzon, kísérletezzen Ámor a kedvére. Apja, Mars nemigen törődött vele, s nevelőapjának, Jupiternek is bőven akadt más dolga. Ámornak mindent szabad volt. Ő meg hogyan is tudta volna megítélni tettei következményeit?
        Venus is sok mindent elért szépségével, sokakat elbűvöltek idomai, formás keblei, combjai, nőiességének egyéb jelei. Gyönyörű volt. És ezt persze tudta is magáról. Fiacskájára csak elfogultsággal tudott nézni, róla elragadtatással tudott csak beszélni, haragudni egyáltalán nem volt rá képes, megszidni sem tudta sose. Fényesebb és vidámabb volt minden, ha fia is ott volt mellette, bár Venus maga is felderítette tökéletes szépségével környezetét. Nem volt szégyenlős, gyakran megvillantotta bájait, a meztelenségtől sem riadt vissza.
        Ámor szívesen és gyakran volt együtt anyjával, nem kereste senki más társaságát, szeretett egyedül lenni, az embereket csak távolról szemlélte, titokban leste meg. Kipirosodott arccal, élvezettel figyelte, milyen hatást ér el íjával, mikor oly ügyesen szíven találta kiszemelt áldozatát. Sohasem unatkozott, hisz remek kalamajkát tudott okozni, tökéletesen boldognak érezte magát ilyenkor, miközben kiszemeltjeit inkább boldogtalanná tette, nemcsak felhőtlenül boldog, de beteljesületlen vagy tragédiába torkolló szerelmeket is szított. Milyen sokszor tette reménytelenné a szerelmesek küzdelmeit! Nem, nem győzött le mindent szerelmük, nagyon is komollyá vált a „játék”, de a végét nem mindig várta meg Ámor, mert addigra már egy másik történet szálait gabalyította, s bár vissza- visszakukucskált korábbi csínyjei áldozataira, néha lemaradt egy-egy fejleményről.
        Viszályhozó, szépfenekű Venus hogyan is vonhatta volna felelősségre a fiát, hisz saját magát látta benne, s egy elfogult anya amúgy is mindent jóra tud magyarázni, természetes, hogy védelmére kel gyermekének.
        – A fiad már megint az íjával mászkál… – zavarta meg inkább a szemlélődésben, mint az elmélyült gondolkodásban egy hang.
        – Hadd járkáljon csak szabadon… – gondolta Venus, de talán nem is mondta ki hangosan, annyira elmerült tükörképének vizsgálatában.

Gyónás

 Gyónás

 

 

 

A fiatal nő sokáig rázta a kulccsal bezárt cirádás vaskaput, amíg a tornácon megjelent a fejkendős öregasszony.

 

– Rozi néni, megismer ugye, én vagyok a Gizi! Pista bácsi kéreti, látogassa meg már a kórházban, mondana valamit magának. Már a lányával, Verával is üzent a múlt héten. Menjen be, alig van pár napja vissza szegénynek.

 

– Mit akar mondani az öreg, nem is vagyunk rokonok?

 

– Biztos búcsúzni szeretne, látogassa meg!

 

Mi az ördögöt akar mondani ez a vén zsivány! Morfondírozott magában az asszony. Húsz éve már nem volt mondanivalójuk egymás számára, csak szívélyesen köszöngettek, ha elhaladtak egymás portája előtt. Ő elégedetten mosolygott magában, a vénember meg a bajuszán pödört egyet. Bezzeg előtte háború dúlt közöttük. Ő születésétől fogva lakott ebben a házban, később a férje is ide költözött. Egy lányt neveltek, a szomszéd faluba adták férjhez. Előbb szülei haltak meg, aztán a férje, így egyedül élt. Pista a szüleivel lakott a szomszéd házban, pár évvel idősebb volt, így gyerekkorukban nem tartoztak egy bandába. Messzire nősült, sokáig nem hallott hírt felőle. Egy lánya született neki is. Amikor a szülei meghaltak, sokáig üresen állt a házuk, aztán Pista is megözvegyült és haza költözött. Sokat dolgozott a házon míg rendbe tette. Az ólakat is felújította, a hátsó kertet felszántotta, krumplit ültetett bele. Na, ebből lett a baj. Nem a krumpli ültetésből, hanem a szántásból. Minden évben egy eke nyommal beljebb szántott az ő kertjébe. Először szép szóval kérte, hogy húzódjon vissza, meg is ígérte a gazember, de aztán ősszel még beljebb jött. Ezt nem tűrhette. Akkor még ő is művelte a hátsó kertjét. Krumpli volt benne, tök, csemegekukorica, egy kis bab. Bedühödött, amikor látta, hogy az egy sorral már megint beljebb jött. Fogta a kis baltát és az öreg frissen ültetett barackfája kérgét körben lehántotta, az meg a kutyáját uszította az ő tyúkjaira. Aztán elunták a háborúskodást. Megállapodtak, hogy közösen kijelölik a mezsgyehatárt, arra sövényt telepítenek és békén hagyják egymást. Így is tettek. A vesszőket Pista hozta valahonnan a felvégről Vargáéktól. Egy novemberi napon madzagot feszítettek ki a pince végétől a kert szomszéd kerítés oszlopa közepéig, mintegy húsz méteren, ez volt a közös mezsgye. Egész napba telt, amíg az árkot közösen kiásták, ebben is segített az öregnek, aztán a vesszőket betelepítették az árokba. Elégedettek voltak a munkájukkal, meg azzal, hogy még az eső előtt befejezték. Őt azonban az ördög nem hagyta békén. Este a szakadó esőben hátrament a kertbe, a sövény vesszőket kihuzigálta és legalább tíz centivel az öreg kertjében szúrta le a felszántott földbe. Ekkor nyugodott meg igazán. Az esőtől úgy átfázott, hogy hónapokig nyomta az ágyat, utána meg hatalmas hótakaró borított mindent. Hogy így elrendeződött a mezsgye ügy, nem sokat járt már a hátsó kertbe. A kis vesszők tavaszra megeredtek, idővel elbokrosodtak. Évek alatt a diófa is úgy elterebélyesedett, hogy alatta nem termett meg semmi. Az a pár kiló krumpli meg bab, ami neki kellett, azt a boltban is megvehette. Békésen teltek a napok, amikor meglátta Pista szomszédot, kéjes öröm töltötte el, ez a vén szamár semmit sem sejt. Mi az ördögöt akarhat még, de ne vegye a falu a szájára, meglátogatja, határozta el.

 

A négyszemélyes kórteremben csupa aggastyán feküdt. Herczeg Pista viaszfehéren süppedt a hipószagú ágyneműbe. Rozi papírtasakban csemege szőlőt tett az éjjeliszekrényre.

 

– Eljöttél Rozi, köszönöm – az öreg kicsit feljebb emelkedett a párnákon. – Nem eszem én már ilyesmit, igaz mást sem – bökött fejével az éjjeliszekrény felé. Köhögésroham kapta el, arca bevörösödött, belilult, tüdeje sípolt, aztán visszaesett a párnáira.

 

– Kéretett, hát eljöttem, jobbulást kívánok. De mit akar mondani?

 

– Emlékszel még a közös mezsgye ültetésünkre? Hogyne emlékeznél. Meg arra is biztosan, hogy utána az esőben hátra mentél és a vesszőket átraktad az én térfelemre úgy tíz centire, azt hitted, hogy én nem láttam. De láttam bizony! – az öreg megint zihálni kezdett.

 

Rozi arca elvörösödött, méreg fogta el, nem gondolta volna, hogy az az öreg mindvégig tudott a titkáról.

 

 

 

– Ki a fenét érdekel ez már. Ezért ne izgassa fel magát. Húsz évvel ezelőtt volt, igaz sem volt.

 

– De az biztosan érdekel, hogy hajnalban az eső után a nagy ködben én is kimentem és a vesszőket a te térfeledre raktam át, de már húsz centire – az öreg mosolyogni próbált, de tüdeje újra sípolni kezdett, erőtlenül hátra hanyatlott. – Ágynak estél, ha jól tudom legalább két hónapra, így nem vettél észre semmit. Utána békességben éltünk, úgy mentél el a portám előtt, mint egy jóllakott macska, mert azt hitted, átvertél. Nem akarok úgy meghalni, hogy ne tudassam veled, én vertelek át téged!

 

Rozi úgy érezte, menten szétrobban a feje, forgott vele a szoba, az ágyra esett. Egy ápolónő szaladt hozzá, vízzel itatta, és egy üres ágyra fektette. Húsz évig élt átverésben, meglopták, ez forgott az agyában, hogy fordulna fel ez a vén disznó! Remegett egész testében, amikor felállt és az öreg ágyához ment.

 

– Dögölj meg holnapra, – sziszegte.

 

– Csak te utánad Rozikám – suttogta fáradt hangon az öreg.

 

Az asszony maga sem tudta hogyan ért haza. A szatyrát a tornácon lévő lócára hajította, egyenesen a hátsó kertbe ment. A terebélyes diófa alól a termést már gondosan betakarították. A két kert közötti, húsz éve ültetett sövény – gondozás híján – csúnyán elvadult. A néhai vesszők elbokrosodtak, csúcsaik az égbe törtek. Soha nem foglalkozott vele, hiszen tudta, hogy az öregúr területet már nem tud foglalni többé, ő meg gondoskodott róla, hogy neki legyen a több. Lám milyen naiv volt! Forrt benne a méreg. Közvetlenül a sövény mellett – művelés hiányában – bodzabokrok, ecetfa nőtt rendezetlen összevisszaságban, valahonnan még egy orgonabokor is került oda. Semmire sem használható terület. Átviharzott a szomszédba. A fakapun könnyen bejutott, csak egy kampó zárta. Az udvaron elszáradt gazok, az ólak, ketrecek üresen álltak, az öreg legalább másfél éve betegeskedett. A hátsókert is műveletlen, tarack meg tyúkhúr borította. A sövénynek ez az oldala gondozásról árulkodott, nyílegyenesen haladt a hátsó szomszéd kerítéséig, két méteres magasságig megnyírva, csak az idei gyenge hajtások meredeznek ki belőle. Ez a disznó valóban az ő területére ültette volna! Hogy tudja most ezt megállapítani? Lehajolt és a töveket kezdte el vizsgálni. A hátsó szomszéd kerítésoszlopának fele volt az irány a madzag kihúzásánál, erre határozottan emlékezett. A tövek azonban jóval a dúcon túl, a dróthálótól indultak.

 

Átverte ez a zsivány, hogy az a sistergős istennyila verje meg – szitkozódott. Két kézzel kezdte el rángatni a sövény ágait. – Kikaparom az egészet, – hörögte, – ha addig élek is! Ez a terület az enyém, az enyém! Csak túlszántott ez a szemét!

 

Tépte, rángatta a sövény ágait, közben az ég lassan beborult, sötétedni kezdett, szél kerekedett. Tenyerét hol zöldre festette a letépett levél, hol felsebezték a törött ágak, de fogcsikorgatva küzdött tovább. Homloka lüktetett, szíve kalapált, már alig kapott levegőt. Olyan érzése támadt, mint a kórházban. A feje, mint egy ballon, amit túlfújtak levegővel, úgy érezte szétreped. Szédülni kezdett, meg akart kapaszkodni valamibe, de csak a levegőbe markolt, a földre esett. Feje olyan nehéz volt, hogy nem bírta felemelni, kiáltani akart, de nem jött ki hang a száján, ujjaival a hideg füvet markolászta, cipője barázdákat ásott a földben.

 

Az öreg Herczeg Pista két nap múlva meghalt a kórházban. Rozi nénit három nap után kezdték el keresni, mivel a postás nem tudta a nyugdíját kézbesíteni neki. Talán eltévedt szegény, nem talált haza, vélték a falusiak, amikor a szomszéd ház hátsó kertjében ráleltek. Sokan hallottak a rosszullétéről a kórházban.

 

Egyszerre volt a temetésük, egymás mellé került a sírhelyük is. Jó szomszédok voltak, egy hangos szó nem volt közöttük, talán titkos szeretők is voltak, suttogták a gyászolók.

 

A temetés után néhány héttel a lányaik a sírokat rendezték. Az elszáradt koszorúkat a kijelölt helyre vitték a kerítés mellé, friss virágok ültetésébe kezdtek. Verának, Pista bácsi lányának tűnt fel először a két sírhalom közti távolság.

 

– Túl közel ásták anyád sírját, nem lehet majd elférni egymás mellett az ültetésnél.

 

– Nem az anyám sírja van közel, hanem apád sírját ásták túl szélesre, nézd csak meg, szélesebb, mint az anyámé! – vágott vissza Kisrozi.

 

– Ezt nem hagyom annyiban, megyek a temető gondnoksághoz! – vágta oda a gereblyét Vera és elindult.

 

 

 

– Hát én sem! – rántott egyet kabátja ujján Kisrozi.

 

Nem az anyám

 

Nem az anyám

 

 

A biztonsági őr lépett be elől az üvegajtón, mögötte egy megilletődött, vidékies öltözékű, fáradt arcú nő.

 

– Azt mondta, az édesanyja – bökött maga mögé az őr, – ezért felkísértem. Elza meglepetten állt fel az ovális íróasztal mögül és lassan az ajtó felé ment.
– Édes kislányom! – tárta szét teátrálisan karjait az asszony.

Elza megvárta, amíg a biztonsági őr alakja eltűnik az üvegajtó mögött és visszafogott hangon, szinte sziszegve szólt, nehogy a szomszédos teremből az üvegajtón keresztül idelátó beosztottjai meghallják.

 

– Még volt pofája idejönni azok után, amit tett?! Mit képzel! A lány arca lángvörössé vált, nyakán kidagadtak az erek. – Gyerünk, hordja el magát! Megragadta az asszonyt és az üvegajtó felé vonszolta.
– Ne tedd ezt kislányom, segítségre van szükségem. Kérlek.
– Nem vagyok a kislánya, fogja fel végre! Elza, szorosan fogva az asszony karját, végigvezette a nagy termen, ahol számítógépek mögül kutató tekintetek kísérték útjukat.

 

Lenn a földszinten kituszkolta az ajtón az utcára és még egyszer odasziszegett neki.

 

– Még egyszer ide ne merjen jönni. Pénzt többet nem fog kapni tőlem. Jó napot! Az asszony szemében haragos fények villantak, aztán mégis könyörgőre fogta a dolgot.
– Ne dobj ki kislányom, hát kőből van a szíved!
– Magának miből volt, amikor négyéves koromban egy szatyorral kitett permetező esőben az utcára. Órákig álldogáltam ott, amikor a szemközti házban lakók felfigyeltek rám és kihívták a rendőrséget. Magának miből volt a szíve, amikor csak tizennégy év múlva keresett meg. Akkor is a pénzemért jött.
– Már megbeszéltük ezt kislányom. Baleset ért. Kómában voltam.
– Meg mindenféle börtönökben. Ne kerüljön többet a szemem elé!

Elza dühösen hátat fordított és bevágtatott az ajtón. Képtelen volt ezt a nőt az anyjának tekinteni és annak szólítani, akár az volt, akár nem. Egész gyerekkorában abban a hitben nőtt fel, hogy a szülei meghaltak egy autóbalesetben. Egyik intézetből a másikba került, volt rövid ideig nevelőszülőknél is. Azt a szőke nőt hitte sokáig az anyjának, jó volt hozzá. Meghalt, hosszú, nehéz betegségben, ketten gondozták végig a nevelőapjával. A papa etette, mosdatta, ő cserélgette a hideg vizes borogatásokat a lüktető lázas testen még éjszaka is. Neki az anya szó hallatán mindig ez a kövérkés, szőke nő jut eszébe, ez a barna, vásott ruhás, vézna nő bosszantóan tolakodott a helyébe. Amikor a nevelőanyja meghalt, tudta meg, hogy nem volt az igazi anyja, ekkor mondták neki azt, hogy a szülei autóbalesetben meghaltak. Hosszú évekig, egészen tizennyolc éves koráig így tudta. Abban az intézeti csoportban, ahová ő tartozott, soha nem ünnepelték meg az anyák napját, nem tanultak be versikéket, nem készítettek szívecskéket, az a vasárnap is ugyanúgy telt, mint a többi. Aztán tizennyolc éves korában megjelent az anyja. Először fel sem fogta, nem hitte el. Aztán a nő úgy telebeszélte a fejét, hogy boldogan repült a karjaiba. Nagyon örült neki, odabújt hozzá. Az asszony elvitte sétálni, fagyit vett neki. Mutatott fényképet is, amin ő látható kisbaba korában az apjával. Többször is találkoztak, boldogan várta minden alkalommal, terveket szőtt közös életükről. Az asszony egyszer váratlanul pénzről kezdett beszélni. Hogy megszorult, tartozásai vannak. Neki volt pénze, nyolcvanezer forint, amit nyári munkával keresett, kérte, fogadja el. Az asszony szabadkozott, semmire sem elég, aztán mégis eltette. Utána hiába várta, nem jött többet. A gondozója utána mesélte el, hogyan találták meg őt a rendőrök az utcán, a gyámhatóság irattárában olvashatta a felvett jegyzőkönyvet róla. Szó sem volt balesetről, kómáról, hivatalok útvesztőjét járó, kétségbe esetten lányát kereső anyáról. A rendőrségi fotókról azonban felismerte. Nem tudta, mit gondoljon. Hogy rátalált az anyjára, addigi élete legboldogabb pillanata volt. Napfényben úszott minden körülötte, végre igazi családja van. Aztán kiderült róla, hogy egy csaló, sőt még őt is kifosztotta. Sokáig azt gondolta, ha újra megjelenne, megbocsátana neki. Lehet, hogy tényleg bajban volt, kihez fordulhatna, mint a lányához. Megbeszélhették volna. De nem jött.

 

 

Elza zaklatottan tért vissza a szobájába. Bármennyire is nem akarta, az emlékek elébe tolakodtak, lefoglalták a gondolatait, nem tudott munkájára sem figyelni. Bármennyire is felejteni akart, hiába tiltakozott, az agya mintegy kényszerpályán mozogva újra felidézte a történteket. Munka mellett elvégezte az egyetemet, lediplomázott, jó állást talált. Egy kis garzont bérelt magának, a fizetéséből megtehette. A munkahelyén ismerte meg Zalánt. Hamar egymásba szerettek, a fiú hozzáköltözött. Zalán szülei tehetős emberek voltak, úszómedencés házzal, villával, motorcsónakkal. Nehezen fogadták el őt, intézeti lány, ki tudja, milyen. Aztán amikor látták, milyen szépen élnek, ragaszkodnak egymáshoz, megenyhültek, beleegyeztek az esküvőbe. Ekkor vágott bele a sistergős istennyila, megjelent az anyja, darabokra hullott az élete.

 

Elza szemét még most is elborította a könny. Hiába tíz vagy még több éve már, magányosan baktat a negyven felé, az emlékek mintha késsel hasítanák végig a mellkasát a nyakától a gyomráig. A bevásárlásból tért haza két szatyorral, Zalánt az előtérben találta két bőrönddel. Sápadt volt, feldúlt. Alig találta a szavakat, homlokán verejték gyöngyözött. Elmondta, hogy anyja már hónapok óta pumpolja a szüleit az ő nevében. Hogy nehéz kijönni a fizetéséből, Zalán mégiscsak ingyen lakik nála. A szülei egy ideig adtak is neki kisebb-nagyobb összegeket, amit még neki, a fiúknak sem mondtak el. Egyszer aztán betelt a pohár, kidobták. De visszapofátlankodott, azt mondta, a lánya egy millió forintért hajlandó lemondani a fiúkról. Újra kidobták. Visszament, végül kiegyeztek kétszázezerben.

 

Elza megszólalni sem tudott, villám sújtotta faként állt az ajtóban, a két cekker kiesett a kezéből és tartalma szerte gurult. Torkát, gyomrát vasmarok szorította, nyelve lebénult, csak nyöszörögni tudott. Zalán csak állt egy darabig, majd azt mondta, időre van szüksége és elment. Fel sem tudta fogni, hogy mi történt. Az fájt legjobban, hogy Zalán nem próbálta tisztázni a történteket, nem kereste meg, külföldön vállalt munkát. Ő egy másik városba költözött és most itt dolgozik. De hogy találta meg ez a nő itt is?

 

Munkatársaival vidéki értekezleten voltak délelőtt. Korán indultak, csak ebéd után érkeztek vissza, fáradtan, gyűrötten, éhesen. Benyitva a szobájába kellemes kávéillat csapta meg az orrát. Elsőnek az asszisztensét látta meg, ahogy kávét tölt két csészében. Az asztal túlsó végén az anyja ült meg egy fiatal lány.

 

– De jó, hogy megjöttél Elzuskám! Sürgősen beszélnem kell veled. Elza szikrázó szemmel akasztotta a fogasra a kabátját, intett az asszisztensnek, hogy hagyja magukra őket.
– Mi az ördögöt keres maga megint itt. Nem voltam elég világos? Az asszony mintha nem is hallotta volna a kérdést.
– Ismerd meg a húgodat, Ivettet – a mellette ülő kopott balon kabátos lányra mutatott.
– Nekem nincs húgom.
– Ne légy már ilyen kislányom. Ivettke sajnos nagyon beteg, ezért is jöttünk a városba, sürgős műtétre van szüksége, ami nagyon sok pénzbe kerül.
– Van apja is a lányának nem?
– Régen meghalt már, bárcsak lenne, nem kéne itt kunyerálnunk.
– Rám ne számítsanak, egy fillért sem adok.
– Ide figyelj Elza – keményített be az asszony. – Én ezért a gyerekért mindenre képes vagyok. A szívét kell műteni, enélkül talán egy hónapja van hátra. Egy millió forintot kérek. Megadom, ígérem. Többet nem zaklatlak, csak ezt az egyet kérem. A szíve nagyon beteg.
– Akkor ne igyon kávét. Elza elvette a lány elől a gőzölgő feketét és a kézmosóba öntötte.
– Ez az utolsó szavad lányom? Meglásd, megver az Isten a kőszívedért. Itt az irodaház előtt fogunk koldulni minden nap! Mit szólnak majd a munkatársak, milyen sóher a puccos főnökük.
Gyere Ivettkém!

 

Később Elza maga sem tudta, hogyan bírta rá magát, hogy kivegye a bankból a pénzt. Először csak a felét akarta, de érezte baj lesz belőle, nem száll le róla az asszony. Hogy lejárassa a munkatársai előtt, nem tudta elviselni. Munkahelyváltás, költözködés, már nincs hozzá ereje. Zaklatottan haladt át a zebrán a park bejárata elé, ahol a találkozót megbeszélték az anyjával. A szemerkélő esőben, Elza csak most vette észre, kabát nélkül indult a bankba. A megbeszélt helyen várta az asszony meg a lány. Mindketten kifakult balon kabátban, lapos félcipőben, viharvert esernyő alatt álltak. Az asszony felderült, amikor Elza elővette a sötétkék borítékot.

 

– Tudtam, hogy jó szíved van kislányom. Rögtön indulunk a klinikára és befizetjük. Már akár holnap meglehet a műtét! Köszönjük, nagyon köszönjük – tárta ölelésre a karját.
– Remélem nem látom magukat többet. Elza hátat fordított és sietve elindult.
– Meg sem kérdezed, hogy melyik klinikán műtik a húgodat – szólt utána az asszony, de Elza hátra sem fordult. Amikor átért az út túlsó oldalára, az asszony mohón nyitotta ki a borítékot.
– Jó sok bankó, helyes! Na tedd el a táskádba!
– Mit csinálunk délután?
– Először vásárolgatunk, majd keresünk egy szép lakást, ahelyett a szutykos albérlet helyett.
Na, fogd a bőröndöt, mindjárt itt a busz!
– Csak nem gondolod, hogy busszal megyünk barátném, mit nem. Ezután csak taxival.

 

Bűnevő

 

Bűnevő

A nő haját vágom, vágom, amit mond. A tükörben látom a szeme alatti fáradt feketeséget, amit sminkje alá rejtett. Az én arcomat is smink fedi. Hogy eltakarja a zúzódásokat. A nő elsorolja bánatát, elmondja bűneit. Hallgatom gyónását, bár fülem lüktet az egyik tegnapi ütéstől.
Az emberek régen papokhoz jártak megszabadulni bűneiktől. Egy zárt sötét lyukba ültek, Isten csendjében, ahol nem látták sem magukat, sem azt, akinek kiöntik lelküket. Istent soha nem látták.
Manapság egy tükör előtt ülve mondják el fodrászuknak mit csesztek el, miközben a háttérben Caramel legújabb slágere szól. Ha kibeszéled magadból a ballépéseidet máris könnyebb. És itt vagyok én, ollóval, elektromos hajnyíróval a kezemben, hogy levágjam a hosszúra nőtt titok tincseket, fésűvel, hogy elfésüljem lelked töredezett szálait.
Végig simítok az arcomon pókhálóként futó töredezett hajszálereken, miközben vizet spriccelek a nő hajára. Talán Keresztelő Szent János is ezt használta volna, annak idején, ha már akkor műanyag lett volna a világ.
Naponta több oldalnyi leltárt hallok, mások elhibázott dolgairól. Oldalam lüktet a rugdosásoktól, amit a földön fekve kaptam.
Sokan mikor fodrászhoz mennek, nem csak a hajukat akarják megcsináltatni. Régen, ha valami bántott, papokhoz mentünk. Manapság új frizurát csináltatunk. Mire végzek a vendégekkel, nem csupán új és trendi külsőt kapnak, lelkükön is könnyítenek.
A földön heverő hajszálakon nem tetvek, tetves bűneik hevernek. Kisebbek, nagyobbak, de mindenképpen viszketnek.
A nőn látszik napok óta nem aludt rendesen. Teljesen lesújtottan mélyen a szemembe néz. Tekintete a tükörről pattan az enyémbe.
– Vétkeztem. Tegnap a diétám alatt töltött káposztát ettem.
A sörös- és borospoharak egymásra pakolva merednek az égbe, egészen a kocsma plafonjáig.
Onnan nem jutnak tovább. Tartalmukat a vendégek viszik magukkal, bokrokat és kapualjakat öntözve velük. Miközben az asztalokat szedem le, karomba belehasít a fájdalom. Ingem alatt sárguló zúzódásom irigykedik.
Az egyik piás törzsvendégnő ügyetlenkedve lelöki a neki háttal álló italát. A kiömlő bor vértócsát varázsol az estébe. A pohár szilánkjain megcsillannak a tévéből villódzó állatkerti, monoklis pandamacik a híradóból. A hír címe: „Cuki pandamacik születtek valamelyik állatkertben”. Még sem lehet az a címe, hogy: „Újabb medvék születtek fogságban”. Bár ha szüleik nem lennének ott, talán világra sem jöttek volna.
Az ital tulajdonosa megfordul az üvegcsörömpölés hangjára. Odatoppanok, kezemben az üveghegynyi Bábel-tornyával.
– Te piás kurva, kiöntötted a kibaszott piámat. Mi a faszt képzelsz?
A nő megszeppenve áll. Szemei üvegesek és könnyesek. Szemei vodkák, csurig töltött, nedvedző, hideg felespohárban.
– Ne haragudj, haver – mondom. – Én voltam. Hozok helyette egy másikat.
A fickó megszívja az orrát. Végigmér. Azt mondja helyes. Azt mondja barátainak, ilyen balfaszokat engednek pultoskodni.
A nő hálásan tekint rám. Visszamosolygok rá.
Matkovics a pultnál elém tolja az üres poharát. Azt mondja, ugyanezt. Azt mondja, nekem komoly bajom van. Mellette Barbara azt mondja, szerinte rendes volt tőlem.
– Én nem erről beszélek, hanem arról a tegnapiról. Bár ez is összefügg vele – mondja.

Kitöltöm neki az újabb vodkát és sört. Bordáim megrázkódnak oldalamon. Inkább csikiz, mint fáj. Birizgál.
Matkoviccsal az egyetem óta ismerjük egymást. Ő antropológia-alkohol szakot végzett, én képzőművészeti-büfé szakra jártam. A kereslet és a kínálat találkozik.
Amint elé tolom a vodkát, azonnal lehúzza, majd leöblíti egy korty sörrel.
Ha a vodkás poharat beledobtam volna a sörébe, Tengeralattjárót kapott volna.
De nem szereti keverni a piát.
Barbarának készítek egy újabb Tequila Sunrise-t. Összetevők: tequila, facsart citromlé, narancslé, grenadine szirup, jégkocka.
Barbarát az egyetem után ismertem meg. Ugyanabban a McDonald’sban dolgozott, mint én. Ő az iskola mellett, én, miután végeztem vele.
– Mi is történt tulajdonképpen? – kérdezi.
– Ez az, mondd csak el neki – mondja Matkovics.
– Nem érdekes – mondom. Kezd lekopni a smink az arcomon lévő zúzódásokról.
Az egész egy hajnyírással kezdődött. Az mp3 lejátszóból a Kispáltól „Az autóm és én” szólt, mikor elmesélte a srác, véletlen meghúzta egy BMW oldalát, de annyira megijedt, hogy továbbhajtott. Azt kérdezte, én mit tettem volna a helyében. Azt mondtam, nekem nincs jogsim, de azért ez nem volt szép dolog. Azt mondja, de fél. Nem láttam a kocsi tulaját. Pont olyan, ahogy az ilyen fekete BMW-éseket elképzeli az ember.
Az járt a fejemben, valószínűleg olyan fajta lehet, akinek a kocsija fontosabb, mint a nője. Aki nem azért vette a kocsit, hogy nőket szedjen fel, hanem, hogy szíveken gázoljon át.
A srácon láttam, kicsit jobban érezte magát, valakinek elmondhatta a dolgot.
Cigiszünetet tartottam. Kimentem az utcára. Egy kigyúrt kopasz ment el mellettem hasonló felépítésű haverjával és nőjével. Nem messze megpillantottam egy behorpadt fekete BMW-t. A srác éppen a kocsija felé tartott. A kopasz utána ordított:
– Tiéd az a kocsi?
A srác ijedten arra tekintett, mint a megriadt őz, frissen mosott haja idegesen lengedezett reszkető fején. Rátapostam a cigimre.
– Az enyém – mondtam nekik.
A kompánia visszafordult. Fél méterre megálltak előttem.
– Szóval te mentél neki a kocsimnak, faszfej? – kérdezte a kopasz.
– Sajnálom – mondtam. – Mondd, mennyi a kár, és kifizetem.
– Fizeted te a kurva anyádat. – Ezt nem a fickó, műkörmözött nője mondta. Rózsaszín, strasszköves táskája fájdalmasan csapódott arcomnak. A meglepetéstől elvesztettem az egyensúlyomat. Elestem. A földön fekve rúgásaival takart be takaros topánjával.
Miközben rugdosott, megkönnyebbülést éreztem. Nem, nem a fájdalmat élveztem. A tudat okozott örömet, hogy megmentettem ettől egy embertársamat. Ha nem lépek közbe, most a srác lenne a helyemben. Ő követte el a bűnt, de nem érdemelte volna ezt a büntetést.
Rendes srác, csak hibázott. Rajtam meg elfér.
– Szóval egy csaj vert szarrá? – kérdezi Matkovics. Vigyor ül ki az arcára.
– Így is mondhatjuk – mondom. – Ha érdekel, fent van youtube-on. Egy segítőkész állampolgár felvette. Keress rá, hogy a „A tökös csaj megveri a p**cit”.
– De jól vagy? Nincs komolyabb bajod? – kérdezi Barbara. Legyintek. – Ez rendes volt tőled. Hogy bevállaltad a fiú helyett. Nagyon önzetlen.
– Önzetlen a seggem – mondja Matkovics. Szúrósan tekint rám szemüvege mögül. Ismeri a múltamat. Mindent tud az anyámról, az apámról. A nagyszüleimről. – Ezt csinálja, mióta ismerem. Magára vállalja mások szarságait. Hogy a maga lelkét nyugtassa. Mindig könnyebb mások bajaival törődni, mint a sajátoddal. Ha ennyire szarul érzed magad, inkább csináld ki magad azonnal, ne közvetve intézd úgy, hogy megtörténjen.

Barbara ujjai közé veszi a nyakában lógó keresztet. Ő az a fajta, aki nem cipeli azt. Az emeli fel. Szöges ellentétben áll Matkoviccsal.
A kontraszt most is látszik, ahogy ülnek velem szemben a pultnál.
Barbara nyakában a kereszt, Matkovicson a Black Sabbath póló.
A hit és az szkepticizmus.
A vallás és a tudomány.
Ahogy állunk háromszöget alkotva, mint a Szentháromság.
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
Matkovics, én és Barbara.
– Ne mondj, ilyet, Zsolt. Az öngyilkosság halálos bűn – mondja Barbara.
– Ja, a leghalálosabb – mondja Matkovics.
– Nem akarok meghalni – mondom. – Ha már megszülettem végig kell élnem.
– Ez egy becsülendő hozzáállás. De megsúgok valamit. Meg fogsz te is meg én is, még Barbi is. És ne gyere nekem a halálon túli élettel, Barbikám.
– Olyan nagy baj, hogy én hiszek benne? Én legalább hiszek valamiben – mondja.
Azt hihetnéd, házasok, és én is azt gondolnám, ha nem ismerném őket.
Folyton vitáznak. De mindig ott voltak a másiknak mikor valamelyiküknek segítségre volt szüksége. Lehet, hogy Barbara azt hiszi, Isten mindig ott van mellette, Matkovics meg azt gondolja, néhány itallal minden baj elfelejthető, de van, hogy kevés az ima és a pia, és akkor csak mi emberek maradunk egymásnak.
– Tudod mit? Csak a vicc kedvéért. Tegyük fel, hogy van túlvilág. Hallottál már a bűnevőkről? – kérdezi Barbarát. Megrázza a fejét. – Sok kultúrában és vallásban léteztek olyanok, akik elvették mások bűneit. Törzsekben, az aztékoknál, még a kereszténységben is. Sőt a te szeretett Jézusod volt minden idők legnagyobb bűnevője. De ő ugye Isten fia volt, őt most zárjuk ki a díszes társaságból. Más kategória. Persze, mondom, most csak a hit szemszögéből nézzük. A bűnevők egy rituálé során kajáltak egyet vagy ittak valami italt, ami előtte elnyelte az illető bűneit, amit a bűnevő elfogyasztott, és mint a nevében benne van megette azokat, megszabadítva a delikvenst tőlük. Drága barátunk is nagyjából ezt csinálja.
– De ez jó dolog, a bűnevők segítettek az embereknek – mondja Barbara.
– Igen. Egy aranyember a mi cimboránk is. Csakhogy a bűnevők, kivétel nélkül a pokolba kerülnek, mivel tele vannak bűnnel. Ha hiszel a túlvilágban, ennek a fasza csávónak is ezt szánod?
– Persze, hogy nem – mondja.
Töltök magamnak egy szűz Bloody Mary-t. Egy pillanatra megrándul a kezem. Néhány csepp paradicsomlé mellé csöppen. Én nem tudom mit szánok magamnak. Mit érdemlek mindazok után?
– Az egész teljesen mindegy. Úgysincs túlvilág, nem jut pokolra. A kérdés az, miért is csinálja ezt az egészet valójában.
Matkovics azt mondja Barbarának, a bűn amúgy is relatív. Kultúrája válogatja. Hogy mikor, hol, mit teszel? Barbara azt mondja, a Bibliában benne van, mi számít bűnnek. Matkovics azt mondja, akkor minden kamasz bűnös a hatodik parancsolat alapján. A híradóban azt mondják, egy halott csecsemőt találtak egy kukában. A pultra csöppent paradicsomcseppekről menstruációs vércseppek jutnak eszembe. Egy kikapart magzat darabjai. A gyereknek azért kellett meghalnia, mert egyetlen bűne az volt, hogy megszületett?
Lehúzom a szűz Bloody Mary-t.
Nagyanyám elém rakja a sült halat. Keresztényi kaja. A külseje kemény, ropogós, a belseje puha. Nagyanyám kívül-belül kemény és szálkás.
Rám sem néz, miközben elém rakja a tányért. Leülve Istenhez mond egy imát.
Megköszöni, amit adott neki. A házat, az ételt, a férjét. Engem nem említ.

Nagyapám szótlanul ül. Fröccsöt tölt magának. Szóda nélkül. Annak idején a háborúban szolgált. Van sok izgalmas története, van sok szörnyű sztorija. De egyet sem mesélt nekem.
Nagyanyám Istent szolgálja. Nagyapám nagyanyámat.
Én a desszertet szolgálom fel.
Nekem az édesség is keserű. Nagyapámnak a bor savanyú. Nagyanyám azt mondja, ha megettem, menjek a szobámba tanulni.
Már mindent tudok. Soha nem volt szükségem itthoni tanulásra. Figyeltem az órán. Batman képregényt olvasok az ágyamban. Egy árva fiú történetét, aki segít másoknak. Egy férfiét, aki túllép saját korlátain, és akár Supermant is legyőzheti, ha akarja. Odalentről hallom, nagyszüleim beszélgetnek. Nagyapám szavait nem hallom, de nagyanyám megint azt mondja, miattam ment el anyám születésemkor. Miatta veszett el a kislánya. Aztán arra a fickóra terelődik a szó, aki megerőszakolta az utcán. Találomra. Én vagyok a fia. Nem szeplőtelen fogantatásból vagyok.
Egy erőszak áldozata.
Egy bűnös tett manifesztációja.
Nagyanyám hite szerint mindannyian eredendően bűnösök vagyunk.
Én egy nemi erőszak által született, születésemkor anyámat megölő fattyú vagyok.
Arcomat a képregénybe temetem. Gotham esős utcáit könnyeimmel teszem háromdimenzióssá.
Arra a cipósdobozra gondolok, amit nagyanyám a kandalló melletti szekrénybe temetett anyám képeivel.
Az otthon melege.
Nagyanyám sokszor mondja, Jézus szeret téged. Én nem hiszem, hogy nagyanyám szeretne engem.
Batman a gonosz erőkkel küzd, én a könnyeimmel. Nagyapám tölt egy újabb fröccsöt szóda nélkül. A pincéből hozta. Mind a ketten a mélyből jöttünk.
Egy Hellt iszok a pult mögött. Túl hosszú az éjszaka. Barbara és Matkovics még mindig vitáznak.
Szeretnék hinni, mint Barbara, de nem tudok, mint Matkovics.
Ha egy novella főszereplője lennék, most azt hihetnéd, ők csak a képzelt barátaim, lelkem kivetített aspektusai. De itt vannak. Matkovics épp most borította ki véletlenül a korsó sörét.
A sárga lé, mint szagos húgy kúszik a lábam felé. Mozdulatlan lesem, ahogy kígyózik a csermely cipőmhöz. Félreállhatnék, de hagyom, hadd mocskoljon be.
– Isten parancsolatai azért vannak, hogy jobb emberré váljunk – mondja Barbara Matkovicsnak. – Te sem tagadhatod, hogy azok jobbá teszik az embereket.
– Nekem inkább egy hisztis gyereknek tűnik. Első parancsolata, ha nem szeretsz, pokolra jutsz. Mint egy elutasított szerelmes, aki rád támad. Ha nem szeretsz, menj a pokolba.
Két vendég jut eszembe abból a színésztársaságból, akik ide járnak rendszeresen. A pia és a művészet kéz a kézben járnak. Az egyik csaj kifakadt kollégájának itt előttem, miközben Pina Coladát csináltam neki. Összetevők: fehér rum, kókuszszirup, ananászlé, ananászszelet.
Azt mondta a fickónak, ha nem szeretsz, menj a picsába. A fickó a következő nap egy kacsintás kíséretében azt mondta, így tett.
Ebből legalább nem lesz egy zabigyerek, aki a kukában köt ki holtan. Vagy a pult mögött.
Ez az életem. Nappal a fodrászszalonban, éjjel a kocsmában hallgatom mások bűneit.
Ezért választottam ezt a két szakmát. Talán Matkovicsnak igaza van. Egy modern bűnevő vagyok. Vagy egy születésem előtti poszt traumatikus stressz.
Miközben a lecsorgó sör a cipőmet öleli körül, a piás nőt nézem az asztalnál. Kétségbe esve számolja az apróját. Töltök neki a legjobb borunkból. Szigorúan száraz fehéret. Mert az az igazi bor. Odaviszem neki.

– A ház ajándéka – mondom. Bánatos szeme alatt mosolyra görbül az arca. Az otthon melege a kocsmában.
A kemény csávó, akinek kidőlt a piája, azt mondja haverjainak, de balfasz pultos, ingyen osztja a piát az alkoholista szerencsétleneknek, nekünk bezzeg nem.
A következő rendelésük után gyónok egyet. Nem tudom ez bűn-e, de Istenem, beleköptem a piájába.
Hajnyírás közben nem tud nyugton maradni. Idegesen reszket a székben. Félek, hogy megvágom a fülét. Csupa fül vagyok. Szelíden feje tetejére teszem a kezem, mint a lelkészek áldás közben. Csak nyugalom, mondom. Mi a baj?, kérdezem.
Elmondja, pénzt nyúlt le egy drogdíler bandától. Csak kölcsön volt, vissza is akarja adni.
Ma fogja. Ott van az egész a lába alatt az unikornisos táskában, amit a kishúgától nyúlt le.
Vesz majd neki egy igazi egyszarvút cserébe, csak legyen vége az egésznek.
Azt is elmondja, külön fél, mert megdugta a főnök lányát. Tudja, hogy nagyon félti őt. Ki tudja mit fognak vele tenni?
Az apám jut eszembe, akit még anyám sem ismert.
Ollóm a füle mellett. Megkérdezem, ő is akarta?
– Persze, nem erről van szó – mondja. Bespriccelem a fejét vízzel. Folytatom a nyírást.
– Mire kellett a pénz? – kérdezem.
– Hogy saját vállalkozást indítsak. Informatikus vagyok. Azért akartam, hogy megteremtsem Katának a jó élet feltételeit. Ezt talán az apja is megérti.
Modern romantika. Pénz, drogok, fegyverek, szerelem. Vajon Shakespeare is így írta volna meg, ha ma élne?
A csengő csilingelve rázkódik meg az ajtó felett, mikor belép a két fickó. Szerintem a BMW-s alak rokonai.
– Most velünk jössz, te fasz – mondja az egyik a széken trónoló srácnak. Látom a tükörből, hogy beszart. Látom a tükörben, hogy hasonlít rám. A haját is olyanra nyírom épp, mint az enyém. Oldalt szinte kopasz, felül marad rövid. Rájövök, nem vagyok valami egyedi.
Lerakom az ollót. A srác széke alá nyúlok az unikornisos táskáért.
– Itt van a pénzetek. Most akartam elvinni. Sajnálom, amit tettem. Hibáztam – mondom.
A két csávó furán méreget. Rám néznek. A srácra néznek. A szivárványszínű egyszarvúra néznek a táskán.
– Már késő, kishaver. Velünk jössz.
Kirángatnak az autójukhoz. Belöknek a hátsó ülésre. Egy szilikon maca a telefonját nyomkodja mellettem. Azt mondja:
– Hello.
– Hello – mondom.
– Ezt nézd. – Az orrom alá nyomja a telefonját. Rózsaszín, szőrös telefontokja van. – Donald Trump eddig azt mondta, nem hisz a klímaváltozásban. Most már azt mondja, hisz, de úgyis vissza fog fordulni. A vérében van a tudomány, mert a nagyapja tudós volt. Ezt mondja.
Mert öröklődik, tudod, a gének által, mint az irritábilis bélszindróma. Idióta. A nagyapjának meg amúgy semmi köze nem volt a környezetvédelemhez. Atomfizikus volt többek között.
Ilyen emberekre van bízva a sorsunk… Pedig nemzetközi kutatások is megmondták, ha így megy minden tovább, néhány évtized és emelkedik az átlaghőmérséklet, és szörnyű katasztrófákhoz vezethet.
Aztán egy svájci kutatás eredményeiről mesél. Számokat mond, és utal más kutatásokra.
Azt mondom neki, fodrász szemmel nézve, szar Trump parókája.
Látom, a szemeit forgatja. Nem lehet velem intelligens beszélgetést folytatni.
Sári mogyoróbarna szeme. Azt lesem. Farkasszemet nézünk. Bepislantok. A kezemre csap.

– Kapj el – mondja. Szaladni kezd. Göndör barna haja szárnyal a szélben, mint hullámzó galambraj. Nevetek. Utána rohanok. Akkor még futottam a lányok után.
Ő a legjobb barátom. Talán az egyetlen.
Ha létezik gyerekkori szerelem, ő az első szerelmem.
A kandalló előtt érem utol. A lángokat bámulja. Azt mondja, olyan szépen táncolnak.
Szeretne ő is egy láng lenni. Anyukája mindig azt mondja neki, igazi tűzről pattant menyecske. Rám nevet. Szeretem a nevetését. Őszinte. Az én mosolyom általában csak smink, hogy megszépítsen.
– Dobjunk még rá fát. Hadd táncoljanak jobban – mondja. Mosolyogva bólintok.
Fadarabokat kezd el rá dobálni. A lángok egymást ölelve egyre pörgősebb táncot kezdenek ropni. Újabb fát dob rá. Aztán újra. És újra. És újra. Megszédülök.
A lángok elérik a kandalló melletti szekrényt. A tűzvirágok a szőnyegen tűzre kapnak. A régi újságok hírei elhamvadnak. A politikusok régi ígéretei füstté válnak. A címlapon a cuki, fogságban született pandamacik elégnek.
Sári sikítani kezd.
Nagyapám ekkor rohan be. A fröccsöt soha nem szódázza, de most azzal locsol a tűzre, míg nagyanyám vödörben hozza a vizet.
– Mi történt? – kérdezi nagyanyám. A hisztéria szélén áll. Úgy néz ki, mint a Hit Gyülekezete előadásokon a hívők. Csak most nem boldog. Sárira nézek. Sír.
– Én voltam – mondom. – Sajnálom. Az én hibám.
– Ki vagy te, és miért hozod ránk a bajt? – kérdezi nagyanyám. A kandalló melletti elégett szekrényre tekint. Abban voltak anyámról a képek. Azt is megöltem. Ebben az időben még nincs facebook, nem pakolták fel ezeket. Nincsenek meg digitálisan. Csak az emlékek maradtak. Nekem emlékeim sincsenek anyámról.
Sári egy puszit ad az arcomra, mikor érte jönnek szülei. Azt mondja, köszöni. Még soha nem volt vele senki ilyen rendes. Ezt sohasem felejti el.
Egy hétig szobafogságban vagyok. Iskolába sem mehetek. Nagyanyám a keresztényi elvekre tanít otthon. Mintha ördögűzés lenne. Sokszor úgy érzem, engem akar elűzni maguktól.
Éjszakánként a takaró alá bújva Batman képregényt olvasok. Őt is félreismerik.
Ellenségnek tartják még a rendőrök is, de tudja, hogy amit tesz az jó. Nem érdekli, mit gondolnak róla mások. Én is jól érzem magam. Sárit megóvtam tettei következményeitől. Ő követte el a bűnt, de nem érdemelte volna ezt a büntetést. Jó lány, csak hibázott. Rajtam meg elfér.
Boldogan megyek vissza az iskolába, hogy újra láthatom Sárit. Addigra új osztálytársunk jött. Egy helyes kisfiú. Sári azóta vele játszik. Rám meg rám sem bagózik.

Egy raktárépületbe visznek. Leültetnek egy kopott faasztalhoz. Tiszta romkocsma érzés. Egy idősebb faszi ül le velem szemben. Végigmér. Aztán az unikornisos táskát, amit elém raktak a sameszai az asztalra. Szívesen ellovagolnék azon az egyszarvún, fel a szivárványokon. De az én sorsom egy eldugott raktár egy elhasznált faasztallal, amire valaki azt karcolta, „Az élet egy kereszt”.
– Szóval te vitted el a pénzem – mondja a csóka. Őszülő haját bezselézte. Lehet, éppen ki akarnak nyírni, de az jár a fejemben, ha másfelé fésülné a haját, divatosabb külsőt kölcsönözne neki. Hajfestéket is tudnék ajánlani. Őszülő haja jól áll, és az éveket nem kell eltüntetni, de ki kell színesíteni.
– Én. De itt van hiánytalanul. – Elé tolom a táskát. Hátra adja egyik emberének. Megszámolja. Bólint.

– Én egy pragmatikus ember vagyok – mondja. – Ezt a részét letudtuk. De ott van még a másik dolog.
Feláll. Megragadja a nyakamat. Egy pisztolyt nyom a fejemhez.
– De megbecstelenítetted a lányomat, te kis köcsög.
Nagyot nyelek. Ádámcsutkám megakad a tenyerénél, ami a nyakamat szorítja. Köhögni kezdek. Egy kis nyál az arcán landol. Enyhít a szorításon. A pisztolyt jobban a halántékomhoz szorítja.
– Nem követtünk el semmi bűnt – mondom. – Ő is akarta. Én szeretem.
A kegyes hazugság bűn? Vétkezel, ha azért hazudsz, hogy valaki mást megóvj?
Legyél kegyetlenül igazmondó vagy inkább jószándékból hazug?
Hol kezdődik a bűn, és hol a jóakarat?
Lehetsz-e képmutató, ha attól a másiknak jobb? Vagy inkább légy mindig teljesen őszinte, még ha a másiknak attól rosszabb lesz is?
Mit pártol jobban a világ?
Mit mond a hit?
Mit a tudomány?
Bármit teszel, valamiképp köcsögként jössz ki a dologból. Ezek vagyunk mi emberek, faszkalapok gyülekezete?
Ha Isten létezik is, ahogy Barbara gondolja, nem csodálkoznék, ha nem törődne velünk, ahogy Matkovics olykor mondja. Pedig, ha létezik, a saját képére formált minket, csak nincs, aki vele egyenrangú és társként beszélhet vele. Emberi összetettségünkben. Nem készített fel minket erre. Csak parancsolatokat osztott.
A zúzódásokat elfedő smink lefolyt az izzadtság miatt az arcomról. A fickó azt vizsgálja.
Tekintete megenyhül. Megdöbben. Látja rajtam, sokat szenvedtem.
– Hány éves vagy? – kérdezi.
– Huszonhét – mondom.
Elengedi a nyakamat. Leül az asztalhoz. Lerakja a pisztolyt rá. Int egyik emberének. Hoz egy üveg vodkát egy pohárral. A fickó a pohárra mutat. Int neki újra. Nekem is int, üljek le.
Samesza hoz egy másikat. A fickó tölt mind a kettőbe. Az egyiket elém tolja. Jelentőségteljesen rám néz.
– Még sohasem ittunk együtt… fiam.
Csak fogom a feles poharat. Pultos vagyok itt a pokol mélyén, aki nem iszik, csak tölt. Most még ezt sem tehetem. A fickót nézem. Apámat?
Az jár a fejemben, kicsit ritkul a haja. Ha a fia vagyok rám is ez vár. Aztán rájövök, a kopaszodást a női gének örökítik a férfiakra, szóval tök mindegy.
Az jár a fejemben, a srác bűnét, mikor magamra vállaltam, többszörösen vétkeztem.
Ha ő az apám, megdugtam a húgom.
Az jár a fejemben, hogy én csak egy abortusz szökevény vagyok, miközben a lányát úgy védi, mintha egy ékszer lenne.
Én a szén, ő a gyémánt.
Én a trágya, ő az abból nőtt virág.
– Hogy tehetted ezt anyámmal? – kérdezem.
– Már nem az az ember vagyok, aki akkor voltam. Megbántam bűneimet. – Lehúzza a vodkát. Biztatónak szánt mosollyal rám néz. – De ha nem tettem volna, te nem is születtél volna meg.
Egy újszülött pandának érzem magam az állatkertben.
A halott csecsemőre gondolok a kukában.
Próbálom azt képzelni, a vodkába szállt apám összes bűne, de nem működik. Azért megiszom.

Lecsapom a poharat. A pisztoly mellett landol. Megrándul a kezem. Felkapom a fegyvert. Apámra fogom. Emberei a kabátbelsejükbe nyúlnak.
– Inkább ne születtem volna meg. De így megölted anyámat, tönkretetted nagyszüleimet.
Engem is tönkretettél. Rohadnál meg. Rohadna meg az egész világ. Ha tehetném, feláldoznám magamat, csak mindenki másnak jobb legyen.
A homlokához szorítom a pisztolyt. Most ő nyel egy nagyot. Nem szorítom a nyakát, így neki nem akad meg. Nem köp, csak nyel.
– Rajta – mondja. – Húzd meg a ravaszt. Én tettem tönkre az életedet. Amit én adtam neked.
– Egy vagy két shotot kérsz? – kérdezem. A tömény shot az szakmai nyelven a sima feles pia, bármiféle keverés nélkül. – Whisky, mint általában?
Leengedem a fegyvert. Ahogy a szemébe néztem, azt láttam, mint a legtöbb vendég szemében. Hozzávalók: üresség, telítettség, kétségbeesés, reménykedés, felhevült érzelmek, néhány jégkocka. Ahogy a szemébe néztem felismertem az egyik ritkán látott színészt, aki olykor hozzánk jár a társaságával.
– Mi a szar ez? – kérdezem.
Matkovics lép be az ajtón. Szájában cigi. Kezet fog „apámmal”, elküld mindenkit. Leül az asztalhoz. Tölt mindkét pohárba. Rám néz. Várja, hogy leüljek.
– Azért kíváncsi lettem volna rá, hogy meghúzod-e a ravaszt – mondja.
Leülök. Meghúzom a vodkát. Nem vagyok tipikus bűnevő. Most csak azért iszom, hogy nekem jobb legyen.
– Miért csináltad? – kérdezem. – Mi értelme volt?
– Ismerlek ezer éve, te fasz. Lassan kicsinálod magad. Azt akartam, hogy megbirkózz a saját bajoddal. Mindig mások problémájával foglalkozol. Te vagy az, aki mások szarságait a vállára veszi. Aki megvereti magát, mert valaki valakit megcsalt. Vagy elbaszott valamit a melóban. Te vagy az, aki akkor is hallgatja szerelme bánatát, mikor nem akar tőled semmi, csak egy váll vagy, akinek kiöntheti a lelkét. Görcsösen segíteni akarsz mindenkinek, mert magadon nem tudsz.
– És ez olyan nagy baj, hogy segíteni akarok másoknak?
Újabb adagot tölt a poharakba. Le is húzza. Nem vacakol a következővel. Az üvegből iszik.
– Ugyanúgy függő vagy, mint sokan. Új kocsikat vesznek, házimozi rendszert, vagy belevesznek a munkába. Párkapcsolat függők lesznek, vagy szexmániások. Számítógép függők, macskákat tartók, állatvédők vagy épp idegengyűlölők. Én a piával feledtetem el a bajomat. Mindenki ráfügg valamire, hogy a lelkében tátongó feketelyukat betömje. Te ezt teszed a kibaszott nagy bűnevéseddel. De a saját lelkedet nem rakod helyre.
– Barbara tudott erről? – kérdezem.
– Barbit nem vontam bele. Ő nem értette volna meg. – Meghúzza a vodkás üveget. – Szeretnék olyan lenni, mint Barbi. Tiszta és naiv. Egy igazi angyal. De mi nem lehetünk olyanok. Nem tudunk már olyanok lenni.
Matkovics eljátszatta velem ezt a pszichodrámát, de semmi nem oldódott meg. Lelkem sem kapott új frizurát, csak összekócolta a dolgokat.
Felállunk. Érdeklődve vizsgál. Igazi antropológus.
Behúzok neki egyet.
Az arcához kap.
Köp egyet.
– Ezt azért, mert magamra vállaltattad, hogy megdugtam a húgomat.
Vigyorogva néz rám.

– De nem történt meg. Nem követtél el bűnt. A bűn akkor is bűn, ha nincs következménye? Csak azon múlik, mi mit érzünk annak?
A kocsmába megyünk, ahol dolgozom. Kezdődik a műszakom. Barbara már bent ül. Mojitot iszik. Hozzávalók: fehér rum, cukorszirup, lime, mentalevél, szóda, jégkocka.
– Szeva, Szűz Mária – mondja neki Matkovics. – Már bent? Nincs jobb dolgod?
Barbara nem mond semmit. Szeme mosolyog Matkovicsra és rám. Nincs. Matkovics leül mellé, azt mondja:
– Hozd a tivornyaleveket
Leváltom a társam. A pult mögött állok. Előttem Barbara és Matkovics, felszakadt szájával. A triumvirátus újra együtt.
A boldogabb életet iszom. Hozzávalók: barátok, elfogadás, viccek, komoly dolgok, rázva, soha nem keverve, forrón, jégkockával.
Elmeséljük Barbarának Matkovics akcióját. Kicsit elsápad, de látva rajtam, hogy nem haragszom, megnyugszik.
Matkovics kivesz egy szál cigit. Babrálni kezd vele.
– Tudod, antropológus vagyok vagy mi a szar. Végeztem egy kis terepmunkát. Attól, hogy az „apád” nem az apád volt, kiderítettem, ki az anyád. Ha érdekel.
– Eddig is tudtam, ki ő. De már meghalt.
– Nem halt meg – mondja. – Az apád után kutattam, de őt találtam. Nem is értem honnan vetted.
– Nagyanyám azt mondta, miattam ment el. Én ezt mindig úgy vettem, hogy meghalt.
– Elmenni sokféleképpen lehet, barátom. Jó értelemben is.
Megszorítom a pultot. Ha így van, nem megöltem anyámat, hanem ő hagyott el engem?
Ha így van, ő a bűnös, hogy elhagyott, vagy apám, aki bűnt követett el rajta?
Akaratlanul is a tévére nézek, nem egy halott csecsemőt mutatnak-e egy kukában, aki én vagyok. Vagy egy állatkertben született jin-jang pandamacit monoklival a szemén.
– Rendben, mondd el – mondom.
– Biztosan készen állsz rá? – kérdezi. Mélyen a szemembe néz vastagkeretes szemüvege mögül. Tekintetében most nincs semmi szarkazmus, csak mély együtt érzés. Azt hiszi, nem látom, de közben szelíden megfogta Barbara kezét.
– Igen – mondom.
Matkovics hátrafordul. Odaszól a piás törzsvendégnőnek, aki hiába van itt minden nap, lehet a saját nevére sem emlékszik. Matkovics azt mondja neki:
– Marika, gyere ide, meghívunk valamire.
Bloody Mary-t töltök neki. Nem csöppen mellé egy csepp sem. Nincsenek menstruációs vércseppek. Nem jött meg. Én vagyok itt helyette.

Spoiler

 

Spoiler

Annát kirúgták, mert a popcorn kanál helyett kezével szedte a pattogatott kukoricát a zacskókba. Kirúgták, mert minden egyes szedés után egyesével szopkodta le ujjáról a sajtos és a sonkás ízesítőport, nyalta le az édes kukorica minden egyes színét. Kirúgták, mert egy nő férje nyálcsorgatva leste őt, miközben asszonyára hónapok óta egy kukoricaszemnyi időre sem tekintett rá már úgy, és a nő érezte, ez minden higiéniai határt átlép.

Spoiler-veszély.

A film kezdete előtt hallom, ahogy az épp nyíló mosdóajtónál megkérdezi kislánya a nőt:
– Anya, nem mosol kezet?
Annát kirúgták, így én álltam be helyette popcornt árulni. Eredetileg mozigépészként dolgozom itt évek óta. De nem bánom, hogy mielőtt nekilátok a valódi munkámnak ezt is ellátom. Egyébként sincs sok dolgom. Valami francia művészfilm következik. Nem egy popcorn mozi, és egyébként sem sokan vannak. Hiába van ebben is meztelenkedés, többen kíváncsiak Mel Gibson csupasz seggére. Na jó, talán arra már nem, de mondjuk Chris Evansére. Manapság már nem elég, ha jó egy segg. Ha nem egy hírességé, nem elég jó. És gondolhatod egy kisköltségvetésű művészfilmben hány világsztárt találsz.

Spoiler-veszély.

Egyet sem.

Úgyhogy nem fogy ki a frissen pattogatott kukorica a gépből. Most nincsenek disznók tyúkokkal párban, hogy mind megegyék.
Teleszedek egy ötliteres zacskót. Kiveszek egy kólát a hűtőből. Felmegyek a vetítőterembe.
A filmet már bekészítettem. Előtte az előzetesek. Lassan kezdhetünk. Kényelmesen elhelyezkedek a székemen. Lábamat az asztalra teszem. Nehogy valaki azt mondja, csak lógatom a lábam.
Az a hongkongi fickó jut eszembe, aki elspoilerezte a Bosszúállókat a mozira várakozóknak. Cserébe találkozott bosszúállókkal, akik megverték. Micsoda végjáték.
Pedig kutatások is bizonyítják, még élvezetesebb is lehet egy mű, ha tudod a végét.
Jobban odafigyelsz a részletekre. Észreveszel olyan összefüggéseket, amiket egyébként nem.
A szakértők azt mondják, ha egy könyv, egy film már nem élvezetes, hogyha tudod a végét, akkor rosszul van megírva. Nem lehet egy művet sem pusztán a csattanóra építeni. Az életedet se.

Spoiler-veszély.

A végén meghalsz.
Ha ezt már tudod, mégsem élvezed az utat, míg odáig eljutsz, akkor valamit szarul csinálsz.
Élvezettel kapok be egy kukoricaszemet. Elindítom az előzeteseket.
Holnap kimegyek a strandra. Megiszok néhány sört. Eszek egy jó hekket. Talán egy lángost is. Úszok néhányat.

Spoiler-veszély.

Ott fogom megpillantani azt a lányt a parton heverészve.
Rám fér már egy kis napfény. Valljuk be itt a vetítőteremben nem sok ér. Napsütést csak a kivetítőn láthatok. Fényt csak a vetítő villódzásában, ahogy keresztülszakítja a sötétséget.
Nem panaszkodom. Sokan tengerpartot csak az ismerőseik közösségi médiában megosztott képein látnak. Így lesz minden egyes nyaralás valódi közösségi élmény. Szinte érzed az arcodon a szellő simogatását, miközben felporszívózod a szobát. Hallod a pénz csörgését a Las Vegas-i nyerőautomatákból, miközben számolod hó végén az aprót a pénztárcádban.

Elindítom a filmet. Szeretem a munkámat. A mozi kicsit olyan, mint az élet, de talán igazságosabb. Itt is színészeket látsz, és legalább azt kapod, amire jegyet váltottál, bár itt sem mindig azt kapod, amit vártál.
A francia művészfilmben azt mondja az egyetemista lány a tanárának:
– Az életem egy üres pohár. Folyton piával kell megtöltenem, míg nem jön valami vagy valaki, aki a bort boldogságra cserélje.
Egy fa árnyékában fekszem egy pokrócon. Póló van rajtam. Mozigépész testem nem szokta a napsugarat. Úgy érzem, rajtam kívül mindenki aranybarna. Néhányan talán a napfénytől, és nem a szoláriumtól.
Jó végre kimozdulni a vetítőteremből. Ha egész életedet filmek között töltöd, néha hajlamos vagy elveszíteni a valóság táptalaját. Ezért szeretek a strandra járni.
Itt nem minden ember olyan, mint a Baywatchban. Vagy egy parton nyaraló tinitársaságban egy romantikus vígjátékban. Nem mindenki kigyúrt és jóképű, gazella testű és szexi. Itt pocakok és mellek lógnak. A hűtőláda mellett vízipisztolyok lapulnak, nem Coltok.
A vízben nincsenek cápák, csak felfújható unikornisok. Az a menedzser kinézetű fickó, aki órák óta telefonál, nem egy világmegmentő akciót vezet, csak a saját zsebét akarja megtömni.
Az a másik, aki bicskával bontja ki a májkrém konzervet, csak jól akarja magát érezni a hétvégén, nem egy halálos vírus kifejlesztője.

Spoiler-veszély.

Én sem fogom megváltani a világot, hiába vagyok a saját történetem főszereplője, ahogy te is a sajátodban. Más életrajzi filmjében csak statiszták vagyunk, legfeljebb mellékszereplők.
Csak boldog akarok lenni. De ki tudja, az út egy boldogabb világ felé az egyének boldogságán át vezet. A baj az, mindenkinek mást jelent a boldogság.
Egy olyan világban ahol harc dúl vallások, politikai nézetek, gyógyszercégek között talán kár is ezen agyalni.

Spoiler-veszély.

Nem is fogok.
Előveszem a Salinger novelláskötet, amit magammal hoztam. Az „Ilyenkor harap a banánhal” novellát olvasom. Tökéletesnek tűnik ehhez a naphoz.

Spoiler-veszély.

Á, nem vagyok geci. Nem lövöm le a végét. Olvasd el.
Olvasás után egy jéghideg sörrel a kezemben sétálni indulok a partra. Mindenfelé gyerekek szaladgálnak, játszanak és hisztiznek. Szülők üldögélnek, kártyáznak és hisztiznek.
Van még egy nagy különbség az élet és a mozi között. Az életet nem lehet elspoilerezni.
Persze lehetnek feltevéseink, várakozásaink, terveink, de sohasem tudhatjuk biztosra, valóban úgy alakulnak a dolgok. Az élet nem tarotjóslás. Póker játszma. Sok múlik a véletlenen, és általában az nyer, aki jobban blöfföl.

Spoiler-veszély.

Ha velem játszanál valaha, tudd, hogy szarul blöffölök, de pókerarcom van.
Már egészen messze sétálok az emberektől. A szél kellemesen zúg, a folyó megnyugtatóan hullámzik. Meghúzom a sörömet. Az jár a fejemben, ilyenkor harap a banánhal.
Nem messze tőlem néhány fickót pillantok meg. Az egyik a telefonjával kamerázik.
Közben nevetgélnek.
– Nagyon durva ez a csaj – mondja az egyik.
– Hogy fel van fújódva a melle – mondja a másik.
– Már ruha is alig van rajta – mondja a harmadik.
A napon át hunyorogva a csaj irányába nézek.

Megpillantom a lányt a parton heverészve.
Nagyot nyelek, ahelyett, hogy a nyálamat csorgatnám.

Spoiler-veszély.

A lány halott.
A fickók elé rohanok. Eléjük állok. A mozigépész most a kamera előtt.
– Mi a fenét csináltok?
– Menj már a képből.
A lányra pillantok. Valószínűleg a víz a partra sodorta. Teste már teljesen felpuffadt. A halak megrágták testét. A holttestre bámulok, aztán a zombikra, akik a húsából lakmároznak kamerájukkal. A vihogó, virtuális hiénákra.
A lányhoz rohanok, futás közben leveszem a pólómat. Nem érzem úgy magam, mintha a Baywatchban lennék. Ráterítem.
– Ne már haver – mondja az egyik fickó.
– Hívjátok a vízimentőket – mondom.
– Oké, oké – mondja, aki kamerázott. – A francba. Lemerült a telefonom.
Tehetetlen dühömben a földre rogyok. A parti homok karcolja a bőrömet. A lányra pillantok, aki halálával lett egy film főszereplője. A srácokra, akik majd a tévében fognak szerepelni, mikor elmesélik, hogyan találták meg a holttestet.
A nap süt. Suhog a szellő. Hömpölyög a folyó.
Felállok. Elindulok a fickók felé. Kezem ökölbe szorul. Ilyenkor harap a banánhal.

Spoiler-veszély.

Lehet, hogy kirúgnak a mozigépészek szakszervezetétől, mert szándékosan megrongáltam egy felvételt.

Állami gondozás

Állami gondozás
 
A lelakott, megsárgult falú pesti bérlakás konyhájának omladozó vakolata ránézésre szinte hullámzott, és néhol szabálytalan szélű lyukakat is kidolgozott magából, salétromvirágot növesztve rajtuk. A konyha köve kopottszürkén tükrözte vissza a lehajtott fejűek szomorúságát. Sarkain lepattogzott négyzetlap kövekből állt össze, amelyek közül néhány annyira elhasználódott már, hogy megrepedt. A bútorzat egy régi, valamikor halványzöldre festett, bevonatától több helyen megszabadult kredencből, egy palackos gáztűzhelyből, mosogatóból, és a fal mellett egy a közepén kifeküdt matracból állt, amelyben akkora mélyedés volt, hogy ha azt a lakásban lakók vízzel megtöltötték volna, akkor akár meg is fürödhettek volna benne. Ez volt Anya birodalma.
Innen hallatszottak be a szobába a síróshangú  kérések. Beszivárogtak az ajtólap melletti réseken és a már itt-ott rozsdafoltos kulcslyukon keresztül is. A Kisfiú már kétértelmű, frusztráló órák hosszú sora óta hallotta odabenn Anya sírós hüppögéseit, amelyek szakadozó panaszos, néha szinte rikácsolóvá váló könyörgéseket szakítottak félbe. Ott benn azok új életre keltek. Szertefoszlottak a konyhánál jóval nagyobb, világosabb, szépen kifestett színes helyiségben és ott megváltoztak… Alapzajként töltötték be további funkciójukat.
A gyerekszoba gyerekrezidenciának is beillet volna. Fiús színű: kék, zöld mintás dizájn bútorokkal berendezve, és luxusjátékokkal felszerelve. Anya vette őket azért, hogy a Kisfiú önfeledten játszhasson. Az ajtóval szemben lévő falon hatalmas síkképernyős okostévé terpeszkedett kajánul, szinte teljesen elfoglalva a helyével szemben lévő fal összes négyzetméterét. Minden körülötte lévő figyelmét magába szippantó feketelyukként működött, állandó társaságot biztosítva a Kisfiúnak. Aljából, mint egy polip hosszú és erős csápjai összekötő zsinórok nyúltak ki. Egyik az X Boxhoz, másik a laptophoz kapcsolódott, a többi csápzsinór pedig a kiegészítők: a kormányok és a joystickok fekete huzala volt. Ezek mind-mind csatlakoztak a feketelyuk tévéhez, a Kisfiú lelki gazdagságát és kreativitását növelendő. A készülék alatt az Alien Blasters 3D valódi virtuális szimulátor, a Motocross 3D valódi motoros szimulátor, és a Racing 3D virtuális kaland valódi autós szimulátor játékok bordósvörös dobozai pöffeszkedtek, tovább tarkítva az összképet.  A szoba közepén 2x3 méteres puha és egyszerre kemény Kiddy Farm márkájú szőnyeg tapadt gumialjával a szinte csillogóan fényesre lakkozott parkettához. A szőnyeg közepén egy környezetbarát töltettel ellátott királykék babzsákfotel töltötte be a trón szerepét. Az íróasztal a sarokban IKEA termék, natúr fenyőfából volt. Anya rendelte az áruházból a Kisfiúnak, aki olyan kevésszer ült le hozzá tanulni, hogy ennyiért aztán igazán kár volt azt a szegény fiatal fenyőfát megfosztani életének még előtte álló sok-sok lehetőségétől… A szobában édességek is voltak bőven: csoki, cukor, chips kóla, és Bomba! energiaital, azért, hogy a kisfiú fizikailag is jól érezze magát. Okostelefon is volt: iPhone XS Max azért, hogy a Kisfiú mindig elérhesse Anyát, ha valami fontos dologra lenne szüksége.                                                                                .
Anya sírt a konyhában. Hiába volt a kisfia szinte karnyújtásnyira tőle, már nem tudott igazi kapcsolatba kerülni vele. Egyedül volt. Végtelenül elkeseredetten, hónapok óta.
- Kisfiam tanuljál! Írd le a házi feladatodat kérlek! Holnap iskola…
Fáradó bömbölését a Kisfiú már nagyon unta. Legszívesebben hangszigetelővel tapasztotta volna be a gyerekszoba ajtajának mindegyik hangbeeresztésre képes rését. Összes ablakát, az ajtaját és a falait is. Úgy érezte az egész világon neki van a leges leghülyébb anyja. Folyamatosan zavarta őt a játékában.
- Hogy nem tudja abbahagyni?!
Éppen okostelefonján a legújabb telefonos applikációt akarta letölteni, hogy játszhasson azzal a cool játékkal, amelyikkel osztálytársai is játszanak a matekórákon a pad alatt.
- Tessék, most Anya hülye vinnyogásától már erre sem tudok odafigyelni! Ez már nem lehet igaz!
Elemi erővel hasított a gyermek gyermeki elméjébe a felszabadító gondolat:
- Állami gondozásba adom! Beadom Apa mellé az intézetbe! Hiszen semmi szükségem sincs  már rá sem! Csak hátráltatja a beilleszkedésemet az osztálytársaim közé! Ciki!
Mondta, magában egyre inkább lelkesedve egy, a szabadulás közeledtét jelző új gondolatától.
A ötlettől felszabadultnak érezte magát. Az energiaitaltól pörögve, kipirult arccal, remegő mellkassal, izzadó tenyérrel, először a konzolt a színes szőnyeghez csapta, majd az ajtót feltépve rohant ki a konyhába, hogy gondolatát pillanatokon belül tettek követhessék. Olyan gyorsan haladt, hogy nekiment Anyának. Ahogy összeütköztek, az arcába ordított.
Elegem van belőled! Betelt a pohár! Képtelenség együtt élni veled! Nem tudsz alkalmazkodni! Szedd össze a cuccod! Menj el innen! Indulj! Mehetsz Apa után! Te! Megkeseríted az életem!
Csend lett. Hangtalan csend.
Anya kisfiára meredt tágra nyílt szemekkel, eltátott szájjal. Leperegtek előtte a vidám baba korszak és az ártatlan kisgyermekkor elérhetetlen távolságból rohanva előtoluló képei. Egy könnycsepp gördült le csüggedt arcán. Szó nélkül beletörődve a megváltoztathatatlanba, csendesen pakolni kezdett. Nagy fekete táskába rakta kopott ruháit, a bögréjét, a fogkeféjét és egy fényképet a fiáról. Búcsúzott.
- Megölelhetlek?
Kérdezte halkan.
- Nem!
Válaszolt a Kisfiú a foga között egy szitkozódást visszafojtva, vállait hátra rántva anyja ölelése elől. Anya keze élettelenül lehanyatlott, arca bezárkózott, mert száját összeszorította, nehogy megbántsa a Kisfiút valamilyen keresetlen szóval, vagy bármivel, akármivel. Többet nem próbálkozott.
Behúzta táskáján a zipzárt, megfésülte festetlen, kopott színű haját. Még egyszer szétnézett kis konyhájában, majd becsukta maga mögött a bejárati ajtót, és elindult lefelé a lépcsőn. Apa már várta őt a ház előtt, az út másik oldalán.