Egykezes

Egykezes


Több évtizede dolgozott már bíróságon jegyzőkönyvvezetőként. Lenn ült nap mint nap a tárgyalóteremben és próbálta az elhangzó szavak lényegét gyorsan összefoglalni. Hamar megtapasztalta, hogy az elmondottak valóság tartalmával fordítottan arányos a rögzítés nehézségi foka. Ilyenkor a vádlott arra fókuszált, hogy kivédje véletlen elszólásait, egyszerű, eldöntendő kérdésre is hosszabb, nem a kérdésre válaszoló körmondattal reagált. Gyakorta a heves indulatok is kirobbantak, főleg egy-egy szembesítés során. Ilyenkor még a „kérdés nélkül”, „közbe kiabálva” stb. megjegyzésekkel is jellemeznie kellett a történteket, hogy valósághű legyen a jegyzőkönyv.
Ez a nap sem volt kivétel, mert a tárgyalás közepétől a beszédtempó felgyorsult, kezdődtek a bonyodalmak. A bútorzat úgy volt elhelyezve, hogy a bíróval egy sorban ült, csak lejjebb. Ha kicsit összehúzta magát, a monitor majdnem teljesen eltakarta. Látta néha, hogy az eljárás résztvevői azért felé sandítanak, hogy tudja-e rögzíteni az elhangzott szavakat, mert egyre hangosabban csörgette a billentyűzetet.
Az eljáró bíró kivételes emberségéről volt híres. Sokszor a sittesek is megörültek, ha kiderült, ő fogja tárgyalni az ügyüket. Mikor azonban egy újabb ellentmondás feloldására hármas szembesítéssel került volna sor, elszabadultak az indulatok. A bíró megpróbálta fegyelmezni a részvevőket először szép szóval, majd némi rendbírság kilátásába helyezésével. Ekkor már vele együtt négyen is beszéltek egyszerre.
Már úgy csapkodta a klaviatúrát, mint az egykori Tarzan filmek sztárja, Johnny Weissmüller a vizet, amikor a krokodilok elől úszva menekült. Mivel hiába várta, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, kínjában már elégedetlen nyögéseket is hallatott.
Ezt meghallotta a rendkívül türelmes bíró és türelmetlenül kifakadt:
- Egyszerre csak egy beszéljen! A jegyzőmnek is csak egy keze van! -végre bekövetkezett az áhított, döbbent csend.
Majd a felek és a hallgatóság is egyre hangosabban kezdett érdeklődni:
- Egy keze van? Egy keze van? – kérdezgették.
A figyelem kínos kereszttüzében, mint egy ócska bábjátékos egyszerre dugta ki mind a két sajgó kézfejét a monitor mögül…

Furulya

Furulya

Nyugdíjasként dolgozott tovább, amikor mellé kerültem. Ifjú titánként gyanakodva figyeltem a rendkívül udvarias, idősödő urat, aki rám adta a kabátot, ha akartam, ha nem. Akkor is előre engedett, ha eszem ágában sem volt kimenni a szobából, illetve kezet csókolt, pont akkor, amikor tintafoltos kezemet éppen rejtegettem. Addig beszédes, barátságos lánynak gondoltam magam, de ez a nagyfokú előzékenység megbénított. Nem voltam én ehhez szokva! Tisztességes, modern lányként észre sem vettem, hogy nagyjából magam elé engedem a férfinépet, illetve talán 5 éves koromban adta rám utoljára a kabátot anyám. Ezért aztán szinte csak szertartásos szavakat váltottunk az első héten, s így igazán nehezen telt a munkanap egy irodában, pedig tennivaló volt bőven. Azon a napon is annyira kapkodtam volna a határidős iratokkal, hogy az ebédet is kihagytam. Ő meg persze - mint minden délben - a híreket hallgatta fekete, Sokol márkájú rádióján.
Újabb téves eszmeként magamról - önismeret hiányában és távol a menopauza rémétől - azt feltételeztem, hogy végtelen türelmes alkalmazott vagyok, aki szó nélkül ül a kereszthuzatban, ha a kollégája friss levegőt szeretne szívni, illetve elviseli, ha a neonvilágítás tönkre teszi a szemét, vagy ellenkezőleg, félvakon tapogat, ha másik le kívánja oltani a világítást. A tolerancia hőseként is kezdtem úgy érezni, hogy minden munkám és bajom okozója, sőt fokozója, az a személy, aki a hírek után a rendkívül izgalmas vízállásjelentést is meghallgatja. Minden "hajóvonták találkozása tilos"-nál enyhén megrezdült a fejem, így a munkámra már egyáltalán nem tudtam figyelni, szó nélkül, fogcsikorgatva tovább hallgattam a vízállási tudnivalókat. Legnagyobb bánatomra a kínok ritkán érnek maguktól véget, mert a főnök úr egyszerűen megfeledkezett a rádiójáról. Én ahelyett, hogy megkértem volna egyszerűen arra, hogy kapcsolja ki a készüléket, rángatózó arccal hallgattam tovább az általam "pásztorsirató verbunkosnak" minősített, fúvós hangrendszerű zörej sipítását ugyanazon a hangfrekvencián. Végül úgy döntöttem, a tettek mezejére lépek. Nem ám szemtől szemben, hanem neki kezdek a hivatalos telefonhívásoknak, akkor kénytelen lesz kikapcsolni a könnyű zene hallgatására nem alkalmazott zajládáját. Ebbéli döntésre jutásomat követően határozottan megszólaltam:
- Telefonálnom kellene, lehalkíthatnám a furulyáját?
- Rendben, csak meg ne fújja! - riposztozott azonnal.
Ekkor végre kirobbant belőlem az az elementáris erejű, szinte vulgárisan fülhasogató, kétrét görnyedős, zokogós röhögés, melyhez öreguras módon ő is becsatlakozott, s mint a tisztító tűz, úgy söpörte át az irodát és mindent helyre tett. Évekig dolgoztunk ezt követően még együtt, nagy egyetértésben. Volt, hogy szóvá tette:
- Erzsike! Többen jelezték, hogy tetszett mosolyogni.
- És? - kérdeztem csodálkozva.
- A földszinten jelezték.
De a mi kis irodánk a harmadik emeleten volt.

Egy csokor amarillisz

Egy csokor amarillisz


Imádtam a széna illatát, mint amikor a tavasz, a nyár és az ősz karöltve csiklandozta az orromat; Danival felmásztunk a szénapadlásra, tizenhat voltam, meg ő is, göndör, fekete hajkoronája alatt annyira csillogott fekete szeme, mintha a Naptól, a Holdtól, a csillagoktól csente volna el a fényt; szerelmes voltam belé, amióta csak tudtam az eszemet. Azt hiszem, ő is szerelmes volt belém, minden szabadidőnket együtt töltöttük, amikor apámnak kellett főznöm, mert anyám akkor már nem élt, még akkor is, Dani végig ott ült az öreg hokedlin és engem bámult, volt is akkor már mit nézni rajtam.
A szomszéd Böske néni szerint anyámat a szívfájdalom vitte el, nem tudott ő nem finom hölgy lenni, három nyelven is folyékonyan beszélt, a falusi iskolában tanított, miután a kommunisták mindent elvettek tőlük, földet, kúriát, erdőt. Apám egyre sűrűbben nézett a pohár fenekére; nem bírom elviselni a kopaszt másképp, jelentette ki komoran, ült a kályha előtt, szótlanul rakosgatta az akácfahasábokat a lobogó tűzbe.
Prisa Johanna egy pillanatra elhallgatott, elmerült a múlt egy szeletkéjében, a felidézett képek beleakaszkodtak tudatába, akár a bogáncs; jóval nyolcvan felett járt már, mély ráncokat vésett arcába az idő, haját őszbe fonta, tökéletes, ezüstösen csillogó fehérbe, nem úgy mint a legtöbb embernek, akik szürkévé öregedtek, nem csak a hajuk, a lelkük is. Johanna szépséges öregasszony volt, sugárzott róla az értelem, a méltóság, az emberi tartás, a büszkeség. Nem rátarti, beképzelt büszkeség volt ez, hanem bölcs, mértéktartó, ám következetes és határozott, ösztönösen ismerte és helyén kezelte a értéket, az együttérzést, a megbocsátást és a haragot, mindig a szituációnak megfelelően; gyakran kijelentette, hogy az igazság kegyetlen, de szükségszerű, aki nem képes a szemébe nézni, az örökké futni fog előle.
Ott tartottam, hogy a Danival felmásztunk a szénapadlásra; elmosolyodott, a szeme nevetett, aztán már ő is, hangosan, kissé rekedten, ám még mindig tele élettel; nem is tudom már, hogyan történt, de lekerült rólunk az összes ruha, még most is érzem Dani illatát, frissen fejt tej, mosószappan és rózsa illatú volt, igen, igen, így, együtt; meg sem mert mozdulni, lehunyta szemét, én pedig átöleltem a nyakát, égetett a bőre, égett a bőröm, alig kaptam levegőt, aztán ágaskodni kezdett a huncutkája, becsúszott a combjaim közé, és akkor ő is átölelt, csókolóztunk, még most is érzem ízét, gyönyörű voltam, ő is gyönyörű volt; megfogta a mellem, a hátsóm, benyúlt a combjaim közé, ő volt az első férfi, aki megfogta a puncimat, még most is élénken él bennem, amikor ujja megérintette csiklómat; mert szerelem volt, fiam, tudod?, az marta ily mélyen tudatomba ezt az élményt, mert a szerelem a legerősebb sav, cizellált művészi alkotás leszel tőle, vagy szétmar, elpusztít teljesen. A nő ösztönösen mindent tud az életről, de nem elég a testét szeretni, a lelkét is szeretni kell, egyszerre a kettőt, mert a nő csodálatos hangszer, játssz rajta, ha van tehetséged, és akkor a teste az öröm, a gyönyör hangján fog búgni, ám ha a lelkén is tudsz játszani, akkor a szférák zenéjét szólaltatod meg, így te magad is sokkal több leszel általa.
Elhallgatott, aztán elmosolyodott; így van ez, fiam, és fordítva is igaz, a férfi is megérdemli, ami jár neki, a testének is, a lelkének is, a szerelem zene, nem mindegy, hogy hamis dalikázás vagy mennyei szimfónia.
Ez idealizmus, vetettem ellen, csak a vita kedvéért, mert tudtam, Johanna nem hagyja magát, ezer érve lesz megvédeni igazát, de érdekes módon most nem állt le vitatkozni velem, csak annyit felelt, hidd el, én ezt jobban tudom; öleltem azt a fiút a szénapadláson, a világegyetem örvénylett körülöttünk, mi voltunk a középpontja. Aztán apám felébredt részeg kábulatából, észre sem vettük, csak amikor Dani hajába markolt, és a padlás recsegő deszkáira rántotta, majd a kezében lévő vasvillát beleszúrta mellkasába. Azonnal megállt a szíve, még akkor is engem nézett azokkal a gyönyörű szemeivel. Öltözz, mordult rám az öreg. Öltöztem.
Apámat elvitték a rendőrök, Dani apja üvöltözött az utcán; azt a kis kurvát is vigyék el, ő csavarta el a fiam fejét, vigyék el, mert istenemre mondom, itt csapom agyon a fejszével. Rákosi elvtárs kopasz feje virított a falusi bolt kirakatában, más sem volt ott, se kint, se bent, csak az a kövér vigyor a kövér arcon.
Elvittek az árvaházba, a tárgyaláson én is ott voltam, meghallgattak, az idős bíró le sem vette szemét a melleimről. Akkor még minden feszes, kemény, kívánatos volt rajtam.
Acsai Vera volt a főnök a lányok között, durva nőszemély, buta és bosszúálló, mindenki félt tőle, mert gyorsan eljárt a keze. Én is kaptam, minden új lány kapott, ki többet, ki kevesebbet; csicska lettem, helyettük dolgoztam, kiszolgáltam őket. Meg akartam halni, Dani után akartam halni, bűnösnek hittem magam, egy ribancnak, aki nem bírt a vágyaival, és ezért megölték a szerelmét. Ha már nagyon szenvedtem a megpróbáltatásoktól, akkor franciául beszéltem, hogy ne értsék a lányok, szidtam őket, ahogy csak bírtam; először megpofoztak, de később már nem törődtek velem.
Anyám öröksége mentett meg, akartam több lenni, mint azok a lányok, meg akartam mutatni, hogy az ember képes jó lenni, mégha nincs is kedve hozzá. Aztán később megértettem, én sem vagyok több mint ők, csak más. Ők is éreznek, fájnak, néha gondolkodnak, és semmi mást sem akarnak, csak hogy szeresse őket valaki. Esténként történeteket meséltem nekik, felét az olvasmányélményeim alapján, a többit kitaláltam. Acsai Vera sokszor könnyes szemmel hallgatta, megvetette hátát a falnál, szigorúan nézett maga elé, moccanatlan.
Néhány lány nem tudott olvasni, hiába jártak iskolába az intézetben, a tanárok lemondtak róluk, az utolsó padsorban ültek, még könyvük sem volt. Engem is megtanítanál olvasni?, kérdezte Acsai Vera. Megtanítottam. Nagyon nehezen, vért izzadtunk mindketten, de sikerült. Iskolába jártam én is, amikor el kellett jönnöm az intézetből, addigra már tanult varrónő voltam. Papírom is volt róla.
Dolgoztam, albérletben laktam, beiratkoztam a gimnáziumba, éjjelente Danival álmodtam, ahogy ölel, ahogy néz rám, mellkasában a vasvillával. Acsai Verával laktunk együtt. Állandóan olvasott. Néha hajnalig. Aztán egy vasutashoz ment feleségül. Három gyereket szült, becsülettel felnevelte őket, dolgozott és olvasott, majd hirtelen meghalt. Nem érte meg unokája születését. Szép lélekkel halt meg, tanúsíthatom. Akart jó lenni. És jó lett a végére. Igen. Ez ilyen egyszerű, ha az ember akar jó lenni, akkor jó lesz, de ha mindig a másikban keressük a hibát, akkor nem látjuk meg saját esendőségünket, akkor sosem találjuk meg saját utunkat.
Aztán tanító lettem, követtem anyám nyomát, mely még mindig élénken világított az időben, mintha csak apró világítótornyokat szórt volna végig az úton, azon az úton, melyen nekem kellett járnom, melyet nekem szánt. Csodálatos szerkezet az emberi elme, meggyőződéssel állítom, de a lélek, a szellem tud mindent, fiam, hidd el nekem, nincs előtte akadály, mindent lát és tud, ha látni és tudni akar.
Megcsóváltam a fejemet, Johanna néni, te szédítesz engem, bölcsebbek lennénk, okosabbak, ha így lenne, ahogyan mondod, de nézz körül a világban, káosz van, örökös harc, bűnözés, hazugság, nagy sötétség az emberi fejekben, az ember genetikusan alkalmatlan arra, hogy jó legyen, ösztöneiben örökké ott lapul a ragadozó, a túlélés ösztöne, a harc kényszere.
Persze, fiam, nem adatik meg, ha nem kéred; mindig az a kevés jó mentette meg a világot a pusztulástól, amely hajlandó volt áldozatot hozni, bátor lenni, élete árán is védelmezni az emberi életet, az emberi értékeket, a rossz még soha nem győzedelmeskedett, csak megnyert néhány csatát.
Még soha, de keserűvé és élhetetlenné tette a világot, ágáltam; Johanna néni, naiv vagy.
Lehet, fiam, bólogatott, lehet, de csak arról beszélhetek, amit én magam is megéltem, amit én magam is tudok. Apámat végül kiengedték a börtönből, hátralévő életében már nem szólalt meg. Egyszer találkoztunk, meglátogattam, elmondtam neki, megbocsátok, hogy ő is elhagyott, hogy odavetett a kommunista kutyáknak, akiknek én sokáig a rendszer ellensége, egy gyilkos lánya voltam. Csak nézett rám szótlanul, megöleltem, ő is megölelt. Másnap táviratot kaptam, felakasztotta magát a pajtában, nem volt búcsúlevél, nem volt semmi, csak a konyhaasztalon a vázában egy csokor amarillisz, a kedvenc virágom. Talán így üzent. Talán így köszönt el, így tudatta velem, hogy neki már nincs helye ebben a világban, mely elvett tőle mindent és mindenkit. Ő is elvette tőlem, akit szerettem, holmi erkölcs nevében, miközben a világ körülöttünk velejéig romlott volt és erkölcstelen. Azt hiszem, ő is rájött erre, azért szedte nekem az amarilliszt.
Másnap Johanna meghalt. Elaludt, nyugodtan, ellazulva, megbékélve a halállal is. Egy levelet hagyott nekem a konyhaasztalon.
Legyél jó, harcosan, gondolkodva jó. És ne vacillálj sokat, ha valamit meg kell tenned. Legközelebb talán már nem lesz rá lehetőséged; olvastam a gyönyörűen formált betűket, szavakat.

Ültem a konyhaasztalnál, aztán kerestem egy vázát, elrendeztem benne az amarilliszeket, melyeket Johannának vittem. Azt hittem, elkéstem, de éreztem, mosolyogva ül a felhők szélén, s csak annyit suttog: köszönöm, fiam. Ne vacillálj sokat!

Hogyan győztem le?

Hogyan győztem le?
 
  Mindenkinek szűksége van önkontrollra, de fontos a külső visszajelzés is. Sokszor
nem ismerjük fel a hibáinkat, csak akkor, ha valaki szembesít velük. Van, hogy akkor sem.
Újságíróként és közíróként ezért van szükségem a szerkesztői olvasatokra, de már az is
elegendő, ha valaki csak egyszerűen elolvassa a kész művet és véleményezi. Mindig érdekelt
mások véleménye. Nemcsak az írásaimmal kapcsolatban. Olykor túlságosan is, mintha egy
sajátos kisebbségi konfliktus kezdene kialakulni bennem, de az is lehet, hogy velem született
kishitűségem igyekszik előtérbe furakodni és átvenni az uralmat az elmém fölött. És valóban,
ha belegondolok, mennyi lehetőséget szalasztottam el az „úgysem fog sikerülni” érzésétől
vezérelve, a legkevesebb, hogy a „soha nem térhet vissza” tudata fogja két marokra a
szívemet. Ott fekszem lebénítva, letaglózva. Mint amikor az első ütés nem végez a vágóhidra
terelt állattal, csak a földre küldi. Még él, de képtelen mozogni. A rémület gyorsvonatként
száguld át a testén, elméjében tudatosul, hogy közel a vég.
  A vég nem mindig jelenti a végzetet, nem mindig jelent rosszat. Egy sikeres befejezés
örömmel tölti el az embert. Egy művem befejezése még nem lesz az elégedettség
szálláscsinálója, de ingatlanközvetítőnek bizton elmehet. A sikerhez az olvasón át vezet az út.
Tőle függ az én jóérzésem, az író jó közérzete. A szakavatott betűfaló elmém építményének
minden zugába bekukkant, minden ajtót kinyit. A falakat végigkopogtatja, nem rejt-e
valamilyen sötét titkot a látszat. Nem álfalak tartják-e a felépítményt, mögöttük ürességet
kendőzve el? Az önérzetes olvasó nem vesz meg akármit, nem teheti. Kispénzű, de
igényességét igyekszik a legmesszemenőkig kielégíteni. S bár a befejezés ügyes
ingatlanügynök, nem mindig sikerül meggyőznie a potenciális vevőt. Ilyenkor az írói véna
megdagad, a vér buzogni kezd, vagy megalvad a várakozás okozta feszültségtől. Az elme
finom húrjai megfeszülnek. Olykor el is pattannak, ami komoly gondot okozhat. Ok és okozat
felcserélődik. Észrevétlenül csúszunk a nemkívántba. Oda csúsztam én is. A fokozat nem
teremt rendet, ha lefelé irányul, mint ahogy azt a gravitáció rideg ura parancsolja minden
élőnek és élettelennek.
Már nem is tudom, mikor és hogyan kezdődött. Csak akkor vettem észre, amikor benne
tapostam az ingovány közepében. Visszafordultam volna, de már a megtett utat sem ismertem
fel. Valami gyerekes büszkeség miatt nem fogadtam el a felém nyújtott kezeket. Ebbe a
büszkeségbe fokozatosan bizalmatlanság és gyanakvás vegyült. Idővel már úgy éreztem,
éppen ezek a kezek igyekeznek lenyomni a mélybe.
Kezdtek sokasodni a problémák, a kudarc kaján Hermésze naponta többször is
elküldte cinikus hírnökét, hogy széles vigyorral dobja be elmém postaládájába a Nem nyert!
feliratú cédulát. Én görcsösen próbálkoztam felülemelkedni, de a helyzet kormánykereke
fokozatosan csúszott ki a kezemből. Bármerre is forgattam, létezésem léghajójának orra
mindig lefelé mutatott. Kiutat kerestem a kiúttalanságból. Kudarcra voltam ítélve, hiszen
iránytűm mellé a felforgató Loki tett fémdarabot, hogy megbolondítsa az érzékeny műszert. A
feszültség egyre nőtt, a szelepeket még én magam hegesztettem le egykor, hogy amikor a
munkámból kifolyólag alámerülök a létezés vérmocskos mélységeibe, ne kerülhessen
szennyeződés a létfontosságú szerkezetbe. De mégis gond lett. Elmém szürke barázdái között
alvó ügynökök bújtak meg, akiket édesapám örökített rám még a kezdetek előtt. Csak idő
kérdése volt, hogy a külső ellenség mikor aktiválja ezeket.
Idegesített minden és mindenki. Másokat vádoltam mindenért, önmagamért. Magamat
mégsem vádolhattam, ezt egyetlen bíróság sem várja el. Visinszkij vérbíró már régen halott, s
a törvényt lábbal tipró szolgái sem verik ki a beismerő, bűnösből és ártatlanból egyaránt. És
én ártatlan voltam. Szemrebbenés nélkül felmentettem magamat minden bűnöm alól. A
legjobb ügyvédet fogadtam fel. Ha elmém cikkek, tárcák, esszék, versek, tanulmányok
sokaságán át képes volt végighurcolni a képzelet színes fonalát, nem jelenthet gondot
számára olyan védbeszédet megalkotni, amellyel önmagát kell meggyőznie saját
ártatlanságáról. Mert ártatlanul érkezünk a világra, csak később nevelnek belőlünk embert.
A bíró is én voltam, legalábbis úgy hittem. Loki ezt suttogta a fülembe minduntalan.
Pedig naponta mondtak ítéletet fölöttem barátok, ismerősök, idegenek, emberek, látszatok,
tünemények. Lassan én is tüneménnyé váltam. Egyre többet hagytam magam mögött a
valóság korhadt deszkás színpadát. Egy másik színpadot ácsoltam magamnak, egy látszat
színteret. Ám Ahrimán súlyos, sötét függönnyel takarta el a kínpadot, amit nekem ácsoltak
nagyon is aktív ügynökeim.
  Hamar megtapasztaltam, hogy milyen a másik oldal barátsága. Ahogy sorban ürültek
ki a flaskák, úgy ürült ki az életem. A pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve, de
nekem csak egy poros ösvény jutott, amit a korsók habzó tartalma áztatott iszaposra. Meg az
önsajnálat fénytelen könnyei. A munkába álló ügynökök addig ármánykodtak, amíg az Én
rövidlátó ítésze száműzte a józanészt. Esztelenül botorkáltam tovább a Fangorn erdőbe vezető,
kiszáradt úton. A felvert por egyre csak kaparta torkomat. Fuldokoltam és szomjaztam, mind
többször oltottam az égetőt, miközben elmém fuldokolva próbált a felszínre kerülni, hogy
fülembe ordítsa: Elég!
Magamra maradtam magammal, a rémület veszett kutyája marcangolta lelkemet. Oly
társak szegődtek mellém, akiket még a mazochizmus legfanatikusabb híve sem kívánna
önmagának. S hol voltak már a segítő kezek? Egyszer aztán megláttam magamat a kiürült
pohár fenekén. Először azt sem tudtam, hogy az idegen arc, amit látok - az enyém. Az, aki
lettem, akivé változtam, mint olcsó horror filmekben a farkasemberek. Ez az alkoholizmus
már nem volt anonim, az enyém volt mindenestől. Minden átkozott következményével együtt. S
hová lettem én?! Hová lett az életem?! Az igazi, nem ez, ami van?! Adjátok vissza az
életemet!
  A kísértések taposóaknái közepette igyekeztem visszafelé a tévúton. Nem tudtam,
milyen messze jutottam el az igazság ösvényétől, de éreztem, hogy minél előbb vissza kell
találnom oda. A kanyargó ösvény mindkét oldalán csábító hurik lejtették táncukat, hogy
elkábítsák éppen csak lábadozó elmémet. Könnyűvérű erkölcsfalók hívogattak gyertyafényes
bordélyházakba. Vörös képű, pocakos koboldok kínálgatták üvegfalú jókedvszérumok széles
választékát. S ki tudja, mi lett volna, ha nem hallom meg azt a tisztán csengő hangot? A
hangot, ami erőt adott és mágnesként vonzott vissza a valóság rideg, de kézzelfogható és
szilárd világába. Egy tündér, a szeretet fénylő hírnöke felismerte bennem az igazi énemet, aki
láncra verve sínylődött csontbörtönöm alagsorában. Varázspálcája egyetlen suhintására
lehullottak a láncok, s elillant a köd is, mely eddig megzavarta tisztánlátásomat.
A szégyen volt az első valódi érzés, ami visszaköltözött lelkem szobáiba. Őt a
megbánás követte. S száműzött érzéseim rögtön nekiálltak, hogy a bosszú éles pengéit
vagdossák legyengült lelkem testébe. Mintha nem szenvedett volna éppen eleget már így is.
Ám a jóságos tündér nyomban közbelépett, hogy a szeretet palástjával fedje el sebektől vérző
testemet. S ez jobban fájt, mint a számonkérés, mert tudtam, hogy a végzetem bitóját magam
kezdtem el ácsolni, s megmenekülésemet másoknak köszönhetem. De a szeretet nem a
fájdalomról szól, a szeretet megment, a szeretet megóv, akár önmagunktól is. Én tudtam ezt
korábban is, de józan ítélőképességemet megzavarták elmém alvó ügynökei. Csak későn
jöttem rá, hogy több urat szolgálnak, s híven nem engemet.
Ma már nem futok el a valóság elől, hiszen jól tudom, nincs más létezés. A fantáziám
sugallta életképeket papírra vetem, netalán képernyőre vetítem a billentyűzet varázsa által,
hogy a befejezés ingatlanügynöke segítségével próbáljam értékesíteni. Ám most már nem a
szórakoztatás a feladatom; küldetést bíztak rám. Minél több tévelygő lélekhez kell eljuttatnom
történetemet, hogy ezzel megakadályozzam őket, hogy elkövessék azt a hibát, amibe én
majdnem belepusztultam.

  A nehézségek azért vannak, hogy legyőzzük őket, hogy kipróbálhassuk erőnket. A
kudarcból is lehet tanulni, sőt kötelező. Nemcsak magunkért, mert az ember társas lény, s ha
bajba kerül, mindig lesz valaki, aki a segítségére siet.

A takaró

A takaró

Szeretek itt ücsörögni. Szeretem ezt a régimódi szobát. Az öreges bútorokat, a vastag, posztó-ágytakarót, a rojtokat a szélén. A csipkefüggönyt, amin át a napsugarak mindig mosolyt festenek Annus nénim arcára. Most is mosolyog, miközben a vaskos párnáknak dőlve ül az ágyon, és a tű táncot jár a bütykös ujjai között.
Az én nagymamáim meghaltak, mielőtt én megszülettem volna, egyikük sem tudta megvárni, hogy megérkezzek. Sajnálom ezt. Szerintem mindenkinek részesülnie kellene abban az evilági csodában, hogy egy nagymama énekli neki a „Körtéfát”, hogy az ölébe ültetve gyípaci paripáztatja, hogy ribizlit szed neki a kiskertben, hogy kakaót meg vajaskiflit ad neki reggelire. Mindenkinek tudnia kellene, milyen illata van egy mamának, és milyen érzés az, amikor az öreg, csontos kezek ölelik magukhoz. Hát, nekem nem volt nagymamám, de van helyette egy Annus nénim. Már kislány koromban is minden nap befutottam hozzá az iskolából hazafelé jövet, aztán valahogy annyira egymáshoz szoktunk, hogy az élet részévé váltak ezek a mindennapos kis beszélgetések, találkozások. Már harminc éve ő az én pótmamim.
– Mi ez, amin annyira dolgozik, Annus néni? – kérdezem tőle, miközben végigsimítom a puha anyagot, amit varrogat. – Gyönyörű!
Kedvesen mosolyog, aztán sóhajt egyet.
– Csak egy öreg takaró – feleli, közben tovább dolgozik. – Összefoltozgatom.
– Megnézhetem?
Rám emeli szürke tekintetét.
– Kíváncsi vagy rá, Julcsám?
Bólintok. Annus néni elkezdi kiteregetni a terebélyes anyagot.
– Nézd, most ezt a részét varrogatom vissza – mutatja. A négyzet alakú kis szöveten egy középkorú nő áll, kezében virágmintás ruhazsebkendő, és két távolodó alak után integet. Szomorúnak tűnik.
– Ha ezzel készen leszek, itt foltozom majd meg – mutat egy másik részletet. Ezen egy idős hölgy áll, egy sír előtt. Feje lehajtva, leeresztett vállán fekete kendő pihen. Fájdalma vibrál a szövet szálai közt. Ahogy végigfuttatom a szemem a takarón, látom, hogy mind ilyen képecskék alkotják. Vannak vidámak is, vannak nyugalmat sugárzók, de van sok olyan is, ami megrendítő. Ezek mentén húzódnak a repedések, tátonganak a lyukak, és ezeket varrogatja Annus néni.
– Nézd, itt is be kell még foltoznom! – mutatja. Ujjai megsimogatják a csöppnyi gyermeket, aki egy nagy dunyha alatt fekszik, az ágya szélén egy fiatalasszony ül. – Olyan beteg volt – suttogja.
– Hogy tetszett mondani? Ki volt beteg?
Nagyot sóhajt, de nem felel, inkább a takaró egyik elszakadt csücskét húzza az ölébe. Ráfekteti a tenyerét, hangos sóhaj szakad ki a tüdejéből.
– Ej, Cirmi, Cirmi… mi lett volna velem nélküled!
Tekintetem Annus néni arcáról a kis képre vándorol. Egy nénike üldögél a padon, hátát a ház fehérre meszelt falának veti, ölében egy vörös macska pihen. Káprázik a szemem, úgy látom, mintha a néni cirógatná a cicát, aki elégedetten mocorog a tenyere alatt.
– Annus néni, micsoda egy takaró ez? – rázom a fejem, abban bízva, hogy így eltűnik a káprázat.
– Á, csak egy rongyos, ósdi… öreg már, mint a postaút – mosolyog rám, aztán elkezdi összehajtogatni az anyagot, majd az ágy szélére teszi. – Most lepihennék, ha nem bánod, nagyon elfáradtam ma.
Felállok az ágyáról, visszahajolva nyomok egy puszit a feje búbjára.
– Pihenjen csak! Majd holnap benézek. Hozok valami finom gyümölcsteát, jó?
– Az jó lesz! – mondja, de közben már hunyja is le a szemét. Halkan kiosonok a szobából.
Egész este a takarón látott képek járnak a fejemben. Annyira élethűnek tűntek, nem is tudok rá visszaemlékezni, vajon hímezve voltak-e, vagy egyszerű nyomott minták? Csak az érzésekre emlékszem… meg a mocorgó cicára, az őt cirógató kézre. Emlékszem a fájdalomra, amit a sír mellett álló hölgy érzett, és látom, ahogy a zsebkendő szomorúan int viszlátot a fiatal párnak. Érzem a dunyha alatt alvó aprócska gyermek lázas álmait, a mellette ülő anya szívének fájdalma pedig most az én szívemben lüktet… emlékszem azokra a képekre is, amelyeken csak átsiklott a tekintetem: egy templomra, virágos rétre, gyümölcsfákra, boldog gyermekkacajra, pörgő szoknyára, kutyák csaholására… így merülök álomba.

Reggel fáradtan kelek ki az ágyból. Alig várom, hogy elteljen a nap, és én végre betérhessek Annus nénihez, és tüzetesen megvizsgálhassam ezt a régi takarót. Vánszorog az idő. Mintha minden lelassult volna ma, csak a képek pörögnek folyamatosan lelki szemeim előtt. Amikor végre mégiscsak letelik a munkaidő, szaporán szedem a lábamat, hogy mielőbb odaérhessek a fehér házikóhoz. Ahogy közeledek, rossz érzésem támad, a ház előtt ugyanis két autó is parkol. Az egyik Jánosé, Annus néni fiáé, a másik Erzsié, aki Annus néni testvérének a lánya. Nem szoktak valami sűrűn erre járni, pláne nem egyszerre. Már nem sietek annyira, valahogy nem akarom tudni, miért vannak most itt.
A kiskapu nyikorogva tárul ki előttem, hátul az udvaron ott beszélget Jani és Erzsi. Nem hallom őket, de azt látom, hogy törölgetik a szemüket. Összefacsarodik a szívem.
– Julcsa! – kiált fel Erzsi, amikor meglát. – Jaj, Julcsa!
Ennyi elég is, hogy tudjam: elveszítettem az én pótmamámat. Lassan odasétálok hozzájuk, már azt sem érzem, hogy összefacsarodott a szívem, csak egy nagy lyuk tátong a helyén. Bár ezt a lyukat is befoltozná az a drága, öreg kéz…
A takaró.
A takaró!
Mély levegőt veszek, lehunyom a szemem, erőt gyűjtök.
– Erzsi, Jani! Annyira sajnálom… annyira…
– Tudjuk, Julcsa – teszi a vállamra Jani a kezét. – Tudjuk, mennyire szeretted. És köszönjük, hogy mellette voltál akkor is, amikor mi a családunk, meg a munka miatt nem értünk rá.
Bólintok, majd felteszem a kérdést, amit muszáj feltennem.
– Csak egyetlen dolgot megengednétek, hogy elvigyek magammal? Emlékbe?
– Ez természetes. Mondd csak, mit szeretnél?
– Azt a régi takarót, amit tegnap is foltozgatott. Ott van az ágya szélén, legalábbis tegnap oda hajtogatta.
– Én nem láttam ott semmiféle takarót, de menj be nyugodtan, keresd meg!
Földbe gyökerezik a lábam. Nem bírom a halottakat. Én nem bírom…
– Már nincs itt, menj be nyugodtan – suttogja Erzsi, mintha csak olvasna a gondolataimban. – Már egy órája elvitték.
– Sajnálom – mondom újra, és ez a sajnálom mindenre vonatkozik. Arra, hogy Annus néni meghalt, arra, hogy már elvitték, arra, hogy ha még itt lenne, sem lennék képes megnézni őt így. Lehajtott fejjel lépek be a házba, majd a szobájába, ahol sarokig vannak tárva az ablakok. Az ágya olyan üres, mint az én mellkasom. A takaró tényleg nincs ott, ahová tegnap este raktuk. Megnézem az ágyneműtartóban, a szekrényekben, még a nagyobb fiókokban is. Semmi.
– Megtaláltad? – hallom meg Jani hangját a hátam mögül.
A fejemet rázom.
– Hát, én mondtam, hogy nem volt itt semmiféle takaró. Biztos, hogy jól láttad?
Már magam sem tudom, mit láttam. Olyan furcsa volt az a tegnap este. Olyan furcsa volt az a takaró…
– Mindegy – nyögöm halkan. – Most, ha nem bánjátok, hazamegyek. Részvétem, Janim!
– Részvétem, Julcsa! Majd értesítünk a továbbiakról.
Bólintok, elköszönök Erzsitől, és hazafelé tántorgok.
Drága Annus nénim! Drága mamácskám!
Valahogy hazajutok, a táskámat és a kabátomat ledobom az előszobában, majd azonnal a hálóba megyek, és az ágyra vetem magam. Újra pörögni kezdenek a fejemben a képek: a vörös cica, a zsebkendő, a templom, a dunyha alatt a kisgyermek, a fekete kendő a hölgy vállán… majd a sok-sok egymás után pörgő képet felváltja egyetlen egy, ugyanúgy a takaróba hímezve látom, mint az összes többit. Ezen a képen egy idős néni ül az ágyon, hátát a párnának veti, egy nagy takarót varrogat, az ágya szélén egy fiatalabb asszony ül.
Én vagyok az. Érzem. Tudom.
És már az igazságot is tudom. Nincs semmiféle varrogatás. Nincs semmiféle ósdi takaró. Nem is volt.
Annus néni utolsó földi estéjén a lelkét foltozgatta. A lelkén tátongó sebeket varrta össze, és abban a csodában részesített, hogy láthattam ezt.
Gondolatban egészen apróra összehajtogatom a gyönyörű lélek-takarót, és elrejtem az újra lüktető szívem egyik kis szegletében.

Ragyogás

Ragyogás

Anyám elé csúsztatom a fotót, ami tegnap készült rólunk a keszthelyi sétányon. Már hónapok óta gyűjtöm az erőt, hogy elmondjam neki, van valakim. Végre, nekem is van valakim! Azaz, dehogyis valakim, ő nem egyszerűen csak valaki, hanem a legtökéletesebb és legkedvesebb férfi a Földön. És még vonzó is.

– Ez meg mi? – néz rám anyám a szemüvege fölött, miután egyetlen gyors pillantást vet a képre.

– Ez egy fotó Alexről és rólam – felelem, és bármennyire is úgy terveztem, hogy a hangom majd határozottan fog csengeni, amikor kimondom ezt, mégis inkább csak suttogok.

– Zoé, kicsim, ez nem… ez nem fog működni, te is tudod! – mondja, miközben átnyúl az asztal felett és megfogja a kezem.

– De miért ne működhetne, anya? – emelem fel most a hangom, de persze megremeg közben. A sírás küszöbén állok, már megint. Tudtam, hogy ez lesz. Amióta csak az eszemet tudom, anyám soha nem hitt bennem. Soha nem hitte el, hogy nekem is sikerülhet valami, talán azért, mert neki sem sikerült semmi. Se az érettségi, se a házassága, se a vállalkozás, amire még annak idején apa beszélte rá. Még amikor kicsi voltam. Pedig jó ötletnek tűnt az a kis varroda, a szomszédos falvakból tutira rengetegen jártak volna hozzá – ha hitt volna magában. De nem hitt. Mint ahogy bennem sem.

– Ugyan már, Zoé – rázza a fejét. – Ne kelljen már ezt elmagyaráznom. Csak egyetlen okot mondj, amiért ez a férfi kitartana melletted. Nem vagy egy jó parti. Nem végezted el a sulit, éppen munkád sincs, amióta pedig…

– Elég! – csattanok fel, és elengedem anyu kezét. Dühös vagyok. – Az egyetlen jó ok, amiért Alex ki fog tartani mellettem, az az, hogy szeret! Szeret engem! Miért olyan nehéz ezt elhinni?!

Anyám szánakozva néz rám, aztán újra a fotóra pillant. Nem hiszem el, hogy nem látja azon a képen, mennyire boldogok vagyunk!

De nem látja.

Feláll, a mosogatóhoz lép, és háttal nekem kezd beszélni.

– Zoé, kincsem. Ez a férfi nem hozzád való…

– Anya! – szakítom félbe, és már remeg a kezem a dühtől. A combomba vájom a körmeim, hogy csillapítsam a reszketést. – Miből gondolod, hogy nem hozzám való? Nem is ismered!

– Jó, akkor mesélj róla! – néz rám újra. Karját összefonja a mellkasa előtt, háttal a konyhaszekrénynek dől.

Mély levegőt veszek, próbálok nyugalmat erőltetni magamra, de a combomat markolom tovább.

– Alex harmincnyolc éves. Informatikus, szuper állása van. Nem volt még felesége, nincs gyereke, és csak arra vágyik, hogy megoszthassa velem az életét. Imádja a kutyákat, ahogy én is. Kertes házban él. Nyugalomra vágyik és szerelemre. Szeretetre…

– Nincs gyereke? – akad meg anyám ennél a mondatnál, gondolom, a többi dolgot már nem is hallotta, amit mondtam.

– Nincs, de nem is szeretne. Azt mondja, nem vágyik rá.

– Még.

Összeszorítom a fogaimat, erősebben markolom a combom, de nem érzek belőle semmit. Csak a fájdalmat érzem, ami egyre erősebben szorítja a szívemet.

– Zoé, ez nem fog menni – jelenti ki, majd visszafordul a mosogató felé, és megengedi a vizet. Befejezettnek tekinti a beszélgetést.

Az asztalon heverő fotóra téved a tekintetem. Bámulom. Csak bámulom. Annyira boldog voltam még tegnap! Annyira hittem benne, hogy ez a csoda nekem is megadathat! De anyámnak igaza van. Ez a kapcsolat halálra van ítélve. És minél tovább húzom, annál fájdalmasabb lesz ez a halál. A fotó elmosódik, ahogy a könnyeim elhomályosítják a szemem.

Szó nélkül hagyom ott anyámat a konyhában. A szobámban elhelyezkedek az teraszajtóval szemben, és csak bámulok kifelé. Jobban mondva, befelé… tényleg nem tehetem ezt. Nem köthetem magamhoz Alexet. Én egy senki vagyok. Ő meg sikeres, gazdag, jóképű… nem ilyen nőt érdemel, mint én vagyok. El kell mennem! El kell innen tűnnöm, valahová jó messzire, ahol soha többé nem talál rám, és soha többé nem kell anyám szánakozó tekintetét sem látnom!

Elmegyek.

5 hónappal később

A férfi leparkol a ház előtt. Egy ideig csak szorítja a kormányt, néha oldalra pillant, aztán kigombolja ingjén a legfelső gombot. Mélyen beszívja a levegőt, hosszú másodpercekig bent tartja, majd hagyja, hogy egyszerre szakadjon ki belőle. Kiszáll, lassan lépdel a bejárati ajtó felé.

Csenget.

Az ajtó feltárul, és egy hatvanas, kissé molett nő áll vele szemben.

– Segíthetek? – kérdezi.

– Igen – szólal meg a férfi határozott hangon, majd kezet nyújt. – Varga Alex vagyok. És Zoét keresem, még mindig.

A nő elsápad.

– Sajnálom, nem tudom, hol van – mondja, majd hátralép, hogy becsukja az ajtót, de a férfi megragadja a kilincset, és megakadályozza a mozdulatot.

– Kérem! – néz mélyen a nő szemébe. – A telefonban könnyen lerázott, de most már nem hagyom magam. Csak annyit kérek, hogy adja meg az új lakcímét, a többi már az én dolgom.

– Nem tehetem! – emeli fel a nő a hangját.

– Miért nem? Zoé tiltotta meg?!

– Azt mondta, jobb lesz így mindkettőjüknek.

– Hát nekem rohadtul nem jobb így! – csattan fel a férfi, nyakán kidagadnak az erek, majd hirtelen kisimul az arca. Sokkal lágyabb hangon szólal meg.

– Könyörgöm, asszonyom! Biztos vagyok benne, hogy Zoénak sem jó így. Annyira boldog volt, éreztem! Ragyogott!

– Ennek semmi értelme, maga is tudja – mondja még mindig kemény hangon a nő. – Felejtse őt el!

– Nem, az képtelenség! És ha az egész hátralévő életemet azzal kell töltenem, hogy őt keresem, hát megteszem! A döntés a magáé: segít nekem, vagy nem?

A csend úgy feszül közöttük, mint valami durva szövet, valami, ami átszakíthatatlan. A nő pedig úgy pásztázza a férfi arcát, mint aki olvasni akar belőle. Mint aki olvas is belőle. Végül, hosszúra nyúló percek után a nő mégis átszakítja a csendet.

– Várjon egy percet! – szólal meg egészen kedvesen, azzal eltűnik a házban.

Egy fotóval a kezében tér vissza, maguk közé tartja, úgy, hogy mindketten jól lássák. Alex megérinti a képen Zoé arcát, majd ujjai lejjebb siklanak, és megpihennek a lány kerekesszékén.

– Miért hozta ki ezt a képet? – suttogja, de a szemét nem veszi le a ragyogó arcról, ami a fotóról nevet rá.

– Emiatt – mutat a nő a szék mellett álló férfi arcára. – Mert ezen a képen nem csak Zoé ragyog, hanem maga is. Most pedig szürke és fakó. Maga… maga tényleg szereti a lányomat… – suttogja, azzal megfordítja a képet, amin nagy, nyomtatott betűkkel egy lakcím olvasható.

Nyanyó versei

Nyanyó versei

Nyanyó magas, szikár öregasszony volt. Inas testét legtöbbször fekete vagy szürke ráncos szoknya rejtette. Tekintetében örök keserűség ült. Ritkán mosolygott. Ha néha sikerült is neki, riasztóbb lett a tekintete, mint különben. Hangja éles volt, ellentmondást nem tűrő és a keze is eljárt, ha senki nem látta. Anya azt mondta rá, sokat szenvedett, de ez engem meg nem hatott. Csak annyit láttam belőle, hogy szemernyi kedvességet nem tud mutatni.
Ha valamiért menni kellett hozzá, kínkeservesen vonszoltam magam.
Egy fehérre meszelt házban lakott a papával, aki vicces volt és legtöbbször italszag áradt belőle. Őt mégis kedveltem. A ház szinte beleguggolt a járda téglaköveibe. Vigyázni kellett, hogy meg ne botoljak az egyenetlenségeken. Egyetlen dolgot szerettem nála: a hernyókat nézni a ház falán. Szürke szőrmókok hada lakott ott bérben. Soha nem seperte le őket. Ha a padon üldögélt, az eperfa tövében, mindig akadt valaki, aki megállt mellette jóízű pletykálkodásra.
Anya soha nem hagyott nála hosszú ideig. Éreztette, hogy terhére vagyok. Nem mesélt, nem is nagyon beszélgetett velem. Odalökött egy kis vizes kenyeret cukorral meghintve és már készen is volt a nassolnivaló. Akkor persze ezt nem így hívtuk.
Amikor kamaszodni kezdtem, egyre inkább zavart ez a nemszeretem viselkedése. Érthetetlen volt számomra, miért ellenséges velem, hiszen az unokája vagyok, szeretnie kellene. Megkérdezni azonban nem mertem. Nem volt szokás nálunk lelkiekről faggatózni. Ha nekiszegeztem volna a kérdést, valószínűleg zavarba sem jön, inkább elhajtott volna.
Az is felvetődött bennem, hogy titkot őriz. Egy régi rossz titkát. Ha nem látta, próbáltam mélykék szeme mögé látni, hátha egyszer megnyílik a kapu számomra is. De nyanyó nem enyhült.
Anya is haragudott rá valamiért, talán pontosan azért, amiért én. Senki semmiről nem beszélt, mégis tudtuk, hogy ez így nincs jól.
Már a megszólítása sem tetszett. Nyanyó. Én a fehér kontyos Holle anyót képzeltem e mögé, akinek kerek szemüvegén átsüt a napsugár, miközben tollpárnáját rázza.
Egyik este megtörtént a baj. Anya leesett a létráról. Épp a padlásra tartott, amikor a létra, mint egy harmonika, összecsuklott, és ő úgy zuhant le, hogy a jobb oldalára esett. A lába is szilánkosra tört. Tudtuk, egyhamar nem fog járni. Nyanyó felajánlotta, hogy átmenetileg hozzánk költözik, de csak nappalos műszakra, mert valakinek főznie, vasalnia kell, én meg nem tudok. Az ötlet senkit nem töltött el örömmel. Úgy hiszem, nyanyót sem, de valahogy ezt látta jónak. Apa sóhajtott egyet, és nem mert ellenkezni. Én titkon odasúgtam anyának, hogy inkább mindent megtanulok.
Szégyenletes volt, ahogy nem mertünk nemet mondani. Fájdalmas pedig az, ahogy egyikünk sem örült a váratlan segítségnek. Hihetetlen volt maga a tény, hogy hosszú évek rideg magatartása után nagymama mintha nyitni próbált volna felénk.
Az első napon, amikor megérkezett, kipakolta két nejlonszatyorba gyömöszölt cuccait és csak annyit vetett oda, hogy ne aggódjunk, nem marad végleg. A három macskája és a kutyája is várja, nem beszélve a csirkékről. Anyára néztem, aki belenyugvóan legyintett egyet. Jöjjön, aminek jönnie kell. Apa korán elhúzott, kerülte a kontaktust, bár ő sohasem állt közel anyósához.
Aznap nem késtem el az első óráról, mert nyanyó szigorú tekintete gyorsan útnak indított. Kicsit sajnáltam anyát, aki a saját anyja öleléstelen lényétől mindig is szenvedett. Most meg hallgatnia kell majd keresetlen véleményét az életéről, a haszontalan apjáról és a tesze-tosza férjéről.
Délután, ahogy a nyikorgó kertkaput megemeltem, mert a kilincs régóta nem működött, azonnal megéreztem a frissen sütött piskóta illatát. Borsóleves várt az asztalon, meg aranysárga sütemény csoki öntettel. Anya-múmia a szobájában olvasgatott. A mosott ruhák illata betöltötte a hátsó teraszt.
Ez így ment tíz napig. Sütemény mindig volt és az ebéd mellé, olykor befőtt is. Nyanyó nem sokat beszélt, tette a dolgát. Anya lába, ha javult is, nem vettük észre, mert mozogni nem nagyon tudott. Lassan mindenki megszokta az új rendet és talán kicsit fel is lélegeztünk. Ha nyanyó nem is a mézédes nagymamák gyöngye volt, akkor is elviselhetővé tette felborult hétköznapokat. Megnyugodtunk, és már nem is éreztük annyira feszültnek a kialakult helyzetet.
Eltelt hat hét és anya lábra állt. Levették a gipszet és ő óvatos tornával erősített. Arról mélyen hallgatott, hogy mialatt apa meg én nem voltunk otthon, vajon milyen volt köztük a kapcsolat. A titok fura szaga azért csak ott szálldogált köztünk. Be-bekúszott a gondolataink labirintusába és gombolyította a maga fonalát.
Az utolsó pénteken, amikor hazaestem a suliból, nem várt süteményillat. Az asztal is üres volt. Tudtam, valami biztosan történt, mert reggel még nem arról volt szó, hogy nyanyó délutánra nyomtalanul eltűnik. Anya a kanapén feküdt és előtte egy barna fedelű, régi könyvecske gyűrődött.
Ránéztem. Kisírt szemének pirossága megrémisztett. Nem léptem hozzá átölelni, mert kamasz lelkem nem volt ölelgetős fázisban. De a részvét nem aludt ki tiniségem viharlámpásából.
Felemelte a könyvecskét és puhán kezembe ejtette. Meglepődtem. Hirtelen mozdulattal kinyitottam. Versek voltak benne. Kézzel írták őket. Harminchat évvel ezelőtt. Az elsőnek két szó volt a címe: Nem akartalak.
És mind a régi nyanyó sorai voltak. Egy fiatal lányé, aki elveszítette a szerelmét, mert máshoz kényszerítették. Aztán terhes lett. Egyszer és nem többet.

Terápia

Terápia


Délután hat óra volt, ami minden civilizált helyen a munkaidő végét jelenti. Pláne pénteken. Jahve felnézett az iroda falán lógó hatalmas órára, és felsóhajtott. Négy akta hevert előtte az asztalon elintézésre várva. Még egyszer felsóhajtott, és kinyitotta a legfelsőt. „Istenem, mennyire tudom unni néha ezeket”- lázadozott belül, és kelletlenül olvasni kezdte a papírra rótt sorokat. Aztán alig két perc olvasás után elfintorodott, és látható bosszúsággal ledobta a papírcsomót.
-Joshua – kiáltotta – Édes fiam, gyere csak be! – és arcán továbbra is mérges fintorral az ajtóra meredt. Egy pillanat múlva harminc körüli fiatalember lépett be, sietősen, és zavart arccal.
-Igen, Apa…. -nem lehetett volna eldönteni: a fiú a hirtelen hívás oka iránt érdeklődik, vagy csak a jelenlétét akarja konfirmálni, de a hangsúlyból lehetett érezni, hogy nyilvánvalóan szívesebben lett volna máshol.
-Josuha…Édes fiam….Itt van ez a fickó – és Jahve felemelte a nyitott aktát…- Egy csirkefogó gazember. Pokollá tette az életet maga körül. Tönkretette a gyerekeit, mindhárom feleségét. Lopott csalt, hazudott. Kész. Ezt tette, saját akaratából, minden kényszer nélkül. Most itten mindjárt meghal, Azazel már várja tárt karokkal, erre Te meg odaküldesz valami jótét lelkű papocskát, hogy térítse meg, segítsen neki megbánni a bűneit, hogy asszongya – pillantott bele az aktába Jahve – „ győzzön a benne lévő jó, és elkerülje a kárhozatot” írod itten. Joshua… - és az Isten itt tartott egy kis szünetet, hogy minél szúrósabban tudjon a fia szemébe nézni…- ez egy gazember. Ő maga lett azzá, és e szerint is élt. Nincs benne semmi jó. Most jól be van szarva, mert tudja, hogy feldobja a bakancsot. Persze, hogy meghallgat bármit, összeteszi a kezét és annyit imádkozik, amennyit nem szégyell… Te meg benyalod, és bűnbocsánatot írsz a záradékba! – és Jahve már majdnem kiabált. Látszott, hogy tényleg mérges… Aztán fújt egyet, és valamennyire kiadva a dühét, már sokkal higgadtabban folytatta. – Fiam, annyiszor megbeszéltük. Együtt visszük itten a dolgokat. Hiszek benned, bízok benned, de a világnak van egy rendje, amit én……ÉN raktam össze. Kapsz elég lehetőséget, csináld a dolgod, de ne kavard itt össze nekem a világ rendjét, mert akkor nem lesz rend. Na…
A fiú csendben, feszengve, és összeszorított szájjal hallgatta a letolást. Most, hogy csend lett, megszólalt. Nem volt alázatos, de azért óvatosan fogalmazott.
-Apa, tudod, hogy mit gondolok. A szeretet. Mindenkiben van, csak legföljebb nem derül ki. Összekeverednek az emberek, nehéz világban élnek. És nekünk van felelősségünk ebben, hogy mennyire nehéz nekik. Szeretni kell őket. És akkor megváltoznak…
Úgy látszik Jahve kiadhatta a dühét eddigre, mert nyugodt maradt. Nézte a fiát, és mindenfélét gondolt. Aztán megszólalt:
- Értelek, tudod, hogy értelek, és gyakran egyet is értek veled. Nagy vonalakban. Szeresd az embereket, szeretem én is. Csak ne mindig, mindenkit. Ezt itt például ne. Nincs miért.
Ezzel kezébe vette a tollat, és áthúzott valamit a papíron, és odafirkantott néhány szót.
- Naa.. ez itt kész. – és Isten hátradőlt. Nézte a fiát, leszegett fejét, összehúzott szemét, és megenyhülten elmosolyodott.
- Figyelj, itt van ez a maradék három akta, ezeket intézd saját belátásod szerint. Mentsd meg, akit csak akarsz, aláírom, el se olvasom ...jó lesz így? - És Jahve nagyon kedvesen rámosolygott Joshuára. Közben pedig felrémlett előtte, hogy ezzel az önbizalom növelő, apa-fiú békítő gesztussal egyben azt is elintézte, hogy öt percen belül leléphet az irodából, fiára bízva a továbbiakat. Hirtelen nagyon elégedett lett magával. „A világot igazgatni, az fityfene..a saját életünket, az már igen..az már kihívás…” - gondolta nem is először.
Joshua közben felmarkolta a három papírcsomót. Csillogott a szeme, örült a váratlan önálló feladatnak.
- Kösz, Apa! – mondta, és következő pillanatban hátat fordítva az isteni íróasztalnak, kivonult a szobából.
Jahve ült még egy kicsit, élvezte, hogy itt van, de már nincs, mehet mindjárt. Aztán feltápászkodott, egy pillantást vetett az ablakon a külvilágra, örömmel látta, hogy továbbra is ragyog a nap, szép nyári délután van. Odaballagott a fogashoz, magára kanyarította a könnyű nyári vászon zakóját, és hátra se nézve kilépett az ajtón. Ahogy ballagott kifelé, látta, hogy szomszéd irodában Johsua elmélyülten hajol az egyik nyitott akta felé, közben a ceruzájával vakargatja a fülét. Isten kicsit elmosolyodott, tovább ballagott kifelé, a szabadság felé. A külső irodában Uriel telefonált valakinek valamiért elég hangosan, és csak úgy mellesleg intett oda a távozó Istennek. Jahve visszaintett, és megállás nélkül ment tovább. Látta, hogy Gavriel szobája üres, az ablak viszont nyitva, finom friss nyár illatú levegő áramlott be. Végül odaért a bejárathoz, leballagott a nyikorgó falépcsőn, és a kilépett a naptól meleg utcára.

Nagyjából ugyanekkor tápászkodott fel Azazel a pince-műhely sarkában álló poros íróasztala mellől. A félhomályos, boltozatos hodályban továbbra is pengtek az üllők, sisteregtek a hegesztő apparátok, villogott az ívek lángja. Meleg, forró, pokoli, poros volt az egész műhely. Azazel ilyennek szerette. Ilyennek teremtette, ilyennek is akarta megőrizni, ez volt az otthona, az élete. Nagyot nyújtózott, csak úgy ropogtak a csontjai. Aztán kicsit előre dőlt, és megtapogatta a derekát. Fájlalta már néhány napja, és ma eléggé belehúzott, sok volt a hozzá került kliens, a velük való foglakozás nem volt könnyű sétagalopp. Amikor nem a tüzek, az üllők körül sürgölődött, akkor az asztalnál kuporgott, intézte a papírmunkát. „Elég volt mára” - gondolta. A műhely mélye felé fordult, nézte ahogy lendülnek a kalapácsok, szikrát vetnek a izzó munkadarabok, és elégedett volt. „Itt rend van, és munka, meg békesség” – gondolta kicsit pontatlanul, mert sem rend sem békesség nem volt a szikraesőben fürdő pokoli pincében, bár az igaz, hogy munka volt. „Bárcsak otthon is…”- fűzte tovább a gondolatait, és egy kicsit elmélázott olyan bánatosformán. Aztán felemelte a kezét, és abban a pillanatban csend lett, a kalapácsok megálltak. Sok egyforma, fekete szemű, tűztől vörös arcú, egymásra igencsak hasonlító fickó nézett rá reménykedve. És nem is hiába reménykedtek.
- Naa, fiúk, én elmegyek. Péntek van, előbb végzünk! Mindenki fejezze be, amit épp csinál, tegyétek vissza a szerszámokat a helyükre, a munkadarabokat a fiókokba, aztán zárhattok. Diabulos, legyen nálad a kulcs, hétfőn nyiss te, én később jövök.
Ezzel Azazel elhajította a kulcsot a műhely sötétje felé, ahol egy kéz emelkedett ki hirtelen a homályból, és elkapta.
- Meglesz Papa! - kiáltotta valaki. Aztán mindenhonnan kiáltások szálltak felé:
- Viszlát Papa! Legyen jó hétvégéd Papa! Köszönjük Papa! – és hasonlók.
Azazel csak intett egyet feléjük, kicsit viseletes pólójára kanyarította a cájg munkáskabátot, és elindult a lépcsőn fölfelé. Lassan elmaradt mögötte a por és homály, felérve pedig kilépett a késő délutáni napsütésbe.
Jahve tanácstalanul álldogált az iroda melletti sarakon. Hazament volna szíve szerint, éhes volt, de Mária csak est nyolc körül tálalt, akkor, amikor József haza szokott érni a műhelyből. Az mostanában tele volt munkával, estére ért csak haza. Mária meg akkorra időzítette a vacsorát. Volt ennek egy kis szimbolikája, miszerint ki a férj, és ki az, aki a más, kinek a gyomra az előrébb való. Jahve értette is ezt, esze ágába sem volt beleszólni az otthoni rendbe, de tagadhatatlanul okozott egy kis kényelmetlenséget a dolog. Ilyenkor, amikor éhes volt például. Végül elmosolyodott, csak úgy magának. „Hát akkor ott eszek ahol tudok, és ha már ott eszek, akkor iszom is hozzá egy jó korsó sört..” és most már minden tétovázás nélkül megindult a nyitott ajtóval hívogató kocsma felé, két sarokkal lejjebb. Úgy döntött, hogy körözöttes kifli, hagymás zsíros kenyér lesz a menü két korsó sörrel. Vagy hárommal…Ahogy ezt végiggondolta, meg is szaporázta a lépteit. Sürgőssé vált a dolog.
Azazelnek nem voltak ilyen kétségei. Ő már délután négy körül pontosan tudta, hogy az este negyed hét a kocsmában fogja találni. Ott fogja leöblíteni a meleget, meg a port. Mert egyrészről a műhely meleg és poros volt, másrészről meg…másrészről az otthon mostanság nem volt annyira hívogató. Lilith tavaszi haragja nem múlt el a nyár beköszöntével, és Azazel azt tapasztalta, hogy párja minden rendelkezésére álló eszközzel érezteti vele: harag van. Ezt pedig igyekezett elkerülni. Leginkább a legegyszerűbb férfi logika mentén: nem ment haza, amíg nem volt muszáj. A muszájig tartó időt meg általában a kocsmában ütötte agyon, ahol jobb volt a hangulat, mint otthon, bár ez nagy volt nagy kunszt. Céltudatosan ballagott tehát arrafelé, és terveket kovácsolt, miszerint a sörök előtt iszik valami picit is.
Egyszerre értek két irányból az ajtóhoz. Nem volt ez szokatlan, szoktak itt találkozni. A sört, fröccsöt mindketten szerették, az otthonok csak ímmel-ámmal voltak vonzóak, és általában egy időben végeztek a munkájukkal. Hát nem volt csoda, ha itt futottak össze, hol mindjárt a az ajtóban, hol a pultnál. Néha együtt is ültek le egy asztalhoz, bár mindkettőjüknek megvolt a saját társasága, de volt közös témájuk sok, hát ilyenkor folyatták szót a világ dolgairól.
- Szevasz Azi – nyújtotta a kezét Jahve.
- Szevasz Istenke – csapott bele a kinyújtott kézbe Azazel. – Megszomjaztál?
Jahve elmosolyodott:
- Meg. Olyan száraz a levegő az irodában. Az sok akta mind poros. Le kell öblíteni. Meg éhes is vagyok.
- Na, por az van nálam is, meg meleg…
- Hát mi az istennek fűtesz annyira be…? – kérdezte Jahve, de már vigyorgott. Ennek a párbeszédnek minden lépését kipróbálták már, hozzátartozott az üdvözléshez.
- Mert még megfáznak a lelkek…És nem azért jönnek oda…- és Azazel is elvigyorodott. – Gyere csak egyszer le, majd meglátod.
- Ha egyszer lemegyek, hát kihűlne a műhelyed ….És Jahve hangosan felnevetett. Azazel meg vele nevetett. – Na, menjünk be, kifogy a sör, ha sokáig itt szobrozunk. – mondta aztán.
- Nem baj, majd teremtek még egy hordót, de gyerünk.
Kicsit még mű - udvariaskodtak az ajtóban, hogy ki enged előre kit, de aztán csak beléptek. Odabenn otthonos kocsma szag, halk zaj, félhomály fogadta őket. Ezen a kora esti órán nem sokan voltak még lent. A terem hátsó részében Kháron biliárdozott Zeusszal. Elől csak két-három asztalnál ültek, csendben beszélgettek. Érződött a levegőben, hogy péntek van, mindenki nagyon fáradt az egész heti hajtástól. Később majd biztos élénkebb lesz a hangulat, mert a péntek estéknek ez a dinamikája. Most azonban nyugalom volt. Ez tökéletesen megfelelt mindkettőjüknek. Odabólintottak a már itt levőknek, de nem vesztegették az időt valami személyre szabott köszöngetéssel. Itt mindnyájan ismerték egymást, és az idő körforgásában sokszor találkoztak közös ügyeik kapcsán. Nem volt szükség felesleges udvariasságokra. Szomjasak voltak. Minden teketória nélkül odaléptek a pulthoz.
- Mit kérsz?- kérdezte Azazel . Ez burkolt üzenet volt, felhívás arra, hogy jó lenne egynél több kört maradni ebbe a szép kora estében. Jahve el is értette azonnal. Villámgyors számvetést készített a fejében az idejével, és ugyanolyan villámgyorsan döntött is. Elfogadta a burkolt invitációt, hogy ülepedjenek együtt itt egy darabig.
- Egy fél szilvát, meg egy korsó sört. – és el is mosolyodott a az érkező italokra gondolva.
Azazel továbbította a rendelést, hozzátéve a magáét. A söre mellé ő egy whisky-t társított.
Magkapták az italokat, és össze se beszélve egy távolabbi asztalhoz vonultak. Nem volt kedvük senkikhez sem csatlakozni. Szótlanul egymásra emelték a kisebb poharakat, és egy nyelésre eltüntették a korty italt. Aztán egy ütemben emelték fel a korsókat, és jól meghúzták. Összemosolyogtak, úgy tették vissza az asztalra.
Egy darabig csend volt. Az italok leértek, a szomjúság csökken, a jóérzés nőtt mindkettőjükben.
Azazel törte meg a csendet.
- Milyen napod volt Istenke?
- Átlagos. Olyan sem nem könnyű, sem nem nehéz. De azért kutyául elfáradtam estére. Időnként olyan marha ügyek jönnek szembe…bolondulnak az emberek megfele. Ezt te tudod a legjobban…-kacsintott Jahve a másikra – Hiszen nagyobbrészt te bolondítod őket. De azért ők is kellenek hozzá. Jó partnerek ebben a bolond világban.
- Na ja… néha már nem is tudom… tudod Isteneke én csak amolyan iparos vagyok. Az a dolgom, hogy a hozzám került lelkek pontosan megtudják, hogy hol vannak. Ez olyan … szóval sok fantázia nincs benne. Persze, jövök-megyek a világban, azért a z kicsit izgalmasabb. De .. nem tudom. Régen olyan kemény volt. Bele kellett állni a helyzetbe... Most meg.. Jövök, megyek, sugdolózok egy keveset, aztán annyi. Csőstül dőlnek amerre mondom. Nincs meg a melóban az izé, hogyishívják …szóval olyan puha lett minden. Aztán ott találják magukat a műhelyben és nyavalyognak, nem értik. Én meg nem fogom mindegyiknek elmagyarázni, hogy hát komám, emlékszel…. – És Azazel kedvetlenül húzott a korsóból.
- Értem amit mondasz. Valahogy nincs spiritusz a világban. Én is csak írogatom az aktákat, kitöltöm a záradékokat. És közben…közben unom az egészet. Ez az igazság Azi. Unom. Ezt itt én hoztam létre, de most már mit kezdjek vele. Megváltozott már teljesen. Unalmassá vált…nekem – és Jahve lehúzta a maradék sört. Aztán gyorsan felállt, és elindult a pulthoz, mielőtt tovább beszélt volna. Volt már ilyesmikről szó közöttük, de most valahogy úgy élesebben fordultak a téma felé. Talán az ital meg a fáradtság..…vagy már itt volt ez, már feszítette őket, és ma van a napja, hogy együvé borítsák, amit gondolnak. Hát, lehet, de ehhez kell még egy korsó sör.
Kikérte a söröket, kért egy zsíros kenyeret, aztán egy pici gondolkodás után még két picit. Úgy döntött, belefér. Visszaegyensúlyozott az asztalhoz, mindkét keze tele volt rendesen. Lepakolt, és visszahuppant. Azazel nem is kérdezett semmit. Maga elé húzta a kisebb, meg a nagyobb poharat, de nem kapkodott, most már ráérnek.
- És ha csak ez az unalom lenne. – folytatta Jahve, mintha abba se hagyta volna. – De ott van ő is… És nem tudom, hogy hányadán állunk.
- A Fiú? - kérdezte Azazel, csak azért, hogy tovább gördítse a beszélgetést. Tudta ő pontosan a Fiúról van szó.
- A Fiú… Bevettem az irodába, persze hogy bevettem, elvégre azért a fiam, hogy ott legyen velem. De annyira másképp gondolja a dolgokat. Tudja, elfogadja, hogy én vagyok a főnök. Nem lázad, de mindig keresi a kibúvókat. Mindenkit, de mindenkit meg akar menteni. Sosincs otthon, mindig jön megy a világban, mindenhová, mindenbe beledugja az orrát, mindent összekavar…
- Nekem mondod? – vágott közbe Azazel. – Akármerre járok, belé botlok. Komolyan mondom, ha valamiért nem unatkozom, akkor az ő. Töri a borsot az orrom alá. Összehozok valamit végre, hazamegyek a nyugiba, hát másnap már nem úgy van az az istennek se. Bekavart az öcskös..- nevetett Azazel
- Mert ügyes a kölyök!- mosolyodott el Jahve. Engem is behúz néha a csőbe. - De komolyra fordítva…Értem én őt, de nekem néha furcsa, amit csinál. Nem tudom miért…-és Jahve összeszorított szájjal nézett előre. - Szeretetről beszél állandóan. De hát én is tudom, mi a szeretet, a fenébe…mégse érzem azt amit ő. Őneki mindenki személyes és a szeretete is úgy mindenkié. Én pedig nem érzem, ami ő érez. Pedig az embereket én …. hát érted, nem? És ez nagyon feszít.
Azazel csak pillanatig gondolkodott, hogy kimondja-e amit gondol, aztán úgy döntött, hogy miért ne. Mért ne pont ma.
-Talán azért furcsa neked, mert ő még nem unja … Talán mert fiatal, amik mi is voltunk, amikor nem untunk még semmit… Talán mi meg már nem vagyunk fiatalok… ezért furcsa…
Jahve odafordult Azazel felé. Hosszan nézte.
- Talán… -mondta aztán.
Csend lett közöttük. Jahve felemelte a kisebbik poharat, és koccintásra kínálta fel. Azazel meg odaütötte a magáét. Ittak, aztán az Isten sóhajtott egyet, és terelve a szót most ő kérdezett:
- Na és Te, Te hogy vagy a gyerekeiddel Azi..?
- Jajj, Istenke! Ne szoszorgass ezzel. Szégyellem, tényleg, de nem tudom pontosan hányan vannak. Tényleg. Minden egyes megszomorodott Walpurgis éjszaka után, de tényleg minden után, beállít egy újabb istenverte boszorkány, vagy kettő, hogy asszongya, terhes. Hogy tőlem terhes. Hogy velem volt, és úgy maradt. Hát mit tudom én, hát ott annyi minden történik egy éjszaka alatt. Tudod milyen egy ilyen Brocken hegyi buli…
- Nem én, nem tudom… az a Te bulid..- vigyorgott Jahve.
- Hát gyere egyszer el, majd megtudod. Szóval jönnek, én meg mit csinálnék. Elfogadom a gyereket, támogatom az anyját, aztán, mikor felnő a kis ördögfattya, akkor meg kezdek vele valamit. A fiúk általában jönnek a műhelybe, a lányokat küldöm a világba. De már rég fogalmam sincs, arról, hogy kik, és hányan vannak. De ez hagyján. Ez elmegy valahogy. Az a baj, hogy Lilith minden egyes alkalommal megsértődik, megharagszik, duzzog, hónapokba telik, mire kiengesztelem, aztán máris itt az újabb tavasz, újabb botrány. Minden évben elhatározom, hogy nem, nem megyek oda. Aztán minden egyes nyavalyás évben ott találom magam. A rossebb se érti. Hát aztán te tudod pontosan, hogy keményen tudom fogni a világnak azt részét, amit én tartok a kezemben. De miért nem tudom magamat kézben tartani? Egyszer nagyon ráfázok. Lilith most keményen berágott. Nem tudom, mikorra engesztelődik meg. Addig meg pokol az élet. A fene egye…-és Azazel megragadta a korsóját, nagyot kortyolt. Rögtön köhögőroham fogta el, félrenyelt rendesen.
Jahve megvárta a végét, aztán elgondolkodva annyit mondott.
- Neked valami hasonló bajod van, mint nekem. Mintha valahogy a fiatalság hiányozna neked. És minden évben újra gyártod az elmúlt fiatalságot egy új gyerek képében…Vagy valami ilyesmi. De az is lehet, hogy egyszerűen szereted a boszorkányaidat…ennyire szereted…
Most Azazel gondolkodott el. Aztán azt mondta:
- Hát ez szép és jó. Végül is nem én vagyok az egyetlen szoknyapecér a világon. Ott van az a tulok – intett a biliárdasztal felé – az még kacsa, vagy hattyú, vagy mi a fene is lett csak azért, hogy egyel több nője legyen. De csak engem zavar ez az egész.. Nem is Lilith miatt, illetve nem a fenét, de az otthoni balhénál jobban zavar, hogy nem én irányítok, érted. Hogy ez a gyerek – tenger nem azért van mert akartam, hanem mert lett. Lehet, hogy azért, amit mondasz, de ez mindegy, mert az a nem mindegy, hogy nem én vagyok a kormányos. naaa… Hát ez a baj. Na, egészségünkre…
Ittak, el is fogyott a második korsó. Most Azazel indult a pulthoz. Előtte rámutatott Jahve kisebb poharára, és kérdőn felvonta a szemöldökét. Az megrázta kicsit a fejét, és a korsójára mutatott. Így aztán csak két korsó sör érkezett.
Csend volt egy darabig. Sok volt talán egy kicsit a szó... Pihenniük illett valamicskét. Érezték, hogy nem árt egy kicsit kifelé figyelni, mert sűrű lett a levegő. Körülöttük békés nyugalommal zajlott a kocsma élete. Érkeztek néhányan, oda-oda köszöntek az asztalhoz, Gavriel oda is jött, hogy váltson néhány közömbös szót velük, de aztán látta, hogy ezek most el vannak foglalva magukkal, hagyta hát békén őket. Kint alkonyodott, még mindig meleg volt, de már finomabb levegő jött be a nyitott ajtókon, ablakokon.
- A Zsigával, a Freud-dal sakkoztam valamelyik este.- szólalt meg váratlanul Azazel. – Beszéltünk mindenféléről. Talán közben panaszkodhattam neki is ilyesfélét…Azt mondta, hogy mindig van egy pont, amikor felismerhetjük, hogy nem bírunk magunk megbirkózni magunkkal. És hogy ezt vagy felismeri valaki, vagy nem…- és a Sátán kérdően nézett az asztal túlfelére.
- Agen…- mormogta az Isten. – Nekem is ezt mondta. Beugrott egy kávéra, aztán ott maradt vagy két órát. Ahogy szokta. Annyit beszélt, hogy a fele kiment a fülemen, de ez valahogy megmaradt.

Azazel kényelmetlenül mozgolódott, nehezen szólalt meg, nem volt ínyére láthatólag, amit mondani készült.
- Hát én …basszus …hát én lehet, hallagatok rá, aztán keresek valakit. Izé…pszichológust. Szégyen, nem szégyen, de én érzem, hogy nincs ez jól. Valamit kezdeni kell velem. Rá fog menni az otthonom, és hová tegyek még ennyi ördögfiat. Leginkább meg kell tudnom, hogy miért nincs fék. De nagyon óckodok ettől. Milyen már, hogy a sötétség ura, az ősgonosz, az alvilág ura ott maszatol egy ilyen lélekgyógyásznál. Nagyon kínos ez, nem? Nem? – És Azazel furcsán kérdően nézett Jahvéra.
- Ne izélj – Jahve feszenget a széken –értem én mit akarsz mondani, de ne akard má ezt. Persze, ha én is megyek, a világ teremtője, a mindenható, akkor neked sem olyan nehéz, mi? De hát én hogy menjek. Hát én teremettem ezt a pszichológiát is. És akkor most én is ott ücsörögjek, és pakoljam a lelkemet? Hát kiröhögöm magam…Joshua meg…hát csak nézne. Mit gondoljon erről…
- Nem kell tudnia róla. Otthon nem mondod meg. Oszt kész. Az meg hogy te teremtetted…hát na és aztán. A sebész se tudja kivenni a saját vakbelét, pedig mindent tud róla. Na, érted…Figyelj…egyedül nem megy.. én nem tudok. De ha Te jössz, akkor nekem is menne…naa? Elvégre mi együtt vagyunk a fény és a sötétség, illik, hogy egyformán legyünk erősek, meg gyengék. Most mintha gyengék lennénk, hát legyünk együtt erősek…
Jahve kicsit elmosolyodott:
- Jajj, de szépen teszik beszélni a Sátán bácsinak… nemhiába, a retorikát meg Te találtad ki. De azért ez kevés ahhoz, hogy rádumálj. Nem vagyok meggyőzve.
- Na, figyelj Istenke, gondolj bele. Én elmegyek egy ilyen pszichológushoz, és az rendbe rak. Te meg maradsz így. És akkor ki lesz szebb és okésabb, ki tud majd jobban működni a világban? Én! És akkor ki lesz jobb, erősebb? Én…és akkor tudod mi lesz…jujj.. az lesz… az lesz, hogy enyém lesz a világ..
- Ajvej, a Sátánka zsarolásosdit játszik itt – Jahve már szélesen vigyorgott - …de ez kevés. Mi mindig egyensúlyban leszünk, akármi történik, tudod, másképp felborul a világ, és mi is vele… Te is borulsz, ha itt izmózol.
- Jól van, jól van. Figyelj! Akkor menjünk ugyanahhoz az emberhez, intézzük úgy, hogy egy napon, egymás után legyünk, aztán keresünk valami jó helyet azon a környéken, és beülünk. Kajálunk jót, meg iszunk egy kevéskét. Naaa? Pacalpörkölt...halászlé...vagy valami franciás cuisine snob falat... kerthelység... hideg fröccs...vörösbor, olyan mint a vér...vagy legyen sör?...Naaa?
Isten csak vigyorgott egyre.
- Hehhe..ez igen, ehhez értesz igazán, a kísértéshez. Most engem…de egye kutya. A francba, lehet, hogy igaza van a Zsigának. Kell valamit kezdeni magammal is. Ki fogok égni lassanként… Na oké, csapj bele. Rendben. Menjünk. Benne vagyok.
- Na… ez akkor rendben van. És kihez menjünk?
Jahve egy kicsit elgondolkodott, belebámult a levegőbe, de látszott, hogy nem a kocsmát látja, hanem mindent. Aztán egyszer csak odamutatott egy pontra a harmadik dimenzióban, és azt mondta: -Menjünk például hozzá.
Azazel is odanézett, felvonta a szemöldökét…
- Miért pont hozzá? Egy ateista...
- Pont ezért. Nem hisz bennünk, ezért nem fogjuk összezavarni.
- Végül is nekem mindegy. De lesz ideje ránk? Egyidőben? Mert különben hiába kísértettelek itt.
- Aranymazsolám! Megteremtettem ezt búbánatos világot, működtetem, igazgatom, vigyázok mindenre, pedig ott vagy Te is kerékkötőnek. Hát két nyavalyás egymás utáni időpontot csak el tudok intézni egy pszichológusnál…Naa hozok még sört. Igyunk erre. Aztán én megyek. Mária ma sztrapacskát csinál vacsorára. Azt nagyon szeretem.
- Jól van, igyunk még egyet. Én is megyek. Vacsorát csak kapok…
Hát így történik majd, hogy nemsokára két alak fog ballagni a világban valahol egy nyüzsgő utcán. Nyugodtan, békésen sétálnak majd. Bemennek majd az egyik házba, és bő két óra múlva jönnek ki. Aztán még sokszor sétálnak majd erre… Úgy lesz minden, ahogy kitalálták. Egymás után kerülnek mindig sorra, kipakolják a lelküket, javulnak, visszalépnek, aztán meg előre. Aztán, mikor végeztek az aznapi kötelezővel, akkor békésen megbeszélik, hogy most meg aztán hol... és nem fogják elaprózni, végigpróbálják az összes kocsmát, vendéglőt lőtávolon belül.
Tetszeni is fog nekik mindegyik.

Fater

Ugyan régi, de minden az, vagy lesz, ha lesz mihez mérhető, és aki mérje.
*#. Fater
Utáltam néhány szót. A muttert, a fatert különösen. Vater. Így végképp.

Apu nekem mindig öreg volt, meg szigorú. A pincébe kellett vele menni, a salétromos,
pókhálósba. Tönk, fejsze, patkányvisítás.
A háborúban ide jöttek. Akkor még nem voltam. Itt még ők sem. Csupán 56-ban, akkor már
velem. Nem emlékszem, csak arra, hogy apu kapdosta a golyókat, amiket lődöztek az emeletre.
Ezt persze úgy mesélte, de ez történelem, amiről már tudom, nem más, mint narratívák.
A padlásra is fölvitt, elmagyarázta a nagy ház bonyolult gerendaszerkezetét. Itt a nagy légtérben
nők teregettek. Mosópadlás.

Apám bizonyára udvarolt - a csámpás lábával és a nagy orrával azt találta mondani (akkor még-
nem-anyámnak), hogy majdnem katolikus papnak ment.
Talán rabbinak, vicceskedett erre apámmal leendő anyám.
Miért? Sík Sándor talán nem jó?
Ennél rosszabbul esett kiváló tőröző majdani anyámnak, hogy pástbíróként folyvást ellene ítélt.
Ha egyetlen férfi lenne és az ő, hát szűzen halna meg - így anyám. Parádriposzt... Ne higgy a
nőknek, öcsém is van.

Nyolc év volt köztük, ami szépséggel szorozva áthidalhatatlan különbség. Pedig anyám mint egy
gyárkémény bagózott önállósága köhögős kezdetétől, úgy tizenhat éves korától. És szeretett
táncolni, de apám jó matekos volt. Fejben sakkozott, versenyzett, tutibiztos tippfüzetei voltak
lottóra-totóra, és azt is tudta, hogy egy tánczeneszám általában három percig húzza.
A balatoni kalandtúrák kerthelyiséges tetthelyén mit volt mit tenni. Kettő perc húsz másodperc -
apám fölkelt, elindult a célszemély irányába. Kettő harminctól negyvenig néhány udvariassági
kör, utalás a minket körülvevő természetes és mesterséges környezet nagyszerűségére, majd
irány a táncparkettet helyettesítő téglázat. Három nulla nulla. Apám legyőzte a táncidőt, mint
asztronauta a gravitációt.
Aztán mégis itt vagyok. A tánc rituális szertartás, a tangóban a nagy belépés fölér egy
nászéjszakával; de nem helyettesíti... Az elhálás a Mátyás pince fölött, meg később egy kölcsön
vaságyon történt.
Itt állok megtört szívvel. Ilyen szülőket választottam. Én teremtem őket az időbe vetve -
visszafelé.

Kit szeretsz jobban? Egy süllyedő hajóról kit mentenél?
Aki majd kiúszik velem, és majd szépen gyászoljuk azt, akit kell. De ez már élettapasztalat.
Faternél könnyen elszakadt a cérna. Röpült utánam uborka, répa, papucs, amit sértett
méltósággal visszavittem, de utolért a seggreverés, a lelkimasszázs nagy dumája. Lehet, tényleg
papnak készült?
Inkább sírtam, hátha elfelejti a frászt, meg hát olyan érzékeny ez a fiú. Marad a szöveg.

Édesapám, a rízskochok és mindenféle (primőr) gyümölcsös édesség országos bajnoka, akinek
boldog kuktája lehettem - cukorbeteg lett.
Így már érthető, hogy olyan hirtelen a plafonon volt mindenért (azért ezt kő reálisan elképzelni
vicces lenne), különben kenyérre lehetett kenni.
Se kenyér, szénhidrátok, mindent ki kéne mérni, porciózni. Apám szerintem büdös volt, bár anyu
szerint vadászkutyának mehettem volna. Acetonos, kellemetlen. Meg nehezen gyógyuló
lábszársebek, furunkulusok. Az ilyeneket nálam paradicsomos dunsztkötéssel gyógyította. Az
SZTK-ban fejezték be rendszerint. Vagdaltak, nyomorgattak, de én már a szagtól is...
Szégyellte. Ekkora fiú s mekkora hiszti!
Lelkesen építették odahaza az orvosi hivatás nimbuszát. A biológia érdekelt. A pincétől se féltem
(kifelé) már. Még gombakísérletet is végeztem odalent némi csiperkével. Aprófát is tudtam vágni,
a zsákot megraktam hasábokkal, elvonszoltam a lift vasajtajáig; de ahogy papír került oda a
zsákok személyfelvonós felvitelének tilalmáról, hátamra ügyeskedtem. A második emeletig
nyögtem, ott már inkább levegőt se vettem, lássák, milyen egy férfi, még ha hajlott hátú is az élet
terhétől.

Apám kopaszodott, két oldalt egyre kevesebb barna, anyám szerint szőke haj zavarta. Bőre a
napot is nehezen viselte, nekem jutott a nyár végi frottírtörölközős hátdörzsölés. Végeztem a
hámlani akaró bőrréteggel. Fájhatott, de megköszönte. Rossz volt a tartása. Nem elég, hogy
cipőit rendszeresen vittem Zsiga bácsihoz sarkalásra, mert félrejárta, még a hátát is nyomorgatni
kellett, hogy kiegyenesedjen.
Te készülsz az orvosira, szokta mondani ilyenkor.
Hát mi leszek én? Ortopéd?!

Kézi, kajak rendben halad. Edzőtábor. Tenyerem kérges, tizennégy éves. Már profi trógeroknak
is segítek, márványlapú szekrényt cipelni a társbérlőéktől. Majd beledöglöm, de mosollyal
próbálkozom közben.
Még apám is meghökken, gratulál. Kezetfogunk, de amúgy, istenesen. Ahogy bírom,
megszorítom sárgás kezét, lássa, kivel van dolga. Ötvenhatban elment a pékségbe dolgozni,
hetvenkilós zsákok, gond meg semmi, nem szellemi munka, csak fizikai, de az régenf volt, most
összeroppantom.
Vártam, mikor hagyja abba. És ez a ványadt öregember, ki tudja honnét és miből, úgy szorított,
hogy majd belepistultam.
Te akarsz orvosira menni, gyakorolj rajtam, mondta.
Előhozta eszközeit, amikből naponta keverte, fecskendezte össze inzulinos keverékét, amit a
felsőcombjába bökött, a far felé.
Kifőzés, fertőtlenítés, ampulla reszelgetése, lepattintása, fecskendőbe szívás, a gumis
üvegcsébe bökés, keverés, felszívás a fecskendőbe. A spriccelésig feltartja, ne legyen benne
levegő.

Ne sajnálj, idecsapsz, és ennyi.
Oldalára csap tenyerével, kezemben a fecskendővel idétlenkedem, szúrok, érzem, ahogy
szövetrétegeken hasít a tű.
Megköszöni. Dicsér. A következő jobb lesz.

*Apám.

Várárok

Várárok
 
Körbenézek. Azt hiszem, mindent elrendeztem. Jöhet az ellenség, mi készen állunk a védekezésre. A vár erős, a bástyák az égig érnek, a harcosok edzettek, a várárok… A várárok!
– Katonák! – kiáltom el magam, mire hárman is felsorakoznak előttem. – A várárok! Az árkot meg kell tölteni vízzel! Menjetek, nyissátok meg a folyón a gátat!
– Felség, nem biztos, hogy van annyi víz abban a kis folyóban, hogy feltöltse az egész árkot – feleli az egyik harcos.
– Esett bőven eső mostanában! Elég lesz a víz, higgyetek nekem! Induljatok!
Elrohannak, látom, ahogy maguk köré gyűjtenek még néhány embert. Kell a segítség a gátnál.
Várok. Türelmesen. Pedig türelmetlen szoktam lenni, de ez most fontos.
A víz zubogni kezd, lassan töltődik fel a várárok, olyan szép látvány. Szép és megnyugtató, ahogy körbefogja a várat. Megtelik. Szélesen mosolygok, mert igazam volt, tudtam, hogy elég lesz a víz.
A katonák visszatérnek hozzám, látom az arcukon, hogy nekik is teszik az eredmény.
– Húzzátok fel a hidat! Aztán pihenjetek! Ki tudja, mikor támadnak! Erősnek kell lennetek, amikor ideérnek!
Válaszul vigyázzba vágják magukat.
– Te maradj! – parancsolok rá a legkisebbre. – Neked más feladatot szánok.
Csak hallgat, látom rajta, hogy szívesen ment volna a hídhoz ő is.
– Menj, keresd meg és hozd ide az Erzsikét! Azt akarom, hogy mellettem legyen, amikor elkezdődik a harc!
Szó nélkül elszalad, majd pár perc múlva látom, hogy közeledik, karjánál fogva cibálja felém Erzsikét. Erzsikét, aki dühös. Ennek nem lesz jó vége.
– Hagyjál már, Peti, én nem akarok királyosat játszani! Megmondalak az óvónéninek, hallod? Szétrombolom a váratokat, ha nem engedsz vissza Gabikához unikornisozni!
Petivel egymásra nézünk. Tegnap is ez volt. Egy rózsaszín cipő lett a vesztünk.