A különös karácsonyfadísz

A különös karácsonyfadísz

Eloiz és Amália, a két angyal, türelmesen várakozva kucorogtak, a kisváros terét díszítő egyik havas platán vaskos alsó ágán. A mindig nevetős arcú, fekete hajú Amália a komoly, szőke Eloiz felé fordult: – „Minden csupa fehér, olyan mintha felhőn ülnénk.” – szólt nevetve. De Eloiz határozottan előre biccentett a fejével.
– Most, figyelj! Kezdődik a munkánk. Ott jön a gyermek és az apja.
A havas járdán ott lépdelt magabiztos járással az apa, mellette kisfia, aki ugyan az apja kezét fogta, de bizonytalan léptekkel haladt a csúszós köveken. Egy évvel a megtaposott, forradalmi remények után fakó, fénytelen karácsony köszöntött az országra. Valóban csak Isten segíthetett rajtuk, mert az emberek a maguk erejéből csak keseregtek, féltek, reménytelen érzéseikkel együtt bezárkóztak házaikba, lakásukba. Eloiz intett egyet a kezével, s meglátták az apa gondolatait. A férfi aggódó arccal simogatta a fiatalasszony szélesen domborodó hasát, egy erős kislány fejlődött a pocakban napról-napra csendesen. Jövőt láttak, közös jövőt együtt, fáradtságos örömben. De a jövőkép mögött fakó volt a háttér. Tavaly ilyenkor – amikor, sok tízezer ember indult neki a nyugati határnak – ők is el akarták hagyni az országot, de csak Sopron, tiszta, erős illatú erdők övezte környékéig jutottak, egy ismert szállodáig. Ameddig a magukkal hozott pénz tartott – a fiatalember az anyjától kapta – addig maradtak, és nem indultak útnak új életet kezdeni.
– Miért olyan szürke ott minden? – kíváncsiskodott Amália halkan, bár tudta, hogy az emberek nem hallhatják őket.
– Mert a férfinak nincs elég ereje kitartani az elhatározásai mellett. Egyedül fogja hagyni ezt a fiatalasszonyt is, amikor annak a legnagyobb szüksége lenne az ő segítségére. Ugyanúgy, mint a kisfiú anyját. Eloiz Amália felé fordult – a mi feladatunk a fiúra ügyelni – majd visszanézett a havas utcára, ahol a házak kéményéből felszálló szürke és fekete füstkígyók birkóztak a város fölé nehezedő felhőkkel.
A kisfiú a szánkóra gondol, amit az apja tegnap megígért, hogy majd azon húzza át a város másik felébe, bemutatkozni az új családban.
Amália szeme felcsillant – most érnek a templom elé.
A gyerek megállt és apjára nézett. – Apu! Menjünk be, nézzük meg a bólintó angyalt – kérlelte apját a gyerek.
– Na, menjünk – egyezett bele a férfi kelletlenül.
A templomban nem volt senki. Csend volt köröttük, az áhítat csendje. A betlehemi jászol már készen állt advent kezdete óta. Békésen legelésző birkák, a láthatatlan eget kémlelő, botra támaszkodó vagy heverésző juhászok, a félig fedett istálló barmai és a szamár, de Mária meg József szépen festett gipsz szobra is, mind a holnap megszülető gyermeket várta az üres jászol körül. A szomszédos oltár mellett állt a sarokban, egy magaslaton az angyal. Előtte, a szobor aljához erősítve persely, és egy térdeplő.
A sokat szenvedett rendház egy, a forradalom utáni megtorlás elől elmenekült tagja küldte az óceánon túlról, kedves templomának. A szerzetes tanár, a nagypapa baráti köréhez tartozott, és több társával együtt gyakran megfordultak – névnapok, és más ünnepek idején – az őket, szeretettel fogadó család körében. A kisfiú olyankor az atya ölében ült, és mindig biztonságban érezte magát, aztán az atya is elhajózott az Újvilág felé. De a pap nem feledkezett el róla sem, családnak küldött minden levélben, levelezőlapon őt is üdvözölte. Az egyik lapon egy sok sávos, nagyon széles országút látszott. „Ezen az úton autózom új állomáshelyem felé, biztosan te is boldog lennél, ha itt ülhetnél mellettem” –, írta az atya, szép formás betűivel egy színes képeslapon, amelyen érdekes bélyegek voltak, olyanok amilyeneket az otthoni üdvözlőlapokon sosem látott. Pár hete azután, a rendház templomának sekrestyése, örömmel mesélte nagymaminak és dédinek a jó hírt – a kisfiú ott rajzolgatott a konyhaasztalon – „Képzelje Mariska néni, szeretett testvérünk küldött a templomunknak egy angyalt Amerikából!” A kisfiú elbűvölt tekintettel nézett fel rajzából, nagy fehér szárnyú angyalt látott, amint egy magas ház ablakából kiröppen –, azt is látta, amint az atya mosolyogva int utána –, és az angyal száll feléjük fáradhatatlanul, mint egy hatalmas madár, át az óceánon, ide a Duna-parti kisvárosba.
Az angyal – lányos formájú volt, hosszú világosbarna hajjal, ragyogó fehér és rózsaszín ruhában –, ha perselyébe pénzt dobtak, egy finom fejbólintással köszönte meg az adományt. A gyerek felnézett az apjára, az a zsebébe nyúlt és pár érmét tett a fia kezébe. A kisfiú letérdelt a persely előtti térdeplőre és elkezdett imádkozni. A dédmama tanította imádkozni, de nem szerette igazán azokat a gyorsan, gépiesen elhadart imákat. A Miatyánk és az Üdvözlégy után a saját szavaival szólt magában az angyalhoz, akiről le nem vette a szemét.
– „Drága jó angyalkám! Olyan jó, hogy láthatlak megint. Az anyucikámnak szeretnék üzenni. Nagyon hiányzik! Amióta elment sokszor gondolok rá. Mondd meg neki, jó? Ha játszom a zongorával, ha fújom a kis pléhfurulyát és ölembe veszem a pöttyös ruhás bohócot, ő jut az eszembe. A játékokat akkor kaptam tőle, mielőtt elment és nem jött többet. Amikor azt a kislányt rajzolta nekem. Sokszor csókolom az én anyucikámat!” – Nem tudta folytatni, mert elöntötte szemét a könny. Nem akarta, hogy apja észrevegye, ezért gyorsan egy pénzt dobott a perselybe. Az angyal biccentett a fejével. – „Most megyünk apukám feleségéhez, akit anyunak kell majd szólítanom, de nekem van anyukám! Él, csak nincs itt velem. Ugye, angyalka? Van, igaz? Csak messze van, és nem védhet meg.” – A férfi halkan, de határozottan rászólt a fiára: – Igyekezz, mert várnak bennünket!
A gyerek még egy pénzt dobott a perselybe. Az angyal gondosan meghajtotta szőkefejét, amennyire a szerkezet engedte. – „Szeretném – ezt kérem a Jézuskától –, ha megint láthatnám. Már alig emlékszem az arcára.” – Újabb pénz csörrent. Az angyal feje engedelmesen megbiccent. A kisfiú elkeseredve nézett fel, mert elfogyott a pénze. Az angyal ekkor lehajolt és megsimogatta a gyermek fejét, arcát. A fiú könnyein át is elkerekedett szemmel rámosolygott az anyjára, mert az angyal arca olyanná vált, mintha az anyja arcát látta volna a templom illatos hűvösében, és érezte bőrén, a haján kezének simogató melegét.
Oda is nyúlt a simogatás helyéhez, de nem már tudta ott tartani a látomást.
Apja keze ránehezedett a vállára és elmúlt a varázs.
– Na, gyere, menjünk, anyu már vár bennünket.
– Igen, vár – bólintott a kisfiú – biztosan vár – és visszafordult a bólintó angyal szobrához.
Térdet hajtottak az oltár felé, közben keresztet vetettek és elindultak kifelé a templomból.
Eloiz és Amália, meg a bólintó angyal mosolyogva nézett utánuk.
A kisfiú boldogan, könnyedén lépkedett az apja kezét fogva. Még mindig az anyja kedves mosolyát látta, és simogatását érezte.
Az apa azonban, hirtelen megállt a havas járdán és megállította a fiát is, odafordult hozzá – a szemébe nézve mondta kemény, száraz hangon:
– Erzsikét, akit eddig Erzsi néninek hívtál, mostantól anyunak fogod szólítani. Megértetted?
A gyerek nem szólt, de néma, nehéz dac öntötte el fejétől a sarkáig. Apja a hallgatást beleegyezésnek vélte. Elindultak, még két sarok és odaérnek. Körülöttük a szinte néptelen, hóköntösbe bújt didergő, decemberi kisváros. Még mindig tűntek el emberek, akiket többé sosem látott senki, a falakon plakátok hirdették az új rend elvárásait. Ez a karácsony nem a béke és szeretet ünnepe volt. A kisfiú elsőbe járt, és büszke volt arra, hogyha szótagolva is, de tudott már olvasni. Az olvasókönyve és a mesekönyvek új világot nyitottak meg előtte. Anyja pont egy éve – karácsony előtt – ment el messze, túl a határon, egy számára ismeretlen férfival. Azóta sem hallott róla. Apja új felesége idegen volt neki. A fiú hirtelen elszánta magát – kihúzva kezét apja kezéből – felemelt fejjel apjára nézve mondta:
– Nekem, Erzsi néni nem az anyám!
A férfi, szabaddá vált jobb kezével, egy szó nélkül – hirtelen, visszakézből – szájon vágta fiát.
A gyerek megtántorodott, elöntötte szemét a könny, de nem sírt, nem szipogott, ment tovább a havas járdát nézve, az apja mellett. Mire a házhoz értek felszáradtak a könnyei, csak arca volt pirosabb a szokottnál, amire apja azt mondta az őket üdvözlő fiatalasszony kérdésére, hogy „biztosan a hidegtől van”.
Eloíz Amáliára nézett, aki döbbenten meredt rá: – Most miért nem védtük meg, ettől a pofontól a gyereket? – és könnybe lábadt a szeme.
– Mert, ez az ütés, az apa elhatározása volt, amiért neki kell majd elszámolni. A kisfiúnak át kellett élnie ezt a fájdalmat és keserűséget, hogy erőt kapjon a továbbiak elviseléséhez.
A meleg konyhában az asszony anyja, Bözsi néni fogadta őket. Egy őszülő, kissé görnyedt hátú özvegyasszony, aki a városszéli vasúti raktárban dolgozott, mint adminisztrátor.
A konyhaasztalon még ott voltak a reggeli nyomai: kenyérdarabok, hagymahéj, a felvágott összegyűrt papírja és fehér alapon piros pettyes kistányérok, ugyanolyan bögrékkel. A gyerek az apjával leült az asztalhoz. A várandós fiatalasszony, nagy hasa ellenére – pár hete volt csak a szülésig – fürgén mozgott. Gyorsan leszedte előlük az asztalon lévő edényeket és eltakarította a hulladékot. Hamarosan feketekávét hozott az apának, a gyereknek pótkávéból főzött tejeskávét és egy tálon, apró vegyes süteményt. Különböző formájú és színű, lekvárral vagy krémmel töltött apró, omlós sütiket és vaníliás kiflit.
– Köszönöm! – szólt a gyerek halkan.
– Köszönöm, anyu! – szólt rá, emelt hangon az apja.
A kisfiú nem válaszolt. Összeszorított szájjal nézett maga elé. A férfi nem hagyta annyiban.
Most kell megtörni a makacsságát ennek a büdös kölyöknek, aki tisztára olyan, mint az anyja.
– Mondd szépen, vagy akarsz még egyet? – előrehajolt és kezét megemelte.
– Erzsi néni nem az anyám! – mondta a kisfiú elcsukló hangon.
Az apja most hátulról akarta megütni. A gyerek elrántotta fejét az ütés elől, de ezzel a mozdulattal feldöntötte a bögrét, ami leesett az asztalról, és nagyot csattanva széttörött a fekete-fehér mintás konyhakövön. A kidőlt kávé lassan csöpögött a kőpadlóra és a fiú ruhájára. Bözsi néni, a tűzhelytől elfordulva csendesen megszólalt.
– Erzsikém, tudod, hogy nálunk nem szokás verni a gyereket. Ez nem vezet semmire.
– Anyukám, ne szólj bele –, szólalt meg az asszonyka. – Ez a mi dolgunk Kálmánnal meg a gyerekkel.
Az asszony elhallgatott és visszafordult a tűzhelyhez. Elkönnyesedett szemmel kavargatta tovább az ételt. A férfi, egyetértését erősítve, megfogta felesége kezét. A kisfiú lehajtott fejjel figyelte, hogyan terül szét nadrágján a tejeskávé meleg foltja. Az apa folytatta:
– Szép kis szentesténk lesz miattad, de majd megnézheted, mit találsz a fa alatt! Az ebéd – híg kelkáposzta főzelék, tűzhelyen pirított kenyérrel – után hamar eltelt a rövid decemberi délután. A felnőttek jöttek-mentek, a gyerek a konyha udvar felé eső sarkában üres gyufás dobozokból vonatot épített. Senki nem szólt hozzá, így ő sem szólt senkihez. A magával hozott cérnatartó gurigákból kereket is tett alájuk. Cérnával felkötözte a kis skatulyákra a spulnit – ahogyan a dédmama hívta otthon –, és örömmel tologatta a „szerelvényt”, amelyben apró széndarabokat, faforgácsot „szállított” a kis sámlitól a hokedliig és vissza. Közben voltak „hegyek” – szék- és hokedlilábak –, sőt egy „híd” is, gyújtósokból.
A „híd” alatt – szeretett folyója – a Duna folyt.
Lassan beesteledett. A tűzhely felől egyre finomabb illatok töltötték meg a konyhát.
Készült, a szerény, de mégis ünnepi vacsora: halászlé és mákosguba. Azután megszólalt egy kis fémcsengő, és ott álltak a nagyobbik szobában a feldíszített, gyertyákkal kivilágított fenyő előtt és énekelték a „Mennyből az angyalt”. A gyertyáktól fényes karácsonyfa ugyanúgy tetszett a kisfiúnak, mint „otthon”, apja szüleinél a színes fényfüzérrel díszített. Eljött az ajándékozás pillanata. A fa alatt – amint már az ének alatt megfigyelte – nem látott semmit.
„Nézd meg jobban!” – hallotta az apja hangját. Felnézett és meglátta, amire apja célzott. A széttörött bögre csorba darabja ott lógott „díszként” a fülénél fogva a fára kötve. „Engedetlen gyereknek nem hoz a Jézuska ajándékot.” Kitört belőle a sírás, és még akkor is könnyeit nyelte, amikor végül megkapta az igazi ajándékot, aminek nem is tudott igazán örülni.
Éjjel az új helyen, és a nehéz, nyomasztó nap után rosszul, nyugtalanul aludt, sokat forgolódott. Álmában aztán újra, ott állt őszinte szívvel a karácsonyfa előtt, csodálta a gyertyák fénylő lobogásában csillogó díszeket. Békesség töltötte el. Akkor meglátta, hogy két angyal is áll a sarokban. A szőke angyal felemelte kezét, és a díszes fenyő lassan megmozdult, egyszerűen kézen fogta a gyermeket, aztán már ott mentek hazafelé a Kis-Dunapart havas sétányán a méltóságteljes platánok védelmében. A folyó mellékága lassú folyással haladt el a város mellett – az éjszaka sötétjében mindenféle alakú fehér kis szigeteket – jégtáblákat sodorva magával. A város felől harangszó hallatszott, és embereket látott, akik az éjféli misére mentek. Felnézett a karácsonyfára, most nem volt rajta a törött bögre, csak néhány dísz meg szaloncukor, és a csúcsán az aranyosan fénylő csillag különösen ragyogott. A színes gömbök, aranyozott diók és almák között úgy égtek nyugodtan a gyertyák, mintha nem is az utcán járnának. A hó ropogását is hallotta lépteik alatt. A díszes,
fénylő fa egyszerre megállt és felé fordult: „Bátornak kell lenned – hallotta a karácsonyfa hangját – és elszántnak. Légy erős és merész.” Elengedte a kezét, és a kisfiú határozott léptekkel elindult a hóval díszített platánok alatt hazafelé.
Hirtelen felébredt. A szobában sötét volt. A házban csönd, még mindenki aludt. Bözsi néni még egy kicsit hortyogott is. Apjáék a másik szobában aludtak. Eszébe ötlött az álom, és megértette az üzenetét. Az este a székre rakott ruháiból most csak a nadrágját és pulóverjét vette fel fürgén a pizsamára. Kitapogatta a sötétben a szék alá tett magasszárú, fűzős cipőjét és gyorsan, zokni nélkül belebújt. Óvatosan lépkedve kiment a konyhába, itt már egy kicsit világosabb volt. Az udvarra néző konyhaajtó csipkefüggönyös üvegén is átderengett valami, a vaskos téglakerítés fölé emelkedő utcai lámpa fényéből. Vigyázva a sámlira állt és levette kabátját a fogasról. A kabát ujjában benne volt sálja meg kötött, meleg sapkája. Így tanította nagyapja. Gyorsan felöltözött. Sikerült az ajtót a kulccsal zajtalanul kinyitni, majd finoman be is tenni maga után. Lopódzva ment végig az udvaron. Váratlanul úgy érezte, hogy nézi valaki. Félelmében összeszorult a gyomra. A nagykapu tetején egy macska ült és őt figyelte. Eloíz intésére, a szomszédék kíváncsi kandúrja, nagyot fújtatva leugrott a kerítésről. Azért – még kicsit remegő kézzel –, de kinyitotta a bejárati kaput, a kulcsot a zárban hagyta, aztán óvatosan becsukta, és futott a sarok felé, hogy gyorsan eltűnjön szem elől. A halványan pislákoló utcalámpák fénykörében hol eltűnt, hol meg felbukkant gyorsan távolodó alakja. Az egyik kapu mögül vadul megugatta egy kutya a kétségbeesetten rohanó fiút, aki nem állt meg ijedtében sem, igyekezett tovább.
Nem azt az útvonalat választotta, amerről az apjával jöttek tegnap, hanem a néptelen utcán, a karácsonyfa által mutatott irányban szedte a lábát amennyire csak bírta. Megint harangoztak, mint álmában. Hat óra volt, decemberi sötét reggel. Megállt egy pillanatra, mert a bakancs – zokni nélkül – kezdte törni a lábát, de haladni kellett tovább. Az ünnep hajnalán lassan ébredezett a város, mert jólesett végre mindenkinek – egy kis időre legalább – csendben, békességben pihenni. A rendőrök és a városka egyetlen taxisa nem a Duna partján jártak, szerencsére. Iparkodott haza amilyen gyorsan tudott. Apja erőszakossága helyett egyszerűen csak jó szóra és simogatásra vágyott, hogy érezhesse, őt is szereti valaki.
Dörömbölésére nagyapja meghökkenve nyitotta ki az udvari kaput.
– Hát, te fiam, hogyan kerülsz ide ilyenkor? – kérdezte csodálkozva a nagypapa, és a háta mögé nézett, mintha várna még valakit. A kisfiú megkönnyebbülten lépett be a szűk, de ismerős udvarba. Aztán, benn a konyhában, a jó meleget árasztó tűzhely mellé húzódva, elmondott mindent részletesen a bólintó anygyalról, az utcán kapott pofonról, az összetört bögréig, amelyből végül dísz lett a karácsonyfán. Öregapja egyre komorabb arccal hallgatta történetét. Az angyalok is oda húzódtak a tűzhely mellé, mintha fáznának. Mire a gyerek elmondott mindent, feldúltan és a sietségtől kipirulva, megérkezett apja is. Nagyapja felküldte unokáját a recsegő falépcsőn az emeletre, öreganyjához a nagyágyba.
– Eredj kis unokám! – mondta neki. – Vetkőzz le, és bújj be az ágyamba. Nagyanyád örülni fog neked, úgyis téged emlegetett egész este. Ez volt az első karácsonyunk nélküled. Még meleg a szamárfészek. – tette hozzá mosolyogva. A gyerek boldogan szaladt föl az ócska falépcsőn.
Az öreg komor arccal fia felé fordult: – Ülj le, beszédem van veled!
Többé nem került szóba, hogy az apjáékhoz költözzön.

Pap Nélkül

Pap nélkül

Mikor a fogság után először vett fel civil ruhát, furcsán érezte magát. Mintha a katonaruha határozott lelki és testi tartást adott volna, ami most elveszett. Olyan idegenül mozgott benne, mint visszakapott életében.
Hamar kiderült, hogy a családjától távol töltött évek nem pótolhatók. Asszonyának, és a gyerekeknek saját emlékei voltak a háborúról, hasonlóan fájdalmasak, de ha felidézték külön nyelvet beszéltek, amit magyarázni kellett a másiknak. Érzékenységük megkérgesedett, vagy sebezhetőbb lett, és ezek a pontok ritkán találkoztak az övével.
Asszonya törékeny báját, melyre sóvár vágyakozással gondolt a fogság idején, elfedték a szükségszerűen megjelent új tulajdonságok, határozott lett, kemény, olyan, aki megáll a saját lábán. Magának sem merte bevallani, elvesztek a régi ízek, a meghitt mozdulatok, a szavak, melyek azonnal elértek a másikhoz. Szerelmes városa, a szétlőtt Budapest is, ismeretlen arcát mutatta.

Újra jártak a vonatok, elindult Gyálra a szüleihez, remélte, ott felleli azt a valamit, aminek nem tudott, vagy nem mert nevet adni, de hiányzott az életéből.
Az utazás még a háborús időket jelezte, marhavagonok helyettesítették a vasúti kocsikat. Először a falócára telepedett, de ahogy elhagyták Pestet, leült a kocsi padlójára, és a nyitott ajtón kilógatta a lábait. Megtehette, egyedül volt a vagonban, a nyári meleget kellemesen enyhítette az arcába csapódó légvonat.
Hazamegy. Az otthont most újra a régen elhagyott szülői ház jelentette, a barátságos, kis tanya, ahol reményei szerint senki és semmi nem változott. Szájában összefutott a nyál, most érik a málna. Eszébe jutott, hogy fiatal fiúként, milyen kétségbeesett erőfeszítéssel igyekezett lerázni cipőjéről a tanyavilág porát. Öten voltak testvérek, de egyedül ő dédelgetett nagyratörő álmokat. Tanulni akart, messzebb látni az ekeszarvánál. Nem értette a szüleit, hogy képesek egész életüket három hold földre korlátozni.
Pestre szökött, dolgozott, képezte magát, kertész lett, nyelvet tanult, Adyt olvasott, és maga is írni kezdett. Versei legalább olyan fontosak voltak, mint felfelé ívelő karrierje.

Mikor megtalálta a szerelem, nem érte be akárkivel, a feltörekvő, falusi fiú, nem a saját környezetéből akart virágot szakítani. A lány, akire vágyott, egy polgári család egyetlen lánya, rózsa az ibolyák között. Megjelenése, úri modora, szépsége, illata, elvarázsolta. Sok szerelmes, könyörgő verset írt hozzá, míg elnyerte a szívét.
Mikor először vitte le Gyálra, félt, hogy anyja, az egyszerű parasztasszony, és az elkényeztetett úrilány nem találja meg a közös hangot. Félelme alaptalan volt, anyja érdes keze olyan simogatóan nyúlt a finom archoz, ami megérintette a lányt, ráhajolt és megcsókolta.
Akkor úgy szerette, hogy mindent megtett volna érte.
Margit, csak arra kérte, ne térdnadrágban jöjjön, ha megkéri a kezét. A fiúban a figyelmeztetésre feltámadt a gőg, a leánykérés bricseszben zajlott.
Megszülettek a gyerekek, a sírós, kis Jóska, a mindig nevető Zsuzsi, és az egyik rövid, háborús eltávozásnak a gyümölcse, Zolika. Őt ismerte a legkevésbé, be nem vallott gyanakvással kutatta vonásait, de a kisfiú arcában saját kék szemei világítottak.

Megérkezett, nagyot nyújtózott, kicsit elgémberedett. Elindult azon a három kilométeres úton, ami a tanyájukig vezetett. Sokszor megtette ezt az utat gyerekként, a nyakában lógó tarisznyával, amiben a könyvei voltak. Élvezte a csendes bandukolást, közben szeme beitta a táj békés szépségét. Úgy látszik, ezt a vidéket megkímélte a háború. A búza már szépen szemesedett, hiába, a parasztember tért magához először a sokkból. Ott nyújtózkodott a kopott kis híd is, ami pontosan megfelezte az utat. Alatta egy nevenincs patak folydogált, csak az alján csillogott némi víz. Megszaporázta lépteit, messziről már zöldellt a kiserdő, amin ha keresztülvág, már látja a házat.
Ott fehérlett a tűző napon, ahogy elképzelte. A földes úton időnként megbicsaklott a lába a szekerek hagyta vályúban. A veteményes vidáman sárgállott a tökvirágtól,
tele terméssel, apró zöldekkel, hamvas főznivalókkal, sárga, elöregedett példányokkal. Furcsállta kicsit, anyja beosztó, jó háziasszony, nála nem ment pocsékba semmi. Az udvaron pár tyúk kárált, de a szüleit nem látta sehol. Lehajtott fejjel lépett be az ajtón. A konyha üres volt, talán a földeken vannak, kifordult, hogy megkeresse őket. A málnás felől édes illat csapta meg, mentében lecsípett egy szemet. Puha, túlérett. Megállt, nézte a bokrokat, ezt nem szedi le senki?
Elnézett a kukoricás felé, meglátta anyját, fakó, kék szoknyáját, ősz haját, háttal állt.
- Anya! – kiáltotta. Anyja megfordult, arcát mély árkok szabták át, haja, mely emlékei szerint mindig szoros kontyban ült a tarkóján, most egy hevenyészett copfban lógott a hátára. Sötét szemei felcsillantak.
- Jöjjön Kedves, segítsen! Hiába hívom őket. - mutatott széles, szívélyes mozdulattal maga elé – nem akarnak bejönni a házba.
Körülnézett, hogy kikről beszél, de csak a kukoricák álltak feszes vigyázban közel és távol.
- Anya, itt senki sincs.
- Dehogy nincs – méltatlankodott. – ez a szegény asszony a gyerekekkel. Lebombázták a házukat.
A férfi szíve felé rémület kúszott. A rögbarna szemek idegenül néztek rá, azt a pillantást, amiért vonatra ült, nem találta bennük. Átkarolta anyja vállát, és gyengéd erőszakkal terelni kezdte a ház felé.
– Anya, Józsi vagyok. – próbálkozott. Anyja mintha elfeledkezett volna a családról, engedelmesen elindult mellette.
– Apa hol van?
Anyja megrezzent, mikor a ház közelébe értek, hirtelen kibújt a karjai közül, és elindult sietősen a ház mögé. Nehéz szívvel ballagott utána. A ház árnyékában szabálytalan, virágokkal borított, kis hantot talált, rajta egyszerű fejfa, egy bádog lapocska,
amit anyja szoknyája csücskével kitartóan fényesíteni kezdett.
Nem volt szükség arra, hogy lássa a feliratot, tudta, apja nyugszik ott.
Vajon mi történhetett?
Nem tudott gondolkozni, teljesen megbénította, hogy annyira más fogadta, mint amit remélt. Anyja közben abbahagyta a tisztogatást, a sír végében leült a sarkára, azt hitte imádkozni fog. A teste, előre, hátra hajladozott, közben motyogott. Közel hajolt, de csak két, állandóan visszatérő szót tudott elkapni: pap nélkül, pap nélkül.
Aztán furcsa, vinnyogó hangon sírni kezdett. Hozzálépett, hogy megnyugtassa, de a háta mögül érkező hang megállította.
– Hagyd! - a szomszéd tanya gazdája intett neki.
- Örülök, hogy látlak Józsi – nyújtotta a kezét – ilyenkor hagyni kell, amíg megnyugszik.
- Mi történt velük? Itt még harcok sem voltak.
- Nem voltak harcok, nem voltak katonák sem, csak a repülők húztak el felettünk, de nem bombáztak. Apád mindig kiszaladt, mikor meghallotta a gépek zúgásá, hiába könyörgött anyád. Szerette nézni őket. Egyik nap a pilóta észrevette a bámészkodót, alacsonyra ereszkedett, és tüzet nyitott. Mire anyád kiszaladt már nem élt.
Egyedül temette el. Az volt a legszörnyűbb, hogy úgy kellett elkaparnia, mint egy kutyát, pap nélkül.
Eleinte nem vettem észre rajta semmit, keményen dolgozott. Közben beteg lettem, két hétig nyomtam az ágyat, mikor újra benéztem hozzá már nem ismert meg. Gyakran átjövök, segítek, néha egészen jól van, dolgozik a kertben, de a termés ott rohad leszedetlenül.
Az asszony küld velem ebédet, néha megeszi, máskor a kukoricásban találom meg napok múlva.
- Van a faluban pap? – kérdezte izgatottan, alig figyelve az utolsó mondatokra.
A szomszéd csak megvonta a vállát majd hirtelen megértette szándékát.
– Azonnal befogok, gyere!
A pap rendes ember volt, felült velük a szekérre, szótlanul kizörögtek a tanyára. Anyja még mindig a sír mellett kuporgott. Felsegítette. A pap elvégezte a szertartást, egyszerű szavakkal búcsúztatta el apját, és megszentelte a sírt.
A férfi a ház falát támasztotta, elcsendesedett, gyerekként figyelő anyját nézte.
Mikor egyedül maradtak, kiültek a ház elé. Beszélt neki az unokákról, különösen a legkisebbről, akit még nem is látott.
Teliholdas, csillagos este volt, az éjszakára készülődő természet halk neszeivel, távoli kutyaugatással. A férfi szívébe elégedettség költözött, mint egy jól végzett munka után.
Anyja közelsége békességet adott, mikor az ismerős kéz rásimult az övére, boldogságot is.
- Hova valósi Kedves? – fordult hozzá barátságosan, arca a holdfényben szívfájdítóan idegen volt.
Nem tudott azonnal felelni. Mikor összeszedte magát, és az elfojtott sírástól ziháló mellkasa elcsendesedett, annyit mondott rekedten, azt is inkább magának:
- Nem vagyok otthon a világban.

A hatalom igazsága

A hatalom igazsága

A negyedik turnus végén jártak. Az első két hét a drogok elleni küzdelemről szólt, a harmadik a határok virtualizálásáról, ez pedig a fővédnök országgyűlési képviselő körzetéről. Onnan toboroztak a hajdani, lepukkadt úttörőtáborba huszonnégy kamaszt, akik (meg a rokonaik, barátaik) majd rá szavazhatnak.
Az ötfős stábból hárman maradtak erre az utolsó megpróbáltatásra. Ugyanazt a tréninget nyomták, mint az első két hétben, de tized akkora lelkesedéssel. Már csak a pénz motiválta őket, meg a tudat, hogy ha vége, mehetnek haza.
Az utolsó estén mindegyik turnus műsort adott a falu kultúrházában. Csoportonként. A tucatnyi helybéli évek óta eljöttek, és lelkesen tapsoltak, akármilyen csapnivaló is volt a produkció.
A táborzárás előtti napon – mivel a gyerekek is érezték a vezetők fáradt kedvetlenségét –, már senki sem akart dolgozni. A három csoportból kettő kirándulni akart ebéd után, egy meg az esti előadásra próbálni, mert valami egészen különlegeset találtak ki.
A vezető vállalta, hogy elmegy a túrázókkal, nyolcan pedig bevonultak az egyik fahodály pingpongtermébe. Elvileg ketten vigyáztak rájuk. A szobájukból.
A képviselő kedvese koradélután ébredt. Fájt a feje, nem volt jó a tokaji, amivel a közeli városka vezetői itatták őket. Halkan felöltözött, és ment, kiszellőztetni a fejét.
A tábor két renitense éppen a pingpongszoba ablakában dohányzott. Az elkapatott egyke szépfiú, akinek volt némi drogos múltja és a nagyszájú, önérzetes, örökbe fogadott lány. A képviselő kedvese nem szólt rájuk, de amikor visszatért a szállására, előadta ébredező párjának a látottakat. A képviselő felpaprikázódott, és kisietett rendet teremteni.
A fiút nem rázta meg, hogy társai előtt kiabálnak vele. A képviselő a család barátja volt, ráadásul az anyja is így szokott vele ordítozni a nagy kibékülések előtt.
A lány azonban, amint a képviselő eltávozott, meg akarta mutatni, hogy ő nagyon laza, nem törődik az ilyesmivel, rávetette magát a pingpongasztalra, végigcsúszott rajta, és lepottyant a másik oldalán. A fejére.
Autón bevitték a kórházba, ahol ott tartották megfigyelésre.
A kirándulók vacsora előtt tértek vissza. A táborvezetőnek a hírtől elment az étvágya, elsétált a falu végébe, ahol pár évvel korábban talált egy obszidián nyílhegyet. Leült a kedvesen csörgedező forrás mellett padra. Két nappal korábban ugyanitt beszélgettek a képviselővel.
- Ez a nép még nem érett meg a demokráciára. Nézd meg, hogy ’48-ban hányan csinálták a forradalmat Pesten. Mindnek tudjuk a nevét. Egy asztaltársaság. És ’56-ban? Pár ezren a tízmillióból. A többi kivárt, vagy nem törődött az egésszel. Nézd meg az embereket ebben a faluban! Elvannak a kis mindennapi gondjaikkal, és ha nincs valaki, aki megmondja nekik, hogy mi van és mit kell tenni, összevissza megy minden. De ezeknek a szerencséjére itt vagyok én. Harminc kilométeres körzetben, ha azt mondják, „képviselő úr”, mindenki rám gondol, nem a saját képviselőjére, aki négyévente jelenik meg köztük. Mert itt én vagyok a „pater familias”, a nagycsalád vezére. Aki gondolkodik helyettük azokról a dolgokról, amikhez ők nem értenek. És tudod, mi az érdekes? Nekem akkor is igazam van, ha nincs igazam. Mert ha nem így lenne, kitörne az anarchia.
„Most szégyenkezik, mert nem volt igaza, azért bujkál előlem”, gondolta a táborvezető. „Szembesült az elveivel.”
A képviselő akkor csapódott melléje, amikor a három felnőtt és huszonhárom gyerek némán ballagott a kultúrház felé.
- Megmondtam neked, hogy ez a kislány nem való közösségbe – kezdte. – Destruktív, hisztériás, antiszociális.
- Arra szerveztük a tábort, hogy a résztvevők megtanulják kezelni ezeket.
- A majmot sem tudod megtanítani sakkozni. Úgy beszélsz, mintha el akarnád hárítani magadtól a felelősséget.
- Milyen felelősséget? Mit hibáztam, mit csináltam rosszul?
- Ezt a gyereket nem lett volna szabad felügyelet nélkül hagyni.
- Itt volt két kolléga, meg ti.
- Mindnyájunknak dolga volt. De ha szóltál volna…
- Tudtad, hogy elmegyünk. Mellesleg négy felnőtt volt a táborban nyolc gyerekhez. Én meg tizenhattal egyedül – emelte fel a hangját a táborvezető.
- Velem ne üvöltözz, én sem kiabálok veled, pedig te megérdemelnéd. Elég komoly jellemhiba, hogy nem vagy hajlandó beismerni a hibádat.
- Mit? A hibámat?
- Igen, itt te vagy a táborvezető, ha villám csap egy gyerekbe, az is a te felelősséged, még akkor is, ha a csukott ablakon keresztül vágott be. Annak, hogy főnök vagy, nem csak előnyei vannak.
- Talán nem ártott volna előre közölni, hogy a táborvezető azért is felelős, ha egy másik felnőtt leüvölti egy instabil kamaszlány fejét, aki emiatt összetöri magát. De ilyen feltételekkel nem kell a táborvezetés!
Ezzel meggyorsította a lépteit, otthagyta a képviselőt.
A műsor pocsék volt. Az első csapat a trénereket és a képviselőt figurázta ki. A történetnek nem volt csattanója, zavart egymásra pillantgatással ért véget.
A második csoport a tábor jópofizó bohócára alapozta előadását, de szárnyaszegett volt az egész, szinte látható volt a megkönnyebbülés, amikor levonultak a színpadról.
A táborvezető gyerekei maradtak a végére.
- Egy társunk, akit nagyon szeretünk, megsérült, kórházban van, azt sem tudjuk, hogy él-e – suttogta az egyik lány. A hét fiatal ezután összekapaszkodott, és némán állt egy végtelennek tűnő percig.
A következő nyáron a tábort a képviselő húszéves nevelt fia vezette. Aztán senki, több tábor nem volt.

Tollak

Tollak

Egy fekete, egy fehér.
Egy fekete, egy fehér.
A tollak puha kupacokban hevertek az angyal lába előtt.
Egy fehér – jó vagyok. Egy fekete – rossz vagyok.
Lehet egy angyal egyáltalán rossz? És ha igen, ki szerint az?
Eszébe jutott egy kisfiú, akit az ünnepekkor látott. Sírva kiabálta az asztalnál, hogy nem szeretne enni a mákos bejgliből, mert az rossz! A szülei pedig értetlenül hallgatták, próbálták megérteni, de képtelen voltak rá, hiszen a mákos bejgli jó!
Egy fekete, egy fehér.
A toll-halmok egyre magasabbak lettek, az angyal szárnyai pedig egyre csupaszabbak. Már látszott a fehér, nem evilági bőr. Tudta, hogy képtelen lesz addig újra repülni, míg a tollai vissza nem nőnek, már ha egyáltalán visszanőhetnek az angyaltollak. Hiszen ezt még soha, senki nem próbálta ki korábban. De neki ezt muszáj volt tudnia.
Mert csak neki voltak fekete-fehér szárnyai.
Csak ő nem tudta magáról eldönteni, jó-e, vagy rossz.
Felsejlett előtte két édesanya képe, akiket egy kávézóban hallgatott végig. Az egyikük hosszan magyarázta, hogy ő mindent megenged a kamaszgyerekének, hagyja, hogy kipróbálja a cigarettát, megkínálja sörrel, és normális keretek között elengedi szórakozni a barátaival. Hogy tapasztaljon. Hogy a saját bőrén tapasztaljon, a saját szemével lásson, és ezeket a tapasztalatokat megbeszélhesse vele, az édesanyjával. A másikuk döbbenten hallgatta, és válaszként annyit mondott: rossz anya vagy. És jó anya vagyok, mert én óvom a gyermekemet.
Egy fekete, egy fehér.
A tollkupacokba néha belekapott a szél, ilyenkor úgy tűnt, mintha egy óriási álomfogó táncolt volna az angyal körül. A szárnyai már nem hasonlítottak egy angyal szárnyaira, inkább egy csupasz denevérére. Nem volt szép látvány. Visszataszító volt. Ha bárki meglátta volna, a megtestesült ördögöt látta volna benne, úgy festett, mint akinek hatalmas karmok nőttek ki a hátából. Az angyal ijesztő volt.
Mielőtt hátranyúlt, hogy az utolsó, mindent eldöntő tollat is kihúzza a szárnyából, eszébe jutott a két orvos, aki az ügyeletben az eutanáziáról vitázott.
– Nincs jogunk kioltani senki életét! Nem vagyunk mi Istenek! Az eutanázia elfogadhatatlan és rossz!
– Öt hónapja nézem a saját gyermekemet, aki a fájdalomtól eltorzult arccal fetreng egy kórházi ágyban, és tudom, TUDOM, hogy soha nem fog meggyógyulni! Bár azt mondanák az emberek, hogy az eutanázia jó!
Hangjuk visszhangot vert a kórház fehérre meszelt falai között.
Nehezen engedett a bőr, reccsenve szakadt ki belőle az utolsó toll.
Jó, vagy rossz?
Az angyal ott állt, megcsonkítva, körülötte táncolt a fekete-fehér álomfogó, ujjai között egy szürke toll pihent.

Örökség

Örökség


Most már megmondhatom, nem véletlenül ültem ide maga mellé. Mégiscsak gyorsabban megy az idő, ha az ember diskurál, amíg a vonatra vár. Meg aztán meg is dobban a szívem, amikor láttam, hogy magyar újságot olvas. Mert ki tudja, mikor beszélhetek valakivel magyarul, és beszélhetek-e egyáltalán. Az én koromban már semmiben sem lehet biztos az ember. Hatvan múltam áprilisban. Hogy kevesebbnek látszom? Ugyan, ne udvariaskodjon! Aki negyven évet lehúz a szénbányában, azzal nem kell, mert még azt hiszi, gúnyolódnak.
Márpedig én annyit húztam le, onnan is mentem nyugdíjba, egy donbászi szénbányából. Pedig valamikor azt sem tudtam, hogy eszik a szenet, vagy isszák, mert itt születtem én, Ungvár mellett, kérem. Az apám paraszt volt, annak is a szegényebbjéből. Kenyérre sem tellett, nem hogy szénre. Ha fáztunk, kimentünk az erdőre gallyat szedni, ha nem volt, fűtöttünk szalmával. De tavaszra elfogyott a szalma is.
Amikor jött a front, apámat behívták. Akkor éheztünk csak igazán. Hatan voltunk testvérek, abból csak ketten, a bátyám meg én bírtuk el, úgy ahogy, a kaszát.
Ha untatom, vagy inkább újságot olvasna, csak nyugodtan szakítson félbe, igazán nem szeretnék a terhére lenni. Tényleg szívesen hallgatja? Na jó, akkor mondom tovább. Van még időnk bőven.
Szóval, olyan tizenhatéves-forma legényke lehettem. Már szeretőm is volt, Egri Piroska. Szegény lány, az apja ottmaradt a Don-kanyarnál. Akkoriban megszaporodott az orosz katonaság a faluban. Mi nem sokat törődtünk velük. Egy reggel aztán kihirdették, hogy másnap minden férfiembernek, aki betöltötte a 16 évet, háromnapi közmunkára kell menni Szolyvára. Anyám egy kendőbe összepakolt a bátyámnak meg nekem egy kis kenyeret meg a maradék szalonnát, hogy már éhen ne vesszünk.
Estefelé átjött az öreg Dudás Feri bácsi, aki régi kommunista hírében állt, no meg oroszul is tudott, még az első háborúból. Azt mondja az anyámnak, jól öleld meg ezeket a fiúkat, Margit, mert egyhamar nem látod őket viszont. Én éppen Piroskához készültem, de erre már visszafordultam az ajtóból.
-- Jaj, Ferenc, csináljon már valamit – rimánkodott neki anyám. – Maga érti a nyelvüket, meg ismeri is őket.
-- Hát, hiszen beszélhetek éppen velük -.- sóhajtott egy idő múlva az öreg. – beszélni beszélhetek, nem kerül semmibe, de alig hiszem, hogy sok foganatja lesz.
Beletelt egy jó óra, mire visszajött. Anyám könnyes szemmel tett-vett a házban, mi a bátyámmal, mint két riadt veréb ültünk a kemencepadkán. Az öreg belépett az ajtón, nagy komótosan leereszkedett a törött lábú székre, aztán akkurátusan megtömte a pipáját.
-- No, beszéltem a parancsnokkal -- szólalt meg végre. – Talán tehet valamit. Talán… De ára lenne.
És mondott egy összeget. Egy hatalmas összeget. Talán az egész faluban nincs annyi pénz. Tanácstalanul néztem anyámra. Az arca, a tekintete kemény volt, mindenre elszánt.
-- Átmegyek Zsigáékhoz – mondta, miközben vállára terítette nagy fekete kendőjét. Zsiga bátyámmal, a testvérével akkor már évek óta nem beszélt. Lenéztek minket, mert szegények voltunk, ők meg jól megszedték magukat a háború alatt.
Amikor hazajött, azonnal láttuk rajta, hogy valami nincs rendjén. Egy darabig sugdolóztak apámmal a pitvarban, aztán ránk szólt, menjünk már udvarolni, nem illik búcsú nélkül itt hagyni a szeretőnket. No, hiszen keserves egy búcsú volt. Piroska szegény szipogott a vállamon, én meg azt sem tudtam, mit mondhatnék neki.
Anyám már a kapuban várt.
-- Gyere, fiam, beszélgessünk – fogta meg a karomat, s hangja olyan tompán kondult a félhomályban, hogy a hátamon végigfutott a hideg.
Leültünk a kislócára. A szomszédban felüvöltöttek a kutyák.
-- Zsiga bátyád adott pénzt – szólalt meg. – De nem elég. Kettőtökért nem elég…
Kivert a hideg veríték.
-- Jó fiam voltál mindig, engedelmes -- folytatta. – Várunk majd haza nagyon. Lehet, hogy mégiscsak három nap lesz az egész. Talán Dudás hazudott.
A torkomban vert a szívem. Szóval, mégis menni kell. Szóval, csak nekem kell menni.
-- Most mit hallgatsz! – ordított vagy inkább jajdult fel anyám. – Hát nem érted? Sanyinak itthon kell maradni. Jövőre elveszi Erzsit. Nagygazdák. Fődjük van, tehenük, meg fogatuk is. Mindenkinek könnyebb lesz.
Szolyván tényleg csak három napig voltunk. Aztán vagonba raktak minket és mentünk tovább Donbászra. A bányában combig érő vízben dolgoztunk. Elmondani azt nem lehet. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem jövök haza. Ha nekik többet ér a föld, a tehén, a fogat, akkor minek jöjjek!
Úgy látszik, késik ez a vonat. Maga sem siet? Jó, akkor folytatom.
Szóval, nem volt embernek való hely a bánya, pedig még lányok, asszonyok is dolgoztak ott, főleg a válogatóban. Szegények, még nálunk is nehezebben bírták. Ők helybéliek voltak, mondhatnám, szabadok. Megyek egyszer, hát látom, hogy egy vékonyka lány ott küszködik a csillével. Megsajnáltam, segítettem neki. Amikor lemosta az arcáról a szénport, akkor láttam, milyen szép. Ő lett a feleségem, még azon a nyáron összeházasodtunk. Rendes asszony volt, két éve temettem el szegényt.
Lassan elfogytak mellőlem a magyarok. Mindig abban reménykedtem, hogy lesz majd egy fiam, megtanítom magyarul, és vele majd beszélhetek. De nem született gyerekünk. Vettem egy rádiót, néha hallgattam a magyar adást, de szólni nem volt kihez. Dolgoztam a bányában, lakást kaptam, sőt, még kitüntetést is.
Lehet vagy tíz éve, hogy magyarországi delegáció jött hozzánk. Máig sem tudom, hogy valóban tolmács kellett, vagy csak büszkélkedni akartak velem, de behívattak az igazgatóhoz. Hárman ültek a hosszú asztal mellett, bemutatkoztak. Én is nyújtottam a kezem, de csak erőlködtem, dadogtam, nem jött a nyelvemre a magyar szó. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Az igazgató csalódottan nézett rám, én meg gyorsan elköszöntem tőlük.
Aznap szavamat sem lehetett venni. Az asszony ijedten járt körülöttem, azt hitte, beteg vagyok, orvost is akart hívni, de ezen nem segít az orvos. No, Kota Jóska, gondoltam magamban, hát idáig jutottál. Az ízes szó volt az egyetlen jussod az édesanyádtól, azt is veszni hagytad! A papírok szerint talán az egész városban te vagy az egyetlen magyar, te meg mindenkit becsapsz, még magadat is.
Törtem a fejem, mit lehetne tenni. Amikor nyugdíjba mentem, elhatároztam, mielőtt meghalok, még hazajövök egyszer. Ennyi év alatt az ember a legnagyobb haragot is elfelejti, meg aztán, mióta egyedül maradtam, valahogy nagyon visszavágytam.
Ami igaz, igaz, rettenetesen izgultam. Százszor is elképzeltem, hogyan fogadnak majd, számba vettem, ki élhet még az enyémek közül. Amikor leszálltam a buszról, Piroskával találkoztam. Teljesen ősz, nagymama már régen, de én azonnal megismertem. Mire hazaértem, a falusi hírharangok, ahogy az lenni szokott, már tudatták a nagy újságot. Szép, emeletes ház áll a portánkon, de megvan a régi is. A bátyám feleségestül, lányostul a kapuban várt. Tudja Isten, mikor sírtam utoljára, de most könny szökött a szemembe, ahogy megöleltem őket.
Bementünk a nyári konyhába, éppen ebédeltek, asztalhoz ültettek. De a szó valahogy nehezen indult, meg olyan idegenül, bizalmatlanul méregettek.
-- Hát édesanyámék hol vannak? – kérdeztem tétován, mert magam is féltem a választól.
-- Csak ne tegyél úgy, mintha semmiről sem tudnál! – fortyant fel Erzsi. – Apádat öt éve, anyádat a tavaszon temettük el. Nem véletlenül jutottunk most az eszedbe! De ha az örökségért jöttél, hiába jöttél, azt mondhatom. Neked innen nem jár semmi!
-- No, no, Erzsi – próbálta csitítgatni a bátyám, de neki sem volt hozzám egy kedves szava.
Ott ültem leforrázva a nagy tányér habartpaszuly fölött, melynek illatát negyven évig hiába álmodtam vissza. Felálltam, elindultam a kiskapu felé. Sándor egy tétova mozdulattal marasztalni próbált, de a keze megállt a levegőben.
Kimentem a temetőbe, mezei virágból csokrot szedtem, azt tettem az öregek sírjára. Aztán az első busszal visszajöttem a városba.
Na, éppen ideje volt befejezni a mondókámat: Megyek, mert bejött a vonat. Erre a papírra felírom a címemet. Ha véletlenül arra jár, el ne felejtsen felkeresni. Akkor majd minden fordítva lesz: maga beszél, én meg hallgatok. Legalább elmeséli, mi újság van itthon.

Égi jel

Égi Jel


Loki úr újra terepen volt, és megint akarata ellenére. Ott állt a hideg őszi szélben egy hajdani kőbányát bámulva. A csüggedés kiült az arcára, de a mellette álló férfit ez nem zavarta. Egyfolytában vigyorgott, mint aki be van nyomva. Ladói Armand. Magas pozícióban lévő építész, de ezt inkább a nagyfőnök melletti kitartása miatt kapta, mint sem érdemei miatt. A projektjei egymás után buktak meg, és a torzók a mai napig ott éktelenkedtek a város több pontján. Legnagyobb kudarca a „Paradicsomkert lakópark” volt. Gyanúsan gyorsan épült fel, és már majdnem készen állt az átadásra, amikor a konkurencia irigységből feljelentést tett és az építészeti felügyelet odaküldött egy ellenőrt. Az épület hemzsegett a hibáktól, így az ellenlábasok gáncsa a paradicsomkert bukásához vezetett. Ladói eltűnt a színpadról, de sajnos nem örökre. Most itt álltak kettesben a hidegben, és ez a korhely nyalonc fejőgépnek akarta használni őt. Összehúzta magán a kabátját, és társához fordult.
- Nézze Ladói úr! Amikor néhány nappal ezelőtt felhívták a figyelmemet magára, arra számítottam, hogy használható elképzelésekkel fog hozzám fordulni. Ehelyett itt álldogálunk egy kőbánya előtt valamire várva – Ladói úr felnevetett, és hátba vágta Loki urat.
- Ezt csak azért mondja fiacskám, mert nem látja maga előtt a lehetőséget. – Loki úr gyilkos pillantással nézett rá.
- Ezt fejtse, ki kérem! – a többit már nem tette hozzá. Nem akart udvariatlan lenni.
- Nos, tudja, vagy nem tudja, a kőbánya mellett egy templom állt. – kezdett bele a másik. Loki úr ezt természetesen tudta. A gyors háttérkutatásból az is kiderült, hogy valaha egy kis falucska is volt a közelben. Az később lakatlanná vált, és távolabb született újjá. Beleolvasott a kérvénybe.
- Ha jól értem, maga fel akar húzni itt egy templomot?
- Igen!
- És ezt pályázati alapból óhajtja megtenni?
- Igen!
- Akkor most halljuk az indoklást! Miért fizessenek magának egy valag pénzt egy templomért, ami egy régi kőfejtő mellé épülne, messze a falutól? Ki fog ide kijárni maga szerint?
- Kit érdekel, hogy azok az ateista bunkók!... – biccentett Ladói a távoli és ellenzéki többségű fali irányába. – Én a hithű zarándokokat akarom kiszolgálni – és ömlött a szájából az álszent himnusz a vallás és testvériség szolgálatáról. Loki urat azonban nem lehetett ilyen könnyen megvezetni. Nagy divat volt mostanság a hit erejével döngetni a mellkast. És aki elég hangosan csinálta, azt a nagyfőnök bőkezűen támogatta. Nem ítélte el partnerét, hisz az ilyenek felfedezéséért fizették.
- Azt ugye tudja, hogy ez az egykori templom sosem volt része a zarándokösvénynek?
- És? Bármikor előkerülhet egy, az ezt igazoló régi dokumentum.
Loki úr ennyiben hagyta. Elköszönt Ladói úrtól, később megírta a jelentést, miközben jókat kacarászott. Nem hitte, hogy ez a flúgos sikerrel járhat, és így legalább nem kell soha többé látnia. Nagyobbat nem is tévedhetett volna. A nagyfőnöknek megtetszett Ladói „keresztyén” lelkülete, és támogatást nyújtott neki, hogy felépítse az új templomot, ami igenis a zarándokúthoz tartozott, legalábbis az előkerült dokumentumok ezt bizonyították. Persze újfent Loki urat küldték a helyszínre, hogy lezsírozza az üzletet. Az új templomot kiegészítették egy kis szállóval és konferenciateremmel is, amit természetesen a nagyfőnök barátai fognak kivitelezni Ladói úr tervei alapján. Nem sokára kezdetét vette az építkezés, ami káoszt hozott a környékre. Mivel az odavezető földút használhatatlan volt, a főútról kellett lehajtót építeni. Ez az út két nagyvárost kötött össze hegyeken keresztül, így a félútpályás lezárás rengeteg bosszúságot okozott az ingázóknak. Ennek levét szegény útmunkások itták meg,. Az építkezést a környéken lakók is megutálták. Minden csárda, panzió és nyaraló parkolójába került legalább egy munkagép, mert nem tudták egy helyen tárolni őket. A csendes völgyet megtöltötte a civilizáció zaja. Loki úr a hírekből értesült az építkezést kísérő balhékról s egy pohár bor mellett jókat derült, amíg meg nem hívták az avatóra. Megint bámulhatta Ladói önelégült hörcsögképét. Úgy gondolta, kibír néhány óra bájcsevejt a vén tökfejjel, de már az érkezés is megrázkódatást okozott számára. Az ominózus objektum parkolója a tervezés alatt többször is helyett cserélt, de az egyik lehetséges helyen meghagyták a bekötő utacskát. Loki úr meggondolatlanul behajtott, majd adott egy cuppanós csókot a kormánykeréknek, ahogy a kocsija orra alászállt az alant elterülő köves placcra. Káromkodva szállt ki a homlokát szorongatva. A semmiből hirtelen Ladói tűnt elő.
- Kedves, hogy eljött, de a parkoló nem itt van!
- Na, nem mondja! Ha bármi….
- Ne aggódjon a verda miatt! Majd ideküldöm az egyik karbantartót a traktorral, az levonatja. Maga inkább jöjjön, és nézze meg, mit alkottam.
Loki úr mogorván követte a másikat, majd kiértek a bokor takarása mögül. A látvány feledtette rosszkedvét. A templom elkészült. Sajnos Ladói visszanyúlt az első sikertelen látványtervhez. Ötvözte a modernizmust a kontárizmussal. Az egész úgy nézett, mint egy vásárcsarnok. Loki gyorsan elkapta épületről a szemét, de a környezet további borzadályos látnivalókat tartogatott neki. Az egykori kőbánya előtere le lett díszkövezve. Ladói úr nyílván nem tudott választani a jobbnál jobb ajánlatok között, így az összes ajánlatott elfogadta, ezért a templom előtti tér tarka színekben pompázott, és a kövek olyan lazán voltak begyágyazva, hogy akár egy kiscica is kikaparhatta volna őket. Végül helyett foglalt a kőből kirakott üléssoron. Most jött el igazán a pokol számára. A feje fölött az autóforgalom dübörgött, a színpadon egy rezes banda nyekergett. Ezt követték a hosszas ünnepi beszédek, végül az épületegyüttest - igencsak savanyú pofával - megáldotta a falu papja. Következett a bejárás. Loki úr tisztán látta, hogy a cél a költségek alacsonyan tartása volt. Olcsó vakolat, olcsó szőnyegek és bútorok, félig befejezett építésterületek, ordító hibák. Természetesen, mint összekötő, ezekre rá is kérdezett, de azt a választ kapta, hogy egy zarándokoknak fenntartott épület, legyen puritán, mert azoknak nem kell a felesleges fényűzés. Végül hat óra múlva véget ért a kínszenvedés, hogy otthon kezdetét vegye az utolsó. Jelentést kellett írnia a nagyfőnök hivatalának. Természetesen nem az igazat: „ez van pajtikáim rossz lóra tettetek”, ezért cifrán hazudott, méltatva Ladói úr képességeit és a beruházás szükségességét. Napokig rosszul aludt. Visszatérő rémálma volt az, hogy tőle fogják visszakövetelni az elpocsékolt pénzeket. Életében először úgy érezte, munkája káros a társadalomra. Lelkinyugalma csak apránként állt helyre, nagyon sokat kellett bámulnia folyószámla kivonatát, amin egy hétszámjegyű összeg szerepelt. Már majdnem elfelejtette Ladói úr létezését, amikor felettese három hónap múlva átküldött neki egy terjedelmes anyagot a közelmúlt eseményeiről. Eleinte minden szépen ment. Jöttek a zarándokok, és a konferenciaterem hemzsegett a lojális jó keresztény emberektől, akiket szintén lojális jó keresztény előadók tömtek tömjénes hazafisággal, de közben a háttérben elkezdődött az „olcsó húsnak híg a leve” szindróma. A költségkímélő magatartás megbosszulta magát. A vakolat pattogzott, penészedett, a berendezések és a bútorok egymás után megadták magukat, és a szolgáltatás is egyre inkább romlott. Az emberek akkor pártoltak el tömegesen, amikor egy zarándokcsoport a gyümölcsleves mellé szalmonellát kapott desszertként. Ezt követte a böjt és a diéta. Természetesen a Nagyfőnök hivatala nem repesett a boldogságtól, és hozzávágott némi támogatást Ladói úrhoz, hogy hozza rendbe a hibákat, de ehelyett az valami egészen mást csinált. Darut bérelt, és szobrot készíttetett. Loki háta megborzongott, megint neki kellett kézbe vennie az ügyet. Másnap újra ott állt, ahol az egész elkezdődött. Az komplexum üres volt és kihalt. A sivárságot tovább növelte a borús ég és a hideg szél. Senki se jött eléje, viszont rögtön észrevette a változást. A templom fölött a kőbánya tetején egy szűz Mária szobor magasodott ölelő karjait széttárva. Ladói úr lépett elő az egyik őrbódéból hangtalanul, és hátba vágta a tátogó közvetítőt.
- Na, mit szól hozzá?
- Azt, hogy maga meg van buggyanva! A kezébe nyomtak egy valag pénzt, hogy hasznára legyen a társadalomnak, ami a múltját ismérve erősen kétséges! Felépítette ezt a fő mesterművének titulált borzadályt olyan silány kivitelben, hogy még egy munkásszálló is ötcsillagos hotel hozzá képest! Mentőövet dobtak magának, amit ön jelzőtűznek használt! Azért vagyok itt, hogy ítéletet mondjak maga felett! Mondjon pár nyomós indokot, hogy ne írjak olyan rosszat magáról, hogy mindent vissza kelljen fizetnie!
- Ugyan már! Mit számít pár apró hiba a szellemiséghez és az összetartozáshoz képest!
- Az apró hibái egész hosszú listát tesznek ki!
- Az a baja magának, hogy kishitű és szűklátókörű! Nézze ezt a mesterművet! Ez mindenki látni fogja és a hely újra vonzani kezdi majd az embereket!
- Egy völgy mélyén vagyunk, és a legkisebb hegycsúcs is a szobra fölé magasodik! Ezen felül végzett egyáltalán elővizsgálatokat? Kért erre engedélyt?
- Nem! De számít ez? Majd maguk kiállítanak egyet! Legyen már valami hasznuk, ha már hatalmon vannak! – „a fickónak annyi” –állapította meg magában Loki úr, de úgy döntött sportszerű lesz. Ad neki egy utolsó esélyt.
- Rendben. Maga bizton állítja, hogy helyre tudja állítani a magába vetett bizalmat, és hogy ez a szobor biztos alapokon nyugszik, nem fog katasztrófát okozni.
- Ha hazudnék, szakadjon a fejemre! – ebben a pillanatban a szikla megadta magát repedések futottak végig a felszínén, és a szobor kitárt karokkal előre bukott, majd hangos robajjal maga alá temette a templomot. Ladói úr kigúvadt szemekkel tátogott, ahogy Loki úr is. Nem hitte volna, hogy a dolgok idáig fajulhatnak. Már egy ideje tele voltak a lapok a botrányos zarándokhelyről szóló cikkekkel, és a fejest ugró Szűz Mária szobor csak olaj lett volna tűzre. Az összekötő fejében pörögtek a megváltó gondolatok. Első lépésben Ladói urat elküldte a fenébe azzal, hogy a következő időkben húzza meg magát. Második lépésben szelektív vakságot idézett elő a kis létszámú személyzetnél nagy címletű bankók igénybevételével. Nem láttak semmilyen hegyomlást, ezért fizetett szabadságot is kaptak. A harmadik lépéssel hetekig szenvedett. Már így is sok közpénz úszott el, így az épületegyüttes teljes elbontása szóba sem jöhetett. Főleg nem a média figyelő szemei előtt. Loki úr győzködésére találtak egy hatalom-kompatibilis vállalkozót, aki saját vagyonból felújította az elcseszett Ladói kúriát, és egy középkategóriás vidéki szállodát rittyentett belőle. Kapott némi támogatást is, így a templomból bányászati múzeum lett, míg a Szűz Mária szobor arccal felfelé az előtér üvegpadlója alá került. A feleslegessé vált épületrészeket alacsony költséggel elbontották. A vállalkozót végül hősnek állították be, így a média hullámverése lassan elült. Eljött a negyedik lépés ideje. Kétheti konzultáció után megszületett a terv Ladói úr újrafelhasználásról. A lényeg az volt, hogy valahol máshol vezesse le kreatív energiáit. Ismét Loki úr volt a hírnök, de ennek most nagyon örült. Odahaza kereste fel. A fickó, mi tagadás, szarul nézett ki. Látszott rajta, hogy hetek óta nem alszik rendesen.
- Na, mi van! Eljött az akasztás ideje? – kérdezte holdkóros pillantással.
- Ön túl szigorú önmagával szemben. Ön egy igazán egyedi építész, aki rossz célokat tűzött ki maga elé. Hagyja el az rögeszmét, hogy az örökkévalóságnak épít, és fókuszáljon inkább a látványépítészetre.
- Ez viccnek túl komplikált; felteszem, valamit akarnak tőlem.
- Igen. Ebben a mappában van a jövője. Olvassa el figyelmesen, és ha vállalja, akkor használja fel a repülőjegyet, ami abban a tasakban van.
Ladói úr így is tett, majd másnap utazott is. Tudását új irányba kamatoztatta. Közepes minőségű épületeket húzott fel a szegényebb országokban, amik az első monszun vagy emberi beavatkozás hatására lakhatatlanná váltak, így a tulaj kézhez kapta a biztosítást, majd jöttek a diplomácia kapcsolatok, és a nagyfőnök haverjai sorra kapták az építészeti megbízatásokat idegenben.

Közöny

Közöny


Dante tévedett a Poklot illetően. A Pokolnak több kapuja van. Megtaláljuk minden városban és faluban, a papírdoboz-nyoszolyán nyugvó, nejlonszatyorba csomagolt peremlét bugyrai között. Vagy az éjszakában villózó, zajzengő örömtanyákon, az örök Babylon elszórt spóráiban. Ahol megszabadulhatunk a gondolkodás terhétől. Vagy éppen azokon a vidékeken, ahol harckocsioszlopok és bombázók dübörgése a törvény szava.
A látszat-együttlétek ajtók mögötti forrongásai is mind egy-egy kiskapu a Pokolhoz. A kulcs persze a lelkünkben van.
Dante tévedett. A kárhozat az eleven ártatlanokra is lesújthat, mások vétke miatt. Az ember tragédiája nem a halál, hanem ha az élete beváltatlan ígéret maradt. Mint egy le nem rótt tartozás.
Danténak igaza volt a közönyt illetően. A közöny a szenvedések hullámtörője. A közöny a láthatatlan agresszió. A pajzs, amely elfüggönyzi a tévelygőket és sodródókat. A közöny az akasztó, amire a Pokol kulcsát helyezzük.
A közöny rokona a gyűlöletnek és a hiszékenységnek. A tartós hiszékenységben szenvedők a felelősség elől menekülnek, mantraként dobálózva a legszörnyűbb igével, amit ember alkotott: „Azt hittem, hogy..”
Az „azt hittem, hogy”-ok, akár a baktériumok, ahol megjelenik egy, ott több is. Végül matematikai halmazokként lepik el gondolkodásunkat, a metszéspontjaik értéke nulla, az abszolút értékük mínusz egytől mínusz végtelenig terjed. Ez így ellentmondás? Értelmetlen? Az „azt hittem, hogy” lételeme az ért(elm)etlenség, amely a közönnyel szimbiózisban él.
A közöny az önmagunk szembeköpésével vállalt önkéntes vakság. Lassú öngyilkosság, az öngyilkosok pedig a tanítások szerint nem dicsőülhetnek meg. A közöny zsákutca, amely a kellő sötétségben végtelenített útvesztővé burjánzik.
A közöny magvainak a távolság az éltető harmat, a távolodás a valóságtól, amely sósavként marja szét kapcsolati hálónkat.
A közöny az észrevétlen béklyó magányunk börtönében.
A közöny szentélye a virtuális tér. Mint a színes tájképekkel tapétázott fal, a szabadság illúziójával, de csak fal marad, amely elzárja a kiutat a pótcselekvéseink aknamezejéről.

Kézfertőtlenítő

Kézfertőtlenítő

Felhívták a figyelmet, hogy többször és nagyon alaposan mossunk kezet, a koronavírus elkerülése érdekében.
Így lesz – gondoltam –, de mások megelőztek ebben is. Sorok álltak a drogériában. Nem az akciós parfümért, - nem, - hanem a kézfertőtlenítőért. Senki nem mondta, hogy nem lesz.

Egy nagydarab hölgy pánikszerűen, húszasával pakolta a kosarába a fertőtlenítőt. Mikor az utolsót is kocsijába rakta, elégedetten nézett körül. Úgy érezte, hogy mindent megtett, ami csak tőle telt. Neki és családjának már semmiféle vírus nem árthat. Gondoltam, lisztje is van elég. Tekintélyes idomai dicsérték a konyháját. Határozottságát irigyen figyeltem. Csak óvatosan, de megkérdeztem tőle: - Nem adna át nekem a fertőtlenítőből legalább egyet?
Kérésem megdöbbenést keltett benne, hiszen neki az életéről van szó. Hát ki vagyok én, hogy megakadályozzam terve kivitelezését. Lassan kiemelte kocsijából az egy darab kézfertőtlenítőt. Valamiféle diadal és nagylelkűség keveréke ült ki arcára, hogy mennyire emberbarát ezekben a vészterhes időkben is.
Köszönetet rebegtem és próbáltam megközelíteni a pénztárt. De a hölgy erős szuszogással elém vágott. Engedtem, hadd menjen, hadd élvezze a higiénia diadalát.

Győztes mosolya mindent elárult. Ki tudja miért, de neki mindig nagyobb szelet jár az élet tortájából - gondoltam.

Akkor jött a katarzis – amire sem én, de főleg a hölgy nem számított. A pénztáros kedves, de határozott hangon szólt hozzá.
- Kérem, csak tíz darabot lehet vinni fejenként, a többit tessék visszavinni, mert ilyen gyorsan nem tudjuk újratölteni a polcokat.
A kocsi megfordult és csak a hölgy hátát láttam és a rezgő farpofák hullámzottak el mellettem.
Az egója sérült, talán most először életében. Most azt kellett tennie, amit mások mondtak.
Nem lehetett könnyű…
Én pedig a kocsimban lévő egyetlen kézfertőtlenítőre pillantottam, és csak belülről mosolyogtam, de nagyon jól esett.

Akkor még nem tudtam, hogy a járványt mindenki másképp éli meg.

Disznótoros

Disznótoros

Anyám korán ment el. Túl korán.
Délelőtt ballagás a gimnáziumban, utána ebéd nálunk a rokonokkal. Anyám egyfolytában dicsekedett velem, a tanítóképzőt jelöltem meg az első helyen a jelentkezési lapomon.
Késő délután a vendégek már elmentek, mi az ebéd maradványai mellett anyámmal már a hétfői magyar írásbeli lehetséges tételeiről beszélgettünk. Apám, kicsit többet ivott a kelleténél, bent a szobában hortyogott. Anyám, ahhoz képest, hogy könyvelő volt, nagyon sínen volt az irodalomban. Sokszor büszkélkedett is ezzel. Most is egy verssor kavargott a fejében, nem tudom már melyik költő, melyik verséből idézett, de szerintem rosszul. Állította, neki van igaza. Beszaladtam a szobámba a szöveggyűjteményért, az egy-kettőre eldönti a vitát. Nem találtam meg benne a verset, hogy lehet ez, hiszen látom magam előtt a sorokat? Talán a tankönyv lapja jelent meg előttem. Feldúltam az irodalom könyveimet, kintről edény csörgés hallatszott, anyám talán a kávés csészéket szedi le az asztalról. Nem találtam itt sem, mérges lettem. Lehet, hogy köze sincs a tételekhez. Legyen inkább anyámnak igaza, csak menjünk már tovább.
Először egy elgurult kávéscsészét pillantottam meg a padlón, mellette anyámat csészealjak és kanalak között, amint a hátán fekszik kitárt karokkal, oldalra fordított arcán a nyitott szeme az ablakra meredt. Én úgy tekintettem az érettségire, hogy kinyitja előttem a kaput a világ felé, ami egy nagy, virágos, napfényes rét, tele lehetőséggel, csak meg kell ragadni valamelyiket. Ehelyett most anyám üveges tekintetében nagy csattanással két hatalmas, sötét kapuszárny bezáródását láttam. A jövőm zárult be előttem és én csapdába estem. A legfőbb támaszomat veszítettem el.
Nem érettségiztem abban az évben, de a következőben sem, és tudom, most már sohasem.
Apámmal ketten maradtunk. Nem gondoltam volna róla, hogy ennyire tehetetlen, ennyire életképtelen. Sohasem józanodott ki igazán. Azt láttam már kisgyerek koromban, hogy anyám minden reggel kikészíti egy székre a ruháit a zoknitól, alsóneműtől, a nadrágon, ingen át a zakóig, nyakkendőig mindent, mert apám egyedül még felöltözni sem volt képes. Azóta elhanyagolt, piszkos ruhában, borostásan csetlett-botlott a lakásban, soha nem talált semmit, nem tudta a mosógépet elindítani, nem tudta hol vannak az ágyneműk, tört-zúzott a konyhában. Nem bírtam tudomást venni anyám haláláról, nem tudtam szembe nézni a múlttal, de a jövővel sem. Nem akartam gondolni semmire, nem akartam érezni semmit. Apámhoz hasonlóan én is ráhúztam a pálinkás üvegre, egyszer, kétszer, háromszor. Éreztem, hogy megszűnik körülöttem a világ, a bútorok lágyan ringatóznak, lebegnek a szobában, anyám halála miatt érzett fájdalmam, mintha csúzlival lőtték volna ki a világűrbe, messze repült tőlem egy időre.

Ettől kezdve az ital volt a jó barátom, apám szerencsétlenkedése már nem izgatott. Egész nap a szobámban feküdtem és ittam, a lezüllött, piszkos lakás sem érdekelt. Tudtam, hogy volt anyámnak félretett pénze, abból lopkodtam és italra költöttem, aztán az egészet magamhoz vettem. Apámnak nem szóltam róla, minek, úgysem tudott a létezéséről. Néha bejött a szobámba, motyogott valamit az érettségi előkészítőről, nehogy sokat felejtsek, de nem figyeltem rá. Egy napon fogtam a maradék pénzt, hagytam egy cetlit neki a konyhában, hogy elmegyek és vonatra ültem. A fővárosba utaztam. A parkokban, aluljárókban, kocsmákban megtaláltam a haverokat. Pénzem volt, hamar bevettek maguk közé. Elnyelt az utca szennye.
Amíg kitartott a zsozsó ittam, drogoztam. Padokon, buszmegállókon fetrengtem öntudatlanul, hol a mentősök, hol a rendőrök szállítottak el. Elhagyott lakásokban, házakban gyűltünk össze, koszban, szemétben pancsolt italokat vedeltünk, füveztünk. Ha pénzre volt szükségünk öregasszonyok, meg fiatal lányok válláról téptük le a táskájukat, vagy gyerekek mobiltelefonját vettük el. Víkendházakba törtünk be, autókat fosztogattunk. Piti kis bűnözők voltunk. Nem volt sem erőm, sem bátorságom, hogy változtassak ezen. Azért kellett az ital és a drog, hogy ne tudjak gondolkodni. Hallottam valamelyik havertól, hogy apám kérdezősködik utánam, keres. Nem izgatott. Amekkora balfék, sohasem fog rám akadni egy ilyen milliós nagyvárosban, annak is az alvilágában, amikor otthon a konyhában még a teaszűrőt sem volt képes megtalálni.

Huszonnégy éves koromra már megjártam a börtönt. Kegyetlen volt. Nem bírtam a józanságot. Az agyam forgott, ha akartam, ha nem. Tudtam, hogy semmirekellő alak lettem. Aki egyszer a földre került, annak iszonyúan nehéz újra talpra állnia. Hatalmas erő és kitartás kell hozzá. Nekem egyik sem volt, ezért kellett a bódulat. Az ital és a drog hiányát úgy oldottam meg, hogy fizikai fájdalmat okoztam magamnak. Beszorítottam az ujjamat az ajtó sarkába, vagy ha valami éles eszközre akadtam, véresre karistoltam vele a combomat. Amíg üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, addig legalább nem éreztem a lelki gyötrelmet. Börtönpszichológushoz vittek, de nem nyíltam meg előtte. Karácsony előtt pár nappal szabadultam. Ugrásra készen álltam, hogy kint legyek és leihassam magamat. A kapuban az apám várt.
Marhára dühös lettem. A karját tárta felém, átölelt. Mintha kisebb lett volna, mint régen, megszürkült, lesoványodott, viseltes, nem egészen tiszta kabátja lötyögött rajta. Mit akarsz tőlem, kérdeztem, nem éppen barátságosan. Ő meg elkezdte mondani, hogy menjek vele haza, otthon meleg van, meg fürdőszoba. Lesz munka is, pénzt is kereshetek. Még nem késő, tanulhatok is. Jártuk a szeles utcákat, csak beszélt, beszélt, én meg azt figyeltem, mikor akadunk rá egy kocsmára, ahol jól berúghatok. Más nem érdekelt.
Találtunk végül egy helyet, ahol beleillettünk a társaságba. Apám a vásott hátizsákjából remegő, öreges kezekkel egy csomagot vett elő. Én közben döntöttem magamba a pálinkát meg a sört.
– Ide nézz – mondta, miközben lehúzta a nejlont a csomagról. – Ez az általános iskolai bizonyítványod! Csupa négyes meg ötös. Milyen klassz kis kölyök voltál! Ezt az emléklapot a vasgyűjtésért adták. Ezt a könyvet meg a hetedikes évzárón kaptad a jó tanulmányi eredményeidért. „Csutak a mikrofon előtt”. Milyen jó pofa! Látod, az igazgató aláírása, meg az iskola pecsétje van az első oldalon. Reszketve túrt bele a halomba. – Itt meg a gimnáziumi bizonyítványod. Jó tanuló voltál végig. Nézd, egy oklevél a csapatod kiváló asztalitenisz eredményeiért. Vigyáztam rájuk, ne félj, nem adtam ki a kezemből. Innen kéne folytatnod. Állj talpra fiam!
– De apa, kit érdekelnek már ezek! Félrelöktem az asztalon a papírokat és tovább döntöttem magamba a piát addig, amíg nem hullámzott körülöttem minden. Ezután már bárgyún mosolyogtam. Szegény öreg még mondogatott valamit arról, hogy ne adjam fel, fiatal vagyok, aztán valami olyasmiről kezdett el beszélni, hogy talált egy zugot, ahol meg tudja húzni magát éjszakára a hideg ellen. Beleegyeztem, hogy elkísérjem.
Az utcán hódara szitált, ropogott a cipőnk talpa alatt, az emberek kivörösödött orral, fenyőfával a hónuk alatt siettek el mellettünk. Egy hentes bolt előtt mentünk el, a kiáradó zsíros, fűszeres illat felkeverte a gyomromat. A bolt egyik, leválasztott részében ugyanis frissensülteket árusítottak helyben fogyasztásra és elvitelre is. A kirakatban egy szép, ropogós, piros-barna héjú cipót helyeztek el nemzeti színű szalaggal átkötve, mellette fehér tálon békésen szendergett egy karika véres hurka, párjával a kolbásszal. Frissen sütötték ki őket, a zsiradék fényesen vonta be a felületüket.
– Emlékszel Jóska bátyádra, hogy tudta habzsolni a disznótorost! – fordult felém apám. – Kezébe fogta a kolbászt és akkorát harapott bele, hogy a zsír kétfelé folyt a bajuszán! Milyen jó kis vacsorák voltak hajdanán! Disznóvágások vidéken, nagyanyádéknál.

A zug, ahol apám meghúzta magát egy szárítóüzem udvarában volt. A széles fakapu egyik deszkája alul ki volt szakadva, azt félrehúzva az ember át tudta magát préselni. Egyik oldalon egy magas téglakerítés, másik oldalon maga a szárítóüzem fala húzódott, keskeny folyosószerű részt képezve. A falra középtájt egy kiugrót építettek téglából egy széles átmérőjű cső számára, ami az alagsorból jött fel az udvari részre és meghajolva egy földszinti terembe vezetett. Biztos fontos cső lehetett, hogy valóságos kis házat építettek neki, három oldalról tégla fal vette körül, a negyedik régen bizonyára egy dróthálós keret lehetett, de már régen leakaszthatták róla, csak a tartó kampók árulkodtak létezéséről. A cső valamilyen bolyhos anyaggal volt bevonva és kellemes meleget árasztott, egy ember kényelmesen elfért fekve a görbülete alatt.
Apám ide vackolt be. Egy paplant szerzett valahonnan, meg egy takarót és az éjszakáit itt töltötte, amíg a szabadulásomat várta a börtönből. Kérte, legalább a karácsonyt töltsük együtt, vacsorázzunk együtt, ha már nem akarok vele haza utazni. Nagy, barna, kutya szemmel, esendően nézett rám a kezemet fogva, így beleegyeztem, hogy másnap délután meglátogatom.
Jenki meg Gekkó éppen bablevest főztek a terem közepén megrakott tűzön, kellemes illat terjengett, amikor magamhoz tértem az éjjeli orgia után. Több haver is érkezett, rizses húst hoztak az ingyenes ételosztásból. Émelyegtem, rosszul éreztem magam, hányingerem volt az ételszagtól. Eszembe jutott apám. Ezt a karácsonyt még vele töltöm, aztán holnap felrakom őt egy vonatra. Nem való ide, kolonc a nyakamon.
A kemény hideg az utcán meghozta az étvágyamat. A gyomrom jelzett, hiszen a börtönben ettem utoljára. Remélem, apám hozott valami normális kaját, leginkább töltött káposztára vágytam, ilyenkor ezt szokták osztogatni. A kezem és az orrom lilára fagyott a jeges szélben. Apám a cső alatt feküdt takaróba burkolózva. Örült nekem, kérte, kuporodjak mellé, mint gyerekkoromban. Nehezen bepréseltem magam, tényleg jó meleg volt ott, ő a régi karácsonyokról kezdett el beszélni, a plafonig érő karácsonyfákról, színes gyertyákról.
– Mi a kaja? – tértem rá a lényegre. – Marhára éhes vagyok.
– Hát mi lenne, mi a karácsony legfőbb dísze, idenézz!
Egy nejlonzacskóban különféle színű szaloncukrot, mandarint lobogtatott meg az orrom előtt. Elöntött a méreg.
– Van még csillagszóró is ...
– Te normális vagy? Ez karácsonyi vacsora? Totál kiakadtam, kiugrottam a cső alól. – Te infantilis, vén hülye! Ez nem ötéves óvodások bulija! Éhes vagyok, érted! Tomboltam a méregtől és bevágtam a zacskót a cső alá. – Megyek vissza a srácokhoz, ott legalább van kaja, ... rizses hús meg bableves.
Apám ijedten toporgott, félt, hogy otthagyom. Egy reklámszatyrot rántott ki a zsebéből.
Elmegyek abba a hentesüzletbe, ... nincs messze innen, ... tudod, amit tegnap néztünk. Hozok disznótorost, kérlek, ne menj el!
Morogva visszafeküdtem a cső alá és ráhúztam a pálinkás üvegre. Apa sohasem komolyodik meg. Itt kajtat utánam, hogy töltsük együtt a karácsonyestét, aztán meg kiszúrja a szememet egy zacskó szaloncukorral, semmit sem változott. Már sötét volt. mire visszatért. A kerítésre szerelt ipari lámpák miatt a zugban szinte nappali világosság volt. Jobb kezét sáljával tekerte át, kabátja eleje véres volt.

Ma délután négykor már bezártak az üzletek, a hentes sem volt nyitva. A kirakatban kint hagyták a disznótoros tálat, hát elhoztam azt. Kicsit megsértette az üveg a kezemet, amikor betörtem, de nem baj – mondta egy szuszra.
Mohón nyúltam a zacskó után. Először a cipóból akartam törni, majd falni a hurkából. A cipó keménysége megdöbbentett. Gyanúsan forgattam a kezemben, majd a betonra vágtam. Három-négy darabra tört, a festett réteg alatt fehér gipsz világított. Fogtam a hurkát meg a kolbászt és utána dobtam. Kettő darabra törtek.
– Idióta, szerencsétlen tökfej. Hát a díszletet hoztad el, a dekorációt! Gipsz hurka, gipsz kolbász, jó kis karácsonyi vacsora, edd meg te! – kiabáltam, ő meg csak állt, állt, lesújtva, egy szót sem szólt.
Mérgemben felkaptam a pálinkás üvegét és a benne lévő fél üvegnyit egy hajtásra kiittam. Befeküdtem a cső alá a matracára, betakaróztam a pokrócával, és elnyúltam, nem érdekelt, hogy nem fér már alá. Az ital megtette a hatását, nemsokára elbódultam.
A téglafalnak fordulva ébredtem másnap úgy, ahogy lefeküdtem. Nem tudtam hány óra lehetett. Megsajnáltam apámat, ez volt az első gondolatom. Nem kellett volna tegnap így beszélnem vele. Miattam vállalta a hajléktalanságot, csakhogy találkozzunk. Értem törte be a kirakatot, lopott. Bocsánatot kell kérnem tőle, és tényleg legalább egyszer egy jót enni együtt.
Ekkor éreztem, nagyon hideg van. A cső nem árasztott meleget. Hogy lehet ez? Rájöttem, a délutános műszak után leállt az üzem, talán csak januárban indítják újra. Erre apám nem gondolt. Nem hallottam a szuszogását sem. Kitekeredtem a pokrócból. Az első amit láttam a cipó meg a hurka széttört darabjai, fehér hótakaró borította őket. Az éjjel kevés hó szitált, épp hogy belepte az udvart, a háztetőket. Apám műanyag zsákokba burkolva szinte a szabad ég alatt feküdt. A zsákok redőiben, sapkája karimáján, szemöldökén megült a finom porhó, zúzmara. Karjaival a kihűlt gégecsövet ölelve a végtelenbe futó álmát aludta.

A fiók

A fiók

Az elmúlt egy év alatt Panna csak néhány alkalommal lépett Vince szobájába. Letörölte az íróasztalát, itt-ott a polcokat, porszívózott egy villanásnyit és már osont is kifelé. Nem bolygatott meg semmit, nem volt kedve az iratokat sem rendezni. Négy évszak múlt el a férje nélkül. Lassan elmondhatta, hogy napról napra könnyebb minden.
Az elején még a számlák befizetése is gondot okozott, mert soha nem kellett sorba állnia, és ha úgy adódott, még a bevásárlást is Vince intézte. Ezt ő egyáltalán nem bánta, mert iszonyodott a tömegtől, a hozzá dörgölőző, tolakodó emberektől. A szagukat sem bírta. Mindenki mosdatlannak tűnt. Ha valaki megérintette, vagy csak próbálkozott, félelmet gerjesztett benne. Nem is tudta pontosan, hány éve tartott ez az állapot, de évről évre rosszabbodott.
Megboldogult lány korában nem volt ilyen gondja. Határozottan közvetlen és barátságos volt, de a házasság megváltoztatta. Vince és a kislányuk volt az a két ember, akiknek előzetes bejelentés nélkül szabad volt megölelnie őt. Az ő érintésük nem borzongatta kellemetlenül tarkóján a szőrszálakat. A férje izmos tenyere melegen simult a hátára, ha átkarolta. Mirácska meg tündérbaba volt az első pillanattól kezdve.
Vince után a változás mértékét nem lehetett a hatalmas szóval kifejezni. Nem megváltoztak a körülmények, hanem teljesen újak lettek. Minden nap úgy kelt fel, hogy a pokoljárás vadonatúj lépcsősorát kell megmásznia. Ez volt a gyógyszertár, a bank, a posta és a többi iszonytató hely, ahol az emberek gyakorlatilag társadalmi életet éltek. Jöttek-mentek, tréfálkoztak, veszekedtek, dörgölőztek és türelmetlenkedtek. Mindközül a bolt volt a parahelyszínek netovábbja.
Vagy azért, mert ismerősbe futott bele, vagy, mert valaki biztosan szólni akart Mirácskához, vagy épp faggatta a hogylétéről. Vad gyűlöletet érzett az emberek iránt, akik nem tudták békén hagyni. Nem értette, mire föl a szánalom, a részvét vagy épp a kíváncsiság. Vajon nincs más dolguk, mint ezekkel bombázni másokat?
Reggel, miután elsétáltak az ovihoz, ami csak kétsaroknyira volt, úgy döntött, ideje munkát keresnie. A tartalékaik vészesen fogyogattak. Remegett a gyomra annak gondolatára, hogy idegen emberek társaságában kell eltöltenie napi nyolc órát. Már arra is gondolt, hogy csakis otthon végezhető munkát keres. Ezek viszont csak az éhenhaláshoz nyújtottak kezet.
Vince üzlettársa is kereste előző este. Valami céges papírt kért, de már el is felejtette, mit. Még szerencse, hogy gyorsan lefirkantotta. Abba a szobába, ahol összeesett egyetlen szerelme, nem kutakodott lelkesen.
Akkor is november volt. Olyan szürke volt az ég, hogy nem lehetett tudni, délelőtt vagy délután van. Árnyalatok nélküli esőfelhők gyászolták a napsütést.
Szeretett volna egy pillanatra visszasétálni az elmúlt idő útjára, hátha megváltoztathatja a lehetetlent.
A dolgozószoba pontosan olyan volt, mint a férje. Glédában álltak a tollak, mappák. Idegesítő rend volt a könyvek között. Sehol egy oda nem illő darab. Most vette észre csak, hogy még színben is passzolnak egymáshoz. Ilyen ostobaságot.
A tölgyfaíróasztal antik darab volt. Egy árverésen vették horribilis összegért. A bútorszállítók nem ragyogtak az örömtől, amikor megtudták, hogy a lift nélküli ház második emeletére kell felcipelniük. Egy szokásosnál nagyobb borravaló azonban letörölte arcukról a bosszankodás fintorait.
Az elmúlt év biztosan nem 365 napból állt. Mindegyik évszak megkétszereződött, átcsúszott a nyár az őszbe, a tél meg a tavasz közepébe is. Nehéz volt elhinni, hogy az élet mehet tovább.
Gyors keresgélés után a zöld mappából előkerült a kért papír. Az alján Vince olvasható, előkelő aláírása. Becsukta a szemét és már látta is a fekete, gravírozott tollat, ami nem járhatja a maga útját, mert a tulajdonosa határozottan irányítja és jelöli ki a tintavonal helyét. Voltaképpen minden tárgy illett a férjéhez, ami csak az övé volt. Szinte egybeolvadt velük.
Talán ezért nem dobott ki még a dolgaiból semmit. Nem akart megszabadulni a ruháitól sem. Minden öltönye, télikabátja ott lógott a szekrényben a vasalt ingek sorozata mellett.
Az emlékezés felhőjét telefoncsörgés karcolta meg. Az éles hang megijesztette. Ahogy heves mozdulattal visszatolta fiókot, megbotlott a kiálló fogantyújában. A harisnyáján azonnal futni kezdett egy szem. Alatta megjelent egy piros csík. Elnyomta a káromkodást, mert a botlással egy időben kinyílt egy rekesz az íróasztal legalsó fiókja alatt.
A telefon veszettül rikácsolt. Aztán elhallgatott. Nem hajolt le. A titok, ami ott várta, megrémisztette. Nem volt kíváncsi egy halott levélre, iratra, térképre és fényképre sem. Ki tudja, mikor került oda és miért. Nem volt szüksége arra, hogy elporladt életek után kutasson a lelke. Az övé sem volt habkönnyű, másét nem akarta magára venni.
Finoman visszapöccintette a rekeszt. Felvette az iratot és nyugtázta erejét. Gyors léptekkel sietett át a nappaliba, hogy megnézze, ki miatt szakadt el új harisnyája. Persze István volt, Vince barátja és cégtársa. Gyors egyeztetés után megbeszélték, hogy a férfi felugrik még aznap.
Hetek jöttek, mentek, számolatlanul, de munkát nem talált. Vészesen fogytak a tartalékaik.
Panna nehezen tudta elfogadni, hogy ideje kisebb lakásba költözniük. Ez persze azzal járt, hogy a bútorok egy részétől meg kellett szabadulniuk. A gyönyörű komód a dolgozószobában soha nem nőtt a szívéhez, ahogy Vince íróasztala sem, mert ahhoz semmi köze nem volt, esetleg annyi, hogy ha becsukta a szemét, maga előtt látta férje vizeskék szemét, amint áthatóan vizsgálja az arcát. Sokszor olyan értése volt, mintha megröntgeneznék ezek a szemek és keresnének valami rejtett hibát. Persze mindez merő képzelgés is lehetett.
A hirdetésekre szinte azonnal lecsaptak a vevők és sokkal több pénzért sikerült a nehéz bútordarabokon túladnia, mint remélte. Mivel péntek délután volt és Mirácska a nagyszülőkkel cukrászdába ment, elérkezettnek látta a pillanatot a kirámolásra. A komód faragott lábain masszívan tartották a 19. századi fiókokat. Pár mozdulat és üres lett az egész.
Az íróasztal már nehezebb ügy volt. Egy hatalmas papírdobozba rakosgatta bele Vince dolgait. Azokat, amelyeket ő érintett. Ő, aki Panna számára a tökéletes férfi volt. A gáláns, a határozott, a figyelmes és olykor még romantikus is.
Egy konyharuhával lágyan meg is törölgette a régi papírnehezéket, tintatartót, az aktagyűjtőt. Mindentől egyesével búcsúzott el. Amikor készen lett, nagyot sóhajtott. Nem szakadt le az ég, mert hozzáért a szent tárgyakhoz.
Akkor, abban a nyugalmas pillanatban eszébe villant a fiók alatti rejtekhely. Érdekes módon sokkal könnyebben kinyílt, amikor belebotlott, Most erősen nyomogatta, ráncigálta, mire megadta magát. Nem lehetett eljátszani tovább, hogy nem nézi meg, mit rejt a kis rekesz.
Egy boríték, 2 fénykép és egy gemkapoccsal összetűzött lap volt benne. A borítékon nem volt címzés.
Mindkét fényképen ugyanaz a nő volt. Se név, se dátum. Mostaninak tűntek. Panna picit elcsodálkozott, mert manapság már alig tart valaki ilyen fotókat, hiszen arra való a telefon vagy a számítógép.
A Margit-szigeten készülhetett mindkettő. Gyönyörűen sütött a nap és a barnahajú nő az egyiken a nap miatt hunyorgott, a másikon pedig teli szájjal nevetett.
A levelet is ő írta. Aliz. Ott virított a neve rövidke oldal végén. Vallomásvolt életről, szerelemről, boldogságról.
Panna lába megroggyant. Ahogy a szíve is. A papír a válásukat készítette volna elő. Vince Alizt akarta. Nem őt. Ám felülről valaki megakadályozta ebben.
Az özvegy nem ült le. Nem ájult el. Nem kezdett el sírni. Némán kirámolta a szekrényeket, a többi fiókot, a polcról leszedte a könyveket, a csinos képkereteket.
Bepötyögte egy segélyszervezet számát és csak annyit mondott, jó lenne, ha elvinnék a múlt árnyait, amelyeket kitesz az Akácfa utca 35. elé a tölgyfakapu sarkába.