A henger formájú ház bolondja

A henger formájú ház bolondja
 
A nagyváros magjában, közvetlenül a villamossín mellett állt egy henger formájú bérház. Kívülről lemorzsolta már az idő a vakolatát, az ablakok is elég rossz állapotban voltak. Az egyik, talán a legrozogább ablak, télen-nyáron nyitva volt. Az épület középső lakásának lakója tartotta nyitva fűtetlen, dohányszagú odújának kicsi kapuját a városra. Aki gyakran utazott a ház mellett elfutó villamossal, az szinte már ismerte mondatai alapján a koszos, bolond öregembert.
Éjjel-nappal, folyamatosan mondta mondanivalóját, még álmában is, megkeserítve ezzel szomszédjai életét.
Időközben ennek a furcsán henger formájú háznak alsó emeletére beköltözött egymás mellé két új lakó. Ezen az emeleten rajtuk kívül már csak egy üres lakás maradt, benne két macskával. Az első ajtó mögé egy szemüveges, vézna, kissé gyámoltalan, de természetkedvelő ember költözött. Szerencsétlen figurának tűnt, némi titokzatossága és csöndessége tekintélyével. A második ajtó takarásában egy értelmes, filozofikus hajlamokkal megáldott, lázadó természetű, szabad szájú, elves fiatal férfi folytatta életét. A harmadik lakásban pedig a macskák, egy fekete és egy fehér, akinek szeme felemás színű volt.
Napok teltek, a bolond lakó ordított, és ennek kapcsán a két új lakó megismerkedett egymással. Az első lakásban élő úr, nevezzük most az egyszerűség kedvéért Ödönnek, kilépett a gangra. A második lakás ura, hívjuk őt csak Farkasnak, meglátta szomszédját, és mivel unalmában szerette emberismeretét csiszolgatni, na meg szórakoztatta a különböző személyek különböző értékeinek helyes megítélése, meg amúgy sem akadt aznap éjjelre női társasága, ezért kíváncsiskodó arcot mímelve Ödön személye után kezdett érdeklődni. Az első pillanatokban kiderült számára, hogy szomszédját nem áldotta meg az ég sem férfiassággal, sem értelemmel. Így talán érdekesebb lett megfigyelnie.
Az önbizalomban nem szűkölködő Farkas beszélgetés közben a sűrű dohányfüstön át meglátta, hogy az üres házból kiugrik a fekete macska. Ödön, megörülve, hogy valamihez hozzászólhat, megjegyezte, hogy van egy fehér is. A fekete dörgölőzni kezdett, Farkas urasan keresztbe tett lábához, de amint látta, nem törődnek vele, a muskátli mellé fekve próbálta az új lakók tekintetét magára vonzani. Négy-öt szál cigaretta után, minthogy a bolond elcsöndesedett, Farkas visszavonult otthonába ezzel Ödönt is nyugovóra intve.
Teltek a napok, a szomszédok ismerkedtek, a bolond üvöltött, a fekete és a fehér macska bújtak ide-oda. Mivel Farkasnak nem volt túl érdekes Ödön személye, Ödönnek pedig néha nehezére esett figyelnie és értenie Farkas elgondolásait, a beszélgetések hamar átalakultak macskacirógatásokká, és nemsokára mindkettejük számára ez lett társalgásaikban az élvezet fő forrása. A fehér macska kiszámítható és nyitott volt, de folyton nyávogott, mintha kétségei lennének mindennel kapcsolatban. No meg felemás szemei miatt is kiérdemelte, hogy Kételynek nevezzék el. A fekete macska viszont sohasem kételkedett, sőt, nagyon is határozott volt, de mérhetetlenül szeszélyes. Odabújt Ödön lábához is, de amint az megsimogatta, már nem is volt érdekes, és szaladt is Farkas ölébe. Néha csak öntelten és gyanakvóan odasétált a muskátli elé, és kecsesen elfeküdve Farkast nézte.
A bolond lakó üvöltött, Ödön megbotlott a virágcserépben, Farkas kilépett a gangra, és a harmadik ajtó résén kiszaladt Kétely, a fehér macska, utána pedig egy hosszú fekete hajú lány. Meglátták egymást, és bemutatkoztak a lánynak. A lány kecses személyét Átoknak hívták, ezt Ödön furcsálta, Farkasnak viszont rögtön imponált a vészjósló név. Kérdezgették érkezését és hogylétét firtatva, de a lány titokzatosan beszélt, azt sugallva, mintha már ide született volna. Elhelyezte kedvenc kisszékét a muskátli mellé.
Nem telt el három hét, mire mindkét szomszédja beleszeretett Átokba. Ödönt a csinossága és szédítő mosolya kápráztatta el, na meg nyílt szexuális beállítottsága, Farkast pedig a ravaszsága, szeszélyes természete, kellemes tapintású haja, de főleg mélységes tekintete, és általa sejtett erős szellemi képessége. Átkot különösebben hiúsága érdekelte, hogy mindenki őt csodálja az emeleten, így elcsábította több alkalommal is mindkét szomszédját. Fehér macskájával együtt gyakran töltötték beszélgetve, négyesben az estéket, és idővel kialakult a rend, hogy Ödön Kételyt babusgatta, Farkas pedig Átkot. Mire beköszöntött a nyár, addigra Ödön és Kétely kiszorultak a gangra, Farkas pedig Átokkal, veszedelmesen szenvedélyes viszonyt kezdett odabent. Odabent egy mélyebb ismeretségben, mélyebb gondolatokkal, mélyebb érzésekkel és főleg mélyebb élvezettel, mint ami a gangon történő párhuzamos macskasimogatás volt.
Az öreg folyamatosan üvöltözött még álmában is, megkeserítve ezzel szomszédai életét. Farkas Átokkal hosszú csókolózásba és ölelkezésbe borult éjjelente, és máris elcsendesült fülében a mély hangú káromkodás, a világ kétségbeesett kérdezgetése és a támadó hangon előadott védekezés, ami a bűzös nyitott ablakon át áramlott szomszédjaira.
Farkast szerelme gyakran beszéltette a bolonddal kapcsolatos gondolatairól. Főleg arról, hogy vajon tudja-e, hogy szavait az egész ház, a villamosok utasai és Ő is hallja? Vajon van logika a tébolyodott ordításában, vajon volt valaha normális ez az ember, s vajon meddig él majd? Mitől lehet ennyire kiborulva? Mi idegesíthette fel ennyire, hogy egész hátralévő életére ideges maradt? Van neki családja, vagy voltak barátai? Tud róla egyáltalán, hogy nincs senki a szobában, s csak egymagában beszél? Sőt néha olyasmit is kérdezett, hogy vajon érzi e szerelmese is ezt a kísérteties hangulatot, ezt a ködöt, ami az alsóbb emeleteken lebeg, s hogy vajon ez ő miatta és hosszú fekete haja, meg a szemében csillogó beláthatatlan fekete rejtelem miatt van-e.
Farkas szerelme dagadt a végtelennél is tovább, és lassan szenvedni kezdett minden alkalommal, amikor Átok mellőzte a társaságát. Márpedig Átok elkezdte mellőzni. Fejébe vette, hogy az ő személye miatt bolondult meg a különös öreg a középső emeleten, és elkezdte látogatni.
A bolond nem sokat fogott fel a látogatásokból, többnyire értelmetlenül válaszolt a kérdésekre, vagy csak észre sem vette Átok jelenlétét, úgy kezelte, mint egy ágyán pihenő macskát.
Farkas kínjában zokogott, vagy pedig örömtől mámorosan, vadul szeretkezett a fekete hajú lánnyal, mikor az méltatta jelenlétével.
Eközben nem csillapodott a szerencsétlen Ödön szerelme se, aki vég nélkül próbálkozott, s már lassacskán még Kételynek is terhes lett simogatása, nem hogy Átoknak, aki folyton valamilyen testrészét kellett elkapkodja tolakodó keze alól.
A bolond öreg meghalt. Holttestét egy ijedten elszökkenő fekete macska mellett találták saját ablaka alatt. Többet nem ordított. Este a lenti emelet lakói összeültek egy gyászos emlékezésre Farkas otthonában. Boroztak, s fellazult hangulatában Ödön provokatívan, de szánalmasan próbált udvarolni Átoknak, aki már unta egész éjjel visszautasítgatni. Farkas nem volt féltékeny, tudta hogy a lánynak nem kell más, csak úgy érezte, hogy ő sem igazán. Éjfélt ütött az óra, amikor Átok befeküdt Farkas ágyába, felemelte szoknyáját és ösztönös kéjjel, kívánósan nézett szemébe. Mivel Farkas ekkor még az asztalnál koccintott Ödönnel, ezért nem indult azon nyomban kegyetlenül megbaszni a lányt. A várakozással ellenben Ödön indult felé és szerelmes tekintettel lefeküdt az ágyba. Kezét lassan combjára tette és fenekéig markolászta. Hirtelen hatalmas villámcsapás ütött a házba, és a legnagyobb meglepetésre Ödön egérré változott.
Farkas, bár már várta, hogy a lány erélyesebben visszautasítsa Ödönt, nem várta ezt a lehetetlen fordulatot. Mintha valami köd borította volna el elméjét a látványtól, megdermedt. Kétely meglátta az egeret, rávetette magát és megette. Átok, mintha mi sem történt volna, megsimogatta macskájának kellemes puha bundáját, majd lecsúsztatta magáról az összes ruháját, A megmeredt Farkas ölébe ült. Utolsó pillanatig kiéheztetett falánksággal élvezkedve lovagolt a kissé ijedt, de nagyonis szerelmes és férfiassága teljében lévő Farkason. Ettől ő is magához tért, és mit sem törődve az előbbi különös jelenettel, nagy erővel és hevességgel végighemperegtek Átokkal az egész lakáson. Törtek a poharak az asztal ütemes ringásától földre hullva, Kétely jóllakottan nyújtózott el és eljött a másnap.
Kócosan keltek. Farkasnak furcsa köd maradt a fejében és nem tudta, vajon álmodta e az egészet vagy megtörtént. Később kiderült számára, hogy a bolond öreg tényleg meghalt, ugyanis pisszenését sem hallották, és lakása eladó lett. Farkas egy ideje tervezte lakását nagyobbra cserélni, ezért megvette, és beköltözött a helyére. Ödönt a különös álomeste óta nem látta, kezdte sejteni a félelmetes bizonyosságot, hogy szerelme macskája tényleg megette őt. Átok bár nem volt szerelmes, de beköltözött Farkashoz, hiszen így kényelmesebb volt folyton együtt lenniük.
Éjt nappallá téve kényeztette magát a férfi karjaiban, aki zavart bódulattal csókolta, nyalta-falta. Ezt néha Átok megunta, visszavonult az alsó emeleti lakásába, és napokig nem jött elő. Ilyenkor Farkas kínozta magát, zokogott, tört, zúzott, fetrengett padlóján.
Valamelyik szomorú este, mikor már három napja nem volt nála szerelme, kiment cigarettázni a gangra, s mint amikor elsőnek látta meg füstfelhője mögött a fekete macskát, újra megpillantotta a muskátli mellett heverészni. Már azt hitte, hogy megdöglött, s megörült a viszont látásának. Hívogatta, de a macska hátat fordítva beugrott Átok ablakán.
Percek múlva rendőrök lepték el a henger formájú házat, és a felkavart szomszédok zajongtak házuk előtt. Kiderült, Ödönt keresik, gyilkosságról susmognak, pontosabban olyan gyilkosságról, amivel szomszédai Farkast vádolják.
A rendőrök kikérdezték, és elmondta történetét, Ödön utolsó pillanatait: Ébenfekete hajú szerelmét próbálta fogdosni, amikor is villámlott, Ödön egérré változott, és Kétely megette. Mindenki furcsán nézett rá, egy idős szomszéd asszony közbevetette, hogy hazudik, mert nőt még sosem láttak mellette, és különben is furcsa zajokat hallani tőle, pohártöréseket és hatalmas felhőkben büdös cigarettafüstöt áraszt ablaka. Néha napokig csak zokogást és csapkodást hallani felőle. Más szomszédai vádaskodtak: Mikor meghalt az öreg bolond üvöltöző úr, (talán mindenki örömére bár ezt igyekeztek nem jelezni) akkor Farkasnak azt a fekete macskáját találták a bezárt lakásában, az öreg holtteste mellett. Majd rögön megvásárolta lakását és átköltözött. Így, a gyanú árnyékában mentegetőzésre kényszerülve a szerencsétlen, értelmes, de zavarodott szerelmes sírva beszélt: hogy ő csak szeretőjével szerelmében hangoskodott, és hiánya rázta meg annyira, hogy zokogjon, magyarázkodott, hogy a lánynak van egy fehér macskája, és hogy a fekete is az övé, csak azt egy ideje nem látta, és hogy kérdezzék meg őt, ott lakik az első emelet utolsó lakásában. Az a lakás évtizedek óta üres, vallották szomszédai, és teljesen megbizonyosodtak, hogy a csöndes Farkas a gyilkosa a bolondnak és Ödönnek is.
A rendőrök, mivel bizonyítékot nem találtak, és egy pár vén, szenilis szomszéd vádjára nem zárathatnak be egy nagy fantáziájú, kissé zakkant embert, abbahagyták a nyomozást.
A pletykák három hét alatt elültek, de Farkas elméjében ettől mélyebb zavarok keletkeztek. Szerelme hiánya, akit azóta sem látott, és a gyilkosság vádja, olyan mértéktelenül megkínozták, hogy csaknem megtébolyult. Ám az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor kinyitotta ablakát, ahonnan annak idején a bolond öreg üvöltése hallatszott, és beugrott rajta a fekete macska.
Izzadtságtól és szégyentől ázott ruhájában dőlt le a matracra, ettől kezdve a villamosról újra lehetett hallani az üvöltést, csak már másik hangon. Szomszédai kaptak egy új bolondot. Hangja élete végéig beterítette a henger formájú ház körüli tereket és összehúzott szemöldökkel hallgatták ocsmány káromkodását az emberek.
- A macskával basztam, Átok ha létezel, mondd el, miért lett egér a szomszéd, s miért ette meg őt Kétely? Miattam? Mert én felhúzott szoknyád láttára nem estem neked, s ezért az a szerencsétlen odakeveredett?
Ezek a mondatok a villamos utasaiban gondolatokat ébresztettek: Ki érti ezeket a bolond embereket?

Takaró alatt

Takaró alatt


Első randevúnak erős túlzásnak tartottam egy Vasas-MTK mérkőzést, de Bori ragaszkodott hozzá. Azt mondta, ha szombat, akkor foci, és ő egy fanatikus Vasas drukker. Rossz kezdés, nagyon rossz kezdés, mondogattam magamban. Nem szeretem a focit. Néha megnézek egy-egy válogatott meccset, de csakis tévén keresztül, hogyha nem tetszik, vagy nagyon vesztésre állunk, el tudjak kapcsolni.
Bori nem szép, de lelkes. Egy fejjel alacsonyabb nálam, és farmer ruhában vár, Vasas zászlóba csavarva. Kleopátra haja csak szélesíteti amúgy sem keskeny arcát. Vastag száját folyton csókra csücsöríti. Na, azt már nem, gondoltam magamban. Én Anikót szeretem, te csak a lepattanó vagy.
Az egész mérkőzés egy rémálom volt. Bori hol engem, hol a pálya történéseit figyelte. Időnként felugrott, és a csapatát biztatta, az ellenfél játékosait pedig szapulta, ocsmány szavakat kiáltott feléjük. Nem értettem, mit keresek ott, miért nem Anikónál vagyok. Tudtam, nem lehet. Most a B. terv van. A mellékvágány. Rossz volt erre a nőre nézni, aki eleven lávakitörésként szurkolt, és kedvesnővérként nézett, figyelt engem. Időnként mellem huppant, átkarolt:
- Ugye, milyen jó meccs? – üvöltötte.
- Fázom
Elnevette magát. A mosolya szép volt.
- Gyere, tombolj, rögtön nem fázol.
Felugrottam a helyemről, és a levegőbe kiáltottam:
- Hajrá MTK!
Bori megpaskolta az arcomat, és a hátizsákjából egy takarót vett elő.
- Tekerd magad köré.
Hiába burkolóztam be, akkor is fáztam. Látva kínlódásom, félidőben eljöttünk. Láttam Borin, hogy csalódott. Így amikor megkérdezte, hogy felmennék-e hozzá egy italra, rögtön igent mondtam.
Megittunk fejenként három körtepálinkát. Láttam, ő jól bírja, én azonban megszédültem. Azt mondta, nyugodtan feküdjek le. Még takarót is terített rám. Aztán ő is bebújt mellém. Rögtön átölelt, nyomta kis molett testét hozzám. És közben csókolgatott, nyalta az arcomat. Finoman ellöktem.
- Ne haragudj, ez nekem gyors.
Kicsit arrébb húzódott, de a bal kezét ott hagyta a hasamon.
- Legalább a nadrágod levehetnéd. Kényelmesebb lenne.
- A fűtést kellene inkább bekapcsolni.
Mosolyát látva éreztem, erre semmi esély. Ő akar a kályha lenni. Mindenáron. Mivel forgott velem a világ, hagytam. Bori pedig nyomult, nem csak a kezével, a szájával is. A fülembe suttogta, mi vár rám, ha jó leszek hozzá:
- Közelebb lesz a munkahelyed, főzök rád, mosok rád, szeretlek éjjel-nappal. Ugye, te is ezt akarod?
- Azt akarom, hogy szeressenek.
Anikóra gondoltam. A forrasztólányra az üzemben. Ő dolgozik a legszebben. És neki van a legszebb hátsója az egész gyárban. Mindig őt figyelem, mindig a fenekét. Ilyen nagy, ilyen szép. Akarom. Akarom ezt a nőt.
Tudja. Tudom, hogy tudja. Én vagyok a legjobb szerelő. Illegeti magát, mindig úgy fordul, hogy lássam hátulról. Mert szeretem. A zöld szeme, a hosszú szőkésbarna haja nem is érdekel. Pedig folyton rálógatja az asztalomra, és félrebillentett fejjel kérdezi, hogy meg tudnám-e nézni nála a csapot, mert csöpög.
- Ez csak természetes.
- Várlak. Nem bánod meg.
Mindig erre a pillanatra vártam. Remélem, utána együtt tusolunk le, álmodoztam.
Nem figyeltem eléggé. A vitorlás ezüst fülbevalókra. A márkás pólókra. A vörös körömlakkra. Azt hittem miattam vannak.
Miközben a csapot szereltem, Anikó Tuborg sört öntött két pohárba. Azt hittem, ő is iszik.
- Mindjárt hazaér Bernát. Ő szereti a Tuborgot, de azt mondta, adhatok neked.
- Ki az a Bernát?
- A vőlegényem.
Úgy éreztem, ezt a témát túltárgyaltuk. Igyekeztem a szereléssel, és Bernát sörét is megittam. Szerencsére a férfival nem találkoztam. Legközelebb sem, amikor a konyhabútor fogantyúit kellett kijavítanom. Nem futottunk össze akkor sem, amikor a bejárati ajtó zárját szereltem. És akkor sem, amikor a hálószoba villanykapcsolóját javítottam meg. Az volt az érzésem, ez a Bernát nem is létezik. Sehol nem volt egyetlen férfi ruhadarab, nagyobb papucs, a fürdőszobában másik fogkefe. Anikó egyedül élt, és csak konkurenciának találta ki számomra Bernátot, a behemót villanyszerelőt. Mindig mesélt róla, hogy megbízható, jó vele, figyelmes. Én is, csúszott ki a számon. Elmosolyodott, és megborzolta a hajamat.
- Olyan kár, hogy nem szeretlek.
Ez fájt. Erre nem számítottam. Előző éjszaka arról álmodtam, akkor megy tusolni, amikor ott vagyok. Először természetesen leselkedek a kulcslyukon, aztán bemegyek, és beállok én is a víz alá. Átölel, és boldogok leszünk egy életen át.
- Na, jó. Nézd meg egyszer még jó alaposan a fenekemet, idd meg a sörödet, aztán menj.
Szomorúan ballagtam hazafelé. Csak az a fenék, az nem hagyott nyugodni.
Másnap Anikó odajött hozzám a műhelyben, és egy papírlapot csúsztatott elém.
- Ő biztos örülne neked. Hívd fel.
Bori száma volt. Így találkoztunk.
Most pedig egy takaró alatt izzadunk. Igaza volt, felmelegedtem. Nem forgott már a világ, de továbbra sem éreztem jól magam. Bori továbbra is nyomult. Teljesen levetkőzött, és hatalmas, nyúlós melleit dörgölte a vállamnak, mellkasomnak, izgett-mozgott, hogy fölém kerüljön. A sztreccs nadrágommal nem bírt, így a sliccemet próbálta kigombolni. Egyre több sikerrel. Éreztem, ahogy az alsómban kotorászik.
- Jó lesz, hidd el, nem bánod meg.
Mint egy sündisznó háta, olyan volt a fanszőre. Szúrt és karistolt.
- Add már meg magad – súgta a fülembe.
Jól van, majd Anikóra gondolok közben, határoztam el. De nem ment. Úgy éreztem, ragadok mindenhol. Mintha az egész testem nyálas lenne.
Lerúgtam magamról, a takaróval együtt. Hatalmasat nyekkent a parkettán. Olyan volt, mint egy hátára fordított hatalmas bogár.
Összeszedtem a ruhámat, belebújtam a cipőmbe, magamra kaptam a kabátom, és menekültem, amíg lehet. Elindultam, és a lábaim Anikó házához vittek. Beütöttem a kapukódot, és indultam fel a hatodikra. Ahová tartozom. Ahol a helyen. Az ajtó előtt megtorpantam. Leültem a lépcsőre. Át kellett gondolnom, mi lenne most a helyes. Tudtam, nem akarok hazamenni. Anikót akarom. Csak őt.
Nem csöngetek. Halkan bekopogok. Anikó a konyhában énekel. Ismerem ezt a slágert, ezt szokta dúdolni, amikor ott vagyok nála. Biztos a vacsorát készíti. Újra kopogok, és tudom, mindjárt itt lesz. Már nyitja is az ajtót.
- Szia, te mit keresel itt?
- Téged.
Elmosolyodik. Látom, zavarban van. Tehát Bernát itt van nála. Ül a kanapén, azon a kanapén, aminek a rugóját én javítottam meg, de nem azért, hogy a Bernát üljön rajta, és igya a Tuborg sört, látom, kényelmesen hátradől, a tudattól, hogy Anikó az övé, ezen a kanapén is az övé, mámoros állapotban van, vigyorog, teljesen eltelve a saját nagyszerűségén, és hogy már Anikó az övé, övé most már visszavonhatatlanul.
Utálom Bernátot. Akkor is, ha létezik, akkor is, ha nem. A tenyere miatt utálom, amivel Anikó fenekét fogja. Utálom, mert Anikó fenekét nekem kell fognom. Nekem kell magamhoz húzni, nekem kell átölelni. Nekem kell megcsókolni.
Anikó nem is ellenkezik. Behúzza maga mögött a lakás ajtaját, és hozzám simul. A világítás kialszik, és mi ölelkezünk, máris nekiállunk egymás testének felfedezéséhez. Annyira jó. Erre vártam egész életemben.
Aztán egyszer csak olyan, mintha Anikó pólója alatt Bori mellei lennének. Felriadok. Sötét van, és még mindig a lépcsőn ülök. Fel kéne állni, be kéne kopogni, mondogatom. Vagy marad a Bori. Erre a gondolatra rögtön felpattanok.

A Fesztivál

                                                      A FESZTIVÁL

 Szégyen?  –  Nézett rám félénken, hogy mit szólok mindehhez – Szégyen?! – emeltem fel a hangom – Gyalázat! –  és összenevettünk, egymást értőn.
 Nem szégyellem – folytatta elkomolyodva – ne szégyelld, én sem szégyellem –mosolyogtam rá.
 Akkor elmesélem a közelmúlt egyik eseményét – folytatta Lilach, a barátnőm –  felragyogó szemmel.
“Két éve történt. Feküdtünk az uszodában a nyugágyakon, a kolléganőm és én. Élveztük a szabadnapot és az égen lévő napot, mindkettő a mienk volt, közben beszélgettünk, melynek során Szonja egyszer csak azt mondja, hogy milyen kár, hogy nem napozhat bikini felsőrész nélkül, mert nem sokára lesz a fesztivál – Milyen fesztivál? – kezdtem ébredezni a szabadnap és napfény bódulatából –  hát a fesztivál, A FESZTIVÁL! Négy napig meztelenül a sivatagban … –  jajIstenem – gondoltam illedelmesen, és én nem tudok ilyenekről! -- ezután részletesen elmagyaráztattam magamnak, hogy miről van szó. Arról volt szó, hogy van egy hely lent délen a Negevben, amit úgy hívnak “Ashram”, ami “indiaiul” szentélyt jelent, és ott fesztivál fesztivált ér, egyik közülük az, amit úgy hívnak, hogy Fesztivál Pashut, ami tükör fordításban azt jelenti, hogy egyszerű fesztivál, de a “pashut” szó vetkőzést is jelent héberül, hát így igazán kellemesen hangzik. Ahogy Szonja erről beszámolt, és hogy ő már volt itt többször, mert ő is szereti, azonnal tudtam, hogy én is! Hogy én is el fogok menni.
Saját sátrakban lehet lakni, vegetáriánus konyha van, kávét, főtt kaját lehet venni, mindenféle foglalkozáson részt venni, jóga, önismeret, pármegismerés … – jó-jó, szakítottam félbe – hol lehet jelentkezni? –  Nem olyan egyszerű – mondja – , csak párok mehetnek be. – Puff neki, honnan szedjek most hirtelen egy párt? – Lépj be az internetes oldalukra, ott lehet jelentkezni és létezik párkereső. –  Na csak érjek haza – gondoltam napfénytől mámoros fejjel – , és hazaértem.
Érdekes módon könnyen megtaláltam a keresett oldalt, minden információval, héberül és angolul is, lelkesedésem tetőfokára hágott, mert közben elkezdtem párkeresőzni is.
Kiválasztottam egy korban hozzám illő férfiút, és a tettek embereként (asszonyaként) azonnal írtam neki. Később kiderült, hogy nem kellett volna eljátszanom a tettek asszonyát, pont nekem, akit filozófikus, gondolkodó, sőt tépelődő típusként ismerek, és ezt a gyors cselekvést át is neveztem hebehurgyának.
A pasi, akit kiválasztottam nagyon nagyon örült, ez volt az egyetlen értelme az egésznek, hogy örömet szereztem egy “félbolondnak”. Ahogy az már többször előfordult életem során, sikerült kiválasztanom “a fura szerzetet”. Az ember nem volt egészen százas, de az üzlet megköttetett, bejentkeztünk párként (telefonon), és ezzel pont. Az illető 64 éves volt ekkor, és sohasem volt nős, ami én sem, viszont férjnél kétszer is (a második csak öt hétig tartott, mert ott is fény derült a pszichiátriai háttérre). Azóta tudom – 56 évesen sikerült megtudnom – , hogy az ilyen “sohanemvolt nős” pasikra nagyon nagyon kell gyanakodni, de az olyan nőszemélyre is, aki ezt 56 évesen tanulja meg. Azóta folyton gyanakszom magamra. Az ember nagyon meg volt hatódva, mert mint mondta, évek óta próbálkozik bejutni a fesztiválra, ahol egyszer volt, de azóta sem talált belépő partnert.
Hát most talált, és akkor még nem gyanakodtam!!! Ráadásul azt hittem – mert én is fura vagyok – , hogy ez valamiféle igazi partnerséget jelent, ezért szorgalmasan felhívogattam az embert telefonon, majd meghívtam színházba, a kibucba ahol élek, és színházba mindig egyedül járok, mert mint említettem voltak férjeim, valaha, de most nincs, egy se, hiába énekelem, hogy “Jó Istenkém a mennyekbű, adj egy férfit a készletbű” hát nem ad, mit tegyek, akkor megyek pucértáborba.
Írás-varázs
“Röppenek betűről betűre
Tollam tövén ébred a fény
Szavak születnek
Szél hátán ügetnek
Éled a rím, a ritmus hullámzó
Tengerében
Kicsapódnak a sók
Tenyeremben remeg a szó
El ne illanjon, összeszorítom
A kezemet
El vesszen belőle
Benne maradjon
Az élet melege, és
Búgó dala”
Az emberem nem tudta, hogy egy költőnővel van dolga, ezért úgy viselkedett, ahogy egy nem költőnővel szoktak viselkedni. Színház után például sétáltunk, hogy megmutasssam hol lakom, és azt kérdezte, hogy most mi lesz, hol aludjon … - hát mondom aludj itt, van két szobám, az egyikben te, a másikban én. Hogy akkor minek aludjon itt? - Tesséééék? Nóóóórmális? (hát hogy ne autózz éjszaka másfél órát, fajankó!) Úgy megsértődött ezen (nem a fajankón, mert azt nem tudom héberül), hogy nem hívom meg az ágyamba, hogy hazament és azt mondta, hogy na akkor most már ne is beszéljünk a fesztiválig. Jól megbűnhődtem, hála Istennek.
Az, hogy csúnya volt nem baj, mert egy csúnya férfi lehet vonzó, izgalmas és nagyon erotikus, de az ember taszított valami miatt, ezért aztán a fesztiválig nem is beszéltünk.
Bezzeg beszéltek mások.
Sorjáztak ifjak s vének, illetve csakis ifjak, a véneket csak a rím kedvéért írtam, a rímtelen rím kedvéért.
A sok ifjú jelentkező láttán összefacsarodott a szívem, hogy elköteleztem magam Visszataszítónak ily hebehurgyán. Utólag, meg előre is kijelentem, hogy senkit sem lenne szabad így nevezni, de lelkem rajta, mert az úton, amikor együtt utaztunk – ez volt az én kérésem, annak fejében, hogy bejöhetett velem meztelen nőket bámulni –,  szóval az úton borzasztóan viselkedett, ezért megérdemli ezt a nem túl hízelgő elnevezést.
A jelentkezők úgy jutottak el hozzám, hogy amikor fölkeveredtem a fesztivál internetes oldalára, azonnal beírtam magam a társkeresők közé, és mivel sokkal több egyedül álló férfi szeretne bejutni, mint amennyi egyedül álló nő, ezért minden nőnemű hirdetőnek nagy-nagy keletje van. Tisztára mint a „Swinger” klubban. És még mondja valaki, hogy nehéz nőnek lenni!
A lelkes ifjak tömegének már csak bátorító szavakkal segíthettem, anyai áldásommal bocsátva útra őket.
Azonban!!! Azonban, már egészen közel a táborozás idejéhez felhívott egy különösen szimpatikus hangú fiú, akinek vérző szívvel elmondtam ugyanazt, amit a többieknek is, de megígértem neki, hogy körülnézek, hátha találok alkalmas nőszemélyt, aki beiratkozik vele.
Ezután véletlenül visszahívta őt a telefonom (tényleg véletlenül!), szabadkoztam, de örült neki, elbeszélgettünk, hogy ő kicsoda, meg én kicsoda, hogy ő már volt tavaly is, együtt a feleségével, de a felesége nem igazán szerette a helyet, ezért megbeszélték, hogy ő, mármint a fiú (a neve Omri) elmehet erre a négy napra egyedül. Később, a telefonom magától visszahívta (még kétszer) Omrit,  nem győztem szabadkozni, ám jókat nevettünk, kiderült, hogy ő is vízöntő, és valahogy beleszőtte, hogy kifejezetten kedveli az idősebb nőket, én pedig  tudom – mióta „idősebb” nő lettem –  hogy kifejezetten kedvelem a fiatalabb férfiakat, mire megbeszéltük, hogy a fesztiválon mindenképpen találkozunk, és kifejezetten lelkesedtünk egymásért, csakis azért, mert a telefonom kifejezetten fölhívogatta őt, vagy nem is a telefonom, hanem a sors ujja?
Addigra tájékozódtam, hogy a párban való bejelentkezés csak azért van, hogy egyenlő számú nő és férfi, fiú és lány legyen jelen, mert másképpen a kiéhezett, tesztoszteronnal túltelített hímneműek egyedei ellepnék az egész területet. Vagyis bárki a párom a belépésnél, lehetséges, hogy nem is látom többet, ahogy ez a második fesztivál esetében meg is történt, de még az elsőt sem meséltem el, és a történet mesébe illő. Felnőtt mesébe illő.
Eljött a nap! Végre! Visszataszítóval azt beszéltük meg, hogy a városig, ahol lakik, busszal utazom, és ő majd fölvesz a megbeszélt helyen az autójába, és együtt utazunk a fesztivál színhelyéig, „Ashram-ig”, le délre, messze a Negev lelke mélyére.
Kértem, hogy halkítsa le az autóban ordító zenét, nem tette, ebből megállapítottam, hogy nem csak visszataszító, hanem süket is, később fütyült és énekelt, amiből megállapítottam, hogy nem csak visszataszító és süket, hanem bolond is. Így autóztunk nagy egyetértésben, a táj izgalmas volt és gyönyörűséges, és fenséges. A Negev sivatag itt színeket váltott, kevésbé volt aranysárga mint nálunk, inkább narancs, vöröses, kékes, mindehhez a tisztán ragyogó ég végtelenje. Papírzsepiből gyártott galacsinokat tömködtem a fülembe, és fütyültem Visszataszítóra (ha ő fütyülhet...), közben Omrival üzengettünk egymásnak a telefonban, hogy melyikünk merre jár, ő is elindult, sokkal északabbról, már sok mindent tudtam róla, például azt, hogy 19 évvel fiatalabb nálam, de a fesztiválon tíz évet fiatalodtam, szóval a végén csak kilenc évvel volt nálam fiatalabb, az meg már semmiség. Egy szerelmi szakkönyvben – a címe, a Tao tanítása a szerelemről és a szexről, Jolan Chang írta-, olvastam, hogy idősebb nőnek nagy szerencse ha fiatal szeretőre tesz szert, sokféle okból, amikre most nem térek ki, csak egyre, hogy a dolog fiatalít, de ezt a legtöbben tudják, viszont én a valóságban is megtapasztaltam. Már régebben is volt ilyen az életemben, amikor még csak félig-meddig voltam idősebb nő:
„Adott az Isten szép szeretőt,
fiatal kemény cigány fiút,
barna a bőre,
fényes a szeme,
benne a lélek
dallamokból szőtt.
Adj bölcs belátást Istenem,
föntről, magasodból!
Meddig lehet velem
új játékszerem?
Fiatal szeretőt adtál,
bármikor elveheted.”
Ez egy másik évszázadban, egy másik földrészen íródott vers.
Viszont megtörténhet, és megtörténik, hogy a fiatal szerető ilyen olyan okokból eltűnik és akkor:
„Esz a fene!
Rázza tagjaimat
a nyavalyatörés,
hideg és meleg
felváltva sanyargatja testem!
Jaj szomjazom!
Jaj éhezem!
Meghalok érted
szép cigány fiú!
Üres az ágyam,
hideg az ágyam,
megvert a Devla,
megvert a vággyal!
Jaj siratom a nyugodt álmot!
Fekete szemed megbabonázott!
Nincs nappalom,
nincs éjjelem,
Vacogva sikoltom neved!
Borzas hajam
hamuval szórom,
legyél csak még egyszer
Velem!”
Óvatos voltam a lelkesedő üzenetekkel, egyrészt akkor még 56 éves voltam, nem 46, mint később, másrészt 37 évesen is lehet valaki taszító, ezt megtapasztaltatta velem az élet. A fiú sokkal jobban beleélte magát.
Közben odaértünk, Visszataszítóval bejelentkeztünk, majd behurcolkodtunk, leginkább az én holmijaimat, mert az „emberem” úgy döntött, hogy ő a táboron kívül ver tanyát, ahol azt csinál amit akar. (mondtam, hogy dilinyó)
Egy megfelelő helyre fölkupacoltam a bőrönd, hátizsák, kistáska, nagytáska stb... egyveleget, Visszataszító lovagiasan segített fölállítani az icipici sátramat, majd kedves álmosollyal minden jót kívántunk egymásnak, és ő el.
Közben jöttek-mentek a félig-negyedig-teljesen meztelen emberek, nagyjából berendezkedtem, levetkőztem, majd felöltöztem valami hippis holmiba, mert a parkolóban nem akartam pucéron járkálni, bár sokan úgy tettek. A parkoló óriási volt, és már majdnem tele, a bejáratnál a bejentkezési sátorban, nevető, ám komolyan dolgozó huszonévesek, különböző ruhadarabokban vagy anélkül, majd kezdődött a mindenfelé szétszórtan álló sátorok rengetege, kékek, zöldek, ezüst színűek, a – nevezzük főútnak – jobb és baloldalán, az út fölött virágokból font kapu, aztán következett egy óriási füves térség, ahol kihúzott kötéllel jelölték meg a sátorverés határait, vele szemben a bár, majd az étterem, illetve olyan nem volt, hanem konyha, ahol ablakon át adták ki a rendelt kaját, és mindenki ott evett, ahol helyet talált. Mindez teljesen nyitott, a bárt csak fölülről takarták pálmarost tetőkkel. A bár másik oldalán szabad térség, majd újra sátrak, szemben egy nagy színpad, előtte óriási üres tér, majd mindezen túl a sivatag végtelenje a látóhatárral, ahol ég és föld összeér, ahol az álmok várják, hogy leszálljon az éj.
De messze még az éj csendje … Csend? Na az az egy nem volt a fesztiválon, de aztán rájöttem, hogy ez a fesztiválok sajátossága, és most az következett, hogy kimenjek a parkolóba és megnézzem, hogy Omri megérkezett-e már.
Épp csak kiértem, és elkezdtem a nézelődést, amikor bekanyarodott egy ragyogó fehér autó (mondtam, hogy olyan lesz mint egy tündérmese), kiszállt belőle egy gyönyörű, karcsú, magas fiú, meglátott engem, és ölelésre tárta a karját. Odaszökelltem hozzá, belebújtam az ölelésébe, akkor fiatalodtam az első két évet, én is átöleltem, és végigfutott rajtunk az érzés, hogy ő meg én összetartozunk. Nem számít mi lesz holnap, vagy négy nap múlva, most vagyunk itt együtt, boldogan, ragyog az ég, a nap aranysárga fényt szór szanaszét, az emberek mosolyognak körülöttünk, ennél nem kell több!
Fölnéztem a fiúra, a szeme simogató-mélybarna volt, olyan édes ígéretetekkel teli, hogy minden sejtem külön beleborzongott.
 Hol a társad ?– kérdeztem – Majd jön – mondta, és bánatosan vakarta a fejét –  Nincs társam –  váltott még bánatosabbra – de megoldom! – nézett rám elszántan. –  Akkor hogy regisztráltál?- folytattam –  A feleségemet irattam be, és kifizettem két belépőt. –  Eddig jó –  mondtam –   és most hogyan tovább? – Szerzünk egy nőt ! – nézett még elszántabban –  Aki bejelentkezik velem, azt mondjuk, hogy a feleségem, aztán elmegy. – Jó ötlet! Honnan szerzünk egy nőt?- kételkedtem –, a sivatag közepén, ahol nincs más csak az „Ashram”, a fesztiválok szentélye.
-Menjünk – fogta meg a kezem- bejelentkezem, bepakolunk, aztán keressük a nőt. Most azt mondom, hogy a feleségem majd jön.
Így tett, aztán behurcolkodtunk, aztán lebontottuk az én sátramat, aztán felállítottuk az ő sátrát, ami tágas, kényelmes volt hűtőtáskával és egyéb kényelmi eszközökkel, aztán kimentünk újra a parkolóba. – Van ott egy lány, nézd, a buszmegálló felé megy!
A lány leült a buszmegállóban, de amikor Omri megszólította, fel sem nézett, csak a fejét rázta. Omri föl-alá járkált, látszott ahogy az adrenalin szintje emelkedik, majd előadta, hogy megállít egy autót, amiben nő is van, és rábeszéli az öt perces feleség szerepre. Én meg ott álltam 56 évesen mini szoknyában (ja akkor már csak 54 voltam) és azon gondolkodtam, hogy nóóóóóórmális? Biztosan nem, de ettől szép az élet. Öt perc sem telt el, úgy látszik Omri energiái működtek, egy negyvenes pár ült az autóban, amelyik megállt, lenyitotta ablakát, a benne ülő férfi felhúzta az orrát, a nő érdeklődéssel figyelt, majd rábeszélőn nézett a párjára, mire az megfordult az autóval, és visszakanyarodott az „Ashram” bejárata felé. Omri velük ment, én visszasétáltam. Pár perc alatt bejelentkeztek, aztán a nő megölelte Omrit, amit rossz szemmel néztem, mert mit ölelgeti az én pasimat, aki öt percig volt a felesége.
Ott maradtunk Omri meg én, lelkünkben az édes szerelmi csatározások képzetével és akkor megint fiatalodtam két évet. Hű ! – Gondoltam – már csak 52 lennék?
„Nézd pirosak a lombok!
Nézd alkonyodik!
A leszálló este
kézen fogja csillaggyermekeit.
Játszanának körjátékot,
dombról dombra
a sivatag rejtekén,
nem csak éjjel,
a csillagok nappal is énekelnek.”
 És:
„A karjaidba vágyom
zárj magadba,
fonódj körém
szorosan!
Mondd újra, hogy gyönyörű vagyok!
Mondd megint
– te szexi nő! –
Fektess az ágyra
simogass!
Lássam újra
tágra nyílt szemed!
Tekinteted tükrén
át, a lelked mélyén
lakozó csodát!
Egyesülj velem!
Hallod az Éden himnuszát?
Neked szól és nekem,
hogy az ősi dallamra
eggyé válj velem!”
Este lett, olyan vadul szeretkezős este, meg éjszaka, olyan vadul szeretkezős éjszaka, séta anyaszülten a fesztivál füvén, boldogok voltunk Omri meg én, öntudatlan, semmivel sem törődő, csak a percnek hódoló hangulattal, bódultan a szerelem ízeitől, és akkor már csak 50 éves voltam, és megjegyeztem magamban, hogyha ez így megy tovább, csecsemőként térek haza, de negyvenhatnál megálltam, hát, mondom, ez is elég, ne emeljek panaszt, hiszen nem kellett költséges, és veszélyes plasztikai műtétre vállalkoznom, hanem ily kellemes módon fiatalodom.
Élveztük a négy nap minden percét, együtt mentünk zuhanyozni, fogat mosni, foglalkozásokra, vagy csak heverésztünk a napon egymás ölében, míg Omri elmesélte az életét, bánatait, örömeit, és én elláttam őt bölcs, anyai tanácsaimmal, amikre nem volt szüksége, de jó esett neki, hogy meghallgatom, s a tanácsokból tudta, hogy nem csak meghallgatom, hanem megértem, és befogadom a lelkét is, nem csak azt a csodálatos szerszámot, amivel megáldották őt az egek, s amire elismerően tekintettek férfiak s nők egyaránt a fesztivál idején, és senkinek nem tűnt föl az egész idő alatt, hogy egy pasival több van a színen.
Ez jó történet volt Lilach! – Néztem a barátnőmre lelkesen –  Legközelebb veled jöhetek?

Te-l-hetetlenség

                                                            
                                                                 
                                                            TE-L-HETETLENSÉG

"S sosem tudom előre, mit hoz
 A pillanat, mikor kiderül az,
 amit mindig is tudtam, hogy igaz:
 az idő nem halad, hanem körbevesz,..."
                                                                                       Szoó Virág

"...mi nem szereplők, hanem történetek vagyunk...  ...Leblokkolunk annál az elképzelésnél, hogy ki   tudja, milyen – meglehet, csak valami egyszerű – kalandban részt vevő szereplők vagyunk, de meg kellene értenünk, hogy mi az egész történet vagyunk, és nem csak az az egy szereplő. Mi vagyunk az erdő, melyben sétálunk, a gonosz, aki átver, a káosz, ami körülvesz, valamennyi ember, aki elmegy mellettünk, a dolgok színe, a zajok."
                                                                                         Alessandro Baricco: Mr. Gwyn
Soraimnak nincsen sodrása.
Soraimnak nincsen áramlása.
Soraimnak hullámzása van.
Hullámzása tóbeli hullámzás.
Nem folyó hullámzása, hiszen annak folyásiránya van, sőt, időnként a medréből is kilép.
Mégkevésbé tengeré. A tenger másféle. Méretarányos kalandokkal rendelkezik. Elképzelésem szerint a tengert történetek lakják. Valamint a hallgatás.
Az Akkor látott halak a tóban élnek.
Soraimnak nincsen cselekményszövése.
Tartalmának megmerítkezése van.
A megmerítkezés a történet, ha az utóbbinak lennie kell benne.
De nem kell.
Megmerítkezni kell.
Szavaim merítkeznek.
Lemerülnek.
Belevetik magukat abba a tóba, aminek hívogató a mélysége.
Egy biztos:
ez a tó éppúgy ott van a lelkünk mélyén és a képzeletünk egyik medrében, mint ahogy megtalálható egy tisztás közepén.
Soraimban nincsenek kézzelfoghatóságok.
Mint ahogy a tóban sincsenek, többnyire.
A történés mibenlétét a szavak képanyagába al(a)k(ít)ottam, szóképekké festve.
A szavaknak súlyuk van.
Csak annyit tettem, hogy beleengedtem őket a tóba.
Ez az én rituálém.
Ez a kiengedésem.
Ez a megtartásom, hiszen ismerem merülésüket.
Velük mélyedtem.
Bennem ülepedtek.
Súlyuk által merülnek a tó vízébe, nem lebegnek a tetején.
A szavak festése nem oldódik fel, képanyaguk eggyévált a szavakkal, beléjük ivódott.
Soraimat ezennel vízre bocsájtom.
Hullámzásuk közvetíti a lépéseket, az ajtó kinyílását, a közeledést és távolodást.
Szavaim kiválnak a sorok közül.
Szavaim (be)lemerülnek.
Kétszer is.
Ugyanabba a tóba.
Ennek a tónak nincsenek kikötői. Nincs rajta stég, amire támaszkodni lehet, ami behatárolná, meghatározná, egységesítené jelenlétünket, szemléletünket.
A viszonyítási pontokat nem a kikötők - a megkötések, röghöz kötések - jelölik és jelentik.
A cselekményváz - a kiváltó okok, a külső megvalósulás, a gondolatébresztő események -  megfog(almaz)hatósága az Olvasóban/befogadóban/elmélyülőben jön létre.
A szövegben a benső történések kapnak cselekményértéket. A benső állapotmozgások körüli külső eseménysor felvázolása a merülőben/Olvasóban történik. Ennek feltételteremtője az elmélyülés.
Az események eredője és lefolyása fellelhető és nyomon követhető az Olvasó képzeletében, emlékeiben, tapasztalataiban, ösztöneiben. Ehhez az elbeszélő gondolatmenete csupán instrukciókat ad, a szóképek inspirációként hatnak.
Hányféle merülésmegélés létezhet?
A benső történések lélekrajza egészalakos, de a történések szándékosan tört-énések: kiegészíthetők.
A történet az Olvasóra van bízva.

                                                          A TÓBAN FÜRÖDNI SZABAD!

                                                               
 Iskolapélda
SEBESSÉG = ÚT/IDŐ
IDŐ = ÚT/SEBESSÉG
ÚT = SEBESSÉG×IDŐ
Tudvalevő: az utat úgy kapjuk meg, ha az időt megszorozzuk a sebességgel.
Mekkora utat tettünk meg 28 év leforgása alatt, kétszer körbeérve forgástengelyünk körül, a megengedett - adott - sebességet betartva?
Szorgalmi feladat ennek a többismeretlenes egyenlete, a variánsok értékeinek kiszámítása az út kétféle jelentéstartományának függvényében:
Mekkora utat tettünk meg kézzelfoghatóan 28 év leforgása alatt, kétszer is kölcsönhatásba kerülve, keresztül-kasul bejárva a kijelölt pályánkat, miközben el nem mozdultunk benső megtartásainktól?
Mit kell valójában vizsgálni?
A szándék elrugaszkodásainak útját,
vagy
a behatároltság konstans értéke mentén megtett köröket?
Számolnunk kell a gondolati elmozdulásokkal, amik a szándékok mentén, az érzelmi vezéreltség által a végtelent súrolják (mértéke fényévekben kifejezendő),
vagy
abból indulunk ki, hogy az elidőzítettség, ill. időzíthetetlenség megléte miatti mozdíthatatlanság végett a valójában megtett út a megvalósulásig a 0-val egyenlő?
Külső időben az 'A' csoport kiszámíthatja két hónappal, a 'B' csoport két évvel.
Mindkét összeg érdekes az összevetés-összead(ód)ás szempontjából, szükségesek a végső eredményhez!
Elérkeztünk az elméleti fizikához. Ki ad választ arra, illetőleg megválaszolható-e az a kérdés, hogy a különböző közegekben lejátszódó visszacsatolások esetének vizsgálatában mely tényezők elhanyagolhatóak, és melyek járulnak hozzá a helyes végeredmény létrejöttéhez?
A számolás, a feladat kezdeti lépései középiskolás szintű tudást igényelnek, de a feladatkezelés stratégiája ennél jóval túlhaladottabb. Összetettségénél fogva többszintű készséget mozgósít, mivel nem hagyhatók figyelmen kívül, illetőleg a vizsgálat tárgyát kell képezniük az alábbiaknak:
 ahogyan az elmozdulásaink viszonyrendszere alakul
 érzéseink állandók, mozdíthatatlanok
 szándékaink is töretlenek
 megállapodásaink menti bemozdulásaink megáll(ap)íthatók
 próbálkozásaink megtett útja is jelentős
 lemondásunk végeredménye körül hosszú a megtett út
 elhallgatásunk ideje különböző, de a belátás mentén összeér
Tisztázandó még az is, mi számít megtett útnak:
a szándékaink mentén történő elmozdulások,
vagy
a valóságban történt elmozdulásaink?
Az akarattól a következtetésig tartó út hossza is különböző az idő függvényében:
ha figyelembe vesszük az időt, amit arra szántunk, hogy elhitessük magunkkal azt, ami tudvalevő
vagy
ha kiiktatjuk az időt, hiszen kezdetben is tudtuk, amit tudunk.
Vajon jól oldottuk meg a feladatot? Kétszer is nekirugaszkodtunk. Gimnazistaként még nem tudhattuk, mi a benső útjaink mértékegysége. Hosszú évek múltán megtanulhattuk egymástól, hogy a mértéke és az egysége is azonos.
Az idő megduplázta belátásunkat.
                                                                                                                                     2014. 06. 16.
róka a táskában
                                                                      
                                                               Kedves Y!
       
"In medias res" írom ezt a levelet, mert valahol ott tartunk: a közepén. Néhány napja, pontosabban néhány éve, évtizede gondolkodom, hogy beszélgetnünk kellene, csak úgy. Pár napja azon gondolkodom, írnom kellene, vagyis írni szeretnék Neked. Szeretem a lassúságot, soha nem akartam siettetni semmit, a mi történetünk nekem nagyon testhezálló, itt foglal helyet a szívem csücskében. Tudod (persze, hogy tudod), bennünk addig is zajlottak a folyamatok, érzések, amíg (látszólag) üresjáratban működött a külvilág. A gimis évek alatt is fontos volt számomra a jelenléted, fontos volt a tudat, hogy ott vagy, mindvégig figyeltelek. Én nem érzem szakadozottnak, szakaszosnak a történetünket, bennem folyamatos a Veled való párbeszéd. Vannak azért csúcspontok, sűrűbb események, amikor nem csak monologizálok Feléd, hanem példának okáért leülsz velem szemben a 15 éves osztálytalálkozónkon, és dialógus kezdődik. A szülői szerepünkben való megnyilvánulásunk által érkezünk megnyílásunkhoz, kaput nyitva kettőnk történetének folytatásához. Még egyszer köszönöm Neked azt a pillanatot, azt a gesztust, hogy utat törtél akkor -  5 éve - felém!
Soha nem tévesztettelek szem elől érzelmileg, mégis nagyon szívmelengető érzés újra egy ösvényen lépkedni, haladni Veled! Szeretném, ha írnál néha! Szeretnék morzsákat az életedből, bármit, amiről úgy gondolod, szívesen megosztanád velem! Szeretnék Veled beszélgetni! Szeretném dédelgetni azt a tényt, hogy nem csupán ötévente vagy hús-vér valóság!
Akár hiszed, akár nem, azóta is kísér a Tőled kapott két csillag; többek között ezért is mondtam,  hogy egyfolytában jelen vagy az életemben. Mert ezek az ajándékaid változatlan intenzitással élnek, és előidéznek, működésben tartanak észleléseket – amik így nem válhatnak emlékké, hiszen nem egy lezárt dobozban vannak a lelkemben, hanem napi rezzenéseim. Felnézek az égre, ott vannak a csillagaim, elindul a gondolatfolyam, nyílik a cipzár a fekete táskádon, előbújik a rókád. Ez ilyen bejáratottan, egyszerűen tartozik hozzám, életem része.
Szóval minden érdekel, hogy milyen könyvet olvastál, megérett-e már a meggyed, mit csinálnak a lánykáid, hogy van a kutyusod,... Hogy az esti csillagnézésem alatt a képzeletbeli cipzáros táskából a rókád mellől ezek a történetek is előbújhassanak!
Köszönöm!
Sok puszi: X

                                                                                                                            
                                                                                                                                 2014. 06. 30.
kiegészülés
                                                                Kedves Y!

Nagy ajándék számomra a leveled, olvasása óta a föld fölött járok. Olyan érdekes a tudat, az érzés, hogy szólsz hozzám: látom a nyolcadik színt a szivárványban! Izgalmas kiegészülést kaptak a leghétköznapibb dolgok is azáltal, hogy megosztod velem életed egy darabját. Mélyrehatóak a soraid, nagyon érzékenyen érint újra felfedezni, megtapasztalni a Benned rejlő finomságot!
Képzeld, átmeneti vendég lelt ideiglenes otthonra nálunk: egy félholt verebet találtunk az út mentén. Hazahoztuk, nálunk lábadozik. Tegnap volt egy pillanat amikor megijedtem, azt hittem, búcsúznunk kell tőle, teljesen elnyúlva feküdt szegény a földön. Aztán összeszedte magát, már álldogál és nézeget. Pipettával próbálom belecsepegtetni a vizet, egész ügyesen tátja a csőrét, de az evésen még dolgoznunk kell. Jó lenne majd ereje teljében elengedni! Annyi gyengédséget képes kiváltani az emberből egy ilyen kis lény! Nem szeretek fogva tartani állatokat, inkább kalandokat élünk át velük. A szabadságuk megőrzése mellett lakhatnak nálunk. Nevet kaptak a gyerekek által gyűjtött sáskák, akik itt élnek az udvarunkban. Találtunk már vakondot a kertünkben, hosszas simogatás után elvittük egy olyan helyre, ahol kedvére garázdálkodhat. A minap hoztunk szentjánosbogarakat, és végre teljesült az álmom, a gyerekek fogtak nekem tücsköt. Vélhetően nem jó az ablakom alatti zöld terület akusztikája, mert még nem hallottam a hangját. Azonban nem adtam fel a reményt, lehet, hogy csak elment további zenekari tagokat toborozni, azért nagy az esti csend. Időközönként békáink vannak, olykor-olykor néhány napig a közeli tóból kifogott halakat tanulmányozzuk. A sünök állandó éjszakai vendégek az udvarunkban, kedvükre jönnek-mennek, de egyik sétánk alkalmával felfedeztünk egy árokban rekedt példányt, akinek rengeteg szöcskével sikerült felturbóznunk a fogytán lévő életenergiáját.
Apropó, energia! Jól nézel ki! Friss vagy.
Számomra olyan volt az egész, a zárszóig köztünk történő megvalósulás, mintha a nagykönyvben lenne megírva. Mintha valaki egy csodálatos alakot mintázott volna, amit mi ketten ízig-vérig betöltöttünk, amibe légmentesen beleillettünk. Szinte nem is földi törvények szabták a körvonalakat. Olyan jó volt mindazt megtölteni tartalommal! Most megint érzem mindennek a formáját - a formánkat -, kérlek, vigyázzunk rá, össze ne törjük! Félek az elvesztésétől – az elvesztésedtől!
Van kedved játszani? Nem is játék, komoly dolgok ezek. Elkezdek néhány mondatot, elindítok gondolatébresztő töredékeket, fejezd be ezeket, ha akarod! Kíváncsi vagyok a folytatásukra. Tehát:
Életem során mindvégig fontos a számomra...
Reggelente azzal ébredek, hogy...
Ezt az érzést mindenhova magammal viszem:...
Legfontosabb történéseim:...
Kedvenc könyvem:...
Ami(k) egyik napomból sem hiányozhat(nak):...
Amire igazán rácsodálkoztam:...
Ez mindig feltölt:...
Amikor igazán önmagam vagyok:...
Sok puszi: X

                                                                                                                            2014. 08. 12.
Mi még a táskában?
                                                             Kedves Y!

Úgy döntöttem, elküldöm újra az előző levelemet. Amennyiben azt annak idején megkaptad, kérlek, ezt a próbálkozásomat ne vedd zaklatásnak! Nem szeretném, ha kényszerből írnál, és azt sem, hogy úgy érezd, bármit is elvárok. Csak azt akarom kiküszöbölni, hogy a technika ördöge beleavatkozzon  a rendszerünkbe (rendszertelenségünkbe).
Legutóbb olvasott könyvem (Vámos Miklós: Szitakötő) egyik szereplője egy gyomaendrődi fiú. Szeretem ezeket a meglepetéseket és az általuk kiváltott asszociációt, ilyenkor máshogy dobban a szívem. A múlt hetekben a nyaralások, táborozások miatt kevesebb gyerekem volt itthon. (Akkor én is mintha nyaralnék, kicsit kizökkenek a szokásos kerékvágásból.) Így jutott időm rajzolni. Arra gondoltam ennek kapcsán, vajon rajzolsz-e még. Ha igen, nagyon szívesen megnézném a munkáidat!
Most mennem kell, sok az éhes száj.
Sok puszi: X
                                                                                                                               2014. 09. 16.
                                                                                                                          
állapotjelzés
                                                                Kedves Y!

Ez még nem a válasz, csupán egy gyors állapotjelzés. Tényleg nem kaptam meg a leveledet, most olvastam csak az újra elküldött változatot. Ismerem az érzést: nap nap után ülni a gép előtt, szembesülni az üres postaládával, vívódni, vajon ez jelzésértékű-e, mialatt a szívem mást mond.  Döbbenetes, hogy az osztálytalálkozó óta mennyire kiegészültem Veled, mintha nem lenne köztünk földrajzi távolság ("félbolond állapot")! Érdekes paradoxon ez: bírni a leveled súlyát – konkrétan hullanak a könnyeim és remeg mindenem – , időközönként megkapni Téged, miközben már évtizedek óta a részem vagy.
Azt az érzést ringattam a néma hetek ideje alatt -  már ezzel is rengeteget adsz -, hogy biztos lehetek benne: áramlanak a gondolataink egymás felé.
Írok néhány sort (a legutóbbi olvasmányélményem). Katartikus, testhezálló:   
"Valami furcsa öröm töltötte el, melyhez hasonlót még sohasem érzett, mégis mintha, szüntelenül magában hordozva, évek óta erre várt volna. Hihetetlennek tűnt a számára, hogy ez alatt a hosszú idő alatt, e furcsa öröm megőrzésén és elrejtésén kívül, mást is tudott csinálni. Mi mindenre vagyunk képesek, gondolta. Felnőni, szeretni, gyereket szülni, megöregedni – és mindezt úgy, hogy közben, egy soha meg nem érkezett válasz vagy egy soha be nem fejezett gesztus végtelennek érzett ideje alatt, máshol vagyunk. Mennyi ösvényből áll, mi egyetlen útnak látszik, és mily különböző lépésekkel járjuk be azokat!"
(Alessandro Baricco: Mr. Gwyn)
Folyt. köv.
Puszi: X

      
                                                                                                                       
                                                                                                                                    2014. 09. 18.
folytatásos levéltöredék
                                                               Kedves Y!

Van kedved játszani? Nem is játék, komoly dolgok ezek. Írd meg, melyik helyeket szeretted Győrben, szívesen elmegyek oda! Ha azt is megírod, mikor vagy gondolatilag szabad, még időpontot is egyeztethetünk, úgy nem csak a múltadba sikerülne egy impresszió erejéig, idejéig belépnem, hanem jelenné varázsolhatjuk az "együttlétet".
Számomra a víz, a folyó közelsége létfontosságú. A Mosoni-Duna közelében lakunk, nem múlhat el úgy nap, hogy ne lássam. Imádom az esőt, szeretek esőben biciklizni. Gyerekkorom óta megbabonáz a vihar, az égdörgés, teljesen felvillanyoz a látvány és a hanghatás mindennel szembeni erőfölénye. Emlékszem, Neked és nekem Velence volt a kedvenc városunk. Még nem jártam ott. Azt együtt terveztük. Tudod, hogy időnként arról álmodozom, majd eljutunk oda?
Véremmé vált a zenéd.
Megint egy figyelemre méltó párhuzam: nekem is egy Tánc című szám jelent nagyon sokat, majd  elküldöm Neked.
Annyira szeretem a megtartásunk holdkórjárását az elengedésünk telítettségeinek vonzástörvényében! Kiváltságosnak érzem magam, hogy ekkora ajándékot kapok az élettől: élhetünk a történetünkben. Izgalmas folyamat ez, (szeml)élni, hogyan épül fel, hogyan áll össze a részekből az egész. Amikor annak idején észrevetted a magam által ejtett sebeket a kezemen, ennyit mondtál: 'majom'. Aztán évekig egy szót sem szóltunk egymáshoz. Pörgős korszak kezdődött, feneketlen mélységekben jártam, veszélyes kísérletsorozatba vágtam a határfeszegetéssel. Részben belőlem fakadt, részben a körülményeimből, egyrészt utakat kerestem önvezérelve, másrészt menekültem. Érdekes volt az extraérzékeny személyiségemmel falakat döntögetni, mert fullasztóak, valamint falakat építeni, hogy védjenek. Mindezt többnyire egyszerre, a belső motorom által hajtva, ugyanakkor űzött szélmalomharcosként. Próbáltam mások - számomra érdekes - kérdésfeltevéseit és válaszkereséseit gátlásmentesen csomómentesre kotyvasztani az én feltételezéseimmel. Ínyenc kóstolgatás gyanánt nagykanállal enni a fűszereket. Úgy gondolom szerencsém van, hogy a  kavalkádból kiszűrhettem a tapasztalatokat, a tanulságokkal formálhattam magam. Évtizedeket éltem néhány év leforgása alatt, összességében épültem és erősödtem miatta, pedig el is veszhettem volna. Töredékesen múlt rajtam. Azóta is  érvényes kérdés számomra, honnan ered az az eszméletlenül nagy őserő, ami a jelentőségteljes pillanatokban bennünk-belőlünk mozgósítható? Gondolom, a vallásos embereknek készenkapott válaszuk van erre.
Most rohannom kell, de folytatom.
Sok puszi: X
                                       
                                                                                                                           2014. 09. 18.
                                                                                              
találkozó a gyalogoshídon 
                                                                                                       
                                                                 Kedves Y!

A gyalogoshídon – kis időeltolódással – fedték egymást a lépteink, én is naponta átmentem rajta. Meghat a lélekrokonság érzése, ami fűz Hozzád, és összeköt minket. Nagyon érzékenyen érint minden sorod. Szavaid finoman rárakódnak, ráilleszkednek a bennem lévő sejt(és)ekre, emlékekre, rejtelmekre, és létrejön az a különlegesen szép rétegződésű képződmény, melyet ismerni vélek. Összetéveszthetetlen eredetiségének kiviláglását szemlélem, lábujjhegyen veszem körbe, hogy zavartalanságában csodálhassam.
Akit eddig magamban hordoztam elszigetelve, és saját működésmódomban vettem róla tudomást, most kikívánkozott belőlem azért, hogy önálló életre kelve saját működésmódja által egyesülhessünk újra. Mintha az elveszett felemet találtam volna meg, de ez is paradoxon, mert mindeközben látlak, érezlek, észlellek különálló egészként. Sőt, ez igazán izgalmas: ennyi hallgatag év után a teljes életnagyságod megelevenedésének akkora ereje van, hogy a belső és külső történések együttes hatása miatt mozgósítanom kell az előző levelemben említett, rejtett tartalékokat is, hogy az önkéntelenségünk újjászül(et)ésének minden mozzanatára összpontosíthassak. Ezt az önkívüle(te)mig áthelyez(őd)ésedet, az összképet egyfolytában analizálom. Értelmezhető, mégis kimeríthetetlen, felfoghatatlan. A régről, régóta ismert állapotunk az újdonság erejével tör elő belőlem olyan intenzitással, ami megdöbbentő. Tényleg úgy vagyok vele, nehéz elhinni, hogy mindez igaz. Az esztétikai érzékem teljes kapacitással dolgozik: formálunk, és formálódunk egymás által, ahogy már írtam, ezek nem földi keretek, a közös forma újjászületése, alakulása teljesen elbűvöl.
Kérlek írj Magadról csapongó, keszekusza mindenfélét, ami jön, ahogy időd engedi!
Sok puszi: X
                                                                                                                            2014. 09. 19.
közös világunk
                                                                Kedves Y!

A rajzod gyönyörű, az a ló mesél a tekintetével!
Szeretem a világnak azokat a képeit, hangjait, színeit, ízeit, amelyeket kiragadsz belőle. Szeretem a képzettársításaidat. Nagy kincs, ha valaki megtalálja azokat az embereket, akikkel együtt rezonál. Tisztában vagyok azzal, ha én elkezdek egy mondatot, Te úgy tudod befejezni, hogy az a mondat nem csak értelmileg hiteles és igaz, hanem lélekből is szól. És ennek nem az a feltétele, hogy alaposan ismerjük egymást.
Annak idején megajándékoztál Magaddal, de az időkeret szűkreszabott volt, viszont azóta  is kereslek és megtalállak abban a tartományban, amibe 15 évesen együtt léptünk be.
Sok puszi: X

                                                                                                                                2014. 09. 22.
születésnapi csomag
                                                             Kedves Y!

Szeretettel köszöntelek születésnapodon!
Elküldöm néhány fotómat; finom részletek, apró hangulatmorzsák, szeretem őket.
És hallgasd meg a Ghymes: Tánc a hóban című számát!
Sok puszi: X
                                                                                                                                     2014. 09. 23.
séta a Belvárosban
                                                              Kedves Y!

Jártál Győrben a Rütyi könyv-és CD boltjában? A Belvárosban működött egy eldugott udvarban. Igazi kincsesláda, sajnos csak múlt időben. Folyton égett nála a gyertya, Rütyi a szokásos fekete kantáros nadrágjában állt a pult mögött, és mindig kapható volt egy jóízű beszélgetésre. Sok könyvem származik onnan, szinte szelektálni sem kellett a kínálatából, csukott szemmel, találomra sem tudott mellényúlni az ember. Úgy tudom, a Te idődben hangsúlyosabb volt a zenei kínálata, csak azért kérdeztem, mert írtad, hogy sokat hallgatsz zenét. Én könyvmoly vagyok, rengeteget olvasok éjszaka, az alvásidőm rovására. Néha napközben is, a gyerkőc alvásidejében, a házimunka rovására, de ez életmentő elfoglaltság, hogy ne érezzem magam háztartási gépezetnek. Olvasás közben vagyok ízig-vérig ember, gondolkodó ember, nem "csak" anya, feleség. Persze ezekben a szerepekben is jócskán van intellektualizmus, de egy éjszakai randevúnak Hermann Hessével természetesen nem állok ellen.
Bízom benne, hogy eljutott Hozzád a képanyag, betartottam a mennyiségi keretet a küldhetőséget illetően. Azért a már emlegetett technika ördöge csempészhet porszemet a gépezetbe, bár már egész jóban vagyok vele, mármint a technikával. (Valamiért...) napi szinten áldozok a számítógép oltárán, és egyre többet jelent ez az elfoglaltság, szóval rugalmasodom. De nincs mosogatógépem, nincs tévénk, nincs okostelefonunk, nincs jogsim. Tudatosan. Biciklivel faljuk a kilométereket. Viszont a mosógéppel és a zöldségcentrifugával közeli a kapcsolatom.
A nyáron befogadott verebünk életét nem sikerült megmenteni, legyőzték a belső sérülései. Ismét egy tapasztalat, hogy a kötődés mélységét nem az együtt töltött idő mennyisége adja. Az alatt a néhány nap alatt, amit velünk megélt, teljes értékű családtaggá vált, nehéz volt a búcsú, másmilyen elengedésben bíztunk. Most két lárvánk van, nálunk bábozódtak be, figyeljük az átalakulásukat. Szender lepkékké válva fognak majd kirepülni.
Milyen filmekkel kompenzálsz? Sajnos ez a szelete hiányos az életemnek, pedig nagy a     kultúrszomjam. Megszűnt a Rómer házban a művészmozi. Voltál ott? Mostanság nincs igényes alternatíva. Nehéz a számízének megfelelő filmekhez jutnom, régen faltam a művészfilmeket, mára már a degenerált emberek vergődésétől elment az étvágyam, ugyanakkor az amerikai típusú szájbarágástól egyenesen undorodom. Az az alapelvem, elvárásom, hogy engem, mint befogadót, alaposan dolgoztasson meg bárminemű alkotás. Nem kiszolgálásra vágyom, hanem lelki-szellemi munkára. Imádok rácsodálkozni a sokszínűségre, de nem kiégést akarok érezni, hanem az értékek által szeretnék töltődni. Két nagy kedvencem volt régen, amiket ma is nagyon elismerek: A Cementkert és az Álmodozók című filmek. Egy ideje az Amelie csodálatos élete és Az élet szép a számontartott, kijelölt dobogósaim.
Bocs, hogy így ostromollak a leveleimmel, de a monologizálásom Feléd lassan átkúszik a bolond állapotba, ha írok, az majdnem beszélgetés.
Sok puszi: X

                                                                                                                                       2014. 09. 25.
levelek és levelek
                                                                 Kedves Y!

Ma újra elolvastam a gimiben írt leveleidet. Hazudnék, ha azt írnám, hogy leperegtek rólam a soraid. Az idő csak befed dolgokat, érzéseket, történéseket, amik aztán – alkalom adtán – képesek a maguk meztelen igazságában megmutatkozni. Érdekes ugyanazt a tehetetlenséget átélni, amit akkor éreztem. Annyira ragaszkodtam Hozzád, és el kellett, hogy engedjelek. Sajnálom, hogy túl sok voltam, és azt is, hogy túl kevés! Én rengeteg lehetőséget láttam bennünk, és a záró mondataink utáni időszak, hogy nap mint nap látlak, mindennapos szívenszúrással járt. Ezt úgy éltem túl, hogy beleugrottam egy másik kapcsolatba egy nagy vagánnyal, aki küzdősportot tanult, cigarettázott, és a fogával nyitotta ki a sörösüveget. Vérző szájjal csókolt, mert utcai verekedésekből jött. És a szétesett családjában együtt használta az apjával a pillanatadta nőket, akiket az apja hajtott fel. Hogy az a fiú mit látott bennem? Valószínűleg az voltam az életében, akinek megmutathatta a jobbik énjét, azt, amilyen normális keretek között lehetett volna. Persze a körülmények nem adnak mentséget, de egy 16 éves kamasz a nagy dacával megrögzött önsorsrontó lehet. Birtokolt testileg és lelkileg. És tudod, mit éreztem? Hogy mindazt, amit neki ajándékozok magamból, igazából Neked szerettem volna adni! Ezeket nem azért írtam le, hogy lelkiismeret-furdalást generáljak Benned. Csak ez is a történetünk része, egy szelet a sokéves, hírzárlatos időszakból.
Tetszik, hogy dobolsz! Szeretem a karakterességedet!
Én Pál Utcai Fiúk koncertre megyek októberben, az első PUF koncerten 1991-ben voltam.
Sok puszi: X
Két test egy női gondolatban.
Két test egy férfi gondolatban.
Egy megtestesült érzés egy férfi és egy női gondolatban.
Időtálló érzések.
Lépések az érzések felé.
Időtálló lépések.
Lépések az időben.
Időjáték.
Időjáték.
Játékidő.
Nem csupán ők játszanak az idővel, hanem az idő is játszik velük.
Behatárolta az érvényesülést, meghatározta a játékszabályokat azzal, ahogyan és amikor létrehozott két találkozási lehetőséget:
egy túl korait, és egy túl későit.
Csak/de az igény egymásra maradandó.

                                                       A (túl) korai találkozás
Csak nőjön, vastagodjon, rétegeződjön a beburkolózásaik héja, ami elválasztja őket egymástól!
Csak telne, múlna már az idő, ami a történtektől való távolságot hivatott növelni!
Kinn a tóparton még közös volt a tánc. Benn az egymástól való eltáncolás lépéspróbái kezdődnek. A belső falak között mindennapossá válik a gyakorlás. A mentális belső falak be-határ-oltságában, valamint az osztályterem falainak meg-határ-ozottságában hamar beidegződnek, rutinszerűvé lesznek a kezdeti kényszeredett elmozdulások. Hideggé lett – tett válaszreakciók, válaszlépések. Nincs közös irány, csak közös (hallgatólagos) irányelv: el egymástól! El az egyik fájdalmától, el a másik önvádjától!
Az elengedés folyamatában csupán részleges a megkönnyebbülés, mert a lelkiismeret nem elhagyható; szorosan zárul a begombolt kockás ing.
A tények kész(í)tette belátás világrajöttének kínkeservével küzd a lány: nincs más választása, mint elengedni Őt, akinek mennie kell más megoldások felé. Keze engedi, lelke tartja. Kapaszkodik befelé görcsös ragaszkodással, hiszen mindent nem engedhet el! Kilátástalan az emlékein kívüli élettér.
Egyedül bolyong üres termeiben annak a maradandóságnak, amit együtt fedeztek fel. Kéz a kézben történő sétáik alatt, valahányszor ketten lépdeltek megilletődötten a mentsvárukban, felismeréssé nőtte ki magát a kezdeti sejtelem, hogy a(z) (el)rendezettségben már készek a formák, amikhez ők csak a kézszorításuk erejét tehetik hozzá, ám ez a Minden, amit hozzátehetnek. A térnyerés kialakításába véletlenek is belejátszanak, ám rendszerbe szerveződésük szándékoltságot feltételez, amire közös volt a rácsodálkozásuk. A Megalkotottság felismerésének megrendítő ereje az övék, csak az övék, beavatást nyertek, belépést a gyönyörű épületbe, aminek falaira közösen festettek képeket.
Hideglelésére nincs enyhület.
Egyedül ténfereg.
Keres.
Elveszített.
Veszített.
A műemlék emlékművé absztrahálódott, deformálódott.
Későőszi hiábavalóság csontighatoló dermedéséhez nem fér kétség.
Visszavonhatatlan a hervadás.
Elválásuk lelombozító erőteljességét önmérséklésére fordítja.
Önmegtartó önmegtagadással az érzékelhetetlenségbe szívja vissza életnedveit.
A gubacslétbe bábozódó kényszerképződése folytán (el)viseli szárnyaszegettségét.
Kiszáradt falevélként, a megkegyelmezés ujjai közül szétmorzsolva hullana le, bele a tóba, céltalanul dobáltatva a hullámok hátán.

Minden elmosódik, tompák a fények, a szunnyadás hamuszínében megkülönböztethetetlen napok egyhangúságán keresztül vonszolva magát őrli porrá ábrándjait.
Már nem kutat lábnyomok után.
Már nem keresi túlélőnek hitt beteljesülésüket.
Elveszettségükben vesztegel.
A kockás ing látványakor érez olyan nyilallást, ami mélyebbre már nem hatolhatna benne. Gyomra összeugrik, szíve őrjöng odabent. Mi tartja ilyenkor egyben?
Miért nem tör ő is ki magából, mint ahogy a történetük szabadult feldúsulásától?
Miért nem tör ő is ki magából, kiokádva a keserűséget, a fortyogó önmarcangolást?
Megszokja az állandósult, kénes ízt a torkában.
Néha mond valamit másoknak, de azok nem az ő szavai. Nap mint nap magára erőltetni az önfegyelem egyenruháját, hogy beleolvadjon a létszerűségbe, hogy valamelyest működtetni tudja azt, ami már nem érdekli, micsoda lehetetlenség! Hiába a belátás - hogy nincs tovább -, a tudata szorosan zárva tartja ezt a tényt. Izzani, tombolni akar, ha Vele nem, ha a szerelem hevében nem teheti, akkor szerelemittasan egyedül, fájdalommartan gyötrődni egyedül. Harcolni akar, ha Érte nem, hát tehetetlenségében, magában – önmagával. Bekeríteni, sarokba szorítani, támadni, vezekelni, ostorozni... magát, amiért nem szerethető. És mindeközben itt van, benne lüktet az az ősi erő, ami Felé lökné. Valamennyi felismerése, rezzenése, szemlehúnyása, minden összeköttetés, amin keresztül a világ megérinti őt, minden felület, amivel érzékeli az érintettséget, nem a sajátja, hanem az Övé! Mit érnek az észrevételek, ha nem oszthatja meg Vele? Nem kell a világ beáramlása, ha nem tükrözheti Számára vissza a szerethetőt, az érdemlegest, a különlegest! Mit kezdjen mindezzel, mindennel Nélküle? Kérdő tekintetét nincs bátorsága Rá emelni. Szenved a magában rekedés miatt, hiszen mindenét Neki adná. A csigalassúsággal vánszorgó időben hol az a pillanat, amikor megérti, hogy mi miért történt?
Görcsös ragaszkodással markol, nem enged. A mértéktartás kényszerzubbonyában értéktartás megy végbe. A kettőjükre szabott szűkös időkeret egyvalamihez elégnek bizonyul. A határait meghaladó kavarodottságban is kristálytisztán tudja és érzi: mentenie, óvnia kell! Az érintések égette lenyomatok a bőrén, szavaik összefonódottsága és szétválaszthatatlansága, zsigeri beidegződéseik azonossága, lépéseik harmóniája érvényesek, mert értékhordozásuk megkérdőjelezhetetlen. Bevésődéseik nem hagyhatók mögöttük! Élményeik rajzolata nem csupán az életútjukra képződött, hanem a lelkükbe is beleírta magát. Alaposabban és mélyrehatóbban annál, hogy a fájdalom hevében kitörlődjön, vagy az idő múlásával fakuljon, és kikopjon belőle! Milyen paradoxon: pont azért elviselhetetlen, hogy nincsenek többé egymásnak, hogy nem folytatódik a történetük, mert annyira ígéretes volt - szabadulni kellene a világuktól, palackba zárni, tóba hajítani, mert kínzóan mardosó a többlete -, és pont azért letehetetlen, eldobhatatlan az, ami kettőjükből lett, mert minősége, finom szemcséjű megalkotottsága miatt pótolhatatlan, végérvényes.
Őrzi a kincset, amire rátaláltak, amit felismertek, amit létrehoztak, ami a lénye lényege, szíve dobbanása. Nem dobozolja be, nem képez behatárolható bentlévőséget, hanem eltelíti, elteríti magában: sejtalkotó, véráramoltató, rejtett lényegisége lesz, hiszen az volt eddig is, de ezentúl egyáramú, egyirányú; nincs megoszthatóság, nincs átáramoltatás, nincs közös rezonancia. Nincs egység, csak egyezség van. De mit kezdjen a szerelmével? A Neki szánt mozdulatokkal? Az ölelés szándéka felhalmozódik benne, egyszer majd szétszakítja, egy óvatlan pillanatban szétrobbantja, meddig lehet még magában tartani, visszagyömöszölni a kikívánkozó testigényt? Hová kiáltsa, kinek címezze a Hozzá szóló szavait, amiket naphosszat rögeszmésként mormol magában? Az ismétlések nem gyógyító, nyugtató mantrák, nem csendesítik le a kényszermonológok tajtékzását. Torkukszakadtából tépik, marják, marcangolják, falják egymást benne a szavak: préselődnek, egymás eleven húsába vájnak a zsúfoltság miatti frusztrációban. Torlódnak, de nincs kiáramlás, hiszen csak egyvalaki értené őket, mert csak Őhozzá szólnak.
Nem akar értelmezni.
Védelmezni akar.
Benne reked a ziháló megbokrosodása.
Meddig és hogyan tartható mindez féken?

Már valaki másra figyel. Belesodródott egy fiú kitárt karjaiba. Lehetőség valami újra, valami egészen különbözőre. Egy kezdet. Egy (el)választás. Ösztönösen választ egy teljesen eltér(ít)őt. Belekerül egy, az illúzióit aprópénzre váltott közegbe. Olyan túlélők közé, akik már nem visznek és nem gyártanak igazolást a hiányzásaikhoz. Elboldogulásuk valahogyanját szívósan váltják valóra. Akik hangosan önrendelkeznek kártérítéseik felett, vagy az életnek benyújtott számláik kiegyenlítődésekor történt koccintás mámorát rég feledve vannak túl a másnapok elviselésén. Nincs önáltatás, nincs önféltés, nincs önbecsülés. Szereti, óvja, védi ezt az elvadult, nagy kamaszt, akit nem tud kitépni a sorsából. Osztozik hát vele a sorsán. Vállalva minden velejáróját, mert állhatatos és elszánt ez a fiú, aki ekkora erőbevetéssel dacol a világgal, kiküzdve magát az örvényből, ám túlpörögvén beleszédül újabb zavaros mélységek tátogó, éhes torkába. Együtt vezeklés ez, könnynyelős, de vállrándítós pörölés az élet katarzismentes peremvidékén a démonokkal, rossz szellemekkel. Ez kell most a lánynak, semmi fennköltség. Nincs a halakat a csillagokkal összekötő gyönyörű ív, nincs meg a rácsodálkozás szépsége. Most más kell! Kell a saját vére. Kell a másiké. Kell a hús – vér valóság. Kell az izmos test akaratossága, a nyers erő tettrekészsége, kell a magabiztos szándék: vegye, vigye, érezze, élvezze! Forrófejű, vad összeborulás. Ökölbeszorított, közös dac, el nem engedés. A lány újabb megfájdulása a könyörtelenségben. Ismeri saját körülményeiből, és átélte már Vele is, amikor a kockás ing alatt rejtegetett lélek sorsverte szépségességét csodálta, ölelte, borogatta, engesztelte.
Most valami számonkérhetetlen történik vele. Egy kimerevedett pillanatban ül a hálószobában a vágyizzadt ágyon, ölében a harcedzett fiú fejét tartva, ujjaival a sebhely környékét simogatva. Az ablakon néz ki, a törött üveg hatalmas résén keresztül, ami az apa-fia konfliktus egyik csattanójént képezi rés(z)ét a tisztánlátásnak. Bámul bele a sötét ég nyugalmába, és egy szemvillanásig, egy pillantásnyi időre tekintete felfedezi a nem is oly régen Tőle kapott csillagpárt, akik vigyázni hivatottak rá...
Hogy ki is ő ennek a jelenlegi fiúnak az életében? Enyhülés a viharvertségben, szelídség a felkorbácsolt élettérben, megnyugvás két kihívás közt, a jóleső leplezetlenség a magukból kifordult viszonyrendszerekben. Előtte feltárhatja ez a fiú a tekintete nyíltságát, a lánnyal egészként élheti meg azt a részét, ami a körülményei miatt nélküle csonkul. Megmutathatja azt, milyen is lehetne valójában. A lány teljes értékű felmentést ad neki, hiszen egyéni felelősség ide vagy oda, egy szárnybontogató kamasz háttértámasz nélküli vergődő szárnyaszegettsége szívbemarkoló érzéssel, aggodalommal tölti el. Nehéz számára az a tudat, hogy szerelme, segítsége csupán részleges lehet.
Odaad mindent magából, megkap mindent a másikból, nem kellenek határok, a határkijelölés kockázat, a várakoztatás kockázat, azon most ne múlhasson semmi, mert nem akar megint elveszíteni! Olyan kedves, védő, vigyázó, gyengéd a fiú szerelme, a lány Biztonságot remél, akar, biztonságot hajszol, bármi áron. Befogadja a fiút, megtapasztal mindenestől szeretni, megtanul szeretve lenni. Beavattatott a fiú lelki-testi meztelenségébe, egész testtel viszonozza a kiválasztottságát. Adni akar. De mindeközben egy csillagpár óvó tekintete a kitört ablak résén át akadálytalanul hatol be, és leleplezi a gondosan takargatott fel-és beismerést, hogy mindazt, amit szerelemittasan ennek a fiúnak ad magából, valójában másnak, Neki szerette volna ajándékozni...
És még mindig 15 éves.
                                                        
                                                                                                                          
                                                                                                                                 2014. 10. 06.
fék két rohanásod közt
                                                                   Kedves Y!

Szeretnék betüremkedni dolgos életedbe, legalább e levél olvasásának idejére két rohanásod közt kicsit megállítani, megpihentetni Téged! Szeretnék gyönyörű dolgokról írni, hogy a bennük duzzadó érzésáradat Hozzád hömpölyögve beborítson, felüdítsen!
Sinead O' Connort hallgatok. Újra és újra libabőrös leszek a hangjától, annyira lágyan szól, hogy elolvadok, a következő pillanatban pedig minden átmenet nélkül képes olyan intenzitással kiengedni a felgyülemlett erőt magából, hogy kidőlnek a falak. Nem lehet ellazulva hallgatni, csak készenléti állapotban, mert tudva azt, hogy a halk dallamok után üvöltve tör ki a hangja, már előre erre a hangorkánra ütemezve dobol a szívem.
Tudod, hogy újra és újra elönt a forróság, ha az ölelésünkre gondolok? Telnek a hetek és a hónapok, már túl vagyok a milliomodik felidézésen, és mit sem veszít a hőfokából.
Szeretem az édesítetlen capuccinot rizstejjel, szeretem ilyenkor ősszel az avar édeskés illatát,     szeretem az őszi és téli kirándulásokon enni a megpuhult csipkebogyó húsát.
Szeretem a szokatlan helyszíneken és különleges időpontokban kibontakozott beszélgetések hangulatát és hatását. Amikor Tarsa fiammal a hasamban száguldott velem Győrből Budapestre a mentő, kizökkenthetetlen biztonságérzetet jelentett nekem az, hogy mocorgott a gyerekem. Át tudtam adni magam a pillanat teljességének, illetve teljessé tudtam tenni a pillanatot egy jóízű beszélgetéssel a mentős fiúval. Egy merész elvonatkoztatással élve piknikhangulatból indult az eszmecsere a mentőben, kezemben a reggelimmel, kockás pléddel betakarva, a félig elfedett ablakokból a hegyeket látva.
Lél fiam születésekor éjjel jött be ügyeletből átsurranva az egyik orvos barátunk. Éjszaka egy kórteremben egy újszülött babával: a meghitt alaphangulatban érzékeny szavak formálódtak.
Szeretem csendben figyelni a hernyóink bebábozódását, végigkísérni tekintetemmel a folyamatos átalakulást kívülről. A báb ezerarcú, napról napra más. Érdekes bevonódni a jelenségbe, annak a csodának a részesévé válni, hogy egy ilyen alapvetően mozdulatlan, kemény páncélban milyen titok  lappang: egy lepke várakozása, készülődése. Micsoda varázslat! 
Folytatnám, de mennem kell.
Sok puszi: X
                                                                                                                                2014. 10. 07.
csak egy kis lassítás
                                                                   Kedves Y!

...Szeretek belebújni abba a felsőmbe, amit még Észak-Írországból hoztam (éltem ott közel egy évet), mégpedig azért vettem meg, mert Te jutottál eszembe róla, Te szeretted a Wrangler márkát.  Kíváncsian figyelem ezeket a belémégett metonímiákat, melyek alkalomhordozók, hogy újra és újra bekopoghass az életembe.
Szeretem azt az átszellemült tudatállapotot könyvolvasáskor, amikor kívül is vagyok, mint átfogó elemző, aki mindenre figyelve lesben áll, és alkalomadtán lecsap egy jó kis összefüggésrendszerre. Ugyanakkor belül is vagyok: együtt lélegzem a szereplőkkel, sorsuk a sorsom, a történet végeztével  nehezen búcsúzom tőlük, meg is siratom őket.
Szeretem magában az olívabogyót, még a nevét is olyan jó a számra venni, szép a hangzása. Nem lehet 'csak úgy' enni, valahogy a formája, a színe, a zamata olyan különleges, hogy az összhatás elkülöníti, beburkolja azt a pillanatot, amikor fogyasztom.
Szeretek gyerekszemekbe nézni, ők még olyan önfeledten, őszintén és hosszan tudják felvenni a szemkontaktust, ami felnőttek között már zavarbaejtő.
Szeretem a mozgást: a biciklizés, túrázás, kirándulás képezik az alapot, a jóga és a balett felváltva vannak jelen az életemben, most éppen az utóbbi a soros.
Szeretek portrékat rajzolni, semmi egyebet nem szoktam, csak portrékat. Régen élő modellekről, egy ideje képekről. Boldoggá tesz elmerülni az arcok árnyalt részleteiben, szemmel letapogatni a legapróbb vonásokat. Olyan, mintha simogatnék.
Szeretek este, meseolvasás után betakargatni, a békés, fáradt kis testeket átadni Álomországnak.
Szeretek ezen a furcsa időtlenségen gondolkodni, ami nekünk adatott.
Szeretem várni a leveleidet.
Sok puszi: X
                                                                                                                                    2014. 10. 09.
megoldókulcsok
                                                                 Kedves Y!

Mindig is nyilvánvaló volt a számomra, hogy részben a rokonlelkűségünk miatt, részben meg azért beszélünk egy nyelvet Te meg én, mert az élet hasonló sorspozícióból indított bennünket. (Persze a kettő összefügg egymással.) A mélyvíz engem koraéretté tett, Téged fegyelmezetté edzett. (Eszembe jut a palacsintás történeted.) A szakításunk miatt nem kell mentegetőznöd, Te akkor az élethez épp más megoldókulcsot tartottál a kezedben, mint én. Akkora terhet cipeltünk (egymástól függetlenül), amekkorát nem szabadott volna kiskamaszként vinnünk. Óhatatlanul rátelepedett ez a terheltség a szerelmünkre, mert ezek a kötelékek, kötöttségek - a súlyuk, a szorításuk - eleve hozzánk tartoztak. A gyökereinket, a ránkaggatott nyúlványokat, a behálózottságot tanultuk, tanuljuk kezelni, kibogozni, (el)viselni. A különbség akkor annyi volt köztünk, hogy én bennünk láttam a feloldást, a megoldást, Te pedig Magadban. Te élesebb határok közé szorítottad Magad, mint én. Neked tanulnod kellett, meg kellett állnod a saját lábadon. Nekem csak érzelmileg kellett megállnom a helyem. Te felelősségtudóbb voltál nálam. Nyilván ebben már az is benne van (volt), hogy más egy férfi szerep, mint a női, eltér a férfi szerepre való felkészülés. Eltér és eltérít. Azt hiszem a kapcsolatunk (tartalmasságából kifolyólag) is nyomást gyakorolt Rád. Még egy kihívás.
A koraérettségem inkább átok volt, mint áldás. Egy következmény volt, küzdelem a gyomtengerben, vadhajtás, a kigyomlálhatatlan gizgazok elburjánzására adott válaszreakció. 
A nyilvánvalóságok és következményeik mellett van az azonosságunknak valami titka is, amit próbálok megfogalmazni. Mindkétszer olyan élethelyzetben találkoz(t)unk, ami – valamiért – túlnő(tt) rajtunk. Mégsem rejt el bennünket egymás elől. Képesek vagyunk a bonyolultság összes rétegét felbontva megtalálni és felfed(ez)ni a másikat. Magunkban is, és az életben is. Feltéptem azt az ajtót, ami a lelkem legmélyebb részéhez, a gyökeréhez tár utat, elindulok, és ott talállak Téged. Kinyíltak testem legelemibb, legbensőbb, legszomjasabb igényei, és ezek is Rád vonatkoznak. Jelen vagy bennem mindenhol. Olyan felkavaró az egész, szembesülni újra ezzel az ősi, érvényes, élő összetartozásunkkal.
Vajon milyen hosszú regényt írunk a ki nem mondott szavainkkal?...

                                                                                                                                    2014. 10. 17.
örömforrás                                     
 
                                                                  Kedves Y!

Szeretnék leírni néhány dolgot, amit tudnod kell.
Értem az élethelyzetedet, érzem a személyiségedet. Nincsenek elvárásaim, örülök mindennek, ami jut Belőled! Ne emészd Magad, amiért nincs időd és lehetőséged a bőbeszédű válaszadásra!
Úgy gondolom, ez a furcsa kapcsolat köztünk akkor működőképes, ha örömöt okoz. Nem szeretném, ha probléma forrása lennék, ha feszültséget vinne az életedbe az, hogy nem jutott időd írni, vagy sietős választ adtál! Azt hiszem, az elmondható a majdnem 25 évet áttekintve, hogy van időnk. Írtam már, hogy szeretem a várakozást. Már az is örömforrás, ha tudom, hogy valamikor írni fogsz. Nem akarok ajtóstól rontani a lelkedbe, nem akarlak olyan állapotba hozni, hogy lemeztelenedve érezd Magad! Azt szeretném, ha akkor írnál, amikor feszültség nélkül tudod az arra szánt időt beilleszteni az életedbe! Tisztában vagyok azzal, hogy elfoglalt vagy. Azt szeretném, ha olyan gondolatokat osztanál meg velem, amik nem sértik a határaidat. Ne érezd azt, hogy a "kóros" őszinteségnek (a részemről) csak hasonló mértékű nyíltság az ára (a részedről)! Nekem túl értékes ez a kapocs köztünk ahhoz, hogy feláldozzuk a nemlétező elvárások oltárán. Tudom, hogy maximalista vagy Magaddal, de engedj a szigorodból és tartsd azt szem előtt, hogy a  helyükön kezelem a dolgokat! Most a szűk ídőkeret adja meg a (levél)formát, ám úgy érzem, annál sokkal erősebb szálakkal kötődöm Hozzád, hogy ez számíthasson. Én adni szeretnék Neked, ezen keresztmetszetben ami adódik nekünk, és nem akarok semmit elvenni Tőled, sem védőpajzsot, sem időt!
Ne engedjük, hogy a helyzet nehézségei, illetve hiányosságai kerekedjenek felül!
(Ki)várom a leveledbeírt jelenlétedet.
Szeretettel: X

                                                                                                                                     2014. 10. 29.
                                                                                                                                   
képek és gondolatok
                                                                      Kedves Y!

A csatolt képek a közelmúltban készültek:
az udvaron a levélhullató barackfánknál,
egy ráérős reggelen a szokásos teámmal,
egy teljesítménytúra után.
Azt írtad, olyan fotókat küldjek, amiket szeretek. Ezeket azért szeretem, mert a készülésükkor Rád gondoltam.
Sok puszi: X

                                                                                                                                   2014. 10. 31.
egy telített pillanat
                                                                       Kedves Y!

Egy tökéletes pillanat, amibe Te is beletartozol. Végre rá tudtam venni a lejátszót, hogy boldoguljon a Cseh Tamás CD-vel, így legalább tízszer fogja megismételni a Rajtammaradt télikabát című dalt (imádom), avokádót eszem (imádom), süt a Nap, ellepték a cinkék a madáretetőt, a főlő borsóleves illata tölti be a házat, a kicsik alszanak, a nagyok kirándulnak, holnap megyek túrázni a hegyekbe, a biztosító kifizeti az ablaküveg cserét ( a kedves, régi házikónk folyamatos ápolásra szorul), és szeretnélek ellepni, betakarni az örömömmel, hogy az életem, a gondolataim, a szívem része vagy!
                                                                                                                                   2014. 11. 02.
'kék kabát'
                                                                         Kedves Y!

Köszönöm a képeket! Olyan jó látni Téged és azokat a csodás gyerekszemeket, a csúszdástól teljesen elérzékenyültem. Egy kérdés: ha már most is "hajlottkorú" vagy, mit fogsz írni 80 évesen?
Éppen (megint) Cseh Tamás szól, ha tudod, hallgasd meg a Levél nővéremnek 2. albumot (Bereményi Géza-Cseh Tamás-Másik János), a Minden álmomban című dalt különösen! Ez az album, és ez a dal, nem is tudom, már hány befogadáson van túl, és még mindig a torkomba ugrik a gyomrom. Nem halványul, nem kopik a hatás, bizsereg a vérem. 
Ő is kísér az életemben. Annyira tiszta, mesterkéletlen, őszinte az összes megnyilvánulása, a gesztusrendszere. Újra és újra megérint az az egyenesség, romlatlanség és közvetlenség ami árad belőle, ami nem tud érzékelhetetlenné válni, pedig sok-sok éve hallgatom. A szöveg és a dallam egymásnak valósága (éppen ezért Cseh Tamás mellett Bereményi Gézát is látom, érzem) lenyűgöző, megigéző, ebben a keresetlen egyszerűségben zseniális módon minden benne van. Hogy fér bele néhány akkordba, ezekbe a frappáns, nyersen roppanó szövegekbe, a (jel)meztelen előadásmódba ez a sokrétű leképezés? Az esküvői szertartás után is a koncertjére mentünk. Az ősszel Bakonybélben kirándultunk, és pont a háza előtt egy gyönyörű lepkét találtam. Majd küldök róla képet. Emlékszem arra a nyári napra, amikor reggel bekapcsoltam a Kossuthot (akkor még hallgattam rádiót), és pont az a hír zuhant a pillanatba, hogy meghalt Cseh Tamás.
Annyira szeretném azt írni, hogy rábízhatjuk magunkat az életre Te meg én; tudom, hogy titkos vagyok, tudom, hogy rohanós és elfoglalt vagy, de csak jut nekünk egy somlóievős óra a Bécsi cukrászdában, amikor felveszem a 'szép kék kabát'-om! Meg kell tanulnom merni boldognak lenni, ezt Veled és Általad tanulom - a mi történetünktől -, ugyan mártóztam már meg benne sokszor, de  elmerülni és önfeledten, kitartóan úszni a boldogságban még nem sikerült. Valamiért mindig féltem, hogy megfizetem az árát, vezekelnem kell a gondtalan állapot miatt. Olyan fogékony vagyok a legapróbb dolgok szívdobogtató szépségére, de annyira törékenynek vélem, ezért (túl)féltem, mivel velem van az érzés, a gyanakvás, hogy bármikor sérülhet. Valójában el kell szakadnom a hibás működésmódomtól úgy, hogy megváltoztatom. Miért tapadok a múlthoz? Miért azonosulok a reakcióimmal? Miért teszem elválaszthatatlanná magam a beidegződéseimtől? Nyilván megvolt az okom, amiért úgy reagáltam a hatásokra, a kihívásokra, ahogy, de eljött az ideje a másképp értelmezésnek. Mást előhívni és érvényesíteni magamból, tudva azt, hogy az engem ért dolgokra befolyásom van. Miért hagynám továbbra is azt, hogy az eddigi összefüggések kiszolgáltatottja legyek, ha megtanulható egyéb önvezérlés is? Már nincs elég indok az elavult működésmódom megtartására. Hiszen biztosan tudom, hogy az önkéntelenség felülbírálható, megtettem már néhány tulajdonságom esetében, és gyakorlással, tudatossággal kieszközöltem magamon a változást. Most is van néhány erőtadó életajándék, bizonyosság, ami megtanít küzdeni és (el)hinni, hogy nem minden illékony. Ilyenek az anyaság, a házasságom, és az életünk összekapcsolódásának a tudata.
Sok puszi: X  

                                                                                                                               
                                                                                                                                    2014. 11. 03.
halnézegetés
                                                                        Kedves Y!

Nem tudom, hogy azért, mert sokat gondolok Rád, vagy azért, mert én is Veled vagyok a gondolataidban, mindenesetre folyamatosan érzem a jelenlétedet. (Vagy megbolondultam.) Bennem a kezdetek kezdetétől megvan a 'számból veszed ki a szót' érzése Veled kapcsolatban, és a történetünk természetessége az, ami azóta is a hatása alatt tart. Ez a természetesség nem magától értetődő, nem a megszokott formákat és a sablonokat használó klisé, hanem ősi, belénkkódolt sejtazonosságunkból ered, ahogy Te is írtad. Megszokhatatlan, mert annyira mélyrőljövő és annyira erős, hogy szinte fáj. Ugyanakkor ez egy hívogató mélység és dédelgetett fájdalom. Alapazonosságunkat tetőzte az élet azzal, hogy gyerekkorunkban hasonlóan kellett szocializálódnunk családhoz, világhoz. De erről már írtam. Sokszor felidézem a gimis szüneteinket, a halnézegetőseket. Az a csodálatos benne, hogy nem volt a világon rajtunk kívül még két ember, akinek akkor a halnézegetés lett volna a közös életprogramja, csak nekünk. Azért is különleges, mert nem kellett semmit egyeztetnünk, megbeszélnünk, nem kellett botladoznunk egymás felé sem,  együtt sem, minden csak úgy simán jött valahonnan és mi nem csak mentünk, hanem tartottunk is valahova. Ugyanakkor a történetünkbe való belehelyezkedés felkavaró hatása teljesen megbabonázott. Nem is tudom, miért használok múlt időt, amikor jelenben is írhatnám. Ha kívülről nézem az egészet (nem vagyok vallásos, de az összefüggésekben hiszek), lehet, azt mutatja meg az élet, hogy igenis bele lehet valamibe (valakibe) kapaszkodni, (meg)tartva magunkban; egy megismerést, egy felismerést és azok minden velejáróját, vonzatát következetesen végig lehet vinni temérdek éven keresztül (egy életen át?). A következetességet hangsúlyoznám, mert a Te rendszered, beidegződéseid és tapasztalataid szerint nekem mérsékeltebbnek kellene lennem, de az én következetességem abban rejlik, hogy igazán sosem engedtelek el! Bár hiányoztak szavak, hiányoztak a miértekre adható válaszok  - csupán az 'alaprend kedvéért' -, de az a rövid, Veled töltött idő legeslegbelül hosszútávúra idomult. Cselekedetek szintjén bénultam le: tudomásul vettem az elválásunkat. Nem írtam felül, ám a lelkem mélyén egy más szinten és tartományban folytattam érzelmileg. Ott nem kellenek, nem kellettek a szavak. Én ösztönből nem pontot tettem a történetünk végére, hanem kérdő- és felkiáltójelet. Azóta is kitölti az életemet ez a rácsodálkozás, rácsodálkozás az 'ezer éve' megszületett felismerésre.
Azt írtad, tudatos vagyok. Igyekszem, bár annyiszor kötöttek gúzsba a félelmeim. Gimi után is sokan firtatták mi lesz, hogyan tovább az életben; konkrétumok helyett egy nagy űrt láttam. Nem érzelmi téren, de ez édeskevés egy működőképes élethez. Aztán persze viszi, görgeti az ember az életét, még élvezi is, de mindig hiányzott egy alapkoncepció. Egyetemistaként sokszor figyeltem az évfolyamtársaimat, milyen nagyvonalúan bánnak a kihívásokkal. Persze én is találtam örömforrásokat, mégis mindig nehéznek éreztem magam hozzájuk képest. Mintha egy terhet kellene cipelnem, amivel kapcsolatban csak annyit tudok tenni, hogy hozzáedződöm a hordásához,  mert letenni képtelen vagyok. De miért? Ez is egy eleve elrendelés? Gondolom, ezek a tépelődések is ismerősek...
Eljátszom a gondolattal: lehet, hogy egymás leveleiben, a somlóizásokban (szándékosan használtam többes számot) fel tudunk oldódni, én elkezdek egy mondatot, Te folytatod, szóban vagy magadban, az édes mindegy!
A somlóizásra még visszatérek és küldöm a rajzaimat is.
Megható látni a gyerekeid képét, és megismerni Téged apaként!
Sok puszi: X

                                                                                                                                2014. 11. 07.
csúcsminőségű halnézegetés
                                                                  Kedves Y!

Nem szeretem túlmisztifikálni a történéseket, de azért az említésre méltó, hogy abban az időben, amikor a mai leveled írtad, ugyanolyan dolgokon járt az agyam. Egy nagyot bicikliztem a lánykámmal meg a csöppömmel, amikor is olyan teljességérzés ragadott el, ami nem kívánhat többet magánál. Megmarkoltam a boldogság pillanatát, és elmerengtem a kiterjeszthetőségén. A Dalai Láma szerint a boldogság tanulható, (mint a rajzolás,) tudatosan fejleszthető és stimulálható az az agyterület, ami a hosszútávú boldogságért felelős. 
Érezted ennek a napok óta fújó déli szélnek a hatását? Vagy már nem bíbelődsz kint esténként? Számomra nagyon zsongító volt, amúgy is jóleső ez a meleg, de ezzel a széllel együtt megrészegít. Sötétben biciklizem koraesténként haza a gyerekekkel, és a töltésen tekerni napok óta varázslatos. A részegítés nem légbőlkapott, illetve mégis, hiszen nagyon intenzíven hozza a szél a likőrgyár 'illatát'. A (majdnem) telihold tükröződik a vízen, oldalbakap a meleg szél, a vízen siklanak az evezősök, vadkacsahang a fülemben, sportolók és kutyások a töltésen. Életalkotta kompozíció.
Sokat jár az agyamban a 'titok vagyok' állapot. Nem akarok vészforgatókönyvet írni, csupán attól szeretnélek megóvni, hogy miattam-miattunk bűnösnek érezd Magad a házasságodban. Vállalhatóak vagyunk! Nem csúsztunk, nem csúszhatunk át az ingoványba! Ha nem maradunk vállalhatóak, vagy ha Te nem annak érzel bennünket, egy idő után felőrlődsz, telítődsz a bűnösségeddel, és újra elveszítjük egymást. Nem akarlak elveszíteni megint, egyszer is sok volt, nem akarok kockázatot, ami az elvesztéseddel járhat! Én teljes mértékben beleéltem magam az élethosszig tartó barátságunkba. Nagyon vágyom a társaságodra, szeretnék ülni Melletted és beszélgetni mindenféléről, hallgatni a hangod, amit annyira szeretek, hallani a markáns kifejezésmódodat, amit szintén nagyon szeretek! Szeretnék egy (sok) ölelésbe belesűríteni mindent amit érzek, törekedve arra, hogy beleférjen! Ez a történet nem szól másról, mint arról, hogy hazataláltunk egymáshoz. A lélekrokonságunk megélése nem bűn. Nem szeretném, ha a kötődésednek felém az lenne a hozadéka, hogy azt érzed, becsapsz valakit! Ez az aggodalom nem marad csak a fejben, alattomosan berágja magát a húsunkba és lassan megmérgez mindent. Sokkal többet ér ez az egész köztünk annál, mintsem kitegyük annak, hogy átitatódhasson hazugsággal. A kifejezésmód egymás felé rajtunk múlik, és ez egy olyan tiszta és szép érzésáradat, ami nem rondítja, nem rombolhatja a házasságainkat. Számomra ez az érzés Feléd olyan magas emberi, lelki, érzelmi, gondolati, intellektuális minőséget - csúcsminőséget - képvisel, ami nem alacsonyítható le arra a szintre, hogy magyarázkodni kelljen miatta. Nem vagyunk sárosak és nem sároztunk össze senkit.
Miattam, mellettem ne legyél titokhordozó, mert most is, mint akkor, rendeltetésszerűen nézegetjük a halakat az ebédszünetedben!
Sok szeretettel: X                                
                                                                                                                               2014. 11. 17.
diótörés vagy vonatjegy vagy türelem
                                                                      Kedves Y!

A Könyvszalonban jártam Bereményi Géza könyvének (Vadnai Babi, Magvető Kiadó, 2013) bemutatóján. Beszélgetésen vett részt a nemrég megjelent regénye kapcsán, de abból kiindulva alkotáslélektani, alkotótechnikai, valamint világlátási, világértelmezési kérdések - válaszok is szóba kerültek. A történelmi korokról, korszakokról, korszakváltásokról tett említést, arról, hogy a történészek nem a dátum szerinti századfordulókban gondolkodnak, nem azok határán tagolnak, hanem másfajta idő-és korszakhatározó rendszerük van: eseményekhez köthető, esemény-alapú. A történések, események hatást gyakorolnak a társadalmi gondolkodásmódra, szemléletváltást idéznek elő, ami szintén nyomon követhető a korszakolásban. Ezt rávonatkoztatta a saját megfigyeléseire, regényeire. A hetvenes éveket a pangás, az eseménytelenség, egyfajta várakozás időszakának tartja.
Többször is eszembe jutott már, és elméláztam azon, hogy Téged és engem születésünket tekintve mindössze néhány nap választ el egymástól.
...És mindössze néhány kilométer, és végtelenül örülök annak, hogy az idő, valamint a tér is áthidalható a számunkra!
Tehát a napirendem. A reggeli hajrá fél héttől nyolcig – fél kilencig tart, az óracsörgéstől számítva az iskolás- és óvodáskorú gyerekek megfelelő helyekre történő elkísérésével bezárólag (jó kis biciklizés, reggel a töltésen dolmányos varjak és egy lány, aki a napindító tai – chi gyakorlatát végzi). Fél kilenctől fél háromig itthoni tevékenységek zajlanak (széles a repertoárunk: a párnacsatától a babaalbum íráson át a porszívózásig sokminden belefér), ketten vagyunk Tarsa fiammal, aki egy mormota. Tizenegy körül lefekszik aludni és fél háromkor ébred, ha ezidőtájt érsz ide, megúszod a párnacsatát és az autóskönyvek képanyagában való elmerülést. Viszont nem úszod meg a máglyarakásomat. A délutáni csúcs fél négytől ötig, fél hatig tart, ekkor gyűjtjük be Tarsával a testvéreket. Ez valamennyire rugalmas: a fiúk úszásnapjain lerövidíthető, mert hétfőn és pénteken csak az oviba kell mennem Árnikáért. Az bármelyik napra vonatkozhat, hogy beviszem a lurkókat a férjem munkahelyére délután, és ő hozza haza őket, én meg szabadságra megyek, ez a verzió fél öttől érvényesíthető.
Azt írtad, időközönként Győrközelben van dolgod. Ha ez nem az az időszak, akkor én is lehetek menetképes, meg tudom szervezni. Akár Martonvásárban is találkozhatunk, ha éppen arra van dolgod, és akad némi szabadidőd. De Komáromban is szívesen megkóstolom a somlóit, ha azt a társaságodban tehetem, vagy elkísérlek Bécsbe az üzleti utadra, és megnézzük, megvan-e még a kedvenc pandám, vagy visszaadták a kínaiaknak.
Szóval vegyem a vonatjegyet, álljak ki az út mellé stoppolni, vagy pucoljam a diót a máglyarakáshoz???
Már nagyon hiányzol!
Sok puszi: X
U. i.: Természetesen türelemmel kivárom a soromat. A spontán találkozás lehetősége is maximálisan felvillanyoz amennyiben nem látsz még előre, de alkalom adtán errefelé tekered a kormányt. Ha a környéken jársz, értesíts, vagy egyszerűen csak nyiss be!  
                                                                                                                                 2014. 11. 18.
ősrégi beidegződés
                                                                       Kedves Y!

Fél életem azzal telt, hogy tűzforró határokat feszegettem, léptem át, próbálva tisztességesnek és őszintének maradni. Úgy képzeltem, amiként alkalmaztam: ha a számtalan szál közül, ami férfit és nőt összeköt, az adott éles pillanatokban legfőképpen, de alapjáraton is mindketten ugyanazon a szálon tartózkodnak, akkor nem lehet végzetes csavar, vagy gubanc a történetben. Egyeztetés, folyamatos párbeszéd kérdése a működőképesség-együttműködés feltétele. Bátorság, kísérletező kedv és némi őrület kell hozzá. A szeretet nyelve határtalan (jut eszembe: nézd meg az Álmodozók című filmet), ha nincs félreértés a kódolók között.
Ezt nemrég olvastam: "Egy lány és egy férfi között a barátság szóba se jöhet: ha van köztük elektromosság, akkor nem lehet köztük barátság. És ha nincs köztük elektromosság, akkor egyáltalán nem lehet köztük semmi. " (Ámosz Oz: Rímek életre, halálra). Tudod, mit érzek? Hogy én ezt a falat át akarom törni Veled!
Régen mindent bonyolítottam. Egy ideje lenyűgöz a dolgok egyszerűsége. Egyszerűség, ami mélyről fakadó, nem pedig középszerű. Egyszerűség, ami magából adódóan tör az ég felé, nem a megtervezés által. Fegyelmezetten szárnyal. Vagy egyszerűen a földön marad...
Veled kapcsolatban azt érzem, hogy mindent alá akarok és tudok rendelni annak, hogy tükörbe, a párjaink szemébe és egymás szemébe nézhessünk. A gondolkodásmódunk, a rezzenéseink azonosságának közös megélése levélváltásainkban, gondolati síkon és élőben annyira fontos a számomra, mint a lélegzés.
Kicserepesedéseink terrakotta összecsend(es)ülése
után
egyszólamúságunk esőneszezése
fellazítja a másodvirágzás táptalaját.
Mert egybecsengésünk dallama nem volt azonos a kicsengetésével.
Talán összecsengésünk dallama megegyezik végkicsengésünkével
megerősítve egymást abban,
hogy régiségünkön, rétiségünön
dallamkeltette táncunkat járjuk.
Az időbeli 'végtelenséget' nagyon élvezem: évek vannak mögöttünk, és (remélem) évek vannak előttünk. A tapasztalataim megtanítottak arra, hogy az erős érzelmek fenntarthatóságának nem az a feltétele, ha fejest ugrunk a határtalanságba. Az az ars poeticám, hogy annak örülök, ami van, ami jut. A lényeget tekintve szavak sem kellenek köztünk, bár, már írtam, szeretem hallgatni a hangodat. De az is maga a teljesség, ha sétálunk, ha hallom és érzékelem mellettem a lépteidet. Van egy ősrégi beidegződésem Veled kapcsolatban: nem az a legfontosabb, hogy amíg egymás mellett vagyunk, szép és jó legyen, hanem az, hogy mindenképpen egymás mellett legyünk.
Na, jól kiteregettem a lapjaimat.
Naív vagyok?
Sok puszi: X
   

                                                                                                                                2014. 11. 19.
hidegzuhany a nyakamba
                                                                   Kedves Y!

Ne haragudj, csak visz előre a lendületem, a fékezhetetlen energiám!
Elgondolkodtam azon, (a)hogy behálóztalak a vágyból szőtt életprogramunkkal, figyelmen kívül hagyva a Te igényeidet, lélekritmusodat. Lehet, hogy lesz egy találkozásunk, amikor megválaszoljuk a megkerülhetetlen kérdéseket, és kész? Nem halmozhatlak? Nem akarok előre lezongorázni semmit, de nyilván számításba kell vennem, ha Te óvatosabban, visszafogottabban gondolkodsz. Nem akarok sok lenni. Jobban szeretnék alkalmazkodni Hozzád!
Sok puszi: X

                                                                                                                            2014. 11. 20.
virtuálisan
                                                   
                                                           Kedves Y!

Tegnap este néhány billentyűnyomással Nálatok jártam : sétáltam a 2012-es utcátokon, bekukucskáltam Hozzátok a tujád mögül. Végigsimítottam a csodaszép fakerítésed léceit, hallgattam a nyírfádon csiripelő verebeket, figyeltem a hatalmas fenyőfák tetejének széltáncoltatta mozdulatait. A gyümölcsfákat sajnos nem sikerült szemrevételeznem, pedig egy biztató mosollyal üzenve odakacsintottam volna az öreg cseresznyefádnak. Átölelted már?
Szívesen kirándulnék Veled! Például a Tatai-tó nagyon csábító ezidőtájt, rengeteg a madár a tavon, akik télidőben élvezik a hazai vendégszeretetet. Megnézhetnénk! Tudod, hogy az egyik svéd papírpénzen Nils Holgersson repked?
Sok puszi: X

                                                                                                                                                                                                   
                                                                                                                             2014. 11. 24.
tókörök
                                                               Kedves Y!

...Csak észhez térítettem magam, mint elkalandozót 'hidegzuhanyt a nyakamba zúdítva' olyan lehetőségek megvalósulását is számításba véve, amik eddig abszolút a háttérben voltak. A "naív vagyok?" kérdésemre egy esetleges igenlő válasz esetén csapásokat vágnék egy (két) járhatatlan(?) ösvényen.
Arra gondoltam, találkozhatnánk hétfőn Fehérváron a Géza szobornál. Valamikor kora délelőtt, az időpontot Te írd meg, mikor tudsz odaérni, én helyben leszek. Onnantól kezdve nem gondoltam semmire, "csak" Rád, ránk. A suli közel, teázók közel (ha beköszöntene a zord tél), de ezek részletkérdések. Ha fel akarod eleveníteni a tornaórán futott tóköröket, vagy a bregyói Coopereket, mindkettőben benne vagyok. Fizikai kísérletekbe is kezdhetünk (bár néhányba már belebonyolódtunk). Csak matek dolgozatot ne írjunk! Ha végképp ellenünk fordul az idő, majd szaunázunk.
Sok puszi: X
   
                                                                                                                               2014. 11. 28.
együtt
                                                                    Kedves Y!

Ha péntek, akkor legyen péntek, lecsapok az első szóbajöhető lehetőségre! A helyszínt illetően legszívesebben bevetném magunkat a természetbe, mert nem akarok embereket kerülgetni, nem akarok nyüzsgésre, villogó lámpákra, autókra figyelni, nem akarok semmi másra figyelni, csak Rád. Nagyon erősen hat a leveled, önmagában is, most annyira kínoz a fizikai hiányod, hogy nem tudom leírni, és minderre rátett pár lapáttal az élet, hogy érzékeltem, az adott pillanatban virtuálisan velem vagy. Most nincsenek szavak.
Elmegyek sétálni.

                                                                                                                                   2014. 12. 03.
sárdagasztás – máglyarakás
                                                                     Kedves Y!

A Péntekkel kapcsolatban faggatnálak a helyszínről. A 'bevetjük magunkat a természetbe' változat a bőséges égi áldás miatt sárdagasztásos – csúszkálós kalandnak ígérkezik, amiben partner vagyok, ha bakancsban és kamásliban van hozzá kedved. De maradhatunk a civilizációban is, ha ez Fehérvárt jelenti, kérlek írd meg, mert akkor csütörtök este odautazom. Eljöhetsz Győrbe is péntek reggel, nem játszótársnak a gyerekem mellé, Tarsa hétalvó napközben, lenne időnk egymásra. Itt annyi a kötöttségem, hogy Tarsát délután beviszem (Árnika oviját érintve) a férjem munkahelyére, onnantól nincs anyai teendőm, miénk a győri délután, este. Én ott tartok, hogy el tudok vonatkoztatni a helyszínektől, már a zebrákat és az embertömeget sem bánom, ha ez az ára a látásodnak. Csak azt szeretném, hogy minél kevesebb kompromisszumot kelljen kötnöd!
December 11 és 16 között lesz gyermekvigyázóm, ha szabaddá tudod akkor (is) tenni Magad, garantálom az egésznapos négyszemköztiséget!
Sok puszi: X
                                                                                                                                  2014. 12. 08.
varázslat
                                                                          Kedves Y!

Elmentél, és itt hagytad rajtam az illatodat, amit egész nap éreztem.
Elmentél, és én maradandóan bevonódtam a hatásoddal.
Itt voltál, ami hihetetlenül valóra vált, mégis a jelenléted olyan természetes, hogy kikívánkozik a meggyőződésem: nem is lehet másként, mint hogy részt veszünk egymás életében. Ugyanakkor nem uralkodik el rajtam a 'magától értetődőség' érzése; ez még mindig lélegzet elállító. Nem is tudom, kinek mondjak köszönetet a történtekért. Neked mindenképpen! Annyi minden elhangzott köztünk, bepillantást engedtél a világodba, szép volt, ahogy találkoztak és egybefolytak a szavaink. Temérdek kérdésem lenne, a címszavaink mögött olyan sokminden van még! Most is meghatódom visszanézve ránk, ahogy együtt bontogattuk az évek során összegyűlt tartogatnivalókat, beleélve magunkat egymásba.
Szívbemarkolóan hatottak rám a magányodról írt soraid. Annyira szeretném ezt az érzést oldani Benned! Szeretném kiölelni Belőled a sérelmeidet, a fájdalmaidat, a testi szíjnyomok lélekbe csapódásait, lélekbecsapásait!
Szeretném, ha tudnád, éreznéd, hogy önmagadért szeretlek! Vannak elképzeléseim, van várakozásom, ám nincsen számonkérésem, nincsen kész forgatókönyvem!
Nagyon kíváncsi vagyok Rád!
Nehezen engedtelek el.
Sok puszi: X 
                                                                                                                                2014. 12. 09.
alkotásvágy
                                                                       Kedves Y!

Olyan érdekes, hogy Te a gondolataid mentén szervezed a találkozásunkat, én meg szimplán érzelmi töltettel. Így van ez rendjén, ettől kerek a világ. Érdekes a gondolati előkészület a Részedről. Én úgy voltam vele, érzelmileg meg van alapozva minden, abból kifolyólag csak jó lehet. Érzésekben gondolkodom. Persze ettől még szeretnék Veled együttgondolkodni a világról. Az utolsó mondatod, miszerint a végére járunk valaminek, különösen felcsigázott. (Ez nem irónia!) Akkor hát elmegyünk a világ végére, leülünk, és lelógatjuk a lábunkat.
Behatárolnak a kereteink, de nagyon vágyom arra, hogy azon belül felszabadultan legyünk jelen. Mint amikor dobolsz, és hirtelen érzed a ritmusharmóniát!
Annyi apró csodamorzsával fűszerezhetőek a hétköznapok, érzem az illatát, beszippantom, kóstolom ízét, a felejthetetlent.
Jelképes, hogy pont advent idején találkoztunk. Neked is számvetéses, összegzős időszak, nekem is elgondolkodtatóbb, befelé tekintőbb.
A gyerekek megint nyertek egy év haladékot a gyerekkoruk javára, még mindig működik a Mikulásos történet, még mindig napi szinten látogatnak minket az angyalok. Teljesen elérzékenyültem, amikor a 9 éves fiam levelét megtaláltam a kikészített bakancsok között, amiben megpihenésre kéri a bizonyára fáradt Mikulást, és jó étvágyat kíván a gyümölcsökhöz, amiket odatett a számára, hogy egyék azon a dolgos éjszakán. Nem akarom eldugni előlük a külvilágot, hiszen az az élettér, de tudom, hogy minél több érdekes, mesés, színes élményt pakolunk a lelkükbe, a fejükbe, a batyujukba, annál felvértezettebben, nyitottabban és őszintébben járnak majd az útjukon. Gyerekekről írtam, de csak a szemléltetés miatt, hiszen ezek alapigazságok, ránk is vonatkoznak. A batyunkat nekünk is töltenünk kell, hogy jusson belőle magunknak és másoknak is.
Olyan megható volt, ahogy gyerekkorod helyszínére, Gyomaendrődre emlékeztél! Én nagyon kevés emlékemmel tartom a kapcsolatot, hagyom őket veszni. Talán nem is veszteség, egyszerűen kihullanak az idő rostáján. De látod, az a csodálatos az életben, hogy néha ad lehetőséget pótolni. Gyermeki hitem és lelkesedésem megmaradt. Nagyon szeretnék Veled gondolatban végigbiciklizni Gyomaendrőd utcáin, szagolni az ártéri iszapszagot!
Nem vagyok már veszélyes kamasz, benőtt a fejem lágya, nem törekszem káoszra és összetettségre. A készenkapott, instant "megoldások" ellen mindig is lázadtam, azokat most is távolságtartással, értetlenül szemlélem. Máshogy bonyolítottam, a magam módján. Szeretem az élet rendjét, de nem a kispolgárit, hanem a természeteset, az alaprendet. Szeretem az élet méltóságát. Szeretnék szeretetből alkotni valami csodaszépet Veled! Azt írtad, a rajzoláshoz lélekállapot kell Számodra, olyan, amilyent egy ideje nélkülözöl. Szeretném felébreszteni és élénken tartani ezt az állapotot. A rajzolást Rád bízom, másfajta alkotásra hívlak, amit már működtetünk(!), aminek megvalósításakor nem az veszi igénybe az energiáinkat, hogy kifejezésformát keresünk.
Ne agyald túl, csak irányítsd be Győrbe az autód, ha erre jársz (vagy csatlakozz egy Győrbe jövő teherautó mögé)!
Sok puszi: X

                                                                                                                                    2014. 12. 11.
?
Egy találkozás hétfőn? Fehérváron, vagy Győrben? Én is örömmel utazom Budapestre, ha nem akarod falni a kilométereket.                                                                                                                                                                                                                                          
                                              
                                                                                                                                      2014. 12. 16.
ylang-ylang
                                                                    Kedves Y!

Megint sűrűsödnek az áramlások Feléd, gondoltam írok egy állapotjelzést. Gyertya ég, illat kering, dallam szól: Madredeus (nagyon szeretem). Ha belehallgatsz (dobot ne keress!), és ismerősnek találod, kapcsold össze egy filmélményeddel (Wim Wenders: Lisszaboni történet).
Biztos nyakig ülsz az évvégi hajrában, úgy kiragadnálak! Hosszú a csend Tőled, ilyenkor eszembe jutnak a pszichológia órán tanultak (gyermeklélektan). Amikor idejekorán és túl sokáig van távol a gyerektől a szülő, a gyerkőcben végbemenő folyamatok stádiumai a következők: tiltakozás, kétségbeesés, leválás. Valahogy így vagyok én is, a leválást annyiban módosítva, hogy az a józan érvek szakasza. Telített a csend, mégis hiányzol. Kiteljesedtek, átértelmeződtek, megelevenedtek a lakásban az eszközök, tárgyak váltak a hordozóiddá, a közvetítőiddé. A pohár, amiből ittál, a vágódeszka, amin vágtál, a kés mind-mind Rólad mesél, a spájzot is a Te szemeddel látom. Apró részletek lettek figyelemfelkeltők, megállítanak jártamban-keltemben és késztetnek mosolygásra: szeretem a lánykáink lepkés képét egymás mellett a falon, mintha egyszerre készültek volna, együtt... Nem is lehet másként.
Egy-egy leírt szavad úgy terjed szét a bensőmben, mintha égetnének. Hőfoka (égés)nyomába eredve bújok testmelegéhez az érzésnek, hogy közelségünk szókimondása elhamvadhatatlan bennem.
Megható érezni az ölelés erejét. A test nem felejt. Olyan érzékenyen érintett újra a karodban lenni, reagálni az illatodra, rezonálni a szavaidra! Illatok, hatások az újdonság erejével jöttek, ugyanakkor magukkal hozták a régről ismert érzéseket, reakciókat. Az idő izgalmas játéka. 24 év tűnt el, mégis, a kihagyás hatása olyan érzelemerősítő volt, hogy majdnem beleroppantam. Rég becsukott ajtók nyíltak ki, amiknek eddig csak sejteni véltem az odaátját. Döbbenetes a múlt ereje, hozzá kell erősödnöm. Ez a két idősíkú hatáskombináció akkora ajándéka az életemnek, amiért nem tudok eléggé hálás lenni.
Köszönöm.
Sok puszi: X
Csodálatos Apa vagy!

"...nem a személyek keresik meg a hozzájuk való történeteket, hanem mindig is a történetek választják ki a nekik megfelelő hősöket. Ami azt is jelenti, hogy sok-sok történet van, keringenek és leskelődnek körülöttünk, ám csak kevés hőst lelhetnek fel."
Kőrösi Zoltán: Szívlekvár
                                                                                                                                     2014. 12. 18.
Csak azt írd meg, hogy minden rendben van Benned és körülötted!
                                                                                                                     
                                                                                                                                  2014. 12. 18.
hal – és hídnézegetés
                                                               Kedves Y!

Egyszer írtad, hogy sűrű az életed, a heteket napoknak érzékeled. Ez az oka annak, hogy elcsúsztunk egy hetet egymáshoz képest. A hétfői találkozó ezen a héten lett volna ideálisan megoldható, mert Fehérváron voltunk a hétvégén. Ottmaradtam volna hétfőn is a kedvedért. Az együttlétünk jövő hétfőn annyiban kacifántosabb, hogy a szünet miatt teljes lesz itthon a gyereklétszám. Ez nem zárja ki az ittlétedet, csak zajosabbá teszi. De sütievős, hídnézős sétára öt órától alkalmas vagyok (gyerekmentesen). Kimazsolázzuk a változásokból a régi koleszodat, vagy  hegyeznénk fülünket a bicebóca zongoradallamos belvárosi tereden. És szombaton mikor szabadulsz a Balatonról? Akkor nem tudunk találkozni? Mondjuk Veszprémben.
Annyira örültem a levelednek! Szeretem a tömör, frappáns kifejezésmódodat. Féltelek! Sok helyen és sok szerepben vagy jelen teljes gőzzel. Jó lenne legalább néhány órára kivonnom Téged a forgalomból! Jó lenne együtt megállítanunk az időt! Nekünk ez megy.
Hívj holnap, ha gondolod, de bármikor hívhatsz. Teljes nyugalom 11 és fél 3 között van, valamint hattól már nem fogom a bicikli kormányát, de éjszaka is elérsz, keveset alszom, azt is hézagosan.
Úgy szeretnék elmerülni a személyiségedben, szeretnélek kifaggatni az ukrán helyzetről, szeretnélek meséltetni a kommunista társadalmi rendről (most mosolygok), azt sem tudom, hogy hívják a macskádat, szeretnélek látni vezetés közben, meg szeretném hallgatni Veled a kedvenc zenéidet, szeretnék látni képet anyukádról és a testvéredről, elfelejtettem a film címét, amit ajánlottál, szóval sok a dolgunk!
Sok puszi: X
                                                                                                                                

                                                                                                                                   2014. 12. 21.
szabálytalanul
                                                                Kedves Y!

Megnéztem a filmedet, ami nagyon szerethető. Erős a hangulatisága. Érdekes ez az 'ami a szívemen, az a számon' mentalitás, elbűvölő volt úgy látni embereket, hogy lehámlott róluk az a viselkedési sallang, ami – nem mesés közegben – rajtunk van. A film zenéje folyamatosan bennem cseng. Nekem is van egy hasonló filmem, abból a szempontból rokonítható, hogy az is eltér a szokásos társadalmi sémáktól. Az a legjobb benne, hogy eljátszik azzal a lehetőséggel, hogy mindent ösztönből, zsigerből kimondunk, ráadásul meg is cselekedjük. Odaadom, ha jössz. (Milyen jó ezt leírni!) Ha már a társadalmi viselkedési sémáknál, mintáknál tartok, nekem szülőként ez nehéz feladat: a gyerekeim szárnyának nyesegetése a jólneveltségük, valamint a biztonságuk érdekében. Megerőltető az idióta, értelmetlen szabályokat beléjük nevelni, betartatni. Nem is viszem túlzásba. Nem tudom, nem akarom kiölni belőlük az ősbizalmat, talán azért, mert bennem is megvan. Nem tudom azt mondani nekik, hogy nem lehet megbízni az emberekben, sem azt, hogy valaki bánthatja őket. Azt is nehéz megmagyarázni, hogy a Mikulás miért tesz hülye csokikat a zsákba. Nem értik a gyerekeim, ezzel miért és hogyan akar jót, ezzel miért jutalmaz. Az egyik gyerekem megkérdezte az 'idegen' Mikulás csomagját bontogatva a csokik-cukrok láttán, hogy ezek szerint ő nem is volt jó? A jutalom egyben büntetés. A másik gyerekem elosztogatta a kapott édességeket az osztálytársainak. És erre mondjam azt nekik, hogy ilyen nyakatekert a világ, a jószándék ilyen furcsa módon érvényesül? Mert ezt mondom, de nehéz lehet ezt egy gyereknek helyrerakni. Van ennek egyáltalán helye? És ez még a legenyhébb eset.
Sokat gondolkodom azon, hogy mennyire egyformán rezonálunk Te meg én. Eddig is tudtam, éreztem, de az élet folyamatosan igazolja. Megvan a bizonyosság, mégis az újabb és újabb 'tényadatok' varázsütésként érnek. Legutóbb az, hogy Te is szereted az autentikus cigányzenét. Az is mentes mindenféle sallangtól. Nyers és gyönyörű. Olyan őserő van benne, az embernek teljesen lemezteleníti a lelkét.
Annyi gondolatot, érzést indítanak el bennem a szavaid, úgy szeretnék mindent alaposan megbeszélni! Érdekes, mennyire zavarban voltam a telefonban, mint egy elsőrandis kislány.
Érzem még az ölelésed erejét, de már hiányzik a következő!
Sok puszi: X

                                                                                                                                 2014. 12. 22. 
Nem teljes az életem Nélküled!

                                                                                                                                

                                                
                                                                                                                                   2014. 12. 30.
te(l)hetetlenség
                                                                      Kedves Y!

Gyötrő, kínzó, fájó időszakon vagyok túl kettőnket illetően. A lavinát az egyik hétfőre beígért hívásod elmaradása indította el, ami felett nagyvonalúan át kellett volna siklanom. De olyan kicsi az érintkezési felület köztünk, emiatt annyira felhalmozódik bennem minden, hogy a kihagyott lehetőségek következménye sebez. Talán azért mert annyi, de annyi hullám indul tőlem Feléd, amik – ha partot is érnek Nálad – a mélyben visszaáramlanak hozzám, csupán részlegesen kiegészülve a hatásoddal. Megszámlálhatatlan szavam, érzésem, gondolatom, rezzenésem, reakcióm és válaszreakcióm van Feléd, monologizálom, küldöm, közvetítem, leírom, átélem, égbekiáltom és elsuttogom, de nem tudom, ha töredéke célba is ér, mi lesz a sorsa, illetőleg hogyan csapódik le Benned. Vagyis tudom, érzem, mert - ez nem egy számonkérő levél! - van visszaigazolás Felőled, érkezik válaszreakció Tőled, ami tömör, tömény, lényegretörő, de a megnyilvánulási alkalmak szűkössége és az információs keretek szorító hatása miatt a részleteket tekintve a sötétben tapogatózom. Írsz annyit és akkor, amennyit és amikor tudsz, gondolsz rám alkalomadtán, én tudom és érzem, de olyan jó lenne néha elmerülni nem a sejtett vagy kikövetkeztetett, hanem a valós részleteidben! Tehetetlen és telhetetlen vagyok. Természetesen tudomásul veszek mindent. Nem forgatlak ki sem önmagadból, sem az életedből, nem kérek semmit, csak azt szeretném, ha tudnád, hogy sokkal gazdagabb, árnyaltabb, kerekebb, kiteljesedettebb lett az életem, a személyiségem Általad-Veled-Miattad! Ezek a gondolati és lelki vívódások is gazdagítanak, valamint sokszorozzák a 'kapcsolatunk' értékét. És ezek csupán a következmények, hiszen elsősorban adni szeretnék Neked! Ha lehetne újévi kívánságom, ha figyelné, hallaná valaki odakint, odafönt, azt kérném, hogy lehessen egy kis hely, egy kis zug az életedben számomra (nem foglalok nagy helyet, nem hangoskodom és nem csinálok rendetlenséget)! És még azt is kérném (ha lehet egy ráadás kívánság is), hogy ezen kis zughoz való időnként megérkezésedet ne kísérje erőn felüli szervezés, ne járjon felfájással, illetve fejtöréssel!
Fegyelmezett vagyok, néhány napos munkával megszelidítettem az elvadult, bonyolódni látszó, rakoncátlan tényeket. A lelkileg, energiailag megtett út igénybe vett, jelzi, hogy fizikailag megbetegedtem. De a folyamatokba befektetett munka kettős természetű, nem csupán kimerít, hanem egyúttal fel is tőlt, mert nemes a cél, látlak az alagút végén. Nem veszem körbe magam idézetekkel, de érdekes, hogy az olvasásra véletlenszerűen kiválasztott könyveim milyen lényegretörően jeleznek, szinte üzennek: témábavágóan vagyok fogékony. Az idézeteket, amiket írok néha, nem alkalmakra tartogatva bányászom elő a fiókból hatásfokozásként vagy csattanóként, hanem éppen akkortájt olvasom. Ezt például legutóbb:
"Mindenhol jó, de legjobb az úton."
/Kőrösi Zoltán: Szívlekvár/
Rendbejöttem, elmúlt a betegség, elszállt a vívódás, aggódás. Nézőpontot váltottam.
Annyira hiányzott a párbeszédünk! Nagy nehézséget okozott a számomra, hogy nélkülöznöm kell a zsigeri, első reakciók látványát, hatását, jelentőségét. Szeretem a hirtelen bőrpírt, szeretem a történés kiváltotta első szívdobbanás ütését érzékelni, szeretem a szavak felett győzedelmeskedő,  hirtelen beálló csend tartalmát hallani vélni. Fájt a tudomásulvétel, hogy mindebből olyan kevés jut nekünk, pontosabban, hogy mindezt egymás nélkül, egyedül éljük át. De átgyúrva magamban ezt az egészet, felülkerekedett annak a vitathatatlan ténynek a továbblendítő ereje, hogy Kettőnk működő történetén dolgozom. Olyan jó a csillagainknak kettőnkről mesélni! Tényleg igaz, hogy az élettörténetek választanak maguknak bennünket. Ha megfeszülök sem tudok jobban beilleszthetővé válni az életedbe, pedig egyfolytában érzékelteti az élet a feleségeddel azt, hogy amennyiben tudna és akarna nézőpontot váltani, a bizalom kettőtök kapcsolatát is erősítené.
Kitartó küzdelemmel tudtam magamat átlendíteni abba a stádiumba, amiben nem a hiányosságok fájdalma gyengít, hanem a ragaszkodásunk ténye erősít. Megint annyi erő van bennem, hogy falakat döntenék! Az életadta formában együtt a helyünk. Szeretek abból a lehetőségből töltődni, hogy a történetünket mi csiszolhatjuk a készenkapott keretek és határok között tökéletesre. Nem akarok túlzó lenni a szemedben, nem akarok magamnak túlzott jelentőséget tulajdonítani a Számodra, nem akarok Neked semmiféle megakadást okozni, nem akarom, hogy teherré váljon a megoszthatóságod! Nem rombolni akarok! Építeni kezdtünk. Külön-külön, és együtt is. Az a sziklaszilárd csoda, amit építünk Te meg én, olyan, amilyennek megálmodjuk. Az én életemből nézvén egy gyönyörű építmény látszik körvonalazódni, nem légvár vagy kártyavár. Nagyon szeretném, ha a Te életedből szemlélve is előtűnne a stabil és időtálló megalapozottságunk, bízom abban, hogy hiszel a betetőződésben. A szakértelmed garancia mindenre!
Sok-sok puszi: X
BÚÉK!
                                                                                                                                  2015. 01. 12.
szivárvány

                                                                  Kedves Y!

Olyan nehéz elindítani ezt a levelet! Nagyon szorítok az állásodért, a biztonságotokért. Miért vár el a világ folyamatos mozgósíthatóságot? Nem is a világ elvárása ez már, hanem erőltetett társadalmi menet.
A tél végre megmutatta igazi arcát. Nagy ajándék volt a szünetre időzített hideg és havazás. A régi lakásunk ablakai (mi is mediterrán társasházban éltünk ezelőtt) egy kicsi tóra néztek, amin nyáron gumicsónakoztunk, telente pedig korizásra ad lehetőséget. A jeget évről évre minden alkalommal   Ervin teszteli, ő ejti rajta az első karcolásokat. Mindig mi vagyunk az úttörők. Na, azok azért nem, de jégtörők sem, illetve egy picit mégis. Úgyhogy volt a jégen mindenféle örömködés: jégcsákányozás, szánkózás, játékmotorozás, korizás. Ervin és a nagyobb fiaim hokizni jártak a holtágra. A jég jelenléte a Balatonon is megörvendeztetett. Az elmúlt napokat volt szerencsém Balatonalmádiban és környékén tölteni. Állni a parton, vagy a vízben egy kövön, és figyelni a szélgerjesztette jégmozgást a tavon, lenyűgöző volt. A szélé volt a főszerep ezekben a napokban, elképesztő változatosságban rendezte át óráról órára a jégviszonyokat a Balatonon. Csak álltam, és hallgattam a csúsztatós-ropogtatós-töredeztetős jelenség jellegzetes hangkíséretét, figyeltem a repedezett jegek hullámbolygatta kiszolgáltatottságát. Magas a Balaton vízszintje, és a tó színtiszta. Ervin többször is végigkorizta hosszában néhány évvel ezelőtt, amikor összefüggő jégtakaró borította. 7 óra alatt keresztülért rajta. Írt erről cikket is, ha érdekel, majd megmutatom.
A víznél maradva, nem csupán a látványában volt részem, hanem úsztam is jó sokat (na nem a jegek között). Páratlan élményben fürödtem: a Napfelkelte a medencében talált rám, ahol senki más nem volt rajtam kívül. A Nap betűzött a hatalmas ablakokon, besütött a víz alá és ott ragyogott fel. Fénytünemény reggeli áhitatában úsztam. Szeretem a spontenaitást, a hirtelen történések felvillanyozó hatását, de teljesen rabul tud ejteni a monotonitás is, például amikor csak úszom a hosszokat oda-vissza, oda-vissza, oda-vissza... Kiesni-kimozdulni az időből, ilyenkor nincs más érvényesülés, csak a víz hangja, a fénycsiklandozó cikázás érzék(i)-szervbizsergetése, a medencehosszig tartó jelenségképz(őd)és aktív részévé válásának beteljesülése, önműködésem ereje, a mozgás és a víz összefolyása, a test vízbesimulása, az ismétlések hullámzása. Az agyam is átvált valami különös hullámhosszra, nincsenek gondolatok, mindössze a rendkívül domináns testérzet. Velem született vonás ez - a vizet otthonosan érezni magam körül -, örökletesen folytatólagos, törzsi és egyedi kialakulásunk sejtmegsejtése, stimulálva azzal az átéléssel, hogy a testem különállósága elúszik, s lefolyástalan bennem az állapot: nem vagyok kitapintható, mert a víz ellenállhatatlanságába szivárogtam szűretlenül. 
Továbbra is víz, csak más halmazállapot. A hóangyal, amit Neked alkottam, szintén a napokban készült. A Bakonyban, a Papod hegyen még masszívan tartja magát a hó.
Gondoltam Rád a Tihanyi-félszigeten is, úton Sajkod felé (lelki szemeimmel láttalak kirándulni a lánykáiddal), de képet nem készítettem, a zuhogó eső nem éppen kedvcsináló. Azért remélem enélkül is elhiszed nekem, hogy maradandó emlék lenne a lányaid számára, ha a balatoni fürdőzés egyik élménye ehhez a kis barátságos, viszonylag eldugott helyhez kötődne.
Most mennem kell.
El merjem hinni, hogy a holnaputáni találkozásunk valósággá válhat?
Hiányzol

                                                                                                                                      2015. 01. 15.
hiány és jelenlét Azóta
                                                                    Kedves Y!

Sokminden kavarog a fejemben. Itt voltál, annyi mindenről esett szó, mégis, mintha megint csak fejezetcímekkel jeleztük volna mondanivalónkat. Csupán a Nagykönyvünk tartalomjegyzékére jutott idő. Nem elégedetlenkedem, hiszem, hogy az időzavar, időhiány is az időjáték részei, mint ahogy a feladványok is, amik részlegesek, kiegészítendők. Viszont a Nagykönyvet nem mi írjuk, hiszen nincsen tájékozódásunk, csakis belezuhanásaink vannak az elrendeltségünkbe. Diákként kaptuk egymást, tanultuk a leckét, a leckéztetést, a részletek kiegészítéseit, ugyanakkor szembesültünk valamiféle megváltoztathatatlansággal. Jelenleg is késleltetve, utólagosan áll össze,  válik ért(elmez)hetővé a feldolgozandó műveletsor a számomra: 'megcsináltam a házi feladatot', kipótoltam az elkezdett fejezeteket, pontosan úgy, mint a 15 éves diák... (a feladat ismerős, példaértékű). Most már egységes, összefüggő. Legközelebb összehasonlítjuk a megoldásainkat! A tegnapiakat. Mert a többin, a régebbi többismeretlenes egyenleteken, nyitott mondatokon még dolgozunk.
Nagyon örülök a tegnapi napnak! Ennyi fért bele, kitöltöttük, már csak a mai napra hiányzol... meg a holnapira... és az azutánira... Meg kell tanulnom erre berendezkedni. Csak azt nem tudom, mit csinálok ezzel az érzésmennyiséggel, ami kikívánkozik belőlem, Hozzád, merthogy a Tiéd. Hogyan és mikor adom oda? Sok szemrehányást tettem magamnak azért, amiért annyira zavarban vagyok Előtted. Meg sem kínáltalak teával, pedig még gyömbért is vettem, most ott reklamál hopponmaradtan a hűtőben. Te meg én holtversenyben vagyunk dobogósok az önostorozásban.
Nem tudok betelni az örömmel, nem tudom megszokni a tényt, hogy újra jelen vagy az életemben, időnként felbukkansz teljes életnagyságban. Ez példátlan! Úgy tartják, az idő mindent tompít, árnyal. Cáfolom. Érzékenyen érint a hiányod. Nem tudok hozzáedződni. Érzékenyen és intenzíven érint a jelenléted. A látványod, a hangod, a hanghordozásod, az illatod. Minden érzékszervem nyitva Előtted, és a hatásod megsokszorozódik bennem, keresztül-kasul átjár.
Milyen érdekes, hogy a jelenléted (különböző változatokban) elkísér az életben, és a hiányod is! Amikor véget ért a kapcsolatunk, több sebet is ejtettem magamon a szó szoros értelmében. Egyrészt kellett a testi fájdalom, mert akkora volt a lelki fájdalom ereje, és oly mértékben vált elhúzódóvá, hogy legyőzött volna. Szétestem. A testi fájdalom határozottsága tartott egyben. Másrészt akkora önutálatot éreztem, hogy rámfért a büntetés. Rád soha, egy pillanatra sem haragudtam, minden haragom és vádam magamra irányult. Mérges voltam és végtelenül elkeseredett, amiért nem tudtam az irántam való érdeklődésedet fenntartani. Nem voltam elég kreatív, nem voltam elég vonzó, nem voltam elég érdekes a Számodra ahhoz, hogy időtállóbbak lehessünk együtt. A hiányod sebhelyei maradandóak. Teljesen kitöltöttél, mégis folyamatosan szomjaztalak, nem tudtam betelni Veled. Az Általad keltett rezgéseket szerettem volna kiegészíteni és megtöbbszörözve folyamatosan adagolni Neked, annyira inspirált minden, ami Tőled jött, mert csodaszép volt. Hirtelen mindezzel egyedül maradtam. A szándékommal. Nélküled magamnak nem láttam értelmét.
Írtam belőlünk egy regényt akkor. Nem tudom hová lett. Nem vertem nagydobra, fogalmam sincs, hogyan kallódhatott el. Mostanában nagyon hiányzik, szívesen újraolvasnám.
Hát ez is a történetünk része a hírzárlatos időszakból.
Sok puszi: X

                                                                                                                                    2015. 01. 19.
nyílt lapok
                                                                   Kedves Y!

Azt írtad egyszer, hogy nem akarod érzelemmentesen végigjárni az utunkat. Mégis, amikor bevonódsz érzelmileg, bevonódsz a kocsidba is. Ez nem reklamáció, ez egy észrevétel. Az én érintettségemről szeretnék írni. De úgy gondolom, Neked és nekem le kell győznünk az időt! Nekem legalábbis lépést kell tartanom vele, Téged illetően, minden vonatkozásban.
A  Feléd való nyitottságom természetesen a múltban gyökerezik. Nyilván nem lehet gyökerestől kitépni, mondván, hogy ez egy új fejezet, másik terület, ahol mást és máshogyan vetünk el és növesztünk egymásban. Inkább be kell oltani az általam féltve őrzött sarjadásunkat, aminek a magját 25 éve ültettük. Ez nem azt jelenti, hogy most is csak a múltat látom Benned! Csak sokminden összefügg a kezdetekkel, mert az a természete, a rendeltetése, hogy összefüggjön vele. Értem ezt például arra, hogy elég azt leírnod: "Szia Kedves!", én már lángra kapok. És nem azért, mert én egy bármilyen értelemben elhanyagolt vagy kiéhezett nő vagyok, aki a legkisebb jelre, odafigyelésre azonnal ugrik. Nem is azért, mert zárójelbe teszem a férjemet. A házasságom minden vonatkozásban teljesen működőképes, nincsenek hullámvölgyeink. Biztosan tudom és érzem, hogy olyan magas minőséget képvisel, annyira stabilan megalapozott, ami ritka manapság. A lüktetés folyamatos és dinamikus, mindig megdobban a szívem, ha meglátom Ervint. Tehát az, hogy érzékenyen reagálok Rád, nem valamiféle hiánypótlás, nem űrbetöltés. Hanem egyszerűen Rádhangoltság, ősi beidegződésem Feléd, amit persze a jelen(léted) tetőz, de dolgozom rajta. Ez valamikor akkor vette kezdetét, amikor annak idején (jóformán ismeretlenül) egymásra néztünk és összetartoztunk, szó nélkül elindultunk halakat nézegetni. És a test nem felejt, ugyanúgy reagálok... Ezért kérdeztem Tőled, vajon meg tudjuk-e szokni egymást. Abban látom a megoldás kulcsát, hogy a találkozásunk alkalmaival másfajta élményrétegek rakódnak az izzó magra, ámbár valószínű, hogy a lelkem és a beidegződéseim mindig meztelenek maradnak Előtted.
Ez megszokható?
Az osztálytalálkozón mondtad, úgy érzed, mi első osztályú páros lettünk volna.
Vajon milyen hosszú regényt írunk a teljesülhetetlenségeinkkel?
Annyit jár az eszem az alvászavarodon! Nagyon szeretnék segíteni, de kötve a kezem. Nehéz belegondolnom, hogy éjszakánként, az érintések idején nem tudod Magad álomba küzdeni, vibrál a hülye tévé, és itt rám kiálthatnál, hogy semmi közöm hozzá, de akkor is fáj nekem, és tehetetlen vagyok, és adhatok meditációs CD-ket, és küldhetek levendula illatot, meg mondhatok relaxációs módszereket, mutathatok légzéstechnikákat, de legszívesebben mást tennék!
Na, ez nagy lendületből jött, és remélem, elbírja az ismerkedésünk, hát innen indulok, és a letisztult barátsághoz érkezem, ezt megígérem, mert bármennyi energiámba kerül is, én megcsinálom, Érted, értünk!
X
                                                                                                                                   2015.  01. 26.
cserbenhagyásos gázolás???
                                                                     Kedves Y!

Annyira él bennem a bizalom Feléd, a hit Benned, egyszerűen nem akarom elhinni, hogy szó nélkül köddé válsz! Azt írtad, az élet nem igazságos. Nem az. De úgy tehetjük igazabbá, ha mi megpróbálunk őszintén élni. Ez nem erkölcsi prédikáció akar lenni, lehet, hogy eszed ágában sincs igazságosabbá tenni a világot, szíved joga. Mindenesetre én szeretném fülön csípni az igazságot a barátságunkat(?) illetően.
Nem értek már semmit!
Pedig mindent megértenék, ha segítenél!
Egy darabig bevonódsz, aztán amikor megérintődsz(?), vagy amikor kezd Számodra deformálódni(?), vagy életre kelni(?) a történet, egyszerűen elnémulsz. Elméleteket gyártok, pedig a kendőzetlen valóságot akarom, bármi is legyen az!
...ezt már egyszer eljátszottad velem.
Valamikor a szerelmed hiányát kellett túlélnem.
Nem volt egyszerű.
Most a barátságod hiányát kell túlélnem.
Most sem egyszerű.
Mikor kapok választ?
Megint 19 év múlva???
Mindent megértenék, ha elmondanád!
Botladozom a kérdőjelekben. Ez azért sem jó, mert egyensúlyvesztésemben minden eddigi is megkérdőjeleződik, pedig olyan őszintének tűnt! Ez így dupla kegyetlenség, hogy nem csupán becsapod az ajtót magad után, de azt is lerombolod, ami eddig épült. Kár érte. Az is egy fájó pont (a történetünk végén?), hogy miért jutottunk el idáig. Amennyiben kezdett  elidegenedni valami a Számodra, szólhattál volna, hiszen lett volna beleszólásunk többféle módon, nem csak ezzel a végső jellel, hogy felszívódsz! Egyszer azt írtad, gyermekkorod óta folyamatosan küzdesz az élet lehetőségeiért, és azt is írtad, fontos Neked kettőnk működő története. Hol van most a küzdelem, hová tűnt mindennek a jelentősége, hová viszel magaddal mindent és miért?
Most még ott tartok, hogy egyszerűen nem hiszem el, hogy elérhetetlen vagy. Hová tűnik minden?
Mi történik?
Már nincs könnyem, mindet elsírtam. Miért nem hiszed el, hogy valakinek fontos lehetsz??? Mondogattad, hogy magányosnak érzed magad. Hát tudd meg, hogy nem vagy az, mert akire ennyit gondolnak, mint én Rád, akit ennyire szeretnek, mint én Téged, az nem lehet magányos!
Felesleges áltatnom magam, hiszen ha annyit sem jelentek Neked, hogy az őszinteségeddel segíts abban, hogy legalább a tanulságot levonhassam, akkor én mindeddig illúziókban éltem.
             
                                                                                                                                   

                                                                                                                                      2015. 01. 29.
kézen foglak
                                                                     Kedves Y!

Most itt vagy velem, kicsit fáradt a tekinteted, de van időnk, pontosabban kivontuk magunkat az idő szorításából, fogságából. Lágyan, puhán, leheletfinoman vesz körbe minket az időtlenség. Lehámlik Rólad a fáradtság. A gyömbéres limonádét kortyolgatjuk, ami azóta is Rád várt a hűtőben. Jólesően jár át a gyömbér csípős íze, a kortyonként pezsdülés teszi pikánssá a szétterjedt nyugalmat, apró kontrasztként. Nézegetjük a halakat, ahogy 'kell', ahogyan szoktuk. Szépen népesül be az akvárium, változatos magyar fajokkal. Megfogom a kezed, sétálni hívlak. Felveszed a 'kék kabátod', én is magamra venném, csak elajándékoztam mindkettőt. Nem azért, hogy leromboljam a mítoszt, hanem mert másoknak nagyobb szükségük volt rájuk többletjelentés nélkül is. Itt télies a táj, nem adta meg magát a hó a melegnek és a napsütésnek. Csak némileg vékonyult a hótakaró, nem számottevő a veszteség, az is pótlódik most, hiszen nagy pelyhekben havazik. Újra és újra beleszeretek ebbe a városrészbe, máshol már napok óta csak megalázott, marasztalatlan vendég az út és a járda szélére száműzött megcsonkított, szennyezett hómaradék, ezen a környéken viszont még mindig tündököl, szemkápráztató makulátlanságában. Lelkesen fogadom a havat azért is, mert lelassít mindent maga körül. Olyanná mérsékeli a tempót, amilyennek lennie kéne. Ilyenkor, amikor éjszakánként sétálok a házban, a falak között is érzékelem a hó fehérségét (nem használunk redőnyt, így nincs szükség a villanyra sem). Érdekes árnyalatot ölt idebent minden, a kinti tónusélénkülés belső hangulati, érzéki folytatásaként. Sokáig szoktam szemlélni.
Napok óta a szánkó a fő közlekedési eszközünk. Sajnos nem az iskoláig, arrafelé már dominál a civilizáció. De az ovi és a házunk közötti, javarészt a töltést jelentő útvonalon vígan csúszik a ródli. Most is arrafelé tartunk Te és én, csak előbb üdvözöljük a kerítésen át a mohó tekintetű édes labradort (teljesen olyan, mint a Báni kutyád volt, ha látom, még egy ürügy arra, hogy eszembe juss), pont átfér a kezünk a kerítésen, ki van ez találva, már zsebeli is be a simogatásadagját. És a ráadást. Meg még egy kicsit. Na szia Herceg, a többit holnap itt, a szokott helyen. Üzenem a gazdinak, hogy olvasom a tőle kapott könyvet, majd megvitatjuk, mint mindig.
Az udvarunk közepén masszívan tartja magát a hóház, amit a család alkotott a hétvégén, amíg főtt a szombati ebéd. Menj be nyugodtan, beleférsz! A hóbástya is elbír, lépcsők vezetnek felfelé, csak a frissen esett hó szőnyegként fedi be azokat.
Sétálunk a házak között a töltés felé. Itt Laciék élnek, ő és a párja foglalkoznak a cserkészekkel. A fiatalokkal, gyerekekkel többször is benépesül az utca, olyankor pakolnak, készülődnek a táborba, vagy épp onnan megérkezvén szárítgatják a jószolgálatot tett sátraikat, tisztítják a már anyagösszetételében paprikáskrumplit tartalmazó bográcsot. Sokszor telik meg lelkes zsibongással Laci műhelye is, amikor apjuk helyett apjukként tanítgatja az érdeklődő fiúkat szerelésre, barkácsolásra. Hiánypótlás. A sarkon a kedves Rozi néni lakik, majd tavasszal megint el leszünk látva általa a kertgondozásos tapasztalataival, jótanácsaival. Most az ablakából szemléli birtokát a teáját kortyolgatva. Gondolatban már az életerős palántáit ültetgeti majdani helyüket kijelölvén a hó alatt. Felé intek.
Fent vagyunk a töltésen, néhány futó halad el mellettünk, a szabály az szabály, nem marad ki egy nap sem. Ha esik, ha fúj, akkor is edzeni, mozogni kell. Haladtunkban nézegetjük a hóembereket, szorgalmas kezek gyúrták és alkották, említésre méltó változatosságban pompáznak. Látod? Az ott egy hómedve. Nézd, az meg mintha egy hókutya lenne! (Talán igazi?)
Most nincs fatuskó a folyóparton. Ha emelkedik a folyó vízszintje, az áradás rendszeresen hoz magával mindenféle uszadékfát. Ez a látvány mindig merengésre késztet: van valami megrendítő ebben a sorsrahagyottságban. A kisebbeket az én életrevaló fiaim hazaszállítják a biciklivel. Ervin is fatuskóval a vállán teker haza hordalékfás időszakban, és a babakocsi is meglepően testes fadarabokat képes elbírni a gyerek mellett. A révfalui hídhoz érünk, de mielőtt rákanyarodnánk, menjünk el ahhoz a kedves lányhoz a közeli gyógynövényboltba, nála vásárolom a rizstejet, a finom teákat és a tofut, na meg az elmaradhatatlan hajdinámat. Van ott kókusztej is, azt mondtad a múltkor, hogy ízlett. Vegyünk! A kókusztej mellé mosolyt is kapunk, ez nem marketingfogás. A híd közepére érve és ott megállva engedem, hogy lenyűgözzön a Rába és a Mosoni-Duna találkozása.  Tovább gondolom a jelenséget - a hordalékosabb Rába összefolyik a letisztultabb Mosoni-Dunával, és kevereg az iszapos, homokos vegyülék közöttük -, talán így keverednek a mi életszakaszaink is egymásba, megtöbbszöröződve de kiegyenlítődve a különbözőségek horderejével. Vess egy pillantást arra a magas, erős falra ott jobbra! A legutóbbi árvízkor a víz átbukott volna a fal tetején, homokzsákokkal védték. Újra megnézzük a teljes méltóságában tündöklő (igen, ironikus vagyok) Dunakapu teret a vadonatúj, tájidegen elemekkel. Légy szíves az esztétikai érzékedet bevetni, ha nagy építésszé képzed Magad (ez már nem irónia), és megreformálni, pontosabban talán konszolidálni ezt a bomlasztást valami áthidaló megoldással és biztos stílusérzékkel! Úgy gondolom, egy tér esetében az esztétikus összkép nem utolsó szempont. Elhaladunk a mosolygós templom előtt a Rába-part felé. Vadkacsák várják a könnyebb napokat, nyugodt túlélésre berendezkedve. Lassan mi is hóemberré válunk a ránkhulló tetemes mennyiség miatt, azért még látom a mosolyodat, ami boldoggá tesz. Átölellek, és valamennyi izmommal, minden csontommal, az összes idegszálammal és sejtemmel érzem az ölelésed erejét, ami áthatol a kéknekérzett kabáton, átér a sok rétegen, és betalál a szívembe.
A visszautat nem írom le. Mert nincs visszaút.
Kérlek szépen, vigyázz Magadra!
Sok puszi: X

                                                                                                                                   

                                   
                                                                                                                                   
                                                                                                                                                                                                                                                                          
                                                                                                                                    2015. 02. 02.
konyhai csend-élet
                                                                  Kedves Y!

Van kedvenc részleted az otthonodban? Te is fogékony vagy az esztétikumra, a finom részletekre, persze nem kitétel, hogy az esztétikuma miatt álljon a szívedhez közel valami. Fotózd le nekem, ha van kedved!
Végre kikerültek a képek a konyhában a falra. Klasszikus képkeretekben, az asztal fölé. Így tompább lett a konyhajelleg. Ez volt az egyik célom. Szeretem, ha olyan érzetet kelt a konyhai helység, mintha szoba lenne. Túlzottan intenzív hatást gyakorol rám az olyan konyha, ahol sokminden van elöl, ahol még érzem a tegnapi pörköltszagot, ahol karnyújtásnyira vannak az eszközök, azonnali bevetésre készen. Már a látványtól is eltelek. Lehet, hogy praktikus, de émelyítő. Egy kint lévő mézescsupron és gyümölcsöstálon kívül több ne hirdesse számomra a konyhajelleget. Főzni is úgy szeretek, hogy a készítéssel párhuzamosan tisztogatok és rakodok azért, hogy ne tárulhasson a szemem elé a végén a tevékenység következményeinek összhatása, összképe: egy zsúfolt, fokhagymagerezdelt, késélebarázdált, olaj festette csendélet fülledt kipárolgásának tálalása. Na azt nem tapasztalhattad amikor itt jártál - mármint a módszeres elpakolást -, mert (szerencsére) azért akadnak olyan helyzetek, amik felülírják e szokásomat. Olyan jó volt szembesülni ittléted tárgyi bizonyítékaival látogatásod estéjén! Elérzékenyülve időt szánni, vagyis inkább időt adni, kínálni a mosogatásnak: a mosatlan edények, eszközök nem romhalmazként tornyosultak, hanem kézbevéve, érintve azokat, részletesen elmesélték az aznapot, a közös napunkat.
Amikor a múltkori sétánk után álltunk az autódnál, azt mondtad, előlem nem tudsz elrejtőzni, mert úgy érzed, én átlátok Rajtad. Nem az az elsődleges kérdés, hogy így van-e vagy sem, hanem, hogy ez zavar-e Téged.
Kora reggelenként - annak tudatában, hogy kialvatlanul vezetsz - arra gondolok, épségben odaérj a munkahelyedre. Napközben azon jár az eszem, hogy az adott nap hogyan veszi igénybe a teherbírásodat, vajon mennyit vesz még igazságtalanul ki Belőled, bizonytalanságban tartva Téged. Esténként azt szeretném, hogy a családod körében legyen időd regenerálódni, erőt gyűjteni, kikapcsolódni. Éjjelente üzenek a Holddal és a csillagainkkal, tudom, hogy megkapod!
Gyerekes miszticizmussal hiszek abban, hogy amire sokat és elszántan gondolok, az valóra válik.
Február 16-án Fehérváron leszek, onnan csak egy ugrás Budapest. Adja magát a lehetőség egy teázásra. Nem dúlnám fel a napodat. Nem tudom, hogy a munkaidőd lejárta és a hazaindulásod időpontja közé beékelődhet-e egy röpke találkozás. Csak azért, hogy szóban is elmondhassam, mennyire hiányzol!
Sok puszi: X
                                                                                                                                   2015. 02. 05.
szélnek eresztve
                                                                Kedves Y!

Próbálok beérezni a csended mögé. Szemlélem tényszerűen, kezelem tárgyilagosan: rejtett időszak, barlangod mélyére bújtál. Nem zavarlak terhelő kérdésekkel, nem ostromollak elméleti kapcsolatunk analízisével, nem pakollak meg plusz súlyokkal. Csak remélni tudom, hogy egyben vagy, hogy önvalós vagy. Tartalékon égsz, nyilván tudatosan felépített a stratégiád erre az időszakra; nem ismerem, nem ismerhetem. Csak bizakodhatok, hogy már épülsz, már nem kell rétegeket elhagynod Magadból, már nincs szükség rá, hogy bizonytalan keretek közé szerkeszd életetek tervrajzát, már nem kell éjjelenként fagyos farkasszemet nézned az álmatlansággal. Egy mondatod  kering bennem, mi szerint örömmel érintenek a leveleim. E körül túl nagy volt a zűrzavar, vallottan kapaszkodók nélküli közegbe helyezted, ahogy a gondterhelt mondandóid közé sóhajtottad a beilleszthetetlent, ezért ezt a mondatot átmentettem magamba! Próbálom testhezállóvá tenni a zárkózottságodat, testközelben tartani az érinthetetlenségedet. Úgy, hogy egyszerűen tudomásul veszem. Néha mindent felcímkézek, értelmezési kísérleteket teszek erre az időszakra vonatkozólag, aztán az egészet összerázom, mert nem vagyok biztos benne, hogy valódi esszenciák kapták a megfelelő címkéket. Sőt, időnként a címkefeliratokat is törlöm, mert nem akarok végérvényesíteni bizonytalanságokat. Fegyelemre intem magam, és józan tudomásulvételre (látod, ilyent is tudok), csak mormogom azt a néhány kusza mondatod ami jel(lem)ez Téged, kinyitott tapintatosságommal árnyékot tartva ill(end)őségünk égésnyomai fölé. Csak mormolom szűkszavúságodat, mint egy varázsigét: csendesen tüntetek, hogy nem tűnnek a tünetek. Csak ismételgetem, mint egy mantrát, hogy idomuljon pörgésem a várakozáshoz. Aztán következik az önfigyelmeztetés, ez az időszak Rólad szól, én szeretnék csupán a biztos pont lenni az életedben. De nem egy tűszúrásnyi, ami fájdalommal jár, sokkal inkább volnék egy ránc a mosolyod szegletében, egy számontartott bárány álmaid ege alatt. Nem tudom, kell-e bármilyen jelenlét(em). Ezeket a mondatokat, vívódásokat szélnek eresztem, majd a szél eldönti, hová fújja őket. Ha nem érnek el Téged, akkor az volt a rendeltetésük, hogy céltalanul keringjenek, mint széllelbélelt híresztelők, vagy elenyésszenek. Mindenesetre próbálgatom a tartózkodóbb változatomat (elvégre farsangi időszak van, aktuális a szerepazonosulás a jelmezzel). Nehéz a határaidat letapogatni, azzal sem könnyíted meg a helyzetet, hogy azt írtad, alapvetően önmagad elől is rejtőzködsz. Hogyan és miért is formálhatnék akkor jogosultságot az igazságaidra?
Csak azt szeretném, hogy önmagad számára legyen Neked elviselhetőbb, könnyebb, jobb minden, kívül és belül!
Sok puszi: X

                                                                                                                                    2015. 02. 11.
egy kis toporzékolás
                                                              Kedves Y!

Nem adom meg magamat, nem adom oda magunkat a szürke tényeknek!
Nem tudom, pontosan mi áll a hallgatásod mögött, csak gyanítom.
Tisztában vagyok azzal, hogy a férfiaknak más a problémakezelésük, mérsékeltebb a szóáradatuk,  mint a nőknek.
Csak remélni tudom, hogy azért még valamennyire megérintenek a leveleim. Bár lehet, hogy ez kislányos, naív képzelgés, nagy lendületvételű elrugaszkodottság a valóságtól. Még kell a küzdelem, amivel eljutok a kétségbeeséstől a magyarázatomig (ami csupán részben fedi le az aggódásom során született megállapításaimat). Természetesen tekintettel kell lennem arra, hogy ezt az időszakot nélkülem éled át, nyilván egy mártír hiányzik Neked a legkevésbé.
Lehet, hogy nem tetted elég feltűnő helyre a 'Ne zavarj!'táblát.
Lehet, hogy én nem vettem észre, de vedd tudomásul, hogy féltelek!
Lehet, hogy tisztes távolba kellene húzódnom, és valahogy kiböjtölnöm ezt az időszakot Nélküled.
Lehet, hogy papírmadarakat vagy papírrepülőket kellene hajtogatnom, és néha, csak úgy könnyedén, játékosan be-beröptetném őket a barlangod mélyére, oda, ahol sejtelek Téged. Légiesen közvetített együttérzésként, léleksimogatásként, szárnyra keltett odaadással felülemelkedésünk kifejezőit,
(lég)ellenállhatatlanságod általi bűvöletemben.
A hallgatásod elbizonytalanít.
Valószínűleg ennek az egésznek megvan a forgatókönyve, ami nélkülünk, passzívan is működteti önmagát: elmaradt kezdeményezések esetén, válaszreakciók híjján egy idő után kódoljuk a némaság kijózanító üzenetértékét.
Annyi fontos gondolatom lebeg a levegőben, martalékként, pedig az lett volna a rendeltetésük, hogy a belátásodra bízzam azokat. Nem vagyok önző, tudom, hogy az életed nem rólam szól, nem remélek részletes állapotrajzot kapni Tőled. Jól esett, hogy jelezted szándékodat a megszólalásra, bevonódtál! Csak olyan, nem is tudom, olyan megnyugtató lenne tudni azt, hogy a részem, ami végérvényesen a Tiéd, a Neked szánt szavak, a célirányzott gondolataim egyáltalán eljutnak-e Hozzád, találkoznak-e Veled, és ha igen, vajon Magadba engeded-e őket?
Nehéz az a tudomásulvétel, hogy annyira kívül esem a köreidtől, hogy nem tudhatok Rólad semmit. Csak a legutolsó, nyugtalanító leveled keltette kétségek motoszkálnak bennem hetek óta.
Nehéz ez a tehetetlenség!
Nem hiszem, hogy valamilyen formában nem tudok könnyíteni ezen az időszakon.
Ha azért zársz ki a valós életedből, mert felvállaltan öntudatos vagy, akkor elértem az egyik célom. Ám ha azért állt be a némaság, mert belekeményedtél, vagy mert sorvadsz, még sok a tennivalónk. Ha más okból kifolyólag hallgatsz, egyhelyben topogunk.
Áttörést szeretnék elérni Benned, nem engem, hanem Önmagadat illetően! Ez az egész csak szimbolikusan szól rólunk, összességében az a cél, hogy felszabadulj Önmagadon belül! Engedd el a hibás megítélésekből fakadó elvárásokat, másokét és a magadét is, amiknek meg kell(?) felelned, hiszen tarthatatlanok már a Számodra! A nyitottságodat felém nem öncélúan szeretném kisajátítani! Eszköz akarok lenni ahhoz, hogy a saját törvényszerűségeidet érvényesítsd az életedben! Hogy lásd be: ehhez jogod van! Hogy elhidd, mindez a törekvéseid mentén történik, amik értékesek. Öntudatra ébresztésed a szándékom, ami nem egyenlő azzal, hogy öntudatra ébredésed a történetünk esetleges hozadéka!
Kérlek vigyázz Magadra!
Sok puszi: X
                                                                                                                                      2015. 02. 17.
egy kérés
                                                                        Kedves Y!

Ne adj Magadnak gondolkodási időt, csak írd le zsigerből azt az egy mondatot, ami a leginkább Rád  vonatkoztatható!
                                                                                                                                     
                                                                                                                                   
                                                                                                                                     2015. 02. 18.
kávékevergetés
                                                                      Kedves Y!

A sebezhetőségedben nem tudom mi - hogyan érint Téged, törékeny kincsként óvom a lelked épségét. Mindenesetre ismételten elgondolkodtam az életpárhuzamunkon.
Időközben megtanultam nem elsodródni a félelmeim keltette orkánban, hanem – megfogódzkodva a sziklaszilárd érzéseimben, az ösztöneimben, a vágyaimban – hinni bennünk. Az érzésem Irántad hozzám tartozik, a részem, a központom. Nem lehet súlytalanabb a félelmeknél, ezért hát észre kell vennem a megtartó erejét!
Féltem, hogy felborulnak az arányok, hogy kettőnk terhe többet vesz ki Belőled, mint amennyit a ragaszkodás kölcsönösségének ténye adni képes. Hálás vagyok Neked, mert – bizonytalanságaid ellenére, illetve pont azokkal együtt – a nehezebb utat választod azzal, hogy megformáljuk és megéljük a barátságunkat. Annyi mindent éltünk már meg együtt a gondolataimban, el sem hinnéd! Néha csak messziről nézem, ahogy az esti puszit kapják Tőled a lányaid, máskor elcsípek egy-egy mozdulatodat, amivel felhangosítod a lejátszót egy jó dobszólónál, vagy ahogyan a kulcsot illeszted a zárba. Időnként egészen közel merészkedem, és Veled kevergetem a kávét a reggeli csöndben,  vagy együtt csiszoljük a kerítésedet szálkamentesre. Olyan jó ezzel az érintettséggel visszavonulni, szótlanul elköszönni életed részleteitől, és csupán a szellemiségünkkel létezni, azzal a tudattal ülni itthon a gőzölgő teámmal, hogy bevonódunk, hogy bevonódhatok! Ez a tudat kulcsfontosságú! Különben csak egyedül alkotnálak, csak monologizálnék, úgy, ahogyan eddig, részleges működőképesség, szerethető, dédelgethető, de hiányos. Azért kulcsfontosságú, mert a kulcslyukon nem leskelődnék soha! Megalázó, indiszkrét, mindent tönkretevő betolakodás. Tisztában vagyok a bevonódásom mértékével!
Mennyi a változás mostanában az életedben! Egy folyamat, mégis milyen szétszabdaltak a részei. Mindig biztos kézben tartasz mindent, hidd el, hogy most is, de gondolkodási-mérlegelési idő mindenkinek jár! Sokszor utólag derül csak ki, hogy mi minek az érdekében történt.
Ennek ellenére siettetném az időt. Azért, hogy ne kelljen ebben az életperiódusban felélned a vésztartalékaidat, a szó semelyik értelmében sem.
Tudom, hogy ismétlem magam, de nagyon kérlek: vigyázz Magatokra!
Hallgasd meg Cseh Tamástól a Csönded vagyok című számot!
Ölellek: X
                                                                                                                                2015. 02. 23.
óvatosságod nélkül
                                                              Kedves Y!

Próbáld azt végiggondolni, hogy Neked valójában mi ad biztonságérzetet! Tedd félre a világ elvárásait, a sablonokat, a megszokásokat, a beidegződéseket, menj ki az öreg cseresznyefádhoz, támaszd a hátad a törzsének, tarts tükröd Magad elé, és határozd meg a Saját vezérelveidet!
Azt írtad, folyton óvatoskodsz az életben. Tudom, hogy a sorsdöntő kérdéseid között, a válaszkeresés forgatagában ez, amiről írni fogok, egy zárójelezhető részlet, de szeretném kiegészíteni a Magadról alkotott képedet.
Amikor 6 éve, az osztálytalálkozón leültél az asztalhoz velem szemben, és hirtelen beszélni kezdtél hozzám, az annyira nem volt óvatos, hogy a közénk ékelődő 19 évnyi csend átkát egy pillanat alatt törted meg. Az – szerencsére – olyan radikális változtatás volt, oly mértékben a meglepetés erejével hatott, hogy átírta, átírtad mindkettőnk életét!
Amikor 1 éve, az osztálytalálkozón kézen ragadtál, és átvezettél egy másik világba, szinén olyan elszántsággal történt, hogy a megérkezésünk elevenségének hatására most is könnyezem. Az ölelésed óvatlansága, izzása – a felém hirtelen tett lépéseid – a középpontomba vezettek, találtak. 
Már az is váratlan ajándék volt Tőled, hogy visszanyúlva a múltunkba, megérintve az akkori történetünket, a kérdéseimre adott válaszaiddal kerek lett a világ. Annak a jelenségnek a feldolgozása még folyamatban van a részemről, mi szerint továbbra sem zárkózol el. A nekem címzett megnyilvánulásaid sok-sok változást indítottak el: színesebbek a napok, és árnyaltabb vagyok én is. Visszaköltözött belém az öröm, hogy újra kibéleljük fészkét a felismeréseinknek. Elidőzhetek az alighihetőségünkben. Égimeszelő ihletettségemben elkülön(ös)ítek egy drapériányi csillagközi teret, hogy ráhelyezhessem (égi)testetöltött látomásaimat. Folyamatosan mesélek Neked, nem csak itt és most, hiszen ez a földhözragadt változata a kommunikációmnak. Elmesélem és elküldöm Hozzád a szelet, ami biciklizés közben simogat, szárnyra bocsátom a madárhangot, ami a szélrózsa minden irányából belecsiviteli magát a fülembe. Adok abból az éledésből, ami igyekszik felfelé jutni a földből, átérve a kiengedésen tótágast áll a Napsütésben, majd azzal összegabalyodván, együttes erejükkel megtöbbszöröződve bukfenceznek ismét a föld alá, hogy pajkos jókedvükben mindezt újra és újra megismételve, nedves földillattal, zsenge növényillattal megfűszereződve, orrot csiklandozva szivárogtathassák ki magukból a kikeletet. Zsongítóan jár át engem is a tavaszkezdemény: orromon, talpamon, hajamon, szememen, bőrömön keresztül szívom magamba a  frissülést. Lefestem Neked a szivárványszín csillámlást, ahogyan a Nap játszik érintésével a halak testén: tükörfényes pillanatba villant szemkápráztató pikkelyreakció. Eltáncolom a dallamot, a zongora által életre keltett szépséget. A dallam és a mozdulat finomrahangolása lágyságot és kecsességet eredményez, ám megvalósítása benső erőteljességgel lehetséges. Könnyed, légies érvényesítése a minden izmot megdolgoztató, rejtett erőnek és fegyelemnek. A balett a nőiség megélése, kifejezése, szinonímája a számomra: a belső erő gyengéd közvetítése.
Milyen világot tár fel, milyen világot épít egy célirányosan útnakindított szó és egy nekemszegezett mozdulat! Néha kínoz az elérhetetlenséged, a szívem fáj, még az ereim is zsibbadnak. De megpróbálom ezen keretek között teljes mértékben átélni a lehetőségeinket, és a lehető legszélesebbre tárni kettőnk világának kapuját. Tanulom, tudatosítom az ezen belüli kiteljesedést.
Kettőnk történetének folytatása az óvatosságod nélkülözésének következménye, és teljes erőbevetéssel azon vagyok, hogy ne bánd meg a felém tett hirtelen felindulásodat!
Sok puszi: X

                                                                                                                                   2015. 03. 10.
erőforrások
                                                                   Kedves Y!

Nem tudok Rólad semmit, csak a legfontosabbat, hiszen a csend is üzenet.
Gondolom erőteljesen örvénylik még minden Benned és körülötted, levelemmel újfent megpróbállak valamelyest kivonni. Talányos számomra (egyebek mellett) az, hogy úgy nekifeszülve ennek a szétszabdaló élethelyzetnek, amiben napjaidat, heteidet (fokozhatnám tovább) töltöd, milyen belső motorral szeled át a hajtűkanyarjait. Nyilván a kényszer könyörtelen hajtóerő, nyilván nem lehet egy életperiódusból megoldatlanul kiszállni, nyilván be kell, be lehet rendezkedni a sűrűbb időszakokra, csak közben vajon jut-e idő, adódik-e lehetőség Neked arra, hogy     egy kicsit     megállj,     hogy     egy kicsit     szemlélődj,     hogy     egy kicsit     kitekints, már csak azért is, hogy aztán nagyobb erőbedobással vethesd bele Magad a megoldásra váró feladatokba. Félretéve a közhelyeket, tudom, mindez úgy van kitalálva, hogy bírja az ember szusszal, amíg sorbanállnak a kihívások, és a végén, a letisztult szakaszban esik szét. Jó lenne, ha megnyugtatnál, hogy mindezt kivédendő, megteszed az óvintézkedéseket, keresed és megtalálod a módját a regenerálódásodnak! Életed fő szólamait érzem és (valamelyest) ismerem. Viszont azok a kis dallamok, amiket csak úgy dúdolgatunk magunkban, miközben az elengedhetetlen tevékenységeket végezzük, azok a dallamok rakódnak rá eseményeinkre. Rárakódnak nem felesleges rétegként, nem letörlendő porként, hanem színes auraként. A megkezdett fahajód, a bedobozolt dobod, a sárguló rajzlapok – hidd el – viszonoznák a törődésedet, ez oda-visszahatás (hiszen tudod)! Igaz, hogy idő-és energia befektetéssel járó műveletek, de nem kell a végeredményt megvárnod, már a folyamat legelejétől kezdve alakítanak Rajtad. Írtad valamikor - amikor még írtál -, hogy nincs meg a lelkiállapotod a rajzoláshoz. Tudom mire gondoltál, de próbáld meg nekifutásból, vagy csak úgy helyből, nem pedig ihletből! Próbáld meg dühből, dacból, próbáld nekifeszülve, görcsösen, mindegy hogyan, idővel úgyis kisimul, idővel kárpótol, idővel visszaad Téged Magadnak! Annyiféle motiváció lehet, de éppúgy lehet motiválatlanság is a fakasztó, csak maszatolás, csak krikszkraksz, formabontás, hézagkitöltés. Mindegy, hogyan keletkezik, mert mindenhogyan működik: elindít valamit Benned. Kézzelfogható a hatás, mert mindenképpen ad, és nem elvesz. (Legfeljebb kivezet Belőled ezt-azt, a felesleges lerakódásokat.) Lehet a rajz, a dobolás, a makettezés nem fő műveletsor, lényegi elfoglaltság, hanem az a halk dallam, ami a rejtőzködésedet, a zaklatottságodat, a fáradtságodat, a gondolataidat kíséri. 
Többek között azért is tölt el nagy boldogsággal a tavasz, mert tudom, hogy a kerti munka, a növényeid ápolása öröm a Számodra.
A fentiekkel nem a feladataidat akartam sokszorozni, ne láss a soraimban elvárásokat, számonkéréseket! Láss viszont féltést, láss segítő szándékot, és – nem utolsósorban – lásd a Te értékeidet!
Sok puszi: X
                                                                                                                                         2015. 03.20.
rejtvény
                                                                Kedves Y!

Szeretném tudni, mennyi esélyét látod a találkozásunknak! A válaszadást megkönnyítendő, mindössze egy betűt kérek!
A, Logisztikailag megoldhatatlan
B, Értelmetlen forszírozni, nem bonyolítod az életedet, nem érted, miért nem fogom már fel
C, Összeköthető a kőszegi úttal, majd jelzel
D, Keressünk alternatívákat
Helyes megoldás esetén egy közös kávézási lehetőséget kínálok az Általd kiválasztott napsütötte helyen.
                                                                                                                                      2015. 03. 24.
Hol vagy?
                                                                        Kedves Y!

Nem mindegy milyen állapotban vagyok jelen a kapcsolataimban. Egy ideje aggódom kettőnk miatt. Kudarcként élem meg, hogy csupán elméletileg létezünk. Még virtuálisan sem igazán. Úgy érzem, nem sikerül bent tartanom Téged kettőnk halmazában, legalábbis alig adod jelét az ellenkezőjének. A teljes erőbevetésem vergődéssé silányul. A szakadozottságunk azt mutatja, hogy nem tudsz hinni egy – számunkra kijelölhető, megélhető – közös életdarabkában. Az életem nyugodt és biztonságos, stabil pályán halad, de belül mindig forró vagyok. A kétségbeesésem, a tettvágyam ordítanak bennem, a hangzavart nem tudom egyedül lecsillapítani, kérlek, erősítsd vagy cáfolj, a többit én majd elintézem magamban, csak tudnom kell, hol tartok, hol tartunk, egyáltalán tartunk-e valahol?! Annyi gondolatot, érzést küldtem Neked, és fogalmam sincs, hogyan érintettek Téged! Nem tudom mennyire engedted hatni, mennyire vonódtál be, vagy a mindenkori fegyelmezettséged mértéktartást ír elő. Olyan sok mindenre szeretnék választ kapni, igen, írtad valaha, hogy a szótlanságod nem érdektelenség, de most nagyon hiányoznak a szavaid!!! Hiányoznak a gondolataid.
Sokszor váltam elbizakodottá: annyira mertem hinni a szavak erejében, hogy tényleg azt reméltem, ha csak egy töredékét is képesek közvetíteni a soraim az érzéseimből, akkor sikerül Téged bevonnom úgy, hogy jelzed azt felém. Nem szép szavak kellenek, nem ígéretekre vágyom, nem bebetonozott, rögzített, miheztartásvégett sablonokra, hogy eztán már mindig így lesz, nem!
Olyan mélyről merítettem, nem csak magamból, hiszen ez nem rólam szól. Merítettem kettőnkből, hozzányúltam azokhoz az ösztöneinkhez, amik érint(het)etlenek, elsodorhatatlanok az életzajlás által. Reménykedtem, hogy az impresszióid nem tűnnek el nyomtalanul, és időnként felülírják a készülésedet (melynek során kivárod az alkalmát az aprólékos válaszadásnak). Nem sikerült hatnom annyira, hogy igényed legyen Magadat megmutatni. Azt is megértem, ha nem ezt szeretnéd. Ne tegyünk utazást Benned akaratod ellenére! De az érintettségedről-érintetlenségedről muszáj tudnom, mert egyáltalán nem mindegy, hogy egyedül vagyok-e ezen az úton. Nem akarok szánalmassá válni, ha szétcsúszásnak indult valami, vagy állítsuk meg, vagy adjunk szabad utat, szabadesést neki, a lényeg, hogy összedolgozzunk! Ne a kényszereink, az információhiányunk, a félelmeink tereljenek, eldeformálva a történetünket!
Igen, vannak jelzéseid, lényeghordozók, vannak kézzelfogható gondolataid, de úgy érzem sokminden tűnik el a ki nem mondott szavakkal, ami fontos lehetett volna. Nagyon hiányoznak válaszreakciók Tőled, hiányoznak gondolatfelvetések.
Hogyan tovább?
Félek attól, abba a hibába estem, hogy úgy érzed, meg akartam írni a szerepedet az életemben! A lelkesedésemet nem tagadom, és azt is elismerem, hogy nem zártam be magunkat a múltba és a jelenbe, hanem a feldúsult energiáimmal néha felmarkoltam egy-egy jövőképet is, de semmiképpen nem annak érdekében tettem, hogy ez bármire is kötelezzen Téged! Azért is küldöm el ezt a gyerekes levelet (harcolok Érted, örök 15 évesként, talán az akkori bénítottságom ellensúlyozásaként is), mert az időjátékunkban tudni szeretném a szabályokat, egyáltalán hány mezőn tartózkodhatunk, mennyi bábunk van érvényben, és miért maradsz néha ki a dobásból???
                                                                                                                                   2015. 04. 23.
ki-és betakarva
                                                                         Kedves Y!

Végre! Muszáj a fegyelmezettséged mögé kukucskálnom, ez nekem életprogram.
Erős a Rádhangoltság, próbálgatom az arányokat. Elbeszélgetett velem a józanabb felem arról, hogy micsoda dolog a bensődbe, érzelmi-és mentális állapotodba való beavat(koz)ásomat kérni, illetve türelmetlenkedni. Másfelől viszont a kettőnk közötti nyitottságba nem akarom beengedni a kényszereket. Az érzékenységemet Feléd nem zárhatom be magamba. Kiéletlenül sem veszne el, ezt bizonyítják az elmúlt évek. De felhasználva, alkalmazva a betekintésre, milyen jóleső, milyen gondolatébresztő a következmény! Beburkolózni a szavak közvetítette fel-és megismeréseinkbe, magunkra húzni, mint egy közös, nagy paplant: izgalmas, mégis otthonos érzés és állapot, szívet dobogtat és védelmez, velem van a részem, ketten egy egység, ami szétbontható, és többféle az összeill(eszthet)ősége! Elmerengés a 'valaha volt'-ság derengésében, a 'lehetett volna talán' álomszerűségében, az 'eleve így van' bizsergésében. A részeink az egész részleteiben, valami különös életjáték résztvevőiként élik át egységüket. Bizonyos találkozási pontokat érintve és lehetőségeinket próbálgatva időről időre megtapasztalhatjuk összetartozásunk tényét.
Pikáns a Veled kapcsolatos életérzésem, hogyne lenne az, hiszen annak idején az "együtt" töltött 4 középiskolai év arra sem volt elég, hogy eltűnjön a zavarom Előtted. Egymás kerülésének kényszere mit sem veszített az erejéből, mindvégig fenntartotta működését a suli alatt. Miért?
Milyen mély bevésődések azok, amik olyan rövid idő alatt keletkeztek, mint ami nekünk adatott, és utána olyan hosszú idő alatt sem váltak annyira befedetté, hogy mérséklődhessen érzékenységük???
Sokat időzöm ezzel: összerakom-szétválasztom az idősíkokban megélt állapotainkat. A jelenbe gyűrűzött át a múlt érvényessége és frissessége, hiszen akkor nem jutottunk el odáig, hogy maradék nélkül feldolgozzunk mindent, és keresgessük az új, induló pozíciónkat. Most tehát folytatunk, de kezdünk is úgy, hogy már bent vagyunk a sűrűjében, megtalálva régi önmagunkat, akit magunkkal is hozunk. Találkoz(tat)va Veled az akkor kivoltodban, ugyanakkor szembesülve a teljes életnagyságú jelenvaló(ságo)ddal. Még mindig és megint.
Hogyan is forognának olajozottan történetünk fogaskerekei, ha meg-megakadnak, egyrészt az idő szövedékeiben, másrészt a hatásrengetegben, amit egymásra-egymáson gyakorolunk?!
Most úgy vélem, keszekuszaságában is átlátható mindez. Fegyelmeddel uralod a helyzetet. Nekem vannak kirohanásaim, amiket a(z) (el)hallgatásaiddal hatásosan fékezel. Értem és érzem a rejtőzködésedet, önmagában is elég összetett a szituáció, ne bonyolítsuk.
Az hatott meg (többek között), hogy Számodra is szempont az időtállóság.
Az esett nagyon jól (többek között), hogy megkínáltál a gondolataiddal, az érzéseiddel, a miértekre adott válaszaiddal.
Nagyon megérintett az őszinteséged, a nyíltságod. Tudom milyen rétegekből áll a védőpajzs, amit Magad elé teszel. Nem bontathatom le folyton Veled. Mégis szükséges néha a megmutatkozás, kell a szavak súlya, fogódzóként, mert a Feléd röpített gondolatsokaság a félelmek útvesztőjébe kerülve, vagy a megváltozott szélirány miatt elveszhet a hosszú úton.
Szeretem azt is, amikor tömény szavakat kapok Tőled, a lényegretörőségedet. Az is egy rituálé, ahogy bontogatom a kifejezéseidet, kicsomagolom és nézegetem, ízlelgetem a tartalmukat. Beleborzongok a telítettségükbe. Kétszeres a hatás: a tömörségé, azután a bennefoglalt részleteké. A kibont(akoztat)ás is egy lehetőség a megismerésedre, összességében izgalmasabb, mintha a számba rágnád Magad. Együttműködő vagyok, de ugyanakkor forrófejű is, így hát nem ígérem, hogy nem fogom többet megkísérelni azt, hogy lerántom a leplet Rólad.
Ölellek: X

                                                                                                                                    2015. 05. 07.
kerítésed erezete
                                                               Kedves Y!

Nensokára egy éve lesz, hogy ráncoltam a szemöldököm, amiért idő előtt távoztál az osztálytalálkozóról. (Bevallom, nem vagyok biztos benne, hogy volna olyan távozásod, amikor nem ráncolnám a szemöldököm. Jó belegondolni abba, hogy a búcsúzásunk megérte az elmeneteled miatti nemtetszésnyilvánításom felvállalását, habár ez teljesen önkéntelenül történt. Mint ahogy - azt hiszem - a búcsúzkodásunk is.) Ez nem nosztalgiázás, mert nem emlékről írok. Nem hagytam emlékké válni a köztünk történteket, hiszen naprakészen van minden jelen bennem - miáltal nap mint nap felidézem -, és mint esemény ugyan köthető ahhoz a bizonyos majdnem egyéves dátumhoz, de a tartalma olyan aktualitással bír, hogy beleremeg a szívem. Nem is kell akaratlagosság a felidézéséhez (ez minden, Hozzád fűződő történésre értendő), önműködő bevillanások halmoznak el, jóleső, édes a kiszolgáltatottságom. Szemet gyönyörködtető a látomásaim fényözöne. Olyan jellegű a rá(d)csodálkozás, mint a természettel való kapcsolatom: folyamatosan szemrevételezem, szemmeltartom a tavaszt, örülök a rügyfakadásnak, a levélnövekedésnek, ismerem az összes virágot a fákon, mégis újra és újra és újrahat az újdonság erejével a zöldülés jelensége, látványa.
Kettőnk lenyomata, vésete bennem immár nem rejtekadó menedék felszisszenéseim tekeredései számára, amik lejátszott-eljátszott lehetőségeinkben ellehetetlenedve jutottak évekszelidítette nyugvópontra, hanem ismét megtelik elevenséggel. Akkora a jelentősége és a kiterjedtsége a csitulhatatlanságunknak, hogy az arányok felborultak: túlnőtt rajtam a hordereje, mindezt már nem én viselem magamban, hanem a részét képezem. Vajon sikerül karctalanná tennünk a múltunk felületét, eltűntetni a szándékolatlanság beavatkozásnyomait sértetlen és sérületlen (sz)épsége kiviláglása érdekében?
Írtad, hogy Neked nem olyan magától értetődő a megnyílás, mint nekem. Ez így nem teljes, ezért kiegészítem. Az, hogy pőrén vagyok jelen Előtted, engem is meglep. Bár vannak érzékeny dialógusaim másokkal, érzelmi kitárulkozásaim elenyészőek. Tehát ne hidd, hogy én rutinból szövegelek, és a lélekterem az életterem! Azt is írtad, hogy szavakba foglalom az Általad is vallott és érzett, de meg nem fogalmazott dolgokat. Ezeknek a szavaknak a létrejötte teljes mértékben Neked tudható be, hiszen Te inspirálsz. Nagyon szeretem ezeket a levélírós hangulatokat. Szeretem a Hozzád írt szavakat. Miattad. Ez nekem is felfedezés. A legeldugottabb helyről jönnek elő a szóképződmények, annyira a bensőmből, hogy számomra sem voltak eddig ismeretesek, legalábbis nem a néven nevezett értelmükben. Feltárás ez, abból a tartományból, ahonnan fakadsz, ahol vagy, és ahova (meg)érkezel. Ez a vidék mentes mindenféle külső beavatkozástól. Amióta konkrétabb lett köztünk az érintkezési felület, már nem csak ráérzésem van erre a helyre, hanem rálátásom is lett. Szókezdemények értek meg, mondatfüzéreket értek meg, szóvirágokat szedek. Én csak gyűjtök a meglévőségből, ami megmutatja árnyalatait, felfed(eztet)i varázslatos sokszínűségét.
Tanul(mányoz)om magam és magunkat.
Boldoggá teszel azzal, hogy nyitott vagy a finom összefüggésekre, a részletgazdagságra! Az Általad (be)mutatott templom is templom marad az arca nélkül, de micsoda kihagyhatatlan lehetőség megismerni a tekintetét, belenézni a szemébe, és látni a mosolyát jártamban-keltemben! Enélkül egy bizonyítékkal és bizonyossággal kevesebb lenne a nap, nap mint nap. Tudom, hogy Te a fakerítésednek is úgy ismered az erezetét, hogy az alaposságod miatt lényegénél maradva megtöbbszöröződhet jelentőségében: el van látva saját értelm(ezhetőség)ével. Enélkül csak egy szimpla, funkcionális határ lenne az otthonod és a külvilág között. De így, hogy elmerülsz a rajzolatában, folyamatosan mesél Neked valamiről, amit csak Te értesz. Megosztod majd velem?
Szeretettel: X
                                                                                                                                2015. 05. 11.
vérbőség
                                                                      Kedves Y!

Ez egy másik dimenzió. Ez az a benső tartomány. Elnyelhetném ezeket a szavakat, átdolgozhatnám ezt az állapotot valami mássá, valami "hasznosabbá", szürkés keretbe csonkíthatnám, olyanba, amit a társadalmi normák szabtak, de annyi ilyent csináltam már! Ráültem dolgokra, elnyomtam, visszafojtottam kitöréseket, a kócosat simára fésültem, átrendeztem, elfogadhatóbbá tettem a vonásaimat, kiküszöbölve a külvilág értetlen rácsodálkozását, kitakarítottam a lakást, átbicikliztem városhossznyit ezekkel az energiákkal, amik Valami Másért jöttek létre. Folyton ez az átalakítás! Nézem a végeredményt, ragyog a lakás, köszönhetően a kiszabaduló erő felhasználásának, de nem ez volt az ok és nem ez volt a cél, alkalmaztam a vérbőséget valami másra, de ez az egy az egyben való átültetés nem megy maradék nélkül, nyomot hagy bennem az eredeti állapot, igényszilánkok maradnak, vágnak, böknek, sebeznek. Más ízű, más színű a megvalósulás az eredeti szándék jellegéhez képest, nem csúsztathatók egymásba, tátog az űr a kettő között amit már rutinosan betöltök, ebben gyakorlott vagyok. De milyen sivár ez a fegyelmezettség az ihletettségemhez képest! Csend van, látszólagos nyugalom, vihar előtti csend, mert közeleg, mert lesben áll az újabb roham, a lázálom, amit szeretek, mert lényeghordozó, mert ösztönöz, mert olyan színekben játszik, ami leképezhetetlen, ami elképzelhetetlen, csak én látom, csak Te látod...
Látnom kell Téged!

                                                                                                                                                                                                                                                                               
                                                                                                                                    2015. 05. 18.
darabjaink a deszkák réseiben
                                                                         Kedves Y!

Elvittem a bennem lakozó, édesen - érdesen kínzó érzéstömeget színházba. Hogy vegyítem a katarzissal, hátha kiutat talál a felfokozottságából és viselhetőbbé válik számomra. Hogy belekeveredhessen a tapsviharba, és a hangorkánnal együtt töltse be a termet, észrevétlenül ám hatékonyan illeszkedve az átszellemültséghez. Hogy a sorok közé vágom a sóvárgásom. Hogy ottmaradhasson az est parfümillatú-porszagú mámorában, beleivódva a nézőtér kárpitjába, leülepedve a színpad deszkái közé. Résnyire szűkítve a - résnyire szűkített lehetőségeink miatt duhaj, szilaj - síróvigadalmam.
Elvittem hangversenyre, hogy összecsendülvén a dallamokkal, elillanjon a teremből, bele a tavaszgerjesztette zsongásba, virágillatú, szélröpítette szólamkompozícióba.
Sokáig hallgattalak a telefonban, megnyitva a blokkoló zsilipeimet, hogy találkozzam a gondolataiddal, majd hangomat belekevertem a szóáradatodba, hogy összemosódhassanak a szavaink, és ezáltal sodrást kapjon a hevület bennem – belőlem.
Nem lett(em) könnye(de)bb.
Csupán egy részét tudom beletenni a hétköznapokba. Megvan a folyamatosság, de folyamatos a lemaradásom. Mert egyfolytában képződik, az átdolgozás – kiáramoltatás intenzitásánál jóval nagyobb mértékben. Paradox ez az egész, mivel a féltve őrzött kincsemet óvom, vigyázom, ugyanakkor ugyanezt a kincset kiáltom világgá a legerőteljesebb, mégis a legdiszkrétebb módon. Benne van a mozdulataimban, tele van vele a lendületem. Belerakom az izommunkába ami a biciklit tekeri, kiizzadom, áthelyezem a kézmozdulatba ami a ruhákat hajtogatja. Kiveszem magamból erőből, elveszem magamtól erővel. Kiélem fennköltebben a művészi élménnyel, hiszen rokonítható, hiszen összevonható azzal, mert a bennemlévőség(ed) lélekművészet, hasonló a hatásmechanizmus, azonos a minőség. A törekvés, hogy a Tőled való többletemet művészi közegbe helyezzem - mert élénk a bevonódásom, mert adott az odatartozásom, mert az átélésem töretlensége részben egyeztethető (nem a szerepformálás, nem a pózolás, hanem az ihletettség és megilletődöttség extázisa révén) -, enyhülést ugyan nem hozott, de lefoglalt, feladatot adott. Magamért és magam ellen dolgozom. Nem szabadulni akarok, hanem könnyebbedni kényszerülök. Mindezt nem azért művelem, mert a terhem felesleges! Hanem mert ellenállhatatlan, aktív és folytonos a hatásod, keletkezésed. Nincs nyugvópont, nincs állóhelyzet, nincs pihenőidő, lélegzetvételnyi szünet. Masszív a  megtestesült bennemélőséged. Nyakatekert, faramuci véghezvitelem megkísérlése nem más, mint az öncsonkítás bizarr aktusa. Mérséklem gerjedelmem, mert sok, mert nehéz, mert túlontúl igénybevesz. Tehermentesülök a hiányod túlérzékenyült fájdalmától, a jelenvalóságod túléberedett őrzésétől, elősegítve azt, hogy elférjen bennem a folyamatos keletkezés, hogy teret kaphasson az újabb és újabb megismerés(ed), felismerés, rácsodálkozás, a régi álmok újdonsága, a metszett álmok életereje. A Holdudvar.
Szenvedem és élem és szeretem ezt, hajtómotorom és űzőm, legyőzőm és éltetőm. Lénye(ge)m.
Hiányzol. Minden pillanatban.
Sok puszi: X

                                                                                                                                      2015. 05. 22.
képzőművészet
                                                                Kedves Y!

Félrevonultam a Tőled származó érintettségemmel, átadtam magam az utóhatásnak, a megnyugvásnak. Azt hiszem, ez a kulcsszó, mert amellett, hogy a jelenléted sokféle izgalmas válaszreakciót indít el bennem (ezt a gondolatmenetet nem hagyom ki: micsoda mozgalmas szürrealista festmény születhetne ebből a látszólag egyszerű szituációból, hogy Te csak ülsz és mesélsz valamit, amire nyugodtan és fegyelmezetten - a közeledben ülve - figyelek, a sziluettem nagyjából befedi hang nélkül gágogó, tollvonás nélkül szárnyaló galibáimat, ugyanakkor színekkel és alakzatokkal érzékeltetve formabontásomat, döbbenetesen vibráló és kavargó, mind formáját, mind ecsetkezelését, mind színvilágát tekintve észvesztően impulzív, határozott ecsetvonások alkotnának a libabőrömön belül), szóval az izgalmas, velőtrázó válaszreakciók mellett jelen van bennem egy óriási adag nyugalom, vagyis AZ ÓRIÁSI nyugalom: így kerek a világ, most kerek a világ! Leképezhetőek a kontextusaim.
Ez megint egy olyan kettősség - az egy időben érvényesülő, egymással karöltve járó jelenségek tudati és érzelmi átfogása, megélése -, ami életreszóló élmény, hatalmas gazdagodás. A pszichés nyugalom többfunkciós: nem csupán érzelmi töltettel bír, hanem a keretemet is adja. Máskülönben az erőteljes belső folyamatok még a szürrealista konvenciókat is földig rombolnák...
Annyira kontrasztos volt az egész: beszélsz hozzám limonádét kortyolgatva, hallgatlak Téged, közben mintha taszigálnának belülről: az összes sejtem önálló, külön életet él és ezt érezteti is velem. Mondd, hogy lehet egyszerre 'melegem van' érzéssel és fázással birkózni, hogy lehet mozdulatlanul, rezzenéstelenül tűrni orkánerejű belső remegést, hogy lehet a nyilallásoknak úgy nekifeszülni, hogy mindeközben egyben maradjak? A nyugalom biztosította keretbe kapaszkodva, azt mentőövként használva. A jelenvalóságod hatása földöntúli megnyugvást (is) hoz.  A magától értetődő csoda. Az 'ez az élet rendje'- érzés és a 'nem hiszem el, hogy ez igaz'- rácsodálkozás együttes érvényesülése. A két tudatállapot egymást erősíti. Hát meddig fokozhatók még???
Na - átértelmeződésem érzője -, ezt rajzold le nekem!
Köszönlek.
Sok puszi: X 
                                                 
                                                                                                                                                                                                                        
                                                             A (túl) késői találkozás
 ...szavak keletkeznek, amik az életükről szólnak, amik az életüket fedik. Hasonlóságok és különbözőségek nyilvánulásai. A hasonlóságok vajon a múltba – a múltból vezetnek, a különbségek pedig a jövő felé? Miért kell irányvonalakhoz képzeteket tapasztani, miért kell rendszerezni? Elhesseget magától minden feltevést. Maradjanak marasztalhatatlanok a sorselmarasztalások, maradjanak maszatoltak az életfed(d)ések, legyenek összetekeredve a személyiségvonások! Nincsenek jelek, nem kellenek a következtetések, szükséges most ez a pillanatnyi montázs-varázs.
Képek villannak fel a szeme előtt a szavak mögött: valósághű, az érzékletes szemléltetés miatt  plasztikus hatású alkotások, amikre "csak" rábólintani lehet. Egyértelműségük legalább a széken tartja finoman(?) összerendezett(?) női mivoltában. Összefogni a jelent, körülhatárolni a pillanatot, biztos kézben tartva az evezőlapátot, mellyel a szabadfolyású szóáradatában (helyzet)mentőcsónakja sebességét és irányát szabályozza: ehhez értenek a férfiak, ebben az erejük, ebben a méltóságuk. Hallgatja a mélyére zúduló férfihangot, elmerülve együttlétük közegében. Beszívja frappáns, pergő dialógusuk frissességét, két evezőcsapás közti ideig beleborzong abba a felismerésbe, hogy valóságos a közelségük, a beszélgetésük. Rábízva magát a kormányosra, elernyed a ringatásban, szemhúnyásnyi idő alatt benső látótere partvonalára kerülvén, ahol tévedhetetlen révedezései várják. A mélybarna hang tónusa (f)átlátható erdőt idéz, amiben a rezonanciák követhetően keringenek a fák egyenes törzsei körül. Letisztult, rendezett, befogadó a látvány. De (jaj!) a határozott vonalvezetésű képek a nő szemei előtt kezdenek elmosódni! Kezdenek önálló életet élni! A fénye, a színei mitsem veszítenek intenzitásukból, de a kontúr éle(sen) mozdulva változik, hiszen tolja-taszigálja a gyomorrándulása, húzza-vonja a lélegzetvétele ereje, rezegteti a szívdobbanása ritmusa. Egész lényével beleúszik a felismerésbe. Az érintetlenség nem jelent érinthetetlenséget. A meleg, barnás színdominanciába lökésszerűen folynak, áramlanak egyéb színek; vérvörös, napsárga és égszínkék pulzuspumpálta vegyüléke másítja a hatást. Ez már visszavonhatatlan: kiborultak a festékestégelyek a női intuíció rengése miatt, az érzelemhullámok fékezhetetlen sodrásának következményeként. Lüktetnek a virító színek az egységes, barna fafestménybe, vastag pacák lepik el, takarják be az erezetét, szivárognak bele a nyugodt kidolgozottságba, de(!) találkoztatható, összevonható ez a kétféleség! Menthető a kép(ződmény). Értelmezhető az onirikus színösszetevő, nincs tájképzavar. Szivárvány keletkezett az erdő fölött. Sűrű testnedvek bélelik a fa háncsát. Látványosan, mohón táplálkozik a gyökérzet. Belekeveredtek mindketten, kidolgozatlanul, szőröstől-bőröstől: kibélelve a kéregkeménységét bűvöletük odvának, fellazítva a talajszilárdságot nyomot hagyva a nedves földben.
Nem vár(hat) tovább a széken ülve, toporzékol az igény, halaszthatatlanná válva. "Állj fel!" - hangzik el a felszólítás a szájából, egy ölelés idejére kipréselve a fonnyadó időből az időtlenség nektárát.

                                                                                                                                          2015. 05.26.           
a tóparton
                                                                 Kedves Y!

Ülünk az autódban, és látom, hogy csodálkozol a mondatomon ("ez egy női autó"). De hiszen már kész a szavaink koreográfiája!
Bennem van ez az ismeret, mégis az újdonság erejétől átjárva, örömzenére lejtem Veled gondolataink, rezdüléseink szóperdületeit. Ennek a szótáncnak, ennek a gondolatsimulásnak nincs próbája, nincsenek  jelmezes előkészületei, ennek ellenére rutinosan helyezkedünk bele a megkomponáltságába előzetes gyakorlás nélkül. Emiatt nehéz elhinnem, hogy mindez életszerű. Olyan hatalmas a rá(nk)csodálkozásom: hogyan illeszkedhetnek egymásba ilyen flottul a szavaink? Inspirálja a következő kérdést: miképpen lehetnek ennyire egyformák a szavak közvetítette élettörténeteinkből fakadó rezonanciák? Mi a rendezőelv?
... állunk a tónál, ahogy Akkor tettük,
... ugyanott,
... ugyanúgy,
és nem öntöm Neked szavakba amit érzek, mert túlságosan elérzékenyülnék. Egyetlen pillanat hogyan bírhat akkora megsemmisítő erővel, hogy porrá omlik 25 év? Egy halcsobbanással eltűnt a köztes életszakasz. Az nem lehet, hogy két kiragadott esemény tapad össze azonosságánál fogva, hiszen nem csupán a történés ismétődik, hanem a velük járó érzés is kísértetiesen egyezik! Mesélsz a szerelmünk utáni gimis kalandokról, lányokról, és nem fogod elhinni, mi mardos. Féltékenység! Akkoriban nem volt ritmusharmóniánk, és olyan elevenen él, húsbavágóan hat az az időszak, hogy legszívesebben képen vágtam volna az Emesét, és elgáncsoltam volna a Tildát. (Kinevethetsz.)
Fáj a szívem a múltunkért! Annyi bennemragadt mozdulat van, amit valamikor Neked szántam, itt vannak most is, élnek, érvényesek, a Tieid, de már részlegesen érvényesíthetőek, átiratban érvényesíthetőek. De hisz' ugyanaz vagy; mégis más életben, más életből, ami köt(elez). Megindítóan szép ez a ragaszkodás, ez a behatárolt, ám teljes értékű kibontakozás! A csonka múlt sajgása enyhül a jelenben, azért, mert itt lehetsz velem. Átmentjük a múlt(unk)at, ami kedves nekem úgy, ahogy volt, mert akkor odaadott, és máig megőrzött Téged. Milyen kegyetlenül nehéz tudomásulvétel volt az akkori idő szűkmarkúsága, de kettőnk lenyomata az időben mégis időtlen.  Szárnyakat ad az a kihívás, hogy keressük az új formanyelvet! A zsigeri (együtt)működőképesség összhangja - a tartalmi telítettség legmegfelelőbb pillanatokba történő beillesztésében (az átélésben) is hozzuk az akkori formánkat - végigpásztázza megnyilvánulási lehetőségeit. Megilletődve és örömmel visszhangozzuk szándékát.
Sétálunk, ahogy akkor, és – csak az idő siet – lassú lépteink összecsiszoltságában gyönyörködöm.
Ünnep.
Szeretem az átültetett fenyőfádat. Szeretem a küzdésedet érte. Ugyanaz az érzelmi ráhangolódásom a szilvafám felé. Nem menthetem, de ugyanazzal az erővel és elszántsággal menteném, mint Te. Ez is egyike az érdekes találkozásainknak, 'együttműködésünknek'. Nem számít az idő, mert nem határol el, eltérő a tér, de a lényeget tekintve egyforma benne az érvényesülésünk, és az érzés is azonos.
Mégis köszönöm, hogy néha azonossá teszed a teret, közössé az időt!
Köszönöm a kilométereket, az órákat.
Köszönöm a szándékot, hogy áthidalod, hogy beilleszted.
Sok puszi: X

...Húzza le a víz a tekintetét. Keresi a halakat, nézi a vízfelszín közelében úszó apró, fürge testüket, cikázó mozdulataikat. A 25 évvel ezelőtti halakat látja. A férfi itt áll mellette - ahogy Akkor -, hallja a hangját, az ismerősen formált szavakat, azt a jellegzetes hanglejtést, és beleremeg a felismerésbe, hogy egyetlen pillanat hatása, varázsa, tömörségének ereje képes szétmorzsolni 2 és fél évtizedet. A pillanat tartja magát. A nő összeszorítja tenyerét, benne a fogvatartott 25 évet, ami maroknyira zsugorodott. Porrá omlik az a sok év és kipereg ujjai közül, bele a tóba, az Akkor látott halak közé. Elveszik az elvesztegetett idő.
Feltámad a 'nincs köztes idő' illúziója.
Uralva lenni a megismétlődés ténye által, ugyanakkor uralni az érzelmi túlcsordulást, ez az egyidejű kettősség mégis egy(ez)ségben tartó külső nyomást és belső feszítést jelent. Mindeközben áramlik az a jól ismert, az a régről ismert, szeretett hangsúlydallam, ami egész valóját táncba hívja, viszi magával, nem vissza, hiszen itt van, jelen van az a 15 éves lány, aki ugyanezt a hangot hallgatja, akinek ugyanezek a hullámok ringatták tekintetét valaha, és aki ugyanazzal a benső mozdulatsorral vesz részt idejemúlhatatlanságuk keringőjében. Az idő megtört. A megtörténtség kézzelfoghatóvá válik. A férfira néz. Összecsendülésüket azért hordozta idáig magában, hogy itt egy pillanatra letehesse, megint felhúzhassa az Akkori tornacipőt, és belefeledkezve az újraszóló hangba, a nekiszóló hangba, Vele együtt a dallamkeltette táncukat járja.
Nincsenek díszek és díszletek, csak ez a mellvéd, aminek nekidől és amibe kapaszkodik. Ugyanaz a fal, ami egykoron is a határt jelentette: két test maradását a tóparton, miközben képzeletük a halaktól a csillagokig ívelt. A kőfal most stabil támasz: a szétszabdaltságot megakadályozó. Bebiztosítva a teste, ám kering körülötte a fülbemászó dallam, ami rendeltetésszerűen röpíti befelé, röpíti mindkettőjüket a beigazolódások kibontakoztatásába. (Bel)világmegváltásuk azonosságának, kölcsönösségének erőtadó lendületével egyszerre rugaszkodnak el a kőfal esőáztatta hideg védelmétől, a nővé érett lány belekapaszkodik a férfivé lett fiú testébe, beleolvad a test melegébe, és együtt körbetáncolják a jelen valóságát, odaperdülve a közös múltba. Egybefonódott emlékeiket hozza-viszi a hullám, miközben összehangolt mozdulatművészetükben egy alig észrevehető, de szándékos taglejtéssel a nő elengedve a párja csíkos ingét, leheletfinoman végigsimít a fiú Akkori kockás ingén...
Harmonikus mozdulataik rácáfolnak a rögtönzés műveletére, összecsiszoltságuk felülírja gyakorlatlanságukat. Honnan hát az önkéntelen összeszokottság? Miből adódik együttműködésük simulékonysága, gördülékenysége?

Mi jöhet létre a régiből? Részben ismétlődés, részben folytatólagosság, részben újdonság: izgalmas egyveleg. Az indulásuktól való elvonatkoztatás lehetetlen, hiszen érvényesülésük a kezdeti lépések után ezidáig kimaradt a dobásból, ám érvényességük bábui - egymást szem elől vesztve, mégis (valami össz-ösztönös taktikát alkalmazva) fej fej mellett haladva - nincsenek lépéshátrányban az idővel szemben. Érvényesülésük bábui nem tudtak összedolgozni, ellenben érvényességük szinkronicitása szembetűnő.
Különböző okok miatt, de az idők során nem ment végbe bennük az egymásra vonatkozó érzelmi leülepítés. Hiába süllyedtek le lelkük mélyrétegeibe együttlétük szilárd élményszemcséi, mégsem a saját történetük kérdéseinek letisztult válaszrétege fedi be szerelmük megtapasztalásának mag(uk)bazárását. Másokkal átélt élmények, egyéb tanulságok részecskéi rakódtak rá a sajgó, túlérzékeny magra. Emiatt részleges lett csupán a behelyettesíthetőség, a megfeleltethetőség, ezért eredménytelen. Kérdéseik várakozása immár napvilágra került. Az idő által tökéletesre fejlesztett bújócska játékában vajon ki nevet a végén?
Az alkotás szabadsága adott a számukra, ám ez csak kegyes hazugság annak érdekében, hogy megtalálják módját a kibontakozásuknak. Kegyes hazugság a közös megélés katartikus élményének megismerése miatt. A kegyes hazugság kétarcú: prózai felének a körülmények behatároltsága, a mozgástér szűkössége vési markáns vonásait, másik (légies) arca szinte földöntúli ecsetkezeléssel megfestett vonásokkal bír, kifejező ereje túlnőtte az emberi léptékeket.
Alkotó folyamat zajlik közöttük, rácsodálkozásukat illetően aktív. Ugyanakkor (magukat a felismerésnek átadó) önfeledt belemerülésük, belépésük megy végbe az oltalomvágyukba, a mentsvárukba. A meglévőséghez csak a kézszorításuk erejét tehetik hozzá. Egyazon tőről fakadó  szavaik megér(t)ése, helyénvalósága, a gesztusaik természetessége, a sallangnélküliség: ez a mélyen gyökeret növesztett magbólfakadás - a magától ér(tet)ődés - egymásból eredő őshonosságuk sorsszerűséget sejtet.
Megkomponált a dallammű, készen a  koreográfia. Az ő lelkük húrjait pengeti, eredendően nekik keletkezett, de mégis tőlük függetlenül. Minden a helyén van, az ihletettséget nem a  körülmények, nem az összhatás, nem az összjáték gerjesztik. Összességében a belehelyezkedés természetessége maga az átlényegülés. Nincs próbálkozás, nincs próbálgatás, csak beillesztés van, mert mindennek adott a helye. Oly régóta!

                                                                                                                                      2015. 06. 01.                                                                                                                                                                                               
                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                
regénybeli valóság – él(ed)ő emlékek
                                                                         Kedves Y!

Ezennel köszöntelek, mint a lélektani regényem főhősét! Az elküldött részlet Előtted való feltárása nem töri meg a finom, érzékeny intimitását. Természetesen az íróasztal fióknak írom, de ez az egész írásállapot, a szókeresés, a megtalált szavak összefűzése, és a mindezt körülölelő lélekjelenlétem valami olyan hatalmas, átfogó mozgósítást visz végbe bennem, aminek során a lélekrajzokból, a történéseink feltérképezéséből helyükrekerült szavak lesznek. Minden idegszálam az összefüggéseket keresi a szavak és a képek között.
A történetünket írom. Nincs vázlata, még nincs gerince, pontosabban történeti váza nincs, a gerincét pedig mi alkotjuk.
Hiába szűröm át az érzelmeimet, gondolataimat, hogy akadjon fenn a sűrűje, még a finomított, apróbb szemcsék is megsebeznek a felidézés rituáléja során. De mindezzel együtt – vagy pont ezért –  ragaszkodom ehhez a szívszaggatottsághoz, mert ilyenkor a lényegemnél vagyok, ilyenkor érzem, hogy magába hív az élet. Beavatottság ez, valami különös deformáció, aránytalanodás. A legbensőbb bugyrok forróságában tartózkodva nézek még beljebb és tekintek kifelé, ránk. Megkeresve, megtartva és összekötve a benső szándékot megvalósulásának végpontjával.   Valóraváltatlanságaink súlytöbbletével a szavakat terhelni, pillekönnyét fakasztani. Egész lényemet felkavaró tudatjáték ez, átfogni időket és tereket, megnevezni kimondatlanságokat, rendszerbe helyezni és összefűzni az összefüggéseket. Lengeni az időben az érvényes, időtálló emlékezetindákba kapaszkodva, ingázni a mélyrétegeim között. Kibogarászni a köddévál(t)ságon túli lelőhelyeink rostjai közül a bennrekedtséget, meglátni a fátyolkák lemeztelenedését, kibetűzni az elrévüléseinkből az elévülhetetlenségünket. Rácsodálkozni arra, hogy a valaha összegyűjtött kavicsokat még ma is a zsebemben találom. Tudatosított és fegyelmezett időutazás ez, de érzelemdús. Összeérinteni a jelen érvényesíthető, kiterjeszthető részleteit a régi bevésődésekkel és részesülni a találkozásuk, az egymásba illőségük megtapasztalásának érzelmi hozadékával, hatalmas élmény a számomra. A realitásokat mindvégig szem előtt tartva, mert a valósághűség, a hitelesség ereje, hatása a lényeghordozó. A hangsúlyeltolás és torzítás tönkretenné.
A jelenünk miatt érzékenyebben érint a múltunk, de a jelenünk miatt mégjobban szerethető. Egy szívbemarkoló következménye a történetünk leírásának, hogy nem csupán a múltat mentem át a mostba, hanem a jelenből is viszek vissza impulzusokat, érzet töredékeket, amik – odavalóságuk bizonyítékaként – hézagmentesen simulnak bele az akkori összefüggésekbe. Ez sem gyermekjáték, de most jön a neheze: Mi pótolható a számunkra abból, ami kimaradt? Vagy ezek nem helyükrekerült szavak? Szó nem szólhat pótlásról, szó sem lehet pótlásról? Be lehet fedni, vagy ki lehet tölteni a tátongó űrt. A jelennel csupán befedhetjük, de ki nem tölthetjük. El kell fogadnom ezt a lehetőséget teljesértékűnek. 
A ruhateregetős-gazolós-porszívózós másállapotúságomnak végre-valahára megvan az aktivitást igénylő igazi közege! A másállapotúság ugyan marad továbbra is a legkülönbözőbb cselekvési területeimet nem csak súroló, sokkal inkább meghatározó mentális alaphelyzetem, de a túltöltődésem orvoslást, enyhülést kapott azáltal, hogy immár regényformában is csoportosulnak a szavak. A történetet nem csak vélem, de élem is, párhuzamosan, sőt, sokszorosan, és ez akkora ajándék Tőled (hogy átélhetem Veled, hogy mindenhova magammal vihetem, hogy alapállapotom, mégis időről időre meglep hullámszerűen fel -felcsapó részleteivel), hogy mindezért nem tudok eléggé és elégszer köszönetet mondani!
Hiányzol.
Szeretettel: X
                                                                                                                                       2015. 06. 16.
                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                
helyzetjelentés
                                                              Kedves Y!

Te ott,
én itt,
mondd,
mit csináljak ezzel a tengernyi érzéssel, Neked írt levelekt törlök ki számolatlanul, öncenzúra, hogy ne terheljelek, nem tudom hétköznapivá tenni, ez nem arról szól, hogy belesimuljon a hétköznapokba,
de mégse mondd,
mert nem akarok semmiféle követelőzős hangulatot árasztani, de úgy sem tudok tenni, mintha megszoktam volna az érzéseimet Feléd, a kiegyensúlyozott levelek langyosak, és csak a töredékem tartalmazzák, a többlet csillapít(hat)atlanul toporzékol bennem, különben is ennek semmi köze az átlagoshoz, és pont ez a lényeg, miért enyhítsem akkor, de miért zúdítom Rád magam, írjam le és inkább dobjam a tűzbe, megkímélve Téged a nehéz-magamtól, a megtöbbszöröződésemtől, az érzésmennyiség vakmerővé tesz, nem akarok kényelmetlenné válni, nem akarom, hogy kizökkenjünk miattam, mi hát a hiteles, nem lelem az emészthető változatom, nem akarom elrontani, hogyan kell jól csinálni, megbocsátod, hogy kinyitom a tépelődéseimet,
hol a középút, az állítólagosan jól bevált???
Nem elijeszteni, hanem látni szeretnélek!
                                                                                                                                      2015. 06. 19.
húsbavágó
                                                                     Kedves Y!

Mennyi esélye volt annak, hogy mindez  megismétlődhessen?
Ez már az élet, a sors kegyetlen játéka. Régen, a kezdetek kezdetén is jelentős részét az tette ki a nehézségeimnek, hogy a köztünk létrejövő távolságban mit kezdjek a Hozzád fűződő testi vágyaimmal. A lelki magáramaradottságot átmonologizálja az ember, a másik felé irányulva, félőrült módjára. Vagy kézhez kapja a józan tudomásulvételt, amit hajlamos kipöckölni a látóteréből. De a testi összetartozásvágyam, egységtudatom leépítése bonyolultabb volt, többek között azért, mert nem azonos nyelvet beszéltem a sejtjeimmel. Égbekiáltó nélkülözhetetlenséged    kínkeservesen némítottam. És egy éve folyamatos a rácsodálkozásom 'a test nem felejt'-állapotra.  Egyszerűen nem tudlak megszokni. A bennem fogant égigérőséged érzete régóta az enyém, de egy ideje a kihordott bővelkedésed szemlátomását takarja elevenedésed.
Nem tudom, hogyan lehetnek ennyire azonosak gondolatok, gondolkodásmódok. Honnan a kulcs egymáshoz? Annyi mindent a Te sszemeddel látok! Sok-sok képet készítettem Neked a virágzó snidlingről, az ezerszínben viruló tátikákról, aztán bevillant, hogy Te otthon ugyanennek örülsz. Sejtazonosság ez köztünk, ahogy írtad.
Nem akarom, hogy vesztesek legyünk! Nem is akarok harcként definiálni semmit, a táncparkettünk  ne váljon harctérré, még ha egymás oldalán állunk, akkor sem! A környezetünkbe való beillesztésünkön dolgozunk, miközben az élettel küzdünk egymásért, az életbenmaradásunkért. Nem akarom azt érezni, hogy bármiféle válaszút előtt állunk! Én még azt sem fogtam fel, hogy szóbaálltál velem. Mivel egymás húsát alkotjuk, egyvelegünket cipeli az élet, viszi hol a gyomrában, aminek forgatagában kavarogva-préselődve csikarjuk ki az emészthető változatunkat, hol a fejében, ahol a tekervények beláthatatlan zegzugaiban szembesülünk a belátásainkkal.
Tudattal nehéz ezt utolérni, mert amilyen természetes, olyan hihetetlen.
Ártatlannak kell lennünk, maradnunk! Keresnünk kell, és meg kell találnunk az egymáshoz szóló és a történetünk szempontjából hiteles eszköznyelvet! Hiszem, hogy van számunkra ebben az élettestben egy vékony kis ér(vény) az eszköztelenség és a sablonállapotba való (köz)helyeződés sűrű vérhálózatának rendszerében.
A gyötrődéseim ellenére is jól működik az egész: alapvetően itt vagy velem a hétköznapok során, ám olyan magas minőségben, hogy nem olvadsz összefüggő masszává a mindennapok apró-cseprő mozzanataival. Egy-egy átlényegülés minden egyes bevillanás. Folyamatba illesztett elkülönülés-elkülönítés: ez a mi kiváltságunk, összetert(oz)ásunk.
Sok puszi: X

                                                                                                                                   2015. 07. 09.
oldódás
                                                                         Kedves Y!

Nem tanultam meg hátradőlni, és élvezni az édes semmittevést. Nem tudok pihenni sem fizikálisan, sem érzelmi értelemben.
Kitéptem magunkat az időből.
Mégis az időhöz viszonyítok.
Amellett, hogy megnyugtató, legalább olyan izgalmas az időközönkénti felbukkanásod, összességében mégis úgy érzem, legyőz minket az időbezártság.
Érzéseinkben, szavainkban nincs nyoma az időnek. Találkoztatásukhoz azonban mindig időszűkében vagyunk. Félek az aránytalanodástól.
"Mindegy, hol hagyjuk abba - szoktad mondani -, úgysem érnénk a szavaink végére. És bár tudjuk, hogy végetnemérők a szavaink, mégis mindig fáj, ha megtörjük a folytonosságot."
Az időnkívüliségünk vajon belefér a szűkmarkú idő tenyerébe, vagy kiesünk belőle, kipergünk ujjai közül, mint a 'nő' kezéből az eltelt 25 év? Milyen tóba hullunk?
Érdekes, hogy bár szárnyakat ad az ölelés, mégis úgy evickélek el egyik ölelésedtől a másikig.
Nem akarom, hogy hátrálj attól való félelmedben, hogy túl sok illúziót dédelgetek! Attól, hogy nekifeszülök a határoknak, még nem tévesztem szem elől azokat.
Nem akarok mérsékelt lenni! El akarok érzékenyülni abban az izzadt ölelésben, ami észveszejtően jó volt, mert
igyekezünk megszerkeszteni magunkat,
ám a kifogástalanságot felülírja a forróság,
és ragacsos lesz,
áthatol a ruhán a kipárolgás,
de így válik tökéletessé a pillanat!
Nem tanultam meg elernyedni és – csak úgy – élvezni ezt az életadta ajándékot, hogy tudunk egymásról.
Szeretném, ha fel tudnánk oldódni az érzelmeim természetességében!
Sok puszi: X

                                                                                                                                
                                                                                                                                
                                                                                                                                      2015. 07. 10.
fűben maradásunk
                                                                Kedvesem!

Hagyd itt az autót, oda nem azzal megyünk! Kibújok a cipőből, érzékeny a talpam, de kell a föld forrósága, a fű puhasága. Az sem baj, ha élesek a kövek. Nincs út, miénk a táj, pontosabban mi vagyunk a tájé. Végtelen a rét, végtelen az idő. Tekintetünk nem ütközik semmibe, szabadon szárnyalhat. Amott, a rét tetején és azon is túl, felhők moccannak ráérősen, lomhaságuk az időnkívüliségé.
Nem szólsz, én sem szólok, a szavak az autóban maradtak. Minden sallangot elhagyunk. Üres a zsebed, nincs kizökkentő - sürgető csengőhang. Már jónéhány madárhangot be tudok azonosítani. Végre mosolyogsz! Ez már nem a társadalmi mosoly, hanem az eredeti, szeretem, emlékszem, annak idején magyaráztad, hogy idétlen, a szokásos szigorod önmagad felé, de nem kell, az is maradjon az autóban, vagy azon is túl!
Nézem a karcolásokat a kezeden, lassan végigvezetem rajtuk az ujjam, fejünk fölött a tetőcserepeidet látom, a gondosan összeillesztetteket, árnyékot vetnek fölénk. Vajon itt a rét közepe?
Leülsz. Mögéd helyezkedem, hátulról átfoglak, arcomat a hátadnak szorítom. Érzem, ahogy lélegzel, eszembe jut az egyik kedvenc pillanatom, amikor a cipzárod lenyomata az arcomon maradt. Már nincs határ a rét és köztünk, már nincs határ köztünk. Nincs behatárolt idő. Közös a légzésünk, közös az illatunk, közös a kipárolgásunk. Nem engedlek el. Tested érzete kiválik az ingedből. Maradásom, szorításom a teljesség. Érzem a szíved ütemét. Szorítalak, így a jó. Itthagyott minket az idő, vérereink egymedrű patakzásában. Mozdulatlan vagyok a testünk melegében. Mozdulatlanul a szeretetben. Nincs enyhülés, nincs ernyedés. Nincs kárhozat, ami elvághatja mindezt. Gyors légzésünket ütemváltásra készteti a zsongító megtartás.
Magamhoz szorítalak, amennyire csak lehet. Pihend ki a világot velem!

                                                                                                                              2015. 07. 28.
Sorsmentés(?) : Ikaroszi mélyrepülés
                                                                 Kedves Y!

Hány színültig telített, sőt, túlcsordult szót
hagyok magam mögött,
ások el,
rázok ki magamból,
hasztalan,
mert a tartalmi vonatkozásuk,
értelm(etlenség)ük
ugyanúgy feszít és kínoz tovább?
Olyan felbecsülhetetlen lenne csak egyszer kimondani,
hogy
vánszorgok Nélküled,
hogy
a hiányod annyira fáj,
mert
ez az égető érzés befészkelte magát a mellkasomba,
és állandósult.
Bizonyos szavaid mélyebben vésődtek belém.
'Vígasztalnál', írtad.
Hát most csak zokognék a válladon.
Sírnék a boldogságtól,
hogy
ezt megtehetem,
sírnék a fájdalomtól,
hogy
hány szót, hány gyönyörű szót kell még
kilöknöm magamból,
eltemetnem,
gyászolnom,
mert ha kimondanám őket,
megfeneklenénk,
azt pedig végképp nem bírnám ki!

                                                                                                                              2015. 08. 11.

Úszom, úszom és úszom.
Folyvást úszom.
Úszom a változásokban,
úszom a teendőkben,
úszom az aggodalmaimban,
úszom a tengerben, a Balatonban, a folyóban, a bányatóban.
Szeretném megúszni a tépelődéseimet.

                                                                                                                                2015. 09. 04.
Nagykönyv
                                                                   Kedves Y!

Úgy érzem, évek teltek el az utolsó levélírásom óta.
A jázminos zöld teámat kortyolgatom. Nem tudom, érzed-e a szádban az ízét, nem tudom van-e kedved, időd a munkahelyeden a teádat iszogatni, nem tudom, vajon összekeveredhetnek ily módon szférák, rétegek, illetve elkülönülhetnek-e életed részl(let)ei egy pillanatra, egy selymes virágíz-érzet idejére kiválhat-e a nyugalomszomj a munkaidőből. Csupán addig, amíg éppen átmelegíti a szádat, egy kortynyi nedv a rétiségünkből, mely felszárad Benned, mint levélen a harmat, de  illékonyságának bizsergése átjárja érzékeidet.
Már nehezen nélkülöztem a levélírást, ezt a bensőséges állapotot, amikor útjukra bocsáthatom a Neked szánt, felcseperedett és összezsúfolódott szavakat, gondolatokat, egy fészekajnyi madárfiókát. Akiket eddig óvtam, melengettem, vigyáztam rájuk a fészekben, de idővel mocorogni, fészkelődni kezdtek, indulásra készen.
Elkezdtem papírra írni, menteni a levelezésünket. Vettem egy szép mappát, az lesz a 'Nagykönyv, amiben minden meg van írva'. Nem teljesértékű nekem ez a számítógépesdi. Praktikus, ám steril. Úgy szeretném látni az írásodat, a vonalvezetésedet, nem is tudom mennyit változott azóta, hogy megismertem! Két megsárgult, 25 éves leveleddel kezdődik a könyvünk. Érintésükkor még mindig megremeg a kezem. Mekkora súly tud végérvényesen rátelepedni szavakra, milyen nehézzé képes válni a papír! Elszántságom dacára erőt kell gyűjtenem a mozdulathoz, hogy kinyissam a könyvet. Annak ellenére, hogy belém van vésve minden betűje (kívülről tudom), nem tudom laza, könnyed mozdulatokkal kezelni (belülről látom). Milyen kontrasztos a két sárga, hajtásmintás, zsebreméretezett leveled a többi, hófehér laphoz képest! Látod, tiszta lappal indulunk.
Először meg akartam különböztetni színekkel a leveleinket, Te lettél volna a zöld, én pedig a kék, de ezt hamar elvetettem. Mindketten kékek vagyunk. Így kényeztetem magam a folyamatosság, az egymás szavába vágás illúziójával. Legalább papíron ne különüljünk el!
Olyan kíváncsi lennék, mit csinálhatsz most, ebben a pillanatban, amikor én megint a könnyeimmel küszködöm! Rétiségünk, régiségünk harmatcseppjei árasztanak el, édes-b(or)ús történetünk napvilágra kerül, megcsillan a fényben és vándorol vissza belém a sokadik lehetőségen keresztül. A leveled érintésével lett időmegtartó a kezem, ezen sem könnyít az élet, de ne is tegye!
Most nem vagyok képes többet írni.
Hiányzol

                                                                                                                            2015. 09. 15.
életrevalóságunk
                                                               Kedves Y!

Szavak maradtak, érzelemhordozók.
Öntsem ki belőlük a tartalmukat?
Kiüresítetten is beszélnek.
Hallgassak?
De hisz olyan szépen, ártatlanul szeretlek! Nem állok be senki elé és nem veszem el senki helyét. Alkalmazkodjak sémákhoz, sablonokhoz, hogy könnyen beilleszthetőek legyünk?
Hogy megfelelőek legyünk?
Ez az erőtől duzzadó, mégis leheletfinom puhasággal körülvett intim burok, a féltve óvott érvényesülésünk annyira a miénk! Hogyan tépjem, hogyan szakítsam ki magunkból?
Mondjam azt az életnek, hogy köszönöm szépen, ebből nem kérek ebben a formában, hanem alkalmazkodom a félelmekhez, más félelmeihez úgy, hogy nem is vagyok félelmetes?
Ez nem kicsinyes emberi játszma a bizalmatlanság béklyójában, nem hagyom, hogy megalázó szerepbe bújj, nem engedem, hogy megmérgezett, közhelyes helyzetbe kerülj, mert ez az egész egyszerűen nem arról szól! Semmilyen olvasatban sem.
A szokatlan történeteknek igenis van létjogosultságuk. A minőség adott, belőlünk fakadó, újra és újra rácsodálkozom a természetes szépségére.
Mit áldozzak fel magunkból? Hiszen kincsek vannak a lelkedben, amiket igenis ki fogok ásatni Veled onnan, ha nem teszed meg, hát én kaparom elő őket! Nem magamért, mert én érzem, én tudom már az idők kezdete óta, hanem Érted, aki hajlamos vagy megfeledkezni róluk, rejtegeted őket önmagad elől, és ezzel hibát követsz el! Szembesíteni akarlak velük, hogy lásd, hogy elhidd meglétüket!
Indulj ki a rajzaidból, megfelelő kiindulási pont! Tudom, hogy ahhoz lélekállapot kell, írtad már, de kérlek, keressük meg azt az állapotot! Ki kellene plakátolni a világot a rajzaiddal, annyira szépek! Szépek Benned is, csillognak, mint lehetőségek, mint tartalmak, de a rajzoknak a papíron a helyük, hogy aztán a szemünk tegye be őket a lelkünkbe.
Annyira óvnálak! Féltelek! De hogyan óvjalak, ha ezzel akaratlanul ártok? Micsoda nyakatekertség!
Nem akarok érvényesíteni semmit, ha azzal sérül az életed!
Van kiút, amikor egyre beljebb találjuk magunkat???
                                                                                                                               2015. 09. 22.
som
                                                                          Kedves Y!

Mivel nem kaptam tiltást az írásra vonatkozóan, szabad kezet adtam magamnak. Nem tudom mekkora felület marad nekünk, nem tudom van-e lehetőséged elkeríteni életedből egy területet, amin van, lehet létjogosultságunk. Mi vár a leveleimre útjuk végén?
Mit küldhetek születésnapodra? Ugyanaz az izgalom játja át készülődésem, mint 25 évvel ezelőtt ilyenkor.
Gyűjtöttem Neked boldog pillanatokat, amiken osztoztam Veled azáltal, hogy megtörténtükkor Rád gondoltam. Kis fáziskéséssel a Tieid.
 Tele az erdő érett sommal. Mennyi minden elfér egy pici bogyóban, egy falatnyi ízben! Kicsit fanyar, de leginkább édes, zamatos, puha, omlós. Mindig lenyűgöz a bogyók magábasűrítettsége.
 Egy dallam élőben, amit elküldtem már Neked. Ghymes koncerten voltam, és feszegette a lelkem határait a Tánc a hóban című daluk. Úgy érzem, még mély lélegzetvételkor is feszít az a zene, annyira kitölti a lelkem. A hegedű sírása vigasztalhatatlan.
 Újraélem szavanként az egész levelezésünket. Ez a hozadéka is csodálatos a szándékomnak, hogy papírra alkotom-alakítom, képze(le)m a történetünk testét. Testet öltött vággyal férkőzöm hozzá, letapogatom. Oly jól ismerem vonásait, testhajlatai redőzöttségét, rejtett zugait, kisimulásai bársonyosságát, húsának tömörségét, izmai megfeszüléseit, zsigeri rezzenéseit, mégis meglepetésszerűen érnek (el)mozdulásai. Vajon tudok olvasni, jósolni tenyeréből? Vajon nyomvonalainak térképrajzolata vakon követhető a számunkra? Hall(gat)om testbeszédét. Lejegyzem.
Szeretek írni. Részben azért, mert szókarcolatok, szójelenségek születnek a mélyen, sötétben halmozódó, tárolt emlék-, benyomás-, gondolat-, érzésformálta alakzatokból, amik időnként belülről nekemcsapódnak, vagy csak súrolnak gomolygásuk által, míg egy részük leülepedve pihen a legalsóbb rétegben. Tudok róluk. Ám ha megnevezem őket, szemmel tekintek rájuk. Szavakkal ellátva leírhatóvá, kimondhatóvá tenni a bennemlevőséget olyan, mintha minden egyes eltételem tartalmát beazonosítva szembesíteném a létjogosultságával. Törődök és újra átélek. Ezt fokozza - teljesíti ki - az, hogy nem csupán a történetünk megtestesülését formálom papírra, hanem mindeközben megismerem – felismerem – beismerem részemről a csillapíthatatlan igyekezetet, hogy ösztöneit is megfigyelve szemlél(tet)hessem működésmódját. Lejegyzem keserédességét annak az érzésnek, hogy elevenébe látok: kezesbárány ellenállhatatlanságába kapaszkodva szőrén ülöm meg betörhetetlenségét. Bekeríteném iramodását, hogy teret nyerjünk, hogy időt kapjunk. Csillapíthatatlan igyekezetem ámokfutása ez a szemellenzős szándék. Sorokba töröm.
Megörökítem az áramlást, a csendet, az elhallgatás erejét, a torokszorító íz élét, a türelmetlen várakozást, az újraérzés örömét. Szeretem a lendületvételeket a szavak betűjeinek írásakor, a papír bevésődését, a vékonyabb-vastagabb betűrészleteket. Nagyon ritkán emelem fel a kezem írás közben, szavanként végérvényesen összeragadnak a betűim. Szeretem, ahogy a kézzelközvetítés során éled a papír. Szépen vastagszik a könyvünk. Az egysíkú fekete betűk a monitoron csak jeleznek, ellenben a könyvünk lüktet, él. Ezeket a levélírós állapotokat, hangulatokat, órákká duzzadt perceket, dédelgetett elnehezüléseket, valamint a pillekönnyű szárnyrakeléseimet is Neked adom.
 Tiéd a mosoly, a tekintet, a szívdobbanás, ami jártamban-keltemben hagy el engem ragyogó-fényes többletként, és megéléseimen, vágyakozásaimon keresztül varázsol bele minket azokba az apró városrészletekbe, amiket már kettőnk színeire festettünk.
 Tiéd a minden ilyen rátekintést követő felismerés édes érzete, miszerint az ismétlődések nemhogy koptatnák, inkább sokszorozzák, növelik az emlékezéseim hatását.
Óriási dolgot művelsz azzal, hogy Te magad, saját kezűleg építed fel az otthonotokat! Azt a többletjelentést is ízlelgetem, hogy pont a születésnapod köré csoportosítottad a zárószakaszt. Innen is érzem, mennyi plusz kerül a munkád, a törődésed által azokba a falakba, cserepekbe. Megannyi elszántság, kitartás, megvalósítás amit belevakolsz a falba, mind-mind az otthonotok részévé válik. Emiatt sokszorosan szerethető. Kitapintható lenyomatot hagy a többhónapos mentális ottléted. Tisztellek mindezért. Gondolatban este, a nyugalomban besétálok Hozzád az alkotásodba, megcsodálom, leülök az új rész közepére, elismerő pillantásom Rád szegezem, és koccintok Veled!
Boldog születésnapot!
Sok szeretettel: X
                                                                                                                                    2015. 09. 28.
dac
                                                                Kedvesem!

Miért bénít Téged az, ha kiterítve látod a gondolataidat?
Miért bénít Téged az, ha kiterítve látom a gondolataidat?
Mi vesztenivalód lehet velem szemben?
Én nem adom fel, továbbra is kopogtatok a résnyire nyílt ajtódon.
Miért ijesztő az, hogy kíváncsi vagyok Rád?
Abban bíztam, hogy a folyamatos levélváltásunk olyan ézelmi biztonságba helyez és tart ott meg Téged, hogy feloldódsz a társaságomban. Ha nekem nem hiszed el, az idő meggyőz arról, hogy Melletted állok, vagyok, élek, amennyire tehetem.
Annyira hálás vagyok Neked a Tőled kapott bizalomért, gondosan becsomagolt megmutatkozásaidért! Kibontogatom, értelmezem.
Tudom, hogy őszinte vagy, sokatmonondóak a soraid, és az is, ami közöttük, mögöttük van.
Mégis, ennek ellenére bevallom: mohó vagyok Téged illetően.
Nem elégedetlen, nem számonkérő, egyszerűen csak mohó.
Úgy szeretnélek jobban megismerni!
Ha csak a félelmeid szabják a határokat, vagy a megszokásaid, vagy a beidegződések, kérlek, kérlek, gyűrjük már ezeket össze, és hajítsuk el áthidalhatatlan messzeségbe!
Úgy, de úgy szeretnék Tőled egy dacos, kócos, lendületbőlírt levelet! Küldj el ezért nyugodtan a francba, de ezt is írd meg!
Hiányzol!
Nagyon!
Sok puszi: X
                                                                                                                              2015. 10. 08.
Temérdek idő telt el azóta, hogy utoljára láttalak.
Olyan, mintha a jövő heti találkozásunk az első lenne.
De valamiért mindegyik olyan.
Úgy látszik, ennek már így kell lennie.
Mindig, mindig készülünk.
Furcsa folyamatosság ez.

                                                                                                                                    2015. 10. 13.
kérdéseim
       
...És megkérdeztem volna
Milyen érzés újra a sulid aurájában lenni, amikor a régi ottlét találkozik egy újjal?
...és megkérdeztem volna
Milyen érzés belefeledkezni a valahai-mostani ölelésünkbe?
...és megkérdeztem volna
amikor leültem végre Veled a lázas sietségem után,
Milyen a Te várakozásod?
Mert az én várakozásom időmértéke a hajtás
tehetetlennek érzem az idő lassúságát a jöttödig
lázas tevékenységekbe vetem magam
kényszerítve az időt
gyorsulásra,
száguldásra,
az együttműködésre,
cinkosommá téve, 
hogy érkezésed után remélhessem tőle:
képes ittlétedkor a leglomhább ütemre váltani,
beburkolni minket egymásnak,
konzerválódásunkat adva táplálékul
az elkövetkezendő  ínséges
napokra,
hetekre,
hónapokra.                                                                                

                                                                                                                                   2015. 10. 13.
té(r)vesztés
                                                                   Kedvesem!

Vajon egy úton haladunk?
Mi az, ami összeköt minket?
Azt hittem, azt reméltem, a részletek gazdagsága, átélése, összeillesztése, tudatosítása lesz egymás megismerésének kulcsa, együttműködésünk feltétele. Ezek a törekvések részlegesek, hiányosak, elméletiek voltak, és azok is maradtak. Nem a mi hibánk, nem is hiba, az élet felülírja a szándékaimat. Nem feszülök neki a másfajta megvalósulásnak, inkább belehelyezkedem a lehetőségeinkbe. Belátó vagyok, Te is belátásra késztetsz, időt feltételezve, adva nekünk. Nyugodt vagyok és visszafogott, mi más is lehetnék, értek mindent, de belül a lendület, az erő dolgozik megállás nélkül, na, ennek nekifeszülök, árnyékolom, takarom, de kisugárzik, kitüremkedik. Kavarog és fortyog bennem, szelidítem, (el)viselhetővé mérséklem, folyamatos az arányosítási kísérlet, de hiábavaló, hiszen lényege folytán intenzív. Ezt az élet ízeként élem meg, belső parancsra, meg nem szűnő késztetésre kóstolgatom – soha össze nem érő, különös zamatú ízorgia – megszállottan. Az önfegyelmet már megtanultam, és valamelyest ez befelé is hat, de ez a máz csak a túlélést biztosítja, a megélés a belső remegésben van. Azokban az állapotokban, amikor eldönthetetlen, hogy fázom-e, vagy melegem van, hisz mindkettő, a torkomban lüktet a szívem, a szívemben dobol a belső történetem és a külső események találkozásának csattanása-csattanója. És egyre csak hallom a szavaidat, hogy lassúság..., meg türelem..., és bólintok, mert értem, mert megértem, mert nincs más választásom. De sodor a lendület, mert íz kell(!), mert szín kell(!), mert tudom, hogy belül színes minden, de – csak egy villanásra, egy impresszióra, egy bevésődésre, egy beigazolásra – kívül is akarom látni, akarom lát(tat)ni Veled!!!
Neked a fehér falak a szépek, számomra is azok, de az élénkzöld konyhám egyszerűen elvarázsol, és én boldogan pörgök bele az intenzitásába, az intenzitásunkba, mert ellenállhatatlanul találkozik a rezgésszámunk. Hát ezt vedd Magadra! Szigorúan és józanul! Minduntalan lecsillapodás, mennyi elvesző energia, de ez a működésfeltétel. Ne langyosíts, mert félek, folyamatos mérséklésben, normál hőmérsékleten íztelenné válunk, kikopunk, mint az Általad emlegetett hétköznapok! Akkor mi lesz? Nem vagyok képes kiszolgáltatni magunkat a szürkülésnek, már csak azért sem, mert nem mesterségesen tartom magas hőfokon a vibrálásunkat, a hevületünket! Vagy mit gondolsz, józanul, kiegyensúlyozottan is kopásállóak vagyunk? Nem költői kérdés. Bár ez egy szokásos, lendületbőlírt levél, de itt és most megígérem Neked, hogy csendben maradok és fegyelmezetten kivárom a választ!

                                                              

                                                                                                                                2015. 10. 30.
válaszaim

 Hova vittél?
...Ha írnék Neked,
megírnám, 
a bársonyos hangoddal érintettél, simogattál.
...Ha szólnék Hozzád,
elmondanám,
a telefonbeszélgetésünk alatt
olyan közel voltál
olyan szorosan öleltelek
nem ketten voltunk
egyek voltunk
egyedül voltunk
(ön)azonosak.
Mondd, hogy lehet
ilyen valóságos
ilyen (h)egetrengető
a hangsebesség áttörése?
Törésvonalaink mentén
találkoztunk
törésvonalaink mentén
éljük összeillőségünket
reméljük összeilleszthetőségünket
sebesen és sebzetten.
Mondd, hol jártunk?
A szavaid a szavaim.
A legbensőbb gondolataim visszhangját hallottam Tőled.
Kiszakított belőlem az élet akkor,
fáj a visszaékelődésed (m)értéke.
Rátaláltunk az összhangra.


                                                                                                                                    2015. 11. 18.
                                                               Kedves Y!

Megkönnyítem az életedet. Feladom.
Néha úgy érzem, mindent tudok Rólad. Szavak nélkül is.
Máskor viszont elsorvadok, kiszáradok, ha nem érkeznek életmentő szavak Tőled.
Miért ilyen végletes az egész?
Nem tudok elmerülni abban a jóllakott állapotban, hogy állnak az alapok, szépen rakjuk a falakat, együttműködve, egymásra mosolyogva.
Most nem látom az épülő falainkat. A félelmeim és a kétségbeesésem takarásában vannak.
Szálljak le a földre?

                                                                                                                                                                                                                              
                                                                                                                                   2015. 11. 21.
             
Most megint érzékelem a cipzárod lenyomatát az arcomon.
                                                                     

                                                                                                                                                                                                                                                                        

Ez a kettősség szétválaszthatatlan. Hogyan koccan időnként egymásnak a két tudatállapot, szívét egy pillanatra a torkába ugrasztva, ereit elzsibbasztva: a férfi jelenvalósága beléágyazódott - mikor? mióta? -, ugyanakkor erre a megszakíthatatlan folyamatosságra időnként rázuhan a felismerés hirtelensége, hogy újra megtalálta Őt. Milyen ismerős minden mozdulat, minden szó, s mégis mennyire zavarbaejtően, vérpezsdítően újként hat! A kódjai belévésődtek, évek, évtizedek sem törhették fel; az idő, a számtalan felidézés, a kockás inges jelenlét belső állandósulása nem koptathatják együttlévőségük újdonságát, frissességét.
Közös a vérkeringésük.
Néha úgy gondolja, kegyes hozzájuk az idő. Mindenki mással száguld, rohan, őket viszont valami elszigetelt dimenzió melegpuha rejtekadásába, változatlanságba mentette. Kakukkfiókaként helyezve bele az időnkívüliség fészkébe, (felül)múlhatatlan gondoskodására bízva, azért, hogy szárnyai alá vegye kívülállóságukat.
Máskor azonban az idő játékszerének érzi magukat: kitaszítottként próbálnak időt nyerni, kérni, tépni, lopni maradandóságuk számára. Az érzéketlenül múló idő kirekesztette őket magából, csak néha könyörül. Olyankor csipegetik az általa odavetett nyers falatkákat, amelyek pont elegendőek az életbenmaradásukhoz, de éhségüket nem csillapítják. Temérdek idő halmozódott fel a hátuk mögött, ami röhögve lökte ki zárójelbe téve-zárva őket, és mennyi(?) még előttük, aminek gyönyörű pillanatszigeteit édesen-búsan kínzó, tengernyi várakozás határolja el.
Szükséges most az a 'pillanatnyi montázs-varázs'!
Mi szerint a kakukkfióka megtörheti ezt az átkot. Képes a kegyes állapotból, az időtlenségből, a tojáshéj-burkát áttörve áttörni az időuralomba, és szárnyra tud kelni a szigetek között!
Az összekapaszkodásban körülöttük bezáruló zárójel lehet akár mentőöv a számukra!
                                                                                                                                   2015. 12. 03.
itt maradtál
                                                                     Kedvesem!

Éb(e)ren töltöttem az éjszakát.
Arcodat éreztem az arcomon,
Hangodat a fülemben,
Szavaidat a bensőmben,
Illatoddal takaróztam.
Boldog névnapot!

                                                                                                                                 2015. 12. 03.
összeforrás

Hajnal lett
majd nappal lett
és velem vagy.
A kíméletlen idő szemet húny:
nem törli le, nem halványítja
arcod meleg, puha érzetét az arcomról.
A helyén volt minden szó.
Vajon mikor születtek meg egymás számára?
Kiapadhatatlan forrás vagy,
örök meglepetése az ismételt felfedezéseknek
a megcsillanás szemkáprázata,
fénytörésében
a rácsodálkozás erejének és szépségének frissességével.
Mégis a fakadásod
a legtermészetesebben képződött
a gondolatfolyamod
olyan mélyrehatóan itatott át engem
mintha bennem eredne
mintha belőlem merítenél.
Szomjoltásainkba érkezünk.

"...őrizzük az időt. Őrizzük azoknak az embereknek a régi kiadását, akik elhagytak bennünket. És mi magunk is ezek a régi kiadások vagyunk, a bőrünk alatt, a ráncokból, tapasztalatból és nevetésből álló réteg alatt. Pontosan ezek alatt még mindig az egykoriak vagyunk. Az egykori gyermek, az egykori szerető, az egykori lány. "
Nina George: Levendulaszoba
Az idézet legutóbbi olvasmányélményem egy megkapó részlete, ami kiegészítésre szorul:
hálás vagyok azért, hogy visszamenőlegesen szót válthattam, érthettem a Benned élő, kockás inges egykori fiúval!
Sok puszi: X
                                                                                                                                  2015. 12. 03.
csillapíthatatlanul
Milyen ellentmondásos állapot!
Egyfelől hálás vagyok a sorsnak, amiért a kezedet foghatom,
az értéktelítettségért, a dús megélésekért.
Ugyanakkor megannyi visszagyűrés, elnyelés, csillapítás, arányosítási törekvés
van fáradhatatlanságomban:
teljességünk minduntalan kitüremkedik részlegességéből.
Távolságtartóvá tenni magam a maradékok ragaszkodásának jelen(tő)ségétől,
maradásuk jelentésétől megfosztani a szótartalmukat,
belátóan megteszem.
Keresem az elviselhető megszabhatóságot, hogy beleférjünk a lehetőségeinkbe.
Elszántan várakozásomba aprítom találkozásaink hozadékait
visszamenőlegesen is
az átdolgozásaim energiahasadásainak többszöröződéseiben.
A kárbaveszés tornyán állok,
hegyeket mozgatni bíró erőbevetéseim felindultságával érkezvén
súlytöbbleténél és tehetetlenségénél fogva alábástyázottan.
Nem hívogató a mélység.
Szavamat adom.
A sors játékszereként szállok vitába, miért csak időszakosan és részlegesen csodálhatjuk együtt mindazt, ami a miénk, adja, és kegyetlenül el is veszi tőlünk az élet, de megtanultunk rá vigyázni, nem lehet nem észrevenni, együtt látjuk a teljességét, egymás nélkül is tudjuk a másikat benne, a másikat magunk mellett, de mégis kínzó a hiány, hogy nem ismerhetem a leforrázott részt a testeden, ám gyógyír, hogy elmondod a történetét, mégis igazságtalannak érzem, a hiány sokszor jobban gyötör, mint amennyire kárpótolhat a vigasz ereje, és nem azért, mert keveset kapok, szó sincs erről, sőt, talán én vagyok telhetetlen miközben bólintok, hogy a gyakoribb találkozás mellett sem lenne ez másképp, nehéz a tudomásulvétel, mégis szárnyalni hív az érzés, a tudat, hogy mosolyogsz rám
lerázom túlméretezettségem
tehermentesülök
és repülök.

                                                                                                                                  2015. 12. 14.
vittelek volna

Nem tudtalak kiszakítani, nem bírtalak megállítani. Pontosabban az időt nem.
Egyszerre volt jelen mindenki, megelevenedtek sorban, ahogy felidézve őket meséltél róluk. Ott ült velünk az autódban a nagyapád, a nagybátyád és a majdani, esti vacsorapartnereid. Fogtam a kezed, húztalak volna el, vittelek volna - hova is? - a képzeletbeli rétre, ahol nincs irány, hogy honnan merre tartunk, lényegtelen. Ahol Mögéd ülök, fejemet a hátadhoz szorítom, kezemet a hasadra és a mellkasodra teszem, és megtanítom a mélylégzést, hogy visszatérve az elszigeteltségünkből, esténként Rád gondolva ne küzdeni lássalak maximalista főnökökkel, az éberséggel, a démonokkal (telefonnal a párnád alatt).
Otthonosan lépdelek Veled éveken, korokon, távolságokon át, közel hozva-tudva-tartva mindent, ami a felnövekedésünk életterét adta. Együtt lépkedünk az áthatolhatatlan cigarettafüstben, utat keresve. Abban a közegben, ami az első benyomásainkat adta, ami bármilyen is volt, úgy volt természetes. Beidegződések, reakciók, különös-fanyar ízek, illatok erednek onnan, tapasztalatok, amelyek meghatároznak minket. Amelyeket titkolni kell, magyarázni kell, amelyek miatt el kell viselni vagy le kell rázni mások értetlenségét.
Otthonos érzés jár át, amikor beengedsz a múltadba, mert hasonló az enyémhez. Ezért közös a külön megélt részét tekintve is. Közös a dac, a nekirugaszkodás, a lendületvétel, a tudomásulvétel, az elhatározás, az elhalálozás.
Otthonos Veled az az egyértelműség, ami mások számára magyarázatra szorul. Elengedhetetlen ez a kötelék, ami bármekkorára is nyúlik, mégis összetart minket.
Közös indulásunkból a külön indulásunkba érkeztünk.
Az idő elteltével elvitt az autó a vacsorapartnereidhez.
Elhomályosult szemmel néztem ahogy köddé válsz, képzeletben elnyomtam apáink füstölgő cigarettacsikkeit a valahavolt otthonaink hamutartóiban, elnyomtam egy feltörni vágyó sóhajtást bennem, a hajdani kockás inged látványára keletkezettet.
                                                                                                                               2015. 12. 17.
érzem!

                                                                          Kedves Y!

Nem lesz a hétköznapok zsákmánya a világunk, nem engedem! Kikezdek kicsinyes, nevetséges gondolatmenetekkel csupán azért, hogy magyarázatot találjak a történtekre, pontosabban a történtek meghiúsulásának okára, még pontosabban a meg nem történtekre. Én váltottam volna nézőpontot? De hiszen eddig sem jutott nekünk sok idő! Eddig is szűkében voltunk sokmindennek: helynek, bátorságnak, lehetőségnek, ezek szerint a belátásnak is. Olyan fennkölten tudok magamnak prédikálni (a józan tudathasadásos felem utasítja határozottan rendre a megélni-átélni vágyó, lüktető tudathasadásos felemet)! Felemás kérdezz – felelek.
Kié a 'jó' válasz? 
Akié a 'helyes' válasz?
Mi a megfelelő kérdés?
Találó találós kérdés!
Elértek az érett érvek.
Megértem, hogy nem értek egyet.
Nem értek egyet s mást.
Ilyen az élet. Mi a fenét akarok? Kitépni magunkat? Tudatilag már megtettem. Abban nem vagyunk a hétköznapiság része, nem is voltunk soha. Ez egy egészen más szféra, ahova tart(oz)unk.
Fizikai valónkban is kiszakítani magunkat, azt akarom? Ugyan, nem vagyunk gyerekek, de már kamaszok sem, örüljek a sietős lehetőségeknek, a félmegoldásoknak, a törekvésnek és annak, hogy egyáltalán a sietség is létrejöhetett! Felhők felett sétáni, romantikázni, nosztalgiázni, ezeket nem osztogatja bőkezűen az élet.
A központi részem lázad és lázas.
Nem csitítom.
Nem csillapítom.
Azért, mert nem követel, csak nem tudja levenni tekintetét a mélységről és a magasságról, mert tudja, hogy mindaz áthidalható. Ha becsukná a szemét, vagy közelebbre fókuszálna, becsapná magát és becsapna Téged is. Figyelmen kívül hagyni az összefüggéseket, amik kiszúrják a szememet: van félig érzett íz???
Legyek hát gyerekes, vagy félbolond, de érzem, hogy Veled muszáj megállítanom az időt – ha csak egy kis ideig is –, és ez így van rendjén! Máshogyan nem lehet.
Érzem, hogy őszinte akarok lenni, annak ellenére is, hogy illene takaróznom a jólneveltséggel. Hogy tartózkodónak kellene lennem. Észre kellene vennem azt, hogy a tudathasadékaimnak észrevétleneknek kell lenniük.
Érezni akarom a bőrödet, hiszen alig éreztem még.
Érzem, hogy olyan különös módon tartozom Hozzád, ahogyan senki máshoz.
Sok puszi: X
Együtt kimosdatták a múltat.
Nem azért, mert koszos volt, egyáltalán nem kellett szennyet, lerakódást eltávolítani róla.
Nem is azért, hogy felcicomázhassák.
Felelevenítés volt ez, ápolás, törődés, beteljesítés.
A mily' régóta feltenni kívánt női kérdés meglelte válaszát: a férfi válaszát.
A mily' régóta elmondani, kimondani kívánt szavakat, amik immár felmelegítik az akkori döntésének mily' régóta csupasz testét.
A 25 éve fedetlen, dermedt test nyirkos hidege felenged, s fagyos fájdalmát a kiengedés zsibbasztó tűszúrásai élénkítik. Most már összehangoltan őrködnek a jelenség körül, megilletődött szemtanúiként az elesettség, elnehezedettség megszűnésének. Védtelenségében őrizték, óvták az évek során. Csak ez volt, ami maradt, ami lezárt, ami bezárt, ami elzárt: a merev ok, amiért a fiúnak mennie kellett. Az elviselhetetlen súly, ami rájuk nehezedett, lassan közéjük férkőzött. A  megnevezés hiányának testet öltöttsége magatehetetlenül hevert közöttük. Nem tudtak átlépni rajta. Nem akartak eltávolodni tőle. Nem hagyhatták magára. Az évek során ösztönösen együttműködtek.
Kényszerképződményük mozdíthatatlansága maradandónak bizonyult, veszteglését el nem engedték a hosszú, hallgatag évek alatt. Nem fedte be porral az idő. Válaszkeresésük, a kimosdatás meghittsége gyógyírként hatott: a felelevenítéssel átlényegítés történt. A közéjük ékelődött, ájult test a meztelen igazság alakmását nyerte. Ez önmagában megindító. Mindezt egymás nélkül nem tudták véghez vinni, csak összefog(lal)va volt lehetséges.
Az egymásnak kimondott értelmező szavakkal a közéjük szorult elrekesztésnek már nem csak jelentősége, hanem jelentése is lett. Ezzel legyőzték a megvalósíthatatlanságukat. A követ(keztet)hetetlen, botladozó, szégyenlős utolsó lépéseik nem csonkák már:
együtt újra megtették azokat.
Együtt kiindulva egytőről fakadásukból, ennek bizonyosságát átültetve a mindennapokra.
Együtt mentek az elválásukig, minden - előttük tornyosuló - akadályt megismerve. Megvizsgálva minden érdes kavicsot, ami akkori útjukat borította.
A kérdőjelek kiegyenesedtek, a felkiáltásokra, óhajokra ezentúl támaszkodni, alapozni lehet.
Együtt indulnak el az elválásuktól. Az időben. Időben?
vakvágány

Vajon ez a csendvesztegelés is átértékelhető lesz utólag? 25 évnyi idő és némaság, valamint a csendvesztés kieszközlése kellettek ahhoz, hogy a férfi, élete zajlásában, házassága történéseiben és a meg-nem-történtekben kiismerve magát alkalmat találjon arra, hogy a szóáradó jelenükből visszakanyarodva érte és (újra) megérkezve hozzá, teljes egészében értelmezhesse a múltjukat, érthesse vontatottságukat.
Mint amikor előkerül a padlásról egy számontartott, de rég nem látott, valaha kedves játék, amit kölyökként némi benső huzavonát követő megkönnyebbüléssel távolítottunk el, hiszen megannyi színes kaland, felfedezés várt még ránk. Újra rátalálva szíven üt az édes-bús érzés, hogy ez a bedobozolt életrészletünk valójában még mindig robog bennünk, lefektetett talpfáin a megérkezés bekövetkeztének. A padlás nyugalmat árasztó rejtekében, a félhomály bizalmában az el nem feledett forma-, szín-, illatélmények között összeér(ik) bennünk a jelen és a múlt, élő emlékrakományával zakatol, mint hajdanán a villanyvasútunk körbe-körbe, s mégis haladva életkorokon, tapasztalatokon, felismeréseken keresztül.
A pillanatnyi megállás a soron következő állomáson, rövid időszelet mindössze. Egy kis kitekintés a mozdulatlanságra (elő)készített egy nagy betekintést. Az időutazás útravalója. A padláson tett látogatás utáni visszatérésünk a mindennapokba kiegészült valamivel.
A lépcsőn lejövet a padlásfeljáró nyikorduló becsukódása nem vágta el a férfit a felfedezéstől, hogy megkésettségük behozatala sínen van, összetartozásuk folyamatos, megnemszűnő.    

                                                                                                                                     2016. 01. 04.
fésületlenül
                                                                Kedvesem!

A "nem is lehetne másképp"-érzés megint belém vackolja magát.
Jólesően fészkelődik, puhán és testesen adja át melegét.
Szósimulásunk elgondolkodtató.
Olyan egyértelműen fűződnek fel párbeszédeink szövetszálaira a szavak!
Szavak, amik nincsenek számon tartva,
nincsenek kimosdatva és ünnepi díszbe öltöztetve egymás számára,
nincsenek felkészítve az elhangzásuk alkalmára.
Mégis egymás számára teremtetten illeszkednek abba a beszédtörténetbe,
amiben nincs szó helyrekerülésről, egyszerűen azért, mert már minden a helyén van.
Simulékonyak a szavaink.
Nem a jellegük és jelentésük folytán azok.
A kemény, érdes, súlyos, vad szavak
nem lesznek a használatunkban makulátlanítva,
nem válnak szelíddé,
hiszen nem az a rendeltetésük.
Az általunk jól ismert közegben mindkettőnktől bizalmat kapnak.
Megtanultunk bánni velük.
Nem lehet szabadulni, nem kell szabadulni semmitől.
Minden szókimondás hozzánk tartozik.
Együtt (meg)mentünk, együtt élesztünk.
Nem újjá, nem újra, hanem megint.
Akaratból,
vágyból,
ösztönből.
Nincs én-szavam, nincs te-szavad.
Szavaink vannak.
Nem éreztem még ilyen határtalanságot.

                                                                                                                                 2016. 01. 06.
testbeszédünk összhangja

Csókunk a tómeder:
önmagát átadó és
kiteljesedését befogadó.
A harmónia térnyerésébe kerülve
egyszerűen és természetesen
olvadtam beléd,
oldódtam fel benned,
a részeddé válva.
A beszélgetéseink is ilyenek:
nincs határ a szavaink közt,
a gondolataink közt,
az érzéseink közt.
A szavak nem egymáséinak folytatásai
vagy kiegészítései,
hanem csupán megkettőződések
-egyik belőlem, másik belőled-
mindössze azért,
hogy kétszer is hallhassuk
a hihetetlent,
hogy el merjük hinni.
Csendes és magányos várakozásaink feloldása
minden egyes beszélgetésünk.
Azért hangzik csak el,
hogy fülünk is érezhesse, élvezhesse
a hangok-rezgések azonosságát.
Azért hangzik csak el,
hogy érzékeljük
a jelentéstartalmaink összhangját.
                                                                                                                                  2016. 01. 11.
mindig is

Hallgatom életedet. Színek és tézisek alkotják szinesztéziáimat.
Berendezettséged kiviláglik, ahogy arról beszéltél, mennyire szereted az övcsat hangját, a sűrűszövésű anyagokat, a bőrt, a fát. Esztétikumodat, tárgyiasulásod mibenlétét az izlésed benső polcain immár látom is, nem csupán érzem. Már nem csak arról van tudomásom, hogy mi vesz körül, hanem arról is, ami alkot Téged. Letüdőzted (s)óhajtásomat, szöveted leheletfinom szövedékébe kerülök. Végigvezetem ujjamat belbecseiden, kísérve útvonalát benső igényeidnek: honnan merülnek fel, miképpen kapják meg önátadásodat és hogyan valósítod meg őket. Elmélázom felfed(ez)ésed kapcsán a tartalmaid melegágyának natúr vászon bélésredőzetén, miközben elpalástolom a gyaníthatóságom: fel ne figyelj motoszkálásomra, észre ne vedd, hogy beengedtél, meg ne ijedj ettől! Nem férkőzni akarok, hanem Teáltalad szeretnék jelenlenni Benned. Bebocsájtottál rejtekeidbe. Szíveslátásod önkéntelenségében időzöm.
Érintesz a beszélgetéseink alatt. A hangoddal, a mosolyoddal. Eddigi (elha)tárol(ód)ásaidat előszedegeted, bátran, de gyakorlatlan mozdulattal egyesével a kezembe adod: értékes, becses 'holmik', egyike nehéz, másika fájón érdes, némelyik finoman, puhán simul a tenyerembe, immár rámbízottan pihenve ki elengedésedet. Mindegyike megérint, mindet ér(in)tem, féltve magamhoz szorítom: vigasztalom, magasztalom, marasztalom. Tartalak és tartalmazlak egyazon pillanatban és állapotomban. Tarthatatlanná lett gátjaidat elmossák szavaid. Befogadásod várományosává tettél: megismerésedben a bőröd alá bújva, valamint magamban is találkozom Veled. A részeid, a sorsod, az emlékeid, a színeid, az árnyaid, az árnyalataid, az ízed, mind-mind már belül van, már bennem van, keringve és csontosodva, véglegesen a helyén. Lehetetlen kizárólag kívülről óvnom, mert letehetetlen. Lehetetlen csakis a külalakját szemlélnem, mert lelhetetlen a külső nézőpontom. Áthatolásod annyira átható, hogy a részemnek érzem. Egészen. Egészben. Bennem kavarog(sz) tovább, ahogy eddig is, ahogy mindig is...

                                                                                                                                     2016. 01. 15.
Csendünk
                                                                         Kedvesem!

Immár dupla burokban élek. A külsőt az életformám alkotja, melynek körvonalazódása pontosan kirajzolódik, elhatárolva a világ zaj(lás)ától. A másik a mi rejtekünk-rejtélyünk rejtjelezett sejtelmessége.
Nem aludtam az éjszaka. Belső burkom oltalmában enyhülést kerestem a megélésben, ragaszkodva a legapróbb – akár csak a fejünkben, a lelkünkben lejátszódó – rezzenéseink tűzmelegének őrzéséhez. Hogyan enyhíthetne a megélés bármit is? Hiába van meg a biztonsága, lendülete és izzása a gyökeremig ér.
Kihajítottam a parfümöket. Rituális a cselekedet, eredményeképpen immár leplezetlenebbül leszek jelen Előtted. Az illathasználat eddig tudatos önvédelem volt a részemről: magamra kentem, fújtam az anyagokat, hogy el ne veszhessek Benned. Hogy szem előtt tarthassam, hol vannak a határaink. Elhatárolódásommal akartam érzékelni kettőnk találkozásvonalát. Mesterséges elhatározás. Óvintézkedésem feleslegesnek bizonyult. Nem szeretem a parfümöket, idegen érzést árasztanak a bőrömön. Határvonalaink elmosódtak, lehámlasztom hát magamról a sallangokat. Értelmetlen, felesleges a szándékom, hogy kézzelfogható legyen, maradjon a törésvonalunk.
Duzzad(t) bennem a telített Csend, amit az autóban növesztett terebélyessé a halogatásunk, hallgatásunk. Vetetlen lehetőségét vetettem el a beteljesülésnek, a kikívánkozás elvehetetlenségében bízva. Mar(ad)t az ölelkezésünk elszakításának fájdalma. A letaglózott vágy, erő és akarás, amik az ölelésünkből ottmaradtak, kisajátítván a Csendet nem közénk ékelték beágyazódását, hanem beletemettek minket. Hogy ez a manőver kíméletes volt, vagy kíméletlenül történt, eldönthetetlen a számomra. Mindkét szándék érvényesíthető a következményben. Minden lélegzetvétellel magamba szívtam a Csend sűrűségét, telítettségét harapni lehetett, az ízét azóta is érzem. A maradandóságunk apró, ám jelentékeny részének megtapasztalása miatt érzett öröm szinte kitöltötte velünk együtt a Csendet, de nesztelenül beférkőzött és határozottan adagolta magát a hiányérzetből fakadó keserűség is.
Végérvényesen néztelek. Lágy voltál és mégis erős. Nyeltem a fájdalmat, ami emészthetetlen kortyokban vált selejtes sejtelememmé, miközben levegőért kapkodtam abban a Csendben, amiben legszívesebben az eszméletemet vesztettem volna.
Úgy néztelek, mintha többet nem tehetném.
Néztelek, azzal az érzéssel, hogy ennél jobban lehetetlen szeretni.

                                                                                                                                  2016. 01. 19.
ugye

Hol a helyünk???
Nem tudom beilleszteni a hétköznapokba, nekem ez az egész végérvényesen Nagybetűs. Lüktet bennem az igény, hogy a gyakorlatias göncöt letépve Rólad, begyömöszöljem magunkat a  körülmények falába vájt apró zugunkba, hogy abban kibonthassalak. Nem állok meg félúton, nem lassítok, nem kanyarodok, nincs félmegoldás. Akármilyen formában érintkezem Veled, szüntelenül hajt a lázas törekvés, hogy rohanjunk, zuhanjunk, férkőzzünk a védett zugba, ahol bátran és hosszan a szemedbe nézhetek. Azzal vigasztalom magam, hogy Számodra is magától értetődő ez az átlényegülés. Hevített nyugtatásom ez, összhangunk esetén működőképes, szárnyakat adó paradoxon.
Ugye, jössz velem???
                                                                                                                                     2016. 01. 21.
felfed(ez)és

Mit tehetek a szavakkal? Mit tehetek a szavakba? Válhatnak eszközzé a szavaim, az érintésed érdekében alkalmazott eszközzé? Érintenek a szavaim?
A hangod, a hanghordozásod képes a simogatásra. A lelkemben érzem és a bőrömön érzem. Még a felidézéskor is, nem csupán élesben.
Régi emlékekről mesélek Neked, másokkal történő befogadásról és odaadásról, és közben Téged látlak, kettőnket vélem felfedezni, az összefonódásunkat, egyesülésünket. Az emlékeim nem Téged fednek, de a szavaim Téged jelentenek. Bármit mondok, azzal magunkat közvetítem Feléd, Neked. Minden kifejezés az érint(kez)ésünk metaforájává válik, lényegül. Minden szó túlmutat önmagán, a beszédtémánk kiszökik a tartalmából, és készségesen fed le, burkol be minket, a zsigereimből áradó igényt: együttlétünk megvalósulását. A kiterjesztés magával ragad: a nyakadon keresztül az egész testedet kívánom simogatni, a vágyam nem érzékeli az ingedszabta határt.
Az autódban ülve nagyon messzire utazom Veled.
X

Hosszan ívelve szeli át az időt a történetük. A saját útján járva. Kérlelhetetlenül hatol a messzi múltból a jövő felé, a közelmúltban kapva őket a hátára. Eddig – hosszú, hosszú éveken keresztül – éppen csak súrolta kettejüket, ráérősen terelgetve, a tépelődés és emlékezés falai között tudva a marasztaltakat. Érintkezési határ a Csillagos ég volt számukra, szemmel tartva a megtéveszthetetlent. Valaha volt közelségüket a csillagpár fénye tündökli. Távolságában találkozik tekintetük. Mit kezdjenek a végkimenetelükkel? Egy óvatlan pillanatban azonban felnyalábolta őket a történetük, a tépelődés és emlékezés falainak szorítása közé új érvényesülés erőteljes atmoszférája préseli be magát...
Bizonyosságtudat áradt szét benne annak idején, amikor egymás mellé sodorta őket az élet. Hullámverésben fortyogó, ön(t)örvényébe fejest ugró kamaszlány-lelkébe onnantól állandóság költözött és otthonra lelt benne. Hozzátartozójává vált a bizonyosság (akinek ismerte születését, akinek nem kellett felcseperednie, hiszen éretten kelt életre és nincs elmúlása) a legelejétől fogva, amikor is a történetük kiszemelvén őket, lecsapott rájuk. Elragadtatásuk éleslátója nem éhes, nem mohó: nem éhségűzésből, zsigeri ösztöneit villámgyorsan csillapítandó szándékkal kebelezte be őket, nem. Szárnyaira kapván mindkettőjüket, különös időutazásra indult velük: hol az egekben járva egy kiválasztott csillagpárral összekacsintva, hol évekdagasztotta némaság áthatolhatatlannak tűnő erdejében, alig észrevehetően szaggatva a végérvényesség pókhálóit. Szárnyai alatt rejtegette őket egymás elől, egymásnak. Ellentmondásos megvalósulás, ám a varázslatos repülés kiterjedésében cinkosként van jelen az idő, az érlelő-ráérő idő (nem a sürgetős változata), így az ellentmondásosság és kizárólagosság idővel és időben feloldható.
Felol(dó)dás megy végbe a történetük jelenében velük, közöttük, de (jaj!) hirtelen olyan valóságos lett minden, olyan szemkápráztató, bűvös, fényes, vakító, hogy a nő fékevesztetten rohanna előre, sebesebben, új röppályára képzelve magukat. De a történetük időkezelése, szárnyalásuk keretei – a tépelődés miatti tiblábolás, az emlékezés és mértékletesség falainak biztonsága – belátásra bírják. A felfedezés, megismerés út-és életszakasza ez, a kölcsönös, harmonikus felfedezéseké. Közös szavaik egymásra illesztése, összecsengésük megélése kapcsán rátalálnak a régi összhangra. Az elhatalmasodás felett éberen őrködő telített Csend rájuk telepedő burka az oltalom: védőréteget képez, védi őket egymástól, egymásnak.
Lappang még a titok, hogy a mindenfelől éktelenkedő korlátok szorításában, a behatároltság ellenére hogyan válhatott zökkenőmentesen együttműködővé két élet. Egyeztetések nélkül, feltérképezés nélkül, kérdésfeltevés nélkül működnek együtt, és így volt ez a történet takarásában is, a néma évek alatt.
Bizonyosság – hangzott el a nő szájából a kulcsszó, mely nem titoknyitogató, mert amennyire földöntúli a meggyőződése erejébe és igazába vetett hite, annyira tárgyilagos, tényszerű ez a tudat.
A történetük sodrásának enged(elmesked)ve, abba belehelyezkedve éli meg várakozását...
                                                                                                                                     2016. 02. 05.
palackposta

Ha palackpostát dobnék a folyóba, benne a Neked szánt üzenettel, akár meg is kaphatnád. Százszor is leírnám benne, hogy ne haragudj, túl mélyre ástam, túl messzire mentem, egyetlen mentségem, hogy a megoldást kerestem a számotokra.
Ugyanabban a bénított állapotban feszengek, mint akkor, sok-sok évvel ezelőtt. Adnám, de nem tudom, csak csonkítottan beilleszteni a rendelkezésre álló formákba. Torzóként is lehet valami teljesértékű, ha azt szívvel-lélekkel nyújtják?
Részmegoldások, megoldásrészek lehetőségeit kóstolgatom. Adnám, mert a Tiéd, mert Neked szól, mert Rólad szól, mert Neked szánom. Kezd kegyetlen lenni a tréfa, amit az élet vág hozzánk. De bármi történjen velünk, érzem, tudom, hogy körülölel minket az a burok, amit akarva-akaratlanul növesztünk magunk köré az egyezéseink finom érintkezéséből.
Vagy talán itt a talány, hogy mi vagyunk a palackpostába rejtve, és elúszunk a felismeréseink hullámain az Akkor látott halak közé, odabiggyesztve bezártságunk ficánkoló fricskáját az időtlenségnek?
                                                                                                                                  2016. 02. 16.
érintés
                                                                       Kedvesem!

Annyi mindent szeretnék adni Neked!
Be akarom bizonyítani, hogy igenis az élet vérkeringésébe tartozunk!
Utunk nem erőszakosan, mesterségesen kialakított, éles vágásokkal vájt ösvény a világ testén.
El akarom hitetni azt, hogy az áramlás szerves egységét képezzük, és igenis együttérző velünk a világ! Nem csupán egymás sejtalkotói, hanem az élet összetételének természetes elemei vagyunk. Nem felesleges túlburjánzás, nem káros-kóros elváltozás, nem életidegen vegyülék.
Tudom, hogy tudod, érzem, hogy érzed, mégis, körülötted egy másfajta működésmód (t)örvényszerűsége kavarog.
Szívemen viselem a sorsodat, a boldogságodat, a boldogulásodat azóta, amióta megláttalak. Meseszerű, de így van. Érinteni akarlak mindenhogy! A lelkemmel, a mozdulataimmal, a bőrömmel, a szavaimmal, ahogy csak tehetem. Ha tehetném, ha tudnám, visszamenőlegesen is, hiszen a forróságból bőségesen jutna a valaha volt hidegebb időkre is.
                                                                                                                                  2016. 02. 25.
azért mert

Elképesztő, mennyire töredezett, gyűrött, szakadozott, eldeformálódott minden!
Alakot öltésünk arc(ulat)ának finom részletein a részlegesség nagyolja el a vonásokat. Apró mimikáink önkéntelenségét az élet szedte ráncba. Mindez mivé válik? Nem maradhatnak észrevétlenek a karikatúránk érvényesülése miatt!
Kimondatlanságunkba gyömöszölt kimondhatatlanságunk dagadása bénítja nyelvünket.
Lábunk alatt minden igyekezetünk kitámasztott létrájának hiányzó foka.
Körülöttünk az eltépett gondolataink szélfútta foszlása. Hová lesznek?
"Ne feledd szavad!" - mondod búcsúzóul, de a másnap már egy más nap, ami új árnyalatokkal érkezik.
Számomra az író állapot a legintimebb érintkezési felületünk. A leírt szavakra teljesen rábízom magam.
Kézzelfoghatatlanná válunk. Már nem csak alattomosan, hanem a szemünk láttára tépik ki a lehetőségeinket kezeink közül a körülmények, és zsákmányukkal eliszkolnak utolérhetetlenül.
A szándékaim súlya továbbra is érezhető marad, mert hozzám ragadt. Fáradhatatlanul ölelem, szorítom az időközben átlényegített, végtelen, védtelen féltésem légüresen is nehéz maradványát. Tudomásulvételem érzékenységének talaján állok azzal a megingathatatlan meggyőződéssel, hogy nem a szorításunk gyenge, nem a figyelmünk lankad, és nem az akaraterőnk kevés. Egymással vetekszik a bennem óriásivá növő tevőlegességek buzgalma, figyelem kitartásukat: az akarás, a megtartási vágy és a dac felülkerekedtek a buktatókon és együttesen próbálják megszabadítani az időt a vasfogától.
Feltorlódtak, egymásra rakódtak az érvényesíthetetlen érvényességek. Tudom, hogy sokszor írtam már hasonlót, tudom, hogy ezek falához kell törekvésünk létráját nekitámasztanunk, tudom, hogy ezek mentén kell élhetőséget találnunk, tesszük is nap mint nap. Csak megrongál ez a vállalás, hogy el kell hallgatni gombnyomásra, hogy mindig a legmegfelelőbb lényegdarabot kell kiválasztani és bepasszítani két gombnyomás közé a szűkös időkeretbe beférve vakon, a hangodba kapaszkodva. Nem arról van szó, hogy én folyton szem előtt kívánok lenni, vagy mindenáron szemmel akarlak tartani. Azért sérülök, mert olyan erők marnak a húsodba és rúgnak a lelkedbe, amelyek önkényesen, önzőn és igazságtalanul tesznek célponttá Téged. Óvnálak, védenélek! Azért nehéz, mert mindezt nem tudom belesűríteni a telefonba, a mondandómba, a szavaim közé, mindenbe és mindenhova akarnám, de hiába. Hiába a mindennapi beszélgetésünk, folyton próbálom, de nem hatékony. Akkor kell elhallgatnom, amikor a legjobban féltelek.
Tudom, hogy nem hiányozhatsz, de az összegyűlt tehetetlenségi erőmmel a megelevenedett féltésedből gyúrt bábu már nem nyújt vigaszt. Nem tudod elképzelni ezt a tehetetlenséget. A tehetetlenséget mérsékelném, de a szándékaimat nem.
Kiszolgáltatott vagyok.
X
Gondolati szabadságát edzi szüntelenül: kényezteti, gyötri, ringatja és kínozza. Folyamatos nyughatatlanságban, éberségben tartja. A kiváltó ok és a válaszreakció mentén ó(v)hatatlanul  kifordul magából ez az élénk állapot, színe és visszája közti különbség jellege a tudomásulvétel széles színskáláját érvényesíti. Mert ahogy analizálja a szivárványszínű megélést, úgy válik egyúttal a kiszolgáltatottjává is. Minden vonatkozását, az összes aspektusát át szeretné élni az érvényességüknek, az érvényesülésüknek, egészen a lehetetlenségükig merészkedve a kontrollálással.
Hagyja, hadd evezzenek érzelmei parttalan vizekre, hogy megtapasztalhassa a képzelete erejét, hogy megmártózzon a valószínűsíthetőség illúziójában. Valószínűsíthető tudatilag, mert érzelmileg hiteles, viszont illuzórikus, hiszen életszerűen lehetetlen. Az ebből adódó feszültség pezsgése olyan eleven, hogy a tudatosíthatóság – hitelesíthetőség határai közötti átjárás energiáját lankadatlanul képes biztosítani.
Hagyja, hadd ragadja magával az érzelmi sodrás, hogy tapasztalhassa kettejük változatainak erejét és mélyét, hogy átélhesse a titkos verziójukat is. Őszintén és egyedül. Felidézi a férfi nőillatú történeteit, és azonnal zsibbasztani, marni kezdi a fájdalom. Véráramába lökődik a kín, amit szíve meglódult ütemével sokszorosára duzzasztva pumpál és pumpál...
Ez már az érzelmi túlerő, ami lendületéből adódóan átível a képzelet kalandozásán. De meg akarja ismerni, fel akarja tárni a történetük legbensőbb rétegeit, ki kívánja próbálni, ki kívánja kínlódni a kapcsolódásuk összes változatát. Belülről, a véráramán keresztül, a forróság által, a jéghideg bénulás által, a nyilallások által közvetítettet.
Azt a fordítottan arányos, mégis működő jelenséget éli át sokadszorra, amikor szíve pumpál és pumpál, ereje, hatásfoka folyamatosan nő, erei ezzel szemben egyre szűkülnek, emiatt az áramlás lassul. Torlódik, sűrűsödik az áramlani vágyó, az áramlani hivatott, zúdulásra, hömpölygésre rendeltetett vérbőség. Helyette kesernyés nedvek szivárognak sejtjeibe, és csak szomjazza, szomjazza beteljesülésük megélését. Érinteni akar, szeretni akar, szeretkezni akar.
Helyettük. A férfi által érintett nők helyett.
Az időt csavarja, cseppmentesre facsarva a behelyettesítés lehetetlenségét. A képtelenséget ráncolva, a ráncok szorításába rejtve.

                                                                                                                                     2016. 03. 02.
érés
                                                                       Kedvesem!

Régóta nem hallottalak nevetni.
Elmaszatoltuk tegnap a folyton kitüremkedő igényemet, hogy láthassalak, igaz, ne is éleződjön ki, hiszen tényleg elenyésző ez a néhány hét az ötévekhez képest. Mégis, annyi minden zajlott az elmúlt hetekben - legfőképpen körülötted -, hogy úgy érzem, megdolgoztunk a jöveteledért.
Feldúsult, kiegészült a várakozásom. A jelenléted változását érzékelem. Nem mennyiségi a változás, nem is minőségi, legalábbis nevezhetően nem az. Nem lényegretörő hangsúlyeltolódás, nem destruktív formabontás. Leheletfinom átrendeződések mentek végbe, apró moccanások történtek, diszkrét helycserék. A tehetetlenség keménysége, a tudomásulvételek bénító ereje, a sarokbaszorítottság kényszere éretté tették az összhatásunkat, az összképünk színezetét bennem. Nem lett szürke, nem lett homogén, továbbra is árnyalt, ezerarcú és részletgazdag.
Megélem a fiatalkori találkozásainkat,
megélem a jelenkori találkozásaink fiatalságát,
megélem az érettkorú fiatalosságunkat,
végigélem a találkozásunk időbeliségének érését.
Megélem ezek variációinak lehetőségeit.
Olyan tömör mindez!
Itt van továbbra is a frissesség, rendelkezem a lerohanásod energiájával, működnek az előrevivő erők, de a féltésed, az aggodalmaim és az izgalom állandósulása annyira elérzékenyített, hogy túldimenzionálttá vált a végeredmény: a folyamatos érzékelés nem lüktetésekben nyilvánul meg, belémmerülésekor nem csupán csípi a sejtfalaimat, hanem megszakíthatatlansága miatt egybefüggő masszává állt össze, mintegy benső öntvényemet képezve. Nem csak benső elterjedettségében érvényesül. Pórusaimon keresztül átszivárog, így jut ki belőlem, és összefüggő bevonatként, mázként ül ki rám, a bőrömre. Fogékonyságom szüntelenségének foganatosítása mindez. Bevonódottságom be-és kivonata. Állandó érzeteim felállványozása kívül-belül: megmásíthatatlan alakmásaim. Ellágyulásomban akár kiönthető lehetnék a két réteg közül, utolsó cseppemig belefolyva a történetünkbe, belefolyva az  Akkor látott halak közé...
Higgadtan beszélgetek Veled, amikor őrjöngeni tudnék, igen, a belátás csillapít, de a túltelítettségtől a mértékletességig hosszú az út. Azt oda-vissza rengetegszer megteszem, már csukott szemmel ismerem, mégsem hagy hidegen ez a rutin. Ha elképzelem azt, ahogy előttem állsz majd, úgy érzem, nem tudom lehámozni arról a pillanatról azt a rengeteg találkozást, amit Veled fiktíven átéltem a távollétedben. Mindegyik egyszerre érvényesül, szembesülve az elérkezett idővel, amikor valódi lehet beteljesülése.
Nem tudom meg-nem-történtté tenni a képzeletbeli együttléteinket, a felgyülemlett igényt, amire nem hat gyógyírként a képzelet ereje, az ismétlések gyakorisága, mindez inkább olaj a tűzre. Annyi mindent hordozunk, nincsenek szűz pillanataink, hiába a ki nem mondott szavak elhagyása, hiába a főhajtás a keretek előtt, minden más közvetít a szavak helyett, azok helyébe lépve.
Nagyon vágyom a szavaidra, a benső hangodra!    
X
                                                                                                                                    2016. 03. 16.
benne vagy

Azt mondtad, bízzam magunkat az időre. Egy ideje úgy érzem, két idősíkban veszteglünk. Téged elrabolt és foglyul ejtett az idő, én beburkolóztam kettőnk meg(nem)történéseibe, onnan próbálok időről-időre fejest ugrani a közös – valódi – halmazunkba. Minden erőmmel azon vagyok, hogy belássak a szavaid mögé, hogy érezzem a közeget, amit teremtettél a számunkra a szabadon felhasználható gondolataid szűkös időkeretében. Azon vagyok, hogy a megilletődöttségem ellenére  elementárisan tudjak létezni és mozogni abban az érzelmi-mentális térben, aminek meglétéről biztosítani szoktál.
Úgy véled, a bizonytalanság okozza a ritmusom kilengéseit, kavarja fel a leülepedni akaró biztonságérzet-szemcséket. Részben igen, de elenyésző mértékben ahhoz a felkorbácsolt állapothoz képest, aminek létrejöttét és hőfokát én, csakis én okozom és gerjesztem. Azért, mert meg akarom élni, át akarom érni magunkat sok vonatkozásban, mindegyikben, ami valamennyire is hitelesíthető minket nézve. Mint ahogy a hétköznapoknak sem adom oda magunkat, úgy óvom a sűrűségünket is. Mélységünkben akarok felülemelkedni a behatároltságokon. Egyszerűen felfordítani mindezt, mint a homokórát, máris a mélységünk kristálytiszta szemcséi vannak mozgásban, peregnek alá a  mindennapok tűréshatárának. Gondolatban hányszor fordítok ezen a homokórán, javunkra fordítva az időt, meghazudtolva működésmódját, rácáfolva a lépéshátrányunkra vele szemben. Számomra még mindig dús, élénk és kavargó, színes és örvénylő minden. És viharvert is időközönként, igen. De összességében rend és rendszer van ebben a lázas forgatagban, olyan érvényesüléseink össztánca ez, aminek muszáj odaadnom magam, hogy megismerhessem benne magunkat! Azt mondtad, gondolatban szabad vagy. A gondolati szabadságom működésképtelen a teljes mértékű érzelmi-érzéki bevonódás nélkül. Képtelen vagyok nem reagálni azokra a tartalmakra, amik a szavaink mögött vannak. Bennem él és érvényesül és megtörténik és beteljesül minden szándék, mozdulat, akarás, amit érzek, érzékelek, kívánok a kurta érintkezéseink alatt, mögött, fölött. Minden szívfacsarodás láncreakciót indít meg, amikkel ilyen nyakatekert módon, mégis őszintén érlek el Téged. Fáj, mert mégiscsak elméleti, fáj, mert erősen vesz igénybe, ugyanakkor akkora értéket jelent a számomra, hogy a fájdalmak ellenére és dacára épít, mert benne vagy! Mert olyan mértékben vagy benne, amit nem tudom képes vagyok-e érzékeltetni Veled, talán csak úgy értenéd meg, ha Te magad is átélnéd. De erős az önkontrollod, azt alkalmaztad egész életedben. Azt mondanád, ez gyengeség. Lehet, hogy remeg a hangom, lehet, hogy patakzik a könnyem, lehet, hogy meglódul a szívem, de ez a vad, fékevesztett, pogány tánc olyan érzelmi erőből fakad, olyan erőkkel találkozik, és olyan erőkkel többszöröződik nyughatatlan, lázas pörgésében, hogy sokszorosan adja vissza, amit kivesz belőlem. Visszajuttatja olyan megismerések, olyan rácsodálkozások, olyan átélések formájában, amik alapállapotomban is élnek ugyan, de csak az élénkségem, hevületem találkozhat teljes életnagyságukkal, valódi hatásukkal, igazi következményükkel.
Megérted ezt?
X

                                                                                                                                    2016. 04. 04.
elkéstem
                                                                      Kedvesem!

Szerettem volna gyengéd lenni, tele vagyok Feléd megnyil(vánul)ási szándékkal, de zavarban voltam.
Észrevetted, hogy folyton utakat keresünk egymáshoz, amikor belátható a széles út egymás felé?
A körülmények miatt – mondanád.
Én bólintanék.
Szerettem volna a kezedet fogni mindvégig, aztán amikor a telefont kezelted, jött a külső figyelmeztetés, hogy tulajdonképpen dolgozol.
Szárnyalhattunk volna - ha az Engedékenység kétéltű imaginációja a felszínre kerülvén elbánt volna a telefonoddal -, én viszont kígyóként bántam az idővel: kitapintván izmos ellenszegülését, megtiszteltetve hűvös méltósága által, hagytam kicsúszni a kezeim közül.
Azt hittem, törhetetlen a törékenységünk páncélja.
A búcsúzásunknál megrepedt a mitológiánk keményburka.
Beigazolódott, hogy törékeny a törhetetlenségünk vértje.
Beigazolódott: a testem nincs zavarban.
Bár ezt már adódott alkalmam megtapasztalni, de úgy látszik, ehhez is idő kell, amíg elhiszem.
Törhetetlenségünk az állandóságunk: feltártad a helyemet Benned, azt, ahol valaha voltam, én szintúgy megőriztelek, s bár naprakészek lehetünk újra egymásból, fényérzékeny esélyeket kapunk.
Nem kínálhatjuk meg összefőttségünkkel a világot, ezért mi magunk kebelezzük be és emésztjük fel fogyaszthatóságunkat. Elfogyunk a világ számára, elnyelhetetlenségig préselődve, onnan kiszűrődve, cseppenként cseperedvén, egymással jóllakatlanul. Étvágygerjedelmünk bensőséges. Kimértek vagyunk, kimeríthetetlenségünk tartalmának kóstolóit kínálva érjük be ennyivel.
Kimeríthetetlenségünk az állandóságunk: a kezdetünk a folytatásunk, mindeközben a lelkünk mélye a tófenék zöldeskékjében tündököl. Benső megtartásunk felgyülemléseinek kockás ingét kisimítottuk, külső megelevenedésünk fehér inge szárad a szélben. Mélyvízbe ugrottunk, ruhástól. Csak a benső megtartásomban tudok biztonságot adni, amit oly nagyon szeretnék, a külső megelevenedésünkben nem, hiszen ezek már nem az Akkor látott halak. Vagy időközben ekkorára nőttek?
Felesleges körök megtételében fárasztom magunkat.
Hiszen akadt résnyi lehetőség, egy sugárnyi ihlet, aminek a megragadásában nem voltam elég bátor.
Amikor ránézek a szőnyegre, eszembe jut az a pillanat, amit elszalasztottam. Ragyogott a Nap,  és felcsiklandozta bennem a szándékot, hogy megmasszírozzalak a napsütötte melegségben!
Észrevetted megérkezésünket a tóhihetőségünkbe?
Bólintanál.
A búcsúzásunknál ott állunk egymást folyamatosan szorítva,
mégis igyekezve egymás felé.
Azóta sincs enyhülés.

Jelenkori testigénye a férfi iránt úgy tör a felszínre, hogy közben megmerítkezett a múlt érzeteiben. Óriási sebességgel hasítja az igény ezt az időutat. Kettéhasítja, széttépi, megkérdőjelezve valóságának, meglétének értelmét.
Mert az időút kizárólag az élet forgatókönyvének lapjaira rajzolva hosszabbodik, valójában ugyanott tartanak, mint ahonnan indultak: a kifejezés többrétegű értelmében - megismerésben, felismerésben – is ugyanott.
Mert testnyelvük szókincse azonos.
Mert húst-vért markoló emlékezetük időtálló.
Az út megtétele annyira magától értetődő, hogy a nő tudatában számontartott - az évekszámozta kilométerkövek mentén haladó - hosszúságára rácáfol az átszelésének villanásszerűsége. Megint egy pillanat, egy mozdulat zsugorít össze sokévnyi zárolt alapvetőséget. Megfoghatóvá, átfoghatóvá, szoríthatóvá teszi a leleplezett érzést, testállapotot: a sokesztendős igény nem éled, hanem él. A férfi testének szorításakor, a férfi testének szorításában az érzékelés, észlelés nem stimulál képi emléknyomokat, nincs az ismétlődésnek vizuális vonatkozása. A testérzetek hevülését a test emlékezete fokozza. A vizuális felidézés jelen(tő)ségét, a konkrét képanyag feltár(ulkoz)ását  felülmúlja, felülírja a fizikális, az érzéki, az érzelmi hatásegység együttes érvényesülése. Az igény hosszú útjának hozadéka, hogy ismeri és felismeri a közöttük meglévő törvényszerűségeket, amik már a kezdetek kezdetén is határozott jeleket adtak. A markáns jelek provokációja akkor olaj volt az élet vibrációinak tüzére a fiú számára: oltani kellett. Magában és maga körül. Haladékot akart. A lány az összefonódásuk alatt megtapasztalt törvényszerűségeket továbbra is evidenciáknak tekintette, mindkettőjükre vonatkozóknak, még ha nem is kínálják meg azokkal a mindennapokat. Összetartozásuk tudata a végérvényesíthető, megkérdőjelezhetetlen alapigazságok közé illeszkedett. Visszavonhatatlanul, ezért a szerelem hevében és nevében kódolt, jelzésértékkel bíró többrétegű üzeneteket a szerelmen átmentve, bizonyítékként kiterjesztette magában, kettőjük viszonyrendszerének alapjait képezendő.
                                                                                                                                   2016. 04. 25.
világszelet
                                                                     Kedvesem!

Az, hogy most sem tudtunk találkozni, gyökeréig hatolt er(eden)dőségemnek. Még eggyé kell válnom a kitartásunk, állhatatosságunk törzsén keresztül érkező, felszívott nedvek tápanyagaival.  Kivárni, hogy a változékony felszín alatti háborítatlanságunk működésmódjában elérjen hervasztásomig. Pedig óvatos voltam: hajlékonyan reagáltam az együttlétünk lehetőségeinek széljárásaira. Mégis kiszívott, megtépázott a szélsőségesség.
Tisztában vagyok azzal, hogy most sem Rajtad múlott. A pulzáló várakozásom eredőjének szembesülése azzal a ténnyel, hogy az élet távol tart minket egymástól, olyan energiákat mozgósít bennem, hogy szembe merek menni a racionalitással, és a várakozásaimat beteljesítő találkozásainkba a folyamatosságot zsúfolom. Izgalmas a töredezettség is, hogy az oly sok napon át újra meg újra átélt csonka ölelésem Általad időnként összeáll egy egésszé, és a csontjaimban is érzem a jelenlétedet, a szorításod erejét. De nem minden várhat! Annyira hiszek benne, hogy tudom: meg fogom mutatni Neked azt a légzést, ami segíthet esténként, éjszakánként, vagy bármikor. Arra nehezebb lesz rávennem Téged, hogy alkalmazd, de ebben is hinnem kell.
Figyelem a változását annak a látásmódnak, ahogyan kettőnket nézem. Sokáig tépett ki belőlem nagy falatokat (fájdalmas, lassan gyógyuló harapásnyomokat hagyva) a félelem, hogy a rendelkezésünkre álló csekély lehetőségeinkre bízva az érzéseimet, kevés ér el Hozzád. Meg kellett tanulnom azzal az erőmennyiséggel bánni, ami köztünk – bennünk van, abból meríteni tudni. Ne csupán annak legyen ereje, ahogyan kötődöm Hozzád, hanem annak is, ahogy kirántom magam a nehézségeink tátongó mélységéből.
Képes vagyok tisztelni az érlelő időt, ami összeköt minket, és kevesebbet vitázom azzal az időérvényesüléssel, ami elválaszt bennünket. Teljesen át tudom adni magam a részleteződésünk érvényesülésekor érzett önfeledtségnek. Összességében simogat a hangod, ezt már írtam, de egy-egy mondatod, szavad úgy megérint, hogy véglegesen marasztalom. Legutóbbi beszélgetésünk ilyen végérvényesült részlete, amikor az elkeseredett üzenetemre öleléssel reagáltál, válaszként.
A folyamatos jelenléteddel az életemben mássá váltam. Inspirálsz, minden szempontból. Olyan tartományait élem meg a nőiségemnek, a személyiségemnek, amelyekbe eddig nem volt betekintésem. Egy időutazással ezelőtt kezdődött, kamaszként. Veled abban a világban találva magunkat, ami az egyzéseink, az illeszkedésünk miatt fogadott be magába minket, hogy megmutathassuk, felfedezhessük benne magunkat és egymást, viharveretlenül. Hogy ösztönből nézzük és lássuk egymást, nem az ismereteink által. Hogy merjünk, tudjunk mély levegőt venni, jelen lenni, átadni magunkat. Természetességével jelentett védelmet, mert nem menekülési útvonalakat láttunk benne. Állandóság, otthonosság áradt belőle, amibe ugyan nem vackoltuk be magunkat maradandóan, mégis olyan mély nyomokat hagyott bennem, hogy most is egyértelműen, tisztán felismerem az érzést, az illatát, a fényeit, a benyomásokat: egy ideje újra nyílt az ajtó. Hív és vonz és vár minden, mi bent van, és én megilletődötten lépdelek befelé, és nem csak tudlak, hanem látlak és érezlek is benne Téged. Hallom a lépteinket akkor is, amikor nem vagy velem. A testedre gondolok, és érzem a lüktető nyilallást az enyémben, és ez annyira a központomat alkotó érzés, állapot, tudat, igény és bizonyosság, hogy el kell ismernem: velem lélegzik ez a lényegi rész bennem. Immár nem elég, hogy néhány évtizede tudok róla, hordozom, és kapom az impulzusokat ebből a tartományból, magától értetődően hozzám tartozik, mégis, illetve pont ezért, meg kellett ismernem. Magamban bennünket. Magamban Téged. Nem csak tudni a lépteink zaját, nem csak sétálgatni abban a befogadó világszeletben, hanem a részévé válni, a részévé lenni Veled, még mindig és megint. Alázatosan, erősen, boldogan.
Sok puszi: X
Ugyanaz a bársonyosan szép rendezettség béleli kettőjük világát puhává, mint egykor. Ezt a számukra alkotott, időtálló életteret töltik be rácsodálkozással. Minden készen volt már akkor is, amikor kezdetben szembesültek otthonosságával, először kóstolták benne egymást.
Ugyanaz az érzet, íz és illat hívja, várja, fogadja őket, hogy beleilleszthessék összerendezettségüket. Készenkapott belső terük kizár minden kérdést, kizárja immár a kétkedést. Belső terük ugyanaz. Oda közös a megérkezésük, abban közös a jelenlétük. Ugyanott és ugyanabban találták meg újra egymást, ahol valaha tették.
Mindezt elhinni a legnehezebb.
Kérdések nincsenek, megállapítások vannak, amik kérdésfeltevés nélkül nem válaszként működnek, hanem háborítatlan, kizökkenthetetlen egységüket teszik részletessé, szétszabdalás nélkül. Nem válaszként funkcionálnak, hanem közös ért(elmez)ésként belesimulnak a megalapozottságba, bele a magától értetődő bennlévőségbe, abba a belső világrészükbe, aminek létrejötte és közössé tétele már - rajtuk kívülálló okok miatt, valamiért - réges rég megtörtént. Kérdésekre nincs szükség, mert mindkettőjük válasza ugyanaz. A válaszadásban rejlő megerősítés észrevétele árnyalt, kecses játék. A beigazolódás jóleső bizsergése. A kérdés legfeljebb az, hogy mindezt fakasztja vagy táplálja kettőjük harmóniája. A létrehozás műveletének-művelésének esztétikuma az övék, vagy az összeillesztettség felismerésének nagyvonalúsága, ami kettétöri, érvényteleníti kishitűségüket?
Együttlétük láthatatlan és megszakíthatatlan. Telített szavaik hiánypótlók. Egymás számára pótolják a hiányt, a hallgatag évek súlyát enyhítve. A párbeszéd folyamatos köztük, a hang nélküli szavak akkor is cserélődnek, amikor ők ketten külön életüket élik. Az Akkor látott halak immár nem partravetettségüket sínylik.
                                                                                                                                 2016. 05. 20.

Azt mondtad, látom majd rajtad, hogy fáradt vagy.
Hogy milyennek láttalak?
Vonzónak, kedvesnek, erősnek, férfiasnak – és nem utolsósorban – boldognak.
Ha itt lennél, kérném, hogy csípj meg, hogy elhiggyem: ez a sok szépség tényleg jut(ott) nekünk.
Ha igaz a boldogságod - mert a többi vitathatatlanul érvényes -, akkor én vagyok a legboldogabb!

                                                                                                                                  2016. 05. 31.
átjárhatóság
                                                                Kedvesem!

A nyelvem hegyén ülő elhatározásaim nézik figyelmesen a kilátásba került szavaimat, amik félig-meddig takarásban vannak, mozgásuk által. Pedig bőven van belőlük: rólunk szóló, Hozzád szóló, sikamlós, füledbe suttogó, rejtőzködő, zamatos, tarkabarka, gyöngyházfényű szavak.
Takarásban, de akarásban vannak.
Félénkek, de élénkek.
Bennem vannak és bennük vagyok.
Nevezem őket és evezem folyékonyságukban.
Próbálom a nevén nevezhetőséget beleengedni az Akkor látott halak közé...
Most már látom őket egészében, felvillanásaik megismerése miatt.
Az idő kormoráncsőre megkímélte őket.
Számbaveszem a számontartott kifogásaimat.
Lehetnék nagyvonalú, elengedve mindent, csak Téged nem, végig a karjaidban töltve a nekünk jutó nyúlfarknyi időt, de nem vagyok elég rutinos, nem vagyok elég dörzsölt, és nem vagyok képes  kivetkőzni az életemből, ezért nem tudom lehámozni Rólad a mindennapjaidat. (Be)látom, hogy olyankor, amikor jössz, kivonod Magad belőlük amennyire csak teheted. De nem vagyok megfeledkezett. Többek között azért nem, mert olyan fontos és boldogságot jelentő a számomra, hogy legalább egy picit gondoskodhatom Rólad a valóságban is, nem csak a gondolati életterünkben, ahol folyamatosan teszem. Persze, hogy eszeveszetten tömöm azt az időszabta zsákot, ami a bekövetkezett együttléteink történéseit tartalmazza, szeretném foszlásig, szakadásig zsúfolni minden földi-földöntúli jóval, finomsággal, hogy jusson az útra is, hogy legyen, maradjon még egy igazi falat és korty, amibe annyi mindent belevarázsoltam Neked. Amiért ki kívánok harapni egy kis szeletet a távozásod utáni életedből, annak prózai oka (is) van: tudom, hogy rendszertelenül eszel és keveset iszol. Hasonlóképpen van ez a beszélgetéseinkkel is. Mi az, ami terítékre kerül? Hidd el, ünnep nekem minden alkalom, minden egyes hívásod! Még mindig szokatlan a számomra, hogy hallhatom a hangod, hogy mesélsz, hogy elkísérhetlek a hazaúton.  Annyi átbeszélt kilométer van mögöttünk, és mégis kifogyhatatlanok vagyunk. A hazautad végén nem érünk a végére. Beszélgetünk a legtermészetesebb módon összehangolva, őszintén. Ezt magától értetődően teszem, mégis megilletődötten veszem tudomásul. Hiába a napi előfordulás, mégsem fordul hétköznapivá. Megszakíthatatlan. Tudom, mert érzem, hogy a monologizálásom dialógussá vált kettőnk között: zsigeri igényemet folyamatosan valóra váltom Veled a képzeletbeli otthonunkban, ahol immár – a Te szándékaidból eredően – megtalállak Téged. Elérzékenyülök, ha belegondolok, mennyi minden történt és történik folyamatosan velünk (egymás számára) a valóságban is, valamint a vágyódásunk kapcsán a történetünk vízszintje alatti mélységben, ahol nyomáskiegyenlítő kienge(sztelő)déseinket éljük vaksötét, mégis kristálytisztán kitapintható közegünkben. Álomittas, köztes állapot ez, tudatos, de merülőn megélt, amiben mégis, mégis, mégis érzem az engem kínált borsólevesed ízét, amiben ténylegesen gyorsult szívveréssel ölellek naponta oly sokszor, mégsem elégszer, amiben esténként belesimogatlak az éjszakába, amiben a gyümölcsfáid között sétálok Veled nap mint nap. Olyan jelentőségteljes az a többször is hallott mondatod, hogy nem tudod, a valóságban elhangzott-e köztünk a mondandód, vagy csak gondolatban osztottad meg velem. Elmosódik a határ a történetünk falai között és mögött átélt részletek, élmények hovatartozását illetően, annyira kézenfekvő az érzékeléseink létjogosultsága. Néha lábujjhegyen szelem át az átjárhatóságot, finoman, habkönnyűen és észrevétlenül bújok Melléd, simulok Hozzád, máskor viszont teljes erőbedobással tépek, hasítok, szaggatok fel minden idő-, tér-, és körülményburkot, mindazt, ami ténylegesen elhatárol, hogy a fiktív jelenünkben fájásig szoríthassam a kezed, dacosan és mindenre elszántan lehessek Veled.
Mégis néha összeszorítanak a falak.
Nem tudunk betakarózni egymás előtt, mert értelmetlen.
Nem tudunk betakarózni egymás elől, mert nem lehetséges.
Ha nem szólunk valamiről - kíméletképpen, vagy mert feleslegesek a szavak -, akkor sem úszik el a felismerés.
Néha borulnak az arányok.
Sikít az arányérzékem.
Kibillen a beszélgetés.
Néha, kóbor macska módjára megjelenik a valóság.
Még ha a küszöbön foglal is helyet, nem tudom róla levenni a szemem, nem is akarom, mert él, mert ott van, ki tudja, mert ott kell lennie.
Hát aggódnom is 'kell'.
Érted.
Nem tudom kizárni, nem akarom kizárni, nem zárható ki.
Nem csak aggódni kell, hanem tenni is.
Érted.
Okosan, hatékonyan.
Kötve a kezem, kötve a szerepem, kötött az idő.
Néha elcsendesedem a beszélgetésünkbe, máskor olyanokat mondok, amik nem visznek előrébb, de tehetetlenségemben taszigálnak engem a szavak.
Mindenkor és mindenképp Feléd.
Kivonni Téged és megpihentetni, ezek a rendíthetetlenségeim.
Néha utolér a hiábavalóság szürke alakja.
Ugyan nem lép be a lényegünkbe, de árnyát veti a kilátásainkra.
Érzékenyen érint, hogy bizonyos szavakat nem mondhatok ki, bár tudom, nem az elér(t)hetetlenben kellene lubickolni.
A búcsúzásaink még mindig feloldhatatlanok a számomra. Mindennel tisztában vagyok, mégis a beszélgetéseink végén minden porcikám egyszerre kiáltja: Maradj!
Annnyira szeretnék vigyázni Rád, a lelkedet kincsként óvom, feltártad, de a szavaim nem kizárólag az elszigeteltségünkre vonatkoznak, hiszen nem magamért, de nem is a jólfésültségedért kérem, toporzékolom, hogy vigyázz Magadra, pihenj, aludj, hanem, mert ismerem az életedet, és dacolok a sorsoddal, mert bizonyos dolgokat illetően egyszerűen nincs határ, nem lehet határ! Ezek is csak szavak, de mit tehetek???
A jelenünk begyűrűzött a múltunkba, beigazolt bennünket: egymásra tekintésünket, halnézegetéseinket. Évgyűrűink záradéka mindez.
A múltunk begyűrűzött a jelenünkbe: egymásba sejlenek a közössé tett benyomások, érvényességek.
Megértünk valóraválóságokat és teljesülhetetlenségeket.
Megérünk a következtetésekre és a következményekre.
Felérünk ésszel megmásíthatatlanságokat.
Beérjük mindezek összességével?
Sokmindent tettünk egymásért. Annyi tennivalónk van még! Van, ami még rajtunk múlik.
Légy elnéző a kamasz fiúval, aki voltál, kérlek!
Ha már át nem rendezheted a döntéseid következményeit, az arra fordítandó és így felszabadult energiáidat irányítsd Magadra, mert meg kell tanulnod regenerálódni!
Ha nehezek a kavicsok, amiket utunk során gyűjtöttünk, ha húzzák a zsebeinket, menjünk el együtt a tóhoz, és hajítsuk bele, hogy beigya szemünk a megérkezésük összegyűrűzéseit!
Nagyon hiányzol, bár nem hiányozhatsz.
Nagyon szeretnélek meglepni, bár tehetném!
Nagyon szeretlek
   
                                                                                                                      2016. 09. 22.
                                                                                                                               
Születésnap

A férfira gondol, aki sarokba tette őt, mint egy használaton kívüli játékmackót. Vajon leporolja néha?
Az immár három hónapja duzzadó csendre gondol, a csendre, aki bekebelezte Őt, bekebelezi őket.
Voltak ők már együtt a csendben, voltak külön-külön is. Ez megint az a kegyetlen természetű csend, amelyik elkülönít, egymástól függetlenül teszi őket zsákmányává.
Burka áttörhetetlen.
A férfira gondol, aki magára húzta a csendet, kényszerből, szükségből, magára tekerte, szorosan, hogy moccanni se tudjon. Vajon a férfi uralja a csendet, vagy a csend uralja Őt?
A férfira gondol, aki csendre kéri.
A kérésre gondol, ami nem magától érkezett, megelőzve a csendet. A kérésre gondol, amit ő provokált ki a férfitól. Ez az ő kényszere.
Nem a csend fáj, hanem a csenden belüli védőburok, a csenden belüli elhatárolódás.
Nem a csend fáj, hanem a férfi bizalmatlansága.
Nem a csend fáj, hanem a csendet megelőző némaság.
Miért? Miért nem jutottak el odáig, hogy a férfi partnernek tekintse őt? Miért nem lehet osztozni a csendben, megértően? Miért dobta oda neki a férfi, megbújva az időben, hogy majd a mindenre elszánt némaság kiterjedéséből, elburjánzásából következtessen? Miért nem vállalta fel a csendet, miért neki kell mindenre rájönni, miért nem lehet beavatni őt a férfi szándékaiba? Miért nem lehet egy icipici szempont az, hogy ő megértően vegyen tudomásul, ne a sötétben tapogatózva szedegesse  a széttört darabkákat, talál(gat)va, aggodalmasan?
Miért kell küzdenie a miértek következményeivel? A miértek alattomos, veszélyes résztvevők: nem érik be a jelennel, kikezdik a múltat is. Nem kapott bizalmat, nem kapott őszinteséget. Ha ezekre nincs igény egymással szemben, megremegnek az alapok.
A férfira gondol, aki kizárja őt.
A férfira gondol, aki a tehetetlenségbe zárta őt.
Lehetőségeik sorvadnak. Viseli a bénultságot, számontartja a megnemszületett leveleket, összeszorítja a száját, nehogy kiférjenek a szavak. Hogyan válhatott az összes érintkezési felületük nemkívánatossá?
Ha megkapta volna a lehetőségét annak, hogy időben tudatosítsa az elvonultságot, nem kólintotta volna úgy fejbe a kérdések és válaszok kemény masszává tapadt képződménye.
Mindez nem deformitás lenne.
Megértené, tudja. Megérti, ezt a férfinak is tudnia kell.
A férfira gondol, aki elszánt.
A férfira gondol, aki a tehetetlenségbe van zárva.
A csendre fülel, a külső csendfeszülésre, melyre összpontosítania kell, hiszen belülről harsognak a szavai.
Meg kell tanulnia olvasni a csendből.
Meg kell ismernie a csendet, nem csak mint észleletet háborgatni.
Hiába dörömböl a csend falán, erejét elnyeli alaptermészete. Kitörnie onnan lehetetlen.
Hátat fordít falra hányt borsószemei aszalódott riadalmának, és elindul a csend belseje felé.
  
Mi marad???
Szárnyaszegett, szikkadt mozdulatok maradtak. Eltűnt a mozdulatok továbbgondolása. Eltűnt a mozdulatok ösztönvezéreltsége, ami irányt ad, ami célba ér a látomásban, a férfinak, a férfival. A mozdulatok már nem Nála fejeződnek be. A mozdulatok már nem Nála folytatódnak. Nincsenek rábízva a szándékára, a megkezdettség, az ívelés lendületére. Eddig úgy tekerte a biciklit, hogy ne csak gondolatban, hanem izomerőben, a lábában is odaérjen Hozzá. Olyan fényesre tisztította az ablaküveget, hogy annyi Napfényt engedjen át, szívjon be, ami őket – állandó jelenlétüket, együttlétüket - is eléri, melengeti. Ott, a fénymező bűvkörében, édes éleslátásában. Mindig maga mellett érezte Őt, mindig magát Mellé képzelte, nem volt szükség gondolati kapaszkodóra (meghatározásra, kijelölésre), hogy pontosan hova, mert semminek nem volt kiterjedése, éle körülöttük, csak érzetek vették körül őket, bélelték jelenlétüket, igazolták jelenvalóságukat: melegszínű, lágy belehelyezkedés, erős, kristálytiszta elszántság, omlós kiterjesztettség.
Hol a valóság és a képzelet, az akarat határa?
Fél belépni kettőjük életterébe. Elhagyni nem képes a berendezett világot, ami még visszhangozza beszélgetéseiket, árasztja az otthon melegét, ám a két bögre kávéjuk kihűlt. Az ajtóból tekint befelé, beleszippant az ismerős illatba, amit érezni vél, de már nem önfeledten tárja ki tüdejét az illatvarázs befogadásának, hanem szimatol. Elaprózott próbálgatásokkal teszteli érzékeit; vajon az orra is csak játszik vele? Ha lennének is találkozási nyomok, gondolati üzenetek, vérpezsdítő áramlások, el(r)ejtett vezérfonal, láthatatlan cetli a nemlétező asztalon, aminek csak az olvasata biztos, ha odaképzelésük, vágyódásuk tettenérhető, érzékelhető volna a (lég)térben, óvakodik a felfedezéstől, mert ez egy diszkrét időszak. Mindent magában tart. A férfinak háborítatlanság kell. Elszántan gubbaszt az ajtóban. Önmagán belül is visszafogottan. Őrzi, ami van, vigyázza, ami maradt. Nem meri kitenni magát a feltevésnek, hogy a férfi odatartozása illúzió, csupán egy vágyott, kimerevített kép, csak egy szelet a múltból, ottmaradt aura, mely lassan foszlik szét.
A várakozást tölti meg értelemmel.
Kivergődte magát a sarokba szorítottság fájó csapdájából. Nincs sarok, nem lehet sarok, legalább kettőjük közös lebegésében ne legyen behatároltság! A behatároltságot a félelem hozta. A félelmét a csend hozta. Elengedte a kérdéseit, kínzó válaszkereséseit. Átadta, megadta magát a csendnek. Nem beszél a férfihoz. A sorssal felesel.
Elszántan gubbaszt az ajtóban. Nem adja oda a hitét, a bizalmát, nem kebelezhet be mindent a süket, szűkmarkú, érzéketlen élet! A világuk még igenis rejtekadó, amiben csendesen szunnyad a szándék, ez minden, ez A minden.
A várakozása kettőjüké. Suttogva keresi Őt. Elhangzott már az összes hangos hívószó, de pihen a történetük. És benne ők? Hát nem ad az élet egy szűk ösvényt, amin ketten éppenhogy, de elférnek? Hát nem nyitnak a körülmények egy pici rést a falon? Elburjánzott következmények sűrű, éles takarásában vesztegel a férfi. Küzdve, vagy bénítottan? Lesz erre válasz, igazi?

Már nem hibáztat. Hol, mikor van a végállomás? Ott-ahol, akkor-amikor nem fogja érdekelni, mi miért történt. Ott, amikor már nem fogja érdekelni, mi nem történt, amikor már nem fáj az a pillanat, ami elvágta a történést a nem-történéstől. Amikor már nem lesz éle annak a pillanatnak, ami elvágta a megvalósulásukat, a kísérleteiket, a kísértéseket, s kísérteteket hagyott az elme boncasztalán.

Kísérteties a hasonlóság: történetük sok(k)ban ismétli önmagát.
Feltámad a 'nincs köztes idő' balsejtelme.
Hát ennyire nincs beleszólása a történetükbe? Az ajtóban kuporgó nő: madzagon rángatott szereplő. Sejti, hogy a ragaszkodása a világukat feltáró-bezáró ajtóhoz, ragaszkodása a résnyire szűkült átjáráshoz az egyetlen szabadon választott, megmaradt lehetősége. Figyelme lankadatlan, elszánt. Érzi a téli álmot alvó bentlévőség magábazárt életösztöneit. Ezen az egyetlen helyen, ahol még lehet, ottfelejtett valósága egy óvatlan pillanatban megkérdőjelezi a cselekményszövés tudatosságát. A cselekménynélküliség alaposan próbára teszi.
Puffanás hangja válaszol neki.
Ledobott madzagjait véli felfedezni maga körül, amiket nem markol már a szándékosság erős keze. Kiesett a történetükből...

                                                              
                                                                     

Ez a levél a sokadik el-nem-küldött. Teli torokból íródik, mégis halkszavú. Részleges, hiszen monologizálok. Szeretted ezt a szót.
Egyszer már átéltünk valami hasonlót. Egyre többször azon kapom magam, hogy párhuzamot vonok: mint akkor, úgy most is eltűnsz a valóságos életemből. Eltűnni látszol. Még látszol, még az üzeneted szavaival borogatom lázas tépelődéseimet, következtetéseim fájdalmát még csillapítja értelmük, erejük. Legyek nyugodt és türelmes. Kérted sokszor, de milyen messze van ez a kérés, nem tud elterebélyesedni bennem, folyton keresnem kell, ezt adtad útravalóul, és én mindig elhagyom.
Ugyanakkor azt is írtad, keresel, ha jól leszel. Nem keresel. Nem vagy jól. Hogy legyek így nyugodt?! Eleinte dúsítottam az új korszakunkat - a szótlant -, mindenféle cirádát aggattam a kapujára, na nem díszítésképpen, a belépést nincs miért ünnepelni, sőt(!), hanem mert meg akartam érteni, el akartam fogadni, be akartam látni, hogy ez az egyetlen dolog amit tehetek, hogy ezen átmenjek. Kiegészítettem a töredékeket, összerekosgattam a darabokat, a tudott és az elképzelt, a valószínűsíthető, a logikus történéseket, mi lehet Veled és miért. De a magyarázat csak az én logikám szerinti okfejtés. Vagy az élet logikája?
Mostanra két állapot keményedett meg bennem, az eddigi illesztési kísérleteimet magam mögött hagytam. Az egyik lázálom, ami meglékelve vaskos burkát alattomosan szivárog és fertőz, megbénítva láttat Téged, sűrűn befonva az ottani életedből ránk vonatkozó kikerülhetetlen következményekből szőtt ragacsos hálóval. Nincs részleges szabadulás.
A másikban kitapintható a masszív kitartás csíraképes magja, amit éreznem kell, hinnem, hogy életerősen várakozik, tudnom kell, hogy Te is hordozod, és előásod majd Magadból! Ez jelenleg sivár talajú vidék a számunkra, de megvan a mag bennem és Benned, mit sem számít a múló idő, talán múlhatatlanságunk felülmúlja.

Mi van a csend mögött?
Ki van a csend mögött?
Az óriásira terebélyesedő, testét elvonszolni immár képtelen, falánk csenddel való néma hadakozásában a nő a belőle kirágott részek sajgását gyúrja kemény gombóccá, és tuszkolja az ingerküszöb olyan tartományaiba, ahol megfeledkezhet róla. Sziszifuszi igyekezetében gördíti felfele menet, görgeti lehetőleg a látóhatár fölé, bízva abban, hogy ott majd valami ismeretlen, erőteljes érvényesülés beszippantja málháját. Következő elszántságában kényszerterhe lefelé zuhanását próbálja végérvényessé tenni egy határozott rásegítéssel a szakadék mélyének felszíne alá, hogy meggyőződésének fogyatkozásáról, reményének foghíjassá válásáról ne vehessen tudomást.
Mindezt elrejteni sem lehet, beilleszteni sem lehet. Nincs mód a valóraváltására. Nem tehető zárójelbe és nem lehet átlépni rajta.
A történet szálai most sem elvarrottak. Ez ugyanaz az eseménysor, mint az első?
Kis változtatásokkal van megtűzdelve, de lényegét tekintve azonos azzal. Ugyanaz a minta, azonos színezet, aprólékos kidolgozottság, kifogyhatatlan alkotókedv és elnagyolt befejezés az ismétlődés alkotóelemei.
A megvalósítás során éppen a megvalósítás miatt rohan az egész a végzetébe, és ütközik frontálisan az elnagyolt befejezéssel, mert a körülmények nem hagyhatók figyelmen kívül. Ezúttal sem.
Nincs fogalomzavar, mert hiába a fékevesztettség, a hajtóerő, ami úttalan utakon vinné őket közös küldetésükön, nem száguldhatnak árkon-bokron át: mindennek az ígéretét mindössze a kettőjük történetének elvarratlan szálai lebegtetik az éveken át.
Kettőjük ígéretessége érvényes, ám a véghezvitel, a kiteljesítés megfeneklettek az időben, vesztegelnek mozdíthatatlanul. Érvényességük viszont időközönként összetereli őket egy-egy léleksimulásra, és a determinációkon felülemelkedve súlytalanodnak, vagy azokat kikerülve merülnek alá utat keresve-törve-vágva, hogy keresztül-kasul bejárják vágyaik, álmaik mozgásterét. Szépséges megéléseik körül azonban mindenkor az ellehetetlenedésük ólálkodik:  az áthidalhatatlanság öltéstávolságát kihasználva, odasettenkedve telhetetlenségükhöz kiharap belőle egy tényleges falatot, mely ilyeténképpen foghíjassá válva kibillen
tehetetlen,
marad telítetlenül
letehetetlen.
Marad
az 'l'(v)evés dacára
elvehetetlen.
 
Összeálltak a szavak, a valóságosak.
Mi legyen a női meg(ít)élésével?
Megvannak a kettőjük szavai,
leképeződött a történetük anatómiája.
Vajon mit tesz a férfi a szavaikkal,
az érvényes szavakkal?
Borítékolhatók lesznek a lezárt(?) fejezet lapjai közé rejtve?
Mi a soron következő lépés?
Összeértek a szavak, keményfedelessé.
Az egyetlen dolog amit tehet, az utolsó, amit megtehet, hogy egymásra helyezi a megkísérléseiket, érvényesülésük két próbálkozását, hiszen ép(p)en fedik egymást. Óvón közéjük illeszti magukat, léleksimulásukat, és az egész(ük)et összevarrja, bevarrja a történetük lebegő szálával.
Az olvasatát az időre bízva...
Esélyeik peremidejeiben, a koraiságban és a megkésettségben ismétlődve és elidőzve - elidőzítve keresik a végérvényes
jelenüket
jelentőségüket
kijelenthetőségüket.

                                                                                                                                  2018. 02. 21.
                                                                                                                  
Elszámolás

Elszámoltam 28-ig.
Megfosztottan az időtől
Megfosztom az időt az általam ráruházott allegóriától:
lenyesem szárnyait.
Tollam hegyére tűztem főnixmadár tollazatának tündöklését.
Már nem firtatom szándékai felől,
mert kiveséztem.
Marad szenvtelen fogalom
Amivel számolni kell.
Megoldottam a példát.
Megoldottam annak idején a fizika könyvben.
Te is ugyanazt a feladatot dolgoztad ki, előttem ültél a padban, egy csoportban voltunk.
Meg(t)oldottam gyakorlati alkalmazásokkal.
Számontartom az időt, ami nem jár nekünk.
Tartom a szám.

Ennek a tónak
az elmondhatónak
az álmodhatónak
a megmaradhatónak
megelevenedése
bennünk ülepedik.
Ezeknek a szereplőknek
az elmondónak
az álmodónak
a megmaradónak
elnevezése
belőlünk fakad.

Emlékek

Emlékek
 
A kezdetektől levesz minden terhet a vállamról. Vele könnyűnek érzem magam. A poharak egymásnak koccannak a tálcán, mint összeférhetetlen szomszédok, mikor viszem az asztalhoz a buliban. Akkor érkezik meg. Azt mondja, segítek. Elveszi tőlem. Göndör, vörös haja lángol a sötétben, fényt gyújt az estében. Azonnal feltüzel. Mikor elveszi tőlem a tálcát egymás szemébe nézünk. Barna tekintete, mint táptalaj, helyet ad ennek a gyökérnek, aki én vagyok. Az újgazdag szomszédok tűzijátékot erőszakolnak az égre, nem szép, de legalább hangos, mint ők maguk. Egy csaj a részeg csávóját osztja a kapuban, azt mondja, én így nem megyek veled haza. Fél órával ezelőtt a csaj után mentem be a vécére. Elfelejtette lehúzni bíborvörös hányását. Olyan színe volt, mint a fickója borpíres arcának.
 A vöröshajú Klári mellettem ül. Poharamban vörösbor. Nem volt száraz, fehér.
 – Mondták a többiek, hogy író vagy. Ez tök izgalmas – mondja.
 – Nem annyira – mondom. A mindennapokra gondolok, mikor az irodában ülök, a nem túl izgalmas munkámat végezve. Mikor valami izgalmas történik velem, mindig hétvégén van, és részeg vagyok, és az általában balhé.
 Egyik barátnőmmel vagyunk. Be akarok menni egy helyre. A sarkon egy tinilány okádik. Egy kutya egy házból csaholva ki akar szabadulni. Egy nagydarab fickó láthatatlan pórázon vezeti a nőjét. A látványtól és a nemrég megivott kávétól rossz a szájízem. De ami felpörget, sokszor szar ízű.
 A kocsma előtt egy cigány srác áll. Azt mondja, ő a biztonsági őr. Csak akkor mehetek be, ha megmutatom a személyimet. Azt mondom, ez az egyik törzshelyem. Tudom, hogy itt nincs biztonsági őr, és pláne nem te vagy. Behúz egyet. Elterülök. Szemüvegem mellém zuhan. A kutyaugatás elhallgat. Talán rájön, mégse olyan jó itt kint. Felveszem a szemüvegemet. A cigánysráctól néhány méterre hat társa áll. Nevetnek. Az egyik egy lány. Felállok.
 – Még mindig nem mutatod meg a személyigazolványodat? – kérdezi. Még mindig nem, mondom. Újra behúz. Újra elterülök. Újra felállok. Az arcába bámulok. Barátnőm megfogja a karomat. Bőrkabátjaink ujja egymáshoz súrlódik, pedig nem köztünk van a súrlódás. Azt mondja, menjünk inkább. Elrángat. Soha nem keresem a bajt, de ha megtalál, szembe állok vele.
 – Hahó, itt vagy? – kérdezi Klári. Puha bőre kezemhez ér. Megkeményedett szívemet csiklandozza.
 – Ne haragudj – mondom. – Hajlamos vagyok elkalandozni. Van ez az izém – mondom.
 Fotografikus memóriával rendelkezem. Ami enyhe skizofréniával társul. Képes vagyok a múltat úgy megélni, mintha most történne.
 Azt mondják, az írás a skizofrénia társadalmilag elfogadott formája. Talán ezért lettem író. Valószínűleg a legtöbb író azért képes írni, mert a saját tapasztalatait bármikor újra tudja élni. De míg a legtöbb író saját emlékeit képes más történetté hasznosítani, addig én erre képtelen vagyok. Túl élénkek. Nincs ezzel baj. Hány író írt a saját életéről. Nézd meg Kerouacot. Bukowskit. Hunter S. Thompsont.
 Klárival már harmadjára nézzük a Hairt. Én már elsőre tudtam minden egyes dalszöveget. Ő most énekli nevetve, hogy „Van életem, anyám/Van örömöm, húgom/Van szabadságom, bátyám/Vannak jó napjaim, haver/Vannak őrült útjaim, lányom”.
 A kanapén ülünk összebújva. Felettünk a szomszéd veszekedés közepette megy éppen szét. Klári azt mondja:
 – Vagy te nekem, drágám.
 A chips, amit eszünk csípős, mint Klári nyelve. Mindkettőt szeretem. Az ablakpárkányon két galamb turbékol. Mielőtt elszállnak leszarják.
Olykor magamhoz térek. Egy kórházi ágyban fekszem. Karomban infúzió. A drogok tartanak életben.
 Mint azt a srácot a kocsmában. Elhagyta a barátnője. Ujjaival az asztalon dobol. Az asztallapra valaki szívecskét karcolt két monogrammal. Arca életteli piros. De csak a bor miatt. Szája mosoly. De csak a feles miatt. Mint egy hulla, amit élettelivé sminkeltek a temetésére. A kocsma a koporsója. A szesz a mennyországa és a pokla.
 Én a limbóban fekszem, ami egy kórházi ágy.
 Lehetnék az a srác ott a kocsmában, de inkább itt fekszem és az emlékeimet élem újra. Az infúzió meg életben tart. A jelenben már nincs Klári. De a múltamban még ott van. És lehet a jelenem.
 A hús serceg a gázon. Klári fenekén hívogatóan feszül az otthoni melegítő. A szétfröccsenő olaj Rorschach mintákat fest a falra. Egy pillangót látok ki belőle. De ha itt meglibbenti szárnyát, talán a jövőben hurrikán kerekedik. Klári azon nevet, inkább lementem a boltba mirelit krumpliért, minthogy megpucoljam a rendeset, ami már volt itthon. Szája meggyizű. Ő meggybort iszik, én száraz, fehéret. Még megvárjuk, hogy megsüljön a hús. Hagyjuk, hogy forrósodjon a hangulat. Nem akarjuk, hogy kárba vesszen az erőfeszítés, ha odaégetjük. Aztán a hálószobába megyünk. A fal hideg a kezem alatt, miközben annak támaszkodva szeretkezünk.
 Elhagyott, tör ki belőlem, mikor újra magamhoz térek. Vissza akarok menni a múltba. Mikor még minden rendben volt. Lehunyom a szemem. Jobb kezemmel átkulcsolom a bal csuklómat. Mintha csak egy kutyacsontot fognék, olyan vékony. Tényleg kutyául érzem magam. Kinyitom a szememet.
 Fertőtlenítő és húgy szaga árad mindenhonnan. Testem csont és bőr. A plafon üres lap, amin szavak helyett csak az érzések vájtak feketéllő repedéseket.
 Az emlékeimben élve lassan elsorvadok.
 Mint az a lány a villamoson. Napok óta nem evett, mióta elhagyta a párja. Haja fényes a hidratáló sampontól, ajka száraz. Azt mondja barátnőjének, nélküle nem tud élni. Egy hang azt mondja, a Határ út következik. Egy leszbikus pár egymást csókolva áll a villamos elején. Egy negyvenes faszi kidülledő szemekkel bámulja őket. Végre nem csak pornófilmben láthat ilyet. Mind a két lány csuklóján tetoválás. Szívecske, mindkettőjüknél ugyanazokkal a monogrammokkal. Ők a végállomásig mennek.
 Klári az arcomat simítja. Mosolyát egy csókkal ragasztja az én számra.
 A cigánysrác ökle az arcomba robban.
 A turbékoló galambok leszarják a párkányomat.
 Újra felállok. A barátnőm ott a kocsma előtt azt mondja, menjünk inkább.
 Soha nem keresem a bajt, de ha megtalál, szembe állok vele.
 Kihúzom az infúziót a karomból. Hagyhatnám, hogy könnyeim helyett az infúzió cseppjei csöpögjenek, miközben én a múltba merülök, hogy végül elsorvadjak.
 Feltápászkodok. Ideje talpra állnom. Ideje a jövőbe tekintenem. Csak az új élményekből lehetnek jó emlékek. Az emlékek nem templomok ahová el kell bújnunk a világ elől. Az emlékek páncélok és kardok. Tapasztalatok, amikből okulva az újabb élmények kellemesebbek lehetnek, mint a régebbiek.
 A nővérke belép az ajtón. Fehér ruhája akár angyali köpeny. Csábosan feszül a testére. Csillogó fekete haja fényt nyújtana az éjszakában. Kék szeme akár a tenger, ami helyet ad ennek a sügérnek, aki én vagyok.
 Végig ő volt a nővérkém. Ápolt és vigyázott rám, de én annyira Klárival éltem, mikor már a kapcsolatunk meghalt, hogy észre sem vettem.
 – Hát felébredt? – kérdezi. Mosolya szebb mennyország, mint a drogok az infúzióban.
 – Azt hiszem magamhoz tértem – mondom.
 A nővérke azt mondja: – Akkor ideje bemutatkoznom. Klári vagyok.

Szex

Szex
 
Mikor előtted másfél méterrel színészek dugást imitálnak egy darabban, kicsit kínos. De nem veszed le róla a szemed, mert kifizetted a jegyet. Félre ne érts, nem vagyok prűd. Talán irigy. De talán az sem. Nem akarok színész lenni egy tragikomédiában, ahol mindenki csak megjátssza, mennyire jó. Nem dugni akarok, szeretkezni.
 – Te egy barom vagy – mondja barátom. Azt mondja a szex az csak szex, mindent túl akarok gondolni. Arra jutottunk, nem is vagyok igazi férfi. Mert azok a madarat is röptében, meg fűvel-fával.
 Csodálkozom, hogy nem szaladgálnak köztünk madár- és növényember hibridek.
 Arra a lányra gondolok, aki kikérte a tequiláját, csak forgatta a hideg feles poharat a pulton. Ide-oda lökdöste, mintha épp meg akarná dugni, de a pohár csak sírt, oldaláról könnyek folytak a pultra, összekeveredtek a lányéval. Aztán lehúzta.
 Hónapokig beszélgetett a sráccal. A srác romantikus volt. Mint egy költő, úgy ontotta magából a szavakat. Aztán végre lefeküdtek. De csak dugás volt, nem szeretkezés. Aztán otthagyta a csajt.
 Mellette a pultnál egy másik lány. Azt mondja, ugyanígy járt.
 Beszélgetnek. Kiderül, mindkettőjük csávója ugyanúgy néz ki, és a nevük is ugyanaz.
 Odamennék hozzájuk, hogy megvigasztaljam őket. De lerí rólam, hogy szeretkezni akarok, nem csak dugni, és ők nem akarnak szeretni, csak baszogatni.
 Minden nő azt akarja, hogy a párja a legjobb barátja is legyen.
 Nálam fordítva megy mindig. Csak senki párja nem leszek.
 Hallgathatom minden nő panaszát, anélkül, hogy utána lenne szex.
 – Te egy barom vagy – mondja barátom.
 Nem ellenkezem. Magamévá teszek egy vodkát. Azt szeretem. És sokszor a legjobb barátom.
 Freud azt mondta, minden alapja a szex.
 Ha így van, elég elcseszett egy népség vagyunk.
 Ha így van, még jó, hogy nem mindenki olyan, mint én.
 Kihalna az emberiség.
 Beszélgetésből, még soha nem lett gyerek. Orális szexből, soha nem lett baba.
 Csak néhány nemi baj terjed szájról szájra.
 Arra a lányra gondolok, aki mellettem ül. Kikérte a málnaszörpös vodkáját. Csak forgatja a már meleg feles poharát az asztalon. Ide-oda lökdösi, és azt mondja, szereti a párját.
 Van, hogy a madarak röptükben együtt szállnak tovább. A fűk és a fák összeölelkeznek gyökereikkel.
 Hazafelé menet, valamiért az jut eszembe, a pornó filmeket is utószinkronizálják. A színészek csak teszik a dolgukat, az élvezet hangjait utána nyögik rá mások.
 Valamiért az jut eszembe, mi is csak tesszük a dolgunkat, aztán mások azt mondják, milyen pozitív emberek vagyunk.
 Magamat látom abban a cigiben, ami az előbb még égett. Most egy szemetes oldalához nyomom, és beledugom a kukába.
 Mikor előtted másfél méterrel színészek dugást imitálnak egy darabban, arra gondolok, én nem vagyok színész. Hazafelé a füvek és fák izzadtan hajlanak a beton repedéseibe. Madarakat csak kitömve látok egy lakásban az ablakból.
 – Te egy barom vagy – mondja barátom. Kezet fogunk.
 A lift felvisz az üres lakásba, az üres ágyammal.
 A tévében egy vígjáték megy, míg elalszom. Nevetnek.

Spanyolcsizmácska

SPANYOLCSIZMÁCSKA
…valahol ez szerelem, vagy csak szex volt, de szorító, kínzó, ugyanúgy, mint az a kínzóeszköz…

Egészen normális volt. Legalábbis, annak gondolta magát. Bár, azt tudta, hogy a legtöbb bolond nem tudja önmagáról, hogy az. Tehát, semmi sem volt biztos.
Mesteremberként dolgozott. Maga körül tengert, állandó bizonytalant és állandón hullámzót érzett, hátsója alatt padot, amely törte, és nem volt rá ír, kezében, pedig evező, nap, mint nap, óráról órára, és a percről is percre. Csak az. Merj, és merj, és semmit sem érsz el. Hiába mersz, hiába húzod azt a kezed feltörő evezőt. Neked helyed lent, a gálya-mélyben, mások meg uraskodnak fent, a fedélzeten, a napfényben.
Igazság? A valóság állandó igazsága.
Pedig egy művész volt szívében, érezte ezt magában. Ott van, ott lüktet, ez tény, nap, mint nap, akarja, hogy legyen. Hogy éledjen, hogy szívéből egy más ember legyen. Nőjön ki, művészete által cseperedjen.
De titkolta, még önmagát is vádolta, mikor szíve szerint akart élni, alkotni. Nem lehetett! Volt a család és a pénz valósága. Neki meg ezért húzni kellett. Húzni-húzni, keményen, nem szépen, nem művészien, hanem pénzért. Keserű lett, pedig negyven éppen múlt. Igaz, sosem kellene keserűnek lenni, hiszen az életben minden életkornak meg van – állítólag – a maga szépsége. Amely őt kerülni akarta, legalábbis nem vette észre, mindig csak a feladatot.
Fotós volt. Mester. Címe szerint. Egy üzlet is volt, dufartból nyílott, sötét, pókhálós, valaha az apjáé volt, meg annak az apjáé. Neki fotósnak kellett lenni! Mesternek. Szakinak. Akihez betérnek, igazolványkép, ilyen kép, olyan kép, talán tabló is nagy ritkán. De az üzlet üres, sötét és pókhálós, mint bensője, csak szíve dobog ott, bensőjében, az üzletben már az se. Beütött a digitális kor, az ő üzlete volt az utolsó fotografáló, aztán már még boltnak se kell, senkinek.
Szerencsére voltak megrendelői, mikor mennyi. Érdekes, hogy egyszerre mindig sok, aztán mindig semmi. Így, hullámban: fúl a munkába, aztán fuldokol, kapaszkodva tartalékaiba. Mondta is magáról, már ha valaki kérdezte, hogy ő egy szabad úszó, vagy inkább szabad fuldokló fotós.
Ennek is kellett lenni. Református volt, keresztvíz szerint, de nem hitt a predesztinációban, csak néha, mikor olyanja volt, önmagában. De már ez a hit is, mint az a másik, kopott, erősen benne, belőle.
Pedig nem kellett volna elkeserednie, most, éppen munkája volt, nem is sok, mégis az egy munka sokat fizető. Még előleget is kapott, ami manapság kész csoda. Világ nem hetedik, hanem első számú csodája. (Erről kellene könyvet-novellát írni, de nem erről fogok. Még, most.) Tehát dolgozott, a feladattal is haladt, és – ez meg már maga a csoda – a határidő sem volt túl rövid. Ráadásul ő, ha volt szabad ideje, nem lebzselt, hanem készült egy újabb feladatra, mintegy előre dolgozva a szabványfeladatok számára, mondjuk, készítve tablóháttereket, beállításokat, vagy egyebeket. Volt sok betűje a reklámszövegekhez, általa rajzolt egyéni betűk, kivágottak, aztán lefotografáltak, amelyek mind nem kevéssé egyéni ízűvé tették a munkáit. Ezért jöttek még nagyobb cégek is hozzá, mint ez a befektetési, ingatlanpark-fejlesztési társaság.
Ötlete meg volt, ezt elfogadták, mint ahogyan reklámszövegét is. Búzatábla, szép ég, végtelen, „Itt szabadság vár!” – hiszen legfontosabb a szabadság. Ami nincs: leginkább gúzsba kötjük mi önmagunk. Mindenféle tilalomfákkal és arra hurkolt kötelekkel. Hogy szinte örvendünk a törvényeknek, hogy csavarjanak még rajtunk: mazochisták! Spanyolcsizmát, középkori kínt akarunk rakni önmagunkra.
Tehát meg volt az ötlet, meg szlogen, és annak betűi. Minden oké, klappol. Csak vagy ő, a fotós, erre már nem emlékszik, vagy valamelyik marketinges ajánlotta, hogy egy lány, egy szép, fiatal lány is legyen a képen, amint kacéran, szabadon a gépbe tekint, karjai tárva. Mintegy szalad felénk.
Aha.
A fotós magában még gondolta is, hogy a marketinges srác talán kissé pedofil? Mert most már emlékszik: egy igazgató felvetett egy nőt a búzamezőn (inkább azt, mint Rákosit benne!), mire a fotós beleegyezően bólintott, de egy marketinges nyikhaj bizony fiatal lánykát kért. Olyat, indokolta, akiben még van szabadság.
Most a fotós keresett. Nagy, digitális fotótára volt, persze mind saját fotókból, és amire még büszkébb volt, hogy egész jól rendezett. Már talált is benne, könnyedén búzatáblát, szép kék éggel, meseszéppel, no meg a végtelennel is, volt sok lánya is, mind szép, mind kis modellforma, de igazán szabadságos, mellkitárós – vagy valamit félreértett – és nagyon fiatalka lányt csak nem talált.
Ekkor, mikor már hullámtaréjban jött felé a fekete kétségbeesés, predesztináció ide, vagy előre elrendelés oda, keresés közben megnézte e-mailjeit.
Szíve dobbant. Elég rég volt az, úgy fél éve rámosolygott egy mézszínhajú, kissé szeplős, csoda-kék szemű lány. Elébb azt hitte, hogy a modellnek jelentkező van már tizennyolc. De e-mail váltáskor kiderült, bizony csak tizenhat. Vagy, akkor még annyi sem volt. A fotós nem volt balhés fajta, tisztelte a törvényt, meg a magasabb törvényt, az erkölcsöt, ezért szülői beleegyezést kért. Ezzel az e-mailezés megszakadt.
A fotós már-már feledte, hiszen volt ilyen eset több. Csak hogy az a lány, az a mosoly, a mosolyban és lányban a szabadság, a kék szem, amely eredeti szép, nem lesz majd retusált, egyszerűen megragadta. Gondolatát s szemét sem eresztette. Fejében kavargott, ő kell, ő kell neki! Szeme előtt meg csak azokat a szemeket s a mosolyt látta.
Valami, vagy valaki, talán ördög, talán angyal megszólalt benne, de ő ördögnek hitte, ezért elhessegette. „Neked kell a lány!” Hát ilyet csak egy ördög mondhatott!
Hessentgette, már, mint a gonoszt, és jó és tiszta meg egyéb szépszívűen írt a lánynak.
Meglepetésére az szinte azonnal válaszolt.
Kérdezte is, hogy hogy-hogy, hát iskola? A lány otthon van, beteg. A férfi sajnálkozott. A lány megkérdezte, hogy a férfi mit szeretne, így, nyíltan, kerteletlen. A férfi magyarázkodni kezdett, még e-mailben is zavarba jött, hosszasan kifejtette, hogy ő ki, és most a lányt miért – miért is? – keresi.
A lány válaszolt: még soraiból is érződött a nevetés. Persze, hogy tudja ki a fotós, hiszen ismeri, szereti munkáit. Ő nem mindenkinek, nem százaknak és nem akárkinek küldte el azokat a képeket.
Képeket? A fotós csak egy képet, azt az égszemű mosolygósat látta, mint melléklet.
De a lány írta, volt még egy link, óriásfájlként, mert csak így tudta mellékelni, küldte a képeket. Azok már régen törlődtek a rendszerből, de most újrázni fog. Ő nagyon akar híres lenni, szép modell, sok pénzt kereső, csillogó.
A férfi hallott már ilyet, ajánlatot is ezért, de most nem erre – erre nem! – akart gondolni.
Ezt a lányt – csak ezt a lányt! – látta maga előtt búzamezején. Az ő óriásplakátján, képén.
Alig bírt magával, annyira izgatott volt. Szíve furán dörömbölt, keze nedves lett, és jéghideg volt. Pedig szeptember, nem vénasszonyos, hanem szépasszonyos napfényes szeptember volt.
Megjöttek a fotók: nem nyitotta, hanem egyből töltötte le azokat, mind, egyben, hogy el ne vesszenek már. Sohase tőle, ezután.
A lány kérdezte: „kaptad?” Már tegezett. „Tetszem?” Ezt úgy kérdezte, hogy tudni lehetett, tudja a választ.
A fotós szava, fotósként és férfiként is elállt. Férfi fotósként meg nem kapott levegőt.
Ilyet! Ilyet!
Jó, hogy egyedül volt, nem szerette, ha munka közben zavarják, mert azt ki szereti, és különösen egy mester, egy művész sem tűri. Az asszony és gyerek iskolában. Az asszony tanítani, a gyerek tanulni. Majd együtt jönnek, késő délután, majdnem este haza.
A férfit már néha – egyre gyakrabban néha – fárasztották. Még két arccal, két testtel és két szokott szokásokkal összezárva, egy kis panellakásba. Őrület! Lelke mást akart. Szárnyalni ott, a búzamezőn, együtt a lánnyal, a szabadsággal, szabadsággal!, ha azt akarja, fogja meg a lány kezét. Ha, az engedi ezt!
Végignézte a képeket. Egy tucatot küldött a lány. Portrékat, királylányos beállított képeket, és fürdőrucisat, meg a többi… huh, a többi akt volt.
A férfi pillogott, szeme homályt látott. Mögötte foltokat. Törölte szemét, pedig tudta, érezte vágyát. Nem tudott a képernyőtől szakadni: ez a lány csodagyönyörű! Nem mesés, hanem maga a mese, akiről szól, minden férfi álma, kisfiúként a királylányról, amely álom nem múlik el soha.
A gép jelzett, a lány sürgetett. „Nézel?”
– Persze – nyögte a férfi, majd ismételte hangosan, majd remegő ujjakkal írta-kopogtatta le.
– És?
A férfi a lány kérdését maga elé ismételte. Popsi, kis kerek, mellek, még éretlenek, hasi, ú, de ruganyos lehet. Mindez együtt! És azok a szemek: meg a mosoly. Mosoly szemben, orron, szájzugban, szájszélen, állon, füleken, kagylócskákon, szeplőcskéken, pihécskéken, ujjacskákon, köldökön, mindenhol. Mindenhol!
Már a férfi is mosolygott.
„Akkor” (Kérdezte a lány.) „Hogyan tovább?”
Tovább?! Lehet ezt a mosolyt tovább fokozni, látni, birtokolni, akarni? Neki?
A férfi érezte korát. Zsibbadt a lába, zsibbadt a mosolya, nem bírta már, hitte, nem bírja ezt a fajta gyűrődést sem. Már a gyűrés sem megy úgy. Az asszony panaszkodott, ennek éve már, ő meg azóta, nem igen bánta. Itt meg ez a lány, ez a csupasz csupa mosoly!
Agya szólt.
Írta ujja, mit agya diktál:
– Nekem ruhás modell kell, nem akt – olvasta is maga elé.
– Te művész vagy! – Nem hitte el, hogy ezt látja, olvassa. – A festőművész is, láttam filmen, levetkőzteti előbb modelljét. Hogy lássa a vázat, mi tartja a ruhát. Vagy… nem tetszek, meztelen?
DE, de, de… „Hány éves is vagy?”
„A kor, múló állapot. Vagy tévedek? És különben is, minden ember, mondá egy filozófus, annyi éves amennyinek érzi önmagát. Én, érett vagyok. Tudok mindent, mit egy érettnek kell. És most nem a hülye törcire meg matekra gondolok.”
A férfi szája nagyon száraz. Máshol meg érzi, már más a helyzet. Hogy minek bámulja levelezés közben is egyre csak azokat a képeket! De, amikor olyan szépek. Kecsesek, bájosak, lányosak, igenlőek, akaróak, tündöklő mosolyúak.
Szakmaian kérdez, rá a képekre.
„Ki csinálta fotóid, szerződésed van valakivel, esetleg ügynökséggel?”
„Á, az pénz. Sok. Nekem meg az nincs. Semmim. Csak, magamat adhatom.„
Ezt, a férfi már nem is merte olvasni, vagy úgy érteni, ahogyan értenie kellett. Inkább megint kérdezett: „Te csináltad, magadról? Na, ne!”
„Persze, hogy nem!”
„Ez egy portfólió!”
„Külföldön csinálták”
„Sokba kerültek, jó képek. Művésziek.”
„Kösz. És tényleg sokba fájt, de a művésznek. Aki fizetett, nekem.”
„És a szülői…”
„Meg lesz, meg volt, ne parázz!”
Nézte a fotókat, a meztelen testet. És elszégyellte magát. A lány azonban döntött. Mindig a nő, még akkor is, ha csak tizenhat éves, dönt.
„Dobd azt a szülői papírt, mert a külföldi külföldiül van.”
– Oké! – Ezt nem tudta, miért mondta. De mondta is, írta is, elment.
Még egyszer ránézett a lányra. Ú, kész nő. Akire nem csak egyszer kell, hanem százezerszer, meg milliószor, milliárdszor nézni és nézni és…
Kényszeríteni kellett magát, hogy hagyja abba.
Abba hagyta! Nem deletelt, azt nem, de bezárta, digitális fotótárába a lányt, úgyis titkosítva van gépe. Onnan, mint szellemet a palackból, csak ő engedheti ki, ha akarja.
Nem akart a lányra gondolni, aznap. Egész nap. Este mégis álmaiba költözött, oda mellé. Már úgy, olyan otthonosan, mint egy öröklakó.
Zavarta, felriadt, küldte volna, de a lány maradt.
Reggel csatakosan és úgy ébredt, ahogy már régen nem: piszok nagy „legjobb haverja” növekedett. Előbb megrettent, ó, hülye, nem is hitte volna, hogy ekkora. Hogy ekkora is lehet! Arra a lányra nem fog, nem akar, nem szabad, nem, és nem lehet gondolni!
El is határozta, törli le. Gépéről – talán pedofília ez már, majd utána néz – és leginkább törli agyából, életéből. Hagyja, hagyja, akarja, akarja!
E-mailjeit nézte meg, pedig ez rossz szokás, munkás pszichológusok, vagy munkapszichológusok szerint, ha az e-maileket nézzük meg, elsőre, akkor mások fogják irányítani napunk. (Miért, így mi van?)
A lány írt, többször is.  Mellékletet is küldött, félve nyitotta meg, de azt írta róla, hogy szülői engedély.
Az volt, és korrektnek tűnt. Korrektnek egy ilyen szülő, aki engedi csupaszkodni lányát! Bele se jó gondolni, férfiak ezrei mit tennének ezzel az ártatlankával! Ártatlankával?
Írt a lánynak: „Eredetiben is akarom az engedélyt, nem csak digitálisan. Mert így a szülő neve nehezen olvasható.”
A lány a gépen csüngött, egyből válaszolt: „Oksi.”
„Oksi? Ez mit jelent?” – Gépelte be a férfi.
„Oksi, oké, fotózzunk. Benne vagy?”
A benne szót szinte úgy olvasta, hogy bennem vagy?
A férfi rekedt lett. Szerencsére nem kellett beszélnie. Csak írnia. Kissé gondolkodott, mit tegyen, aztán „legjobb haverja” (haver?, aki már annyiszor hagyta cserben) határozott.
„Oksi!” – Ő is így válaszolt.
„Pusszantalak!”
„Puszi!”
Maga sem tudta (talán csak haverka, ott a lába között érezte-tudja), miért írta ezt le.
De leírta, elment, meg volt. Akkorát sóhajtott, mint máskor egy nagy munka után.
*
Egy hétig a lány nem jelentkezett, sőt, vissza sem írt, pedig a férfi sürgette volna, hogy hát a munka… Majd, amikor a fotós már egy másik lánynak, egy húsz évesnek, de ennél fiatalnak kinézőnek írt, lemondón, akkor csengettek.
Csütörtök volt. Kint már esett, hiszen szeptember. Mint a nő, kinek éppen most múlik mosolya.
Ki jön ilyenkor? Senkit se vár. Csak rokonok, meg néhány barát ismeri a lakást, amelynek kicsiny szobájában, majdhogynem fotelműtermében dolgozik. A digitális technika nagy dolgokra képes, ha szükséges. Háttereléssel meg mindent meg lehet oldani…
Ajtót nyitott. Megrendelőkkel azok irodájában, vagy alkalomra bérelt irodában szokott találkozni, esetleg kávézókban, ide azok nem járnak fel, hiszen a család szentsége, meg az asszony szentségelése visszatartja őket. A modelleket meg bérelt műteremben fotózza. Rentábilisabb ez, mint sajátot fenntartani.
Akkor?
Akkor a lány állt az ajtóban. Pedig benne volt már egy olyan érzés, hogy nem is létezik, vagyis létezik, persze valahol egy ilyen szépség, vagy nem ennyire szépség, mert megretusált, erősen, mivel hogy e-mail partnere más fotóit küldözgette el. Élnek ilyen technikával nők, különösen „amolyanok”.
Ez a lány azonban itt volt. Mosolya, somolygósa, vidám szeplői, nózija, most tapadós, vizes haja, vékony, most sárga esőköpenyes alakja, mind-mind ő volt. El kellett hinni.
Be kellett engedni. Hiszen a férfi úriember. Egy ázott hölgy áll a küszöbön.
– Megleptelek? – kérdezte Ő, de úgy, mint aki tudja a választ. – Mi lesz? – kérdezett, már amikor bent volt, megint Ő, de most is úgy, hogy ez nem egyszerűen csak kérdés volt.
Kint esett, esett. Sötét volt. Villanyt kellett gyújtani. A lány kapott egy törülközőt, azzal szárogatta haját, de mondta, nedves lett ruhája is.
– Az esőkabát alatt?
– Nedves vagyok, érzem – fúrta kék szemeit a férfibe. Fúrta-fúrta, ragasztotta, nem eresztette.
A férfi is érzett, már mindent. Mindazt, amiről eddig úgy hitte, csak emlék. Már nem jön vissza, csupán álomban. De ez itt az álomnál is álomnőbb! Nem hinné el senki korát. A valóst.
– Nézni akarsz? – Kérdezett megint a nő-lány. Lány-nő. Nő-nő.
– Hogy mi… mi?
– Közben.
– Mi… mi közben?
– Hogy vetkőzök.
A férfi felcsattant:
– Mit akarsz?
Ártatlan szemek. Akarat, hogy ártatlannak látszódjanak. 
– Miért hívtál?
Ez a nő örökké csak kérdez!
– Hívtalak? – kérdezett a férfi is.
Felkuncogott a lány:
– Persze, most is.
– Hova?
– Felelek – ezzel a férfihez lépett, megfogta tarkóját (hideg, hűs ujjak, kutatók) és magához húzta.
Kis csók, inkább csak puszi, de szájra. Akár egy lehelet. Alig ér bőr bőrt. Test testet. Ott. De a lányujjak végigsimítják a férfit. A nyakról futón a vállat, a karokat, a kezet is fogják, melengetik, pedig hidegek az ujjak, mégis simítják, és a derekat, majd övet, avval elbabrálnak, hogy mintegy véletlen ODA is érjenek.
– Uhh! – így a lány. – Hát mire vársz? Várunk?
Megtörtént. A férfi maga se tudja, hogy, csak engedte. Nem volt akarata, esze, erkölcse, se semmije, csak teste. Amelynek jó volt. Jó. A lány is ezt mondta, ő hinni akart neki.
Fájt, aztán máris. Mert a vér hamar visszaáramlott, nagyon hamar az agyba, amely működött, már megint. És nem csak erkölcsi szentenciákat mondott, lányod lehetne, ez a lány, hanem ordított is az ész, ésszel, hogy meddig tarthat mindez? Meddig még! Mikor már itt kell lenni, elején a vége.
– Hívsz?
– Hívjalak?
– Fotózni – adott mosolyt a lány. – Nem emlékszel?
– Persze…
– Fotó?
– Fotó. Holnap, ha majd nem esik.
– Nem eshet!
Ígérte a lány-nő, akinek talán még odafent is voltak, kellett lenni szövetségeseinek. Vagy talán odalent? Csak hogy odalentről esne az eső?
*
A férfi rákeresett a lányra. Ha már vele volt, benne volt, akkor ismerje is meg, nem igaz?
L. Csak ennyi. Lehetett ez bármi. Erről az L-ről, erről a közönséges L-ről az Internet, a nagy tudor, viszont sok mindent tudott, ha nem is mindent. Elsősorban képek jöttek fel, meztelen, vagyis inkább meztelenebbnél meztelenebb képek. Némelyek még a fotóst is majdnem zavarba hozták. Így kicsavarni, ennyire kitárulkoztatni egy nőt?!
Egyébként a „tudós net” úgy is tudta, hogy a lány cseh, úgy is, hogy orosz, vagy magyar, egy helyen meg amerikainak írták. Mindegy is a náció, csak a test számított ezeken az oldalakon.
Be is zárta a férfi. Hitte, magában is ezt az L-t.
*
L azonban másnap jött, mert nem esett. Fényes idő volt, mosolyos napfény. A férfi már szinte félt, hogy belehal. Hal benne régi lénye. Örökre, lassanként meg. Hazudta, nincs kocsija, vagyis mikor L mondta, hogy tudja, hogy van, mondta erre, hogy nem jó. Így nem mehetnek. Sajnos.
– Taxi?
– Taxi – ismételte motyogón a férfi.
– Én akarom.
A férfi ezt is ismételte:
– Akarom.
Hát mentek, taxival a városszéli rétre ki. Szép volt, és természet, nyers természet illatú minden. Egy sárgult, magasra szökő füvű rét, mintha csak L a gondolatát találta volna ki, valóban olyan volt itt minden, mint egy búzamezőn. Mint azon a búzamezőn, az ő reklámjában. És L úgy állt be, úgy forgott, úgy táncolt a sárga fűben, éppen úgy, ahogyan azt a férfi, a fotós álmaiban elképzelte.
Kattintgatnia kellett. Minden tökéletes volt. Minden?
– A papírok! A szülői beleegyezés. Amit küldtél a neten, azon nagyon nem látszik se a név, se a lakcím, se semmi…
– Miért? – Komorult a lány. – Most nem aktban fotózol. Vagy vetkőzzek? Téged is csak az érdekel, hogy minél drágábban adhass majd el?
– Ugyan már, csak a szabály…
L kérdőn húzta fel szép szemöldökét:
– Férfi vagy?
– Izé… a…
– Egy gyáva nem az! – csattant a lány.
– Most hová mennél? – nyúlt a férfi a nekilóduló lány után.
– Engedj!
– Nem!
– Akkor… csináld. Tegnap jó volt.
A férfi, bár ordított benne minden, de jobban ordított benne más, csinálta.
*
Hétig tartott. Kellett véget érnie. Addig a lány a férfi minden erejét kiszívta (uraim, ne ragadjon el bennünk a fantáziánk!), és pénztárcáját meg folyószámláját is rendesen le.
Aztán csak jött egy e-mail. Kurta, furcsa ez is, mint a lánytól megszokott.
„Hagyjon! Mit képzel? Nem ismerem magát!”
És mindehhez egy fotó. Duzzogós arcú, de teljesen meztelen.
Majd még egy elektronikus levél: „Bocs!  A fotó nem neked ment.”
– Ez hülye! – érett meg a férfiben. – Vagy – tette hozzá magának –, csak gyerek. Éretlen gyermek, ki maga sem tudja, mit csinál.
Azt hitte, ezzel vége. Nem is nagyon bánta. Szíve egy része nem, agya egésze nem, teste egy része sem, például a háta és vállai, de volt olyan része, amely bizony nagyon bánta, hogy befejeztetett. Mikor erre gondolt, kanosan elmosolyodott. Na meg arra is gondolt, hogy barátainak, annak a kevésnek dicsekedjen ezzel? De nem fogják félreérteni, szájhősnek tartani, vagy esetleg az asszonynak besúgni? Szegény nejének így is elég baja volt az egyre rosszabb, nagyképűsködő gyerekekkel, meg az egyre rosszabb, egyre nagyobb arcú iskolai vezetéssel.
Ebben az országban mindenki csak a kisebbet bántja, és annál nagyobbnak és nagyszerűbbnek gondolja magát, minél több kisebb van alatta! (Ezt a szomszéd mondta, tavaly meghalt, nem én! Én elhatárolódom.)
Nem szólt senkinek semmit. Csak megnézte megint a képeket. A lány meztelenül, meg ruhában, lengében, táncolva-lebegve ott kint a száraz fűmezőn nagyon jó volt, nagyon fotóra termett. Csakhogy, nem kellene szülői engedély, ha még tizennyolc alatti? Meztelen képhez mindenképp, de ruháshoz? Még nem nagykorú, tehát a szerződést nem is tudja aláírni. Következésképpen, a fűmezős szép eges képeket nem tudja felhasználni!
Kár! Azért nem törli le. Maradjon – neki – emlék.
*
A melót, a nagy reklámplakátot összerakta. Nem mehetett már ki egy – tizennyolc feletti – nővel sem a lenge füvű rétre, mert azóta csak esik. Esik és esik. Az ő kedve is ilyen.
Hát akkor legyen a búzamező, szép éggel az is, meg bele – a la képszerkesztő – egy korábbi nő. Szerinte jó lett. Egész jó. Elmegy.
A megrendelő is. Mármint ment. Elébb még adtak neki egy utolsó esélyt, hogy fiatalabbal csinálja, egy egészen fiatallal meg újból, de hát ilyet nem talált. És egy nap alatt?
A másik, a súlyosabb problémája az volt, hogy L-t sem találta. Sehol a gépén, se aztán már a neten. Sehol, mintha nem is lett volna. Csak az e-mailek. Csak a szövegek, mert a képek a szerverről – mivel óriás-mailek voltak – törlődtek. Csak belőle a lány nem. Pedig agya ordított, jól járt. És, még rosszabbul is járhatott volna.
Spanyolcsizma. A delikvens lábára húzták, olyan, mint egy csizma, csak fából vagy fémből. Aztán lassan húzni kezdték a csavarokat, vagy a köteleket. Húzni-húzni-húzni. Középkori kín. Mai kín: Internet! A férfi nem akart már ránézni. Hanyagolta. Ahogy a munkát. Csak az örömfotózást nem, amit mindig akart, már nem megrendelőknek dolgozva. Őszi, sárgult mezőket fényképezett, szép éggel.
Boldog volt: odaképzelte a lányt is. Aki már nem Lolita. Hiszen egy év, kettő, három, öt és tíz telt el azóta.
A férfi már nem hiszi, hogy volt. Neki, ilyen története lehetett.
Sem azt nem hiszi el önmagának, hogy véget érhet egy ilyen történet.
Véget, valamikor is…

Ugye

Ugye
 
– Megint Babitstól idéztél? – fordultam álmodozó arca felé.
Meleg volt. Hanyatt feküdtünk, az ágy nyirkos volt, a plafont néztük, odakint macskák doromboltak. Nem szeretem őket, de sokkal jobb, mint amikor kiéhezett galambok huhognak a balkonon. A hátrahagyott vastag ürülék magáért beszél, bár jobban belegondolva a lerakódott szürke valami nem tud beszélni...
Egy szélharang csilingelt, régebben tetszett, de újabban inkább idegesít. Megsimogattam a féloldalra begyűrt lepedőt, lelógott az ágyról, éreztem, hogy ránt rajta egyet. Álmosnak tűnt a hangja, tudtam, hogy a hivatalban minden nap kiszívják a vérét. Soha nem értettem, hogy erőt adhatok-e neki, vagy megnehezítem az életét. Néha improvizálnom kellett, de utólag soha nem bántam meg.
– Csak eszembe jutott pár sor, de már nem tudnám idézni – mondta halkan –, néha fölösleges szónokolni.
Örültem, hogy nem emelte fel a hangját. Aztán megfogta a karom, nem értettem, mit akar.
– Mit olvastál utoljára?
Szokatlan volt a kérdés, ez inkább rám jellemző. Szúnyogok szivárogtak a szobába, de hülye alliteráció, gondoltam hirtelen. Lecsaptam egyet a falon. Szerencsére engem utálnak.
– Őszintén? – kérdeztem.
Nem válaszolt. Pocsékul éreztem magam, mert ismét távolodni láttam, pedig még a másnap sem jött el. Felkeltem, odavánszorogtam a régi írógép helyén szunnyadó billentyűzethez, az íróasztal mellett megnyomtam egy gombot, ismerős zöld fény ragyogott fel, a mosolyomat szerencsére senki nem látta. Apró öröm. A macskák odakint elhallgattak, talán elaludtak, talán győzött az egyik kandúr. Megráztam a fejem, ilyesmire nem akarok gondolni. Valaki nagyon kritizálta, hogy versben használom a „cicaharc” kifejezést. Igaza van...
– Őszintén… – hallottam a hátam mögül.
Leült a szőnyegre, éreztem, hogy csóválgatja fejét. Láttam az árnyékát. Levett egy nagy, keményborítású könyvet a legkopottabb polcról, olvasott. Néha felnézett. Tudtam, hogy túl hangosan gépelek, rossz szokásom így verni a klaviatúrát. A kézirat nem kérdez, csak hízik, ha úgy tartja kedve.
Hajnal felé hozzám vágott egy kispárnát, szerencsére csak egy régi borókaágat sodort le a hangdoboz tetejéről. Felsöpörtem, kivittem. Reméltem, egyelőre nem fog havazni. Behajtottam az erkélyajtót, átkötöttem a függönyt, kikergettem egy szürke vándorlepkét.
– Semmit nem olvastam – zümmögtem később a füle mögé.
Még egyszer átöleltem, aztán a szomszédban bekapcsoltak egy hajnali tévét,  kutya ugatott a távolban, valaki üvöltött, hogy még nincs hat óra. Felnéztem a faliórára, aztán a telefonra, tényleg nem volt annyi.
– Babitstól mindig – suttogta félálomban, talán az éjféli kérdésemre válaszolva.
– Ugye megérte?
Alig halottam, óvatosan bezártam a lakás ajtaját. Nem válaszoltam, mert tudja a választ. Őt a fáradtság gyötörte, engem a bűntudat. Igen, megérte, de a buszok nem várnak.

Visszafogott erotika három korban

Visszafogott erotika három korban
 
1. Lőrinc
A kamaszkor igencsak utálja a latint és a görögöt. Mindaz, ami érdekes lehet, érthetetlenségbe bújik, az angol is jórészt belőlük jön. És valamennyi a tinédzser korral és a szexszel kapcsolatos. Pubertás, hymen, petting, coitus interruptus, valami ejaculatio praecox - már magukban izgatóak, hát még a vulva, a phallos, a clitoris; beleborzong az ember ott, a nyolcadik tájékán.
Wéber Freskó effektíve inzultálja (szülői szöveg egy bejegyzésből) a lányvécéből jövő lányokat. Legalább nem befelé, akkor tán be is pisilnének... Egyébként semmi értelme az ilyen hülye szövegnek, csak letapizza őket.
- Tipitapi hú! - harsogja Latyi, de kerüli a tettlegességet, piszok erős nővére van, aki hülyére verné, ha megtudná.
Na, ő lesz az és két almacsutka, akikkel az alig fölépült lánykollégium zuhanyozóinál keressük a szemetet...
Mondókáiban, amelyeket kiszámolóként alkalmazott, hogy csapattársat válasszon, semmi latin: "szőrös töke van a légynek,
ha nem hiszed, gyere, nézd meg,
inc, pinc Lőrinc, te vagy odakinn".
Mindig tudta, kire fog esni a "kinn", akivel a csapatát erősítette. És a légynek tényleg olyan van, tanúsíthatom. Persze mindketten biológiára mentünk tovább gimiben. Lőrinc és az inc pinc máig érthetetlen, hogy került a szőrös szövegbe.
Wéber Freskó már megint előttünk járt. Egyrészt megosztotta, hangsúlyozom, nem gondolatait, hanem tapasztalatait a lányok mellméretéről, akik mint egy vizsgán estek át a szörnyű osztálytárs mérlegelésén. Talán az sértődött meg legfőképp, akivel Freskó nem is számolt. Nyilván mi sem.
Az átjáró résznél járhattunk, amikor Freskó egy fél szinttel lejjebbi lakásra bökött:
- A Piszke ott lakik. Én már mindent láttam. Hálóingben, aztán anélkül is. Bomba nő.
- Nem kurva? - kérdeztem hozzáértést színlelve.
- Dehogynem. Most gyűjtök rá...
Pedig Freskó akkoriban a Müllernét akarta lábra szerelt tükrével megnézni. Versenytornász volt, izmos, gyönyörű lábakkal, "bameg tatám, ez összeroppantana a combjaival" - így Latyi, mindannyiunk nevében. De most helyettesítő tanár (elkezdtük imádni fizikát), viszont várandós, (bekapta a legyet, hehe; ejnye Freskó!) izgatóan elállt ruhája, mintha csak a tükörre várna, tudja meg a világ, van-e a csodanőn bugyi.
Már nem tudom a kivitelezés eredményes volt-e, de Freskó nagyon nem, meg az osztályból más se lett fizikus.
- Tényleg láttad a Piszkét? - ámuldoztunk és álmodoztunk.
- Piszok jó. Jobb mint B. B. Akarjátok ti is?
- Mármint látni..?
- Legalább. Hogy öreg korotokban legyen mit emlegetni.
Egy hétig a majdani látomás bűvöletében éltünk. A kis hülye osztályunkbéli fiúk - gyerekek. Minket férfias gondok űznek, álmaink fényesen, szemünk alja sötét a sok átforgolódott éjszakától. Ketten bevallották, megszabadultak a pizsamától, és csak hason alszanak, már amennyit.
Négyen voltunk, mint a testőrök, és valamennyien d'Artagnannak véltük magunkat. Na jó, kukkoló testőrnek.
Eljött a nagy, hétvégés nap, amikorra Freskó "teljes" estét ígért. A jeles zenész szokott ilyenkor jönni. Piszke szépítkezését is láthattuk, a fürdőjét alig. A toalettükör előtt meztelenkedett. Lemezt tett föl, arra még táncolt is. A kevés fényben inkább csak sejtettük bársony vállait, melleit, inkább mellecskéit, szinte kezünkben éreztük, egymást odébbtolva lestük köldöke alját, látunk-e setétlő dombot, szálacskákat... amikor csöngettek. Összerezzentünk, majdnem elinaltunk, mintha Piszke fölfelé nézett volna, csak nem látott meg... De már idekint a sötét védett, a szoba gyér fényének védtelenjétől.
A zenész jött meg. Szemüveges, még messziről sem szép ember, akit a pongyolás nő hosszasan ölelt át. Az levette a sárkányos ruhadarabot. A nő anyaszült meztelen vetkőztetni kezdte a férfit, aki ivott valamit. Tudtuk, most jön az, amit vállalnánk. Az ágyjelenet.
De ezek beszélgetnek csak, némi kiabálás, talán nagyjelenet, egyszerre ott sírnak egymás karjában. Valami zenét tesznek fel, táncolnak, a férfi telefonál és öltözködni kezd.
Semmit nem értettük. Ha ennyire szeretik egymást, akkor miért nem teszik helyettünk is, amit ilyenkor tenni szoktak.
- Hát, én untam, otthon meg leszídtak, hogy hol lófráltam.
- Legalább megtámasztotta volna - szellemeskedett Latyi.
- Nagyon szeretik egymást, azt meg bármikor lehet. Most valami fontosabbról lehetett szó - próbálkoztam.
- A pasi impotens. Művész. Az önkielégítés művésze, aki zavarba jött egy valódi nőtől. - ezt Attila mondta, aki később kutyákat tenyésztett és nemzetközi CACIB-bíró lett.
- Inkább csocsózzunk, megmondom, kivel leszek.
És Latyi rákezdett:
"szőrös töke van a légynek,
ha nem hiszed, gyere, nézd meg,
inc, pinc Lőrinc, te vagy odakinn".
***

2.  Gyöngyvirágocska
A gyöngyvirág fekete. Na jó, tejeskávé színű, még az is őt figyeli a szeme sarkából, aki látszatra mást csinál; hangszert keres, hogy legyen valami méltó kiegészítője a fényességes szaxofonnak. Zene és tánc nélkül értelmét vesztené egy kreol esküvő. Ez még nem az övé, pedig már tizenhét lehet, és sokan vállalnák minden nélkül, csak úgy a maga kedvességében. Nincs, akihez ne lenne egy mosolya, jó szava, pedig evvel már jó lesz vigyázni, mert ha a követő szemek gazdáit nézem, kiéhezett férfiakat látok.
A házigazdák különösek. Orvosházaspár, huszonötéves szerelemben. Egy fekete úr és egy tejfehér breton hölgy. Aztán valami fotóhoz összeállt, mind a hat gyerekük. Akadt köztük az ébenfeketétől a nálam fehérebbig, bár engem itthon kreolnak mondtak, az edzőtáborban meg Rigó János az Újpestből lehülyecigányozott, amitől lebénultam a sprintversenyben.
Állt a hat fiú, akár az orgonasípok, vagy a pantonskála, gyűrűs hajaik közt fokozatok, volt céklaszínű is. Kedvencem a legkisebb és legfeketébb, akivel szemvillanásból értettük egymást, akit megpróbáltam fölemelni, de súlya akár a a nyersgumié. Talán megszánt erőlködésemben, egyszercsak megfogta kezem és húzni kezdett. Több szobán át, és egyszercsak megálltunk egy nő előtt, akihez én szólni se mertem volna. Olyan gyönyörű volt és én annyira nem tudtam franciául. Apró vezetőm fölfele dugta az orrát, az a csodás, diószemű félvér nő pedig megpuszilta, majd összedörgölte vele a magáét. Megölelték egymást. Hülyén álltam nyelvi szigetemen egyedül, nagybátyám két szobával odébb kedélyeskedett martinique-i barátaival. Egyszerre összekapcsolódott a kezünk. Kis fekete jószellemem fogta unokatestvére finom jobbját és egyszerűen összekötötte az enyémmel. Annyit mondott: Muguette, neki meg: Georges.
Ekkor indult életem legfontosabb tizenhat órája. Egy különös beszélgetés. Nevezzük táncnak. Semmi nem történt, mert téren és időn túl kerültünk. Valami szaxofonzene keretezett mindenféle háztartásban található "zeneszerszámmal" - fedők, fakanál, lavór, fazekak kíséretével órákon át. Az érintés, elengedés váltakozása csak a vonzódás fokozódásához kellett. Ha beszélt, susogott fátyolosan valamit, elnevette, inkább éneknek számított. Lassú táncnál, ahogy szorosan összefonódtunk, életem egyetlen nagy szerelmi vallomását mondtam el neki, kezdetben dadogva, hebegve, aztán szárnyalóan, szemébe nézve végtelen örömmel, hogy létezik, hogy létezem, mert vagyunk. Rengeteget beszélgettünk, de töltése volt a hallgatásnak is.
A háttérzene ezt nem tűrte, talán lecserélték a zenészeket, hogy vadabbat játsszanak. Muguette-et nem lehet lekérni, végig ezzel a messziről jött fehér fiúval táncol, az én életemet talán megvédi a vendégbarátság, csak járjuk a mozgás öröméért, sóvár szemekkel mit se törődve. Mindent túlélünk.
Már nem tudom, hogy jöttünk el, de nagybátyám kifejezte megértését, ő is nagy hódolója Muguette-nek, de azért engedni kellett volna mással is táncolni a lányt, ez itt halálos sértés lehet. Tizenhat óra!
Ilyet csak az mondhat, aki semmit nem ért, aki szerelmet még sosem érzett.
Írja meg a címét, ezért a lányért azonnal megtanulok franciául, hagyom a latint a fenébe!
Aztán jött a levél. Év vége felé piros-fehér-kék, par avion, kakasos bélyeg, nekem címezve, pedig eddig csak a nővérével levelezett.
"Nagyon gyors volt, rosszindulatú, vérrák. Leukémia."
Ezt se értem. Az ő nyelvét, ami csak az övé volt, az az én nyelvem is, azt értettem. Ezt nem. Fehérvérűség. A gyöngyvirág fekete. Jó, tejeskávé színű és a csöndjével is beszél.
***

3. Piros bugyi és szívzene
Hatalmas lakásában irdatlan, tekintélyt parancsoló ingaóra uralkodott. Történhet bármi, ha a súlyokat rendezik, a szerkezet fölhúzatik, és akkor mindent átitat a megszokott, szinte hallhatatlan ketyegés. Aztán zebrapintyek keveredtek a lakásba, irdatlan ricsajukkal, egésznapos rendetlenkedésükkel, állandó zabálásukkal és örökös szerelmeskedésükkel.
Akkoriban minden a szerelemről szólt, és mindenkinek másként, még ha ugyanazt is szerették.
Akadt közöttük egy profi, Júlia, aki egy jól méretezett szív, egy valósággal szétfolyó szeretetgombóc. Karcsú, zöld szemű, bár ezt és kékfekete szemealját napszemüveggel rejtette.
- Ennyire szeret - emelte szőkés hajába a sötét műanyagot. - Megérdemeltem - mosolygott. - Pedig aznap a piros bugyit viseltem, és akkor bármit lehet. De ezt azért nem, mondta Józsika és elvert. Nagyon fontos vagyok neki. Meg gyerekünk sincs, kicsit olyan, mintha apám lenne. Vigyáz rám. Nagyon rendes. Szeretem.
- Kis hülye kurva a művésznő - összegezte anyám, aki akkor még nem is tudta, hogy a régi nemesi család három derék fia mind megvolt Júliának. Korban emelkedőleg. Aztán a fiúk nem kellettek, csak a kétgyermekes mérnök úr, aki gépkocsioktatóként próbált többet keresni. És beköltözött Júlia hatalmas lipótvárosi lakásába, ami jórészt kiállítóteremként is működött.
- Tudod, hányszor megcsalt ilyen-olyan tanulóival, de én nem szóltam, meg se ütöttem. Hát, ennyi nekem is járt.
Júlia folyvást fölfedezett. Hol egy cigány zenész fenomént, akinek indiai hercegnő a lánya, hol valami tanítványát, akiben kínai-zsidó-magyar vér pezseg. Talán még engem is, mert mi
- Olyan jó pajtások lennénk - húzta szét laza szobrászblúzát - és én igazat adtam neki, gyönyörűek - és sosem fognak lógni, mint Józsika szipirtyó nejének.
Meg is kellett fogjam, hogy igazoljam. Megtettem, és majdnem belefeledkeztem igéző szemeibe.
- Milyen jó, hogy nekem pasiként nem kellenél, és én meg neked, nőként. Testvérem lehetnél. Vagy nem akarsz elvenni? Ha Józsika még egyszer megver, elhagyom. Gyere este föl, ott lesz Vivien a házból. Nagy napja lesz. Tudod, milyen magányos. Nehogy lecsapja Józsikát a kezemről. Mindene olyan kerek és annyira sikeres, bármibe vág bele. Jó nő, neked szánom.
Jóllehet, szinte kilógtak idegei, a szeretet idegessége ellenére képes volt aprólékos, hosszadalmas szobrász munkára, pontos, érzéki megfigyelésre. Talán nagy művész lesz, vagy már az. Anyja sokat szenvedett vele, míg kihordta, megszülte. Számtalanszor ecsetelte lányának - orvos létére - valósággal gátat épített benne a megfoganásra, anyaságra. A fenséges tartású nagy, vékony nő szűköl a nagymamaságért. Bárhol hajlandó a kisgyermekekhez a szőnyegre, parkettra feküdni, gurulnak, dögönyözi őket, aztán felpattan, és otthagyja a társaságot. Ahogy egykor a férjét.
- Józsika, konyhatündér vagy! Tudod, én ilyenkor már nem is szoktam enni, vigyázni kell...
- Á, a férjem szereti az istennői, gömbölyű formákat. Nekem is mindig mondja, hogy szedjek magamra, mert még "közben" fölsértem. Pedig jobban szereti hátulról - és itt Júlia fölpattant, megfordult és a tomporára vert. - Azért itt van mit, és mégse leszek löttyedt vénasszony.
- Julcsa, elég lesz, ne keverd bele az asszonyt! - védte régi feleségét a konyhatündér.
- Számomra mindketten tökéletesek vagytok - békítem a két nőt, amennyire egy karcsú és egy töltöttgalamb összehozható.
- Nem kell erőlködnöd - fordul felém kipirosodva Júlia - szerintem mi egymás tudatalattija vagyunk. Józsika meg szeret mindkettőnket.
Az asztal alatt megbök és int, hogy folytassam.
- Vivienne az igazi, érett nő, akiről minden fiú álmodik.
- És ha tudnád, milyen sikeres is...
- Jaj, életem, ne gyere a kiállításokkal, díjakkal...
- Ugyan. A nőről van szó, akinek szerelme volt... (és itt elhangzottak író, zenész nevek a "legfelsőbb" körökből).
- Simogatni való, cicás, szemében a sokat tudás és megértés bölcsessége, valami izgató nyugalom.
- Ez már olyan, akár egy szerelmi vallomás, Józsika, nem zavarjuk a fiatalembert és az érett hölgyet? - Júlia megint töltött, de már csak magának. Vivienne fölemelkedett, észbontó keblei fölött megigazította nyaksálját.
- Mennem kell, még egyszer nagyon köszönöm, hogy emlékeztettetek a születésnapomra...
- Nem látszik, letagadhatsz vagy tízet. Józsika úgyis kikísér - ásított Júlia, eldőlt és már aludt is.
Nem tudom, mi ütött belém, kisvártatva elköszöntem Józsikától, akivel elébb ágyba cipeltük a magatehetetlen Júliát.
- Pedig tudja, gyógyszerre nem ihatna. Olyan, mint egy rossz gyerek. Majd holnap megnevelem. Tudod, nem lehet gyerekünk, de nekem már van kettő, ami bántja. Betegnek tartja magát és mindent annyira szeretne. Vivienne-t azért engedi be, mert neki sem lehet. Küzd vele, irigyli, de szereti.
- Te, én fölmegyek...
- Kár lenne kihagyni.
Szóval ott álltam a bejárati ajtónál. Nyitva volt, csak betoltam. Az előszoba így éjjel szép derengésben, a szoba felőli fényben. Ledobtam ingem, kiléptem nadrágomból a legnagyobb természetességgel. Ruhátlan mentem az ágyhoz, ahol mosolyogva várt Vivi, az istennő.
- Ha azért jöttél, hát nem vagyok nagy szám. Add ide a kezed! - káprázatos melle alatt ujjam  végighúzta egy varraton. - Bármennyire kívánlak, ez be van állítva percenkénti ugyanannyira. Hiába szeretlek, ez ugyanúgy fog ketyegni. Ha nagy az eltérés a lelkiállapot és a szívritmus között, elájulok, vagy meghalok. Így is kellek?
Az ölelkezés akármilyen szívnek csak használ. Pacemakker ide vagy oda. Talán percenként negyvennyolc.

Négykezes

Négykezes
 
Ültünk egymással szemben a sörözőben. Ő a hóvirágcsokorral babrált szórakozottan, amit a szemközti virágárustól vett kétszáz forintért. Poharamban a hab már leülepedett.  Miközben nagy kortyintásokkal ittam a hideg sört, éreztem arra vár, hogy én szólaljak meg. De egyszerűen nem tudtam mit mondani. Szétbontotta a kötést a csokron és párhuzamosan egymás mellé helyezte a virágszálakat. Hihetetlen érzéke volt minden körülmények között a rendhez. A hervadt vagy túlnyílt szálakat gondosan kiválogatta és egy külön csoportba tette az asztal szélén. Nem nézett fel egy pillanatra sem. Zavartalanul tanulmányozhattam arcát. Nyugodtnak tűnt, csak a szája és orra között ülő pici anyajegy rándult meg időnként alig észrevehetőn.
Nagyon sokáig zavarba ejtett ez az arc. Úgy képzeltem közömbösséget takar. Később tanultam meg, hogy a kezének higgyek. A két kéz mindig elárulta nekem gondolatait, az érzelmeit. Lehetett bármilyen álarc rajta, ha a keze simogatott, ha remegett, ha összefonódva az ölében pihent, vagy csak egymásba fonódott, tudtam mi következik. Mindent két kézzel csinált. Nem tudta függetleníteni egyiket a másiktól. Ha teste vagy feje mással volt is elfoglalva, kezei akkor is szinkronban voltak. Még írni is tudott jobbal és ballal egyaránt. Ha egyik elfáradt, a másikkal folytatta a sort, s a legjobb írásszakértő sem tudta volna megállapítani, hol váltott. Néha úgy tűnt fel nekem még gondolkodni is a kezével szokott. Valami felfoghatatlan telepatikus erő van ezekben a kezekben. Ha egyszerre megfogta velük a fejem, azonnal tudta mire gondolok. Nem volt szükségem soha szavakra, csak ő használta ezeket, hogy én is értsem őt. Kiszolgáltatottja voltam. Csak olyankor jött zavarba, amikor megfogtam kezeit és nem engedtem a szorításból. Ilyenkor furcsa grimaszok jelentek meg arcán, arcizmai elárulták tehetetlenségét, s ha sokáig nem engedtem, végül eszelős zokogás tört fel belőle ellenállhatatlan erővel, egészen kezei szabadulásáig.
Most is az érintésre lenne szükségünk. Ő még nem ivott a söréből. Igaz különösebben nem is szerette, most mégis azt rendelt. Talán mert szomjas. Képtelen ösztöneinek parancsolni. Legszebb pillanatainkat képes volt anyagcsere-folyamatai vagy fizikai fáradtsága miatt elrontani. De később azt is megszoktam és már dühös sem voltam, amikor kelletlenül préselte ki magából a mondatot: „most ne” vagy azt: „várj egy pillanatig”. Elvégezte a szükségét, csillapította szomját, kialudta magát és folytattuk, ahol percekkel, órákkal, avagy napokkal azelőtt abbahagytuk. És én jó kiskutya módján bújtam a gazdi csodálatos kezeinek füttyentése közé. Hagytam hadd simogasson, még hálás is voltam a nekem szentelt drága idejéért.
Most mégis ő vár. Pontosabban nem is ő, hanem a kezei. Számomra a testformája és a pszichéje kezekké alakultak. Két sima, hajszálerekkel alig láthatóan átszőtt, kedves, lebegőn simogató, légies kezekké. Kezekbe voltam, vagyok szerelmes? Most nem tudom. Kellene ezeknek az okos kezeknek az érintése, hogy kiszívják belőlem a gondolatot. Ezek nélkül már önmagammal sem tudok kommunikálni. Érzelmeim a hosszú tunyaságban elvesztették azt a képességüket, hogy a gondolat által felfogható jelszintre erősödjenek. Ezek a kezek sokkal érzékenyebbek, mint az én kémiai és fiziológiai folyamatokkal determinált agyam. Kezei az én mankóim. Nélkülük megbénultam. Vagy…. vagy nem is csak megbénultam. Egyszerűen nem létezem, mert… mert nem működök. Fáradt vagyok…. Elviselhetetlenül fáradt.
Két kézzel fogta meg a korsót és ajkaihoz emelte. Két kortyot engedett le a torkán, gégéje kétszer ugrott le, s fel. Az asztal közepére, a kartonkorongra tette a poharat. A sör közben tovább csúszott a garaton keresztül a gyomrába, ahol megkezdődött a feldolgozás, a kiválasztás. Hamarosan a gyomorból a vér segítségével a sejtekbe kerül, ott fejtve ki káros hatását, hogy a májon keresztül a vesébe és a vesevezetéken keresztül, fehérjementes vérplazmaként, a be nem épült anyag ismét a külső testidegen rendszerbe távozzék.
Kezei másodpercekig ölében pihentek, megpróbálva rám figyelni, de én úgy tűnik nem sugároztam jeleket, mert kisvártatva ismét megfogták a virágszálakat, hogy új rendbe állítsák őket. Most az életképesebb, még viruló hóvirágok, koncentrikus körökbe sorolódnak a két kéz gondos, rendszeralkotó munkája következtében. A művet ketten nézzük. Nézésünkkel önmagunkat tapsoljuk. Ő alkotó tevékenységét, én kívülállásomat. De a kezek még nem elégedettek, enyhe remegésük árulja el ezt nekem. A bal fölemelkedik, az asztallaptól húszcentis magasságban megáll, az ujjak görcsösen szétfeszülnek, a kar az asztal sarka felé fordul és megáll a már teljesen fonnyadt, félretett virágok fölött. Az ízület újabb parancsra vár. Én egyre fáradtabbnak érzem magam. A parancs nem is késlekedik soká és a marok bezárul a haldokló növények fölött. Néhány szorító mozdulat és felismerhetetlen hulladék esik a hamutartóba.
Kiszáradt a torkom. Innom kell. A második korsónál már nem várom meg, hogy leülepedjék a hab. Habosan iszom. Tekintetem a kezeken. Az egyikben gyufás skatulya a másikban gyufaszál. Lángot csiholnak. A bal felemelkedik valahová, látókörömből pillanatokra eltűnik, s mikor visszatér az égő gyufaszálat a hamutartóba ejti. A láng még valameddig pislákol, majd eltűnik a hamutartóval együtt. Kibírhatatlanul fáradt vagyok. Már nem  látom az asztalt, rajta a kockás terítővel, a még viruló virágokat, a két habmentes, poshadó sörrel teli korsót, a gyufás skatulyát, a színes dobozú cigarettát, a reklámfeliratos karton alátéteket, őt, a háta mögötti fatámlát, a galériára vezető csigalépcsőt, a hangulatvilágítás sápadt fényét, a hangulatot, a kocsmát, a sugárutat szegélyező szecessziós házak szürke falait, az útmenti facsonkokat és a beléjük vésett emlékiratokat, a konzervházakba zsúfolt lejárt szavatosságú szardíniákat, a nyomdafestékbe merevített szebb jövőt, a vizeket és a vizeséseket, a vászonra ragasztott benyomásokat, a fátumokat, a mozdulatlanná merevített mozdulatokat, a csonka testek csökevényes érzelmeit, az önön képünkre formált cseppfolyósságot, a gömbökbe préselt végtelent, a tisztelendőket és a szentségeinket.
Sűrű ködöt látok. Távolról, csak sejthetőn, két alak közeledik. Velük együtt jön a zúgás is. Furcsán hajladozva járnak, néha egymásba fonódnak, amorffá válnak. Ahogy közelednek a zaj is egyre erősödik és mintha ütemekre esne szét. Fáradt vagyok… a fejem is fáj. Nehezen viselem el az emelkedő zúgást. Félelmesen közeledik a két hatalmas alak, a két – már érzékelem – kézforma. Az elviselhetetlen zaj, pedig ütemes taps. A taps halántékomat veri. Félek. Rohannék, de már bekerítettek a karok. A hatalmas marok ujjai görcsösen nyílnak szét. Lassan, fokozatosan záródnak össze körülöttem. Valaminek a markában vagyok. Még látom a vastag, hosszú életvonalat, s még hallom a gyilkos vastapsot. Végül is ő szólalt meg:
- Hazajössz?
Kezei az ölében pihentek, összekulcsolva. Arcvonásai rendezettek, nyugalomról árulkodnak. Jobb kezem lassan emelkedni kezd, az ujjaim kiegyenesednek. Alig valamivel az asztal fölött nyúlok át. Tenyere kissé nedves.