Egy fontos visszaemlékezés – és egy tyúkper…

Egy fontos visszaemlékezés – és egy tyúkper…

A költő forog a sírjában
                                                  „A földbe térünk mindahányan
                                                   s az évek szállnak, mint a percek,
                                                   véred kiontott harmatával,
                                                   irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

   2007-ben, a könyvhéten jelent meg egy igen fontos, dokumentumértékű, ámde szeretetteljes visszaemlékezés Faludy György utolsó éve címen, amelyben a rajongó szerző, a több könyves Milánovics Danica a költő 2005 szeptembere és 2006 szeptembere közti élete utolsó hónapjainak eseményeit követi nyomon. Morbidnak tűnik a megjegyzés, de igaz, a világirodalom legjobb művei bizonyítják, meg a kevésbé jók is, hogy a halál és a szerelem témája az alapja sok könyv sikerének. Mert a titokzatos, megmagyarázhatatlan érzéshez, a szerelemhez, a boldogsághoz mindannyiunknak közünk van ebben a sokak által érzelemnélkülinek, szeretetnélkülinek tartott korban, és ezért valami pótlékra van igényünk. A halál is valami titokzatos, megmagyarázhatatlan dolog, amitől félünk, pedig tudjuk, kikerülhetetlen része az életünknek, és azzal is tisztában vagyunk, minden ezoterikus blődség dacára, hogy a túlvilágból nem tér meg utazó. Nagy a valószínűsége, hogy a halál után a semmivé válás, pontosabban léleknélküli anyaggá válás az egyén sorsa. Csak emléke és a tollfogatók esetében művei maradnak egy ideig a köz emlékezetébe. Faludy csodaszépen fogalmazza meg mindezt:
   „Arra gondoltam, hogy egyszer meg kell halnom – húsz vagy ötven év múlva, egyre megy – és attól fogva, olyan lesz, mintha sose lettem volna. Az emberek variációinak újabb és újabb milliárdjai születnek, de az én variációm nem tér vissza soha. Élnék én betegen, nyomorékon, a legiszonyatosabb kínokat se bánnám, csak énnekem ne kelljen búcsút mondanom! A megsemmisülés tökéletes lesz. Ha Isten éltet, díszsírhelyet kapok a Kerepesi temetőben, szép márványtáblát, rajta a nevem arany betűkkel – de mit ér mindez? 3000-ben nevemet sem ismerik, 5000-re elporlad a sírkövem, a temető elsüllyed a búzaföld, a romhalmaz, a gyártelep alá, a nyelv, amelyen írtam, eltűnik, a nép, amelyhez tartozom, kihal. A második halál tökéletes lesz. Aztán kihűl a nap, a föld összeütközik egy bolygóval vagy felrobban, és Michelangelo szobrait meg Bach partitúráit utánam hajítják a megsemmisülésbe.”    
   Milanovics Danica könyv a szerelemről és halálról szól, egy beteg, egyre csak gyengülő, majd haldokló öreg költő és a túl nagy felelősséggel terhelt feleség, Kovács Fanny megrendítő és mégis hétköznapi küzdelme az elmúlás ellen. És persze a költő holdudvaráról, barátairól, rajongóiról és olvasóiról is sok mindent megtudunk. Egy év küzdelem az elmúlás ellen. És megint micsoda morbiditás, a halál-téma valóban sikerre vitte a könyvet, a mű még ugyanabban az évben másodszor is megjelent, mintegy alátámasztva fenti okfejtésemet azzal, hogy a szerelem és halál témája bizony nagyon kelendő a könyvpiacon, az emberek nagy része ezért a pótlékért még pénzüket sem sajnálják. Ráadásul valami pletykát is reméltek megtudni a közelmúlt legnépszerűbb, kalandos életű poétájának utolsó hónapjairól valami izgalmasat, rendkívülit. Faludy kalandos életével, öntörvényű egyéniségével, másságával, mezítlábas lázadásaival mindig is foglalkoztatta a kíváncsi újságírókat és a szenzációra éhes közvéleményt, no meg versszeretőket. Szomorú, de igaz, hogy a nagyközönség jelentős részét, sajnos mindig is jobban érdekelte, és érdekli egy-egy híres költő magánélete, botrányai, mint a művei. Akik azonban arra számítottak, hogy bulvár-szenzációs, intimpistás, erotikus, sikamlós jeleneket találnak a könyvben, hogy a szerző különleges magántitkokat árul el, bizonyára csalódtak, mert ez a szubjektív hangú és ugyanakkor korrekt, pontos visszaemlékezés nem vájkál az öreg poéta magánéletében, időnként szeretettől, tisztelettől áthatott tudósítás, amelyben ott érződik a szerző szomorúsága, a költő iránti őszinte szeretete és az az elmúlás melankóliája. Ez a hasznos, hiányt pótló könyv nemcsak Faludyról és a feleségéről szól, a szerzőről is sokat megtudunk.
  
   Kicsoda Milánovics Danica?
   Ki ez a lelkes, mindig csevegni kész, minden irodalmi lében kanál ember? A könyv második megjelenése utáni évben találkoztuk először egy leromlott kis eszpresszóban, a leromlott Déli Pályaudvar nyüzsgő zajában. Élvezetes csevegés volt. Egy naiv, nyíltszívű, nyílt lelkű, barátságos, könnyen kapcsolatot teremtő, kellemesen csevegő, szeretetreméltó, mint mondottam volt, minden lében kanál, örökké kíváncsi embert ismertem meg. Faludy elnevezése találó. Van ebben valami szeretettel teljes, kedves irónia és emberismeret, amely jól jellemzi a szerző örökmozgó, mindig kíváncsi egyéniségét, aki talán nemcsak azért vonzódott Faludyhoz, mert nagy költőnek tartotta, hanem azért is, mert rokonlelkek voltak a kíváncsiságban, az élet és irodalom szeretetében, a szerepléskényszerben, mindketten az örökös közléskényszerben élők fajtájából valók. A különbség „csak” a mentés másként módszerében keresendő: „csak” másként rakták össze a magyar ÁBC betűit.  Az egyik költő, a másik gyermekvédelmi szakember. És mivel Faludy egész életében gyermek maradt, Danica jól megértette a benne élő gyermeket, megtalálta vele a hangot. Mindketten kifelé forduló, erős szociális, empátiás érzékkel megáldott, megvert emberek. Mint ahogy Faludy írói és költői eszközökkel fontosnak tartotta megörökíteni életének kisebb-nagyobb dolgait, úgy Milanovics Danica tanú és emlékiratíróként „kíváncsiskodva” Faludy körül, úgy érezte, hogy meg kell írnia a költőt, fotókban megörökíteni a jelent.  Tudatában volt annak, amit Oscar Wilde, Faludy egyik kedves költője állít: „Amit nem írnak meg, olyan mintha meg sem történt volna.” Faludy is így vélekedett. Az öreget ez a kíváncsiskodás folytonos fotózás talán zavarta kissé, de nem mutatta, megszokhatta, talán szórakoztatta, hiszen tudta, a szó elszáll, az írás a kép megmarad. Meg aztán a hiúságát is legyezte a folytonos érdeklődés. Tudta, hogy az olvasók, a rajongók, az újságírók időnként idegesítőek, de a jelen megőrzése miatt szükséges rosszak. Hitt az írás erejében. Danica is. A szerző nem képzett újságíró, de jó újdondászként viselkedett, amikor lefotózott, feljegyzett, megjegyzett az öreg poéta utolsó évéről szinte minden lényegest, amit látott, tapasztalt. Igen, ahogy később a pereskedő özvegy a bíróságon megvádolta, - Danica valóban - „előre megfontolt szándékkal kíváncsiskodott”, rengeteg felvételt készített a költőről, barátairól, tudta, hogy ez valamikor fontos lehet. És igaza volt. Nem véletlenül idéz könyvében Faludy barátja, Csomós Róbert Az utolsó vacsora című írásából: „Faludyról minden morzsát össze kell szednünk, hagyatékul az utánunk következőknek, mert a költőóriás halhatatlansága és nimbusza az ő örökségük.”  Hadd tegyem hozzá, nemcsak Faludy esetében megfontolandó ez, hanem minden jelentősebb írónk, költőnkről szólva is, hogy az irodalomtörténészek „alapanyagot” kapjanak az életrajzok és kritikák megírásához. Nos, Milánovics Danica ezzel az indíttatással, előre megfontolt szándékkal jegyzetelt, fotózott, ami a jelenben mindig egy kicsit idegesítő, de a későbbiekben, amikor cikk vagy emlékezés elkészült, és könyvben vagy újságcikkben látjuk viszont, belátjuk, hogy ezt a kis kellemetlenséget el kell viselni, érdemes elviselni. A szerző most 64 éves, fiatal-öreg, öreg-fiatal. Közvetlenül a nyugdíjas lét előtti napjait éli.  A gerontológusok szerint a legaktívabb szellemi életkorban. Így is van. Évtizedekig polgári foglalkozására nézve, gyermekvédelmi szakemberként dolgozott. Hivatásának tekintette a szociális munkát, naivan hitt és hisz az emberek megváltoztathatóságában, hisz abban, hogy segíteni lehet és kell a megszomorítottakon, az elesetteken. És mint már említettem, hisz abban, hogy le kell jegyeznie, fotóznia, ami körötte történik. Eddig öt kis „dokumentum” könyvecskéje jelent meg, de nem tartja magát írónak, „csak” egy gyermekvédelmi szakembernek, aki ír. Mintha tudná, amit Ibsen oly találóan mond: „Az írás öngyógyítás.” A gyógyítás akkor is megvalósul, ha nem remekmű születik. A művészet terápia. Az írás önmagában is lehet gyönyörűség. Milanovics Danica nem tartja magát kirobbanó zseninek, tisztában van értékeivel. Most már az unokázáson és barátkozásokon kívül, azért él, hogy írjon, és azért ír, hogy éljen és csevegjen. Valóban nem zseni, de nyitott, olvasott, az élet gyakorlati részeiben különösen tájékozott nő, tudja, ki a rendkívüli ember, felismeri a tehetséget és tudja azt is, ki a rendes és ki a rossz. Dilettánsnak nem mondható, mert nem tartja magát írónak, nem büszkélkedik, legfeljebb titokban, hogy könyvei jelennek meg. Ő az önművelő polgár, aki eltartja könyvvásárlásaival az írókat, aki szereti a művészeteket. Örökmozgó, perpetuum mobile, akinek neve Milánovics Danica, de több a nevénél. Példa arra, hogy hasznosan kell élni. Másként nem érdemes. Legjobb és talán legidegesítőbb tulajdonsága a fokozott, időnként tapintatlannak érzett kíváncsiság. Szereti a természetet, szeret kirándulni. Repked a világban. Százhalombattán él már évtizedek óta, ott érzi magát otthon. Ott él férjével, aki türelmesen több évtizede elviseli öntörvényűségét, de aki talán beletörődött, megérti feleségének röpködő életmódját. Fia, Faludy valamikori barátja, a ma harminchét éves Vincze Attila Tamás. Könyvkiadó, könyvterjesztő, könyvszerkesztő és tollforgató. Tíz éve a Világóceán Kiadó vezetője. Két hasznos, népszerűsítő könyvét adta ki Faludyról. Az egyik egy „álinterjú- kötet”: Faludy világa, a másikat a népszerű ezoterikus írónővel készített interjúit tartalmazza: Faludy György, Szepes Mária: Gondolatok, portrék Máraira hangolva. Mindkét könyv a költőt népszerűsíti, hasznos adalék a Faludy-kutatóknak és a Faludyt tisztelőknek. Attila is ugyanolyan repkedő, örökmozgó, mint édesanyja. Járja az országot és kultúrát árul, vagyis könyveket, kultúrát terjeszt, de kevés ideje marad és keveset ír, pedig lenne tehetsége hozzá. Meg kellene írni azt az ötven kazettányi beszélgetést, amit az öreg költővel folytatott. Ezt a kitérőt meg kellett tennem, mert bevallom, befolyásolta, befolyásolja véleményemet, akár akartam, akár nem Milánovics Danica könyvének értékelésekor. Vincze Attila könyveinek értékelésében pedig befolyásol, hogy ő is meg édesanyja is Faludy barátja volt, miközben persze igyekszem megtartani elvemet, „csak a mű számít”. 
   Miánovics Danica könyvének külső megjelenésével is befolyásol. Jó kézbe venni ezt az ízlésesen megszerkesztett, szeretettel és szakértelemmel készített, szellősen szedett, könnyen olvasható, kézbe bújó, zsebbe tehető, kisalakú könyvecskét, nem megvetendő szempont, buszban, villamoson is olvasható. Drapp színű címlapján látható az öreg Faludy ismert alakja, sokat mondó fotója. Hosszú haj, kihajtott fehér ing. Sovány testét elfedi a már túl bő, szürke zakó, és a barna nadrág.  Egyik kezét előre nyújtja, másikkal, mintha a székbe kapaszkodna. Kissé előrehajol, figyelmesen néz hallgatóira, úgy magyaráz, cseveg. Aki ismerte, mint magam is, még jellemző, nazális gyenge hangját is hallani véli. A kép mellett egy rövid mondat: „Egy jó barát visszaemlékezései a nagy költő életének utolsó évére és halálára.” A könyv hátoldalának felső részén két Faludy-idézet, amit a szerző fontosnak tartott kiemelni. Ezt én azért idézem, mert a szerzőre is jellemző, mit emel ki a költő több ezer oldalnyi művéből.
„Nincsen ember, írta Freud, aki valóban
hiszi, hogy meghal. Ebben tévedett.
Én már tizenkét éves korom óta
biztos vagyok, hogy egy nap elmegyek.”

„A sokmilliárd évnyi semmibe
úgy sejtem, nem kísér el senki se,
de örülök, hogy szeretnek, míg élek,
és én is nagyon szerettem, míg éltem.”
    A hátsóborító középen egy kis bélyegnagyságú színes fotó. Ismert szituáció: a költő dedikál. A fotó felett, alatt megint egy jól kiválasztott Faludy-mondat, amit Vincze Attila jegyzett fel a költővel készített 50 interjúja egyikében: „Azon, hogy mi hozza a hosszú életet, még sose törtem a fejemet. Nem vártam. Ez egy váratlan átokként, áldásként szakadt a nyakamba.”  A hátsó borító alján felirat: Világóceán Kiadó és a bolti ár: 1910 Ft., - véletlen, hogy ez a költő születési éve. És hogy ne lophassák el ott látható a kód. Az első belső oldalon a szerző és cím: Milánovics Danica Faludy György utolsó éve. Egy jó barát visszaemlékezései a nagy költő életének utolsó évére és halálára – személyes emlékek, feljegyzések, találkozások, fényképek és videofelvételek alapján. Alatta a szerző apró betűs kedves dedikációja, ami majd értékesebbé teszi fiaim számára az antikváriumban eladott példányt: Udvarhelyi Andrásnak Faludy György emlékére, megismerkedésünk alkalmából. Szeretettel. Danica. 2008. május 23. Alatta: Világóceán Kiadó 2007.
   A mű XVII. fejezetből áll. Az utolsót elírták: XII. lett belőle. Mindegyik rész Danica és a költő találkozásait meséli el. Megtudjuk, hogy a 70-es években kapott ajándékba egy Faludy-Villont és férje dicsérte, hangosan felolvasta, neki nem tetszett, és évek teltek el, hogy Faludy nem létezett számára, de amikor elolvasta az 1980-ban kiadott Püski féle Összegyűjtott verseket, beleszeretett Faludy költészetébe és amikor hazajött költő igyekezett ott lenni rendezvényein és megismerkedni vele. 

Egy rajongó könyve
   A dokumentumértékű könyv, értékes forrása lehet a kutatóknak. Milanovics Danica kis könyvecskéje mindössze 112 oldal és hatvan kép található benne. Ha a tiszta szöveget nézzük, alig fele a könyvnek. A mű másik felét kitevő fotók legalább olyan sokat elmondanak a szerzőről és Faludyról meg feleségéről, baráti, ismeretségi köréről, mint a szöveg. Képes könyvnek is mondható. Egy rajongó könyve. Milánovics Danica joggal állítja magáról, hogy Faludy-rajongó. Önmagában nem baj, ha egy ember rajongó, hiszen ez a szeretet túlzott formája és ez nem ítélhető el. Sőt a rajongók tartják sokszor a hitet a költőkben, hogy érdemes élni, írni. A rajongó tehát végül is hasznos eleme az irodalmi életnek, hiszen ő az, aki megvásárolja, olvassa a költő műveit, aki elmegy író-olvasó találkozóira, aki szembe dicséri, baráti körben és mindenütt lelkesen mesél róla. Ő a költő legjobb propagandistája. A rajongó, élő, ingyen-reklám. Úgy hozzátartozik az irodalmi élethez, mint a kerthez a rózsa vagy a rózsához a tövis. Mert bizony időnként idegesítő is lehet a rajongás. De Milánovics Danica nem fanatikus rajongó. Lelkesedése nem idegesítő, legfeljebb időnként zavaró, mert őszinte, felfokozott szeretetéből fakad. Időnként, - talán rajongása, szeretete miatt, bulváros túlzással - túlértékeli a költőt: Nagy Költőnek, Költőfejedelemnek, Lánglelkű Óriási Szellemnek nevezi. De ez ízlés dolga. És hogy túlessünk a rossz híreken, időnként, észre sem veszi, érzelgős, giccses hangot üt meg. De talán ez is túlzó szeretetének tudható be. Az pedig szakmai hiba, hogy versként közöl egy prózai szöveget, ami más tördelésben nagyobb hatást tett volna. Ezt talán egy figyelmes korrektor kihagyathatta volna vele vagy prózába fogalmaztathatta volna át. Hogy lássák olvasóim, íme a versnek nevezett szövegből egy részlet, mely azt bizonyítja, hogyha egymás alá tördelünk rövid vagy hosszabb sorokat, még nem vers, még szabadvers sem. Ebben a szövegben pedig rímek sincsenek, gondolatritmus sincs. Vagyis nem vers. Viszont prózának elfogadható. 

„Reggel Faludynál.
Felébredtem. A csend szava fájt.
Este whiskyt ittunk Fannyval – sokat.
Én kólával. Ő megivott kis híján két üveg pezsgőt is…
Az üres pezsgősüvegek még ott virítanak
a konyhaasztalon,
egyik alján ott kotyog a maradék.
Reggel van, most másnap reggel. Csillaghegyen.
Faludy Gyurka és Fanny otthonában.
Este Gyurkába csöpögött az infúzió.
Szobájában rádió szólt. Könyvet kért két sovány térde fölé.
Szomorú kép. A nagy költő a betegágyban…” 
És most hadd írom le más tördelésben. Figyeljék meg, ez a prózai szöveg hatásosabb, mint az előző verzió. 
„Reggel Faludynál. Felébredtem. A csend szava fájt. Este whiskyt ittunk Fannyval – sokat. Én kólával. Ő megivott kis híján két üveg pezsgőt is… Az üres pezsgősüvegek még ott virítanak a konyhaasztalon, egyik alján ott kotyog a maradék. Reggel van, most másnap reggel. Csillaghegyen. Faludy Gyurka és Fanny otthonában. Este Gyurkába csöpögött az infúzió. Szobájában rádió szólt. Könyvet kért két sovány térde fölé. Szomorú kép. A nagy költő a betegágyban…”
   Remélhetőleg a szerző nem orrol meg az irodalmi „leckéért”. És ezek után, már dicsérhetem is a könyvet és szerzőjét, mert bírálat adja meg a dicséret hitelét. Habár a dicséret is gyanús lehet. La Rochefoucauld például azt írta erről: „Dicsérni nem nagyon szeretünk és érdek nélkül senkit sem dicsérünk. A dicséret ügyes, finom álcázott hízelkedés, amely másképp elégíti ki a dicsérőt és másként a dicsértet: a megdicsért érdemei jutalmaként fogadja, a dicsérő viszont saját méltányosságát és ítélőképességét kívánja bizonyítani vele.” 

   Nos én érdek nélkül dicsérem a szerzőt, sem kutyám, sem macskám, sem rokonom, se ismerősöm. És talán megbocsátható a sorokból áradó hűséges szeretet és a könyv egyéb értékei, hiánypótló volta miatt is. No meg, mert a műből kiderül, hogy Danica nemcsak mélységes szeretettel szereti a költőt. Nem felületesen olvassa, érti is. Többnyire okos, megértéssel írt a költőről, látszik, hogy ismeri kívül-belül. Úgy szereti, tiszteli, mintha nagyapja volna. Nem véletlen, hogy a mindig szeretetre és elismerésre vágyó öreg poéta szerette a mindig szeretetre és elismerésre vágyó rajongóját, akit még Fanny-project előtt ismert meg és „sziporkázó barátjának” titulálta a Pokol tornácán című könyvében is. Danica művének értékét az is adja, hogy nemcsak Faludy György utolsó hónapjairól ír, hanem lényegéről is, egyrészt ízelítőt kapunk a költő műveiből is a jól kiválasztott versidézetekkel, másrészt jobban megértjük a poéta egyéniségét, mert plasztikusan, élethűen írja le a költő magánéleti és társasági viselkedését. Ebből a könyvből megtudhatjuk, hogy a népszerű költő – körül-rajongottsága ellenére - mennyire magányos, magára hagyatott, hogy a rajongók – kivéve Danicát, Fannyt és néhány valódi barátját – csak szívükre vették a költő sorsát, gondját, vállukra venni nem voltak bolondok. Beszélgettek vele, csodálták, dicsérték, meghallgatták adomáit, itták borát és aztán hazamentek. A költő pedig egyedül maradt. Talán ez a magány vette rá, hogy meggondolatlanul elvegye feleségül Kovács Fannyt, meg talán élettárásával, Erickel való kapcsolata is meglazult. És akkor jött egy nem volt hozzávaló, nem eléggé művelt, kissé közönséges, csábító, szép fiatal nő, aki azt mondta neki, hogy szeretlek Gyurikám. És a szeretetre és igazi társra vágyó költő, támasza lett, szerette a maga módján, még ha érdekkel is, intézte ügyes-bajos dolgait, mindvégig mellette volt, ápolta, simogatta.        

       Ami a felség viselkedését illeti.
   Danica egy nehéz helyzetben lévő fiatalasszonyt mutatott meg olvasóinak, akire a sors túl nagy terhet rakott. Az addig csak egy híres emberrel kötött házasság előnyeit élvező, férjével talán a kelleténél jobbal büszkélkedő, dicsekvőnek látszó, addigi fiatal életében többnyire csak a sikert élvező költőfeleség szerepét játszotta és élte, aki talán akaratán kívül kétes értékű celebbé vált a bulvársajtó jóvoltából, a média kedvenc témájává lett. Fanny, a kis hippilány, ahogy önmagát nevezte, közszereplővé nőtte ki magát. Nehéz objektív képet rajzolni, mert a róla szóló újsághírekből többnyire a botrányokról értesültünk a 92 éves aggastyán és a nála 65 évvel fiatalabb csinos nő, állítólag haszonleső házasságáról. A média pedig most sem a lényeget írta. Hanem, azt hogy egy férfitől szerette el az öregembert, hogy a férfi, az élettárs, Eric elmenekült e hármas kapcsolatból. Azt sugallták, hogy Fanny úgy érezte, meg kell szereznie a Szent István körúti lakást a fővárosi önkormányzattól. Úgy gondolta, hogy ez jár nekik. Azt írták, hogy meztelenül fényképezkedett öreg költőférjével, hogy annak halála után eladósodott és el kellett adnia a csillaghegyi szép lakást, hogy férjének könyveit, tárgyait, hagyatékát kezdte kiárusítani, hogy az irodalmárok nem szívesen írtak férjéről, mert tartottak Fanny pereskedő természetétől… Lehet, hogy mindezen hírek talán nem is jellemzők Fanny személyiségére? De annyi bizonyos, hogy az átlagolvasó elől a bulvár eltakarta az igazi Fannyt. Nem volt módunk megismerni a valódi Kovács Fannyt. Milánovics Danica inkább javított, mint rontott valamelyest ezen a bulvársajtó által rajzolt torzképen. A könyv arról is szól, hogy egy feleség, aki a híres költő dicsfényében élt, és valamelyest részesült annak sikereiből, anyagi jólétéből, most a költő megbetegedésekor, szemben találta magát a felelősséggel. Talán ez az igazság. Túl nagy volt ez a felelősség, a teher. Érthető, hogy időnként pánikba esett, hogy az italba menekült. Persze, hogy néha elveszítette fejét. Érthető, hogy időnként agresszív volt, veszekedett. Ez megbocsátható ebben a nehéz, embert próbáló helyzetben. Az vesse rá az első követ…
   Danica visszaemlékezéseinek utolsó fejezeteit olvasva, időnként könny szökött a szemembe, a szánalom, a sajnálat érzése kerített hatalmába, amikor a szerencsétlen fiatalasszony és a 96 éves öregember elmúlás elleni küzdelmeinek tanúja voltam. Olyan reménytelen küzdelem volt ez, mint Márai Sándor és felesége Lola küzdelme, amit a Napló utolsó, legőszintébb kötetéből ismerhetünk meg. Íme egy megható részlet az utolsó éjszakáról, Faludy élet-halál küzdelméről. „Szeretném elfelejteni azt a rettenetes éjszakát – emlékezett Danica – Gyurka haját, arcát simogattuk, de ettől még nem tért magához.  Haldoklott. Mi ilyenkor a teendő? Kinek mi a felelőssége egy ilyen helyzetben? Fanny ott aludt mellette ezen az éjszakán is. Én az egyik szobában, az emeleten Fanny édesapja és Jancsi a másik szobában. Nem sokat aludtunk. Faludy állapota reggel is változatlan volt. „Ébredj Gyurkám!” – kérte tőle Fanny, de ő ekkor már minden jel szerint, más dimenzióban létezett. Jancsi – (Danica íróbarátja. A szerk.) és én elmentünk, mindenki a maga dolgára. Össze-vissza telefonálgattam, mit lehet tenni ilyenkor, milyen orvos, kórház kellene, ki tudna segíteni? Fanny délután négykor esemesezett: Gyurka meghalt.”  
   Aztán olvashattam a temetésről, a torontói Faludy emlékpark avatásáról, a költő kanadai barátairól, Ericről – akiről később tudtuk meg, hogy öngyilkos lett Katmanduba. Hat év múlva kezembe került Milánovics Danica újabb könyve – Te vagy a hajnalcsillag avagy ősök és utódok között. Ebben a kötetben külön fejezetet szentel Faludynak és amkor a szerzővel újra találkoztam, elmesélte a könyv tragikomikus utótörténetét, elküldte a per iratait.

Egy tragikomikus per

   Igaz lehet a régi rómaiaknak tulajdonított mondás kétszeresen is. Habent sua fata libelli, azaz a könyveknek megvan a maguk sorsa. Tótfalusi István, a kiváló műfordító és ismeretterjesztő szerint ez felületes és csonkolt megfogalmazás, mert az eredeti szólás Terentius Maurusnak A betűkről, a szótagokról és mértékekről című poétikai tankölteményéből való és pontosan így írta: „A könyvek sorsa attól függ, mennyire tudja befogadni az olvasó”. Esetünkben a csonkolt forma igazsága is tagadhatatlan, hiszen Danica könyvének is meg volt, megvan a maga sorsa. Az anyaggyűjtés, megírás, a kiadás körülményei, és persze a fogadtatás, a siker. És a per. Milánovics Danica, aki szinte együtt szenvedte végig a családdal Faludy utolsó évét, és egy időben jó barátnője volt az özvegynek, baráti kötelességének érezte, hogy külön dedikált példánnyal kedveskedjen, amire a válasz váratlanul, meglehetősen durva volt. Fanny beperelte volt barátnőjét. Pedig mint közszereplőnek tudnia kellett, hogy a véleményeket el kell viselni. Ráadásul, a szerző véleménye nem volt sértő. Fanny Danicával hosszú ideig barátkozott, meghívta férjének rendezvényeire, életének bizalmas részeleit mesélte el neki, rengeteget esemeseztek, órákig beszélgettek telefonon, sokat csevegtek ital mellett hármasban a költő asztalánál, együtt ápolták a beteg költőt, együtt ültek a költő halálos ágyánál, és együtt aggódtak. Összekötötte őket a költő iránti szeretetük. Aztán a költő halála után elhidegültek egymástól. Fanny egyedül maradt. Megszűntek a mulatozások, a szereplési lehetőségek. Fogytak a barátok. A magány pedig rossz tanácsadó. Amikor Fanny beperelte Danicát, nem vette figyelembe, hogy férje szerette és kedvesen sziporkázó barátjának nevezte, hogy Danica mindig önzetlen és segítőkész volt velük és talán tudatában volt annak is, hogy a békességet szerető öreg férje, bizonyára ellenezte volna a pereskedést.
    Az özvegy – mint később kiderült – megalapozatlan vádja, állítólag személyiségi jogainak és férje kegyeleti jogainak megsértése volt. Végig olvasva a jogi bikkfanyelven, magyartalan, nehezen érthető peranyagot, sajnos azt kell írjam, hogy felesleges, csak anyagi és erkölcsi kárt okozó, tragikomikus tyúkper volt. Vihar egy pohár vízben, amelynek egyik elszenvedője a gyanútlan, jószándékú Danica volt. És persze szenvedett bizonyára az özvegy is, aki meg volt győződve igazáról. A hamis tudatú ember nem tudja, hogy hamistudatú. Öt hosszú évig húzódtak az idegőrlő hosszadalmas tárgyalások, Danicának minden egyes alkalommal Százhalombattáról kellett utaznia Budapestre. Szerencsére, sajtóbotrány nem lett az ügyből, a szenzációra éhes hiéna-újságírókat nem értesítették, - ez az első tudósítás a perről - mert egyik fél sem akart botrányt. Én vagyok az első és nem örülök, hogy hírt adok az ízléstelen perről, de a könyv történetéhez hozzátartozik.  Kis magyar tyúkperben mindenki veszített. A szerző, Milánovics Danica megnyerte ugyan a pert, de rengeteg energiáját és idejét emésztette fel viszálykodás. A halott költő is veszített erkölcsileg, nem emelte tekintélyét a hozzá méltatlan tyúkper. Az özvegy veszítette talán a legtöbbet. Nemcsak ötmillió forintot, hanem maradék tekintélyét is, amely ismét csorbult a közvélemény körében – már, aki tudott a vesztes perről. Fanny ismét veszített hiteléből. Éppen szándékával ellentétes volt az eredmény és akik tudtak a perről, azoknak a szemében a gyakori botrányhős, a mindenáron pereskedő képét erősítette meg. És persze veszített a jogi szakma. A peranyag fogalmazói megerőszakolták a magyar nyelvet. Ha lenne pénzem és energiám, beperelném őket nyelvrontásért, a magyar nyelv méltóságának, személyiségi jogainak megsértéséért. Miért nem tanulnak meg magyarul jogászaink? Pedig elődeik, Kölcsey, Eötvös Károly, Kossuth, Deák és a kevésbé ismert valamikori kollégáik bizonyították, hogy lehet egy jogi szöveget szép magyar nyelven is megírni. Vagy a nyelvrontásnak, az érthetetlen jogi tohuvabohu nyelv használatának oka: az igazság eltakarásának szándéka?
    Pedig talán nem kellett volna pereskedni, hiszen Milánovics Danica jószándékúan, tapintattal írta meg könyvét. Mintha csak megérezte volna Danica a könyv írása közben, hogy volt barátnője, Kovács Fanny olyan pereskedő kedvű ember, aki azt hiszi, ha a bíróság igazat ad neki, akkor igaza is van. És talán azt is tudni vélte, hogy Fanny pereskedéseit jó jövedelmi forrásnak tekinti, amikkel adósságait kívánja csökkenteni. Milánovics Danica, mint kiderült, joggal félt. „A falra festett özvegy” valóban megtámadta, megfeledkezve volt barátnője önzetlen segítségéről. Ismerve az állítólag pereskedő kedvű Fannyt, Danica nagyon vigyázva fogalmazott minden mondatot, mert félt a pertől, ezért ügyvéddel nézetett át minden oldalt, nehogy támadási alapot szolgáltasson, nehogy megsértse a költő és felesége személyiségi jogait. Így aztán a könyvben – a feleség vádjával ellentétben – egyetlen elmarasztaló jelenet, jelző sem olvasható. És a bíró is így látta, így döntött.  Ennyit a szomorú, Fannynak költséges, vesztes tyúkperről.
   (Aki többet akar megtudni, az olvassa el Milánovics Danica Te vagy az esthajnalcsillag, avagy ősök és utódok között című könyvének Faludy Györgyről szóló fejezetét - (Világóceán Kiadó. Bp. 2014. 212-223.l.) vagy az olvashatatlan peranyagot. - Mindezt el kellett mondanom, mert az irodalomtörténetbe a befogadók, az olvasók is hozzátartoznak. Hiszen olvasók nélkül az íróknak felkopna az álla.  
                                                         xxx 
  
   
    
          

A hajszál

A hajszál


Rám tekeredett. Szorít és csiklandoz. Nem tudok aludni. Egyre jobban szorít és csiklandoz. Kellemes, de egyben félelmetes is. Fojtogat. Kúszik a bőrömön. Ide-oda vándorol a testemen, hol itt, hol ott szorít rajtam, közben selymesen csiklandoz. Olyan, mintha hosszú, vékony ujjak vándorolnának, lépkednének selymesen végig a fejem búbjától a talpamig. Siklik megállíthatatlanul az ágyékom felé, nincs megállj, nincs menekvés. Átjár a borzongás, a kellemes remegés, a mélyből, valahonnan nagyon mélyről jövő lüktetés, vágy és félelem, kéj és gyötrelem, az a visszafordíthatatlan, mindent megsemmisítő gyönyör. Borzalom. Már nem a lány végtelen hosszú ujjait érzem, hosszú körmeit, a világ minden színében tündökölve, hanem elnyomja a sötétség, az a fekete hajzuhatag, amiben elveszek. Minden egyes szálán fennakadok, csomóra köt, nem enged, kirúgja alólam a sámlit, és miközben hörgök és kapkodok egy utolsó lélegzetért, ő már el is jutott a saját vonagló ritmusához, a világ megváltásáig.

Nemzeti

Nemzeti


Vasárnap délután van. A dohánybolt beláthatatlan, sötét ajtaja fáradtan ásít néha a külvárosi járdán sétálókra.
Az üzletből egy tömzsi nő lép ki, kezében féldecis üveg. Egy fekete hajú kisfiú szalad oda hozzá:
- Anya, vegyél nekem rágót.
- Minek? Tegnap is kiköpted.
A kisfiú nem hagyja magát.
- Akkor nyalókát vegyél.
A nő letekeri az üveg kupakját, és lenyeli a pálinkát. Elégedetten fúj egy nagyot a levegőbe.
- Ragacsos leszel.
- Jégkémet! – toppant a kisfiú.
- Leejted.
- Colát!
- Leöntöd magad.
- Akkor pálinkát – kiáltja a fiú.
Az asszony eltolja magától a gyereket.
- Minek az neked?
- Hogy hamarabb felnőjek.

Kisbetűs élet

Kisbetűs élet


Nincs már semmi. Megeszed, amit főzök, de már meg sem köszönöd. A tévében csak sorozatot nézel. Meccset alig. Néha egy-egy kvízműsort. Engem nem engedsz oda. Azt mondod, csak belebeszélnék. Pedig nem mondok semmit. Inkább olvasok. Várom, hogy a fiunk felhívjon. Nem hív. Azt mondja, mi mindig csak panaszkodunk.
Nincsenek barátaink. Valahogy elfogytak. Nem keresnek. Nem érnek rá. Itt maradtam, veled összezárva. Néha azt érzem, kicsi a ketrec. Pedig még az Óbudai Életunt fesztiválra is
elvittél, hogy lássam, nem vagyunk egyedül. Higgyem el, ötven felett már nincs semmi. Szex meg főleg. Amikor csak szóba kerül, te máris belekezdesz egy monológba, hogy ebben a korban már nem megy. Nem is szabad erőltetni. Olvastad egy magazinban. Minden könyv erről szól. Te olvastad őket. Úgy éreztem el akarod mondani. Sorról sorra. Tele az összes idegen kifejezéssel. Egyet sem akartál kihagyni. Mondtad és mondtad, éreztem, ahogy nő az agyam térfogata, arra gondoltam, a tavalyi sapkám már biztos nem jön a fejemre, és éreztem, ma sem fogunk szeretkezni. Mi nem. Mi talán soha. Ez jutott eszembe, mikor megkérdeztem, vagy csak a hangomat hallottam tisztán és érthetően, gyere Gyula szexeljünk, erre te rögtön felháborodtál, hogy ez most, hogy jutott az eszembe. Mondtam, mert régen csináltuk, és hiányzik. Erre te széttártad a karod, hogy ez momentán nem aktuális.

Csendéletek a biciklisták életéből

Csendéletek a biciklisták életéből
                                                                                                              Neki a kerékpár az első.
Novák Valentin Álomtourbina című kötetéről

Vannak az életben olyan dolgok, helyzetek, szokások, amelyeket nehezen teszek helyre magamban, nehezen értem meg embertársaim szándékát, viselkedését. Ilyen a kutyatartás és a biciklizés számomra. Novák Valentin könyve a biciklizés jobb megértésében segített.

Sokfelé ágazó gondolatokat találunk a bringások életét leíró könyvében, ami Álomtourbina címmel jelent meg régi bevált könyvszerkesztőinél, a Hungarovox Kiadónál.

A mű alcíme kerékpáros regény, és ennek megfelelően a kerékpáros szerepét, pozícióját választotta ebben a kötetben a szerző. A világra és annak dolgaira való többnézőpontú rálátás technikáját alkalmazza ebben az írásában is. Nála a befogott drótszamarakat népes karaván szállítja haza Anatóliából, s amerre megy Bicikliárius gördülő cirkusza, megcsodálják. Aztán az Alföld közepén legelésznek. Így vezeti be a kötet fül- vagy hátszövegében a szerző a főhős, Szilágyi Szilamér (Sziszi), álmába besurranó mesét, amelynek hamar rabjává, cinkosává válhat az olvasó, mint maga Sziszi. Persze, hogy az álom és a valóság határán vagyunk, különben a kezembe se vettem volna a könyvet. Elég a hamisított világból, nézzük, mi van manapság a balóti dominiumban!

Induljunk: egy-két-há-négy-húzzunk bele! Novák Valentin a kerékpározás mítoszát írja meg ebben a könyvében. Nem rekonstruálni akarja a jelent, hagyja, hadd folyjanak a történetek egymásba, akár az ősz színes levelei egy szelíd, árnyas lejtőn, valahol a Pilis rengetegében.

A szerzőnek, nagy valószínűséggel, köze van a kerékpározáshoz, nem csak belecsöppent a bringázásba, mint darázs a mézbe, vagy markotályos nő a katonai kantinban a csalásba. Otthon van a vázfestésben, a pumpálásban, a szelepcserében. Pontos megfigyeléseket ír le a kerékpározás közben felmerülő gondokról, tudja, hogy az egykettőhárom a végtelenbe viszi, és tengernyi gond, baj jöhet közben, ki is köpheti a tüdejét, ha emelkedő jön. Nem városi kocatekerő, ismeri a konok maga elé nézés okát, üzenetét, közben fél szemmel a gumiabroncsot figyeli jó gazda, vagy szerelő módjára. Bár kerékpáros futár nem volt, sejti, mit jelent, hanem kamel a diszpécser –övé lesz a legnehezebb meló. Ilyenkor jogos, hogy borban keressük az igazságot, persze szódateherrel.
A jelenések sorából kiemeli az elegáns pillanatokat, a nagy teljesítményeket, a szép tájakat, amelyek olyanok, mint az okszizás a fociban, hogy a lábbal végzett és elért eredményeket ne hagyjuk el. Ha az irodalomítészek szavaival is akarunk róla szólni, akkor elmondhatjuk, remek helyzeteket teremt szórakoztatásunkra hegyen-völgyön, pincelejáróban, ahová betolják a gépet, a szent jószágot, miközben egy nő van a dologban, meg a semmittevőhaverok, egy kocsma környékén, egy nagy piálás kapcsán. Személyes tapasztalatairól és elképzeléseiről és társadalmi problémákról ír. Hatalmas tiplizésekről, gyógyulásokról, leittasodásokról, amikor lezuhan tíz házmester. Őszintén beszél kerékpáros sorsáról, és csak időnként csepegtet egy kis édes, ironikus mérget a simán zajló világba. A kötet emlékek, elképzelések sorozata. Időnként nemzetközi versenyeken tekerünk fél Európán át a szerzővel, hol a hazai lankákon, vagy a nagy halálba megyünk, aminek Dobogókő, vagy az érdi emelkedő a neve.

Verseinek megismerésekor már írtam, hogy Novák Valentin eredendően intellektuális alkat,és a hétköznapok kisebb-nagyobb történéseit, útjait írja le. Ismeri a szavak belbecsét is. Műve korántsem jelent egyszerű olvasmányt. Próbára tesz minket, hogy értjük-e, ismerjük-e a fogalmak és nyelvünk határait. Képes összefűzni intim, poétikus szövegeket profán kiszólásokkal. A kérdezősködő ruszkitanártól a pannonföldi drótszamárkereskedőn át Szűz Máriáig, sőt Pázmány Péterig. Lelke legmélyebb bugyraiból bányássza elő világunk démonait, angyalait, ördögeit, boszorkányait, közben nyugtalanító problémákat sorol a világról.Finom szellemi rezonanciával beszél a nyers valóságról, kékvérű és fehérmájú kékharisnya lányokról. Életünk homályos, kifürkészhetetlen titkaira keres választ. Érdemes kiemelni, hogy a pesti szleng és flaszter jó ismerője, sőt, alkotója is. Így találunk a lárvamaskarához az arcon, meg csihadó öklökhöz. A lány nála nem akar úgy tapadni, mint a szurkos libatoll.

Néha a premobil korszakba visz vissza, ami a balesetek világát idézi, és a kórházi kötözéseket, mert sajnos veszélyes – szabályok híján – az erdei biciklizés. Megkérdeztem néhány kerékpárost, mi a legnagyobb veszély bringázáskor. Többségük azt mondta, hogy épp ők a legveszélyesebbek saját magukra. Tanúsíthatom, hogy így van, a frász jön rám, amikor a járdán elsuhannak mellettem. Mert nekik is fájna, ha…

Személyes tapasztalataim is eszembe jutottak a könyv olvasása közben. Az egyik egy jó ötven évvel ezelőtti élmény, amely az egyetlen kerékpártúrám maradt, és gondolom, marad is. Szerény kerékpározási tudással, kölcsöngéppel, egy női bringával, aminek nem volt használható kézifékje és lámpája se. Néhány barátommal a Velencei tóhoz indultunk a régi hetvenesen. Előtte egy nappal, hogy mégis érezzem a gépet, elmentünk gyakorolni. Péntek délután, zsúfoltak az utak, benzingőz mindenütt, a Margit hídon akkora voltam, mint a busz kereke, és nem is pörgött csak pár centire. A frász tört rám az egész gyakorlás alatt, aztán másnap még inkább az úton, le Velencére. De valahogy megúsztam, csak egyszer estem el, mikor megérkeztünk, és a barátnőm elém jött, de én nem tudtam megállni, inkább eldobtam a kormányt, nehogy elüssem. Szakmailag ma sem tudok többet a kerékpározás tudományából.

Menjünk tovább: egy-két-há-négy-húzz! Ahogy teker, minden eszébe jut. Erről szól a regény. Finom utalások, szójátékok, a bibliai, mitológiai szereplők említése időnként megnehezítheti a szövegek érthetőségét, de olvasás közben is illik gondolkodni. Kiszámíthatatlan szóáthajlásokat is alkalmaz, és csavarintások sorát találjuk, mint a lejtmeneti bajnokot,avagy az egyszálbél hegyimenőt, pipaszár lábakkal. Időnként feltöri a szavakat, miképp Joyce mondta, hogy egymásba oltsa, keresztezze őket, s ezáltal ismeretlen változatokat hozzon létre.

Egy-egy sora időnként impresszionista barangolás, apró hangulatrezdülések megragadása, sziluettekből felbukkanó asszociációk láttatása. Százféle csillogásúak. Bizarr szavakkal ír a távolságról, az álmodozásról, a vergődésről.

Csak ismételhetjük, nyelvében élnek az újítások, ezúttal a Tour de France-tól a Girod’Italiáig. Ő a jövő alagútján halad kocsmától egy másik ívóig. A szavakat eredeti jelentésüktől eltérő összetételben is használja, értjük, hogy a hegyi menetben meglóg valaki.Ő is belehelyezkedik a környék flórájába és faunájába, aztán megy a Búhörpölő, meg a Bicó Pub felé, hogy hörpintsen, felejtsen, egy jó élet reményét keresse, akár egy lepukkant bérlakásban, ahol ő is otthonosan mozog… De őt vonzza az út, mint Kerouacot, mert tudja, hiába hiszik majd gyerekeink, hogy szüleik milyen rendezett életet éltek, nem gondolva, milyen zűrzavarosak voltak mindennapjaink, mégis ez az a lidérces út, amit mindannyian kerestünk, vágytunk.

Jó írásának atmoszférája, sokat tud a magyar néplélekről. Személyes költői nyelven ír, szövegeinek szellemiségét a kényszertől való megszabadulás vágya hatja át. Elgondolkodtat minket a pockok világalakító szerepén elmélázva, ha kérjük, ha nem. Hol teker, hol nem, hol Holt-tengeri tekercset, hol nem, hol dzsointot, hol nem, aztán a fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár, hogy Kassák is szóhoz jusson a szövegben.

(Menjünk még egy kicsit, felülsz a vázra?)

A kerékpár iránti érzelem a legszorosabb emberi kötődéseket is megközelíti. Ismerek olyan fiút, aki így udvarolt kedvesének: majdnem úgy szeretlek, mint a kerékpáromat.

Hülye tréfa volt

 

Hülye tréfa volt


Fénylő kora délután volt, amikor belépett a Ketter kapuján.  Három pincér is odapattant, még a bejáratnál.
- A férjem nem volt itt?
Az egyik pincér, nyilván a főnök - magas, fekete hajú, a frizurája úgy volt kettéválasztva, hogy Lysoform reklámnak is beillett volna – a fejét csóválta:
- Már elment a szerkesztő úr, megebédelt, és…
- És?- nézett rá az asszony dühösen.
- Elfelejtette kifizetni…  Bocsánat…
Beljebb ment, mintha nem hinne a pincérnek. Körülnézett, a fák alatt szinte üresen álltak az asztalok a fonott karosszékekkel.  Egyetlen helyen ült egy fiatal pár, a hölgy fehér napernyővel védte magát.  Az árnyéktól talán, mert ahhoz az asztalhoz nem sütött a nap. A főpincér udvariasan kihúzta az egyik széket, Aranka leült.
- Megölöm – sziszegte az asszony.
- Nem azért mondtam – rémüldözött a pincér. -  Majd legközelebb kifizeti a szerkesztő úr…
- Ugyan, maga, János tényleg azt hiszi, hogy ezért dühöngök?
- Hááát… Nem tudhatom, nagyságos asszonyom.
- Nem hát – enyhült meg némileg Aranka. – Tudja mit? Hozzon egy pikoló sört!
- Enni nem óhajt, nagyságos?
- Engem esz a méreg – morogta a szép hölgy.  – Megölöm, komolyan.
- A mérget? – A pincér tudta, hogy a szerkesztő úr is szeret tréfálkozni, hát megpróbálkozott a feleséggel is. De Aranka nem volt tréfás kedvében, egy legyintéssel elküldte a dolgára.
Hamar megitta a söröcskét, intett a pincérnek. Lysoform úr odasietett.
- Írja a többihez, János! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.  – Ha már az én uram amúgy is tartozik, fizesse ő az egészet.
- Igenis, nagysád! – Ez a nagysádozás bosszantotta.
Fölkelt, összeszedte magát. Átmegy a Hadikba, biztosan Frici is ott van. Ha nem, akkor legalább a spinék. 
Egy villamos csörgő zajt keltve dübörgött a Horthy Miklós úton. Aranka megnézte, kik szállnak le a megállóban. Egy nyúlszőr kalapos férfi (istenem, ilyen tavaszban kalap!) megnézte. Aranka kihúzta magát, rámosolygott a férfira, aztán belépett a Hadikba.
A páholy majdnem üres volt, Frici sehol. Megölés későbbre halasztva, gondolta Aranka.

 

A kávéház szürke volt, kopott és igénytelen. Szélében feketézők ültek, elszórtan, magányosan, vagy kettesével, hármasával a nagy üvegablakok közelében egyszerű márványasztalok mellett, a világosságban, mindegy a medence körül lebzselve, a mélyvíz körül…  Habozás nélkül beljebb hatolt, olyan biztonsággal, mintha úgy ismerné a terepet, mint a tenyerét. A kávéház mélye páholyokra volt osztva… Kifejezetten polgári volt. Olyasféle helyiség, amely kizárólag a törzsvendégeire támaszkodik. A vendégek szemmel láthatólag ismerték egymást. A feketézők szüntelen váltogatták a helyüket, átbeszélgettek, átültek egymáshoz. A páholy közelében két öregúr sakkozott. A sakkasztal fölött tábla s egy gépírásos papírlap fityegett, a legközelebbi verseny benevezettjeinek névsorával. Mindez kedvesen idejétmúlt volt és vidékies.

 

A spínék viszont ott voltak. A két Böske is, Guthy meg Klugné, a futballbíró felesége, szomszédasszony. És ott volt Becker Bébi is, Petschauer soros barátnője.  Meg Kondor Lici, aki mintha ott is élt volna örökké. Melléjük telepedett.
- Te miért vagy ilyen zaklatott? - kérdezte Guthy Böske, a neves Soma lánya, civilben Devecseri úr neje.
- Mert gyilkolni szeretnék - morogta Aranka. - Hazamentem, Frici nem volt otthon, szerencséjére. De ezt a papírt találtam az ajtóban.
Retiküljébe nyúlt, és előkotort egy miniszterpapírt. Írógéppel pötyögött szöveg volt rajta.
Arankairtási rendelet.  Az „aranka" (herefogó gyomnövény) évenkint igen sok kárt tesz…  Ezért a mezőgazdaságról és mezőrendőrségről szóló 1894 : XII. t.-c. 51. §-a elrendeli, hogy minden birtokos köteles a birtoka egész területén az arankát megjelenése után azonnal alkalmas módon kiirtani.
Az általános irtást az első kaszálás előtt, legkésőbb junius 15-ig el kell végezni.
Bár dühösen villogott a gyönyörű, sötét szeme, elmosolyogta magát. Körüladta a papírt, a barátnői rávetették magukat. Bébi hangosan olvasta tovább:
Az aranka (l. o.) a lucerna és lóherefélék élősködője; pusztítására az általa meglepett területet ásóval átforgatni v. petróleumos szalmával megrakva égetni szokás. Vasgereblyével is lehet irtani az arankát, ha e munkálatokat legkésőbb a virágzás kezdetén végezzü. Mindenekelőtt az aranka-fészkeket kaszáljuk le és távolítsuk el, a kiszáradt fészektarlót pedig a gereblye pár percig tartó ide-oda húzásával jól megkeféljük, miáltal az aranka kipusztul anélkül, hogy az anyanövény elveszne.
- Jól megkeféljük! - visított fel Lici. - Ez nagyon jó!
- És herefogó... herefogó aranka - sipította kellemetlen, magas hangján a futballbíró neje,  a másik Bözsi. - hát.... hát...
Aranka kicsit enyhülten, kicsit kényszeredetten velük nevetett.
- Ilyet csak a te férjed tud kitalálni - nevetett Guthy Erzsébet.
- Igen, de velem ne szórakozzon! Megölöm!
Összehajtogatta és eltette a papírt.
Éppen ebben a pillanatban lépett be az író, a híres Aranka férje. Lomhán, imbolyogva cammogott, közben odasandított a női asztalhoz, de éppen csak köszönt a spinéknek és sietett tovább az örökre foglalt páholyhoz, ahol jelenleg egyetlen álhírlapíró tartózkodott, no meg Béka, a költő és író, akinek már jelentek meg elég jó munkái is. Furcsa gülüszeme miatt mindenki Békának nevezte, vagy a keresztnevét elferdítve Undornak. Aranka is gyakran így emlegette, pedig neki bizalmasa volt, titkai tudója - ha nem is a minden titkoké.
- Maga hülye! - kiáltott a férje után Aranka. - Jöjjön csak ide!
Karinthy messziről vigyorgott, és kicsit gunyorosan meghajolt.
- Felséges asszonyom -, hódolatom… Csak nem történt valami kellemetlen?
- Maga barom! – lobogtatta a levelet Aranka. – Ezért még számolunk.
Frici legyintett, beljebb ment a páholyhoz. Üdvözölte az ott lévőket, de nem ült le, átcammogott a sakkasztalhoz, a zöld viaszosvászonra festett táblán felállítva várakoztak a figurák.  A mester vágyakozva nézte a világos bástyát, mintegy szuggerálva, jöjjön egy ellenfél. De ellenfél itt csak a felesége volt. És nem a sakkban.
A feleség visszaült a helyére, ahol Bébi éppen azt mesélte, mit jósolt neki egy pesti látnok.
- Ki a legjobb jósnő? – kérdezte Aranka kíváncsian. – Már két hete is szó volt itt a jövendőmondásról, kíváncsivá tette. Hátha valaki belelát a lelkébe, és megmondja, amit a pszichológia sem tud. – A Váci úti?
- Dehogyis – mondta Becker Bébi. – Hiszen azt meggyilkolták! Nem olvasol újságot?
- Biztosan átlapoztam.
- Budán is van, a Varga bácsi. De ő inkább időjós és mindenféle műszerekkel dolgozik. Kedves, fehér hajó öregúr, de én nem mennék hozzá. Mondd, mire vagy kíváncsi?
Aranka a sakkasztal felé mutatott, ahol a nagy humorista egyedül játszott mindkét színnel.
- Szerintem még így is csal, hogy nyerjen - morogta az asszony. - Szóval leginkább arra, mi lesz kettőnkkel... Meg hogy a rossz előérzeteim...
- Van az Izabella utcában is egy asszony - szólt bele Lici. - Nagyon népszerű, sokan járnak hozzá. Fedáknak, Alpár Gittának is jósolt.
- És bejött?
- Korai most még megmondani. Hanem a legjobb a Silbiger Boriska. Nem egyszerű jós: grafológus is. Aki valaki, csak hozzá jár.
- Róla hallottam - derült fel Karinthyné. - De őt állandóan elítélik. Meg túl gyakran váltogatja a lakásait.
- Viszont hozzá jár Dajbukát, Endresz,  Baktay Ervin, Dobay Lívia ... Zsazsa nála is volt, nemcsak Hettlernénál.

- És Ferenczy Sándor! - toldotta meg Klúg Bözsi. - Azt mondta, babonás tisztelettel figyeli a nő tevékenységét.
Na, erre már felcsillant a pszichológus asszony szeme.
- Ferenczy is? Akkor őt keresem meg. Ő nekem garancia. - Átkiabált a sakkasztalhoz. - Frici, eljön velem?
- Hová, Aranka?
- Jósoltatni.
Karinthy visszatette az asztalra a világos futót.
- Mire kíváncsi?
- A jövőmre.
- Na, arra én is kíváncsi lennék. Meg a múltjára is.
- Semmi köze a múltamhoz, maga a jelenem. Elkísér?
Csakhogy közben jelentkezett egy sakkpartner. A férj inkább őt választotta.
- Menjen a fenébe, még úgyis számolunk. - Azzal a Békához fordult.
- Maga fog elkísérni, Andor.
A Béka engedelmesen felpattant.
- Máris, kedves...
És boldog volt, hogy kísérheti ezt a keleties szépséget.
Villamosra szálltak, Aranka leült, Béka állva maradt, és kicsit lefelé fordítva békaszemét, gyönyörködve nézte az asszony ívelt szemöldökét. Perzsa hercegnő – gondolta. Ahogy a férje mondta neki: kiszámíthatatlan és sohasem unalmas… nem tudható, hogy mi lesz a következő lépése. Mint amikor egy vadász párducra vadászik, és ráfogja a nőstényre a fegyverét, de az csütörtököt mond. A párduc ráveti magát, de verembe esik. És a vadász utána ugrik késsel a kezében. Ott harcolnak, életre-halálra, menekülés nincs. Az egyiknek bele kell döglenie.
Béka – bizony – beledöglött volna. De ő csak bizalmas maradhatott, szárnysegéd. És tűrte Zuchmant, tűrte Déryt, s ki tudja, még kiket. Talán Adyt is, bár akkor még nem ismerték egymást.
A jósnő, a legendás Silbiger Boriska, egykori medika egy pesti bérházban fogadott. Amikor becsöngettek, vörös hajú nő nyitott ajtót. – Most éppen nincs nála senki – mondta -, mindjárt megkérdem…
Az ajtó félig nyitva maradt, látták és hallották, hogy a vörös nő bejelenti, mire a jósnő azt mondta: - Vezesd be, kiskutyám. De csak őt. Az embernek adj valami olvasni valót odakint.
Béka tétován ránézett Arankára, aki egy szempillantással jelezte, hogy a kísérőnek kívül a helye.
Érdekes, csinos asszony – vagy lány – volt ez a Silbiger Boriska. Kicsit negroid vonásai biztosan fölkeltették a férfiak érdeklődését.
 - Ő a kutyám – mutatott a vörös nőre –. Na, igen... így kellett elneveznem... valóságos kutya. — Silbiger Boriska felnevetett, a vörös hajú nő merev arccal áll mellette. — Képzelje, én ülök itthon, ő színházban van, nézem erősen a fényképét, egyszerre nyugtalan lesz, hirtelen felugrik, otthagyja az előadást, jön sietve haza… . Hívtál, Boriska!... Pedig csak a fényképét néztem, hát nem kutyát…. De kutya ... Boriska arcán mosoly szaladt keresztül: — Alig kell beszélnem, mindent megért... Szóval  maga az? – nézett a papírjaira, majd föl, Arankára. Rengeteg iratféle feküdt előtte az asztalon. -   Sokat hallottam már magáról, doktornő. Mire kíváncsi?
- Mindenre.
- Üljön le ide, Karinthyné…
- Aranka vagyok.
- Jó, Aranka… Üljön le, és írjon valamit.  Akármit, ami eszébe jut. Csak pár sort.
Aranka leült, belemártott a tollat a kalamárisba. És írt. Minden szavad, igérésed hazug/
S háborító, dacos, nagy meztelenséged/Örjít, lázít,/Dühít s meggyőz, megtör, aláz, csókoltat,/
Jaj, szégyenlem, nagyon szeretlek Téged/ S a vállad, a vállad.
Boriska átvette a papírt, figyelmesen végigolvasta.
- Ady. Akinek maga volt Arany. Tudom. Csak rövid ideig volt a szeretője.
- Nem, nem voltam a szeretője – rázta fekete fejét Aranka. – Incselkedtem vele, vetkőztem is neki, mert kérte… De ő már beteg volt. Arany rajongott Bandiért, de nem szerelmet, csak szép verseket várt tőle.
- El kell hinnem – mondta a jósnő eléggé hitetlenkedve, és mélyen belenézett vendége sötét szemébe. – És a festő?
- Ő kérésemre néma is…
- Másoknak csak süket. Értem. Beszéljünk a házasságáról?
- Beszéljünk. Sokat veszekszünk, de megvagyunk, amíg szabad is vagyok mellette.
- Csakhogy – Boriska kinézett az ablakon, mintha a bárányfelhőket bámulná -, csakhogy ön nem lesz szabad, mert az ura ápolásra szorul majd. Nagy műtétet sejtek. Külföldön…
- Külföldön? Furcsa. És én?
- Akkor ott lesz mellette. Akkor már csak mellette lesz. Túl még egy vad szerelmen. És túl egy furcsa baleseten. Mintha… mintha egy nyaralásban… talán… talán kizuhan valahonnan…
-   Nevetséges! – csattant föl Aranka. Tényleg hinnem kell magának, Silbiger?
- Nem kötelező – volt vállat a jósnő, és megint a papírokat nézte. Aranka meg őt. Nem így képzelte el a budapesti Pythiát, és ez a félhomályos lakás se Delphoi volt. 
Se varázsgömb, se kávézacc, se kártya.  Csak az írása, legfelül.
Silbiger Boriska ismét elmélyült a sorokban, azután azt mondta:
- Kérem, Aranka, írjon még valamit!
Plagizált. Amit a férje írt hozzá egyszer. Te buta, furcsa, édes és rettentően keserű, aranyos és szép és csúnya és tehetséges, nyugtalan, te, te nagy, nagy baj és öröm a világon, nagy szerencsétlenség az én szegény fejemben. Ezt írta le, hirtelen ez jutott eszébe.
Pythiának pedig ez: Nagyon okos nő, és nincs saját gondolata. Ennek oka van.
Elmélyült a szövegben, majd váratlanul azt mondta:
- Kérem, adja ide a kezét!
Bőhm Aranka engedelmesen a bubifrizurás jósnő kezébe fektette tenyerét. Hosszan nézte, aztán szinte rémülten elengedte az ápolt kezet.
- Nem…
- Mi az? Mit vett észre…
- Nem… Nem tudom. Ez nem lehet.
- De mondja csak meg… Rémes?
- Nagyon rémes.
- Nem félek. Sose féltem.
- Halál. Kegyetlen halál. Messze… Valami rabruha. És háború…
- Ugyan már! – nevetett fel idegesen Aranka. Már sajnálta, hogy idejött. Felpattant, kisietett az előtérbe, a pénzt a kutyának  nyomta a kezébe.
- Valami baj van? – pattant fel meglepődve Németh Andor, a Béka. 
- Semmi… Ez egy idióta. - És a férje hülye tréfájára gondolva megborzongott.
De a Hadikban, a törzsasztalnál már azt mondta nevetve a barátnőknek:
- Képzeljétek! Valami börtönfélében fogok meghalni. Mit szóltok ehhez?
A többiek kényszeredetten nevettek.
- Na, akkor addig is igyekszem még egy kicsit jól élni.

 

 

 

Az utolsó ház

Cseke feláll, odamegy Milánhoz, a szintetizátoros fickóhoz, aki épp ott tart, hogy:
 
„Hív a végtelen éjben ezernyi súlyos vágy,
Mégis csak két karod között ér el az igazi boldogsá…”

Cseke egyszerűen elveszi előle a mikrofont, és már abba kiáltja:
– Ácsi, Milán!
Milán engedelmesen abbahagyja a klimpírozást, aztán a magára hagyott, rezignált dobgépet is kikapcsolja.
– Tisztelt hölgyek és urak, kedves gyerekek! Elnézést, hogy megszakítom a tartalmas kulturális programot, de el kell mondjak egy történetet, amit jó Lajosunknak is hallania kell. Lajos a házigazdánk, az a nagydarab fickó, tapsoljátok meg! Ő gondoskodik a finomabbnál finomabb étkekről és a színvonalas muzsikáról. Most kicsit morcos, ha jól látom, de majd a mesémtől biztos jobb kedvre derül. A Csabáról és Bogiról mondok nektek egy történetet, néhányan már ismeritek őket egy másik sztoriból. No, tehát…

6. Az utolsó ház

Azt mondja a Csaba, amikor Pöttömmel először mentünk oda melózni:
– Bogi! Itt ez a két kiscsákó, igazítsd el őket!
Aztán elporzott a terepjárójával. Terepjáró alatt ne olyan dög nagy puccparádét képzeljetek, amilyennel manapság reprezentálnak a gazdagok. Vagy akár olyan kisebb nejlondzsipet, mint az enyém. Csaba akkor egy parancsnoki UAZ-zal járt melóba, mivel hogy állandóan építkezéseken meg szűz terepen kellett kavircolnia. Pedig már akkor is vastag volt. Nem úgy, mint vagy húsz évvel korábban, amikor még Bogival annál az állami építési vállalatnál nyomták a hatvanas években, Csaba a húszas évei elején, Bogi meg a negyvenhez közeledve. Akkor még egyértelműen Bogi volt a rangidős, minden tekintetben, a melóban is Csaba fölött állt a ranglétrán. És meló után is, amikor beültek fröccsözni valahova, például a Bogi törzshelyére, a Májasba, ahol azzal az épületes dumával… épületes, ez ide pont jó… kábította a csajokat, hogy ő építkezési magánvállalkozó, épp most vett házat a Szabadság hegyen, de át fogja építeni, mert a garázskaput olyan szűkre tervezték, hogy meghúzta a Merci elejét, amikor beállt. És bár a Zsiguli befér, de azzal már nem szeret járni, mióta – hiába, na – hozzászokott a Mercihez. A legtöbb bula simán bevette ezt a szöveget. Bogi amúgy gavallér volt, nem csak a dumájára alapozott. Amennyire a pénze engedte, tényleg jól tartotta a csajokat, italt, kaját fizetett, szobát is, ha kellett, és esemény után is szívesen vett nekik ezt-azt. A kurváktól sem idegenkedett, akiknek ugye sem vacsorát, sem italokat, sem virágot, sem bizsut, sem mozijegyet nem kell venni, és akik ilyenformán nagyjából ugyanannyiba kerülnek, mint a műkedvelő ribancok, vagy akár a kevésbé engedékeny, de elcsábított lányok. Bogi vidékről került fel Budapestre, végzett kőművesként, burkolóként és ácsként az építőiparban helyezkedett el. Értett a villany- és a víz-gáz szereléshez is, és úgy általában mindenhez, amihez érteni kell egy ház felépítésekor. Munkásszállón lakott. A piát legalább annyira kedvelte, mint a nőket, de azokat is csak munka után fogyasztotta. Remek melós volt már akkoriban is, kilógott az állami építő- (és bármilyen más) ipar hírhedten link és lusta mezőnyéből. Amit rábíztak, azt tőle telhetően a legjobban végezte el, vagyis nagyon is pöpecül. Sosem fordult elő, hogy a MEO valamit ne vett volna át tőle, azt viszont a saját szememmel láttam többször is, hogy ő maga falat, járólapot, csempét szedetett le, nyílászárókat bontatott ki és rakatott újra Csaba melósaival. Még akkor is, ha már megkötött a misung vagy a ragasztó. Ilyenkor ugye törik a padlólap és a csempe rendesen, a Csaba morgott sokszor, mint a bolhás kutya, hogy „amiatt a kicsi kis ugrató miatt a túrónak kellett szétcseszni az egész baszást”, de végül ráhagyta Bogira, mert tudta, hogy igaza van. És Bogi igazának végül komoly szerepe lett abban, hogy Csaba építkezési vállalkozása megbízható, tisztességes hírt szerzett magának, e hír révén pedig rengeteg munkát és pénzt hozott. Bogi úgy csinált mindent, mintha magának csinálná, és Csaba éppen ezért vitte magával egyedüliként, amikor kilépett az állami melóslétből, és saját céget alapított. A bevételek növekedésével Bogi fizetése is meredeken emelkedett. Csaba nem fukarkodott vele, tudta, mit ér. De úgy tűnt, Boginak a világ pénze sem elég, pontosan annyit költött, amennyit keresett, és továbbra is csak nőkre, piára, az éjszakára, újabban szerencsejátékra is. Gyakran fordult elő, hogy megadandó egy-egy égetőbb tartozást, előleget vett fel, amit aztán becsületesen le is dolgozott. A munkásszállói jogosultsága megszűnt, amikor kilépett az állami szektorból, és bár a fizetése bőven elég lett volna, hogy legalább egy albérletet fizessen, ő mégsem ezt tette. Inkább haveroknál, nőknél húzta meg magát, volt, hogy hosszabb ideig, volt, hogy csak egy-egy napig, és közben egy albérlet árának sokszorosával hálálta meg házigazdáinak a menedéket. Alighanem ő volt a legjobban kereső melós az országban, mégis egy sporttáskában és két szatyorban élt. Csaba egy idő után megpróbálta magánál tartani a bére egy részét, hogy majd valamikor hajlék kerülhessen Bogi feje fölé, de Bogi ezt kikérte magának, és addig balhézott, míg Csaba ki nem adta a pénzét, ami járt. Akkor egy pillanat alatt lenyugodott és Csabát is igyekezett megnyugtatni azzal, hogy nem kell őt félteni, időben gondoskodni fog magáról. Egy ilyen jelenetet én is láthattam, amikor a keze alá kerültünk Pöttömmel. Kábé akkoriban töltötte be a hatvanat. Kérdezi tőle a Csaba nagy komoran:
– Mikor időben?
A Bogi meg azt feleli nagy konokul, mint valami kemény fejű paraszt:
– Időben, az azt jelenti, hogy időben.
Aztán átkevertetett velem egy talicska betont, amit darabosnak látott, és összeszidta a keverőnél álló hapsit.
Csaba lepattant a témáról. Örökre. Végül is Bogi nagyfiú, tudnia kell, mit csinál. Na, mármost meglehet, hogy tényleg tudta, és éppen azt akarta csinálni, amit csinált. Nem lakni sehol, nem köteleződni el senkinek és semminek, nem vállalni semmiféle felelősséget, csakis a munkában. Boginak fogalma se volt róla, mi az a rock and roll, de annak dogmáját szinte maradéktalanul betartotta, vagyis hogy „szex, drog, rock and roll.” Továbbra is hajtotta a csajokat, ivott, mint a gödény, napi két doboz cigit szívott, a rock and rollt pedig a Hegedűs vendéglő és a Májas presszó Vili nevű tangóharmonikása jelentette számára, akinek nyekergésére esténként vidáman táncolt az úri közönség, ahogy Rejtő Jenő mondaná. Járom az utam macskaköves úton, meg hogy a Villa Negra nem apácazárda. Voltam a Hegedűsben egy hónapig csálinger, sokszor lett véres a fehér pincérkabátom, pedig engem nem bántott senki egy ujjal se. Szóval láttam mulatozni Bogit. Nagyon lelkiismeretesen, teljes erőbedobással végezte azt is, és közben mindenki a vendége volt, még azok is, akikkel összeverekedett. Sőt, még azok is, akiknek korábban elcsábította a feleségét, szeretőjét, lányát. Bogi szerette megadni, ami jár. Egy-egy ilyen féktelenebb éjszaka után gyakran kötött ki valamelyik őrszobán. De történhetett bármi, ihatott, amennyit akart, kurvázhatott, verekedhetett, amennyit tudott, Csaba ragaszkodott hozzá, mert tudta, hogy Bogi szemmel tartja a link melósokat, ellenőrzi, hajtja, tanítja őket, és amíg ő pásztorkodik felettük, addig szar munka nem kerül a tisztelt megrendelő szeme elé, ha kell, elvégzi Bogi a saját két kezével. Gyakran el is végezte.
Csaba és Bogi szinte testvérként tekintettek egymásra, Kornél pedig a fogadott fiuk lett, Lacika helyett.
Így ballagtak az évek, Bogi pedig még hosszú évekig nem mutatta, hogy elérkezett volna az idő az öngondoskodásra. Életmódja és kora ellenére is makkegészségesnek tűnt, erős maradt és életvidám, éppúgy ivott és csajozott, mint fiatalabb éveiben. Már hetven is elmúlt kicsivel, amikor látványosan megváltozott. Nem csajozott, nem is nagyon ivott, nem járt az éjszakába. Összejött egy öreglánnyal, aki egy önkormányzati szoba-konyhában élt, és odaköltözött hozzá, sőt, be is jelentkezett. Életében először volt Boginak bejelentett lakcíme, pedig sok száz gyönyörű, kényelmes házat húzott fel másoknak. És végül csak elfáradt. Az éveket nem lehet a végtelenségig legyűrni, hiába. Komorabb is lett, és folyton az életén, vagyis a múlton tépelődött, bár továbbra is makkegészségnek örvendett, minden arra mutatott, hogy még sok év áll előtte. Meglehet, ezért állt össze azzal az öreglánnyal. A pecó miatt. Meglehet, így gondolta az önmagáról való gondoskodást. Nyugdíjat kapott rendesen, Csaba a többi melósát is mindig bejelentette a tényleges bérükkel, még ha cefetül és gyakran káromkodott is amiatt, hogy milyen irdatlan sokat kell csengetnie utánuk az államnak. Szóval Bogi tényleg megoldotta valahogy az idős éveit, mégis valahogy komorrá vált. Egyszer azt mondta Csabának:
– Tudod, az apám is ivott, mint a gödény, a nagyapám is, meg a dédapám is, mégis mindhárman közel jártak a százhoz, amikor meghaltak. Szóval jó eséllyel van még harminc évem, pont ennyi ideig bánkódhatok, hogy nem csináltam gyereket, és hát már ugye nem is fogok, ennek az öreglánynak biztos nem, de a kégli se olyan, ahova gyereket akarnék csinálni.
Ótvar egy lakás volt az tényleg, még a vécére is a gang végén lévő közösbe kellett kijárni, a fürdőszobát meg egy lavór jelentette a konyhában. Bogi ugyan leválasztotta a konyha végét, csinált oda vécét is, fürdőt is, és ez persze komoly komfortemelkedést jelentett, de a lakás ettől nem lett se nagyobb, se világosabb, se jobb levegőjű, és a szomszédok is maradtak azok, akik. Úgy tűnt, ez lesz Bogi utolsó munkája, és az egyetlen meló, amit magának csinál. Bejelentette Csabának, hogy ténylegesen is nyugdíjba megy. Csaba baromira nem örült neki, el se tudta képzelni a céget legrégebbi és legjobb munkása nélkül. Ekkoriban rendelte meg a katolikus egyház a régi templom megroggyant tetejének rendbehozatalát. Zsíros meló. Rábeszélte Bogit, hogy azt még vállalja el. Akkoriban gyakran láttam ott a régi és az új templom között Bogit, beszélgettek az öreg pappal. Tudjátok, azzal a szigorú arccal, akit annyira idegesített Kisbalogh natura-pecója, meg egyáltalán az, hogy ott lakik a kápolna oldalában. Antal atya. Akkor már őt is ismertem egyébként, majd ne felejtsem el az ő sztoriját se, úgyis megígértem neki, hogy megírom.
Szóval Bogi rendesen el is végezte a melót, levezényelte a munkásokat, boldog volt a pap is, Csaba is, a hívők is. Bogi továbbállt volna, de Csaba még mindig nem akarta elengedni, és hiába állt ellen Bogi, addig csesztette, és emelte a bérét, míg végül duzzogva, szitkozódva elvállalta a következő házat is. Nadapon. Soha szar melót ki nem adott a kezéből, sőt, az építész-iskola diákjainak az ő munkáit mutogatták, de akkor már semmi kedve nem volt az egészhez. Elfáradt, na. Ismertem egy szakácsot, aki öreg korára még az ízlelő érzékét is elveszítette. El is készült a ház, Csaba később azt mondta, ilyen szar melót ő még életében nem látott. Amikor kész lett, mármint Bogi szerint kész, Csaba, szokása szerint kiment, hogy szemügyre vegye. Abban a házban nem volt egy egyenes fal. A burkolatok lógtak és tele voltak ugratókkal, az amúgy jó minőségű nyílászárók szorultak, a födém két helyen is beázott, a cserepek ferdén álltak a tetőn, a padlófűtés nem egyenletesen melegített, a villanyt folyton leverte valami zárlat, a konyhában nem volt rendes víznyomás, a külső festés alatt látszott a drájvit vonala. És még sorolta Csaba a hibákat, olyanokat is, amiket én nem is értettem. Szóval a ház szerinte lakhatatlan lett. Egyik helységből a másikba vonultak, Csaba szitkozódott, fogta a fejét, mutogatta Boginak, hogy hát ez itt, meg az ott mi a lófasz, az meg csak nézett laposan, konokul és vonogatta a vállát.
A végén aztán Csaba kivágtatott a terepjárójához, kivett egy dossziét, visszavágtatott és Bogihoz vágta.
– Hát, Bogikám, itt vannak a ház papírjai, tulajdoni lap, meg minden lótúró, ez ugyanis, amit ide összebuheráltál, az ajándékod nyugdíjba vonulásod alkalmából, te hülye! Itt vannak a kulcsok is, nesze!
Benyúlt a zsebébe, és azt is Bogihoz vágta.


Az írás a szerző Szomjas Szűz című novella-regény crossover kötetének egyik darabja.

A név kötelez

A név kötelez


A szürke köpenyes, térdzoknis, nagydarab takarítónő, mint a tank rontott ki az oldalajtón az épületből, és mogorva tekintettel nézett az udvaron focizó, zajongó vagy céltalanul futkározó napközis gyerekcsapatra. Kirázta a porrongyát, fogta a fal mellé állított vödrét, seprűjét és visszacsörtetett az épületbe. Az osztálytermek, folyosók takarításával már végzett, az aula felmosása volt hátra. Ez volt számára a nap fénypontja. A hatalmas, két oldalt üveglapokból álló, fényes kerámialapokkal lerakott terem, bal sarkában télikerttel volt a kedvence. Örömmel takarította, mázsás testsúlyával a felmosófára tekert ronggyal mint a pihe, sebesen siklott a kövön, úgy érezte a jégen korcsolyázik flitteres ruhában, szikrázó fényben. Amikor kész volt, állát a felmosórúdra támasztva sokáig csodálta a fényes placcot. Csak a gyerekek, csak azok ne volnának, meg az átkozott lábnyomaik! Otromba módon, pillanatok alatt tönkretették a csodálatos látványt. Toma asszony óriási munkabírását mindenki csodálta. Egy gőzgép erejével szinte hetente lemosta az összes ablakot, havonta az aula földtől a plafonig érő hatalmas üvegtábláit, naponta seperte az osztálytermeket, a folyosókat, lemosta a táblákat, kiürítette a padokból az esetleges romló holmikat, takarította a tanári, igazgatói szobákat. Megvette a tisztítószereket, reggelente kávét főzött a nevelőknek.
Nyolc éve megállás nélkül tette mindezt. Közben maga alá gyűrte a tanárokat, az idős igazgatóval együtt. Kezdetben a maga által készített görög csemegékkel, virágokkal, kis terítőkkel kábította őket, majd a tisztaság mániájával. A tanárok maguk sem vették észre, de már Toma asszony igájában görnyedtek. – Ne morzsázz! – szólt egyik a másikra, – tudod, hogy Toma nem szereti. – Ne lötyögtesd ki a vizet, ne szórd szét a papírt, nem szereti!
Mi, az iskola diákjai csak annyit tudtunk róla a szüleinktől, akik még maguk is gyerekek voltak a hatvanas vagy hetvenes években, hogy Toma fiatal lányként több társával elindult Görögországból, hogy új hazát keressenek maguknak. Végül nálunk vertek gyökeret, Toma valahol a Dunántúlon egy textil gyárban dolgozott szövőnőként, majd nyugdíjasként került ide ebbe a dél-alföldi fiúgimnáziumba. Gyereke nem született, amin mi diákok nem is csodálkoztunk, mert utálta a gyerekeket, nem is maradtak volna bent a hasában. A délelőttje még csak elment valahogy, a tanároknak hízelgett, meg tisztítószer vásárlás ürügyén a piacot rótta, délután aztán átvette a hatalmat az iskolában. A gyerek az legyen az osztályteremben, vagy az udvaron, de feleslegesen ne mászkáljon az épületben. Ez volt az alapelve. Zavarták a felmosásban, kizökkentették a munka ritmusából, a sok gyerekláb nyomokat hagyott a nedves folyosón. – Gyirik, leütöm a bokádat, ha még egyszer meglátlak mászkálni a felmosott kövön! Hangoztatta délután többször is. De mi az, hogy hangoztatta, bömbölte, miközben széles orrlukai még jobban kitágultak, mint egy trombitáló elefánté, hatalmas mellkasa feldagadt. A napközis nevelők is óvatosan dugták ki a fejüket az osztályterem ajtaján. – Csak óvatosan, a folyosó szélén menjetek – intették a gyerekeket. Toma asszony hatalma szépen terebélyesedett, de tisztaság is volt mindenhol az iskolában, csak a gyerekek nem érezték jól magukat. Az ellentét egyre feszült. Toma asszony szerette már kora délután felmosni az aulát, viszont a délutáni nagyszünetben kint játszadozó gyerekek csak az aulán keresztül tudták megközelíteni az épületen belül elhelyezett vécéket. Kint az udvaron egyre sokasodott a bokájukat féltő, mosdó után sóvárgó, tipegő-topogó, görnyedező gyerekek száma, míg bent a nedvességtől csillogó cementlapon a gladiátor termetű idősödő nő felmosó fára támaszkodva védte területét. A két tábor jó ideig farkasszemet nézett egymással, majd mikor már pattanásig feszült a húr, Toma asszony kajánul megadta a jelet a gyerekeknek a bevonulásra.
Szeptember közepén a 2. C osztály létszáma két fővel gyarapodott. Puszta véletlen, vagy a sors szeszélye hozta, hogy a két különleges ifjú éppen a mi osztályunkba került, ráadásul egy padba. Az egyiket, a nagydarab sötét hajú, széles vállú fiút Gróf-Körtési Péternek, míg a másik, szintén magas, de nyurga, szőke fiatalembert Vitéz-Kisfalusi Tamásnak hívták. Nem a régi nemesi osztály képviselői voltak ők, hanem a szüleik a házasságkötéskor megtartották mindketten a családi nevüket és gyermekeik kötőjellel voltak jogosultak viselni. A tanárok mindjárt az elején, félig tréfásan rendszeresen utaltak erre a körülményre. – Neked fiam, tekintettel a te nemesi előnevedre, sokkal jobban kell felelned, mind a többi közönséges tanulónak. Tudod, a név kötelez!
Egyébként az idősebb Gróf Péter anyagkönyvelő volt a lemezgyárban, míg Vitéz Sándor, Tamás apja targonca vezetőként dolgozott a fésűs-fonóban. A két jeles növendék előző évben már, különböző középiskolákban ugyan, de próbálkozott megszokni a középiskolai életet, a fellépő bonyodalmak azonban környezetváltoztatásra kényszerítették őket. Hírük, viselt dolgaik hamar utolérték őket. Egyes vélemények szerint istentelenül rossz kölykök voltak, de mások véleménye sem volt sokkal jobb róluk. Pedig rossz gyerekben nem volt osztályunkban hiány. Ott volt például a Kis-Kovács Gabika, akit mindenki csak Kisgyereknek szólított, egy növésben elmaradt, vékony, nefelejcskék szemű, szőke fiú, ebadta rosszcsont volt, párja nem akadt a gimnáziumban, de senki sem hitte el róla. Ők hárman hamar egymásra találtak, korlátozást nem tűrő, szilaj természetük hamar ellentétbe került a napközis délutánok kialakult regulájával és nemsokára láthatóvá vált, hogy Toma asszony jól felépített tekintély uralmi birodalmának pillérein repedések keletkeztek.
Az egyik délután például a ragyogóan tisztára felmosott aula kövezetén, amikor a besütő nap aranyos csíkokat barázdált a nedves cementlapokra, néhány kifejlett béka araszolt át egyik oldalról a másikra, apró lábnyomaikkal ezernyi foltot hagyva maguk után. A felbőszült takarítónő elefánt üvöltésére a rémült varangyok még vadabb ugrálásba kezdtek, míg a gondnok össze nem szedte és az udvaron biztonságba nem helyezte őket. – Biztos a sok eső miatt keveredhettek ide, – vélekedtek a napközis nevelők. Rossz nyelvek szerint a Kisgyerek az elmúlt esténként többször is garázdálkodott a tóparton, de e között és a békák megjelenése között senki sem keresett összefüggést.
De az is megtörtént, hogy Toma asszony méretes papucsai valahogyan ráragadtak a felfelé fordított felmosóvödör tetejére, és ugyanez a ragasztó ismeretlen módon rákenődött a tisztószeres raktár kilincsére is. Ez a raktár volt az ő szentélye. Itt glédában álltak a takarítás szentséges hivatásának relikviái, a felmosóvödrök, rongyok, szivacsok, súroló kefék, tisztító szerek, porszívó, mind-mind kifogástalan állapotban. Az ajtóval szemközti falon bekeretezett, aranyozott hátterű ikonok függtek, amelyekkel Toma az elhagyott hazájának, családjának az emlékét őrizte. Alattuk egy vázában mindig friss virág volt.
A három imposztor nem elégedett meg az eddigi bosszantásokkal, sokkal komolyabb megtorlásra készült. - Meg kell lakolnia a szentfazék boszorkának! Nem engedjük, hogy uralkodjon felettünk! - dugták össze a fejüket az összeesküvők. A bosszú idejét a következő szerdára időzítették, amikor a második óra torna volt. Ekkor a tavaszi jó időben általában az iskola épületének körülfutása volt az egyik gyakorlat, így könnyen el-eltünedezhetett egyik-másik gyerek. Széles Jóska, akinek rokonsága révén bejárása volt a tanáriba, már előző nap elcsente a biológia szertár és a takarító raktár pótkulcsait. Senki sem vette észre a mesterkedését, mert a tanárok már egy hete lázban égtek, a másnapi hospitációra készültek. A tankerület ugyanis minden évben hospitáció keretében egy kiküldött tanfelügyelő útján ellenőrizte az iskolában folyó oktatást. Ennek az időpontja rejtve volt, de mindenki tudta, csak a gyerekek nem. A tanárok rendbe tették a jegyzeteiket, az osztálynaplókat, a gondnok a bokrokat metszette, udvart seperte, Toma még az ablakkereteket is lemosta.
Másnap a tornaóra kezdetén Gróf és Vitéz „lemaradtak” a futásból, a biológia szertárból kihozták a viharvert csontvázat és a takarítószeres raktárban az ajtóval szemben, ülő helyzetben egy székhez kötötték. A Kisgyerek nagybátyja, egy csapodár matróz, akivel egy házban laktak, mindenféle limlomot őrzött a szobájában, amiket külföldi útjai során beszerzett. Így több éve lapult már az ágya alatt egy rózsaszínű, felfújható guminő, amit unokaöccse rövid időre most kölcsönvett. Gróf és Vitéz visszaálltak a futók közé, majd az osztály két legerősebb gyereke felváltva fújták a guminőt. Amikor készen lettek, visszamentek futni, Gróf és Vitéz újra kiálltak és nőt a csontváz ölébe kötözték. Felül a nyakánál a csontváz vállához, míg alul az egyik combjánál fogva rögzítették hozzá. Én egy kalapot, sálat vittem, Molnár Berci cigarettát dugott csontember szájába. Mire elkészültünk a futás is befejeződött és szabályos sorokba rendeződve karkörzés gyakorlat következett. A tanfelügyelő az igazgató úr által tartott történelem órát szemlézte a 4.A. osztályban. Az aranykeretes szemüveges, szikár pedagógus nagyon érzékeny volt a zajokra, ő maga is olyan halkan beszélt, hogy környezete minden idegszálát mozgósítani kényszerült, ha követni akarta az általa közölteket. Az osztályteremben az igazgató, ehhez igazodva, maga is olyan halkan szólt a tanulókhoz, hogy azok szinte előredőlve a padban próbálták megérteni. Olyan feszült, néma csend volt a teremben, hogy a kinti tornaóra vezényszavait is hallani lehetett. A fiúk terpeszállásban már a sokadik karkörzéses gyakorlatot végezték. A kapuban feltűnt Toma asszony cekkereivel a szokásos tisztítószer beszerzési körútjáról. Magabiztosan lépkedett a hosszú betonúton a bejárat felé, közben szemét elégedetten jártatta a gondosan felsepert udvaron, rendbe tett bokrokon. Az épület ablakai tisztán ragyogtak. A fiúk lelki szemeikkel látták, amint felmegy a széles márvány lépcsőn, majd az emeleten balra kanyarodva a szentélyéhez ér. Az asszony kitárta a raktár ajtaját és szembe találta magát egy kissé félre billent fejű vigyorgó csontvázzal, aki kalapban, cigarettával a szájában egy rózsaszín guminőt ölel. Egyik csontkeze a nő combján, a másik keze csontujjai a nő derekán pihentek. Az ajtókitáráskor bejövő léghuzat a felfújt nőt meglebbentette és az derekával fel-le mozgott a csontváz ölében, miközben hegyes mellbimbói az égnek meredtek.
Az asszony széles orrlukai a szokásos módon többszörösére tágultak, mellkasa felfúvódott és olyan hangerővel ordított, mint állítólag Arthur király tette a harcmezőn, hogy még a lovak is a fenekükre ültek, de az biztos, hogy a bombázások idején megszólaló légvédelmi sziréna hangja is csak éjjeli tücsökzene volt ahhoz képest. A hangorkán végig hömpölygött a folyosókon, be az osztálytermekbe, ki az udvarra. A Kisgyerek a földre vetette magát és rángatózni kezdett, de nem az ijedtségtől, hanem, hogy fuldokló röhögését eltakarja. A tornatanár ijedten szaladt hozzá, legalább nem látta, amint mi öklünket szánkba dugva, egymásra dőlve fuldokolva nevetünk. Toma asszony állítólag elájult, de mi ezt nem tudhatjuk biztosan, mint ahogy az ezt követő vizsgálat részleteit sem.
Néhány nap múlva egyik óra közepén az igazgató úr rontott be a terembe lila fejjel és ordítani kezdett.
– Biztos vagyok benne, hogy ebből az osztályból rendezte valaki, vagy valakik ezt a fertelmes, iskolánk jó hírét durván sárba taposó cselekedetet. Szeretném, ha lenne benne, bennük annyi becsület, hogy önként bevallják. Ilyen botrányos dolog még nem történt iskolánkban, főleg a tanfelügyelő úr jelenlétében.
Ebből gondoltuk, hogy az ez évi hospitáció nem sikerült túlságosan jól. Súlyos csend nehezedett a teremre, majd Gróf és Vitéz egyszerre álltak fel.
– Mi voltunk. Csak mi ketten, mások nem.
Erre Kisgyerek, mint a rugó pattant fel a hátsó sorban.
– Én is benne voltam igazgató bácsi!
– Az igazgató végignézett a vézna kis alakon, az ártatlan nefelejcskék szemeken, a fonnyadt uborkaszerű orrocskán és még jobban feldühödött.
– Nekem te itt ne hősködj, nincs szükségem hősökre! Leülni!.. Grófok, ... nemesi pereputty ... összeszedik a holmijukat és elhagyják az iskolát. Kifelé! – ordította magánkívül és kirohanta teremből.
Olyan gyorsan történt minden, hogy fel sem tudtunk ocsúdni. Hiszen mindannyian benne voltunk valamilyen szinten a mókában, ha mindenki feláll, az egész osztályt nem rúghatja ki. Utána kellett volna mennünk, de mozdulni sem mertünk.
Többet nem láttuk őket. A Kisgyerek ugyan végig járta az összes középfokú tanintézményt a városban, de nem akadt a nyomukra. A folyóparton gyűltünk össze egyik délután.
– Úgy viselkedtek, mint a hősök, mint a nemzet nagyjai – állt a kör közepén Kisgyerek és átszellemülten szónokolt – akik életüket és vérüket adták a hazáért és az osztályért, most száműzetésbe kerültek, helyettünk is.
Azt nem mondom, hogy nem éreztünk valamiféle szégyent, amiért a Kisgyereken kívül más nem állt fel, de mindenesetre jó példát kaptunk összetartásból, betyárbecsületből, barátságból. Hogy mit értünk el a csínytevéssel? Tulajdonképpen nem sokat. Toma néni vérszomjasabb lett mint valaha, de tekintélye mintha megingott volna. Már nem féltünk a harsány rikácsolásától, amikor ráléptünk a frissen mosott kőre. Csak vigyorgó, félre döntött fejjel cigarettázást utánzó mozdulatot tettünk, mire ő sértődötten utat engedett a vécé irányába.

Örvénylés

Örvénylés

Megizzadt, mikorra a létra tetején egyensúlyozva sikerült lefűrészelni a fűzfaágat, mely legalább olyan vastag volt, mint a csuklója. Dalmata, a fekete szőrű korcs folyamatosan ott ugrált és szaladozott alatta, néha izgatottan vakkantott. A könyvtárban, egy képeskönyvben látta meg, hogy Dalmata nem is dalmata, hiszen olyan fekete, akár a szén, az igazi dalmata fehér, szép fekete foltokkal, nyúlánk és izmos, Dalmata viszont kicsi és gömbölyű. Az létezhetetlen, hogy apja nem tudta, mégis ezt a nevet adta a kutyának, mintha ettől kifehéredne, megszépülne. Persze, ettől még imádta Dalmatát, ő volt az egyetlen barátja, neki mindent el lehetett mondani, megértően ült előtte, le sem vette róla fekete gombszemeit, csak bámult rá elfogulatlan imádattal, még akkor is, amikor a fiú néha sírt. Olyankor kicsit közelebb húzódott, fejét a fiú térdére helyezte, aki nagy szeretettel megsimogatta, megölelte.
A fűzfaág majdnem olyan magas volt, mint ő, szép egyenes, végig egyforma vastag; leült, a térdére fektette, s ahogyan nagyapjától látta, aki kosarakat fűzött a vékonyabb vesszőkből, igyekezett a fűzfaágat ívesre meghajtani, ám az ellenállt. Elindult az udvar hátsó részébe, az elárvultan rogyadozó alsóépület felé, ahová csak ritkán merészkedett, túl sok ismeretlen eszköz, túl sok titok lapult ott egymásra dobálva, rémísztő összevisszaságban, letakart, régi szekrények, komódok, ágykeretek, lyukas üst, kerti szerszámok, lelakatolt ládák, nehéz, rozsdás gépalkatrészek. Kíváncsisága néha mégis becsábította a félhomályos, majdnem sötét helyiségbe, ám mindig attól rettegett, hogy a lomok megindulnak, ráborulnak, és soha többé nem találja meg apja, mert a lomok felfalják apró, hegyes fogakkal, széttépik éles, hegyes karmokkal, és lassú kínhalállal elpusztítják.
A repedezett ajtó egyik vastag résébe illesztette a fűzfaágat, izmai megfeszültek, lassan, óvatosan, centiméterről centiméterre görbítette meg. Elégedett volt alkotásával, rákötötte egyik végére a vékony, erős zsineget, majd a másik végére is, duplán meghurkolta, aztán még hajtott a fűzfaágon. Az íj elkészült, a durva, sodrott zsineg feszesen pendült. Nyolc nyílvesszőt is készített, késével mindegyiket hegyesre faragta, a vesszők másik végét behasította, galambtollakat húzott bele, fehéret és szürkét, amilyet talált a galambdúc alatt.
A fehér, vékony kartont – melyre fekete filctollal egymással ölelkező koncentrikus köröket rajzolt – felerősítette a fészer ajtajából kikandikáló rozsdás szögre. Messziről nem tűnt vészesnek, egészen céltábla kinézete volt, pedig a fekete vonalak néhol girbegurbán futottak a középpont körül.
Nagy levegőt vett, az íj húrját megfeszítette, a simára „borotvált” nyílvessző a mutatóujján nyugodott. Megremegett a keze. A nyílvessző a fészer málló vályogfalába csapódott, legalább két méterre a céltáblától. A második nyílvessző az ajtón csattant, és darabokra tört, a harmadik az alacsony épület felett kirepült az utcára. Megrettenve bámult utána, hegyezte fülét, de nem hallott ordítozást. Kicsit megnyugodott, az íjat és a megmaradt nyílvesszőket elrejtette az épület sarkában lévő rozoga szekrénybe.
Nem, nem lesz ő büszke ősmagyar, aki lováról visszafelé nyilazva öli az ellent (de még indián sem), hiába feszített oly büszkén apja, amikor a Himnuszt felállva hallgatta, és rekedtes hangján kicsit hamisan, de annál hangosabban énekelte a televízió előtt, amint a nemzeti válogatott kivonult a gyepre. A büszkeség elengedhetetlen a hazafisághoz, mondta neki, de ő nem érezte sosem ezt a büszkeséget, bár teljes szívéből szurkolt a futballistáknak, kiváltképp, ha még gólt is tudtak szerezni.
A rozzant ajtóról letépte a céltáblát, kedvetlenül baktatott be a házba, a szakadt kartonlapot letette a konyhaasztalra, majd leült nagyanyja varrógépe mellé. Egy nagy, sárga fémdobozban lapultak a gombok, melynek tetején egy pufók, megkopott arcú angyalka mosolygott; csokoládé vagy cukor lehetett eredetileg a dobozban, Stupa bácsi hozta vagy három éve, aki meghatározhatatlan rokoni kapcsolat alapján évente egyszer beállított hozzájuk. Imádta azt a dobozt, és imádta benne a gombokat is, sosem számolta még meg, de úgy sejtette, száznál is több lehet, talán két egyforma sincs közöttük, nem is értette, nagyanyja miért őrizgeti őket, hiszen már az eredeti ruhadarabok sincsenek meg, melyekre egyiket, másikat fel lehetne varrni.
Odaült a konyhaasztalhoz, vitte magával a dobozt, óvatosan kiborította az asztalra, a céltábla mellé. Sokáig válogatott, némelyik gombot magasra emelte, a fény felé fordította, aztán visszatette a többi közé, nem tetszett neki eléggé. Igen, ez az, motyogta elgondolkodva, majd hangosan felnevetett; igen, ez leszek én, jelentette ki határozottan. Egy közepes nagyságú gombot forgatott a kezében, domború volt, szürke, a széle sötétszürke, középen világosszürke, ám a tetejébe furcsa mintákat véstek, mintha hullámok lettek volna, körbe-körbe futottak. Az ablakon beáramló fény felé tartotta, úgy érezte, hogy a gomb lassú örvényléssel beszippantja a fénysugarakat a szélénél, aztán a közepén megsokszorozva kilöki magából, szétszórva, ezer felé; forgatta ujjai között, tetszett neki a fények játéka, aztán váratlanul kicsúszott az ujjai közül, hangos koppanással az asztalra zuhant, pattogott, pörgött, majd az élén gurult egy darabig egyre kisebb köröket leírva, végül lehuppant pontosan a céltábla közepére. A fiú csodálkozva bámulta néhány pillanatig.
Sokáig keresgélt, majd egy szintén közepes méretű, ám teljesen más kinézetű gombot helyezett a céltábla második körébe, az őt jelképező gomb mellé, balról. Szépséges gomb volt, majdnem fekete, ám ha a fény felé tartotta, akkor sötét bordó színben csillogott, mintha varázsolt volna valaki, misztikus erők támadtak fel, melyek messziről jöttek, messzire mutattak. Nagyanyja volt ilyen, az esti imái, utána a hosszú mesék a dunna alatt cselédsorsról, háborúról, az örökös küzdelemről; bámulta, amint finom mozdulatokkal nyújtotta a rétestésztát, és forró, égető melegséget érzett, ahogy magához ölelte őt, mely mégsem volt kellemetlen, sőt, maga volt a biztonság, a megbocsátás; minden mozdulata, minden rezzenése a múltból jött, a jövőbe mutatott. Azt szerette még, amikor nagyanyja nevetett, olyankor összeszűkült a szeme, és annyira csillogott, mintha nagy tüzet gyújtottak volna benne.
Jó játéknak tűnt, úgy érzékelte, a céltábla megmozdult, lassan forgott, lassan, az óramutató járásával megegyezően, akár egy örvény, mely kilépett a papír síkjából, furcsa, áttetsző fény emelkedett a magasba, ám a másik irányba is, úgy látszott, az asztallap megnyílt, az örvénylés áthatolt rajta, a konyha padlóján is, szédítő mélységet nyitott meg, szédítő magasságokba emelkedett.
Nagy gomb volt a következő, arany színű, nehéz, letette az asztallapra, stabilan feküdt, nem billent meg. Olyan volt, akár az apja, hatalmas, mozdíthatatlan. Alaposan megvizsgálta, néhol már lekopott róla a festék, a gomb anyaga előtűnt, szürke és fekete váltogatta egymást éles sávokban, a tetején két kardot véstek bele, egymásnak feszülő pengével egy letört szélű pajzs közepébe. A gomb egyik széle már lecsorbult, szép volt, régi, ám csúnya is már, tetszett neki, és taszította is egyben. A céltábla bal alsó szélére helyezte, a legkülső körbe, biztonságos, de még belátható távolságba. A gomb azonnal megváltoztatta az örvénylést, mintha ő lett volna a középpontban, magához akarta ragadni az áramló energiákat, ám az örvény nem hagyta magát. A fiú rácsodálkozott, azt hitte addig, hogy az apja körül forog a világ, ő az igazság, a tisztesség, az erkölcs, minden felé irányul, minden tőle ered, de az örvény nem hagyott erőszakot tenni magán.
Kis kék gomb volt a következő, jelentéktelen, ám mégis színes, hátulján egy apró karika állt ki belőle, réz színű, ott lehetett átfűzni rajta a cérnát. Letette az asztalra, billegett, pörgött, nem fogadott be semmit, és nem vert vissza fényt, csak kék volt, nem több, nem kevesebb. Anyja jutott eszébe, nem kék anyát akart, hanem vöröset, szépet, kedveset, okosat, ölelőst. A céltábla jobb alsó sarkába helyezte az apró, kék gombot, a legkülső, hetedik körbe, távol tőle, távol apjától, távol mindentől és mindenkitől. Figyelte az örvénylést, de meg sem rebbent, a fények kikerülték a gombot.
Tetszett neki ez a játék, belenézett a dobozba, az egyik sarokban meglapult egy gomb, eddig észre sem vette, négyszögletes volt, világosbarna, tökéletes állapotban, egyetlen sérülés sem látszódott rajta, szépséges, elegáns nagykabáton lehetett valamikor, olyan volt a gomb, mint Godó bácsi, a szomszéd, aki Budapestre járt dolgozni, mindig nyakkendőt és öltönyt hordott, és egy nagy gyárban mérnökként dolgozott. Péntekenként járt haza, a fiú mindig az utcasarkon várta, Godó bácsi csokit és cukrot hozott neki, és onanntól kezdve vasárnap estig a lehető legtöbb időt együtt töltötték. Godó bácsi folyamatosan beszélt, elámította a fiút történeteivel, a gyárról, a mérnöki munkáról, a tervezésről, néha a háborúról, az emberekről. Tanulj kiskomám, mert csak akkor lesz belőled valaki, ölelte magához Godó bácsi, akinek nem volt sem felesége, sem gyereke. Tanulj, és figyeld az embereket, és mindig legyél becsületes. Ha elrontasz valamit, akkor is legyen bátorságod kiállni, bevallani, elvállalni. Ha letagadod, ha hazudozol, soha az életben nem lesz nyugalmad. Egy pénteki napon hiába várta az utca végén Godó bácsit. Már majdnem beesteledett, nagyanyja ment érte. Nem jön már, mondta szomorúan, soha többé nem jön, megállt a szíve. A fiú elkerekedett szemekkel bámult nagyanyjára, úgy érezte, az ő szíve is megállt akkor. A gomb közvetlen mellé, jobbról a második körbe került, az örvénylés megremegett, aztán egy kicsit gyorsabb pörgésbe fogott.
Előző héten meglátta Szidóniát a boltban, megdobbant a szíve, aztán rémületében át akart slisszanni a másik sorba, ám a lány akkorra már észrevette, széles mosollyal indult felé, a nyári szünetben még nem is találkoztak. Szidónia gyönyörű volt, hosszú, sötétbarna haj, formás alak, gyönyörű szemek, mindig mosolygott; a párhuzamos osztályba járt. Egyszer együtt kézilabdáztak, a lányok a fiúk ellen, meg akarta mutatni, hogy ő a legjobb, egy támadásnál vadul betört a hatoson, fellökte a lányt. Karjában vitte ki a pálya mellé, leültette a fűre, de a lány csak nevetett; táncolni jobban szeretek, mondta, ne aggódj, nincs semmi bajom, fűzte hozzá kedvesen. Néha vele álmodott, ahogyan a nyolcévesek álmodnak, ültek a padon, fogta a lány kezét, beszélgettek, nevetgéltek; a boltban is, néhány percet; ő egy orvos lánya, te pedig egy asztalos fia vagy, vágta oda apja, amikor a kertből egy szál rózsát akart vinni a lánynak. Nem szólt egy szót sem, csak lehajtotta a fejét. Orvos akar lenni, nem asztalos; megvetést és fájdalmat érzett, de nem sírt. Apja nem tűrte a könnyeket.
Egy gyönyörű, vörös gombra lelt rá, tökéletes volt, úgy tűnt, üvegből van, áttetsző és sejtelmes, az ablak felé tartva ezer vöröslő nyalábba hasította a napfényt. Jobbra felfelé helyezte rá a céltábla ötödik sorába, messze volt, ám az örvénylés megállt egy pillanatra, majd úgy folytatta tovább, mintha a lányt és az őt jelképező gombokat egymás felé akarná terelni, érzékelte a nagyon erős vonzást, persze, a gombok nem mozdultak, csak az áramló energiák sűrűsödtek közöttük.
Szombaton házuk kapuja előtt ácsorgott, a tavasz már győzedelmeskedett a tél felett, zöldült a fű, a fák ágain megduzzadtak a rügyek, bátortalanul bújtak elő a földből a virágok. A tavaszt szerette a legjobban, örült, hogy végre leteheti a télikabátot, a nehéz csizmát, élvezte a napsütést, mintha ő is előbújna a földből, a titkos csigaházból egy egészen más világba, mint ahol addig élt. Vállán csattant a kő, felszisszent; az árok túl felén Kamarás Géza ácsorgott vigyorogva, kezét csípőre téve. Mi van, bamba fejű, még mindig a Sziszi után futkosol, akár egy pincsi?, kérdezte gúnyosan, és köpött egyet. Tojik a fejedre az a beképzelt szuka! Nem válaszolt, lehajtott fejjel, moccanatlan bámult a koszos ruhájú kölyökre, meg tudta volna ölni, a félelem és a gyűlölet forró szurka bugyogott mellkasában, el akart indulni a bejárati ajtó felé, hogy kezébe fogja azt a vasrudat, mellyel apja támasztja ki a kaput, ha teherautóval faárut hoznak; kezébe akarta fogni, megszorítani a hideg vasat, és Kamarás Géza fejére sózni vele egy nagyot, amikor pedig a földön fekszik, akkor is ütni, amíg mozog, amíg lélegzik, amíg folyik belőle egy csepp vér is. Elszégyellte magát, a hideg végigfutott rajta, nem akart olyan lenni, mint ez a fiú, aki már kétszer megbukott; az utolsó sorban ül az osztályban. Nem akart olyan lenni.
Egészen apró gomb volt, piros szegély, közepe kékre festve, mindkét széle lecsorbulva, mint Géza fogai, ennek a hátuljára is rézkarikát rögzítettek, amelybe a cérnát átfűzik a ruhára varráskor, billegett az asztalon; a bohócok ruhájára varrnak ilyen gombot, állapította meg, és a szegények ruhájára, akiknek nem futja másra, nem futja semmire, akik nem jók semmire. Szégyellte a kapukitámasztó vasat, nem emelne kezet senkire, senkire sem. A gombot a céltábla legaljára helyezte, a külső körbe, a saját gombja alá, a lehető legmesszebb. Az örvény egy pillanatra zavaros lett, a tiszta fénye szürkészöldbe váltott át, néhol vörös és fekete hullámok csaptak fel, aztán kitisztult minden. Megnyugodott ő is.
Egyik éjjel felriadt, sötét volt a szobában, hallotta nagyanyja egyenletes szuszogását, mozdulatlanul feküdt a dunna alatt, nyitott szemmel bámult a sötétségbe, határozottan tudta, hogy ott áll valaki az ágy végében, körvonalai látszódtak az összehúzott sötétítőfüggönyön átszüremlő gyenge fényben. Nem mozdult, nem csinált semmit, csak állt ott. Aztán meghallotta a hangot, mely halk volt, reszelősen rekedt, magas; elkaplak egyszer, eljön az idő, ha nem leszel jó, eljövök érted, elviszlek magammal, örökre, senki sem talál meg, enyém leszel, elviszlek, ha nem leszel jó.
Dermedten feküdt, közelebb akart húzódni nagyanyjához, de izmai nem engedelmeskedtek. Eladlak az üveges tótnak, ha nem leszel jó, rémísztgette apja sokszor, amikor valamilyen csínytevésen kapta, eladlak, ha nem leszel jó. Enyém leszel, elviszlek, ha nem leszel jó, kopogtak a rekedtes hangon megszólaló szavak, elviszlek, ha nem leszel jó. De én jó vagyok, préselte ki nehezen torkából a szavakat. Én jó akarok lenni. Reggel fáradtan ébredt. Semmi másra nem emlékezett az éjszakából.
Egy cifra gombot tartott a kezében, nagy volt, teljesen sima, sötétkék, majdnem fekete, a közepébe egy apró, csiszolt követ süllyesztett a készítője. Biztosan nem gyémánt, hanem üveg. A fényt nem törte meg, csak visszaverte, ahogyan forgatta, a plafonon érdekes minták kergették egymást. Érezte benne az erőt, csodálta, ám félt is tőle. Nem tudta, kit formál meg, honnan jött, mit akar, csak azt tudta, egyszer eljön érte. Ez a gomb függőlegesen alá került, a negyedik körbe, Kamarás Géza és közé, félúton. Amint a helyére tette, az örvények egy pillanatra szétestek, mintha vér és tűz borította volna be a helyiséget, faltól falig csapódtak a hullámok, aztán elcsendesedett minden, visszatért a nyugodt, egyhangú örvénylés.
Nyílt a bejárati ajtó, meghallotta apja köhögését, rémülten lapátolta vissza a dobozba a maradék gombhalmot, a céltábla kartonjának széleit összekapta, és az egészet egy nagy papírgalacsinná gyűrte össze – égette a kezét, a fények eltűntek, csak a konyha fehérre meszelt falai vakították el. Vad erővel szorította az összegyűrt céltáblát, amikor apja belépett a konyhába; te mit csinálsz?, kérdezte; semmit, válaszolta halkan. A semmit hogyan kell csinálni?, nevetett apja, látom, megint rajzoltál, ahelyett, hogy olvasnál, húzta össze a szemöldökét. Nem rajzoltam, nincs itt ceruza, csak ki akartam dobni a szemetesbe ezt a szakadt, koszos kartont, vágta rá hirtelen. Add csak ide, mindjárt itt vannak a kukások, én majd kiviszem, nyújtotta kezét apja. Nem, nem, majd én, kiviszem a kukát is az utcára, szorította még vadabbul az összegyűrt kartont. Na, add csak, a kuka annyira tele van, meg sem tudnád mozdítani, kiviszem én, mert utána indulok dolgozni, majd hozd vissza, ha kiöntötték, felelte apja ellentmondást nem tűrőn, és azzal a mozdulattal kivette kezéből a nagyra nőtt papírgalacsint, már lépett is kifelé az udvarra. A fiú levegő után kapkodott, szorította az asztal szélét, úgy érezte, szétszakad a mellkasa, vörös karikák táncoltak a szeme előtt; még a szemétszállítók előtt kirohan, kiszedi a kukából a gombokat, azokat nem vihetik el, azok kellenek neki, mindegyik. Lassan visszatért belé az élet, odabotorkált az ablakhoz, a rosszkinézetű alakok akkor borították be a konténerbe a szemetest, a teherautó kerepelő motorral megindult, apja intett nekik, aztán felült a biciklijére.
A fiú percekig nem mozdult, csak bámult ki az ablakon. Sírni szeretett volna, de nem tudott, csak állt az ablakkeretnek támaszkodva.
Nyílt az ajtó, nagyanyja lépteit hallotta, akkor ért haza a piacról, belépett a konyhába, a kőre tette a tömött szatyrokat. A fiú ránézett, odaszaladt hozzá, átölelte a derekát, arcát az öregasszony melléhez nyomta. Na, mi történt, fiatalúr?, nem jutott krumpliföld?, kérdezte nevetve, finom kezével beletúrt unokája bozontos hajába. De. Jutott. Csak hiányoztál, válaszolta a fiú. Az öregasszony is megölelte, legalább egy percig álltak a konyha közepén egymást ölelve, aztán megpaskolta a fiú arcát; na, gyerünk, nem állhat meg az élet, történjék bármi is, mert egyébként nem lesz ma ebéd. Megpucolod a répát, a zöldséget és a krumplit?

Mephisto, avagy a dolgok folyása

A dolgok folyása

Tomori Elek ott állt a Szabadság híd tetején, kicsit lihegett az erőlködéstől, mikorra felért. Felpillantott a magasba, a kitárt szárnyú, mozdulatlan turulmadarakra, mintha várhatna tőlük segítséget, aztán lenézett a mélyben hömpölygő Dunára.
– Talán inkább az asszonyt kellene ledobnom – dünnyögte keserűen. Határozatlanul ácsorgott a magasban, görcsösen szorítva a hideg vasszerkezetet. Zakója belső zsebében ott lapult a tértivevényes levél, mely szerint felesége beadta a bíróságra a válókeresetet. Ötvennyolc évesen már nehezen mozdul az ember. Tomori Eleknek másnap volt az ötvennyolcadik születésnapja.

Mephisto és Gábriel a rakodópart alsó kövén ücsörögtek, hamburgert faltak, közben bámulták, ahogyan úszik a dinnyehéj, hallgatták, amint fecseg a felszín, hallgat a mély, s mindketten azt gondolták, József Attilának igaza volt. Persze azt is tudták, a jó költőknek mindig igazuk van, ha nem is tetszik ez mindenkinek.

– Megmented?
– Tudod, hogy nem tehetem. Ám isteni sugallatot fogok neki küldeni.
– Az jó lesz. Jelen állapotában biztosan boldogabb lesz tőle.
– Nem lesz boldogabb, viszont a sugallat hatására dönthet úgy, mégsem ugrik le.
– Lehet. De az is lehet, inkább a feleségét dobja le.
– Minden lehet, mikor elkeseredett az ember.
– Mi lenne, ha én próbálkoznék? Például megtanítanám vízen járni.
– Azzal tényleg sokra menne.
– Igen. Új képességével új életet kezdhetne, pénzt kereshetne vele, médiaszenzáció válhatna belőle.
– Ne bolondozz ezzel. A hívők meglincselnék.
– A XXI. században már nem szokás meglincselni senkit.
– Ugye, ezt te sem mondod komolyan?
– Jól van, na! Nem mondtam komolyan.
– Valamit ki kellene találnunk, gyorsan, mert lepottyan onnan.
– Bassza meg! Rácsöppent a ketchup a nadrágomra!
– Azzal a szerencsétlennel foglalkozz már, ne a nadrágoddal.
– De ez a kedvenc nadrágom!
– Nézd, észrevették. Hamarosan itt lesznek a rendőrök, tűzoltók, mentők. És a felesége is.
– A felesége hogy kerül ide ilyen gyorsan?
– Véletlenül.
– Ismerem már a véletlenjeidet! Az lesz a vége, mint Jeruzsálemben!
– Az tévedés volt részemről.
– Ez nem az?
– Nem.

Tomori Elek meglátta a feleségét. Dühös lett. Úgy döntött, gyorsan lemászik a híd tetejéről, megöleli, a korlát mellett, aztán egy hirtelen mozdulattal bedobja a Dunába. Mindegy is, hogy épp egy jégtáblára esik, vagy a vízbe. Mocsok ribanc! El akar válni tőle. Pasija van. Biztosan pasija van. Hálátlan ribanc. Harminc együtt töltött év semmit se jelent neki. A szép házuk, a külföldi nyaralások, az Audi a segge alatt. Ja, meg a két gyerek. Persze ők már felnőttek. De ki lehet az a szemét, aki összeáll egy ilyen nővel? Lemászik, s bedobja a Dunába.

– Azt hiszem, engedem belezuhanni a folyóba!
– Hát nem azért vagyunk itt, hogy megmentsük?
– Kirázott a hideg tőle azok után, amiket gondol. Még én sem vagyok ilyen gonosz. Az asszonyt akarja bevágni a folyóba. Eszébe sem jut, hogy borzasztó módon csupa hazugsággal, csalással telt az élete, s illene vezekelnie mindezért?
– Ez egyetlen embernek sem jut eszébe. A vezeklést mindig a másiknak szánják.
– Én már nem akarom megmenteni. Te tégy, amit akarsz.

Tomoriné, született Patakos Vivien Helga undorodva figyelte férje ügyetlenkedését.
– Még elpusztulni sem tudsz méltósággal, te szerencsétlen – mormogta maga elé. Tomori Elek már leért, ott állt a korláton, nyújtotta kezét felesége felé, aki megragadta a karját. Mindkettejüknek erős volt a szorítása, szemük egymásra meredt. A férfi megcsúszott, s zuhanni kezdett, felesége igyekezett a korlátnál megtartani magát, kirántani kezét férje szorításából, ám átbillent, s akár egy hollywoodi akciófilmben, lezuhantak a sötéten örvénylő folyó vizébe.

– Egyikünk sem nyerte meg a fogadást.
– Nem. Elkéstünk.
– Én mondom neked már lassan ötezer éve, hogy menthetetlenek.
– Nem azok. Talán a mi módszereink nem megfelelőek.
– Ugyan, ne viccelj!
– Azt hiszem, ott rontjuk el, hogy megmenteni akarjuk őket. Akkor már nem lehet, az már az utolsó pillanat, a tragédia bekövetkezik, mindenképpen, nincs mit tenni. Nem élhetik túl, ahová évtizedek gyűlölködése, hazugsága, önzése után eljutnak. Előbb kell megtalálni őket. Amíg van remény.
– Húszéves korukban akarod mindegyiket megkeresni? Megőrültél?
– Előbb kell utat mutatni nekik.
– Ah! Te is reménytelen vagy, nem csak ők!
– Megpróbáljuk?
– Egye fene! De csak akkor, ha most eljössz velem, s eszünk egy hamburgert. Most kolbászos-gombásat akarok. Még mindig éhes vagyok.