Elhibázott forgatókönyv

Elhibázott forgatókönyv

A férfi a padon feküdt. Először azt hittem, megfagyott. Mozdulatlan, merev emberi alak. Ruháját nem is láttam pontosan. Deres volt az, beleolvadt a reggeli kikeményített, hófehér szikrákat hányó park látványába.

Közelebb merészkedtem. Csúszós, bizonytalan lépésekkel haladtam a pad felé. Óvatosan, lassan araszoltam. Arra is számítottam, hogy ez a csonttá fagyott kupac majd megroppan, szétesik, s a vacogó hamvak a jégterítővel lefedett havon majd nagyot koppannak. Aztán ott csúszkálnak a hótaposó csizmám körül, s én kínosan tiszteleghetek egy szétesett csontváz előtt. Nem így lett! Először a fej emelkedett fel. A dérpettyezte sapka és szakáll közötti úton zavaros tekintetű, riadt szemek pislogtak felém. Az alak két könyökére támaszkodva tartotta meg felső testét, majd ülő helyzetbe emelkedett. Kinyújtott lábait minden erejével elszakította a fagyos pad fogságából, majd cipői erőtlenül a fehér talajra csapódtak. Ekkor már teljesen szembe nézett velem, két karját a pad támláján óvatosan nyújtóztatta.

-          Ugye nem fogja megkérdezni, hogy fázom-e? – rázta meg magát, s a kicsiny, fehér gombostűfejek úgy keringték körbe, mint amikor a tollas párnát anyám az ablakban kirázta valaha.

Egy szót sem szóltam. Még mindig hiányoltam, hogy nem kell felszednem, összeraknom, csontváz nincs, nem lesz. Figyeltem.

-          Remélem, nem szociális munkás – köhögött csúnyán a férfi, most már kezével is tisztogatta magát a fehérségtől.

A macska reggeli tisztálkodása jutott eszembe meg az, hogy jó lenne most egy ruhakefe, ha már nincs itt kályha. Még mindig nem szóltam. Láttam, hogy ruhája kopott, a deres reggel jobban állt neki. Láttam azt a szörnyű szatyrot, biztos voltam benne, hogy hajléktalan, s átélte ezt a csikorgó éjszakát ezen a padon. Még a hozzá tartozó szagot is érezni véltem, de a ködös, hideg levegő most jól jött, a szám gyorsan összeszorítottam.

       -     Ugye nem érdekli az élettörténetem? Ne is fárassza magát, nem fogom elmesélni. És ne akarjon elvitetni sehova, nagyon kérem. Én a maga helyében visszamennék a meleg hajlékomba, visszabújnék az ágyikóba – hadarta, s tekintetével már követte is a hóba süppedt lábnyomaimat, majd a szatyrában ügyetlenül kotorászni kezdett.

       -     Nekem csak egy kérésem lenne! – hebegtem bátortalanul-, közben életkorát kutattam, termetét fürkésztem.

Meglepetten nézett rám, kezét kihúzta a szatyorból. Várt. Látszott, hogy valami egészen hülyének nézhet.

-          Tudja, hogy hétvége… hogy ünnep lesz?

Bólintott, szinte sürgetett. Még egyszer nekilendültem.

-          Én… én tudja, nagyon magányos vagyok. Most hogy megláttam… Nem lenne… nem lenne kedve együtt lenni velem? Hogy… hogy ne egyedül legyek?

Végre kivette szatyrából szakadt kesztyűjét, csak megtalálta valahogy a zörgő, kifagyott ruhadarabot. Most meg az anyám udvari kötélen szárított ropogós, élettelen lepedői vonultak el egymás után képzeletemben. Ő bizonytalanul állt fel, még egyszer alaposan megrázta magát, akár egy kutya eső után. Valami kifejezhetetlenül furcsán, bizalmatlanul nézett rám. Elindultunk. Az úton lassan lépegettünk, s a nagy szünetek között azt próbáltuk kideríteni, miért nem húzta fel ujjaira azt a kesztyűt, hogy maradhatott a csontra fagyott szatyor alján. Hogy az ujjai kékre fagytak, hogy kézfejei feldagadtak, arra nem is figyeltünk.

A szétesett pillanatokban ugyan külön-külön, de mindketten éreztük, hogy valami elhibázott, kitaposatlan ösvényre vetődtünk. Esetleg tévedés áldozatai lettünk?

Töredékek: Állatmese

TÖREDÉKEK
Állatmese

Éjszaka. A boszorkányok időszaka. A fiú az ágyában fekszik. Mellette plüssállatai. Egy kacsa, egy sün és egy róka. Szülei este nem húzták be a sötétítő függönyt. A hold és a csillagok sejtelmesen osonnak be a szoba sötétségébe. A fiú az ablakot bámulja. Nézi elrepül-e előtte egy boszorkány. Tudja, csak akkor kell félni tőlük, ha meglátnak. Egyébként nem bánthatnak.
A fiú a takaró alá bújik plüssállataival. Mindhármat magához öleli. Minhármukat egyformán szereti.
A takaró alatt egy apró barlangba kerül egy erdőben. Körülötte az erdő mindenféle állata. Vigyáznak rá, míg elmúlik az éj. Vidám társaság. Csacsognak. Mindent megtesznek, hogy eltereljék figyelmét a boszorkányról, aki őt keresi.
Ők a barátai.

Már a mézsör sem olyan, mint régen. Az íze sokkal keserűbb és karcosabb, akárcsak egész Takaro Land. Sokminden megváltozott.
A tévét bámulom a bárpult felett. Fekete-fehér némafilm megy. Alatta a párbeszédek feliratozva. A színes hangosfilmek már kimentek a divatból. Ez az új módi.
Mosómedve Asszonyság újabb korsóval rak elém. Be nem áll a szája. Azt hiszi, vendégcsalogató, ha folyton szóval tartja őket. Én csak nyugalomban sört akarok inni.
Már régen nem gondolok a múltra. Minek visszasírni azt, ami már elmúlt. Ha folyton ezen agyalnék, csak keserűbb és könnyesebb lennék, mint előttem a vizezett sör.
A tévében egy horrorfilm megy. Egy ember üldöz hentesbárddal egy farkascsajt és egy hiénasrácot.
A bejárati ajtó nyikorogva nyílik ki. Tollaim felborzolódnak a hangjától. A magassarkú cipő kopogása közeledik felém. Remélem ő is csak azért jön, hogy leigya magát.
Rákönyököl a pultra. Hajának tüskéi szelíden omlanak vállára. Egy narancslevet kér.
Nem csípem azokat, akik nem isznak alkoholt. Általában túl hülyék, hogy észrevegyék, mennyire elszaródott minden, ezért nincs rá szükségük, hogy tompítsák magukat.
– Gondoltam, hogy itt talállak, Dodó – mondja a nő. Csőröm sarkából látom, rám mosolyog.
– Mikor jöttél vissza? – kérdezem.
– Néhány napja – mondja.
– Minek? – kérdezem.
Belekortyol a narancslébe. Látom, az üdítő sárgul az irigységtől egy vodka után.
– Nagyon megváltozott itt minden – mondja. – Azért jöttem, hogy újra felvirágoztassuk ezt a várost.
Rágyújtok egy cigire a sör mellé. Ha másnak híján is van, de ’Ro Landben bagóban és piában sosincs hiány.
Krákogni kezdek. Süni szemébe tekintek. Azok a nagy, csillogó szemek semmit sem változtak az elmúlt évtizedek alatt.
– Szóval a nagyasszony évek múltán visszatér, és mindent helyrehoz. Hol voltál, mikor minden tönkrement? Élvezted a kis világodat valahol máshol, míg a város teljesen elbaszódott. Most meg visszajössz itt a trendi ruháidban és újra csicseregnek a madarak és kinőnek a fák. Menj a francba.
– Tudod, hogy nem rajtam múlott. El kellett mennem. Nem tehettem ellene semmit. De most visszajöttem. – A vállamra teszi a kezét. Lágy hangon folytatja. – Még nem késő. Visszahozhatjuk a város dicsőségét. Olyan lehet, mint régen. Minden kijavítható. Van is egy tervem. De segítened kell, Dodó.
– Tudod, mi a legjobb dolog az életben? Ha nem akarsz, nem kell tenned semmit.
Lesöpröm a vállamról a kezét. A tévében az ember épp élve nyúzza a farkascsajt, hogy aztán irháját kifeszítse a kandalló fölé. A hiénasrác hisztérikusan röhögve sír, miközben megkötözve bámulja barátnője kínzását. Elvette az eszét a félelem.
Én teljesen épeszű vagyok.
Nem teszek semmit. Nem vágyom semmire. Így nem is félek attól, hogy bármit elveszíthetek.
Süni kedves mosolya egy pillanatra sem vándorol el arcáról. Ő már csak ilyen.
– Dodó, te vagy itt legrégebb óta, éppen ezért tudom, te szenvedtél a legtöbbet. És pontosan ezért van rád szükségem.
Egy fiú nevetése csendül fülemben valahol a távolból. Nem térben. Időben. Csőrömbe veszem a korsót. Egyben lehúzom, hogy elhallgattassam.
– Rám már régen nincs szüksége senkinek – mondom.
Süni sóhajt egyet. Megissza narancsleve maradékát. Azt mondja, ő nélkülem is megpróbálja. Azt mondom neki, csak nyugodtan, az ajtó arra van.
– Azért jó volt újra látni, Dodó – mondja. Egy puszit ad tollas arcomra. Az ajtó nyüszítve csukódik be utána. Letépek egy tollat a karomról. Már nem olyan fényes, fehér, mint régen. Már nem olyan, mint egy fogkrémreklám csillogó fogsora. Szürkülő és sárguló, mint amilyen egy mosoly a valóságban.
Depresszió tör rám. Nem akartam arra gondolni, milyen volt régen ’Ro Land. Erre megjelenik ez a süni suna, és újra előtörnek az emlékek, amiket következetesen egy tojásba zártam. Most megtört a tojás, szilánkjai szívemet vették célba. Ideje hazamennem, hogy kialudjam magamból a dolgot.
Kint rágyújtok egy cigire. Az utca gyárkémények és leharcolt panelek árnyékában fekszik. A csillagokat már régen maga alá temette a szmog. Ha léteznek is égben repkedő boszorkányok, többé nem láthatnak ki mögüle.
Sikítást hallok az egyik sikátorból. Süni az.
Odarohanok.
A földön összegömbölyödve fekszik. Hajtüskéi égnek állnak. Körülötte egy mókusbanda.
Van az a sztereotípia, majdnem minden utcai bűnöző a patkányok közül kerül ki. Pedig a mókusok is ugyanolyan kártékonyak, mint ők. De jólfésült kinézetük miatt mégis kedvelik őket. A patkányokat megvetik. Ennyire a külsőre helyezzük a hangsúlyt. Ennyire csak a mázat nézzük, még ha belül ugyanúgy rohadtak is.
Nem gondolkozom. Egy parasztlengővel kiütöm a legközelebb álló mókust. Rávetem magam a következőre. A földre terítem. Beverem az arcát. Vére vörösre festi tollaimat. A harmadik hezitál. Nem tudja, rám támadjon vagy meneküljön-e. Végül az utóbbi mellett dönt. Két társa követi.
Odalépek Sünihez. Felé nyújtom a kezem.
– Jól vagy? – kérdezem. Megijedek a hangomtól. Aggodalmat hallok ki belőle.
Megfogja a kezemet. Felsegítem.
– Köszönöm, Dodó. Ha te nem vagy itt…
– …ezen a környéken, te sem lennél itt, és nem kerültél volna bajba – mondom.
Látom, megvágta a kezét. Letépek az ingemből egy darabot. Bekötözöm.
Sünit bámulom.
Rágyújtok egy cigire. Szúrni kezd tőle a szívem. Vagy talán valami mástól.
Meghúzom a laposüvegemet.
– Azt hiszem, jobb, ha rajtad tartom a szemem. Ez a város már nem olyan, mint régen volt. Már beleszoktál a rózsaszín selyemágyikódba. Itt két napot sem élnél túl.
Mosolyától, mintha kettéválnának az árnyak ott a sötét sikátorban, mint annak az embernek valami tenger.
– Akkor segítesz? – kérdezi.
– Azt mondtam, rajtad tartom a szemem. Nem azt, hogy segítek. De veled megyek. Megvárom, amíg rájössz, nem tehetsz semmit, aztán kikísérlek az állomásra, hogy visszamehess a Malibu Barbie házadba.
Süni a nyakamba ugrik. Boldogan átölel. Széttárt karokkal állok. Egyikben egy cigivel, másikban a laposüvegemmel. Azt hiszem, nem fogta fel, mit mondtam neki.

– Te most szórakozol velem? – kérdezem Sünit.
Másnap reggel az Okkultúra negyedbe megyünk. Egy évtizede nem jártam erre. Mindenfelé mágikus szimbólumok. Pentagrammák és unikornisok és mindenféle megfejthetetlen jelek, amiket mintha rajzfilmekből kölcsönöztek volna.
– Ez a nagy terved? Egy jósnő?
– Kaptam tőle egy levelet. Azt írta benne, tud nekünk segíteni. Hogy minden olyan legyen, mint régen. Te nem akarod visszakapni a valódi Takaro Landet? Az ezerszínű szivárványokat, zöldellő fákat, kéklő patakokat?
– A harcoló G.I. Joe-kat és Transformereket.
– Igen, volt az is. De azok mind hősi küzdelmek voltak, nem értelmetlen mészárlások.
– A felek mindig így állítják be az aktuális háborúikat – mondom.
– Javíthatatlan vagy – mondja.
– Igy van. Ahogy ’Ro Land is. Ezt hajtom az elejétől fogva.
Belépünk az egyik üzletbe. Füstülőktől terhes a levegő, mágikus eszközök replikáitól görnyednek a falak.
Előttünk az asztalon egy varázsgömb. Felette egy mágikus doboz. Egy tévé. Benne egy vén kecske. Alatta egy telefonszám kúszik egy csíkon szüntelenül, akár egy kígyó.
– Ha kíváncsi a jövőjére hívja ezt a nem emelt díjas telefonszámot, és megtudhatja, mit rejtenek ön számára a csillagok – mondja a vén kecske.
– Nem vagy már idős ahhoz, hogy higgy a varázslatban? Nem vagy még unatkozó nyugdíjas sem, hogy ilyen szarokat hívj.
Szelíden megüti a vállamat, hallgassak már el. Csendben maradok. Az megy a legjobban.
Előveszi a mobilját, felhívja a számot.
A tévében a kecske abbahagyja a „Hívd ezt a nem emelt díjas számot” mantráját.
– Hát eljöttetek – mondja a kecske.
– Azt üzented, tudsz nekünk segíteni. Hogy tudsz segíteni a városon – mondja Süni.
– Így van. De előbb van egy kérdésem a barátodhoz. – Rám pillant tévéképernyő szemével.
– Nekem azt mondták maradjak csöndben. Nekem ez így pont megfelel.
– Nem kell válaszolnod, csak megkérdezem. Emlékszel még a csótányokra?
Csőrömmel ráharapok a nyelvemre. Előveszek egy szál cigit. Olyan erősen bámulom a képernyőt, mint az emberek a főzősműsorokat. Olyan gyűlőlettel bámulom, mint az emberek a másikat, akinek jobban megy a sora.
– Miről beszél, Dodó? – kérdezi Süni. Nem válaszolok.
Ez egy olyan történet, amit nem osztottunk meg vele. Nem akartuk azt a szörnyű emléket megosztani a vidám társasággal. Azelőtt történt, hogy Süni csatlakozott volna hozzánk. Mikor még csak ő és én voltunk.
A vén kecske önelégülten bólint.
– Meg kell keresnetek a Fiút. Takaro Land csak így lehet újra olyan, mint régen.
– Hát persze – mondja Süni.
Hát persze…, gondolom magamban.
– Hogyan találhatjuk meg?
– Fel kell kutatnotok a Töredékeket. Azok majd elvezetnek hozzá. Egy floppy lemezt, egy régi számítógépet és egy tévét. Ha ezeket összekötitek, megtaláljátok.
– Hol találjuk ezeket?
Mintha a kecske mögül a háttérből valami magasztos zenét hallanék. Aztán rájövök, hogy tényleg az megy, mióta elkezdte. A hatásvadász.
– Azonnal átküldöm a telefonodra a címeket – mondja magasztos hangon. A telefonját kezdi babrálni. – Mire is kell kattintani? Hol van a billentyűzet? Ja, megvan.
Egy ujjal ügyetlenkedve elkezdi bepötyögni a szöveget.
Ez már magasabb szintű mágia. Technológiának hívják. Nem megy neki.
Erősen koncentrál, hogy be tudja ütögetni a szavakat, majd újra elkomorult arccal tekint ránk.
– Átküldtem. Itt megtaláljátok a Töredékeket. De még mielőtt nekikezdtek kalandotoknak, valaki még hiányzik. Neki is csatlakozni kell hozzátok.
A cigi kimered a számban. A kecskére tekintek. Nyaljon sót. Aztán Sünire nézek.
– Nem. Őt nem. Az kizárt. Nem, és nem. Nem vagyok hajlandó.

A zenegépből punk zene szól. Szakadt ruhákba öltözött papagájokat kerülgetünk. Bőrkabátokban feszítő macskákat. Feketébe öltözött hollókat.
Az egyik asztalnál találjuk. Éppen a társadalom hibáiról prédikál egy asztaltársaságnak. Azt mondja, a patkányok olyanok, mint az emberek. Ha másnak szarabb, mint nekünk, attól jobban érezzük magunkat. De mi nem gondolkodhatunk így. Az olyan kispolgári.
Monológja közben észrevesz minket. Még befejezi a mondatot.
– Anarchizmusról beszélek, de nem káoszról. A kettő nem ugyanaz.
Odajön hozzánk. Vigyorogva átöleli Sünit.
– De rég láttalak, szívem.
– Én is téged, Róka.
– Hello, Dodó. – Felém nyújtja a kezét. Egy pillanatig csak bámulom vörös mancsát. Kelletlenül kezet rázok vele.
– Mi szél hozott titeket ide, ahová a lélek is csak hányni jár?
Most, hogy mondja, engem is elfog a hányinger.
– A segítségedet szeretnénk kérni, Róka.
– Várjatok. Előbb rendeljünk valamit. Dodó, még mindig sörözöl?
Bólintok. Ez már biztosan így marad.
Leülünk az egyik hátsó bokszba. Róka lehúzza a vodkáját.
– Szóval? – kérdezi.
– Vissza akarjuk hozni a régi Takaro Landet. Tudjuk is, hogy mit kell tennünk. De te is kellesz hozzá.
– Tudjuk egy frászt. Egy sarlatán, mondta, te meg benyaltad – mondom.
– Miért olyan nehéz hinned, Dodó? Régen te is hittél – mondja Süni.
– Régen a Télapóban és a Jézuskában is hittem. Aztán kiderült, hogy mindkettő csak egy fedőcég, amit szülők, óvónők és rokonok alapítottak.
Süni rám mosolyog. Mosolya azt sugallja, újra hinni fogok. Hiszek is. Abban, hogy nem fogok.
– Egyetértek, Dodóval – mondja Róka. – A mesékből már én is kinőttem.
Gyűlölöm, mikor egyetért velem. A baj az, többször van így, mint ahogy szeretném. De most kapóra jön.
– Na, akkor meg is beszéltük. Kettő az egy ellen. Igyuk le magunkat és menjünk haza – mondom.
– Várj, én nem azt mondtam, hogy nem segítek – mondja Róka. – Ha bármi esély van rá, hogy megváltoztathatjuk a dolgokat, hogy jobbá tehetjük a várost, én azt mondom, próbáljuk meg. Nem hiszek abban, hogy sikerülhet, de a lázadás célja a lázadás maga. Még ha, valószínűleg semmi foganatja nem is lesz.
Süni mosolya még szélesebb lett. Az én nyakamon az erek is. Tegnap még olyan jól elvoltam nyugiban a söröm mellett, a fejemmel a seggemben, Vágyak nélkül, emlékeimtől elzárva, amik felidézése csak fájdalmat okoz. Nem a rossz emlékek fájnak igazán. A jók. A dolgok, amiket már soha nem kaphatsz vissza.

A fiú szörnyű fájdalommal ébred. Ágyéka iszonyatosan fáj. A műtét előtt még egy kis kórteremben volt. Felébredve egy hatalmas szobában ébredt. Mindenfelé betegek. És az a szag. Csótányírtó szaga terjeng mindenhol. Orrába fészkeli magát.
Bömbölve sír. Az anyukáját szólítgatja.
Egy fehér ruhába öltözött hatalmas ápolónő árnyéka teríti be. Ráordít. Hangja megtölti a termet.
– Fejezd már be! Zavarod a többieket! Mindenki hallja, hogy itt sírsz! Fejezd be!
A fiúnak valamiért a boszorkány jut eszébe.
Összeszorítja fogait. Próbálja visszatartani a sírást.
A nemrég kapott plüsskacsához bújik. Szüleitől kapta, hogy legyen vele valaki, mikor ők nincsenek. Dodónak nevezte el. A kacsa hátára egy ragtapaszt ragasztottak, arra írták rá a fiú nevét.
Arcához szorítja a kacsát, hogy visszafogja a sírást. Hogy elűzze a csótányírtó szagot.
Könnyeit Dodó szívja magába.
Szüleitől kapta, hogy legyen vele valaki, mikor ők nincsenek. Aznap nem engedték be őket hozzá, mert a műtétet követően anyja után sírt hangosan.
Csak ketten voltak aznap. Dodó és ő.

A tömzsi épület vicces képet fest a magas panelok között. Valamiért egy ember diktátor jut róla eszembe.
Róka folyamatosan vakaródzik. Ő és Süni is liszttel kenték be magukat, hogy fehérnek látszódjanak. Különben a kapuig sem jutottak volna.
Róka találta ki az ötletet. Vagyis lopta a farkastól, aki így jutott be a gidákhoz.
A floppyt a Fehér Zászlósalj egyik irattárában találjuk meg a vén kecske szerint. A nevük ne tévesszen meg. Nem azért ez, mert békepártiak. Bár vannak köztük galambok. Már ha fehérek.
A klubházban bárki zavartalanul sétálhat. Már ha nem visz egy kis színt az életükbe. Annyi a dolgunk, feltűnés nélkül beosonunk az irattárba. Elcsenjük a floppyt. Kijövünk. Ők lemossák a lisztet, én meg addig megiszok egy sört. Rém egyszerű.
Róka folyamatosan vakaródzik. Attól félek, a tervet dugába fogja dönteni a meggyőződése.
Gyűlöli a gyűlölködőket.
Attól félek, nem fogja tudni visszafogni magát.
Nagyon komoly arccal, nagyon komolyan bólintunk a szembe jövőknek. Mert ők nagyon komolyan gondolják ezt az egészet.
Megtaláljuk az irattárat. Megegyezünk, én kint őrködök, ők addig megkeresik a floppyt. Az egyhelyben álldogálás úgyis jól megy.
Szívom a cigiket az ajtó előtt. Egy fehéregér akar bemenni az irattárba. Baszki. Szóval kéne tartanom. Az Rókának jobban menne.
– Fehér hatalom – mondom.
– Fehér hatalom – mondja. Még puffogtathatnék pár propaganda szlogent, de az az igazság nem követem a politikát és annak salakanyagait, így nem tudok.
Érzem, pár másodpercen múlik, hogy valamit kitaláljak. Végül is van bennem írói véna, csak egy sztorit kell írnom.
Süni és Róka lépnek ki az ajtón. Ezt megúsztam.
Süni alig láthatóan bólint. Megvan.
Indulhatunk.
– Hé, testvér, megsérültél – mondja a fehéregér Rókának. – Véres az arcod.
Mielőtt még Róka bármit mondhatja, az egér le akarja törölni róla a vért. Ami nem vér. Vörös szőre. Az egér keze nyomán lejön rókáról a liszt.
Az egér ordítozni kezd.
Néhány pillanat múlva a falhoz kennek minket. Letörlik Róka és Süni arcáról az álcát. Az én arcomat is dörzsölik, de egy idő után rájönnek, tényleg fehér vagyok. A fal is, amihez hozzávágják a fejemet, mielőtt elájulok. Utána már nem fehér.
Mikor kinyitom a szememet, egy székhez vagyok kötözve.
Süni és Róka mellettem ugyanígy.
Egy hóbagoly méreget minket.
– Mire kell ez nektek? – kérdezi. A floppyt lóbálja az orrom előtt.
– Szuvenír – mondja Róka. – Skalp.
Egy fehér kuvasz arcon vágja.
– Neked itt kuss a neved rézbőrű. Ahogy a bokszos csajnak is. Csak a kacsa beszélhet – ugatja.
– Szóval, kacsa, mire kell ez nektek? – kérdezi a bagoly.
Olyan jól elvagyok a söröm mellett, a seggemmel a fejemben, de ha egy seggfej az arcomba akar fingani, még Rókánál is rosszabb vagyok.
– Senkinek nem tűnt fel, hogy nincsenek fehér sünök?
– Tessék? – kérdezi.
– Bejöttünk ide. Ők ketten belisztezve, hogy átejtsünk titeket. Oké, sarki rókák vannak. De láttatok már fehér sünt? Senkinek nem tűnt fel, hogy valami nem stimmel? Mindenki bólogatott meg minden, de senki fejében nem fordult meg, hogy baszki, ez egy fehér sün, olyan nincs. Ti mondjátok magatokat a felsőbbrendűbb fajnak, mégis ilyen hülyék vagytok?
Jó, előtte nekünk se jutott eszünkbe. Most esett le. De ez is csak az igazamat bizonyítja. Mind egyenlőek vagyunk. Egyformán ostobák.
A bagoly meg azt bizonyítja, a sztereotípiák és az előítéletek baromságok.
A bölcs bagoly. A nagy fenéket. Csak egy idióta, aki egy idióta meggyőződést képvisel.
Mielőtt valami újabb válogatott logikai feladványt találnék ki Dr. Bubónak, Róka kiszabadította magát, felpattan a székről, tökön rúgja a kuvaszt, megfejeli a baglyot. Persze a bagoly feje nem úgy működik, mint a miénk, úgyhogy inkább a falhoz vágja. Attól már kiterül. Minket is kiszabadít a kötelekből.
– Ezt nem is néztem volna ki belőled, Dodó – mondja. – Szép volt, jól beégetted a fehér faszokat.
A kezét tartja, hogy csapjak bele. Egy pillanatig csak bámulom vörös mancsát. Vigyorogva belecsapok.
Süni felveszi a földre hullott floppyt. Olajra lépünk. Látom rajta, most máshogy mosolyog, mint szokott. Szinte biztos vagyok benne, a Fiúra gondol. Úgy gondolja, egy lépéssel közelebb járunk, hogy megtaláljuk.

A fiú szereti a karácsony illattát. Mindig ez jut róla eszébe. Ahogy a fenyő illata kergetőzik azokkal, amik a konyhából jönnek. Aztán a melegség, ami átlengi a lakást. Lehet kint bármilyen hideg, bent jó. Még nem igazán tudja mi az a lélek, de valami belül is melengeti.
Szülei kiküldik a szobából. Nemsokára jön a Jézuska. A fiú valahogy úgy képzeli el, mint a boszorkány ellentétét. Ha a boszorkány meglát, elkap. Ha te meglátod a Jézuskát, elmenekül.
Félve azt kérdezi Dodótól, a Jézuskának mi olyanok vagyunk, mint nekünk a boszorkány? Ő nem akarja bántani. De látná szívesen. Annyi jóval megajándékozta. Szereti őt, és akit szeretsz, látni szeretnéd, amikor csak lehet.
Még nem tudja, de látja is a Jézuskát, minden nap, anyában és apában. Még azt hiszi, van egy varázslatos lény, aki szereti, és ha jó fiú lesz, ajándékot kap.
Míg várja, hogy a Jézuska elmenjen, arra a pár srácra gondol, akik rosszak, őt is bántották nemegyszer, mégis tucatnyi ajándékot hoznak be az oviba minden karácsony után.
Megszólal a csengő. A fiú beszalad a nagyszobába. A fa alatt várják az ajándékok. A csillagszórók csillagokat szórnak.
Kibontja az ajándékait. Az egyikben egy plüss sün van. Magához öleli. Minden ajándék közül, amit a Jézuska hozott, neki örül a legjobban. Süninek nevezi el. Onnantól kezdve már hárman vannak. Dodó, Süni és a fiú.

Ritkán járok ’Ro Landnek ezen a környékén. Ide jönnek azok, akiket a társadalom kitaszított magából, vagy ők magukat a társadalomból. Akiknek elfogyott a szerencséje, és azok, akiknek soha nem is volt. Akik ki akarnának törni a helyzetükből, és azok is, akiknek ez tökéletesen megfelel.
Süni arcán most nincs mosoly. Ritkán látok rajta ilyen szomorúságot. Néhányan csak fekszenek kartondobozaikban, néhányan aprót kérnek tőlünk. Süni mindenkinek adna, de Rókával azt mondjuk neki, így soha nem érünk a célunkhoz. Ettől csak még szomorúbb lesz.
A forgalom manapság megnőtt a negyedben. Már nem csak az itt hajlékot kereső hajléktalanok, a rendőrkopók is rendszeresen bejárnak. Valahol fent, valami alja állatok eldöntötték, már az is bűncselekmény, ha az utcán ragadtál.
Az egyik rendőrkutya élvezettel veszi fel az adatait egy rongyos őznek. Élvezettel tuszkolja be a rendőrautóba. Arra gondolok, otthon a kemény közeget az asszony teszi oda, ahová akarja. Itt legalább kiélheti magát.
Róka odamenne, hogy leugassa a kutyát, de visszafogom.
Emberek halmain haladunk át. Nem nézek egyikre sem, de biztos vagyok benne, Süni mindegyikük arcát megjegyezte.
Mindenkivel törődni akar. Mindenkihez kedves. De ha mindenki baját magadra veszed, csak magadon okozol még több sebet.
De ez őt sohasem érdekelte.
Minden fájdalmát mosoly mögé rejti.
Nem azért segít, hogy meghálálják. Csak azért, mert szerinte így a helyes.
Elérkezünk célunkhoz.
Egy sikátor sarkában egy oroszlán hever. Sörénye csatakosan omlik arcába. Mikor megállunk előtte, csak közönyösen bámul ránk. Aztán a pohárra, ami mellette van a földön. Nem piával van teli. Pénzérméktől üres. A műanyagflaskája a másik oldalán hever. Az félig van.
Egy kartondobozban egy tévé.
Azért jöttünk.
Süni egy papírpénzt tesz a pohárba. Rámosolyog az oroszlánra.
– Jó napot kívánunk – mondja. – Megvennénk magától jó pénzért ezt a készüléket.
Az oroszlán a tévére sandít. Aztán ránk.
– Nem eladó. Ez az egyetlen vagyonom. Ha másom nincs is, de legalább tévém van. Ezt szoktam nézni.
– Nincs is bedugva – mondja Róka. – Mit néz rajta?
– Ugyanazt, amit maguk, mikor megy az adás – mondja.
– Kérem – mondja Süni –, szükségünk lenne arra a tévére. Sokat fizetünk érte. Vehet belőle egy jobbat is. Vagy bármi mást, amit szeretne.
– Kösz, de nem.
Mélyen beleslukkolok a cigimbe. Mondanék neki valamit, de Róka a vállamra teszi a kezét, ne tegyem.
Egy járőrautó áll meg mögöttünk. Kiszállnak belőle a rendőrök. Az oroszlánt kezdik igazoltatni. Azt kérdezik, életvitel szerűen él-e itt. Látják a tévét mellette, tudják, hogy igen.
– Velünk kell jönnie – mondják.
Róka azt súgja a fülembe, ha elviszik a fickót, mi vihetjük a tévét. Pénzt meg hagyunk itt neki cserébe.
– Van hol laknia – mondja Süni a rendőröknek. Egy számlát mutat nekik – Ebben a szállodában.
A rendőrkutya ránk, aztán az oroszlánra néz.
– Ha ez igaz, menjen oda. – Hangja nem parancsoló. Szemén látom, ő nem akarja ezt az egészet csinálni. Csak fent ezt mondták. Ő meg parancsot követ.
Az oroszlán hezitál. Süni megnyugtatóan a vállára teszi a kezét. Az oroszlán bólint.
– Rendben – mondja a járőr. Megnyugovást látok tekintetében. Szinte hálát, mikor Sünire tekint. Arra gondolok, talán csak azért, mert több rab már nem fér el a cellákban.
A rendőrök elmennek.
Az oroszlán Süni szállodájában fog lakni egy darabig. Süni azt mondja nekem, ő meg nálam. Mielőtt ellenkeznék, azt mondja, ne csináljam már. Régen mindig együtt aludtunk.
Az oroszlán azt kérdezi tőlem kérhetne-e egy szál cigit. Sünitől azt kérdezi, segítsen-e elcipelni a tévét, ahová vinni akarjuk. Nekünk adja.
Süni átöleli. Én adok neki egy cigit.

A fiú élvezettel olvassa a rókás meséket. A ravaszdi, aki mindig tudja, mi a jó válasz. Aki olyan kérdéseket tesz fel, ami ravasz módon elgondolkoztatja a többi állatot.
Kapott egy könyvet, „A vörös banda” volt a címe. Négy rókacsemetéről szólt. Kedvence a legkisebb volt, aki termetében hátrányosabb volt a többieknél, de esze mégis mindig megsegítette.
A fiú még alig tudott olvasni, de falta azt a könyvet. Is. Büszkén olvassa fel édesanyjának az egyik kamionon lévő feliratot, ami elhalad mellettük az úton. Végre értelmezni tudja a jeleket.
Már megtanult írni.
Vannak történetei, de még nem gondol arra, egyszer majd hasznosítja.
Dodóval és Sünivel már sok kalandot élt át.
Miközben szülei a konyhában főznek, a fiú elmesél kishúgának egy rókás mesét. Húga nevet, ahogy a fiú mesél. Akkor még hatásosan tudta előadni ezeket.
A konyhából is nevetés harsan.
A szülők is hallják.
Aztán néhány keresetlen szó hullámzik be a kisszobába, amit egymással váltanak.
Nincs harmónia hullámok nélkül.
Mikor a fiú haragos szavakat hall, mintha látná a boszorkányt, aki elsuhan a konyha ablaka előtt.
Születésnapjára egy plüssrókát kap. Annyit mesélt már a rókáról, hogy valósággá vált. Rókának nevezi el. Onnantól kezdve már négyen vannak. Dodó, Süni, Róka és a fiú.

A nyúl a garázsban babrál. Azt mondja, áttörés előtt áll. Valamit magyaráz a quantum fizikáról meg Camusről. Nem nagyon értem, miről beszél. Látom Süni se. Róka bólogat. A nyúl azt mondja, forradalmi újítás lesz, csak jusson a végére. Róka azt mondja, minden forradalom az elején kezdődik, nem a végén. Azt mondja, a forradalom egyszerre tünet és gyógyír.
– De miért is jöttetek? – kérdezi a nyúl.
– Azt a commodore 64-et vinnénk el – mutat a garázs egyik sarkába Róka.
– Miért?
– Miért ne?
A nyúl abbahagyja a munkát. Rókával cinkosan összenéznek. A nyúl tölt egy-egy répapálinkát mindannyiunknak. Süniét én iszom meg.
– Odaadom, ha válaszolsz egy kérdésemre, Róka.
– Nyomasd.
– Mi az élet értelme?
Róka megrántja a vállát.
A nyúl azt mondja, jó válasz. Megkapjuk a számítógépet.
Az egyik kezemben még ott van Süni pálinkája. Ennyire rövid, és ennyi az értelme az életnek?

A lakásomban Róka összeköti a számítógépet a tévével. Én addig iszok egy sört. Róka egy vodkát. Süni üdítőt.
– Lakájos – mondja Róka körbetekintve a lakásomban.
Csupasz falak. Egy ágy, egy íróasztal meg egy fürdőszoba. Azt várom, Süni azt mondja, otthonos. De nem mondja. Pedig ez az otthonom.
Róka összekötötte a készülékeket. Süni kezébe nyomja a floppyt.
– Na, nézzük – mondja.
– Nem. Ez Dodó feladata. Ő van itt legrégebb óta. Ő ismeri legjobban a Fiút.
Akaratlanul megvakarom a hátamat, amire a Fiú nevét tetoválták.
– Csak legrégebb óta – mondom. – Az, hogy kit mennyire ismersz, nem az időtől függ.
– Csináld már, baszki – mondja Róka.
Süni megfogja a kezemet.
Berakom a floppyt a helyére. A monitor visító hangok közepette színcsíkokat vált.
Először pixelesen, majd egyre tisztábban kirajzolódik egy arc.
Mind a hárman ismerjük.

A fehér bor, ami valószínűleg száraz is, kéjesen emelkedik ajkához. Annak idején velünk volt végig. Együtt alkottuk Takaro Landet.
– Hello, srácok – mondja a boszorkány. Csábos külsővel, hívogató combokkal ül egy bárszéken. – Csak nem a Fiút keresitek?
– Mit tettél vele? – kérdezi Süni.
– Én vele? – Kacagni kezd. – Semmit. A kérdés az, ő mit tett veletek.
– Hol van? – kérdezi Róka.
– Komolyan tudni akarjátok? Dodó már tudja. Ha nem is tudja, de érzi.
Vigyorogva tekint rám.
Rágyújtok egy cigire. Önvédelmi mechanizmus.
– Miről beszél? – kérdezi Süni.
– Mondd már – mondja Róka.
Nem mondok semmit.
– Akkor mondom én – mondja a boszorkány. – Elhagyott titeket. Elfelejtett. A Fiú köztetek járt, de az Atya maga Földapa, amin jártok. ’Ro Land maga a világotok, ami lett belőle. Megteremtett titeket, hogy aztán magatokra hagyjon. Ti csak prototípusok voltatok. Próbálkozások, azok előtt, akiket utána megteremtett.
– Ez nem igaz – mondja Süni. – Ő szeret minket.
– Szeretett titeket. Ahogy egy gyermek szereti a plüssállatait, míg fel nem nő. De éppen te panaszkodsz, Süni? Hisz volt más életed is. Nem tűnt fel, hogy, amíg nem Takaro Landban voltál teljesen más volt személyiséged? Amíg más közelében voltál, máshogy viselkedtél? Van valahol egy másik Süni, aki talán teljesen más, mint te vagy, mégis te vagy. Minden csak azon múlik, a másik hogyan lát téged.
– Emberszart – mondom. – Én én vagyok, bárki bármit is gondol rólam.
– Így van, baszd meg – mondja Róka. – Egyediek vagyunk és megismételhetetlenek.
– Valóban? – kérdezi a boszorkány.
A képernyő vált. Egy szalagsort látunk. Aztán egy másikat. Majd egy harmadikat. Az egyiken Süni hasonmásai jönnek le százával a gépről. A másikon Rókái. A harmadikon önmagamat látom tömegével.
Róka ökölbe szorítja a kezét. Süni sírni kezd. Én meghúzom a laposüvegemet.
A boszorkány mintha megenyhülne. Mintha szomorúság és együttérzés kúszna kaján vigyora szegleteibe.
– Felejtsétek el a Fiút. Felejtsétek el a Teremtőtöket. Ahogy ő is elfelejtett titeket. Éljétek a saját életeteket.

Egy kocsmában kötöttünk ki. A másik lehetőség egy ágy lenne, ahol elhalhatunk. De az csak a Fiúra emlékeztetne. Ott kezdődött minden.
Takaro Land.
Róka mellettem egy vodkával válogatottan káromkodik. Süni szokásos mosolyát felvéve, azt mondja, minden rendben lesz. Én szótlanul iszom a sörömet.
Egymásra tekintünk.
Az asztal fölött összeölelkezünk.
Csak egymásra számíthatunk. Mert más nincs, aki megsegít.

A fiú, aki már férfi hazaér az éj közepén. Ruháit a székre teríti. Belerúg az ágy sarkába. Magában káromkodik.
Az este megihlette. Ír egy újabb novellát.
Lefekszik aludni.
Nem húzta el a sötétítőfüggönyt.
Már nem fél a boszorkánytól. A nap sugarai bántják reggel, ahogy fejére nehezednek. Élve égetik el.
A takarója alatt eszébe jutnak régi plüssállatai. Dodó, Süni és Róka. Nem tudja, merre lehetnek. Süni sorsára még emlékszik, odaadta egyik kis unokahúgának, de a többiekkel, nem tudja, mi lehet.
Magában mosolyogva arra gondol, ha léteznének, vajon mi járna a fejükben.
Arra gondol, ők személyiségének töredékei voltak, melyek kézen fogva alkotják őt magát.
Magán nevetve arra gondol, csak játékok, de soha nem felejti el őket.

Adni öröm

ADNI ÖRÖM


Szokásos nyári délután volt. Egy barátommal ültünk az utcai padon. Mindketten elmélyedt nyugalomban szívtuk azt az átkozott cigarettát. Még az előbb elhangzott beszélgetésünk utáni elmélyedt állapotban voltunk mindketten, amikor hozzám lépett Csoszogi. Mondanom sem kell, talán, semmi köze sem volt, József Attila jól ismert Csoszogijához. A járása miatt ragadhatott rá, ez a név.
Csoszogit, éppenséggel Nyári Mikulásnak is nevezhetnénk. Ő ugyanis kora ősztől kora nyárig egy barna, hosszúszőrű műszőrme bundában „lakott.” Azt nem lehet tudni, vajon a köztes időben hol tarthatta egyetlen kincsét, a barna bundát. Ám tény, hosszú évek óta meg volt neki.
Csoszogi hajléktalan ember. Járása az egykori, orosz Nyírfácska Együttes balett-lányaiéhoz hasonló, akik hosszú ruhájukban, mintha úsztak volna a színpadon, olyan aprókat léptek. Nos, a mi emberünk is így tett, megsárgult hosszú ősz szakállal, amely nemigen látott vizet, legfeljebb, ha esett. No persze, ő nem szaporázta úgy apró lépteit, mint az említett Nyírfácskák. Sőt, talán még a lassított felvételnél is lassabban tudta előadni járásművészetét, miközben használható cigarettavégeket kutatott szemével. Az idősebb korosztályhoz tartozott, bár korát nehéz lenne megállapítani. Egy biztos. Az eltelt évek keményen rajta hagyták nyomukat.
Amikor padunkhoz ért, megállt előttem és a bozontos, sárgásfehér szakállára mutatott. Oda, ahol a száját lehetett sejteni. A viseltes szőr között egy majdnem csutkáig elszívott, szerinte még egyszer meggyújtható csikk bújt meg. Félre nem érthető módon tüzet akart. Tőlem!
Az látni való volt, ha az öngyújtóval próbálkoznék, végzetes lenne a nem mindennapi szőrzetre. Így nem volt más választásom, mint saját égő cigarettám az ő szőrzete közt megbújtatott értékes csikk végéhez dörzsölni, miközben ő, erejéhez képest, próbált nagyokat szippantani. Ujjaimon éreztem szakálla simogatását és közben egymás szemébe mélyedtünk.
A sikeres akció után mintha biccentett volna, és amilyen sokáig érkezett, ugyanolyan lassúsággal tűnt el.
Ezt követően igyekeztem úgy szívni a cigarettám, hogy kezem lehetőleg ne érintse arcomat. Ugyanakkor szánalom töltött el, az a valószínűleg már mindenkiben előforduló érzés, amikor szeretne az ember segíteni, de azt is tudja, a világ valamennyi szegényét nem lehet megváltani.
Egy kicsit elmélyedtem ezekben a gondolatokban. Sőt, barátommal is rátértünk a témára, miközben mi, kedvünk szerint gyújtottuk az egészszál cigarettákat, akkor, amikor akartuk.
Ekkor ért engem az igazi csapás! Mint a megvilágosodás jött a gondolat, amely azóta sem hagy nyugodni.
Miért nem adtam Csoszoginak egy egész cigarettát? Vagy többet is. Hiszen megtehettem volna!
Meggyújthattam volna finoman, előkelően, minden jót kívánva!

Első közlés

2006-02-02

Római félpercesek

Római félpercesek

Teremőr

Az impresszionisták képeinél a teremőr naponta nyolc órát ügyelt. Fürkészte a lányok szoknyáit, a férfiak sliccét, leporellót árult, s legfőképpen ült egy kanapén, vagy kibámult a parkban hajladozó narancsfára, melynek ágai jobban szerették a nedves őszt, a forró száraz nyárnál. Mikor megszólították, úgy beszélt mintha könyvből olvasott volna. Olasz volt. Angolul beszélt. Velem így:
– Budapest Moszkva mellett van.
– A Colosseum meg Brüsszelnél?
– Nem uram, oda csupán a Circus Maximus képzelhető.
– És mi az igazság?
– … amikor a festő kislánya eperrel eteti babáját. Míg a világ áttetsző, a baba farkasszemű.

Tüntetők

A rendőr lova nyergéből átpattan az Angyalvárra, miközben a tüntetők trikolórokkal gyülekeznek. Kevesek ismerik egymást. Fehér zászlón leng az Igazság szája képmása. Egyre többen vannak. A rendőrök is autóikkal. A turisták tőlük távolabb olajággal ballagnak a Vatikánba. A tüntetők menete még el sem indult, máris készülnek a képek a holnapi lapokba.
A levegő meleg.
Aki tud, belekarol az árnyékba. Egyesek nyitott szája akár egy gomblyuk.
Egyhelyben ácsorognak.
Buszok érkeznek. Nyitott ablakukból kihull a beszéd. Mintha futballdrukkerek volnának, s a mérkőzés előtt még az élmény hiányától vonogatnák szemöldökük.
Este a Szent Pál Bazilika előtt végre feltűnik fehér zajával a fáklyás menet. Valahogy így tükröződik a hanyatló Róma gondja. Modernek, mint ama bizonyos újságírók riportjai, melyekből nem derül ki, hogy mit is akartak mondani.


Látogatók

Nézném – a vatikáni múzeumban – rég holt férfiak hatásos kézmozdulatait a vásznakon. A termekben a százával vonuló látogatóké viszont, amolyan ténfergő, szemet, orrot piszkáló, frizurát igazító, nadrágzseb szövetét súroló, levegőbe úszó, kalapot, fényképezőgépet tartó… elegybelegy.
Nem lehet megállni, ne adj isten egy-egy századokon átívelő mozdulat gondolatában elmélyedni. Sodornak egyre beljebb a különböző nemzetek fölöttébb hasznos, kultúrákra kíváncsi törzsei.
Már mindenki csupán önmagára figyel, nehogy elbukjon.
Mire a Sixtusi kápolnához érünk, ingem elrongyolódott. Üres a hasam. A tömeg ezt nem érzi. Tolnak, nyomnak… Cukros leheletét még egy aranyszemű nő is fülembe küldi.
Félek kilépni…
Maradék pénzem felfalják a szemem előtt elsiklott tárgyak reprodukcióinak árusai.


Este

A Hotel Albaniban este tisztábbnak látszott a cigarettafüst. A hallban és a televíziók műsoraiban többnyire a pápáról beszéltek. Egyesek úgy vélték meghalt, mások bizonygatták, hogy él.
Minden úgy történt, mint más napokon. A recepciós kiadta, majd bevette és lógatta a szobakulcsokat. Telefonált. Taxit rendelt… Az étteremben a vacsorázók két falat közt nagyokat vihogtak. A televízióban feltűnt II. János Pál, amint a kezébe tett olajággal int. Hirtelen csend lett. Majd néhány másodperc múlva, akik a halálát bizonygatták, most arról győzködték a társaságukban lévőket, hogy akit mutattak, csupán az alteregója.
A bárban a pincéren kívül nem ült senki. Máskor sem.
Az egész épületben duruzsolt a légelszívó. Fehérnek látszottak a különböző színű falak. Csak a barnaszínű lift tűnt kéknek. Meglehet, csak virágvasárnap este lát így az ember.
A keskeny Adda utca másik oldalán – a Villa Albani kertjében – reggelre szikla gyűrődött a földből. Mintha valakinek szöggel átütött lábfeje volna.


Énekes

Az étterem teraszára besütött a nap. A Tevere felől be-beszökött a szél, s karomhoz verdeste az asztalterítőt. Pincérek sürögtek-forogtak az asztalok körül. A borral teli poharak tavaszi virágokat tükröztek. Úgy tűnt, az emberek egyetlen kedvelt olvasmánya az étlap. Gondolataikkal meg körbelengik az asztalt, a pizzát, a makarónit… A késekkel, villákkal való foglalatosság, meg a poharak szájhoz vétele közben a terasz közepén kezében hangvillával megállt egy középkorú férfi. Messzeségbe nézőn beszélt, kissé szomorúan arról, hogy az énekeseknek a mozgásterét az éttermek és a turisták olasz operák iránti érdeklődése adja, hogy a zene égi tisztaságokba emeli az emberek lelkét…Megkocogtatta hangvilláját, füléhez emelte, s máris szállt, szállt Monteverdi, Paisiello, Verdi, Puccini zenéje. Az áriákból áradt általa a szenvedély, a vért és zsigereket felkorbácsoló ösztön… Az evőeszközök megálltak az étkezők kezében, felmelegedett poharaikban a sör, és tapsoltak, ahogy a felszolgálást szüneteltető pincérek.
Bravó! Bravó! – kiáltotta az állva tapsoló, hosszú combú szőke nő. A ritmusos tapsra az énekes kissé elmosolyodva meg-meghajolt, majd zsebéből elővette kis szütyőjét. Körbejárta az asztalokat. A félmaréknyi zsákocska szája meg-megnyílt az euróknak, míg ő fejét megbiccentve bársonyos hangján mondogatta: grácia, grácia…
Ismét megállt a terasz közepén kezében a hangvillával. Felnézett, mintha a messzeségbe látna, majd behunyt szemmel, szeretetétől sugárzó arccal énekelte: Ave Maria…
Meghajolt. Nem várva meg a taps végét, elköszönt. Az asszonyok könnyeire, akár a kék ibolyák szirmaira rásütött a Nap.


Hontalan nő

A Caracalla termáinál az olajfa alatt tört tükrök halvány tüze villog. Oroszok és ukránok körbe ülve a kerti kőasztalt a gyakorlatias ész tiszta birodalmairól elmélkednek.
Mások fényüket árasztó boltívek alatt hűsölnek, sejtvén, hogy ezer nap is mily véget rejthet. Végül is semmi sem történik. A csúcsforgalom még tart. A szóbeszéd ugyanaz, ami az újságokban olvasható. A dal, ami a rádióban hallható. Amikor ritkul a forgalom, talán senki sincs már a helyes úton.
A Köztársaság téren az utcai árus előtt miközben az ásványvizeket nézegetjük, latolgatva, hogy szénsavmenteset vásároljunk, hozzánk lép, egy tűzről pattant asszonyka.
Kezitcsókolommal köszön, s mutatja, hogy melyik vizet javasolja elvitelre…
Moldvából mentem Ausztráliába. Onnan mentem Franciaországba. Franciaországból mentem Olaszországba. Most itt vagyok… Egyedül… Már sok szót elfeledtem. Nincs senkim… Hol lakom? Ahol szállást kapok… Most? Nála, s rámutat a sátor alatt álldogáló szakállas, öregedő férfira.
Nem kérdezem, mi a keresete, mégis mondja, hogy nem kap bért, csak szállást és étkezést. Az élete mindig az a nap, amire ébred. Hiszi, hogy Isten itt jár közöttünk. Figyel. Ha valami kell… Szóval úgy van az, mint ő volt a tanítványaival. Nem hagyja, hogy éhen haljak.
Ki tudná megmondani, miért jó a hontalannak? Ő nem tudja. Derűje határtalan.


A víz vonzása

A város részleteire kíváncsiaknak, se szeri, se száma, ahogy a nők szoknyáinak, pulóvereinek, harisnyáinak… A Trevi-kút előtt elképzelem, hogy a gyülekezők Neptunra és kagylószekerét húzó tengeri lovaira kínácsiak. Pontosabban a kőből faragottakra…
Valójában a szökőkút vonzza őket kanyarogó, örvénylő és fehéren habzó vízével. Meglehet, a végtelen tengert idézik, a kút kőpartját csapdosó hullámok. Lehet, hogy most írják vízére titkos álmaik a szerelmesek, akik órákon át hallgatagon ülnek körülötte, ragaszkodva ábrándképeikhez. Persze vannak, akik a testükkel is törődnek. Sonkás szendvicset harapdálva merülnek képzetük rejtelmeibe.
Nézem a cipőkbe állított lábakat, ahogy kissé lejt alattuk a járda, amikor megjelennek az utcagyerekek ingükön a nap porával. Lehetetlenség követni őket. Eltűnnek az ismeretlen ácsorgók között, mint az árnyékok.
Számítottam valami különösre, de nem jött és nem ment. Mint az egymásba hajtott autók, leülök az út szélére. Ma már nem kívánom nézni a világot.


Éjszaka

Álmomban megjelent Apollón, amint Daphné elfordul tőle, mielőtt még babérfává változna. Úgy, abban a mozdulatban és pillanatban, ahogy Gian Lorenzo Bernini láttatja a Villa Borgheseben… De nem márványból voltak, mint Bernini remekműve, hanem éltek. Szálltak, ahogy az istenek. Daphné karjai alatt, hullámaival a hold felé ágaskodott a tenger, s a szél magasba kapta őket. Apollón, amint megérintette derekát, a sirályok és minden folyó felől szálló madár felsikoltott. Daphné lábujjával megérintett egy úszó szigetet, mely abban a pillanatban mozdulatlanná vált. Amikor lehunyta szemét a színek elsötétültek. Mintha világvégi üresség áramlott volna a levegőbe.
Apollón állt a fűben. Világosodott. Felhők mögül kelt fel a Nap. Ujjai Daphné bársonyos meleg bőrére emlékeztették, amint megérintette az átváltozás köddel elúszó lehelete. Hullám hullámra suhant. A halak elindultak a part felé, én meg töprengtem, miért is jönnek, miért…
Felébredtem. Nagy volt a csönd, mintha elköltözött volna a város, a „tegnapi” áprilisi házakkal, utakkal, a Borghese parkban kerékpározókkal, távfutókkal…
Bekapcsoltam a televíziót. Valaki beszélt, beszélt, kifelejtve az igéket a mondatokból. A tengerpartról felvett képeken állók, meg néztek valahová, más-más irányba a mozdulatlan sziklákról. Majd úszóállványok emelkedtek a víz fölé. Gyerekek szaladtak a part fövenyén. Játékvödrökben hordták a vizet. Kicsikék voltak, mint a dolgok, melyek szüntelen szembejönnek velem az utcákon a plakát-háborúkból.

Advent

Advent


ÉN most kotortam elő a szekrény magas polcáról. Még székre is álltam, mert nem értem volna el. A tavaly készített adventi koszorúról van szó. Mindig magam készítettem. Szerettem elbíbelődni a színekkel, szalagokkal, legfőképpen elrejtett érzéseimmel, gondolataimmal. Ilyenkor tisztán hallottam az égi muzsikát, tapinthattam titkos vágyaim fonalát. Most szépen felállítom a lila és rózsaszín gyertyákat. Könnyedén szúródik a viasz a talpba. Nézem a színeket, nézem csendesen. Én a bűnbocsátást naponta gyakorolom! A rózsaszín örömet ugyan kevésbé várom, eljövetelében már kételkedem. Természetesen az én életem idejében. Különben mostanában templomba is járok.

Ő most baktat a lépcsőn felfelé, most jött fel a metróból. Sapkáját szemöldökére húzza. Hideg van. Megáll, tétova. Végül természetesen indul el a fény felé, mindenki arra indulna. Mert a levegőben sziporkázó fénytestek villogva hívják, szóval nem is mehetne máshova. Este pompázik igazán a csábos ragyogás, az időpontot tökéletesen megválasztotta. Csakúgy hemzseg a tömeg, sodorja. Nyakán sálát igazítja, tényleg nagyon hideg van. Kezét most zsebébe dugja, a kesztyűt valahol, talán éppen az előszobában hagyta. Hirtelen eszébe jut, hogy otthon sokkal melegebb lehet. Nem baj. Advent ideje évente egyszer van.

ÉN ott hagytam abba… szóval… mostanában járok templomba. Nemcsak nézelődni, építészetet és szobrászatot bámulni. Misét hallgatok, a szertartásnak feltétlen résztvevője vagyok. Az első pillanatok a legizgalmasabbak. Mindig megállapítom, hogy előbbre egy szemernyit sem jutottam. Rengeteg bűnöm van. Első helyen említeném azt, hogy még mindig nem tudom gyakorolni a feltétlen szeretetet. Folyton elvárásaim vannak. Még mindig nem közeledem a felső, transzcendens léthez, mocskos matéria. A prédikációk viszont új gondolatokat indítanak el bennem. Szétszedek, rakosgatok, analizálok. Ehhez a lila gyertyához egyébként nagyon jól illik a fehér alap és az áttetsző szalag.

Ő nem analizál. Egyenesen jutott el a nagyszerű felismeréshez, hogy ideje volna megkóstolni a fahéjas, forró teát. Először azt. Aromája különösen finom. Igaz drága, de sebaj. Otthon annyi filter sorakozik a teásdobozban, de ez itt van. Most van. Egyébként is, ünnep van. A forrót a hidegben, nagy tömegben, teljes magányban szürcsölheti. A forró tea átmelegíti, de jó, milyen régen ezt várja. Talán a gőzölgő, forró bort is meg kellene kóstolnia. Legalább egy pohárral. Különben a kirakat üvege mögött egy nagy hasú hóember vigyorog. Érdekes, odabent ő sem olvad. No, ez a bor már egyenest fűt, szegfűszeg, gyömbér a kohója. Kér még. Így sokkal jobb.

ÉN, ha már a széket odatettem, csak leveszem azt a zacskót is. Ebben lelkem díszeit tartom. Gyermekeim kétkezi munkái, ajándékaim. Kedvesek. Örömteli múltat idéznek. Talán most is felaggatom őket egy fenyőágra, s a szemöldökfára rakom valahol. Régen, dédanyám idejében a fagyöngy helye volt. Ezt a zöld karton karácsonyfát még a kicsi Hilda vágta ki az ollóval. Még a szája is résnyire nyitódott. A kis karikákból láncsort fűzött, én nem dobok ki semmit sem. Várom. Folyton az ő látására vágyakozom. Azt a bordó bársonyharangot a fiam kicsi ujjai öltötték össze. Őt is várom. Most valahol a plázákban szaladgálnak. Mire eljön a rózsaszín öröm ideje, igencsak lihegni fognak. Ideje üdvözölnöm ezt a fehér pocakost. Hóember! Hát te nem fáradtál még el?

Ő most határozta el, hogy végigjárja a fabódékat. Giccsek sokasága, egy-egy iparművész munka. Méregdrága. Eszébe jut, hogy otthon annyi minden lapul azokban a titokzatos, eldugott zacskókban és dobozokban. Persze! Már rég a kukában lenne a helyük, ma egészen más szelek fújnak. Ez igazi vásári forgatag… Sok minden elfér itt, ami nem is tartozik sem Jézus születéséhez, sem a karácsonyhoz. Nem baj! Bele a közepébe, olyan sok itt az ember, most már tolakodik, egyre bátrabb. Mondjuk, egyik felnőtt gyermekével, de legalább egy ártatlan ismerőssel azért összefuthatna. Csak csendben sutyorogja. Aztán tovább megy a gondolat uszályában. A gyerekekkel… mikor is találkoztak?

ÉN ekkor a zacskót tartalmával együtt egy polccal lentebbre dugtam. Ott szék nélkül is elérem. Ha akarom. Gyufa sercen, egy gyertyát meggyújtok. Ilyenkor mindig ugyanazt a verset szoktam elmotyogni, persze csak magamnak. Leginkább kérdéseimre várom a választ. Hitemet építgetem, szövöm az erős hálót. Előveszem a horgolótűt, s a porból  mennybéli angyalokat horgolok. Mihályt, Gabrielt és Rachelt. Azt gondolom. Milyen kár, hogy egyedül vagyok. Figyelem a pislákoló lángot, a folydogáló viaszt, lelkem is egészen vele olvad. Majd reggel összekaparom. Nemsokára éjfél, a széken ülve ajtónyitásra riadok. Ő most lépett be boros lehelettel, vacogva. Kabátja mégis kigombolva. Meztelen kezében egy kézműves szappan, jó az illata. Ötletes. Van mosásra váró szennyes elég, magamban gyorsan megállapítom.

- Neked hoztam… advent van… - dadogja.
- Advent… én is tudom. - Holnap reggel… egy időre elutazom!

A mondat magával rántja a mennyezetet, s MI dermedten nézünk egymás arcába. Most ég le a bűnbocsátás lila gyertyája. Tekintetem tekintetét odahúzza, s MI együtt fújjuk el a maradékot, a gyertyacsonkot. Nézzük a semmit, nem egészen értjük, de pontosan tudjuk.


Mi nem is láthattuk, hogy az asztalon hagyott hóember észrevétlen ránk kacsintott…

A ház

A ház


Ötvenhat esztendeje annak, hogy utoljára gyalogosan járta ezeket a poros utakat. Akkor ellenkező irányban, hátra se nézve, szinte futva menekült. Még kamasz volt, és csak annyit érzett, el, el, minél messzebb ettől a bűnös háztól, gyerekkora elrablójától, a kiégett kukoricaföldektől, az elszáradt szilvafáktól. A helytől, ahol apja kihűlő, halott teste feküdt szülei hálószobájában, s a háztól, amelyet anyja évekkel azelőtt szó nélkül itt hagyott. Ma is világosan emlékszik arra a napra. Apja többé nem szólt hozzá, bár valójában senki máshoz sem. Persze nem is volt módja erre, mert az egyre pusztuló gazdaság kilométerekre volt minden lakott területtől. Valaha virágzón, büszkén, de akkorra már elárvultan a puszta közepén. Nem volt miért, nem volt mivel és nem volt, aki művelje a gazdaságot. Állataikat elvitték mind a kommunista rendszer adószedői, az éhhaláltól mindössze az elvaduló kukoricaföldek, a gondozás híján lassan csökevényesedő termények mentették meg őt és apját. De az is, művelés híján, szinte meddővé vált néhány vegetációs év alatt. Apja attól kezdve csak néhanapján jött ki a házból, csak azért, hogy csattogó ostorával kergesse őt a földekre ehető kukoricacsövek mezgerélésére, mígnem egy naptól kezdve soha többé nem hagyta el a házat.
Esős őszi hajnalon találta meg a mozdulatlan testet a fűtetlen ház jéghideg emeleti szobájában. Talán éhen halt, talán a töménytelen alkoholos főzet vitte el, amit a csövekről morzsolt gabonaszemekből párolt magának megmaradt rézedényeiben, napra nap. Megváltva ezzel eszét és egészségét egyaránt elvesztő szenvedéseit.
Tépett cédulát talált a halottas ágy melletti háromlábú, öreg fejőszéken, apja utolsó üzenetével: menj innen messze, minél messzebb, mert ez a ház téged is megöl.
S ment. Sok ezer kilométerre. Országokon keresztül, de mindig csak egyedül. Éheznie már nem kellett, mert annyi munkát mindig talált, hogy ehessen és fedél legyen a feje felett. Sok helyen marasztalták, mert dolgozni tudott. Hamar megtanulta a nyelvet, de keveset beszélt. Egy idő után mindig továbbállt. Ment, hogy minél messzebb kerüljön a háztól, a ház kísértésétől.
Évek múltán az Atlanti óceán másik oldalán állapodott meg. Tanult, dolgozott, cégeket alapított. Sikeres volt vállalkozásaiban. Sok pénzt keresett, főként azzal, hogy házakat épített, olyan helyeken, ahol más erre nem vállalkozott. Távol a városoktól, távol az emberektől, többnyire farmerek részére, hatalmas gazdaságok közepén. Végül mind hasonlított gyerekkora elhagyott házára, csak sokkal nagyobbak voltak. Az ingatlanok átadásakor minden esetben elhelyezett az egyik szobában egy saját kezűleg faragott, háromlábú fejőszéket. A névjegyét. Egy idő után úgy is hívták: a székes ember.
Nem nősült, nem alapított családot. Csak házakat épített, székeket faragott. Hetven éves koráig. Ekkor tekintélyes vagyonát egy alapítványra hagyományozta. Hajóra ült, hogy ismét átszelje az Atlanti óceánt, ahogy ötvenhat esztendeje. Az európai kikötőben bérelt nagyméretű terepjárót. Azzal indult egykori hazájába. Szinte megállás nélkül ért az elhagyatott földre, miután az utolsó benzintöltő állomáson teletankolta a terepjárót. Külön vett még üzemanyagot marmonkannákba is, amelyeket a csomagtartóba helyeztetett a benzinkutassal. Régen nem járt utakon vezette a kocsi GPS-e a ház elvadult növényekkel benőtt romja elé.
Megállt szemben a valamikori bejárattal, nagyjából ötven méterre. Kiszállt. Kivette a magával hozott, utoljára faragott, háromlábú székecskét és a legdrágább, sok évtizedes whiskyt. Letette a ház mellett még ma is álló szilvafa alá. Lassú léptekkel, a burjánzó elhatalmasodott gazerdőben nagyokat lépkedve körbejárta a romos épületet. Még ma is ismerős volt minden elátkozott szeglete. Körútja végén leült faragott fejőszékére, kibontotta a nemes gabonapálinkát. Kimért kortyokkal iszogatta tartalmát. Végül az üres üveget a romos falhoz vágta és visszament a terepjáróhoz. Sok házat építettem, ideje egyet bontani is, kiáltott egy hangosat, miközben beindította a motort. Direktbe kapcsolta az automata váltót és padlógázzal a rom egykori bejáratának hajtott. Visszatértem, ez volt utolsó gondolata a hatalmas robbanást pillanatokkal megelőzőn.

A hajléktalan

A hajléktalan


Sose hitte volna, ha nyugdíjas lesz, azt teszi, amit a többi öregasszony délutánonként, az ablakba könyököl, és az utcát nézi. Szeretett olvasni, zenét hallgatni, de egy idő után nyugtalanság fogta el, sétálni indult, vagy kis szégyenkezéssel az ablakhoz állt. A panelház első emeletéről lehangoló volt a látvány. A szemközti ház szürke tömbje útját állta a fénynek, mozgást csak egy-egy troli vagy sétáló család jelentett.

A lomtalanítás után nem várt színfolttal gazdagodott a tér. Az újságosbódé oldalánál egy hajléktalan férfi vert tanyát. A kidobott bútorok között talált egy heverőt, egy lestrapált fotelt, billegő kisasztalt, és berendezkedett. A bódéhoz úgy tapasztotta életét, mint ereszaljára fecske a fészkét. A ház lakói azonnal ellátták pokrócokkal, használt ruhával, valaki még egy hímzett, rózsás díszpárnával is megajándékozta. A sok terepszínű holmi között barátságosan virított, otthoni hangulatot árasztott, ez az asszonyi kéz nyomát viselő darab. Teréz kimaradt az össznépi adakozásból, mert nem volt férfi holmi a lakásban. Őt elkerülte a szerelem. Magányos volt, de nem a szó fájdalmas, kirekesztő értelmében. Jól érezte magát kényelmes, megszokásokkal körülbástyázott, és apró rituálékkal kibélelt életében.
Egyik nap észrevette, hogy egy vele egykorú nő kis lábosban ételt visz a hajléktalannak. A gesztus lavinát indított el. A házban lakó özvegyasszonyok egymással versengve kényeztették a férfit. Teréz örült, hogy nem kapkodta el, amikor vasárnap erős késztetést érzett, hogy a maradékot levigye a térre.
Egy alkalommal, amikor ismét az ablaknál nézelődött, az a benyomása támadt, hogy a hajléktalan az ő ablakát nézi, tekintetük találkozott is egy pillanatra. Elugrott az ablaktól, a csipkefüggönyt behúzta, a finom virágok és indák szövevényén keresztül figyelt tovább. Magának is nehezen vallotta be, érdekli ez az ember, kíváncsi rá. A férfi még egy ideig az ablaka felé nézett, majd végighevert az ágyon, olvasni kezdett. Akkor fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy ennivaló helyett könyvet visz a hajléktalannak.

Töprengve állt a könyvespolc előtt, melyik könyvet válassza? Végül egy kalandos, történelmi regény mellett döntött. Kezében az olvasnivalóval, szívében tele jó szándékkal indult a térre. Az előszobai tükör előtt megállt egy pillanatra, igazított a haján, az önkéntelen mozdulatot azonnal megbánta, mert a kontroll, amit önmaga felett gyakorolt, váratlan összefüggést dobott a felszínre. Elnyomta a nevetséges vádat, kis izgatottsággal csukta be a lakás ajtaját. Csak akkor tűnt fel, amikor kilépett a térre, hogy a férfi nem háttal fekszik a háznak, ahogy eleinte, hanem arccal a kapunak, mint aki szemmel akarja tartani. Elindult felé, de az állhatatosan rászegeződő szempár miatt majdnem visszafordult. A hajléktalan megérezte habozását, várakozón felült, aztán az asszony közeledését látva felállt.
– Hoztam olvasnivalót – nyújtotta a könyvet, hamar túl akar lenni az egészen –, láttam, szeret olvasni - A férfi a könyvért nyúlt, a címét nézte. Az asszony fellélegzett, amikor a zavarba ejtően kék szempár arcáról a könyvre siklott. A hajléktalan ruhája tiszta volt, nem érezte rajta a mosdatlanság szagát.
– Köszönöm – a világító kék szemekben hála és szorongás volt. Erre az apró felfedezésre Teréz megnyugodott. A sovány, naptól és széltől barnára cserzett férfiarcból a kontraszt miatt ugrottak ki ilyen hangsúlyosan a szemek, melyek zavarba hozták, és kicsit elvarázsolták.
– Ha kiolvasta, hozok másikat – ígérte, és elsietett. Amikor felért, az ablakhoz állt, elégedetten látta, hogy a hajléktalan azonnal olvasni kezd. A férfi gyorsan olvasott, ezért Teréz látogatásai egyre sűrűbbek lettek. Amkor az új könyvet levitte, mindig váltottak néhány szót, de szigorúan csak a regényekről, magánéletük nem került szóba. Az sem, hogy a férfi miért lett hajléktalan, Teréz miért van egyedül. Még egymás nevét sem kérdezték, de szokatlan barátságuk jót tett mindkettőjüknek. Teréz szinte megfiatalodott, a hajléktalan viselkedésén kezdett átütni, a mélyre nyomott férfiasság. A ház lakói meglepve, kicsit furcsállva figyelték őket. Az apró konyhákban állandó beszédtéma lett barátságuk, és Terézhez is eljutottak a jóakaratú figyelmeztetések. Nem értette, miért baj az, míg a többiek a testét, ő a lelkét táplálja a hajléktalannak.
Egy hosszabb beszélgetés közben, a férfi önkéntelen mozdulattal a fotelra mutatott, hellyel kínálva őt. Teréz meglepődve hátralépett, a koszlott kárpitra meredt. A hajléktalan elértve pillantását, felkapott egy újságot az ágyról és tüsténkedve ráterítette.
– Köszönöm nem, már mennem kell – tiltakozott, megszakítva beszélgetésüket szinte elmenekült. Míg lakása felé tartott, nem tudott szabadulni a férfi elsápadó arcának látványától. Sajnálta, de haragudott is rá, amiért ilyen lehetetlen helyzetbe hozta. Mit képzelt, hogy kiül a térre, az ezerszemű ház már egy ideje figyelő tekintete elé? Csodálkozott, hogy ez az olvasott ember, aki nincs híjával az intelligenciának, nem érezte át ennek a szituációnak a képtelenségét. Még jó, hogy nem az ágyra invitált, háborgott. Mire felért a lakásba, lecsillapodott. Az ablakhoz ment, de a férfit nem látta a téren, a könyv az ágyon hevert.
Teréznek nyugtalan éjszakája volt, még feküdt, amikor meghallotta, hogy szapora eső veri az ablakot. Vége a jó időnek volt első gondolata. A második a hajléktalan. Gyorsan az ablakhoz sietett, de a sűrű vízfüggönyön át csak maszatos szürkeséget látott. Idegesen elrántotta a függönyt, a helyzet nem sokat javult. Percenként futott az ablakhoz, csak akkor nyugodott meg, amikor az eső alábbhagyott, és látta, hogy a férfi ágyát nagy nejlonlepedő fedi. Régen örült annyira a napsütésnek, az előbújó, erőtlen sugaraknak, mint most. A férfi is mozgolódni kezdett, szétteregette a pokrócokat, nedvessé vált ruháit, hogy száradjanak. Teréz, ettől a naptól kezdve aggódva kémlelte az eget. Az eső egész héten át esett, kisebb-nagyobb szünetekkel. A hajléktalan, ha kisütött a Nap, nedves holmija között motozott fáradhatatlan. Teréz mindennap megállt mellette néhány szóra. Egyik tartósan derült napon, kezében egy újabb, nagy gonddal kiválasztott könyvvel, hosszabb beszélgetésre számítva látogatta meg. Meglepetésére a férfi elhárította az olvasnivalót, nem szeretné, ha elázna, indokolta. Hangja udvarias volt, érvelése logikus, de Teréz fülének elutasító. Ott állt kezében a visszautasított könyvvel, torkában a szavakkal, amiket a lakásban már megfogalmazott. Önkéntelenül közelebb lépett, de kényes orrát váratlanul megütötte a napon száradó, befülledt, állandóan nyirkos takarók, ruhák, kellemetlen szaga. A közeledés alig körvonalazódó szándéka hirtelen semmivé foszlott.
A napok óta felhőtlen égbolt a megkönnyebbülés mellett hideget hozott. Teréz első dolga volt reggel, hogy forró teát és szendvicset vigyen a férfinak. Észrevette, hogy egy ideje lanyhult a figyelem a hajléktalan iránt, megritkultak, majd elmaradtak a bőségesen érkező ebédek. Mintha a ház elkönyvelte volna, hogy a férfi Terézhez tartozik, ezért a gondoskodást átengedte neki. Az asszony értetlenül fogadta a szóban meg nem fogalmazott, de a gyakorlatban már működő döntést. Ezentúl két személyre főzött, fóliába burkolva vitte a meleg ebédet a térre. Nem lázadozott a helyzet ellen, amibe belecsöppent, inkább igyekezett megfelelni annak. A férfi hálásan, de szabadkozva fogadta a szinte teljes körű ellátást. Teréz azt hitte, hogy a napi többszöri találkozás során visszatalálnak régi, érdekes beszélgetéseikhez. Tévedett, az a pár szó, amit váltottak, pontosan beleillett abba a sablonba, amely a hajléktalannak a többi emberhez fűződő viszonyát jellemezte. Terézt rosszul érintette a férfi új keletű szótlansága, de a változást külső okokban kereste.
Egyre hidegebb lett, amikor levitte a reggelit, maga is fázósan toporgott, a zörgő, keményre fagyott fólia alól kikászálódó férfi látványa, nap mint nap szíven ütötte. Amikor az első hó leesett, meglepte egy tollpaplannal, ami felesleges volt a távfűtéses lakásban. Azonban hiába volt meleg takaró, forró tea, a hajléktalan köhögni kezdett, egyre kevesebbet evett. Ettől kezdve a tea mellé gyógyszer és vitamin is társult.
Közeledett a karácsony, Teréz meglepetéssel készült védencének. Vásárolt egy apró műfenyőt, szépen feldíszítette, esténként vastag téli kesztyűt és sapkát kötött, hogy ajándék is legyen a fa alatt. Kényelmes otthonából állandóan szemmel tartotta a férfit, hogy bármikor a segítségére siethessen. Az egyik csikorgóan kemény napon, amikor levitte az ebédet, a hajléktalan lábait felhúzva, összes létező ruháját magára szedve ült az ágyon, mint valami formátlan rongyszobor. Az asszony kis söprűjével letisztította a havat az asztalkáról, és ebédelni hívta. A férfi nem mozdult, helyette rekedtes hangon szólítgatni kezdte.
– Teréz, Terike. – az asszony megrezzent.
– Honnan tudja a nevem? – nézett a hidegtől vörösre mart arcba. A valaha élénk, kék szemeket furcsa köd ülte meg, a régi karakteres vonások felpuhultak.
– Terikének tizenhatodik születésnapjára szeretettel, anyu – a szavakat egyenként, kis szünetekkel ejtette ki.
– Értem, az egyik könyvből – mélázott el az asszony, aztán siettette, félt, hogy kihűl az étel.
– Nem vagyok éhes – tiltakozott kicsit ingerülten –, inkább szomjas. – A rengeteg ruha alól előkerült egy borosüveg, hosszan ivott, aztán elrejtette újra göncei közé. Az olcsó bor savanyú szaga Teréz számára beszennyezte a csípős, friss levegőt, mindig mosolygó arcára kiábrándultság ült.
– Iszik? – a férfi megérezte rosszallását, az alkohol elzsongító hatásán keresztül is.
– Fázom, mindig fázom, belül is – köhögés fogta el. – Aludni szeretnék! – motyogta, és eldőlt az ágyon.

Teréz nehezen ébredt, később is a szokottnál. Órájára nézett, ijedt kapkodásba kezdett, az ablakra csak futó pillantást vetett. Amikor a térre ért kezében a termosszal, hitetlenkedve meredt az üres ágyra. A férfi hátizsákja is eltűnt, a feldúlt fekhelyen csak a tollpaplan fehérlett hivalkodóan.
– Hajnalban vitte el a mentő – szólalt meg mellette egy kutyáját sétáltató nő. Teréz maga sem tudta, hogy került vissza a lakásba, agyában egyetlen vigasztaló gondolat járt szüntelen, „én mindent megtettem, amit lehetett”. Valóban mindent? Minél többször hajtogatta, érthetetlen módon meggyőződése annál jobban gyengült. Állt az ablak mellett, végigpergette az elmúlt hónapok eseményeit, amikor ruhák és étel helyett könyvet vitt, történeteket, gondolatokat és olyan barátságot, amely a férfit eltávolította, elemelte a valóságtól. A beszélgetés percei alatt elfelejtette, hogy hajléktalan, egyenrangúként viselkedett, hellyel kínálta. Elöntötte a szégyen, ha eszébe jutott, hogy mennyire a konvenciók rabja volt, amikor nem fogadta el a felajánlott ülőhelyet. Mélyen megbántotta akkor, és barátságukat visszajuttatta arra a szintre, amit az ember egy gazdátlan kutyáért is megtesz. Micsoda szánalmas ötlet, műfenyővel ünnepivé tenni a karácsonyt egy hajléktalannak.
Eljött az ablaktól, határozottan a telefonhoz ment, de lehanyatlott a keze, megdöbbent, még a nevét sem tudja. Nem tud róla semmit.

Felismerés

Felismerés


Újabban rögeszmésen vágyom arra, hogy felismerjem magam valakiben, aki szembe jön velem. Nem a tükörképemmel akarok találkozni, nem is a régi önmagammal, hanem valakivel, akire azt mondhatom, ez igen, ilyennek elfogadnám magam, erre az emberre jól esik ránézni, ezt vállalom, ez akár én is lehetnék! Állandóan fürkészem a tömeget, hátha felbukkan köztük az asszony, aki vagyok.
Sokan szeretnék visszapergetni az időt. Szembesülni ifjúkori énükkel, és rendezni a számlát. Vagy mentegetőzni, magyarázkodni és újabb esélyeket kérni. Én nem szeretnék a fiatal önmagammal találkozni. Semmi közöm hozzá. Ő tehet róla, ha valamit elrontott. Tékozló volt és felelőtlen. Nem tehet szemrehányást nekem. Éppen annyi ígéretet váltottam be, amennyi tellett tőle. Se többet, se kevesebbet. Inkább arra vagyok kíváncsi, milyen az az öregasszony, akinek képében szívesen szembetalálkoznék magammal. Szép lennék-e őszen, szarkalábakkal a szemem körül? Maradna-e a járásom rátartian koppanó, mint most, értelemtől csillogna-e a szemem és béke szelídítené-e meg a vonásaimat?
Azt mondják, mindenki felelős az arcáért. Szeretném látni, hogy az az asszony, aki majd szembejön velem, jól bánt-e a vonásaival. Az enyéimmel. Szépült, vagy torzult? Kíváncsi vagyok. Asszonyok, vigyázzatok az arcotokra, hátha az enyémet hordozzátok és egyszer majd találkoznunk kell!
Az ifjúkori énemmel szemben nincs tartozásom. Az egy felelős lény volt, minden felelőtlenségével együtt.
Néha azonban szorongva nézek a fényképekről kimosolygó kislánykori arcocskámra. Mennyi derű, bizakodás, kedvesség és hit sugárzik róla! Vajon nem csaltam-e meg őt, vajon neki nem okoztam-e csalódást? Hiszen olyan kis ártatlan, hogy az ember szíve belesajog! Ez a kislány nem tehet semmiről! Jó felnőttje lettem-e neki?
Sosem volt jó fényképarcom. Mostanában azonban, életem alkonyán, szinte minden képen tetszem magamnak. És ha jobban megnézem, azt is tudom, miért. Az a kislány mosolyog ki belőlem. Az a kislány, aki voltam, és aki megbocsátott.

Légó

Légó

Gáborka ugyan tudta, hogy apuka az ilyesmit nem szokta elnézni, mégis megette Jocó süteményadagját. Annyira megkívánta, hogy úgy gondolta, inkább letölti a rárótt büntetést. Meg is kapta a magáét, a belső szoba sötét sarkában kellett térdelnie, és ezernégyszázig számolni magában.
Kicsit soknak találta, nyolcévesen még elég nehezen ment neki az olyan nagy számok értelmezése, de hozzálátott. Száznegyvenhatnál tartott, amikor búgásszerű hangot hallott. Előbb azt gondolta, motorok vagy páncélos járművek, de már átélt néhány légiriadót, hamar rájött, hogy csak idő kérdése és felordít a sziréna. Meg is történt, velőtrázó hangjával belerepesztett az emberek szívébe.
Az otthoniak, ahogyan senki más sem, nem mérlegeltek, ismerték a teendőket. Sarkon fordultak, és rohantak a ház alatti pincébe, az óvóhelyre. A gyakorlatok mindig nehézkesek, de amikor a valóság lóg az ember feje fölött bomba formájában, minden kapott tanács és parancs azonnal előjön.
A szirénák hangja belemart a csontvelőbe is, az emberek úgy szedték a lépcsőfokokat, mintha mindenki futóbajnok akarna lenni.
Az alagsorban már megvoltak a törzshelyek, leültek és beszélgettek. Gábor édesapja, Sarkadi úr jó modorú úriemberként viselkedett, bár szomszédjait bizonyos mértékben lenézte. Állami köztisztviselőként dolgozott, cselédlányuk is volt. Az élet ugyan kényelmesebb egy magánházban, csupán a megszokás tartotta a bérház második emeletén. Nem költözött el, amikor meglódult a szekere.
Márpainé üldögélt vele szemben, eléggé gondterhelt arccal.
— Mondja, szomszédasszony, maga mit kezd ilyenkor az értéktárgyakkal? Bezárja egyáltalán a lakást?
— Soha, szomszéd úr. Az egész vagyonom itt van a zsebemben. Kifizetem a számlákat, megveszem Gyurkám gyógyszereit, ami marad, az a kosztpénz. Egyébként öltözködni sem tudnánk, ha az én drága uram nem lenne három úriember cipőkitaposója. Ezért van mindig feltörve szegénykémnek a lába, viszont az összes használt ruhát nekünk adják. El sem tudja képzelni, milyen jó holmit vetnek le! Mindenki azt hiszi, hogy üzletből öltözködünk.
— Szerencséje van, szomszédasszony! Maga nem fél ilyenkor? Klárikám, bújj hozzám, fektesd fejedet a vállamra!
Egy iszonyú durranásba beleremegett a pince, nagyon közeli lehetett. Közben Gáborka odafent számolt. Már az ájulás környékezte, annyira félt, hogy legszívesebben kivetette volna magát az ablakon, de apuka sosem szerette a gyávákat, ő maga is nagyon bátor volt.
Egy becsapódástól kitárult az ebédlő ajtaja, a szekrény üvegei csörömpöltek, de talán azt is mondhatnánk, hogy hátborzongató zenét csilingeltek. Idegtépő dallammal töltötték be a lakást.
A gyermek a besötétített ablakokat figyelte, úgy villogtak a ledobált bombák, ahogyan nyaranta a vihar közben cikázó villámok. Egyik a másik után fütyült, a fiú a hangerőből már tudta, nagyjából mikor repíti a dörrenés a gerincébe a rettenetet.
Anyuka és apuka, most kényszerből Imolával és Leventével beszélgettek. Már nem derogált olyan nagyon lesüllyedni, mert ha nem is vallották be még maguknak sem, akkor is féltek.
Jocó elvegyült a többi gyerek társaságában, megpróbált úgy tenni, mintha játszana. Minden csattanáskor fel-felugrott a magasba, hogy ne látszódjon ijedtsége, az nem igazi férfira utal, s ő bizony már elmúlt ötéves is. Nem viselkedhet úgy, mint egy pici baba.
Gáborka fogvacogva számolt. „Nyolcezer-hatszáztizenöt, kétszázhuszonhárom, ötszáznegyvenegy, tizenkettő”, közben csorogtak a könnyei. Nem bírt tovább térden maradni, nem baj, ha apuka többlet büntetést ad, muszáj felkelnie, muszáj az ablakhoz mennie, látnia kell, mi történik. A lépcsőházba nem mert kimenni, ha a légós bácsi észreveszi, nagyon megbünteti, sokkal jobban, mint apuka. Egyedül kell tovább várni. Remegett, sápadtan odabotorkált az ablakhoz, és annyira elmozdította a lógó drapériát, hogy éppen kiláthasson.
Este tíz volt és mégis szinte világos. Látta, ahogyan elsuhannak a gépek. Nem is gondolta azelőtt, némelyikből megszámlálhatatlan, negyven-ötven bomba szóródott ki. Mindenfelől rázkódó robbanások hallatszottak.
Nem számít, csináljon amit akar a légoltalmis, le kell mennie apukáékhoz, és elindult az ajtó felé.
— Klárikám, hol van a gyerek?
— Joci ott játszik a többiekkel.
— Nem, nem ő. Gáborka!
— Gondolom, ő is…
Összenéztek, felugrottak.
— Mennem kell!
— Szomszéd úr, ne tegye! A légoltalmi parancsnok lelövi!
— Húsz éve vagyunk szomszédok.
— Az ilyen esetben nem számít.
A pince megremegett, és a vakolat kezdett hullani.
— Ez telitalálat volt... Én megyek!
Kitárta az ajtót, majd berántotta maga után. Tévedett, alighanem a szomszéd ház esett áldozatul. Ha ember lett volna a harctéren, azt mondanák, elesett.
Nem volt már túl fiatal, negyven felé járt, de szaporább léptekkel, ereje teljében levő kamasz sem rohant volna jobban fölfelé. Feltépte az ajtót, és szembe találta magát a nyolcéves, hófehér hajú, remegő gyermekével. Nem tudott beszélni, egyikükből sem jött ki egy hang sem. Átölelte.
— Itt vagyok, Gáborka, nincs az az ellenség, akitől meg ne védenélek. Figyelj, játsszunk csapd le csacsit! Húzzuk egymással szembe a foteleket, na gyere!
A kis jéghideg kezek szinte fel-alá pattogva remegtek tenyerében. Időnként odasuhintott, legalább melegítse át. Valahogy el kell vonni a figyelmét, gondolta. Egy idő után a gyerek is visszacsapott. Hagyta, hogy eltalálja. Megfogta két kezét és örömmel érzékelte, már nem annyira hidegek.
— Másszunk be az asztal alá, úgy mint Jocival szoktad! Jó?
— Igen apuka, és mit csinálunk ott?
— Távcsöves megfigyelők leszünk, nézzük az ablakot, mennyire villog, és kiértékeljük a helyzetet.
— Csodálatos, akkor hasznosat csinálunk végül is.
— Bemászunk az asztal alá, most én vagyok a mozdony, te a vonat. Fröcsköl a víz, itatunk. A fűtő fekete, mint egy varjú. Néhányszor lapátoltam havat fél órán keresztül, el sem tudom képzelni, hogyan bírja szinte egész nap. Jön a mozdonyvezető, képzeld, ő is olyan, mint egy kosztanya, minek is pazarolnák idejüket tisztálkodásra. Mint egy kémény belülről, olyan a szag. Felfűtöttek, azt hiszem, indulásra kész vagyok. Téged most engednek le a gurítón. Durr, összecsattannak az ütközőink! A masiniszta megnyitja a szelepeket, aztán lassan, nyekeregve elindulnak a csuklós négyszögek. Most vegyük az irányt a drapéria felé.
— Apuka, azt mondta, felderítők leszünk, távcsővel…
— Igen, de vonatos felderítők!
— A vonatokat bombázni szokták…
— Mi láthatatlan vonat vagyunk. Óvatosan húzd el a sötétítőt, mit látsz odafent?
— Repülnek és szórják.
— Igen, Gáborka, de én nagy fekete madarakat látok, amik uralni akarnak, aztán előbb-utóbb egész tömegükkel a földre zuhannak.
— Ezt nem értem, apuka…
— Nézz ki még egyszer! Most mit látsz?
— Pöttyöket, távolodó pöttyöket.
— Ez azért van, mert kifogytak, nincs már mit ledobniuk. Azt hiszem, az üzemanyagjuk talán annyira elég, hogy visszasettenkedjenek a kiindulópontjukra, ha nem, beállnak egy tűzhely mellé, nagy, fehér sapkásan csirkét sütni. Jobbra, balra tekintenek és sunnyogva, hogy senki ne lássa, elkezdik falni a sült csirke combját.
— Apuka, ez olyan mókás.
— Vigyázz, hogy beszélsz fiúgyermek! Nem, nem ijesztgetlek, de ez valami példaféle akart lenni. Ezek a repülők nem tudják felfogni, hogy tulajdonképpen önmagukat eszik.
Apuka megsimogatta Gáborka fejét, és a kisfiú haja leesett, mint egy paróka. Bár sosem látott még ilyet, nem is hallott efféléről, és még nyugodtnak sem nevezhette magát, de a gyermeket meg kellett nyugtatnia.
— Mire kitavaszodik, göndörebb és feketébb lesz a hajad, mind Rabcsányi Ede trombitaművészé.
— Ki az a Rabcsányi?
— Nem tudom, kisfiam, most találtam ki...
— Már megint szirénáznak!
— Nem, nem, gondolkodj!
— Ja, most fújták le. Akkor elmentek? Hurrá! Fel lehet kapcsolni a villanyt?
— Igen, megteheted. Úgy hallom, a lépcsőházban is beindult az élet.
— Érdekes, kopognak apuka…
— Igen, benne felejtettem a kulcsot belülről.
Az ajtóig futott, kinyitotta és széles mosollyal fogadta Klárikáékat. Felkapcsolta a villanyt.
— Mi van veled? Csak azt ne mondd, hogy örülsz ennek a későesti ház alá kényszerülésnek!
— Dehogy örülök, annak sokkal inkább, hogy végre elhúztak.
— Mit csináltak?
— Elrepült az ellenséges légierő.
— Így már érthető. Jut eszembe, hol van Gáborka, és ki az a kis kopasz, töpörödött öreg mögötted a ruháiban? Miközben feljöttél, befogadtál egy kibombázottat?
Minden előző megpróbáltatást ennél sokkal jobban tűrt a gyerek. Megingott, és hang nélkül, falfehéren zuhant a padlóra.

Vágóhíd

VÁGÓHÍD

A sertés élettelen, fekete szemével bámul rám. Mintha egy sötét üveggolyó lenne. A tükörképemet látom benne. Nekilátok a malac feldolgozásának. A fejét még az elején félrerakom, hogy ne kelljen rosszalló tekintetét néznem.
Nekem ez nem egyszerű. Képzeletben folyton beszélő, öltönyös fickóknak látom őket, mint Orwell Állatfarmjában. Nem szeretem őket megölni. De ez a munkám. A legtöbb, amit tehetek, hogy gyorsan és fájdalommentesen végzek velük.
Talán a disznóvágások előtt a böllérek is azért kapkodnak be annyi pálinkát, hogy ne érezzék át áldozatuk kínjait.
Orwell szatírájában „minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél”. Precíz vagyok és igazságos. Minden állatot egyenletesen, ugyanakkora darabra dolgozok fel. Mondhatnád, ez jó nagy baromság, hisz a boltokban úgyis feloszlik az egyenlőség egy hentesbárd alatt az igények szerint. De nem visz rá a lélek, hogy ne egyenlő darabokra szedjem őket.
Rutinszerűen szétpakolom a belső szerveket, húsdarabokat, a véres edényeket. Mint valami beteg expresszionista szobrot, amit egy felháborítani akaró vega készített. Vagy egy szadista. Vagy egy éhező, szürrealista művész, aki megmutatja, miről álmodik.
Apám arcát látom magam előtt, azon a napon, mikor megmondtam neki, művészettörténetet tanulok. Nem szólt semmit. Szemében a lenézést láttam. Beült a foteljébe, és valami akciófilmet kezdett el nézni. Azt akarta, az elsőszülött fia folytassa a családi üzletet. Nem pedig, hogy buzik, drogosok és nyámnyilák között tengődjön. Nem mondta. De láttam a szemében.
Aztán apám meghalt. A foteljében. Egy akciófilmet nézve, amiben éppen véres masszává lőttek egy mocskos disznót. A fickó fájdalmasan ordított a tévében. Az orvos azt mondta, apámnak fájdalommentes halála volt.
Otthagytam az egyetemet. Átvettem a családi üzletet. Apa ezt akarta volna. Anyámékat el kell tartani.

A vasárnapi ebédnél egy egész kismalacot eszünk megsütve. Egy ujjal sem nyúltam hozzá előtte. Csak ezért tudok belőle enni.
Anyám azt mondja: – A tehetséged ellenére, mégis hentesnek mentél.
Érzem rajta a büszkeséget. Folytattam apám szakmáját. Ételt teszek az asztalra.
Anyám azt mondja: – Bezzeg az öcséd egyetemre jár.
A rosszallás kiül az arcára. Ő inkább a saját álmait követi. Filozófiát tanul.
Öcsém azt mondja: – Hagyjad már.
Nem zavartatja magát. Karján a legfrissebb tetoválása. A Bolondos dallamok prérifarkasa alatt egy kínai jel.
Azt tetováltatta magára: „gyerek”.
Valószínűleg a maga filozofikus módján, arra utalt vele, mind örök gyerekek vagyunk, és örökké tanulunk. Feltételezhetőleg passzív manipuláció anya felé, hogy jelezze számára, az ő kisfia.
Egy biztos, fogalma sincs róla, igazából azt tetoválták a karjára: „írásjel”.
A kínai nyelvben a „gyerek” és az „írásjel” szavakat csak pár ecsetvonás választja el.
Valamiért az jut eszembe a „sertés” és a „sértés” szavakat is csak egy vonal különbözteti meg egymástól.
Így tetováltatta magára öcsém egy írásjellel, hogy „írásjel”. Ennyi erővel magára írathatta volna, azt is, hogy „tetoválás”.
Olyan ez, mint valami minimalista avantgárd színdarab, ahol a bútorok nevét ráírják üres papírokra, és azt helyezik a színpadra.
Mint egy diszfunkcionális család, ahol csak a címkék jelölik a szerepeket.
De ne is figyelj rám. Talán csak a tetoválásokkal és testékszerekkel szembeni ellenszenvem tesz gúnyossá.
Te nem láttál képeket és videókat a törzsi tetoválásokról és testékszerezésekről. Barbár módszerek, már-már csonkítások.
Te nem voltál velünk Alexandra unokatesóm ballagási vacsoráján. Alexandrának a nyelvében volt piercingje. Az asztal közepén egy tál forró spagetti gőzölgött. Evés közben Alexandra villája beleakadt a piercingjébe. Nagy nehezen sikerült kiszabadítania a villáját. Kirántotta a piercingjét a szájából, nyelve egy darabjával együtt, ami éppen a spagettis tálban landolt. Az egész úgy nézett ki, mint valami ógörög urna, az ékszerbe ragadt emberi hússal, körülötte gilisztákkal, melyek vérben tekergőznek, hogy megóvják a hercegnő kincsét.
Anyám azt kérdezi: – Ki kér paradicsomos öntetet?
Öcsém azt mondja: – Én.
Azt mondom: – Nem kérek, köszönöm.

Egy ideje már kerülgettük egymást. A szemben lévő könyvesboltban dolgozik. Sokat vitáztunk a klasszikus és a modern esztétikáról. Először azt hitte, csak egy bunkó hentes vagyok, míg egy nap meglátta kezemben Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését.
A lakásán vetkőztetem. Csókolgatjuk egymást. Épp betenném neki, mikor megpillantom nemiszervében a piercinget. Egy pillanatra hátrahőkölök. Magába ránt.
Dugás közben folyton Alexandra piercingje jár a fejemben. Attól félek, ki ne rántsam, mint Alexandra a nyelvéből a cuccot. Nem mintha, az én farkam olyan vékony és hegyes lenne, mint egy villa.
Aztán egyre jobban belemelegedek. Egyre inkább bevadulok. Lehet, hogy a farkam nem olyan vékony és hegyes, mint egy villa, de úgy érzem ketté áll. Egyre inkább elveszítem a fejem.
Laura sikítozni kezd.
Azt ordítja: – Hagyd abba.
Megijedek. Kirántom a farkam, és látom, hogy ordítozva fetreng az ágyban. Mit tettem? Nem akartam bántani.
Laura fájdalmak közt hörög, vonyít, rángatózik az ágyon.
Azt ordítja: – Kérlek ne.
A farkam még jobban megmerevedik. Tetszik a látvány.
Apám hidegvérű tekintete jut eszembe, miközben a disznókat vágta. Semmi érzelem. Tekintete, ahogy egyhangúan nézi végig a legvéresebb jeleneteket a tévében. Szótlan terrorja otthon a lakásban. Rájövök, a pszichopatáknál a hentes szakma választása élen jár. Ha már nem mehetett sebésznek. Politikusnak. Jogásznak. Talán én sem azért hagytam ott a művészettörténetet, mert meg akartam felelni az elvárásoknak. Talán tudat alatt ezt akartam.
Felkapom a ruhámat. Kiviharzok a lakásából.
Laura sikítása a lépcsőházban, mint az általam megölt több száz malac vonyításának kórusa.

Álmomban egy öltönyös röfivel sétálunk a mezőn. Gombászunk. Ő megkeresi nekem a legjobb gombákat, ragut főzünk belőle, vagy pörköltet. Aztán együtt megesszük a többi kocával. Mindig én vagyok az előkóstoló. Én döntöm el, jó-e már. Evésre kész. Megbíznak bennem. Minden egyes vacsoránál fogy a malacok száma. Végül már csak néhányan maradunk.
Újabb gombavadászatra indulunk hű röfimmel, a mai napon rántott gomba a menü.
Előkóstolok. Nem elég sós.
Tíz perc múlva kiver a víz. Émelyegni kezdek.
A disznók körbeállnak. Nevetnek rajtam.
Okádok. Az jár a fejemben, mintát kéne venni a hányásból, hogy az orvos megmondhassa, gyilkos galóca-e. Nem kell orvos. Röfim megmondja magától. Szándékosan mérgeztek meg. Azt mondják, bosszú a levágott testvéreikért.
Azt mondom: – Talán tényleg megérdemlem. De miért így? Én fájdalommentesen végeztem velük. Én szenvedek.
Azt mondják, a sok halál összeadva egyenlő a fájdalmas halállal.
Nem vitatkozhatok velük. Ők Orwell bankár disznói. Értik a számokat.
Az jár a fejemben, talán ezért ennyire sok szenvedéssel teli az élet, hogy kiegyenlítse a végén a halált.
Még meg sem halok, szemfedőmet már rám rakják. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének eredeti kéziratát.

Dolgozom, mikor Laura beront hozzám. Nem szól semmit. Szemében gyilkos tüzet látok. Rám veti magát. Karmolni kezd. Meg akar harapni. Bosszúra készül.
– Ne – mondom.
– Most megvagy – mondja.
Birkózni kezdünk. A falhoz taszít. Száját újabb harapásra nyitja. Liheg, hörög. Mintha egy bosszúszomjas démon szállta volna meg.
Hörgése egyik pillanatról a másikra vékony csuklásban hal el. Hátralép. Melléből böllérkésem mered ki. Összeesik. Precíz vagyok. Kíméletes. Egy pillanat alatt belehal.
Pánikba esek. Mit tettem? De csak önvédelem volt. Szólnom kell a rendőröknek. Meg akart ölni. De ki hinne nekem? A spermám még a vaginájában van. És csak Isten tudja, mit tettem vele azon az éjszakán.
A kiszökő vér vöröslő szárnyakat formáz teste körül. Mint egy angyal egy reneszánsz festményen.
Mély levegőt veszek. Rodin gondolkodója kutyafasza most hozzám képest.
Abbahagyom a gondolkodást. A gondolat a tett halála. Cselekszem.
Levetkőztetem Laurát. Felteszem az asztalra. Nekilátok a dolognak a hentesbárddal. A fejét még az elején félreteszem, hogy ne kelljen a rosszalló tekintetét néznem. Egyenlő darabokra vágom. A darabokat a darálóba teszem. Húsát a többi darálthús közé keverem. Ruháit felgyújtom. Csontjait apró darabokra töröm. Elviszem a kutyamenhelyre.
A lakása következik. El kell kötnöm a szálakat. El kell tüntetnem a nyomát, hogy a lakásában jártam. Minden nap én takarítok fel a vágóhídunkon. A lakásával ezerszer könnyebb dolgom van. Írok egy levelet Laura kézírását utánozva. Precíz vagyok. Az egyetemen a kalligráfiában mindig élen jártam. Azt írom, beleunt az itteni életbe. Azt írom, önismereti útra ment. Visszatér, ha már rájött, ki is ő valójában. Aki ismerte Laurát, ezt simán be is veszi.
A levél szerint Laura önismereti útra ment. Mikor belenézek a tükörbe, nem ismerek magamra.

Hetek telnek el. Reszketek. Álmaimban az öltönyös kocák királynője Laura. A Bűn és bűnhődést olvasom. Az hogy hentes vagyok, már nem csak egy címke. Nem egy szó az üres papíron a színész helyett a színpadon.
A rendőrség egy kedd reggel kopogtat be hozzám. Azt mondják, alapos gyanújuk, hogy megöltem Laurát. Nem értem. Minden nyomot alaposan eltűntettem. Nem akadhattak a nyomomra.
A rendőr azt mondja, egy öreg hölgy a fasírtjában egy testékszert talált. Beletört a protézise, mikor ráharapott. Az ékszer Lauráé. Az öreghölgy a fasírtot a tőlünk kikerült darálthúsból készítette.
Lesápadok. Elfelejtettem kivenni azt az átkozott piercinget. Ellenszenvem a piercingekkel szemben most lépte át a kritikus határt.
Összeomlok.
A rendőrségen mindent pontosan elmondok. Mi történt, mikor leszúrtam Laurát. Mi történt azon az estén, mikor sikítozva fetrengett az ágyon. A rendőrök értetlenül néznek. Összesúgnak.
– Igen, teljesen érthetetlen, hogy tehettem ilyet – mondom.
Anyám sírva mondja a rendőröknek: – Én megmondtam, hogy ezzel a tehetségével nem kellett volna hentesnek mennie. Akkor nem történt volna meg ez.
Igen, ecsettel maximum összemaszatolhattam volna a mellét vörös festékkel.
Másnap egy pszichológus beszélget velem. Neki is elmondok mindent. Beszélek a családomról. Mesélek apámról.
Nem kerülök börtönbe gyilkosságért.
Sárgaházba zárnak.
Az orvos azt mondja, kommunikációs zavarom van. Azt mondja, ez autisztikus rendellenesség. A szavakat és a gesztusokat nem tudom összeegyeztetni valódi jelentésükkel.
Értem, amit mond, de nem értem meg.
A kezelések során elmondja, Laurát soha nem bántottam, csak élvezett.
Nem támadt rám, csak kefélni akart.
Most nézel rám, szánakozva, együttérzően vagy gyűlölködve. Nem tudom eldöntetni, mit rejt a tekinteted. De van hozzád néhány kérdésem.
Te mindig tudod, mi bújik meg egy mondat vagy egy gesztus mögött?
Nem értetted még félre valaki közeledését?
Nem volt még bajod egy-egy félreértett beszélgetésből?
Újra kell értelmeznem minden egyes szót, minden egyes biccentést, legyintést, könnyet.
Talán apám pökhendi fejtartása igazából büszkeség volt, mikor megtudta, hogy egyetemre járok. Talán a hidegvérű tekintete disznóvágás közben csak azt jelentette, már belefáradt a munkájába. Szótlan terrorja lehet, hogy csak néma fásultság volt.
Beteg vagyok. De Laurát akkor is megöltem. A világ minden bűne megbocsájtható, ha azt az egyre jobban elharapódzó kommunikációs zavarok okozzák? Cseréljünk le minden börtönt elmegyógyintézetre?
A Bűn és bűnhődést olvasom. Az jár a fejemben, hogyan egyeztethetném össze az első szót mögöttes tartalmával, ha a másodikat nem ismerem meg.