Üres papírlapok

Üres papírlapok

 

 

   Félek az üres papírlapoktól… olyan gondolattalanok, érzelemmentesek, s ugyanakkor követőzőek. Olyan magukra hagyottak és elárvultak. Azt mutatják meg, amitől a legjobban rettegek: az ürességet. Ez nem olyan üresség, mint amit akkor érez valaki, amikor elcsendesül minden. Nem. Ez az a csend, és űr, amely már sokat várakozott, de sohasem ért el semmit. Tehát ez az üresség a hiábavalóság csendjébe burkolt semmi.
   Öt éves lehettem, amikor kis híján örökre elnémultam; ez már a második ilyen élményem volt, de a korábbira, a néhány hónapos korira természetesen nem emlékszem. Az teljesen rendjén van, hogy újra és újra beleszeretek valakibe; mindegy, kisfiú, vagy kislány az illető.

Kezdődött az óvodában. Zoli és Lilla, az ikrek, egyformán felkavartak érzelmileg – még nem tudtam ugyan, mi ez a sóvárgás, de jó volt nagyon, a szenvedéssel kísért napok, amikor valamelyikőjük hiányzott, mert betegeskedett, persze, hogy azt szerettem jobban, aki nem volt elérhető, aki után lehetett vágyakozni. Ez olyan üresség volt, amit a vágyakozás töltött meg. Lengett a hinta velem, énekeltem a magam alkotta kezdetleges szövegű és dallamú saját dalokat, és vele szállt a lelkem is – legalábbis így éreztem akkoriban. Szállt, szállt a hinta, már sorakozót kurjongattak az óvó nénik, és a dadusok morgás-szerű, mély, mackó hangon kergetőztek velünk, hogy induljunk befelé ebédelni, amikor kiakadt a hintám lánca, és én szó szerint elrepültem. Nem riadtam meg, tudtam, ennek így kell lennie, hiszen az én hintám igazán különleges, mert hiszen én is különleges vagyok. A homokozóban landoltam dadusok és óvó nénik vad, csörtető sikolyai közepette. Aztán végre csend lett; várakozó csend, csak a végtagjaimat nem tudtam hirtelen mozgatni, de amúgy tökéletes volt minden. Az ég kékje súlyosan borult rám, mert sem jobbra, sem balra nem tudtam többé a nyakamat fordítani. Ez volt sokáig az utolsó kép, amit még észleltem, és mely emiatt a retinámra égett; a kék ég, a magasan suhanó madarak, az egyre jobban vakító, fehér felhők, és a felhőkön átszitáló napsugarak. Aztán a csönd feketébe borult.
   A rettegésnek számtalan sok arca van, és mindegyik iszonyatos. Az öregember arca ilyen volt; ő volt sok-sok nyáron át a Rettegés. Míg mások az örömtől ujjongva vágtattak ki az iskolakapun az utolsó tanítási napon, én elmélázva sétáltam hazafelé; az utolsó napon soha nem érzett teherrel húzott lefelé az iskolatáska, melyet már nem a tankönyvek, hanem az előttem álló nyártól való rettegés húzott lefelé. Aztán egy nyáron kisírt szemmel fogadott minket Mariska néni; a Rettenet ittasan autó elé lépett, és a helyszínen szörnyet halt. Soha ilyen megkönnyebbülést kilenc évem alatt nem éreztem. Apám nyakon vágott, mert nem tudtam arcomon a megkönnyebbült mosolyt elrejteni, anyám elborzadva nézett, mi ez az öröm a szegény öreg halálának hírére…
  Amikor megnyertem a biciklit jó tanulmányi eredményemért, napokon át csak hajtottam és hajtottam a piros színű, fülsértő csengőjű biciklit, és még egy pillantásra sem méltattam a könyörgő gyerekeket, hogy adjam át nekik egy körre.
Ági, velem egykorú kislány, még a fülledt júniusi napon is sapkát viselt, nem tudtuk miért, de gyakran csúfoltuk, hogy olyan fiús és idétlen vele. Nagymamája az egyébként tucat sapkát egyedi mintákkal díszítette, így a kislány még nevetségesebben nézett ki. Mikor aztán ő is kérni kezdte a biciklimet, egy hirtelen ötlettől vezérelve, azt mondtam, jó, megkapja, ha egy pillanatra leveszi a sapkát, és megmutatja, milyen a haja. Ági nem tétovázott, pillanat alatt lekapta fejéről a vászonrémséget, és ott állt előttünk kopasz, egyetlen hajszál nélküli, biliárdgolyó simaságú fejével.  A döbbenettől elállt mindannyiunk szava. Biciklit tartó kezem lehanyatlott, és féltett kincsem halk csattanással dőlt el a betonon. Már csak egy kemó kell, mondta Ági mosolyogva, és újra kinőhet a hajam… Magamhoz térve riadalmamból és iszonyatomból, felpattantam a biciklimre, és ész nélkül elhajtottam vele. Dehogyis adom oda ennek a csúfságnak, gondoltam, és lélekszakadva tekertem és tekertem, csak minél előbb magam mögött tudhassam Ági megcsúfolt, irtózatos látványát. Majd kiszakadt a tüdőm, remegtem, olyan riasztó volt a mosolygó, tizenegy éves, kopasz kislány látványa, aki már miután mindenki otthagyta, eszmélt rá, mi történt vele.
Harminc évvel később, amikor az egyik lányom gyönyörű, csípőig érő haját levágatta, és rákos gyerekeknek adományozta, sírtam csak szívet tépően, mert eszembe jutott Ági, aki ki tudja, él-e még. Órákig sirattam Ágit, és a magam tizenegy éves kori kegyetlenségét. 
   Az üres papírlapok hívnak, és újra, meg újra megtelnek, de nem feltétlenül azzal, amit szeretnék. Valaki ír bennem, követelőzően számadásra késztet; olyan jó lenne már néha nem emlékezni, nem írni, csak lebegni, mint a szélben az őszi falevelek. Ám szenvedélyesen ismét előjön a késztetés, és agyam dobálja engedelmesen a szavakat, amelyekkel aztán megtelnek a papírosok, ahogy az élet végzi örök, végtelennek tűnő körforgását.
Talán egyszer eljön majd az üresség is, és akkor végre megnyugodhatok, hiszen többé nem lesznek érzelmek, gondolatok, és véget nem érő lelkiismeret-furdalások.
Akkor lelek majd egy olyan üres papírlapot, amelyre nem írok semmit sem, csak hajót hajtogatok belőle, és dúdolva engedem útjára egy kora esti alkonyaton a Dunában…

Stációk

Stációk (egy rajz magánélete)

A számítógép melletti íróasztalon, a felhalmozott könyvek között kotorászott; nem mondta ki, de megállapította, az egészséges rendetlenség kezdett egészségtelen méreteket ölteni. Az egyik könyvkupac alján megtalálta, amit keresett, egy Rimbaud-kötetet. Alig tudta megfogni, kecsesen vékonyan lapult ott, igyekezett kihúzni, ám hatalmas robajjal szinte az összes könyv leborult a padlóra.
– Na, én ezt ma biztosan nem fogom összeszedni – legyintett dühösen.
Rimbaud is eltűnt a szeme elől. Megfordult, elindult az ajtó felé, de megtorpant, a küszöbön egy fotó feküdt. Nem tudta, kit ábrázol; nincsenek véletlenek, ő viszont csak azt a furcsa nyomást érezte mellkasában, melynek létéről már teljesen megfeledkezett, úgy hitte, elfújta a szél, elkoptatta az idő. Akkor döbbent rá, már nem élt, teste ugyanúgy tett, mintha még működne, de lelke és szelleme mozdulatlanul, felfedezhetetlenül hevert valahol mélyen, legbelül, egy titkos zugban. Lehajolt, felvette a fotót, orrára biggyesztette az okuláréját. Megriadva fedezte fel, hogy mosolyog, ismét érezte mellkasában azt a furcsa nyomást, melytől felgyorsult a lélegzése. Nem látta, de tudta, szemébe visszatért a fény, halványan, pislákolón, ám visszatért.
– Csak a képzeletemben létezik – jelentette ki komoran.
A konyhába indult, már beáztatta tejbe a májszeleteket, csak ki kellett sütni. Elővette a nagy serpenyőt, olajat töltött bele. Hirtelen megfordult, mintha az illatát érezte volna, finom, fahéjas illat, lépteinek finom, puha hangját hallotta, amint mezítláb oson a konyha kövén; majd megdorgálja, hogy vegyen fel papucsot, télen a kő úgy süt, akár a jég.
– Megbolondultam. Teljesen biztos – nevetett hangosan.
A máj sercegett a forró olajban, apró olajcseppek bombái robbantak a tűzhelyen, a csempén, de észre sem vette, forróság áradt a szívéből. Nem hitte el. Az ember nem támad fel. Az csak mese. Szép mese.
Ült a konyhaasztalnál, ette a frissensült májat, de nem volt étvágya; a fotót nekitámasztotta a sótartónak. Azon kapta magát, hogy nem eszik, csak a gyönyörű nőt bámulja, aki mosolyog, szépséges fogsora kivillan, a tekintete nem engedi, rabláncra veri, úgy érezte, soha többé nem szabadulhat.
Este megágyazott, vitte magával a fotót is, az éjjelilámpához dőltötte. Úgy döntött, meztelenül alszik, ledobta magáról a törölközőt. Elszégyellte magát, a nő a fotón őt nézte. Elpirult. Lekapcsolta a villanyt, gyorsan bebújt a takaró alá. Zaklatott álmokkal üldözte az éj, reggel fáradtan ébredt, amikor kinyitotta a szemét, a fotót látta meg először. Az oldalán feküdt, nem volt kedve felkelni, ezer évig akart ott feküdni, nem akart mást, csak gyönyörködni ebben a mosolyban, ezekben az igézőn szépséges szemekben.
Munkahelyén szótlanul ücsörgött, nem beszélgetett a kollégákkal, néha megmozdította a számítógép egerét, hogy eltűnjön a képernyővédő; színes gömbök lökdösték egymást folyamatosan, teret akartak maguknak. Néha kihúzta az íróasztal fiókját, egy pillantást vetett a fotóra, aztán gyorsan visszatolta a fiókot.
– Elment az eszem – dünnyögte.
Munka után nem volt kedve hazamenni, lődörgött a városban, leült egy park kovácsoltvas padjára, elgondolkodva bámészkodott; a járókelők nem törődtek vele, nem is sejtették, hogy a férfi boldognak érezte magát. Nem látszódott rajta.
Onnantól kezdve mindennap sétált a városban, úgy lépegetett a szürke térburkolaton, a kacskaringózó járdákon, mintha csak lebegne, cipője alig érte a földet, elkerekedett, csillogó szemekkel, mosolyogva nézett az emberekre, akik meglepődve, néha megriadva tértek ki az útjából.
Egyszer összefutnak. Biztos volt benne. Nincsenek véletlenek, Rimbaud az oka, ha nem azt a könyvet keresi, akkor nem borul le az íróasztalról az a sok felhalmozott könyv, akkor nem repül ki a lapok közül ez a fotó, amelyet valójában nem is ő kapott, nem is neki készült, csak valahogyan hozzá keveredett. De nincsenek véletlenek.
Vasárnap volt. Délelőtt. Mindent lepakolt a konyhaasztalról, előkotorta a szekrény aljából a tűhegyesre faragott akvarellceruzákat, egy üvegpohárba vizet engedett, keresett egy finom, tiszta, puha rongydarabot, a fotót nekitámasztotta a sótartónak. A vonalak először sete-sután kanyarogtak a hófehér papírlapon, a rakoncátlanul szétfutó vízcseppek márványos össze-visszaságban hordták szét a színeket, de nem adta fel. Már késő délután volt, mikorra elkészült a mű. Elégedetten szemlélte. Ugyanaz a mosoly, ugyanaz az élettel, tűzzel fűtött tekintet, de a rajzon már teljes alak volt látható. Egy meztelen nő, lazán, félig ülve, félig fekve, feszes mellek, ágaskodó mellbimbók, csábítón megemelve egyik csípője, kicsit felhúzva lába, szolid szeméremszőrzete megbolondított volna minden férfiembert. A papír majdnem meggyulladt, oly lobogó tűzzel égő vágy sugárzott a gyönyörű nőből. Imádta. Levetkőztette, s ha már levetkőztette, akkor az övé, gondolta. A rajzot bevitte a hálószobába, nekitámasztotta az éjjelilámpának, meztelenül befeküdt az ágyba. Szerelmes tekintettel bámulta, érezte a vágyat, mely ott remegett gyomrában, érezte az ölelést, a nő édes leheletét, finom fahéjas illatát. Boldognak érezte magát. Aztán elaludt.
Másnap bekereteztette a rajzot, ott őrizte az ágya mellett, mielőtt este elaludt, őt látta, mikor reggel felébredt, az első pillantása rögtön a rajzra tévedt. Még délelőtt lefényképezte, az Ofotértben előhívatta, hogy egy példányban mindig vele legyen a nő. Szerelmes volt belé. Nem tudta, ki ő, azt sem tudta, hogy hívják, hol lakik, de érezte, meg fogja találni egyszer. Nem történhet másképp. Már eleget élt boldogtalanul, már eleget élt úgy, hogy semmi sem jutott neki az élet örömeiből, mintha csak packázott volna vele a Jóisten, megcsillantott valamit, aztán már el is tüntette, azt is visszavette, amit soha nem is adott.
– Már mindig együtt alszunk, édesem – mosolyodott el, mikor este meztelenül bebújt az ágyába.
Hónapokon keresztül tizenhárom és fél centiméterrel suhant a föld felett, imádta az életet, mert úgy érezte, megtalálta, meg fogja találni, akit keres, simogatóbban sütött a Nap, kedvesebben ölelte a szellő, minden édesnek és kedvesnek tűnt.
Munka után leült egy parkban, mosolyogva bámulta az embereket, azon gondolkodott, főzni fog este valami finomat, valami gyorsat, könnyűt; olasz tészta lesz a legjobb, az is rá fogja emlékeztetni.
A szemközti padra leült egy fiatal pár, harminc és negyven közöttiek lehettek, beszélgettek, nevetgéltek, aztán a nő odabújt a férfihez, vállára hajtotta fejét, ujjaiba fonta ujjait, meg sem mozdultak, csak ültek ott, összebújva. Zavartan elkapta tekintetét, mintha illetéktelenül meglesett volna valakit, mintha mások boldogságába kotnyeleskedett volna bele. Felpattant a padról, elindult haza. Belépett a lakásba, berohant a hálószobába, felkapta a képet. Kétségbeesetten rogyott le a konyhaasztalhoz, úgy érezte, becsapták, aztán rájött, ő csapta be saját magát, egyedül ő bűnös ebben a történetben, mert elhitette magával, hogy még szerethető, hogy még valakinek szüksége lehet rá, hogy még neki is jut valami az életből.
Este befeküdt a kádba, zubogott a melegvíz, ránézett a rajzra, maga sem értette, miért folynak szeméből a könnyek. Semmi nem történt, csak életre kelt egy pillanatra, szépnek látta az életet, elhitte, hogy ő is szép benne. Nem az, nem szép, be kellett látnia. Lezuhanyozott, lefeküdt aludni. Elkerülték az álmok. Nem is mert álmodni. Nem is akart, mert mindig egyre rosszabbnak látszott az ébredés.
Másnap vasárnap volt. Mindent lepakolt a konyhaasztalról, előkotorta a szekrény aljából a tűhegyesre faragott akvarellceruzákat, egy üvegpohárba vizet engedett, keresett egy finom, tiszta, puha rongydarabot, a fotót nekitámasztotta a sótartónak. A vonalak először sete-sután kanyarogtak a papírlapon, a rakoncátlanul szétfutó vízcseppek márványos össze-visszaságban hordták szét a színeket, de nem adta fel. Már késő délután volt, mikorra elkészült a mű. Elégedetten és szomorúan szemlélte. A nő gyönyörű volt, ugyanaz a tekintet, ugyanaz a mosoly, de felöltöztette, könnyű fehér ruhát adott rá, olyat, melyben elképzelte. Még mindig vágyakozott utána, nagyon erősen, de érezte, mellkasát sűrű, erős dróttal átszövi a bánat, hogy többé ne jusson be semmi, többé ne jusson ki semmi szívéből.
Nézte a rajzot, gyönyörű; de más öleli, más csókolja, más hajol ölére, más fogja kemény mellét, más oltja vágyát. Mást szeret, nem őt. Rádöbbent, hogy a rajzok sosem kelnek életre, a versek sosem valósulnak meg, bármennyire is szeretné az ember; lehet, hogy járna a boldogság, lehet, csak nem jut.
Fúrt egy lyukat a falba, felakasztotta a képet a képszögre. Gyönyörű volt a nő.
Kiült a teraszra, öntött magának egy pohár száraz vörösbort, nem gondolt semmire, csak bámulta réveteg a nyíló rózsákat s ahogy a pampafű karcsú levelei táncolnak az észrevétlen nyári szellőben. Már nem hallotta a szívdobbanásait, már nem lüktettek az erek, nem mozdultak az izmok. A ceruzák némán feküdtek – tűhegyesre faragva – dobozukban, a szekrény sötétjébe száműzve.

Élményhalál

Élményhalál

 

Kinézek a repülő ablakán. Olyan, mintha egyhelyben lebegnénk. Mintha megálltunk volna, mintha nem lenne idő és haladás, csak álló lét. Pedig a pilóta, Farkas András kapitány az előbb mondta be azzal a tipikus egylevegővel, hogy utazómagasságunk tizenegyezer láb, sebességünk ezerötszáz kilométerperóra. De mégis, mintha a levegőben lehetne osztani nullával, és most annyival mennénk. Elképzelem, ahogy kimerevítve áll minden légi jármű valamiféle furcsa lebegésben, míg a földön a hangyasereg szöszmötölne tovább.

Erős rázkódások. A kapitány már kevésbé énekelve int minket nyugalomra. Gyerekek között ülök. Őrült pánikba hajló vihogás, fejhangú röhögő- és bőgőrohamok. Én nem érzek semmit. Pedig a kapitány újra, még feszültebben szuszog bele a mikrofonba. Az utazómagasság rohamosan csökken, mondja, mintha ez tőle teljesen függetlenül történne. Lehet, hogy így is van. Nem vagyok ideges. Várom a katasztrófafilmekből jól ismert szeretlekanya, szeretlekapa hisztériát, ami esetleg feloldaná a nihilem. Érzem, ahogy fogynak a lábak alattunk, mégsem érdekel semmi. Nincs dátuma a pillanatnak, nincsenek koordinátáim, semmikor és sehol vagyok. Megnyugtat a tehetetlenség. Falfehér stewardess tántorog ki a pilótafülkéből. Érzem a talpam alatt a motor zakatolását, perverzen várom, hogy egyszer csak leálljon. Hogy a gép hirtelen megmerevedjen, mint a gyalogkakukk, amikor túlfut, és a szakadék fölött a levegőben találja magát. Hogy megálljunk egy kimerevített pillanatra és utána tehetetlenül zuhanjunk. Vágyom erre a pillanatra. Nincs más, ami ennyire éltetne. Nem mintha lenne kedvem meghalni. Csak egyszerűen nem hiszem, hogy bármi felülírhatná azt, amikor a roskatag gép a másodperc töredékére megáll a levegőben sok ezer láb magasságban. Felteszem, Farkas András kapitány is ezért lett pilóta, még ha maga sem tud róla. Kéjesen vágyik arra, hogy csak ő tartsa magát a levegőben motor és gép nélkül, hogy megvívjon az éggel és alulmaradva elhulljon. Élményhalál – villan be a milliós ötlet. Unatkozó, jómódú, középszer nyugdíjasok fizetnének vagyonokat, hogy legalább a haláluk előtt tényleg éljenek.

Az imént még falfehér légi-utaskísérő nyugodt arckifejezést magára erőltetve úszik végig a sorok között a biztonsági öveket ellenőrizve.  A kapitány elnézést kér a kisebb kellemetlenségért, fél óra késéssel számoljunk, mondja. Az imént még istenhez és az anyjához fohászkodó, megsavanyodott negyvenes nő mögöttem szitkozódik, felszállás előtt már hívta a taxit félnégyre hogy a kurvakibaszott életbe.

Üres

Üres

 

Anya, megfojtasz, elmegyek. Göcsörtös betűkkel írta a papírtörlődarabra. Táskáját átvetette a vállán, lényegében üres volt. Aztán kisétált azon a kurva ajtón az a hálátlan ribanc. Legalábbis apja ezekkel a szavakkal mesélte a Kiskoszosban a Tótlacinak. Tótlaciban volt valami bárgyú megbízhatóság, úgy tudott nézni, mint egy buzgó kispap gyóntatás közben, aki minden erejével azon van, hogy tekintetével megértéséről biztosítsa a másikat.

Az anya találta meg reggel a cetlit. Alig bírta kibetűzni. Köntöse zsebébe tette, majd főzött egy kávét. Fél óra alatt sikerült csak kipofoznia az ágyból a férjét. Újabb fél óra volt, mire a reggeli királyi szarás után az végre elment.

Egyedül maradt a lakásban. Bement a lánya szobájába. Ott állt a kihúzható kanapé előtt, amit még húsz éve szerzett az apa a Tótlacival. A lány már két hónapja hozzá sem nyúlt az ágyhoz, csak ételért és pénzért járt haza. Lerogyott a kanapéra, mintha hatalmas erővel húzta volna a föld középpontja felé az a cetli. Ült. Nézett. Erős fény tört át a zsalugáteren. Lomhán mozogtak a porszemek az ablak közelében. A lány már megint nem takarított. Ült. A könyvespolcot bámulta. Majd a kezét. Hüvelykjével ujjperceit gyömöszölte. A tenyere üres volt. Minden üres volt.

Sárga

Sárga

A budai kisgyerekes családok olyan barackszínűek. A Nyúl utca villaházából kikászálódó hatvanas értelmiségi férfi okkersárga. A rózsadombról letaxizó üzletember citrom. A meccs után a Széna téri legénylakásba hazatérő szenior prodákt menedzser, aki pár napja egy kis dubajozással ünnepelte a harmincadikat, neonszínű. A Budagyönyge környékéről, a szülői fészekből érkező tinilányok halványsárgák.

A budaiaknak itt a Lövőház utcában mind olyan sárgás színe van. De hogy mit keres itt ez a pár, ebben az utcában, ahol még a budai mércével mérve legalja kocsmában is iPhone-ok pihennek az asztalokon, nem tudom.

A nő úgy néz ki, ahogy a budaiak elképzelnek egy kiégett vidéki kozmetikust. A haja barnás, lila-vörös beütéssel. Már bő egy centit lenőtt. Ha nem festené, ősz lenne, és úgy hatvannak nézne ki, de ez a budai asszonyokra is igaz. Ha a világon egy fél évig senki nem festené a haját, rettenetesen megnőne az átlagéletkor. Az arca kicsit brutális. Barnás narancssárga – ez az egyetlen sárgás dolog benne – de nem budai sárga, hanem szolisárga. A körmei karmok. A topja ráfeszül a felsőtestére, matrózba oltott vadmacska. A kék-fehér dominanciát feltűnő párducminta és pink szegés töri meg. Az alsóteste nem látszik a műanyag asztaltól. A vádlija formás, lábfejét kotornoszszerű fatalpú szandál emeli magasba.

A nő a kirakatban az utcafrontra fordított tévé felé ül. A férfi derékszögben. Jelentéktelen kinézetű. Semmilyen sörhasa begyűrődik, ahogy végig előredől, és odaadóan fogja a nő kezét. Kockás ing, kopasz fejtető, lanyha izomzat, háromezer forintos sportcipő az ázsaicenterből.

Az asztalon a nő mellett Edelweiss, talpas pohár unicum, és egy espresso emléke a kis kávés csézében. A férfi már lehúzta a felest, a sopronis korsón 20% ajándék csík. Az asztalon boxkesztyűs kulcstartó.

A meccset úgy mellesleg nézik. Elsőre úgy tűnt, titkos viszony, el kellett hagyni Kőbányát, mert ott sok a haver. Itt a Lövőházban biztonságban sutyoroghatnak. Megyek a meccset nézni – micsoda alibi, hát tényleg nézni kell, különben otthon lebukás lesz.

A férfi lesi a nőt. Mintha kincset talált volna, még búzasörre is meghívja. De ahogy beszélnek, nem olyan, mint egy törvényszegő légyott, hanem rutin beszéd, hova megyünk ezután, mi volt a munkahelyen. Nem kínosak a csendjeik.

Ki-kinéz a meccsre a férfi. Szabad a magyaroknak. Rúgd már be – üvölti, majd gyorsan visszazökken, zavartan igazgatja a gallérját. A másik asztaltól a férfi odafordul, osztja a hevületet, de nem megy be.

A nő feláll. Mintha egy másik nő lenne. Nem kozmetikus. Súlylökő Európa-bajnok minimum. Miniszoknyája combközép fölött véget ér. Kidüllednek hatalmas izmai alóla, a combja vastag, nagyon vastag. Csípője szűk, a válla kiszélesedik, karjai erősek és domborúak, a top most úgy áll rajta, mint egy úszónőn.

Bemegy a kocsmába mosdóba, a magas talpú szandálban férfiasan mozog.

Visszajön. Háromnegyed nyolckor menni kell, mondja a férfinak. A férfi bólint. A meccs vége előtt pár perccel felállnak, a férfi egy fejjel alacsonyabb, kitaposott cipőjében odaadóan poroszkál a határozottan billegő nő mellett. Átmennek a Fény utcán, és elviszik magukkal ezt a szürkés pink párducszínt.

Oszlop a földben

Oszlop a földben

 

Nem tűnt zsidónak. Olyan német feje volt, nem is az esetem, aztán mégis. Okoskodott, a madrichokat állandóan kijavította, tökéletes héber kiejtéssel. Mintha ezzel kompenzálná szőke haját, egyenes orrát, kék szemét, mintha belülről akarna görcsösen zsidónak tűnni. Biztos ő is új még ebben, gondoltam, egészen a következő bennfentes okfejtéséig.

Ez a vallási és származási dolog egy baromság. Legalábbis nem úgy van, ahogy mindenki gondolja, hogy a származás a véredben, a vallás meg választott. Én származásomat tekintve katolikus vagyok, az ziher. Minden apai felmenőm buzgó katolikus volt, szinte a plébánián nőttem fel, és habár sose éreztem, hogy igazán odatartoznék, mégis ők lettek a családom. Előtte néha vágytam rá, bárcsak zsidó lennék, annak van valami íze, valami tragikuma. Zsidónak lenni olyan menőnek tűnt, főleg a kis katolikuskákkal szemben. Holott talán csak annyi volt a különbség, hogy ez utóbbi az enyém volt, ami mindig egy kicsit büdös.

A buszon valahogy Csaba mellé kerültem. Mellé ültem, na. Katonai támaszpontokról dumált, amiket még a Google térkép sem jelez, meg az izraeli miniszterelnök titkos orosz kapcsolatairól, aztán Mózes és Obama jött. Csaba volt az én GPS-em. A nyomulós izraelieket egy másodperc alatt leszerelte a héberül is vitriolos stílusával, zseniálisan utánozta a tudálékos idegenvezetőt meg a szexista és erőszakos buszsofőrt is.

A Holt-tengeren úgy éreztem magam, mint aki hazatalált. A víz, amitől gyerekkorom óta rettegek, mert valahogy a tehetetlenséget, az elképzelhetetlen tömeget jelenti számomra, itt most kedves és könnyű volt. Csak ráfeküdtem. Csaba mellettem lebegett. A hihetetlen, kopár tájban úgy éreztem, eggyé válok az éggel, bár ez így, utólag elmesélve éretlen és röhejes. De aztán jött egy apró hullám, és az arcomba lögybölte a bántóan sós vizet. Köhögtem, fulladtam, csípte a szemem, a bőröm, a puncim, mindenem, pánikba estem, Csaba megfogott, kivitt a partra. Az egész izraeli kirándulás ilyen volt. Vittek minket a zsidó részeken, mintha felszabadultan bebarangolnánk a múltunkat, visszatérnénk az őshazába, és önfeledten megmerítkeznénk benne, miközben, ha csak egy utcával arrébb elkóboroltunk volna is, lehet, hogy nekünk annyi.

A tengerpartot járó kisgyerek mindig talál a kavicsok közt egyre, mely mindöröktől fogva az övé, és soha senki másé nem is lenne*. Csaba csendesen mormolt a fülembe, távol a többiektől, mezítláb álltunk a vízben a tel-avivi tengerparton. A víz most kedves volt, biztonságos, tudtam, nem sodor el. Reggel megkérdezte, voltam-e már körülmetélt sráccal. Meglepett, észre se vettem, de mégis bemagyaráztam magamnak, hogy ez volt az első és igazi, hogy az eddigi szeretkezéseim csak gyermeteg próbálkozások voltak, gumin és fitymán átszüremlő halvány találkozások.

Ahogy hazaértünk, elkezdtem felfedezni a hetedik kerületet, a templomok helyett a zsinagógákat vettem észre, péntekenként istentiszteletre jártunk, hétvégén Hagesher koncertre. A régi barátaimat nem tagadtam meg, de éreztettem velük, hogy végre rátaláltam valamire, amit én választottam, ami én vagyok, az előző életem, köszönöm, de tévedés és útkeresés volt, kedves tőletek, hogy mellettem voltatok, de azért, ugye, ti se gondoljátok, hogy. Apámmal ellenséges voltam, mert eddig elnyomott a katolikus maszlaggal és a nagyapáról szóló legendákkal: a hazáját, családját és vallását minden körülmények között, a második világháborúban is hűen szolgáló férfi rokonsága már büdös volt. Addig bele se gondoltam, hogy mindenki, aki a második világháborúban hűen szolgálta hazáját, részesévé vált anyai őseim megsemmisítésének. Anyámat is elmartam magamtól, mert a hallgatásával ő is bűnrészes lett, hiszen az emléküket semmisítette meg. Pár hónap alatt egy zsidó gettóba zártam magam. Az elveszíthetetlent markolássza! Egész szive a tenyerében lüktet, oly egyetlen egy kezében a kő, és vele ő is olyan egyedül lett, súgta Csaba a fülembe, és a hangja megnyugtatott, hogy nem vagyok egyedül.

Csabával körbehakniztuk Európát; Berlin, Krakkó, Hollandia, még Olaszországba is elmentünk zsidó gyökereket keresni. A hamburgi utazás ötlete az enyém volt. Az egyik holokauszt-szimpóziumon hallottam arról az oszlopról, amit a nyolcvanas években az éledő újfasiszta hangok ellenében állítottak Hamburg külvárosában. Az oszlop tizenkét méter magas volt, és azért épült, hogy az emberek ráírják a nevüket. Ha egy része megtelt névvel, lejjebb süllyedt, és így a magasabb részek is elérhetővé váltak, azok is megtelhettek nevekkel, és alásüllyedhettek a földbe. Erre az oszlopra rá kellett írnom a nevemet. Pont. Csabát meg akartam lepni az ötlettel, örültem, hogy végre én vezethetem őt, ezért csak annyit mondtam, Hamburgba megyünk. Elsápadt, először láttam bizonytalannak, de beleegyezett.

A repülőt majdnem lekéstük. Az irodában elfogyott a papír, ezért Csabát kértem meg, hogy nyomtassa ki a jegyeket, de ő csak az enyémet hozta, véletlenül, szabadkozott, ne haragudjak, előző nap kicsit berúgtak a Kisüzemben, menjek nyugodtan egyedül, ő nem fog megbántódni. Anyám még épp kiért a jeggyel, feljutottunk a repülőre.

Késő délután szállt le a gépünk, és Csaba rögtön hasfájásra kezdett panaszkodni. Korábban sosem volt semmi baja. Annyira nyöszörgött, hogy beleegyeztem, aznap ne jöjjön velem sehova. Az ablaknál álltam egész este. Éjfélkor a temető kapujában találtam magam. Átmásztam a kerítésen, fényesen sütött a hold. Több száz éves sírok, zöldes, már-már neon beütéssel, domború héber feliratokkal. Egyre beljebb mentem, zörgött az avar a lábam alatt, hideg volt, fáztam a vékony pulcsiban. Megbotlottam egy sírkőben. Fák között erős fény, a biztonsági őr kiráncigált, és kemény, német szavakkal elzavart. Lesétáltam a kikötőhöz, és eszembe jutott a vers vége. Nem szabadúl már soha többé tőle. A víznek fordul, s messze elhajítja. Hangot sem ad a néma szakitás, egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Csaba reggelre feléledt, elemében volt. Kiderült, szinte jobban beszél németül, mint én, pedig nekem szakmai felsőfokúm van. Betéve tudott mindent Hamburgról, a kikötő történetéről vagy éppen a csokoládémúzeumról. Úgyhogy ő vezetett, mint utóbb kiderült, bizonyos pontokat elkerülve. De mégsem tudott mindenre felkészülni. Ahogy befordultunk a Domstraßéról a Bergstraßéra, egyszer csak ott állt előttünk egy srác. Kopasz volt, a lábán acélbetétes bakancs, fekete dzsekijén birodalmi sas. Ijesztő örömmel üdvözölte Csabát, nekem futólag bemutatkozott. Csaba próbált úgy tenni, mintha Hans összekeverte volna valakivel, de az öleléséből nem tudott kibújni. Azonnal gyártani kezdtem magamban a magyarázatokat. Biztos nem is birodalmi sas volt, vagy ha igen, Csaba eddig biztos nem tudta, hogy Hans ilyen… vagy ha tudta, biztos még azelőtt lettek barátok, hogy Hans ilyenné vált.

Csak a szálláson hoztam szóba a dolgot, mire Csaba nekiállt magyarázkodni, hogy az apjával volt itt nagyjából tíz éve, aki Hans apjával üzletelt, és addig együtt kellett lógniuk, de Hansról akkor még senki se tudta, hogy, aztán a Facebookon le is törölte, nem is érti, Hans miért örült neki ennyire, pedig megírta a véleményét többször is. Jobb szeme meg-megrándult, mintha kacsintana. Lefeküdt, megint gyomorfájásra panaszkodott. Felnyitottam a laptopomat, és elkezdtem kutakodni. Csaba ismerősei között nem találtam. Hans Hamburg, Hans nazi, Hanz neonazi, Hans Bergstraße, Bergstraße nazis, Hamburg neonazis… és végül, kétórányi próbálkozás után megtaláltam. Idegesen nyomkodtam végig a képeit, pont olyan volt rajtuk, amilyennek egy neonáci német srácot elképzelek. Eszméletlen sok képe volt, nem is tudom, Zuckerbergék miért nem törölték még a francba. Évente vagy húsz album, visszamentem egészen 2007-ig. És ott megtaláltam. Először csak az arcát néztem, reméltem, nem ő az, csak hasonlít rá, de ő volt: ugyanaz az elvakult tekintet, mint amit Izraelben is láttam, ugyanaz a félszeg, de határozott mosoly, mint a zsinagógák előtt lőtt szelfijeinken. Lassan letettem a laptopot, az ágyhoz mentem. Elkezdtem ütni a paplan alatt alvó férfit, felugrottam az ágyra, és gyomorszájon rúgtam, újra, újra és újra, végre felnyögött, lerántott maga mellé, lefogta a kezemet, és befogta a számat, hogy hagyjam végre abba az üvöltést, csak ekkor vettem észre, hogy ordítok. Beleharaptam a kezébe, kiserkent a vére. Csitítgatott, hogy térjek észhez, vegyem nyugodtan a levegőt, ettől először csak dühösebb lettem, de végül szépen, lassan megnyugodtam. Amikor látta, hogy már nem fogok nekiugrani, elengedett. A laptopra mutattam. Odament, felnyitotta, lefagyott, amikor meglátta a képet.

Végtelen szózuhatag, a büszke székely apai felmenőktől kezdve az elcseszett rendszerváltáson és a budin olvasott Csurka-publikációkon át a rend és a határozott fellépés utáni vágyig. Tudod, drágám, ez olyan, mint a dohányzás, magyarázta; az ágy szélén ült, és a hajamat simogatta, mint egy jóságos apuka, aki a világ működését próbálja megértetni a kislányával; ha körülötted mindenki dohányzik, akkor elkerülhetetlen, hogy te is rágyújts egy-egy szálra, ha meg már néha rágyújtasz, akkor könnyen masszív dohányzás lesz a vége.

Másnap, mintha mi sem történt volna, feldobottan ismertette, merre megyünk, mielőtt az oszlophoz látogatnánk. Nekem fájt a fejem, elcsigázott voltam, mint a legrosszabb másnapjaimon. A szemében egyből észrevettem azt az ijesztő lángot, ami Izraelben még olyan vonzóvá tette. Most én fogtam be a száját, és azt mondtam, menj el. Keményen szóltam, érezte, nem viccelek. Tíz perc múlva már nem volt az apartmanban.

Egyedül akartam az oszlophoz menni. Ráírni a nevemet, hogy ha egy napon majd a földbe süllyed, letörölhetetlenül rajta legyek. Azt hittem, rossz megállónál szálltam le a metróról. Oszlop sehol, hétköznapi, kissé unalmas német iparváros utcaképe. Megkérdeztem egy-két járókelőt, hol van az emlékmű, nem is értették, miről beszélek, biztos bevándorlók, pufogtam magamban, míg végül nem találtam egy echte német bácsit. Miután meghallgatta a kérdésem, elhúzta a száját, egy korlátra mutatott, és boldogan közölte: már több mint tíz éve elsüllyedt, szerencsére! Ronda egy oszlop volt az, álszent mutatvány, búcsúcédula azoknak, akik vevők az ilyesmire. Megköszöntem, és odaszaladtam, ahova mutatott. Visszafogott emléktábla az oszlop hűlt helyén. Elkéstem.

 

*Az idézett verssorok Pilinszky János Egy szenvedély margójára című versének sorai.

 

 

 

 

(Megjelent: Gyerekzár, Scolar Kiadó, 2017)

 

Fogást találni

Fogást találni

Utálom a kézfejemet. Kidüllednek rajta az erek. Kiszárad télen, felhasad a bőröm, és a véres sebekbe ragad a kesztyű. Most meg fáj is. Rohadtul. Ököllel a falba vágtam. Orvoshoz kellett mennem. Beutaltak gyógytornára. Egy idős nő is jár. Neki a csuklójával van valami. Biztos a gurulós szatyor. Meg egy férfi is van, hatvan lehet, de tizenhatnál megrekedt. Meg ott az orvos, aki még élvezi is ezt az egész bizarr szarságot.

Mert hogy csoportos gyógytorna kézsérülteknek. Kinek jut eszébe. Hogy felnőtt fejjel együtt tekerjem a csuklóm, meg közösen pöcköljek vadidegenekkel. Most megyek a harmadszorra. Már az elsőtől is viszolyogtam. Semmit nem tudtam felidézni utána. Se az embereket, se a helyszínt, se a gyakorlatokat. Teljesen töröltem. A másodikra menet el is tévedtem. Késtem öt percet. Úgy bámultak. Húztam le a kesztyűt, szerintem első szex előtt érzi így magát a szűzlány, amikor a kiéhezett férfi tépi le a ruháját, ő meg szégyelli a testét. Azok a lenéző pillantások. Miért nem ápolja a kezét a kisasszony, gondolják. Ápolom, bazdmeg, de ezzel nem tudok mit csinálni. Most is olyan, mint a rinocérosz segge. Ez van. De ennek a szerencsétlen hatvanasnak, úgy tűnik, így is tetszem. Néha fel-felsandítottam a kezemről, és akkor láttam, hogy kéjesen néz. De nem pedofilos kéjesen, hanem mint egy tinédzser.

Három megálló négyeshatossal. Mehetnék gyalog is, de a Margithídon olyan veszettül fúj a szél, hogy az arcom is úgy nézne ki utána, mint a kezem. A villamoson majdnem elvágódom. Sose kapaszkodom. Nem fogom meg a rudakat, meg a lógó fogantyúkat a sok szaros kéz után. Inkább essek el. Csak nyanyák vannak. Ők markolják a villamost ezerrel, gondolom félnek a combnyaktöréstől. A Mechwartot még mindig rühellem. Mintha oda folyna le a rózsadombiak összes mocska.

Sötét ez a kórház. Pisilnem kell. A vécét a sorozatos, szándékos mellévizelések miatt lezártuk, ezt írták a férfira, meg hogy a kulcsot kérjék a nővértől. A női nyitva van, még jó, hogy mi nem rosszindulatúan járunk pisálni. Na, legalább itt leveszem a kesztyűt, így hamarabb szokom a meztelenséget. De nemcsak az a baj, hogy ótvar a bőröm, hanem hogy tömzsi virsliujjaim vannak, mint anyámnak. Na meg a fémallergia. Mintha direkt úgy tervezték volna az ujjaimat, hogy soha a büdös életben ne lehessen rájuk húzni semmit. Bezzeg az idősebb hölgynek olyan finom keze van. Nem is illik a szolgalelkű ábrázatához. Múltkor is, ahogy nyúlt a dolgokért, olyan furcsa volt. Mintha folyamatosan megkérdőjelezte volna a szándékát. Nem is, mintha megkérdőjelezte volna, hogy jogában áll nyúlni bármiért is.

Jön szembe a doki, basszameg. Reméltem, nem lesz ma bent. Hogy beteg, vagy disszidált, vagy meghalt. Bármi, csak maradjon el, mint kúper előtti este, amikor imádkozol, hogy üsse el a villamos a tesitanárt. És riadtan ébredsz, mert álmodban rovod a köröket, és a tesitanár mindig elölről kezdi a számolást. A doki jön, jön, én gyorsan elkezdek kotorászni a táskámban. Nonszensz ötlet, hogy nem akarom észrevenni. Hangosan rám köszön, örülök, hogy időben tetszett. Nem tetszett, elhiheted. Nem mondom neki. A többiek már bent készülődnek, tessék csak menni, mindjárt jövök. Biztos megy a mosdóba. Na, itt a szándékos félrehugyáló, tipikusan az a fajta. Frigid nő várja otthon, katonás rendben a farka, itt meg szabadon engedheti.

Benyitok a szobába. Erre kurvára nem voltam felkészülve. Ezek ketten. Az idős hölgy meg a hatvanas tinédzser. Teljesen belefeledkeznek. Észre sem veszik, hogy az ajtóból bámulom őket. Áhítatosan tekerik a kezük. Szinte csukott szemmel. Aztán elkezdik simogatni az asztalt, egyre gyorsabban. Aztán ökölbe zárják a kézfejüket, majd kitárják, olyan lassan, mintha valami elcseszett indiai meditációs zenére csinálnák. A hölgy még a csípőjét is ringatja. Aztán megint az asztalra teszik a kezük, most ökölben. Előre görgetik, mintha bukfencezne a kézfejük. Mindkét kézfejüket nyugodtan az asztalra helyezik. Majd lassan elkezdik mozgatni az ujjaikat, mintha azok békés tengeren hullámzó gumimatracok lennének. Az ujjaim maguktól életre kelnek. A lábaimhoz közelednek. Két kezemmel finoman dobolok a két combomon. Behunyom a szemem. Beszálltam. Mi a szar van velem? Érzem a ritmusuk. Megnyugszom.

Egyszerre nyitjuk ki a szemünket. Észrevesznek. Kissé zavartak. De most végre. Végre az őszes faszi nem flörtöl egy pillanatig, amíg feleszmél. A nyanya meg végre nem kér bocsánatot a puszta létezéséért a tekintetével. Jön az orvos, lefele néz, még a sliccét igazítja, kezdhetjük, mondja a tokájától öblösen.

Mécs Anna

Elveszve az erdőben

Elveszve az erdőben

 

A Kiserdőbe megyek, a fámhoz. Nagy fa, vastag a törzse. Olyan vastag, hogy míg körbesétálom, végig tudom mondani. Elvetettem egy magot, fa akart az lenni. A lombjával az eget meg akarta enni.  ilyenkor járok a felénél. – Nőni kezdett felfelé, lefelé nem gondolt, túl magas lett gyökér nélkül, ez okozott gondot. Körbeértem. Az egyik oldalán a mélyedés éppen az én hátamnak való. Belesimulok, és hagyom, hogy a kérge kicsit fájjon. Ősszel a legjobb jönni.  Olyankor minden nap rámhullat egy levelet, éppen az ölem közepébe. Mindig hazaviszem és a tükrömre ragasztom. Már szinte nem is látom magam benne.

Rengetegen vannak. Csak állok a tömegben.

A Kiserdő kapujánál kicsit időzöm. Megtörlöm a lábam. Elvetettem egy magot, mormogom, fa akart az lenni, idézem, mielőtt bemennék. Most is ősz van, óvatosan rúgom az avart. Azt képzelem, az összes levél a fámról való.

Nem látom az arcukat. Anya arcát sem. Nincsen szeme, nincsen szája.

Mostanában kicsit félve jöttem ki. Történt valami. Először azt gondoltam, én csinálom rosszul. Túl lassan mondom. Vagy túl gyorsan megyek. Az utóbbi hónapokban nem értem a végére. Túl magas lett gyökér nélkül – és már meg is érkeztem. Aztán még hamarabb. Lefelé nem gondolt – még ki se mondtam, körbeértem.

Nem hallom, ahogy sír. Látom, hogy rázkódik, de nem hallom a sírást.

Azt hittem, az én hibám. Mindig olyan erősen nyomtam hozzá a hátam. És elvittem a leveleket. És kitapostam körülötte a földet. És zavartam. Minden nap csak zavartam.

Anya megfogja a kezem. Szorítja. Látom, de nem érzem.

Aztán rájöttem, hogy nem tehetek róla. Ezt ő akarja. Egyre fogyni. Tegnap a két kezemmel átfogtam a törzsét. Körbeértek az ujjaim. Erősen szorítottam, mintha fojtogatnám. Talán meg akartam fojtani. Egy ideje már nem adott levelet.

Apa koporsójához érünk. Nem érzem a szagát. Nem érzem.

Nem fojtottam meg. Ma még kijöttem. Sétálok felé. De nincs ott, egészen elfogyott. Teszek egy utolsó kört. Túl magas lett gyökér nélkül, ez okozott gondot.

Agónia

Agónia

 

Álmomban egy sivatagban vagyok. Krúdy álmoskönyve szerint nélkülözök valamit, amire szükségem lenne. Balla filozófiája szerint lelkem ürességét szimbolizálja. Szerintem dehidratált vagyok a tegnap esti liter pálinka után.

     A repülőtéren veszek egy kávét. A mai újságot olvasom. Egyiptomba utazom. A főszerkesztőm megbízott, kutassam fel a hónapokkal ezelőtt eltűnt hírhedt dadaista-szürrealista festőművészt, Balla Mártont. Én vagyok a legalkalmasabb, mondta, hiszen az avantgárd művészet szakértője vagyok.

     Néha még most is elgondolkozom, mi lett volna, ha nem csúszok le a magyar szakról. Most kamaszokat taníthatnék az irodalom rejtelmeire.

     Simán elférnék.

     Jegyzet: a tanárok 70%-a alkoholista. Oktatásszociológia.

     Nem vettek fel, ezért média szakos lettem. Nem baj, gondoltam. Majd egész népemet fogom, nem középiskolás fokon taní-tani.

     József Attila, te, kit ma már tanítanak.

     Mint mikor a híradósból lesz híradás.

     József Attila, te, kinek verseit szélsőbaloldali mozgalmak sajátítják ki. Vagy talán éppen ezt akartad? Te, aki a falra verted ki pszichoanalitikusodról álmodozva.

     Nem gond. Simán elférek újságírónak.

     Jegyzet: annyian vannak, mint anonim alkoholisták között az újságírók. Mondás.

     Balla Mártont hét hónappal ezelőtt nyelte el a föld. Négy hónapomba telt, mire kiderítettem, nincs Magyarországon. Öt hónapomba, nincs Európában. Hatba, nincs a kontinensen. Egy hete értesültem, utoljára Kairóban látták.

     Vesztett meccs. Manapság a magazinok nem dúskálnak a pénzben, esélytelen, hogy oda utazzak. Tegnap felhívott a főszerkesztőm, egy névtelen támogató intézett nekem egy repülőt, hogy Egyiptomba menjek Balla után.

     A szomszéd asztalnál egy természetes szőke ül. Néha arra pillantok, félénken visszatekint rám. Éles kontrasztban áll az újságban két flekkben leadott sexshop hirdetésével. Baloldalt egy guminő pózol.

     Lecsapom az újságot az asztalra. Már éppen felállnék, hogy odasétáljak a nőhöz, mikor bemondják a következő járatot. Elindul.

     Visszaülök. A napi képregényt olvasom. Kázmér megint azt hallucinálja, a plüsstigrise él.

 

Egy szállítógéppel utazom. Trágyát és műtrágya-alapanyagokat szállít Egyiptomba. Amolyan segítség a sivatagi népnek, hátha termőföldeket alakíthatnak ki.

     – Van ennek értelme? – kérdezem a pilótát. – Nem hiszem, hogy használna.

     – Főnök, én csak a munkámat végzem – mondja. – Ha azt mondják ugorjak, én azt kérdezem, mekkorát.

     Csak a raktérben van helyem. A penetráns bűztől majdnem elokádom magam.

     – Ebben vannak az élet magvai – mondja a pilóta. – A szaghoz hamar hozzászokik.

     Látom, a trágya mellett tömény szeszek sorakoznak ládákban. A pilóta észreveszi, hogy észrevettem.

     – Egy kis mellékes – legyint.

     Elfoglalom a helyem. A laposüvegemet az orrom előtt legyezgetem, hogy a szesz semlegesítse a szar szagát.

     Felszállunk. Mintha egy repülő szippantós autóban utaznék.

     Kitekintek a gép mocskos ablakán. A Nagyalföld kisalfölddé zsugorodik. Arra gondolok, mennyi potencia van ebben a szarszállító gépben. Arra gondolok, kinyitom a zsilipet, hadd szóródjon le a szállítmány.

     Nesze nektek az élet magvai!

     Itt vagyok a világ tetején, és szarok rátok.

     Meghúzom a laposüveget.

     A felhők felett békés minden. Mindentől és mindenkitől távol vagyok.

     Távol vagyok a problémáktól, távol a politikától, távol a határidőktől, távol a számláktól.

     Távol az emberektől, közel Istenhez.

     Jegyzet: Istent csak két helyen találhatod meg. A templomban vagy a pohár fenekén. Kocsmabölcsesség.

     Egyik helyen sem találtam.

     A Biblia azt mondja, Jézusban találod meg az életet.

     Talán éppen egy repülő trágyaszállítón lelem meg.

     A pilóta azt mondja, a szarban vannak az élet magvai.

     Lehunyom a szemem. Lassan elbóbiskolok.

    

Rázkódásra ébredek. A pilóta káromkodik. Oldalra tekintek. Mellettünk vastag füstfolyam. Alattunk végtelen homoktenger.

     – Mi történt? – kérdezem.

     – Elszállt az egyik hajtómű. Bassza meg! Ha hisz Istenben, itt az ideje, hogy elmondjon egy imát.

     Kétségbeesetten lecsavarom a laposüvegem tetejét. Istenem, csak most találnálak meg.

     Miért csak a bajban jut az ember eszébe Isten? Ha létezik, nem lehet az utolsó mentsvár.

     Ha Isten létezik, inkább olyan lehet, mint egy biztosítási ügynök. Több évet, több száz imát és vasárnapot kell befektetned, hogyha baj van, kisegítsen. És sok százast a perselybe.

     Én nem kötöttem biztosítást.

     – Kösse be magát! – mondja a pilóta. – Megpróbálom letenni.

     – A sivatag közepén? – kérdezem.

     – Tud jobbat, főnök?

     – Ha lehet, inkább a géppel együtt felrobbannék, minthogy szomjan halljak a sivatagban – mondom. Inkább a könnyebb utat választanám.

     Nem válaszol. Zuhanórepülésbe kezd.

     Már nem tűnik olyan émelyítőnek a trágyaszag. Apró kellemetlenség csupán. Mint mikor azon bánkódsz, félreértetted a bomba csaj közeledését, nem tudva, éppen lenyúlta a tárcádat, benne a múlt heti nő számával, aki az igaz szerelmed lehetett volna.

     Azt mondják, a halál torkában lepereg előtted az életed. Csak odáig jutok, meg kellett volna dugni azt a szőkét.

     Soha nem azt bánjuk igazán, amit tettünk. Az kísért minket, amit megtehettünk volna.

 

Álmomban egy réten heverek. Krúdy álmoskönyve szerint egy eddig elhanyagolhatónak vélt dolog nem sejtett jelentőséget nyer. Balla filozófiája szerint annak a szimbóluma, a halál közelében érzem igazán, élek. Szerintem beborított a trágya és a fűmag.

     Kinyitom a szemem. Vállamba fájdalom hasít. Éjszaka van. Fázom. Csak homályosan látok. Rajtam takaró, mellettem tűz ropog. Egy alak hajol fölém. Beszélni akarok, de nem jönnek ki a számon hangok.

     – Most ne beszélj – mondja az ismeretlen. Magyarul. Egy kulacsot rak a számhoz. Vízzel itat. – Pihenj.

     Lehunyom a szemem. Fáj mindenem. A trágya szaga beleitta magát a ruhámba.

     Az élet magvai.

 

Mikor magamhoz térek, mintha egy szaunában ülnék. Ruhám és hajam izzadságomtól csatakos. Lassan felküzdöm magam. Felettem a repülő szárnyának csonkja nyújt árnyékot.

     – Üdv újra az életben. – Egy hatvan év körüli férfi ül mellém a homokba. Fején kendő, fél arcát napszemüveg takarja el. Felismerem. Balla Márton. Egy vizeskulacsot nyújt felém.

     – Szép kis zuhanás volt. Nagy csattanás. Füst. Úgy sikoltoztál, mint egy félős kislány.

     – Nem. Én úgy sikoltoztam, mint egy bátor nagylány – mondom. – Hol vagyok?

     – A Szahara közepén, fiam – mondja.

     – A pilóta?

     – Mondjuk úgy, ő már kevésbé volt szerencsés. Márton vagyok.

     – Tudom – mondom. – Magát kerestem. Ezért akartam Kairóba jutni.

     – No, akkor, ha úgy vesszük, szerencse, hogy lezuhantál. Különben nem találtál volna meg.

     – Ne értsen félre, de inkább ne találtam volna meg, és ennék fügét az egyik vásárban.

     – Füge nálam is van. – Vigyorog. Már most gyűlölöm a fickót. – Na, elég volt a pihenésből. Dolog van.

     – Majdnem meghaltam, ember.

     – Ott az a majdnem. Hogy hívnak?

     – Hollós Tamás.

     – Örvendek. Gyere!

     A kezét nyújtja. Felsegít. Int, másszak be vele a repülőgép roncsaiba. Követem. Kutakodni kezd a ládák között. Nekitámaszkodok az egyik töményes ládának. Kiveszek belőle egyet. Lecsavarom a kupakját.

     – Megvesztél, fiam? A sivatag közepén vagyunk. Ha elkezdesz vedelni, rövid úton kiszáradsz. – Kiveszi a kezemből a palackot. Kiönti a tartalmát. – Ezekre egyébként is szükségünk van.

     – Miért?

     – Ne kérdezd, csak hordjuk ki a ládákat.

     Nekilátunk.

     – Szart pakolok a száz fok melegben egy kecskeszakállas ürgével – mondom. – Szerintem meghaltam, és ez a pokol.

     Vállon vereget. Felordítok.

     – Látom, ez fáj. Ezek szerint életben vagy. Tudod – mondja –, az emberek mindig a boldogságról álmodoznak. De a boldog ember elkényelmesedik, mint mikor az arabok ópiummámorban hevernek. Elszakadnak a valóságtól. Egészen addig, amíg nem fáj a karod, a fejed vagy a derekad észre sem veszed, hogy van. Aztán eltöröd a karod, bevered a fejed, kapsz egy sérvet, és akkor rájössz, ott van bizony, s ott is volt. Ilyen az élet is. Amíg nem fáj, nem is éled igazán.

     Jegyzet: A szenvedés lenne a kulcs a költészethez? Orbán Ottó analízise József Attiláról.

     Jegyzet: A szenvedés lenne a kulcs az élethez? Hollós Tamás analízise Balla Mártonról.

     Néhány óra múlva végzünk a ládák kipakolásával. Balla vizet oszt.

     – Rendben. Most megtöltjük a kiürített palackokat ennek, s ennek a ládának a keverékével – mondja.

     – Minek?

     – Inkább számolnád a homokszemeket?

     – Elegem van magából! Majdnem meghaltam. Itt vagyok a sivatag közepén, maga meg a szart pakoltatja velem, és a kibaszott filozófia marhaságaival traktál.

     Sóhajt.

     – Igazad van, fiam. Olyan régen egyedül vagyok már, hogy örülök, van kivel megosztanom a gondolataimat. Rendben. Elmondom, mi értelme van. Az a fehér por ott ammónium-nitrát. Műtrágya gyártására használják. Abban a másik ládában faszénpor van, ami a növények szaporításához jó. Ha a kettőt összekeverjük házi készítésű robbanóanyagot nyerünk. Meggyújtva robban. Így könnyedén rakhatunk tüzet. Egyszerűbb és szórakoztatóbb, mintha két fát dörzsölnénk egymáshoz órák hosszat. Kis alapszintű kémia.

     – Oké, ebben van ráció. És a trágyát miért hordtuk ki?

     – Ja, annak tényleg semmi értelme nem volt. – Vigyorog. Még mindig gyűlölöm a fickót.

 

Néhány óra múlva végzünk több tucat palack feltöltésével. A hőmérséklet rohamosan kezd hűlni. Fadarabokat, sivatagi növényeket hordunk egy rakásra.

     – Még nem mondtad, miért kerestél.

     – Munka. Nagy port kavart az eltűnése. Már mindenféle pletykák terjengtek. Öngyilkosság. Gyilkosság. Tanúvédelmi program. Elrabolták az ufók. Magasabb tudati síkra került. Aszkézisbe vonult. Úgy tűnik az utóbbi jött be. Nagy sztori, ha valaki megtalálja magát, és interjút készít.

     – Hát megtaláltál. De lehet, azt a sztorit soha nem írod meg.

     Kétségbeesés kerít hatalmába. Mi van, ha itt halok meg a sivatagban. Szomjan halok vagy kicsinálnak a berberek. Hisz itt vagyok a semmi közepén.

     Távol a problémáktól, távol a politikától, távol a határidőktől, távol a számláktól.

     Távol az emberektől. Isten háta mögött.

     Hiányozni kezd az okoskodó politizálás a kedvenc kocsmámban. Hiányozni kezd a határidő előtti hajtás, a még hiányzó néhány sor az aktuális cikkemből. Hiányozni kezd a postaládám, ahol a számlák azt bizonyítják, van lakásom, van vizem, áramom, van önálló életem.

     Ha elhagy a párod, tanulod meg igazán becsülni. Előtte természetesnek veszed, hogy veled van.

     A hiány fáj.

     Amíg nem fáj, nem is veszed tudomásul, van karod, van lábad, van derekad.

     Van életed.

     Jegyzet: a másnaposságot nem a szervezetbe bevitt alkohol, hanem az abból kicsapódott víz okozza. Biológia.

     – Egyébként honnan veszed, hogy nem tévedsz? – kérdezi Balla.

     – Hogy érti?

     – Nem lehetne, hogy tegeződjünk? Sokkal barátságosabb lenne a világ, ha mindenki tegeződne. A magázódás olyan hivatalos.

     – A magázódás tiszteletet is kifejezhet – mondom.

     – Ezek szerint te tisztelsz engem?

     – Őszintén? Nem igazán.

     – Akkor miért magázol?

     – Mondd, miben tévedek?

     – Na, így már mindjárt más. Honnan veszed, csupán az igaz, aszkézisbe vonultam. Mi van, ha magasabb tudati szintre is jutottam?

     – A munkám során megtanultam, akik azt állítják, magasabb tudati szintre jutottak, vagy vallási fanatisták vagy drogfüggők. Mind egy hit vagy a drog rabjai. Akár így, akár úgy, de rabszolgák. És ha ez a magasabb tudati szint, inkább lesüllyedek az állatokhoz, de szabad maradok.

     Nevetni kezd. Elismerően bólogat.

     – Most megleptél. Úgy látszik, a sivatag rád is jó hatással van. A végtelen homoktenger kitágítja a tudatod.

     – Ne kezd ezt a Lostos szöveget, John Locke, mert esküszöm, hozzád vágom az egyik műtrágya bombát.

     Védekezőleg maga elé teszi a kezét. Annyira nevet, a szája szélén nyálcseppek fröccsennek ki.

     – És te mit keresel itt? Gazdag vagy. Híres. Elismert művész. Mit keresel egyedül a sivatagban?

     Befejezi a röhögést.

     – Manapság minden relatív. Nincsenek igazságok, csak vélemények. Annak van igaza, aki jobb érvekkel tudja alátámasztani, hangosabb, mint a többiek, netán több ember, a politika vagy a pénz áll mögötte. Ettől én megcsömörlöttem. Megszoksz vagy megszöksz. Nem harcos vagyok. Nihilista. Ha meghalok, holnap ugyanúgy megszedi magát egy politikus, ha életben maradok, ugyanúgy sikkasztani fog egy pénzember. Itt a sivatagban legalább nyugi van.

     – Ezzel nem értek egyet – mondom. – Fel kell lépni a rohadékok ellen. Ha nem emeljük fel a szavunkat, ha szó nélkül tűrjük, akkor ne csodálkozzunk, ha szopatnak minket.

     – Gondolom, ezért lettél újságíró. A szentlélek lovagja.

     – Igen. – És mert lecsúsztam a magyar szakról.

     – Egy fecske nem csinál nyarat.

     – De azt sem hagyhatjuk, hogy száz marha telet csináljon.

     – Egy veszélyes gondolat: én letettem arról, bármin is változtassak. Te úgy véled érdemes harcolni – mondja.– Mégis mind a ketten itt vagyunk a sivatag közepén, a semmi szélén.

 

A tűző nap lassan betakaródzik az éj sötétjével. Balla rongyot dug az egyik ammónium-nitrát-faszénpor mixes üvegbe. Vadászkésével előkészít valami húst a vacsorához.

     – Lassan meggyújtjuk a tüzet, de még élvezzük egy kicsit a hűs levegőt és félhomályt.

     Reszketni kezdek. Nem tudom, a csökkenő hőmérséklettől vagy az alkoholhiány lép működésbe. Balla észreveszi.

     – Szar dolog az alkoholizmus, mi? – kérdezi. Odarak elém egy darab húst és egy kést, mutatja, daraboljam.

     – Honnan veszed, hogy az vagyok?

     – Csak rád kell nézni. Plusz, amint a gépre léptünk első dolgod volt az üveg után nyúlni. Nem kell Einsteinnek lenni, hogy kiszúrja az ember. De nem ítélkezem. – Megfog egy még teli üveget. Odadobja. – Nesze. Jó az elvonási tünetekre, meg a hideg ellen is. De csak módjával, különben holnap megdöglesz.

     Mohón csavarom le a kupakot. A számhoz emelem az üveget. Megtorpanok. Csak óvatosan. Apró kortyok. Csak annyit, hogy megszűnjön a remegés.

     Mértékletesség. A negyedik sarkalatos erény.

     Ne fogyassz részegítő italokat. Az ötödik buddhista tilalom.

     – Hogy találtál rám? – kérdezi. – Már azt leszámítva, hogy az orrom előtt zuhantál le.

     A zuhanás. A pilóta!

     – A pilótával mi történt? – kérdezem.

     Szar ember vagyok, hogy csak most jutott eszembe, mi történt a holttestével?

     A szarban vannak az élet magvai.

     Taposs el mást, feledkezz meg a többi emberről, hogy életben maradj?

     – Meghalt – mondja Balla.

     – Azt tudom, de mi történt a holttesttel?

     – Szerinted mit fogunk vacsorázni?

     A kés megdermed a húsban, amit darabolok. Visszanyelek egy kisebb hányást. Balla kacag.

     – Csak vicceltem. Elvittem innen néhány kilométerre. A keselyűk, majd elvégzik a többit.

     – El kellett volna temetni – mondom. – Ez a legkevesebb.

     – Neki már olyan mindegy. A keselyűk hamarabb eltüntetik, mintha a földben rohadna el. – Vigyorog. Egyre inkább gyűlölöm a fickót.

     – Visszatérve a kérdésemre? Hogy találtál meg?

     – Egyszerű kutatás. Bár sokáig eltartott. Aztán egy névtelen támogató biztosította nekem ezt a nagyszerű és biztonságos gépet, hogy Kairóba utazzak.

     – Egy névtelen támogató? – kérdezi.

     – Az, de utánajártam, ki volt.

     – No, és ki?

     – Drabancz Károly. – Balla elmosolyodik.

     – A Karcsi. Ennyire hiányzom neki?

     – Ismered?

     – Együtt nőttünk fel. Olyanok voltunk, mint a testvérek. Egyszerre legjobb barátok és legnagyobb ellenségek. Mint Káin és Ábel. Csak mi mind a ketten Káinok voltunk. Választanunk kellett. Kinyírjuk, vagy jó messzire elkerüljük egymást.

     – Mi történt? – kérdezem.

     – Klisészerű történet. Egy lánnyal a főszerepben. Szóra sem érdemes – mondja. – Neked van feleséged?

     Meghúzom az üveget. – Volt egy mennyasszonyom. Elhagyott.

     – Miért?

     – Ez is klisészerű. A munkám fontosabb volt.

     – És valóban az volt? – kérdezi.

     Nem válaszolok. Iszom egy kortyot.

     – Na, ideje a tűzrakásnak.

     Meggyújtja a kerozinba áztatott rongyot egy gyufával. A tűzbe hajítja. A farakástól alig kétlépésnyire ülök. Nincs időm arrébb ugrani. Amint a tűz eléri a keveréket, az üvegpalack szétpattan.

     Egy üvegszilánk pattan a jobb szemembe. Éles fájdalommal hasít belém. Ordítok. Mind a két kezemet az arcomhoz szorítom. Égető fájdalom.

     Amíg nem fáj a szemed, észre sem veszed, ott van.

     – Te barom állat! – kiáltom. – Megvakítottál!

     – Vedd már el a kezed. Lángoló szemmel jobban látsz. A fájdalom emlékeztet, van szemed, használd! Ne csak nézz, láss is.

     – Te rohadék! És ha én is kiszúrnám a szemed?

     – Ne ordíts már! Vedd el a kezed!

     Bal szememmel Ballát bámulom. Leveszi napszemüvegét. A tábortűz fényénél látom, mindkét szemgolyója teljesen vörös. Mindkét szemlencséje vértengerben úszó ladik. Halántékán már-már párhuzamosan futó apró vágások.

     Jegyzet: a látottak idegi ingerek formájában továbbítódnak a szemen át a központi idegrendszerbe. Biológia.

     Az egyetlen inger, ami most a szememen át továbbítódik, a fájdalom.

     Összeszorítom a fogam. Visszanyelem az ordítást. Elveszem a kezem az arcom elől, megpróbálom kinyitni a jobb szemem. Küzdök, de a fájdalom nem engedi. Meghúzom a piát. Balla elismerően bólogat.

     Vigyorgok. Egy életre meggyűlöltem a fickót.

 

Álmomban egy tompa késsel vagdosom magam. Krúdy álmoskönyve szerint egyik tervem kudarcot vall. Balla filozófiája szerint előbb el kell pusztítanom magam, hogy valóban megszülethessek. Szerintem fáj a szemem a belepattant üvegszilánktól.

     Mikor felébredek Balla már ébren van. A táborunktól néhány méterre törökülésben ül a homokban. A pilótafülkéből elveszek egy napszemüveget.

     Vizeskulaccsal a kezemben odasétálok Ballához. Látom, többféle színű homokból készít mintákat. Aprólékosan. Már-már transzállapotban van. Rám sem hederít, mikor mellé érek.

     – Ez mi? – kérdezem. – Homokrajz?

     – Szerintem ez egyértelmű – mondja.

     – És mik ezek a minták?

     – Az álmomat öntöm formába. – Bámulom a rajzot, de nem tudok belőle semmit kibogarászni. Ezt szóvá is teszem.

     – Ha tudatos állapotomban ilyen kusza, képzeld el mennyire szürreális lehetett álmomban.

     – Az éber tudat és az álomlogika két különböző dolog – mondom. – Ami álmodban természetes, az ébren abszurd, és vice versa.

     – Köszönöm az oktatást, professzor úr.

     Leülök mellé. Szótlanul lesem, ahogy képekbe önti, amit álmában látott. Eszembe jutnak a festményei. Mindig is kedveltem a művészetét. Ellentétben az alkotóval.

     Pedig a dadaizmus azt mondja, a művész a fontos, nem a mű.

     Jegyzet: Salvador Dali egyik kiállításának festményeit összeszabdalta a közönség, mivel felháborítónak tartották azokat. Dali kiállítása ezekkel a művekkel folytatódott. Így jobban tetszettek neki. Művészettörténet.

     Már majdnem befejezné alkotását, mikor egy fuvallat felkapja a homokszemcséket, elröpíti valahova a messzeségbe. Talán éppen egy szfinx felé, hogy megfejtse annak talányát. Vagy éppen a szfinx fejtse meg a kép jelentését.

     Akaratlanul is kicsúszik a számon egy basszameg. Balla elégedetten dől hátra.

     – Nem is zavar, hogy nem tudtad befejezni?

     – Minden múlandó, semmi sem örök. Minden csak idő kérdése. Elmúlik a szerelem, a boldogság, a barátság, megromlik a legdrágább kaviár is. De ugyanúgy elmúlik a bánat, kifakul a gyűlölet, borrá érik a legrosszabb szőlő is. A most, ami számít – mondja. – Azért rombolok, hogy építhessek, és azért építek, hogy rombolhassak. Dadaista vagyok.

     Az ébredéssel messze jár Balla álma.

     A széllel messze száll Balla alkotása.

     De Balla itt van.

     A dadaizmus azt mondja, a művész a fontos, nem a mű.

 

Ráhajítom a műtrágya bombás palackot a faágakra. Szilánkokra robbanva reppenek szét a szélrózsa minden irányába az üvegdarabok, apró sebeket karcolva bőrünkre.

     Mindkét szemem vérerek kusza labirintusa. Szubjektív látótávolságom drasztikusan csökkent. De hiába látnék messzebbre, száz méterrel arrébb is csak azt látnám, amit tíz méterre. Homokot és még több homokot.

     A látótávolság csökkent, de közelről jobban látod a részleteket, és ha kíváncsi vagy, mi van messzebb, menj oda, ne félj közelről megvizsgálni a dolgokat.

     Sakkozunk. Nem vagyok jó benne, de itt, most nem is győzelemről és vereségről szól a dolog.

     Felülemelkedtünk azon, egyikünk jobb akarjon lenni a másiknál.

     – Szeretnék egy olyan világban élni, ahol az emberek felülemelkednek a megkülönböztető címkéken és előítéleteken – mondja Márton. Leüti a paraszttal a királynőmet. – Ha mindenki elfogadná a másikat olyannak amilyen. Azt mondják, ez a huszonegyedik század, az lehetsz, aki akarsz, de ez csak népvakítás. Amint kiderül, más vagy, mint a környezeted, jobb esetben kinéznek, rosszabb esetben megköveznek.

     Jegyzet: a magasabb intelligenciájú egyének között a liberális gondolkodás, míg a szerényebb értelmi képességgel rendelkezők között a konzervatív, előítéletes meggyőződés a gyakoribb. Kanadai tudósok kutatási eredménye.

     – Azt hittem elveted az idealizmust – mondom.

     – Hiszek egy eszmében, de nem hiszek az emberiségben. Ahhoz, hogy az eszme működésbe léphessen, előbb a fejekben kéne rendet tenni.

     Gyaloggal belépek a vezérszárnyába. Kicserélem a királynőre. Végigtekintek a pályán. Fejenként egy vezér, két paraszt, egy huszár.

     Egyenlőek vagyunk.

 

Kitörlöm a seggem. Homokot szórok az élet magvaira.

     Mártont egész nap nem láttam. Nyilván elment valamerre. Nem aggódok érte, hisz több, mint fél évet túlélt egyedül. Iszom a kulacsomból. Az alkohol már nem hiányzik. Olykor megiszunk pár kortynyit esténként, de a mennyiség elhanyagolható.

     Mindig mondom, nekem nincs alkoholproblémám. Nekem problémáim vannak, amit alkohollal kezelek.

     Itt nincs okom, hogy letompítsam magam.

     Távol vagyok a problémáktól, távol a politikától, távol a határidőktől, távol a számláktól.

     Távol az emberektől. Isten kinek kell?

     Azon tűnődöm, vajon haza akarok-e egyáltalán menni. Kínzóan ingerszegény a környezet. Mostohák a körülmények. Fájó a hőség, a szárazság. Karcol az alsógatyámba kúszó homok. Fáj a leégett bőröm. A szilánk szakította szemem. Kiszáradt torkom karcol.

     De érzem minden egyes porcikámat. Érzem, hogy élek.

     Este van. Márton még mindig sehol. Újratöltöm a kulacsom. Öntés közben elgondolkozok. Megrázom a vizes hordót. Napi két kulaccsal iszom meg. Ezt a hordót két napja bontottuk meg. Összesen négykulacsnyi hiányzik belőle. Pörgetni kezdem az agyam. Az előző hordó is, mintha lassabban fogyott volna, mint az azt megelőző.

     Leugrok a gépről. Márton nevét kiabálom. Semmi válasz.

     Pánik tör rám. Nem amiatt aggódom, egyedül nem élem túl, bár szinte bizonyos, hogy nem élem túl, ha nem lesz velem. De ez mellékes. Őt féltem.

     A legjobb barátok és legnagyobb ellenségek vagyunk.

     Testvérek vagyunk.

    

Összeszedek néhány melegebb ruhát és két takarót. Zsákba pakolom őket. Ostobaság a sötétben elindulni, de nem tehetek mást.

     Ez a barom, napok óta nem ivott, teljesen dehidratált lehet mostanra. Ha elájul, ha a kiszáradásban nem is patkol el, de bizonyosan halálra fagy a sivatagi éjszakában.

     Öngyilkos akar lenni? És ha igen, miért így?

     Persze stílszerű lenne.

     Amíg nem fáj az élet, nem is éled igazán.

     Hogy valóban átölelhesd a halált, teljes fájdalmával át kell érezned. Valószínűleg valami ilyesmit mondana.

     Hogy nem vettem észre, mire készül?

     Miért a szülők veszik észre utoljára, a gyermekük heroinfüggő?

     Útnak indulok. Nevét kiabálom. Indulás előtt tábortüzet rakok. Rádobálok három műtrágyabombát.

     Két órája sétálhatok. A tábortűz még látszik. Szerencsére sérült szemeim valamennyire regenerálódtak. Hogyan remélhetem, hogy megtalálom? Bármerre indulhatott. Lehunyom a szemem. Mikor kinyitom, tőlem balra fényt látok. Körbetekintek. Ez egy másik tábortűz, nem az enyém.

     Megszaporázom lépteimet, szinte már rohanok. Hamarosan odaérek a tábortűzhöz. Márton a homokban fekszik. Mellette faszénnel rajzolt képek. Odarohanok hozzá, előveszem a kulacsom. A szájához teszem.

     – Mit csináltál, te barom? – Inni kezd. Felemeli kezét. Mögém mutat.

     – Mennyire szánalmas, hogy egykor isten gyermekei nyugodtak a piramisokban, ma pénzért megvehető olcsó látványosságok, a fáraók múmiái a múzeumban kisebb látogatottságnak örvendenek, mint a mellettük lévő szuvenír boltok.

     Hátratekintek. Látom, Márton egy kisebb piramis csücskében táborozott le. Mennyivel jelentéktelenebb egy több évezredes épület, mint egy néhány napos barátság.

     A piramis csak kő és por. A barátságunk Mártonnal szeretet és fájdalom.

     Magához húz. Delíriumban van. Tébolyultan motyog. Nem értem, mit mond.

     Magamhoz ölelem. Vigyorog. Gyűlölöm a fickót.

     Szemem sarkából a piramist bámulom.

     Évezredekkel ezelőtt rabszolgák vére tapasztotta össze ezt a kőhalmot itt a sivatag közepén, hogy nárcisztikus vezetőik élettelen holtteste puccos sírban nyugodhasson.

     Akkor döbbenek rá, velünk az ellenkezője történt a sivatag közepén.

     Szabadok vagyunk.

    

Álmomban szabadtéri tüzet látok. Krúdy álmoskönyve szerint szép barátságot kötök. Balla filozófiája szerint lelkemben most kezdett lángolni az élet tüze. Szerintem melegem van a sivatagi hőségtől.

     Kinyitom a szemem. A napsütésben a piramis fölém magasodik. Márton rajzol.

     – Miért akartál öngyilkos lenni? – kérdezem.

     – Akart a halál öngyilkos lenni – mondja. – Csak azért éheztettem és szomjaztattam magam, hogy transzba essek. Régi sámánszokás.

     – Inkább szedtél volna be egy varázsgombát.

     – Miért, van nálad? Mert valljuk be, errefelé nem sok díler szaladgál.

     Sokkal jobban néz ki. A kulacsa is szinte teljesen üres.

     Belefeledkezik a munkába. Megvizsgálom a piramist. Nem vagyok oda az épületekért. Nem túrázok hegyeken át, régi várakat bámulni, nem evezek át tavakat, romokat lesni.

     Hány rabszolga halhatott meg, hányan szenvedtek, míg felépült ez a sír?

     A dadaizmus szerint a művész a fontos nem a mű.

     Az építők a fontosak, nem az építmény.

     A balzsamozók a fontosak, nem a múmia.

     A rabszolgák értékesebbek, mint a királyok.

     – Fa voltam – mondja Márton.

     – Hogy mondod?

     – Transzban. Fa voltam. A tagjaim megkeményedtek, szellemi gyökereim a földbe hatoltak. Éreztem Földanyát és a Világszellemet. Rádöbbentem, mi emberek, mind ugyannak az erdőnek vagyunk a fái. Embereket teszünk tönkre, ahogy fákat vágunk ki, és szeretetből ültetünk újakat, szülünk gyerekeket, hogy megnőjenek, lombjaikkal sötétségbe borítsák életünket.

     – Ez nagyon filozofikus, de ideje lenne visszaindulnunk a táborunkhoz.

     – Nincs benned semmi költőiség.

     – Nagyjából akkor vesztettem el, mikor rájöttem, szavakkal csak akkor lehet pénzt keresni, ha más, híres emberek szavait írod le egy interjú után.

 

Álmomban látom, néhányan fát aprítanak. Krúdy álmoskönyve szerint ez halálesetet jelent. Balla filozófiája szerint az emberek egymást csonkítják meg, hogy elérjék céljaikat. Szerintem lefekvés előtt fát aprítottam.

     Ébredéskor berberek magasodnak fölénk. Tucatnyian vannak. Kezükben handzsár.

     – Mi az Isten folyik itt? – kérdezem.

     – Azt hiszem, megtalálták a táborunkat, és ki akarnak minket rabolni – mondja Márton. – Legalábbis jobb esetben csak ennyit akarnak.

     A sivatag népe valamit ordítozik a saját nyelvén. Karjaikkal hadonásznak. Annyit kihámozok, tegyük a kezünket a tarkónkra, térdeljünk eléjük. Néhányuk a holmijaink között kutat, a repülőgépet tanulmányozza.

     A tábortűz még ég. Habár már alig-alig. Tőlem néhány méterre néhány műtrágyabombás üveg pihen. Elhessegetem az ötletet, nem éri meg kockáztatni. Nem veszíthetem el a fejem. Valószínűleg elviszik, amit akarnak, minket itt hagynak.

     Miért ölnének meg?

     Miért hagynának életben?

     Most jutok eszméletemhez.

     József Attila, te, szavaidat mormolom, miközben barbárok szegezik nekem kardjukat.

     Im itt a szenvedés belül,/ám ott kívül a magyarázat./Sebed a világ – ég, hevül/s te lelkedet érzed, a lázat./Rab vagy, amíg a szíved lázad –/úgy szabadulsz, ha kényedül/nem raksz magadnak olyan házat,/melybe háziúr települ.

     A turbánosok ordítoznak velünk. Ketten elénk állnak.

     Mi vagyunk a piramisépítő rabszolgák, ők a hajcsárok.

     Mi vagyunk a szabaddá lett rabszolgák, ők fáraók, kik rangjuk rabjai.

     Az egyik berber vigyorog. Lesújt. Márton feje földre pottyant fasírt, gurul a homokban. Grimaszba fordult arca már-már komikus, pattog, mint egy labda, nyelve kifityeg szájából.

     Jegyzet: a lakosság 90%-ának van esetenként fejfájása, 40-50%-a rendszeresen szenved miatta. Felmérés.

     Márton már a 10%-ba tartozik.

     Lelki szemeimmel látom, az én fejem is mellé kerül. Fej-fej mellett haladunk a túlvilágra.

     Azt mondják, a halál torkában lepereg előtted az életed. Nekem csak azok a napok jutnak eszembe, melyeket Balla Mártonnal töltöttem a sivatagban.

     Szar volt.

     De a szarban vannak az élet magvai.

     Remélem, nem létezik túlvilág, reinkarnáció vagy zombi fertőzés. Remélem, a halálom után vége, nincs folytatás, újrakezdés, más szereposztás.

     Azt mondják, a halál torkában lepereg előtted az életed. Nagyapámat évekkel ezelőtt megcsapta az áram. Majdnem belehalt. Azt mondta, semmiféle önéletrajzi filmet nem látott. 

     Volt munkája, veteményese, autója, egy borospincéje. Boldogan halt meg, de soha nem élt. Nem az vagy, amit viselsz. Nem a nadrágod vagy, nem az alsógatyád, a kabátod, az ezüstláncod.

     A fájó lábam vagyok. A sajgó karom vagyok. A hasogató derekam. A vérben úszó szemem.

     A barbár ördög lendíti handzsárját.

     Más sírna, könyörögne, imát mormolva. Én tűnődöm.

     Remélem, nem létezik túlvilág. Kellemetlen lenne fejetlenül lébecolni az örökkévalóságig.

 

Parafrénia

PARAFRÉNIA

 

A kést szorosan péniszéhez szorítja. Az jár a fejemben, a pengéhez képest milyen parányinak tűnik a farka. Mint amikor kijössz a hideg vízből. Ő már régen mélyvízben van. Az jár a fejemben, farka töpörödése pszichoszomatikus reakció. Férfiúi bátorsága végképp visszavonulót fújt.

     – Én ezt már nem bírom – mondja. – Véget vetek az egésznek – mondja.

     Nem tudom, mit mondhatnék. Nem tudom, blöfföl-e.

 

Néhány nappal korábban vagyunk. Megérkezem a szanatóriumba. Nyugodt, békés környezet. Tópart. A levegőben virágillat. Friss levegő. Ön- és közveszélyes elmebetegek.

     Zsombor, az ápoló fogad az előtérben. Erős testalkat. Lófarokba kötött haj. Állán zsíros szakállpamacs. Kényszerbetegség. Pontosan minden óra tizenhét perckor egy ritmust dobol a jobb combján.

     Később jövök rá, az I should be soluckyt KylieMinogue-tól.

     A foglalkoztatón sétálunk át. A betegek legtöbbje ügyet sem vet rám. Mások meredten figyelnek. Van, aki próbálja megfejteni, ápolt vagyok-e vagy ápoló.

     Az igazgató irodája fotókkal teli. A képeken hírességek és politikusok az igazgató mellett.

     Dr. Ferenczi int, üljek le. Ápolt külső. Elegáns öltöny. Frissen borotvált arc. Nárcisztikus személyiségzavar. Miközben velem beszél, a vitrines szekrény üvegén lesi magát.

     – Őszinte leszek magához.  Nem örülök, hogy itt van – mondja. – Hallottam a dologról.

     – Ki nem? – kérdezem. Még mindig tükörképét nézi. Én az arcán éktelenkedő anyajegyből kiálló szőrszálcsápokat. Bizonyára ugyanolyan szépségfoltnak tartja, mint Cindy Crawfordé. Pedig olyan, mint egy egérszarba fulladt, szőrös pók.

     – No, és igaz, amit pletykálnak magáról? – kérdezi. – Kinézem magából. Maga olyannak néz ki.

     – Talán – mondom.

         Nekem nyugodtan elmondhatja. Nem a bíróság vagyok. – Arcára cápavigyor ül ki.

     – Mindegy, mit mondanék. Magának már megvan a véleménye.

     Manapság mindegy, mit vallasz. Nem az igazság számít. A börtönökben mindenki bevallottan ártatlan, a templomokban mindenki eredendően bűnös.

     – Rendben. Akkor térjünk rá arra, aki miatt itt van.

 

Csorba Alexről már te is hallhattál. Tele voltak vele a hírek. Több, mint egy tucat nőt erőszakolt meg, amikorra végre elkapták. Azóta sárgaházból sárgaházba jár. Skizofrénia, mondják. A tárgyalás még várat magára. Nekem kell foglalkoznom vele.

     Hamar megállapítom, nem egyszerű skizofréniáról van szó. Ha egyáltalán mentális betegségről van szó. A tünetek alapján szomato-parafréniában szenved. Magyarországon ezt nem kezelik külön a skizofréniától.

     – Szóval, azt állítja, a pénisze nem az öné – mondom. – Azt állítja, a pénisze önálló akarattal bír. Azt állítja, a pénisze kényszeríti arra, nőket erőszakoljon meg.

     Csorba Alex. Szálkás testalkat. Kopasz fej. Értelmes szemek. Szomato-parafrénia.

     – Doki – mondja –, hinnie kell nekem. Ő kényszerít rá. Tudja maga, milyen érzés az, amikor az agyam kikapcsol, és a farkam dönt helyettem?

     Elképzelni sem tudom. Még nem láttam olyan férfit, aki a farkára hallgatott volna.

     – Mit gondol, kinek a pénisze van magán? – kérdezem.

     – Nem tudom – mondja. – De gonosz. Nagyon gonosz. Higgye el, doki, én nem akarom ezt csinálni.

     – Élvezi, amikor nőket erőszakol meg?

     – Én… – habozik. – Igen. De nem akarom élvezni. Esküszöm – sírásban tör ki. Mint egy kisgyerek. De a gyerekek és a szociopaták tudják legjobban imitálni a sírást.

     A szex endorfint termel. Fájdalmat csillapít. Boldogságot okoz. Akaratlanul is élvezheti az aktust. Az más kérdés, a világ összes endorfinja sem elég, hogy szerencsétlen nők élvezzék az erőszakot.

     Az jár a fejemben, miért nem egy futóbajnok lábát kapta más pénisze helyet? Egy csokizabáló nő száját. Egy kínai szakács nyelvét. Egy terhes asszony placentáját.

     Lehet, Csorba farka nem is egy kibaszott erőszaktevő. Egy hisztis magzat a méhben, aki rászoktatta „anyját” az endorfinra.

     A gyerekek és a szociopaták.

     – Talán az lenne a legjobb, ha végeznék magammal – mondja Csorba. – Hogy ne okozzak több fájdalmat.

     Az I should be solucky dallama jut eszembe.

     – Ez csak abban az esetben valódi áldozat, ha maga jobban fél a haláltól, mint az életfogytiglantól. És ugye mind a ketten tudjuk, mit tesznek ott a maga fajtával.

     – Maga szerint mi van a halál után?

 

     – És mit mondott neki? – kérdezi Pál atya. Kávét tölt. Az ebédlőben vagyunk.

     – Maga mit gondol?

     – Nem tudom, épp ezért kérdezem – mondja.

     – Nem. Úgy értettem, ezt kérdezi: „Maga mit gondol?” – mondom. Rágyújtok.

     Pál atya. Hátrafésült haj. Körszakáll. Nyakában kereszt. Téveszmés zavarok. Azt képzeli, Isten létezik.

     – És maga mit gondol? Mi van a halál után?

     – A halál után nincs semmi – felelem. Az jár a fejemben, nem Isten teremtett minket. Mi teremtettük őt.

     – Nem tűnik így ridegnek az élet? Attól, hogy nem vár jutalom a végén?

     – De attól sem kell tartanom, hogy a pokolra kerülök.

     – Mit gondol? Tényleg beteg, vagy csak megjátssza? – kérdezi.

     – Még nem nyilatkozhatok. Az intelligenciája átlag feletti. Amit a nőkkel tett, aprólékosan kidolgozott. Véleményem szerint csak a szerencsén múlt, hogy a rendőrség elkapta. Akár meg is játszhatja, hogy beteg. És ha így van, és bedőlünk neki, akár még kiskirály is lehet az elmegyógyintézetben.

     – Viszont, ha tévedünk? – kérdezi. – Mi van, ha tényleg beteg, ha nem ő tehet róla, és börtönbe zárják? Mi van, ha nem ő tehet róla, és öngyilkosságot követ el? Ugye tudja, hogy egyedül az öngyilkosok jutnak biztosan pokolra? Még a nemi erőszaktevők és gyilkosok is kapnak esélyt a mennyországra.

     – És maga szerint milyen Isten az ilyen? – kérdezem. – A kétségbeesettekre örök tűz vár, a gyilkosok meg andalognak a felhőkön?

     – Az Úr ezzel arra akar minket tanítani, az élet ajándék.

     A nagyitól kapott kötött pulcsi is, mégsem hordja soha senki.

     – De nem akarom én magát semmiről meggyőzni. Inkább befejezem – mondja.

     Egy darabig szótlanul ülünk. Az atya Bibliát olvas. Én pszichológia könyvet. Ki-ki a maga szentírását.

     Az jár a fejemben, az emberek ugyanúgy gyónni járnak a pszichológusokhoz, mint a papokhoz. Ugyanúgy terápiára járnak a papokhoz, mint a pszichiáterekhez. A misén ostyát és bort veszünk magunkhoz. A kezelésen nyugtatókat és antidepresszánsokat.

     Az jár a fejemben, a vallás is csak pszichológia.

     – Hallottam ám, mit beszélnek magáról – mondja Pál atya. – Úgy hiszem, nem igazak a pletykák. Maga nem néz ki olyannak. De mégis megkérdezem: megtette?

     – Talán – mondom.

     – Nekem nyugodtan elmondhatja. Köt a papi titoktartás. – Arcára egy jámbor bárány mosolya ül ki.

     – Teljesen mindegy, mit mondanék. Magának már megvan a véleménye.

     Manapság mindegy, mit vallasz. Nem az igazság számít. A színpadon a színésznő hősszerelmes, a bulvárlapokban ribanc.

 

Ági iratokat rendezget az irodájában. Ő is pszichiáter. Annak idején csoporttársak voltunk. Mindig is tetszett, de soha nem mertem lépni.

     Radics Ági. Vörös haj. Szeplős arc. Zöld szemek. Funkcionális alkoholizmus. A fiókjából kilóg egy megbontott Unicumos üveg.

     – Hogy vagy, Marci? – kérdezi.

     Nem válaszolok, agyamra köd borul mindent tompán érzékelek, kivéve farkamat, szinte szétdurran, megragadom. Ági sikítana, befogom a száját, letépem a bugyiját, előveszem a faszomat, beteszem neki, menekülne, lefogom, felhúzom a szoknyáját, keményen baszom, vaginája száraz, szeme könnyben ázik, beleélvezek a pinájába.

     Felriadok, testem izzadságban fürdik, szívem kiszakad mellkasomból, bűntudat, az éjjeli szekrényben matatok, a tablettákat vodkával öblítem le, torkom lüktet, kapkodom a levegőt, a gyógyszerek hatni kezdenek.

     Marosi Marcell. Sápadt arc. Kócos haj. Állandó borosta. Gyógyszerfüggőség. A szorongást kezelni kell.

 

Nézd meg a Bibliát és a pszichológiát. Mind bűnösök és mentálisan sérültek vagyunk. Ma már nem találsz egészséges embert. A szenteknek is maguk felé hajlik a kezük.

     Ahogy fejlődik a társadalom, újabb mentális betegségeket, újabb bűnöket fedezünk fel. Depresszió. Kényszerbetegség. Pánikbetegség. Szomato-parafrénia. Ne használj fogamzásgátlót! Ne házasodj azonos neművel! Ne klónozz! Ne káromold az Urat az interneten! Talán, ahogy haladunk előre az időben, a túléléshez egyre több akadályt gördít elénk Isten vagy az evolúció.

     – Már megint min agyalsz ilyen elmélyülten? – kérdezi.

     Radics Ági. Kecses ujjak. Bájos mosoly. Megnyugtató tekintet. Funkcionális alkoholizmus. Remegő kézzel nyúl a reggeli első pohár bor után.

     Furcsa, ha pszichológiával foglalkozol, még a barátaidon is a lehetséges mentális bajokat lesed. Ha gyúrni jársz, az izmokat. Ha sznob vagy, a ruhák márkáját. Ha neonáci, a bőr színét. De a seggeket és melleket, na, azokat mindig meglesed.

     Egy étteremben vagyunk. Nyugodt, békés környezet. Tópart. A levegőben virágillat. Friss levegő. Ön- és közveszélyes vendégek.

     Mind bűnösök és mentálisan sérültek vagyunk.

     – Nem szeretem, amikor ilyen hangon hívsz fel – mondja.

     – Már éjszaka akartalak hívni. De nem akartalak zavarni hajnalok hajnalán – mondom. Izzadok. Kezem reszket. A lelkiismeretfurdalás kikészít.

     – Nyugalom, Marci. Csak álmodtad – láthatóan aggódik. – Bevetted a gyógyszereidet? Mikor volt utoljára ilyen?

     – Két éve – mondom. Nyugalom, Marosi. Orvos vagy. Lelkek gyógyítója. Kezeld magad. Miért könnyebb mások bajait orvosolni? Miért hülyül el az ember, ha a saját problémáival szembesül?

     – Nem lett volna szabad elvállalnod ezt az esetet – mondja. – Az ilyenek mindig kikészítenek. Mondtam, hogy csak párterápiákat, meg ilyesmiket vállalj.

     A túlzott képzelőerőm. Enyhe pszichózis. Könnyedén beleképzelem magam bárki helyébe, ám ezek a momentumok olykor olyan erősek, felmerül bennem a kétely, én magam tettem meg azokat. Egy-egy apró mozzanat, egy egész sornyi logikusan felépített cselekményt hoz létre a fejemben. Simán elmehetnék írónak. De nem érné meg. Elmebetegek húsz év múlva is lesznek. Az irodalomrajongókban már nem vagyok biztos.

     – A maradék életkedvem is elmegy tőlük – mondom. – Megunták a házasságukat? Beszéljék meg családon belül. De ha mindenáron kell egy harmadik fél, akkor keféljenek félre mind a ketten, aztán éljék tovább az életüket.

     – Ezt te sem gondolod komolyan. De ezt most hagyjuk – megfogja a kezemet. – Kérlek, dobd ezt az esetet. Nem akarom, hogy kikészítsenek az élénk téveszméid. És különben is, nagy beszédtéma a szanatóriumban az az incidens. Tényleg megtetted?

     – Talán – mondom rutinból.

     – Miért nem tudsz egyenes választ adni? – kérdezi.

     – Mindenki azt hisz, amit akar.

     – De én a legjobb barátod vagyok – mondja. – Nekem elmondhatod.

       Teljesen mindegy, mit mondanék. Neked már megvan a véleményed.

     Manapság mindegy, mit vallasz. Mindenkinek él a fejében egy kép a másikról.

     De ki vagyok én? Az vagyok, aki a fejemben él? Vagy az, aki Ágiéban? Az, aki dr. Ferencziében? Vagy aki Pál atyáéban? Az vagyok, ahogy te elképzelsz? Mindegyik én vagyok? Vagy valójában egyik sem?

     Teljesen mindegy, mit mondanék. Az igazság elveszíti erejét, ha nem hisznek benne.

 

Csorba velem szemben ül. Szája száraz gödör izzadtságtól nedves arcán. Nyelve lepedék lerakodóhelye.

     – Azt mondja, a péniszének szabad akarata van. Rákényszeríti arra, olyan nőkkel létesítsen szexuális kapcsolatot, akik nem akarják – mondom.

     – Doki – mondja –, ha önálló akaratra kél, csak a szexre tudok gondolni.

     Mint minden férfi.

     – Ez még nem jogosítja fel arra, hogy akaratuk ellenére közösüljön velük – mondom.

     – De ő gonosz. Ő ezt akarja. Ettől érzi magát erősnek. Ettől érzi magát férfinak.

     – Nem. Maga érzi magát ettől férfinak. – Elég a játszadozásból. – A pénisze a magáé. Ahogy a döntés joga is. Nem kényszeríti senki magát erre. Sem Isten, sem a Sátán. Sem a fasza. Maga akarja. A maga döntése. Maga ezt élvezi. Maga nem skizofrén. Maga egy rohadt erőszakoló.

     Nesze neked profizmus. Eggyel több nyugtatót kellett volna bevennem.

     Az I should be solucky dallama jut eszembe.

     – Maga ezt nem érti. Nagyon fáj, amit tettem. Belülről éget – mondja. Szeme tikkel. Két térde közé temeti fejét. Átkarolja lábait. Magzatpóz.

     Lehet, Csorba farka nem is egy kibaszott erőszaktevő. Egy hisztis magzat a méhben, aki rászoktatta „anyját” az endorfinra.

     – Van egy elméletem, Alex. Megosztom magával – mondom.

     Csorba feje lassan felemelkedik. Szeme feketéje kitátja száját. Bámul rám. Figyelem őt. Próbálom őt megfejteni. Próbál engem megfejteni.

     Mint mindannyian, én is egyszerre vagyok megfigyelő és megfigyelt.

     És ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység beléd pillant.

     A megfigyelő gyakran befolyásolja az alany jellemzőit. Ez tudományos tény, de te is látod magadon, ha épp a szerelmeddel, a főnököddel, a legjobb barátoddal, a dílereddel beszélsz.

     – Maga nem skizofrén. Magának nincs szomato-parafréniája – mondom. – Még csak nem is nemi erőszaktevő. Maga egy drogos.

     A mélység még mélyebben próbál elmerülni a tekintetemben. – Ezt hogy érti? – kérdezi.

     – Lefogadom, imádja a csokoládét, a fűszeres ételeket, igaz? Rendszeresen végez könnyebb testmozgásokat – mondom. – Ezek mind endorfint termelnek. Ahogy a szex is. De egy idő után, ha túl nagymértékben nyer ki ezekből endorfint, egyre többet kell bevinnie a szervezetébe a kívánt hatásért. Akárcsak az alkoholnál. Ezért kezdett el nőket erőszakolni. Hogy újabb endorfinbombákhoz nyúljon. De lassan ezt a készletet is kimerítette. Így már csak egy endorfinforrás maradt. A fájdalom. Ezért van lelkiismeretfurdalása. Nem azért, mert megbánta. Megpróbál minket és saját magát is átverni. Maga csak egy rossz drogos, aki hazudik, hogy újabb adaghoz jusson.

     – Miért nem hiszi el, hogy tényleg megbántam? – kérdezi. – Nem tudok ezzel a tudattal élni – elmélázik. – Igaz, amit magáról mondanak? Igaz, hogy segített egy páciensének megölni magát?

     – Talán – mondom. – De fontosabb, hogy maga bevallja-e, nem skizofrén.

     Fejét térdei közé temeti. Nem válaszol.

     Manapság mindegy, mit vallasz. Nem az igazság számít. Csorba életében csak az én véleményem számít. Én írom alá papírjait, börtönbe vagy diliházba kerüljön-e. Én döntök a sorsáról.

 

Ketten vagyunk a szobában. Mindenki mást elküldtem. A kést lassan húzgálja farkánál. Vékony vérpatak indul meg belőle. A falnál ül. Farka kókadt. Heréi visszahúzódtak.

     Sír. Nem tudom eldönteni, örömében vagy fájdalmában. Ha elméletem nem csal, nála a kettő egy és ugyanaz. Nem tudom eldönteni, a sírás őszinte-e.

     A gyerekek és a szociopaták tudják legjobban imitálni a sírást.

     – Megteszem, doki. Ez itt a végjáték – mondja. – Az atya azt mondta, ha végzek magammal, biztos, hogy a pokolra kerülök. Maga mit gondol?

     Az jár a fejemben, az életben az egyetlen lényeges kérdés, végig akarod-e élni. Minden más mellékes. Az élet szar, és utána meghalsz. És vége. De ha az életet választod, meg kell próbálnod a legtöbbet kihozni belőle.

     De csak ennyit mondok: – Nem az számít, én mit hiszek.

     Az életében csak az én véleményem számított. Én döntöttem, hova kerüljön ezután.

     De egy késsel az egyik-, a farkával a másik kezében visszavette tőlem a sorsa feletti uralmat.

     A döntés joga a miénk. Nem kényszeríthet minket sem Isten, sem a Sátán. Sem egy gyógyszerfüggő pszichiáter.

     – Igaza van. Csak az számít, amit én akarok. Mindig is ez számított – mondja. – Ha megszabadulok tőle, bűntelenül juthatok a túlvilágra.

     Megfeszülnek izmai. Levágja a farkát. Ordítás száguld végig a falakon. Nagyot nyelek. Heréim visszahúzódnak.

     Csorba mellett csonka pénisze, mint valami démoni giliszta a pokolból, a mellette lévő vértengerben úszkál. Lába közéből spriccel a vér, akár túlságosan felizgult nőből a vaginaváladék. Talán megkapta élete legnagyobb endorfinbombáját. Talán tényleg a bűntudat miatt végzett magával.

     – Mondd el, Alex. Megjátszottad magad, vagy tényleg szomato-parafréniád van?

     – Rendben – mondja. Nem tudom eldönteni, eufóriában vagy sokkban van-e. – De… előbb… válaszolj… segítettél meghalni annak a páciensednek?

     Leguggolok tőle két méterre. Egyenes választ adok neki. Néhány perc múlva már úgyis mindegy. Magával viszi a sírba.

     Talán az igazságot már rég megöltük, talán csak a sírban lelhetünk rá.

     – Most te jössz – mondom. Szóra nyitja ajkát, elmosolyodik, arca megdermed. Feje félrecsuklik. Már soha nem kapok választ.

     A folyosói rádióból az I should be solucky dallama szűrődik be.

     Leülök a földre. Bekapok egy tablettát. Rágyújtok egy cigire.

     Talán az igazság a holtak jussa. Nekünk maradnak a véleményeink, pletykáink és elméleteink. Talán az igazság csak a holtak jussa. Ők meg kitörölhetik vele.

 

Az atyával az ebédlőben ülünk. Az igazgató őrjöng. A fém hűtőajtón nézi magát. Nyilván azt képzeli, nagyhatalmú népvezér, mint Sztálin, Hitler vagy Mussolini. Igaza van, akkora faszkalap, mint ők.

     – Hogy a francba került hozzá egy „szájbavert” kés? Atyám? – kérdezi

     – Nem tudom – mondja.

     – Mondjuk, nem is maga a gyanúsítottam – rátehénkedik az asztalra. Nyála arcomra fröcsög. Remeg az idegességtől. Arcán az egérszarba szorult pók lábai kapálódznak. – Ugye, milyen érdekes, Marosi, hogy éppen az ön betege lett öngyilkos. Ki maga? Az elmeszanatóriumok kibaszott Fekete Angyala? Hogy került hozzá a kés?

     – Nyilván találta – mondom.

     – Hol?

     – Nem vagyok a biztonsági szolgálat tagja – mondom –, honnan tudhatnám?

     – Meg fogja úszni, akár köze van hozzá, akár nincs, de egy magafajta ignoráns faszkalap miatt nem kerül hírbe az intézetem. De amint lezáródik az ügy, takarodjon a büdös picsába, innen jó messzire!

     Elviharzik. Hátradőlök. Várom az atya felebaráti közeledését. Vagy inkvizítori vallatását.

     – Maga szerint tényleg megbánta a bűneit, doki? – kérdezi. – Maga szerint csak megjátszotta a betegségét?

     – Számít, hogy mit hiszek? – kérdezem. – Hogy valóban megbánta, vagy csak az endorfin kellett neki? Nem tudom. Mindenesetre, ő azt hitte, ha levágja bűnös szervét, megszabadul a bűneitől. De maga mondta, az öngyilkosok így is, úgy is pokolra kerülnek.

     – Talán – mondja –, de az Úr könyörületes. És ha nem tehetett tetteiről, talán megbocsát neki. Maga mit gondol?

     – Szerintem, nem bűntelenül, csak töketlenül halt meg, nem vállalva a felelősséget saját tetteiért, másokat és a körülményeket hibáztatva saját tévedéseiért, hibáiért. De a legtöbben nem ugyanezt tesszük?