Kolbász

Kolbász

Ott hevert egy parki padon félig becsomagolva, jó fűszeres, fokhagymás kolbász, ahogy a
magyar ember szereti. Lehetett vagy húsz deka. Valaki ott felejtette, vagy szándékosan hagyta
ott, ki tudja?
A járókelők jöttek-mentek, ügyet se vetettek rá. Illetve mégis, egy öreg, olyan nyugdíjasforma,
meglehetősen kopott, horgas orrú, kezében öblös kosár tele üres üvegekkel. Köhögve totyogott
az illatos csomaghoz, leült, szinte ugyanabban a pillanatban, amikor egy hasonló korú, görnyedt
hátú öreg huppant a kolbász mellé.
Egymásra néztek, aztán elfordultak. Köztük a kolbász, egyik csücske kilátszott. De még ha
nem is látták volna, érezték, ott keringett a szaga az orrukban, és úgy megcsiklandozta az ínyüket,
hogy szinte beleszédültek.
– Az istenit, meddig strázsál ez itt engem? – dühöngött magában a kosaras.
– Pucolj, komám – fészkelődött a másik –, amíg jó kedvem van!
– Szép időnk van – bökte oda a horgas orrú.
Ismét egymásra néztek.
– Szép.
– Eladja őket? – biccentett az üres üvegek felé.
– Maga mit gondol?
– Pukkadj meg! – gondolta, és meg se mukkant többé.
Teltek a percek. A két öreg csak ült, ücsörgött összeszorított szájjal anélkül, hogy egymásra
vagy a kolbászra nézett volna. Mindegyikük a másikra várt, arra, hogy feladja, és otthagyja az
égből hullt reggelit.
Hirtelen felbukkant egy kutya. Szimatolva oldalgott a padhoz, és a kolbászhoz kapott. Hanem
a kosaras gyorsabb volt ám nála. Sejtette, mit akar, és még idejében elrántotta a zsákmányt.
– Jó étvágyat! – futott össze a nyál a görnyedt hátú szájában.
– Na, egyen maga is – enyhült meg a kosaras, és a kuvaszba rúgott.
Nem beszéltek, ettek, mohón, kidülledt szemekkel.
A XXI. század küszöbén, egy parkban.
Forrás: Ezredvég 2017/1

Ultrák

Ultrák

– Hajrá, Basavár! – ordította bele a naplementébe a kreolbőrű fiú. Piros-sárga harántcsíkos
pólóján a „BASAVÁR ULTRAS” felirat díszelgett. A srác Basavár külterületén, a
buszmegálló és a vele szomszédos Mákvirág presszó közelében haladt el, immár rap-
refréneket hadarva (amelyekben feltűnően gyakran fordult elő a „fuck you” és a „nigga”
kifejezések).
– Rikárdó megint nyomja a műsort – jegyezte meg a presszó egyik vendége. Tömzsi, hatvanas
férfi volt, munkás overallban, baseball-sapkával a fején, és több napos borostával.
– Már csak egyedül ő reménykedik benne, hogy lesz új stadionunk – kuncogott a sapkással
szemben ülő hetven feletti, szakállas, madárijesztő alak, név szerint Csapó Elemér. A bőre,
akár a fakéreg, a komondorszerűen gubancos, piszkosfehér hajzat alól szürke, vizenyős
szemek tekintettek ki a világba. Csapó Elemér és ivócimborája, Kulhanek Gerzson naponta
biztosították a Mákvirág bevételét, legalább is az asztalukon sorakozó kiürült sörösüvegek
száma erről tanúskodott.
A főút menti presszó – amely kocsmaként működött – berendezése, valamint a falakat díszítő
egykori focisták, teniszcsillagok, az Edda Művek és a Guns’n’Roses poszterei a kilencvenes
évek eufórikus hangulatát idézték vissza. A két öregen kívül egy középkorú házaspár
tartózkodott még a csehóban, egy-egy kávéscsésze társaságában. Talán a fővárosból érkeztek,
talán csak a rokonokhoz, ismerősökhöz ruccantak le Basavárra, ám a testtartásukról,
szótlanságukról lerítt, ennyi nekik bőven elég a vidéki létből. A férj időnként feszülten az
okos telefonjára pillantott. Szemmel láthatóan úgy várta a távolsági buszt, mint az özönvíz
elől menekülők Noé bárkáját.
– Stadiont nekünk?! – vette vissza a szót a sapkáját igazgató Kulhanek. – A sportboltok is
sorra zárnak be!
– Nincs focipályánk, se csapatunk, de ultráink már vannak! – röhögött fel Csapó. – Valahol el
kell kezdeni…!
Az aggastyán hangja öklendező köhécselésbe fúlt, a tartós nikotinfogyasztás tüneteként.
– Hát igen, a polgármesterünk sem piskóta – folytatta Kulhanek, hogy az idegenek is jól
hallják. – Ahelyett, hogy az uniós támogatásból exhumálta volna a Basavár SC-t, pólókat
nyomatott ki, pólókat! Basavári Ultrák! Merthogy, asszonta…”Meg kell szólítani a
közönséget… ki kell alakítani a rajongói bázist”, stb. Komolyan, ez egy rossz vicc!
– Ja, ja, kinyomtak a pólókból vagy ötezret, elfogyott belőle kb. tizenöt! Azt is a Balog
Rikárdóék kapkodták el, a választások előtt! – heherészett tovább Csapó.
– Egyedül a kézis lányaink értek valamit, még anno a nyolcvanas években! – legyintett
Kulhanek.
– Meg az atlétánk és a kajakosaink! – tette hozzá Csapó.
– Így igaz. Csak hát a „módszerváltáskor” az élsportolóink sorra átigazoltak jobb klubokba.
Bezárták a hajógyárat, a városnak egyből kampec lett!

Kulhanek melankóliával gondolt vissza szerény, de kiszámítható életükre a nyolcvanas évek
hajnalán, amely a Duna-melléki várost jellemezte. Amikor a basavári gyártelep kohói javában
okádták kéménytorkukból a seszínű leheletüket.
De mindez már az eltemetett múlt… akárcsak a kedves trafikos néni az Óra utcában… vagy a
piactéri önkiszolgáló, ahol isteni pacalt főztek, sehol a világon jobbat… most kínai gyorsbüfé
áll a helyén (tavaly még török kebabos űzte az ipart ugyanott, a tulaj évről évre változik).
Nem is beszélve a „kis hajóról”, amivel Kulhanek és családja rendszeresen átjárt a
szomszédos Remete-szigetre, az ottani Vadaskertbe. Kulhanek fia imádta az őzeket, és persze
az ilyenkor elmaradhatatlan perecnek is örült a gyerek.
– Mi van a kicsi fiaddal, öregem? – zökkentette ki Csapó Kulhaneket a révedezéséből. – Mit
fog csinálni a brekszi… berszik, vagy hogy is hívják után?
– A fiam azt mondta, ne aggódjunk a brexit miatt, a jövő hónapban költözik a
menyasszonyával Londonból Torontóba!
– Legalább közelebb lesznek! Bár, ha belegondolok, hogy a digókat most ellepik a
migráncsok a tenger felől…
– Te meg mi a kiskutya redvás likáról beszélsz?!
– Toronto Olaszban van, nem? Ott halt meg Kossuth!
– Meg az ángyikád térde kalácsa! Kossuth Torinóban halt meg! Toronto Kanadában van!
– Jól van, no! Nem értek hozzá!
– Persze, mert a szőlőmetszéshez nem kell földrajz, mi? Addig játszod a bolondot, amíg úgy
maradsz! Jocikám, még egy sört nekünk, légy szíves! – szólt Kulhanek a csaposnak.
– Na és az asszonyod mit szólt hozzá, amikor megtudta…? – kérdezte Csapó.
– Teljes odavolt az anyósommal. Lehordtak engem mindennek, mert ilyen messzire engedtem
a gyereket. Julis azon sápítozott, ki fog majd bennünket ápolni, ha egyszer lerobbanunk, meg
ilyenek… Mondtam neki: „Szültél volna még egyet!” Két hete nem szól hozzám az asszony!
– Akkor csend és béke van nálatok! – kacsintott cinkosul Csapó.
– Nem tart az soká! – nevetett keserűen Kulhanek. Már-már irigykedve gondolt Csapó hat éve
tartó víg özvegységére. Igaz, a vénség azóta úgy fest, mint aki egy életre összeveszett a
szappannal. Időközben Joci, a csapos kihozta a söröket.
– Mit szólsz hozzá, hogy egy történelmi emlékbizottság alakult nálunk a török kori leletek
feltárására? – kérdezte ismét Kulhanek, miután legurították az újabb búfelejtőt. – Állítólag a
janicsárok annak idején elfoglaltak két vakondtúrást, innen a nevünk!
– Mikre nem költenek! – csóválta a fejét Csapó. – Pedig ezt a várost a Rákosiék kezdték el
építeni, nagyjából Sztálinvárossal egy időben. Néhány putrin kívül nem volt itt semmi a
háború előtt. Még a vizet is ásott kutakból vették a népek! Rákosi „pajtás” pedig kiagyalta,
hogy cukornádat termesszünk! Cukornádat…! Hö…hö… abból nem lett sok, cukorcefréből
annál inkább… he-he-he!
Csapóból mekegéshez hasonló nevetés buggyant ki, amely öklendező köhögésbe fulladt.

– Mikor voltál a dokinál, öregem? – kérdezte Kulhanek aggódva.
– Amikor még élt az asszony – felelte Csapó harákolva. – A Tarpai doki már akkor eltiltott
mindentől, amiért élni érdemes! A szomszédom, a Sümeginé tegnap ajánlotta egy ismerősét,
valami természetgyógyászt… mondtam neki, kezeltesse vele a virágait, nagysád!
Csapó a mellkasára bökött.
– Ezt a szerkentyűt én ösmerem a legjobban! Ide ne akarjon beletúrni senki!
Az eszmecserét a busz érkezése szakította félbe. Az idegen házaspár felpattant az asztaltól, a
férj sietve fizetett, udvariasan elköszöntek, majd el is tűntek a nagy fehér jármű belsejében.
– Szerinted felfogtak abból bármit is, amit az előbb karattyoltunk? – kérdezte barátját Csapó,
hosszasan bámulva a busz után. Ezen a napon több járat már nem indul Basavárról.
– Ki tudja? – vonogatta a vállát Kulhanek. – Ahogy elnézem őket, első dolguk lesz valami
hétvégi velnesszre befizetni, hogy kiheverjék az élményt. Útközben feltankolnak a teszkóban,
napokig áztatják a valagukat a gyógyvízben és elfelejtenek minket!
Odakinn a lenyugvó nap narancsvörösbe öltöztette a néptelen utcákat. Péntek este a város
korán nyugovóra tért. Lassacskán Kulhanek és Csapó is elindult hazafelé. Röviddel ezután
Joci is zárórát tartott a Mákvirágban. A távolban Balog Rikárdó alakja tűnt fel, visszatért a
szokásos vízparti csavargásából.
– Hajrá, Basavár! – a fiú hangját visszhangtalanul nyelték el a környező házfalak.

Madár

Madár

Sólyom József, nyugalmazott köztisztviselő a parkban üldögélt.
Szeretett itt. Szerette a csendet és ugyanúgy szerette a madarak ricsajozását. Amióta nyugdíjba
ment, ez lett a törzshelye, már sehová sem sietett. Felesége halála óta különösen nem.
Amíg Rozika beteg volt, folyton rohannia kellett. Rohant az orvosért, a rendelőintézetbe a szokásos
receptekért, utána a gyógyszertárba, majd haza. Hét évig ápolta a feleségét. Gyermekük nem
születhetett, valami úri nyavalya miatt Rozika nem volt alkalmas rá, hogy kihordjon egy babát. Sosem
rótta fel neki, pedig nagyon szerette a gyerekeket. Minden nyáron a nővére gyerekeire vigyáztak..
Tudta, hogy elkövetkezik az a bizonyos nap, mégsem hitte. A páros sírhelyet már évekkel a betegség
előtt kiválasztották.
Együtt.
Negyvenkét évig voltak házasok, csaknem minden gondolatuk egy volt.
A temetés nagyon megviselte.
Azóta is minden nap időben fölkelt, megfürdött, megborotválkozott, komótosan inget vasalt, majd a
tőle megszokott rendben indult a reggeliért. Fél liter tej és öt kifli.
Rozika nagyon büszke volt az urára! Azt tartotta róla, mindig olyan, mintha skatulyából lépne elő.
A parkban reggelizett, s evés közben komoly elhatározásra jutott. Régóta fontolgatja, de ma be is
megy a madárboltba, be bizony! - gondolta. A hullámos papagáj a kedvence, csak a felesége miatt
nem vett eddig madarat, Rozika nem szívelte sem az ezzel járó rendetlenséget, sem az ürülékszagot.
Hiába ígérte, hogy ő majd minden nap kitakarítja a kalitkát, ebben nem tudtak egyezségre jutni.
Az első madarat Rozikának nevezte el.
Gyakran beszélgetett vele mindenféléről, ami az eszébe jutott. Kedvence volt a röptetés. Élvezte
látni, milyen boldog szabadságban repül a kis kék madár a nappaliban egyik növényről a másikra.
Ez lett számára mindegyik nap fénypontja!
Aztán jöttek sorban a többiek.
Egy sárga hullámospapagáj, hogy Rozika ne legyen egyedül, egy pár mozambiki csicsörke, egy pár
tűzcsíz, egy zöldike-kanári pár, és a pintyek. Lassacskán minden idejét kitöltötte a harmincegy madár
gondozása.
A szokásos orvosi vizsgálatra borostásan, gyűrött ingben indult. Amint a rendelőbe lépett, az
asszisztensnő még az orrát is befogta, olyan tömény madárürülékszag áradt körülötte. Persze, csak
titokban, mert nem akarta megbántani Józsi bácsit - mégiscsak most halt meg a felesége. Meg
különben is, valaha a Madártani Intézet vezetőjét tisztelhette az öregúrban, egy igazgatót!
Még sosem volt panasza.
Most először, egy különös hátfájás miatt sopánkodott. Ahogy levette ingét, az orvosnak elállt a
lélegzete, az asszisztensnő pedig szabályosan felsikoltott. Sólyom József háta telis-tele volt egészen
elképesztő színű, apró tollakkal, a vöröstől a feketéig, a színskála minden színében pompázott. Az
orvos nagy szakértelemmel, egy erre alkalmas csipesz segítségével húzogatta ki egyenként a tollakat,
majd mindegyik sebet fertőtlenítette, bekötözte. Csak két egészen különös kinövéssel nem tudott mit
kezdeni, a két lapockán. Írt egy beutalót, hátha kórházi kollégái felismerik ezt a betegséget.
Ezután Sólyom Józsefről senki sem hallott.
Nem jelent meg a kórházban, nem ment szokásos körútjára: a reggeliért, a kisállat-kereskedésben
sem látták.
A parkban sem ücsörgött többé.
Akkoriban néhányan látni véltek egy egészen elképesztő méretű sólymot az égen. Időről időre a park
fölött keringett, harmincegy kismadár kíséretében.
Vélhetőleg - egyes hírek szerint - néha meg-megpihent a temetőben is, Sólyom Józsefné, született
Róka Rozália sírjánál.

Interferencia

Interferencia

Sóvágóné nyögve tette le a nehéz bevásárló szatyrokat az asztalra, aztán nekiállt bepakolni a hűtőbe.
Öt év körüli, dundi kislánya önfeledten fecsegett körlütte, babájával hol ide, hol oda mászkált, és
utánozta az asszonyt. Ha az nyögött, és sóhajtozott, hogy menyire fáj a dereka a sok cipeléstől, ő is
sóhajtozott és nyöszörgött.
- Sófikám, jaj, jaj, de fáj a dejekam – utánozta a kislány a babával az anyját.
Az asszony időnként idegesen pillantgatott az önfeledten játszadozó gyerekre, míg készítette a
vacsorát. Elhallgatott, csak a keze járt sebesen.
- Mi volt az oviban? – vetette aztán oda, csak, hogy mondjon valamit.
A kislány hadarva, erősen selypítve kezdte mondani a gyerekek csínyeit, az óvónénik tetteit. Meg,
hogy megint nem tudott aludni a Pistitől, aki végig viháncolta a csendespihenőt.
Sóvágóné hümmögött valamit és közben egészen másutt járt az esze. Ma megint látta a volt férjét
azzal a nőcskével. Egy pompás nagy autóból szálltak ki, a nő sugárzóan szép volt, és nevettek, a férfi
rajongva nézett a nőre, míg átfogta azt a lehetetlenül vékony derekat. Emlékezett erre a rajongó
tekintetre, valaha rá is így nézett, még a kislány, Ildikó születése előtt…
Csattant valami, az asszonyt kellemetlenül rántotta vissza a zaj a mába. Ildikó bűntudatos arccal
nézett az anyjára; előtte a földön egy szétloccsant tejföl maradványai kornyadoztak. Sóvágónét
elöntötte az indulat. Ez a gyerek is csak a bajnak van! Mióta megszületett, minden tönkre ment
körülötte, pedig milyen csodálatosan indult az élete! Az egyetemen ő volt az üdvöske, Sóvágó
professzor úr azonnal észrevette, mert gyönyörű lány volt a vakító szőkeségével, aztán kiderült, nem
csak szép, de okos is. Harmadéves korára már együtt kísérleteztek az elméleti fizika tanszéken. Hová
lettek az álmai? És micsoda keserű fintora az életnek, hogy két ilyen elmének Down-szindrómás
gyereke született? Hiába biztatták őket, hogy a kislány állapota ellenére átlagon felüli, nem tudtak
beletörődni. A férfi rövidesen lelépett egy újabb szőkeséggel, és ő itt maradt Ildikóval. Tény, hogy
anyagilag nagyvonalúan támogatja őket, és ha nem akar, hát nem dolgozik, akár egész nap Ildikóval
lehet, de a gyerekpszichológus azt mondta, jobb a kislánynak, ha gyerekközösségben van, többet ér
az minden fejlesztésnél. Akár vissza is mehetne az egyetemre, de szégyelli magát, meg hát most
amúgy sem mehet, mert sokat felejtett, újra kéne tanulnia a korábbiakat is, és mostanában olyan
fáradt, semmihez sincs kedve, legszívesebben folyton csak aludna.
Időnként heves lelkiismeret-furdalás öntötte el, amiért nem tudta a gyereket igazán szeretni, és mint
most is, csak az apját várta vissza. Azon tűnődött, hogy vajon, ha egészséges, akkor is így érezne-e?
Volt annyira becsületes, hogy valós választ adott magának; tudta, hogy Sóvágó nem hagyja el, ha
Ildikó nem Down-szindrómás.
Egyszerre csak beléhasított a felismerés: hiszen Sóvágónak van már két fia is az előző feleségétől, akit
meg éppen ő miatta hagyott el! Megkeseredett a szája íze. Hiszen a férfi valójában nem is volt
hűséges soha, ez csak önbecsapás, hogy Ildikó miatt hagyta el! Elhagyta volna idővel mindenképp. A
férfi imádja a fiatal nőket. Sóvágóné ekkor, életében először, elkezdte sajnálni az előző feleséget, akit
miatta hagytak el, és a szégyen szinte letaglózta. Muszáj volt leülnie, mert a szíve kihagyott egy
dobbanást. Most először szembesült azzal, hogy az imádott férfi valójában nem több, mint egy
istenáldotta tehetség, és egy végtelenül erkölcstelen és gátlástalan ember. És én mi vagyok? Tette fel
magának a kérdést. De nem kellett megválaszolnia, a lelkiismerete megfelelt helyette.
Nem bírta elviselni a pillanat súlyát. Ránézett a kislány bűnbánó, jellegzetes kis arcára, végig futott
tekintete az ezerszer látott, el nem viselhető vonásokon, a mongoloid szemeken. Aztán leszaladt
tekintete a gyerek tömzsi, átlagnál alacsonyabb testén. A kis, rövid, tömpe ujjakon elidőzött, szeme
újra a földön heverő, szétloccsant tejfölre futott. Érezte, ahogy valami állatias indulat gyűlik fel

benne. Nem tudott gondolkodni. Keze lendült és ütni, vágni kezdte a kislányt, torkából eszelős,
hörgés szerű hangok törtek föl.
Még akkor is ütötte, verte a kislányt, amikor az már a fölön feküdt, és nem mozdult.

Hiánybolt

Hiánybolt


A Nagykörúton bóklásztam éjjel, felettébb szerencsétlen lelkiállapotban. Nyugtalan
voltam már jó ideje, ki tudja, miért.
Jobbról és balról villództak a neonreklámok. Cigit akartam venni, bár már leszoktam a
dohányzásról, de most nagy szükségét éreztem egy slukknak. Nyitott bárok és szexshopok
között haladtam egyre ingerültebben, egyre mélyebbre süppedve az önsajnálatba.
Egyszer csak egy feliratra lettem figyelmes: HIÁNYBOLT. A szivárványszínű
neonfelirat hívogatóan villódzott. Mielőtt még meggondolhattam volna, mit is csinálok, már
be is nyitottam az aprócska a boltba. Az ajtó feletti csengettyű finoman csilingelt még akkor
is, amikor az ajtó lassan becsukódott mögöttem. Öreg, hajlott hátú öregúr sietett elém és
udvariasan köszöntött.
- Mivel szolgálhatok? – kérdezte.
- Cigije nincs, ugye? – kérdeztem keserűen, és mindjárt rájöttem, amint körülnéztem, hogy
felesleges kérdés volt. A falak mellett polcok álltak, mint egy kamrában, és a polcokon
nagymamám lekvárjaihoz hasonlatos üvegek sorakoztak. Szájuk csinos, színes
vászondarabkával és különböző színű selyemszalaggal voltak leszorítva. Minden üvegben
más-más színű zselészerű anyag keringett és fortyogott hangtalan. Az öreg némán tárta szét a
karjait és csak testbeszéddel mutatta, itt egészen mást árulnak, mint amit én keresek.
- Mik azok az üvegekben? – kérdeztem aztán a polcokra mutatva.
- Hiányok…- felelte az öreg sejtelmesen. – Mit kér? Van szeretet, tolerancia, áldozatkészség,
odaadás, diszkréció, együttérzés, őszinteség, udvariasság, … Melyiket kéri? Itt mindent
megtalál.
- Más számára is vásárolhatok? – jutott eszembe hirtelen egy ötlet.
- Csak tessék… - felelte nyájasan az öregúr.
Magam előtt láttam a kollégáim gúnyos arcát, a gyerekek fegyelmezetlen, soha nem figyelő
tekintetét az osztályomban, igazgatóm kioktató, lekezelő viselkedését velem szemben, és már
soroltam is kívánságaimat.
Rövidesen legalább 10-12 üveg sorakozott előttem a pulton. De akkor még rájöttem,
hogy a folyton ajtót csapkodó szomszédomat sem hagyhatom ki, aki megkeseríti az életemet,
sőt, néhány rokonomnak is kértem gyorsan egy-két jó tulajdonságot...
- Tudna adni egy szatyrot, hogy mindezt elvihessem? – kérdeztem végül az emberkét, ahogy
végigpillantottam szerzeményeimen.
- Még nincsen kész! – állított meg. – Felesleges csomagolnia, hiszen magának semmit sem
választott. A többit is csak akkor viheti el, ha saját maga számára is vásárol valamit. -
folytatta.
Tűnődve néztem rá.
- Oké. Akkor adjon a toleranciából egy üveggel, kérem…
- Nem tudok. Elfogyott. Azt már elkérte valaki más számára.
- Szeretet?
- Elkelt.
- Türelem?
- Ott áll ön előtt.
- Áldozatkészség?
- Úgyszintén…
Még percekig dobálóztunk a jó tulajdonságokkal, amíg rá kellett döbbennem, semmije sem
maradt számomra, mindent másoknak szeretnék megvásárolni.

- Akkor? – kérdeztem.
- Akkor? – kérdezett vissza az öregúr. – Gondolkodjon! Kérem! Nagyon kérem! Törje a fejét!
Még van egy megoldás…
De nem tudtam rájönni, mire gondolhat az öreg, így elköszöntem, és kimentem a boltból üres
kézzel. Már két saroknyira járhattam, amikor bevillant, mit kellett volna tennem. Mint az
őrült, fordultam sarkon és rohantam vissza. Ó, én bolond! Hogy miért nem jutott előbb
eszembe ez a pofonegyszerű megoldás! Lihegve értem oda, ahol a kis bolt volt még az imént,
de a helyén ez a tábla vigyorgott rám: Nemzeti Dohánybolt. Kétségbeesetten forgolódtam
jobbra, balra, de sehogyan sem találtam az öregúr furcsa HIÁNYBOLTJÁT.
Egy kései villamos csörömpölt el mellettem. Nem mentem be a dohányboltba. Elindultam
hazafelé.
Valami mégis megváltozott bennem azon az éjszakán.

Négy kilencvenhatod

Négy kilencvenhatod


Zavarta a hideg, fehér fény. Fázott, a műtőben hideg volt. Csukva tartotta /a/ szemét, nem akart látni semmit.
– Számoljon tíztől visszafelé – hajolt fölé zöld maszkjában az orvos. – Rendben lesz minden.
Persze, rendben lesz minden. Hogyne lenne! Persze.
Tíz…
Az ember mindig a szüleiben csalódik először. Van az a lélek nevezetű valami, amiről azt mondják, hogy nincs, kitaláció, pusztán csak kémia; a francba az egész spiritualitással, szóval, ebből a nem létező valamiből először nyolc kilencvenhatodot harap ki, amikor rádöbbensz, csalódtál a szüleidben. Kín ez a javából, földig rombolása az imázsnak, apád megszűnt Istennek lenni, aki mindent tud, aki mindent jól tud, aki a legerősebb, aki megvéd a boszorkányoktól, akik este, lefekvés után a sötét szobában előbújnak az ágyad alól, és a frászt hozzák rád. Apa csak egy van. Anya is. Az anya biztos. Az apa az Isten, egy lánynak mindenképpen, míg rá nem döbben, apja is hús-vér ember, kétségekből, fájdalmakból, könnyekből szőve, esendő és tehetetlen, szomorú és reménytelen. Nyolckilencvenhatod résznek annyi.
Kilenc…
Az ember lányát a tévedései erőssé teszik, de csak erőssé, nem okossá, szívével, lelkével választ, nem az eszével, a vonzás megbénítja izmait, idegeibe mérget fecskendez, mely elvakítja, felemeli a föld fölé, lebegteti, ringatja, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb állapota. A való világ azonban prózaibb hangot üt meg, olykor közönségest, mindig a lényeget kellene látni, ám senki nem képes megmondani neki, mi is a lényeg. Azt hallja otthon folyamatosan: neked meg kell felelned, teljesítened kell, vigyáznod kell az erkölcsödre, mintha tudná ezt pontosan bárki is, mi a franc az az erkölcs, miközben körbenéz, és azt látja, a látszatot őrizve és soha ki nem mondva, mindenki erkölcstelen, boldogtalan, mást keres, és mást talál, mint ami jut a sorstól. Az első szerelem csalódása hat kilencvenhatodot rabolt el lelkéből, magas volt, fekete, gyönyörű és csalárd. Tizenhat évesen megtanulta, mit érnek a kimondott és a ki nem mondott szavak.

Nyolc…
Aztán a sebek begyógyulnak. Látszólag. Hegekké alakulnak át, halványulnak, majdnem eltűnnek. Csak majdnem. A mélyben már semmi nem olyan, mint a sérülés előtt, a szövetek, az idegek funkcionálisan helyreállnak, látszólag minden rendben van, ám a trauma finom, sejtelmes energiája áthatja a húst, amely romlani kezd, a sejtek tiltakoznak, aztán mégis megadják magukat szép lassan, évtizedek alatt, beletörődve, megértve, hogy semmi sem múlhat el nyomtalanul, semmi sem történhet következmények nélkül. A sors mérhetetlen következetességet, tudatosságot várna el az ember lányától, ám az ember lánya
lassan megismeri korlátait, látja a folyómeder megemelkedő partjait, melyből kilépni nem lehet.
Az egyetemi évek gyorsan elröpültek, közhelyesen gyorsan és gyönyörűségesen; mikorra megkapta diplomáját, belátta, képességei átlagosak, nem fog soha kitűnni abból a szürke masszából, mely szürke massza egyes alkotóelemei mind menekülni szeretnének a szürkeségből, az átlagosságból, a „nem érdekes kategóriájától”. Tizenkétkilencvenhatod része lelkéből leszakadt, ott maradt az egyetem aulájában, az előadótermekben, az egyetemi klubban. Rettegve vette tudomásul, hogy vissza kell térnie a hétköznapokba, a családjához, a kisváros nyomorúságos szellemi posványába, az unalmas, hétköznapi emberek közé, csak azért, mert nem elég tehetséges a látványos karrierhez, nem elég tehetséges egy egyetemi tanársegédi álláshoz, nem elég tehetséges a tudományos munkához.
Hét…
Varga Dani lett a férje. Hentes és mészáros. Általános iskolai osztálytársa volt, az egyetem utolsó évében gyakran találkoztak otthon. Apja azt mondta, rangon alul megy férjhez, ám nem érdekelte, az ösztön mélyről jön, a társadalmi elvárás is ez: egy nő menjen férjhez, szüljön gyerekeket, a haza,//nem kell vessző// meg az Isten dicsőségére. Varga Dani jó parti volt, nem eszes, nem túl csúnya, ám pénzes. Imádta, amikor megölelte ez a vad erőtől duzzadó hústorony, amikor letépte róla a bugyiját, és a legképtelenebb helyszíneken képes volt magáévá tenni.
Anyja sírt az esküvőn, apja szomorkásan mosolygott, azt súgta a fülébe, hogy vigyázzon magára, legyen boldog. Elhitte apjának, hogy így is gondolta. Nem is sejtette, hogy lelkének tizennégykilencvenhatod részét áldozza erre a házasságra. Azt gondolta, egy hentes és mészárost egy okos, művelt nőnek nem lesz nehéz irányítani.
Hat …
Azt hitte, elájul, amikor első munkanapján átlépett a hivatal súlyos, szélesre tárt kapuján, amikor belépett az óriásinak látszó ügyfélváróba, ahol rengeteg ember várakozott, türelmesen, hangtalanul. Senki nem beszélgetett senkivel, szorongatták kezükben a sorszámukat, s arra vártak, életük perceken belül jobbra fordul.
Maca volt az első főnöke, festett szőke, kövér, vastagon sötétkékkel kihúzott szemhéjjal, vörösre rúzsozott húsos ajkakkal. Mindig izzadt, télen is, modern és nagyon drága ruhákba igyekezett beburkolni hurkás testét, s csak a férfiak érdekelték. Negyvenkét évesen, hajadonként érthető volt. Mindenki rettegett tőle, reggelente a kávénak ott kellett gőzölögnie az asztalán, mellette két téliszalámis szendvics, egy őszibarackos joghurt, egy banán és egy kókuszos csokoládé hevert. Minden reggel. Hogy ebédig kitartson.
Macát nem érdekelte a hivatal, csak a pasik, tehát a hivatal dolgozói szervezték Maca életét, a legapróbb részletig, több-kevesebb sikerrel. Ha Maca ágyában kötött ki a bekerített delikvens, akkor egy hétig csönd és nyugalom volt. Ha nem, akkor ordítástól remegtek az ódon falak, az ügyiratok a plafonig szálltak, mikor a dossziét az ügyintéző felé röpítette irodája ajtajából.
Lelkének tizennyolckilencvenhatod része hullott porrá az alatt a négy év alatt, míg Macával dolgozott. Aztán egy nap váratlanul felmondott. Bement Maca irodájába, az asztalán lévő vizeskancsó teljes tartalmát a festett szőke fejre zúdította, az őszibarackos joghurtot beborította a repülőtérnyi dekoltázsba. Négy éve először nevetett önfeledten.
Öt…
Unta a férjét. Már az ágyban is. Úgy hitte, majd ő megszervez mindent, izgalmas életük lesz, mozi, színház, koncert, hangverseny, kerti partik, barátok, ám semmi nem lett belőle. Szabó Dani a televízióval kötött házasságot, vacsora után öt, hat /öt-hat/ sör, idióta sorozatok, erőszakos filmek. Az utóbbi néhány évben már fel sem keltette, hagyta a kanapén aludni. Feküdt az ágyban, hallgatta lerészegedett férje horkolását. Lehúzta a bugyiját, benyúlt combjai közé. Nem, a vágy még nem halt meg, csak már nem volt, akivel működne a társasjáték.
Házasságának utolsó két éve tizennyolc kilencvenhatodot tördelt le lelkéből.
Tiltakozott, az erkölcs, igen, az erkölcs, az Isten előtt kötött házasságot ember fel nem bonthatja. Hányingere támadt, amikor arra gondolt, ezzel a férfivel kell leélni /az/ életét, akit egykor szeretett, de mára már nem több számára, mint egy kolonc, egy rosszul sikerült ebéd, egy kő a patak medrében, mely nem mozdul semerre, csak tűri hallgatagon, ahogyan örvénylik körülötte a hideg,
kristálytiszta víz.
Négy…
Egy reggel összepakolta a holmiját. Senkitől sem köszönt el, még a szüleitől sem. Beült az autójába, és meg sem állt Budapestig. Sikerült olcsón vásárolni egy garzont. Berendezkedett. Lecserélte a telefonszámát is. Senki sem ismerte, senkit sem ismert. Jogászként gyorsan talált munkahelyet. Tornázni járt, moziba, színházba, koncertekre, hangversenyekre. Egy kiállítás megnyitón ismerkedett meg Alfréddal. Egymásba habarodtak. Tüneményes pasi volt, válás után, tele tervekkel, mindig megnevettette. Két hónapig tartott. A tervek sosem valósultak meg. Gézával három hónapig bírta. Géza maga volt a megtestesült udvariasság, a jó modor, a figyelmesség, de semmi több. Gerzsonnal másfél hónapot töltöttek együtt, abból egy hónapot várt rá. Gerzson repülőgépeket vezetett a világ minden tájára. És a világ minden táján volt egy barátnője.
Sándor után összeomlott. A férfi mérnöknek adta ki magát, négy hónap után kiderült, hogy csak egy sittes. Piti tolvaj. Minden mozdíthatót elvitt a lakásából. A rendőrségi szembesítéskor nem sírt. A szégyen és a gyűlölet mardosta a torkát. Lelkének nyolc kilencvenhatoda egy darabban tört le, és őrült sebességgel zuhant a Napba, ahol porrá égett. Onnantól kezdve nem tudott sírni.
Három…
Csöngettek. Talán a postás. Ajtót nyitott. Férje állt az ajtóban. Zavartan nézett rá, elpirult, mentegetőzött. Nem akar semmit, csak épp arra járt. Vagyis nem véletlenül járt arra. Jövő héten lesz a hagyatéki tárgyalás. Anyja és apja meghalt.
Balesetben. Sajnálja. Nagyon sajnálja.
Nem hívta be. Még egy kávéra sem. Elköszönt, némán becsukta az ajtót.
Hat kilencvenhatod hasadt le. Egyetlen hang nélkül. A semmibe veszett. Mintha nem is lett volna.
Kettő…
Gyűlölte a férfiakat. Állt a tükör előtt, kereste azt a fiatal lányt, aki nem akart mást, csak boldog lenni, férjhez menni, gyerekeket szülni. Kereste tekintetében a tüzet, az akaratot, az élni vágyást, de csak szürke örvénylést látott, nagyon lassú, unalmas, szürke örvénylést, melyben a vágynak a nyomát sem lelte már. Egy év alatt három kilencvenhatodot észrevétlen lecsiszolt az idő. Fel sem tűnt neki, a napok egyformán teltek, ébredés, halvány, szolid smink, munka, utána bevásárlás, főzés, vacsora egyedül. Aztán már nem is főzött. Aztán már nem is evett. Csak ritkán.
Egy…
Csak negyvenhárom éves, szedje össze magát, húzta össze szemöldökét az orvos. Maga még mindig gyönyörű. Nem akarta összeszedni. Nem akart semmit. A tumor műthető, szerencséje van, fűzte hozzá a doktor. Három kilencvenhatod ismét letört. De ez most – meglepő módon – fájdalmas volt. Belehasított a fejébe. A szívébe is. Meglepődött. Meglepődött azon, hogy a szívében is érez még valamit.
Az utolsó három-négy számot már nem biztos, hogy kimondta, csak úgy tűnt, mintha mondaná, minden olyan gyorsan történt, egyik pillanatban még vacogott a hideg műtőben, sorolta a számokat tíztől visszafelé, aztán a következő pillanatban már nem volt magánál, elveszítette öntudatát. Ült a műtő sarkában, egy széken, elcsodálkozva bámulta, ahogyan felnyitják a hasát, az orvosok finom, megfontolt mozdulatokkal dolgoztak rajta, nyolcan állták körül a műtőasztalt. Nem érzett fájdalmat, csak csodálkozott. És mosolygott. Lelkének maradék négykilencvenhatod része felragyogott. Még csak negyvenhárom éves. Még csak negyvenhárom. És az orvos szerint még mindig gyönyörű. Akkor ideje lenne kezdeni valamit magával. Másképp, mint eddig. Felnevetett. Hülyén mutat a lába ujján az a rózsaszín körömlakk. Körülölelte a ragyogás. És mosolygott.

Elektrosokk

elektrosokk

az első emeleti folyosó végén jobbra egy ajtó, kedden és csütörtökön, pontban 8-kor, orvosi stáb, a pacienst betolják, elektródák a fejen, színes kelbimbók, gumiabronccsal rögzítve, anód-katód, vénában csordogál az izomlazító infúzió, csak semmi illúzió, a nyelvre kerül egy kis lapát, hogy össze ne koccanjanak a molekulák, gázmaszk, fekete gumitölcsér, az arcra tapad, ultrarövid narkózis, indul az áramütés, amperek reggelije, szétrepülő szitakötőszárnyak az agyban, 40-50 másodperc alatt lezajlik az epilepsziás roham, ébresztőt fújnak, kelj föl, tejföl, ahogy Attila mondta a szabad ötletek jegyzékében, a beteg már a kórteremben, ébred, ébredezik, retrográd amnézia, nem emlékszik a nevekre, hogy ki kicsoda, majd visszatér a tudat, kórtermi csendélet, kisszekrényen narancsgerezdek szemeznek, de jó, hogy élek, a halálozási ráta 1: 50 000-hez

Vagyunk széthordott bútorok

„vagyunk széthordott bútorok”
(Kaiser László: Vándorok, vérebek, angyalok –Válogatott és új versek,
Hungarovox, Bp., 2018)

Hogy milyennek képzeljünk el egy még javában tartó költői pálya emlékezetét, arra jó példa lehet Kaiser László 65. születésnapjára megjelent kötete, a Vándorok, vérebek, angyalok. A válogatott és új verseket tartalmazó kötet 127 darab költeményt foglal magába, és egy mottóverset. Negyvenhárom évnyi (1975–2018) lírai termésből kapunk válogatást a hat ciklusból álló kötetben, amelynek utolsó fejezetébe, a 2016 és 2018 közötti új versek közül – szigorú öncenzúrázásnak köszönhetően – mindössze tíz darabot válogatott be a szerző. A hat ciklus címei azokat a kötetcímeket viselik, amelyek hűen lefedik a több mint négy évtizednyi alkotói időszakot, ezáltal mintha kizárnák elviekben és gyakorlatban is a korszakolás lehetőségét. Ha végigolvassuk a kötetet, bizony azt kell, hogy mondjuk: nem sok értelme lenne egy korai (zsengék) és érett (beérkezett) bipoláris korszakolásnak. Koherens, egységes líramodellt képviselő versek sorjáznak a könyvlapokon, amelyeket elsősorban a tematikus és stilisztikai háló fon egybe. Ezen elvek szerint közelítünk most a kötethez, amelyben az élet- halál, ars poetica, anya-sirató, önmegszólító, istenes, szerelmes versekben az ismétlés, ellentét számos variánsára találhatunk példát keresetlenül is. Habár nem célunk stilisztikai-retorikai dolgozat tárgyának kitenni a Vándorok, vérebek, angyalokat, nem nélkülözhetjük el ezt a fajta kohéziós erőt, amely egyben tartja és mozgatja az egész szövegkorpuszt.
Amint azt említettük, át-meg átszövi a teljes kötetkompozíciót az ismétlés alakzata. A leggyakoribb szóismétlésre példa a Naplórészlet, amelyben nyolcszor ismétlődik a ’haltam’ lexéma. Az Attól félek című vers is idekívánkozik példának, amelyben a ’csillagok’ szó hatszor ismétlődik a költeményben. Ugyanakkor a szavak helycseréjével való nyelvi játékra (kiazmus) is találunk példát ugyanitt: „Amíg vannak csillagok, / addig élek, nem halok… //… Amíg élek, nem halok / addig vannak csillagok.” Hasonló felcserélésre példák még: „Isten ha űz / Ördöghöz űz / Ördög ha űz /  Istenhez űz” (Ha űz); „Ordasbőrben bárány voltam / báránybőrben ordas voltam” (Naplórészlet); „Isten, add vissza anyámat / anyámat add vissza, Isten” (Monológ); „Vagyok: / a  legegészségesebb / beteg ember // Vagyok: / a legbetegebb / egészséges ember” (Ars poetica); „a kevés sok, a sok kevés” (Zűrzavar).
Az Egy neked című szöveg első hat sora (a tizenkettőből) ’talán’ előismétléssel kezdődik: „Talán teljes élet / talán valami más, / talán torzó minden, / talán nem fáj, ha fáj. // Talán nincs is talán, / talán bizonyosság…” Ilyen előismétlésre példa még a ’hozsánna’ a sorok elején (Nem elvégeztetett), vagy utóismétlés az Árulás című versben: „csak árulás / Csak árulás”. Apró variánsos ismétléssel is találkozhatunk: „égig égő szépet”; „égig érő szépben” (Perlekedő élet). Anaforikus jelenséggel pedig például az Árulásban: „Aki már csalódott…” és a Tájakban: „Ezen a tájon… Ezen a tájon… Azon a tájon…”
Teraszos ismétlésre (anadiplózis) lehet példa a „se papja se vigasza. // Se papja, se vigasza – /
a zöld szemek lehunyva.” (Szerelemcsillag), a Valaki altatja gyermekét, kiazmussal együtt szerepelve: „s a fehér milyen árva. // Milyen árva ez a fehér…” (Nem védenek), a Gyerekszoba „…csillaghullásig – / hullásomig” variáns teraszos ismétlése, vagy az „el kell hagynom, hagyom. // Hagyom…” (Hová szabad?)
A keretes versszerkesztési mód is jellegzetessége a Kaiser-lírának: „Valaki altatja gyermekét, / hétköznap van, és velük az ég, / velük az ég, és ki tudja még, / hány árva keresi Istenét.” (Valaki altatja gyermekét); A holnap peremén; Ne siess!; Bűnre kiáltó; Kalandor vagyok és tisztességes; Árulás; Lángok, tüzek között; Nem tartozol; Mint mag a földből stb.
A betűrímek (alliteráció) akusztikai szerepe is felerősödik a költeményekben: „Minden
moccanás, / mint mag a földből…” (Mint mag a földből); „A földről fölemellek…” – „Virrasztok veled…” (Nem tartozol); „Dérré dermed a parázs?” (Korszak); „Kezed könnyű, mint a harmat, / harmatkezed ideadjad, / gyermekkezed nagy kezembe, / végtelenből végtelenbe.” (Harmatkezed); „selejtes sejtjeim” (Fohász); Hozzád hajnalodtam; „haláloddal hősi halott” (Vert sereg); „Beszélgetés befejezve: / bunkósodik a világ (Beszélgetés befejezve); figura etymologica: „fényből fényözön lesz” (Kérés nélkül).
Kaiser László költészetében sajátos retoricitást eredményez az ellentét alakzata:
„mostantól maradj ifjúnak: / idő előtti vénülésem!” (Embernek fia vagyok én); „Nappalok üszkösödnek / fények éjszakához szöknek”; dér–parázs (Korszak); Isten–Ördög (Ha űz); bárány–ordas (Naplórészlet); nappalok–éjszakák (Tiéd lehet?); „A nyugalom béklyójára vasfüvet, / a feszültség béklyójára vasfüvet…” (Mint mag a földből); „a veszteseknek bűne lett / s a győzelemnek ára van…” (Tájak). Ezek az ellentétpárok nemcsak a versek stilisztikai rétegét emelik ki, hanem a költői szubjektum főszólamát is nagyban felerősítik. Amikor azt
olvassuk: „Felmondok még / az életnek, / de a halálnak is” (Nem tudom), ebben a költő ontológiai magánya érhető tetten, a végső lemondás visszavonhatatlansága. Az Összegzés pedig egészében az ellentétezés mintadarabja: „törlések és betoldások /véget nem érő próbálkozások / békék és perlekedések / kérdések válaszok / hiányok beteljesedések / gyávaságok merészségek / maradások menekülések / gesztusok és dermedések / átkok és imák / halálok és újjászületések…”
Egyéni szóhasználatra (hapax legomenon) is találunk három példát a kötetben: „júdásolás végtelenje” (Nem elvégeztetett); júdásolni (Karácsony); „Szoríts engem jászolosan, / mint amaz asszony a kisdedet!” (Karácsony veled);
A Vándorok, vérebek, angyalok olyan kötet, amelyben az allúziók is szép számban tetten érhetők: „Fogyunk, romlunk…” (Magyarok) – Berzsenyi; Intelem hazánk fiaihoz
(Kölcsey); „a pálya emlékezete”, „kísérte őt árnyék módra / a jót és jól vasfegyelme.” (Józanul) – Kazinczy; A holnap peremén – József Attila; Ady búcsúja, Ady születésnapján, Balassi imája (szerepvers).
Madarász Imre írja az Álmom a csönd (2009) utószavában: „Szintézisteremtő az, ahogy Kaiser László a lírai »intenzív totalitás« jegyében fejezi ki ellentmondásoktól és konfliktusoktól terhes korunk megannyi gondját – egyszersmind hitét, reményét, megváltás vágyát.” Jelen gyűjteményes kötete is tanúja a fentiekben említett teljességigény esztétikájának. Istenes verseiben (Fohász, Ima, Kérés nélkül, Maradtak bennem, Tavaszi könyörgés), a megtért vándor hangján ekképpen artikulálódik a hit megtartó ereje: „Ő, akit talán vadul megátkoztál, / Ő, aki neked így is megbocsát, / ha tisztuló szívben hozzá szól imád!” (Ima); „nélküled többé nem vagyok, / hívő elhagyta templomát.” (Maradtak bennem).
A szerelemre mint ihletforrásra is találhatunk példákat. A Lángok, tüzek között második versszaka adys hangütésétől – „Szívemre balzsamot / nem kérek, de adjál! / Lángok, tüzek között / nekem megmaradjál!” – juthatunk el a másik hiányának poétikai megszövegezéséig: „Valamit rég elvesztettem / és megtalálás nélkül tudom, / hogy az enyém, / úgy nem keresem,/ hogy hiánya mindig / kutatni űz…” (Együtt); „mi lesz, ha messze / visz tőlem az ég, / hiány lesz minden, / hiány – és töredék.” (Rejtett rettegés) A lírai emelkedettség a Karácsony veled-ben éri el tetőfokát a hűséges hitvesnek (Helgának) ajánlott eme sorokban: „Tiéd a jelen, a jövőm, / szolgáljanak múltam árnyai – és hódolnak büszkén neked / lelkemnek három királyai.”
A halál-tematika a 2012–2016-os években keletkezett versekben jelentős. Ezek a költemények az Elfáradt összes angyalunk című ciklusban szerepelnek. „Nincsen már hová: jéghegyek, / hajónkkal tovább nem lehet…” Talán majd lesz, ki megtalál, / mondják, nem rossz a fagyhalál…” (Elfáradt összes angyalunk). A Már, a Kiért?, sötét tónusa („Ebben a sötét ragyogásban / utak árnyai feketéllnek…” a Szólt egy hangban tovább fokozódik a ’gyászharang’ zárszavában, míg eljutunk a teljes önfeladás gesztusáig: „Ezen az úton nincs tovább…”; „Emlék lett a mosoly, zokogás, / bénító, helyben topogás / minden már: csak ő közeleg, / kaszája van és csonthideg.”
A halál motivikája sajdul fel azokban az anyasirató-emlékező versekben is, amelyekben a lírai alany fájdalma, veszteségérzete a lélek örök megsebzettségének megrendítő poézise. Szinte minden ciklusban találkozhatunk az anya hiányát megverselő szöveggel: „Isten, add vissza anyámat / anyámat add vissza, Isten…” (Monológ); „anyám kórházba, s onnan hirtelen, / búcsú nélkül az égbe költözött.”; „Halott anyám, én és a hiány…” (Csak néztem); „barna hajaddal vitt el a kór ama régi időkben.” (Kérés); „Immár harminc éve szorít téged a föld,/ engem a hiányod…”; „Maradtál, aki voltál, anyám, egyetlenem!” Az Emlékezem, a Halhatatlanság és az Epitáfium sorai is a megmásíthatatlan valóság (gyászfolyamat) elfogadhatatlannak tűnő képei: egy édesanya halottak között keresendő sorok visszfényei.
A kötet mottóverse mellett a Visszasírod tegnapod című önmegszólító versének költői kérdése is az egzisztenciális léttapasztalat gyökeréig hatoló: „Nem is veszik észre, / ha
kikopsz a világból?”
Az öntanúsító verstípusban olyan szövegapparátus található (Embernek fia vagyok én, Naplórészlet, Perlekedő élet, Összes ajtómat kitárom, Depresszió, Varázsgömb, A gyermekkor
vége, Kalandor vagyok és tisztességes stb.), amelyben a lírai aposztrophé nyíltan, olykor szókimondóan is vállalja saját habitusát, létének sérülékenységét egyszerre: „Attól félek, nem vagyok; / élek, vagyok, meghalok.” (Attól félek); „szétzuhant az egész részre: / nincs többé abroncsolt béke.” (A gyermekkor vége).
A könyv centrális helyén három egymást követő létösszegző költemény olvasható, amelyekben ekképp szólal meg a költői én: „Nem tudom, hogy mi a sorsom, / nekem minden csak nagy talány…” (Hordamagány); „Ki nem mondott szavak, / félbehagyott mondatok… összegzések és összegzések” (Összegzés). A „Nem azt csomagolom össze, / ami voltam, hanem azt / ami lehettem volna még…” Talán című verse az Arany János-i életmodell újrafogalmazása is egyben.
Kaiser László ünnepi kötete méltó produktuma egy eddig felépített életműnek. Nincsenek benne életidegen felhangok. Azt az életszemléletet képviseli, amelyben az olyan értékrelevanciák az elsődlegesek, amelyek emberhez méltó körülmények között, Isten-oltotta gyümölcsöző fák alatt élnek és virulnak. Aminek árnyéka viszont mindig ott van: nem feledhetjük, hogy csak átutazó vándorok vagyunk; „vagyunk széthordott bútorok”: morzsalétünk szúette darabjai.

Adonisz pettyes alsógatyája

Adonisz pettyes alsógatyája

(Egy végtelenül romantikus történet a festékek tökéletlenségéről)

Már két hónapja nem festettem semmit, csak feküdtem a műteremben lévő díványon, bámultam a repedezett plafont, hallgattam az utcán tülkölő autókat. Rettentően nehezemre esett, amikor hetente egyszer le kellett mennem a sarki fűszereshez bevásárolni. Nem volt segítségem, éppen nem volt barátnőm, éppen nem volt egyetlen rajongóm sem, aki levette volna vállamról a mindennapi lét egyszerű, de számomra megterhelő apróságait.
– Ilyen a művészek élete – bizonygattam magamnak –, elvesztik kapcsolatukat a valósággal, leperegnek róluk a mindennapi lét apró morzsái, mert nem lehet a fellegekben szárnyalni bevásárlókosárral a kézben.
Sajnos én az utóbbi időben a művészettel is elveszítettem mindenféle kontaktust, az ecsetek szárazon feküdtek a festékpaletta mellett, a vásznak üresen és fehéren ácsingóztak a falhoz támasztva. Kifogytam a lendületből, az ötletekből, az örökös harcból, elegem lett a sorozatos kiállításokból, a sok émelyítően nyálas, ájuldozó műkedvelőből, az állandóan alkudozó műkereskedőkből. Válságban voltam, mintha csak az lenne a dolgom, hogy reggeltől estig bámuljam a plafont és azon elmélkedjem, a világ milyen mocskos, kiállhatatlan és unalmas.
Kiégtem, állapítottam meg magamról, ennyire futotta a tehetségből, nem kell a szabadságvágyra és az akaratos elvhűségre, a művészet szentségére fogni bármit is. Volt néhány jó évem, festettem néhány viszonylag jó képet, és ennyi. A művészettörténet biztosan nem fog megemlékezni rólam, a New York-i Modern Művészetek Múzeuma sem fog állandó tárlattal és tárt karokkal fogadni engem. Egyik nap kora reggel megszólalt a telefon. Éles csengéssel vágott bele a csöndbe, a mozdulatlan reggelbe, szinte felsértette dobhártyámat. Senkitől nem vártam telefonhívást, senkivel nem akartam beszélni, minden idegszálam tiltakozott a merénylet ellen, amellyel megzavarták álmomat.
– Dr. Műélvezet! – fakadtam ki dühösen, amikor meghallottam a kagylóban zizegő lágy és édes hangot. – Asszonyom, maga tönkretette a napomat, egyébként sincs mit eladnom, ha lenne, akkor sem adnám oda, inkább miszlikbe darabolnám, megenném reggelire.
A nő szokásához híven nem adta fel könnyen, le kellett volna vágnom a telefont, de nem tettem. Soha nem vágtam még le telefont, akárkivel beszéltem is, egyszerűen nem voltam rá képes, mert mindig abban reménykedtem, valami olyan hangzik el, amely talán soha többé nem fog. Dr. Műélvezet az általam ismert műkereskedők között is a legrosszabb volt, kíméletlen tárgyalópartner, a talpától a feje tetejéig realista, ráadásul olyan – nagyon művelt és tájékozott művészettörténész –, akit jó sorsa kivételes üzleti érzékkel és kifinomult ízléssel áldott meg. Éppen még kedvelhettem volna is, mert nagyon sok festményemen ő adott túl, ráadásul egészen jó áron, de nyilván valamelyik előző életében hajcsár lehetett, mert a lelket is ki akarta hajtani az emberből. Nem tudtam futószalagon gyártani a képeket, egy darabig igyekeztem megfelelni elvárásainak, de amikor meg akarta szabni, hogy milyen piaci igényeknek feleljenek meg munkáim, akkor feladtam a küzdelmet. Dr. Műélvezet, aki egyébként gyönyörű, okos nő volt, semmit nem bízott a véletlenre, ha rajta múlik, akkor engem letarol a világhír, átgázol rajtam, mint egy úthenger. De nem hagytam magam.
– Japánból jelentkezett egy ügyfelem – folytatta meglepő hidegséggel, mellőzve a szokásos udvariassági köröket. – Nagyon sok pénzről lenne szó, úgyhogy délután találkozzunk – tette hozzá kimérten, ellentmondást nem tűrően.
A szemeit szerettem a legjobban. Majdnem fekete, de inkább sötétzöld szemei voltak, óriási szempillákkal. Amikor ezekbe a szemekbe belenézett a férfiember, akkor rögtön elveszettnek érezte magát, egyetlen vágya maradt az életben: megkapni ezt a nőt. Örökre. Micsoda közhely ez, de végzetesen igaz, még Jávor Pál se mondhatta volna másképp. Patrícia azonban (Dr. Műélvezetnek ez volt a keresztneve) nem volt megkapható. Nem is tudom mit keresett a XXI. század Közép-Európájában, a szocialista utódállamok romjaiból kinövő vadkapitalizmusban. Talán csak itt rekedt, boldogtalanul kóborolt a modern művészettörténet kiismerhetetlen (vagy számára túlzottan is kiismerhető és befolyásolható) útvesztőiben, pedig csak arra vágyott, végre valaki lehámozza róla a ruhát. Sajnos én ezt nem tehettem meg, bármiféle közeledési kísérletem elől elsiklott, mint egy kígyó, bár soha nem mutatta ki méregfogait. Talán nem voltam elég ügyes, elég lelkes, elég vonzó. Az igazsághoz az is hozzátartozik, ha létezett is, én nem ismertem azt a férfit, akivel Patrícia megosztotta ágyát.
Az irodája is olyan volt mint ő maga, ízléses, gusztusos, kellemes érzés volt leülni a kényelmes, öblös fotelokba, a bútorok, a virágok, a festmények pedig kivételesen harmonikus összhangot teremtettek a helyiségben, viszont semmiféle személyes tárgyat nem lehetett látni, sehol egy fénykép, egy hányavetin ledobott nyaklánc, vagy egy ottfelejtett képeslap, levél. Dr. Műélvezet tökéletes gondossággal őrizte magánéletének, személyiségének titkait. Testhez simuló, hófehér ruhát viselt, alig ért combközépig, hozzá fehér, magas sarkú cipőt, fehér nyakláncot, nagy, fehér csattal fogta össze hátul dús hajkoronáját. Dekoltázsa épp annyit mutatott a férfiakat megőrjítő tökéletes melleiből, amennyi elegendő volt a titokzatossághoz, a tárgyalás menetének befolyásolásához.
Tíz percet sem töltöttem /az/ irodájában, máris az orrom alá nyomott egy szerződést, finom metszésű, vékony ujjai között tartva egy elegáns töltőtollat nyújtott felém. Hétszámjegyű összeg. Dollárban. Egyötöde az övé, a többi az enyém. Még fele-fele alapon is elbűvölő lett volna az ajánlat.
Miközben átvettem tőle a tollat, ujjaink összeértek. Nagyon hideg volt a keze, de mégsem éreztem kellemetlennek, mintha egy márványszobor tökéletessé csiszolt felületét érintettem volna meg, mértéktartóan hűvös és arisztokratikus külsőbe zárva évmilliók rejtett, visszafojtott energiája. Csodás.
– Szükségem lesz egy gyönyörű modellre – tettem hozzá búcsúzóul. A telefon megcsörrent az íróasztalon. Dr. Műélvezet bólintott, majd egy esetlenül bájos félmosoly kíséretében intett, menjek. Vágtam egy grimaszt, talán épp a titkos hódoló telefonált. A francba! Mit foglalkozom én ezzel a nővel? Az élet mostantól ismét szép!

A Földközi tenger vadul zihált, a haragoszöld hullámok keményen ostromolták a többemeletes kompot, mintha mindenáron el akarták volna téríteni útirányától. Dr. Műélvezet sápadtan vetette hátát a bár falának. Tengeribetegség gyötörte, épp annyira, hogy ne élvezhesse az utat, a mélyzölden őrjöngő, birkózó hullámokat, a pillanatról pillanatra változó égboltot, amely hol sötéten gomolyogva, hol szikrázóan kéken ragyogva akarta felfalni a tengert. Mellei egyenletes gyorsasággal emelkedtek és süllyedtek, minden hosszú és mély lélegzetvételkor a két felső gomb között szétnyílt a blúza, kivillant hófehér bőre és a gondosan őrködő finom, fekete csipkemelltartó szegélye.
Sokáig elidőztem volna a látványnál, de megsajnáltam, sötétzöld szemei kétségbeesést és szenvedést tükröztek, amelytől szinte ártatlannak látszott. Jól állt neki ez a pillanatnyi gyengeség és kiszolgáltatottság, rácsodálkoztam, mert eddig csak a kemény, határozott nő lovagi páncélját láttam.
Odasétáltam a bárpulthoz, gyógyszert kértem a fiatal mixertől, de azt mondta, ő gyógyszernél jobbal szolgálhat. Neki is látott, különféle italokat, fűszerhez hasonlító porokat, növényi leveleket és virágokat rakott egy pohárba.
– Igya meg, tíz perc múlva jobban lesz a felesége – nyújtotta át mosolyogva a csodalöttyöt.
– Nem a feleségem a hölgy, de azért köszönöm – feleltem mosolyogva. Reméltem, a busás borravaló nem lesz kidobott pénz.
Mr. Műélvezet – amikorra visszaértem – már nagyon szenvedett, vadul kapkodta a levegőt, arca és ujjai teljesen elfehéredtek.
– Ezt igya meg gyorsan – adtam kezébe a kékes színű, sűrű itallal teli poharat.
– Ezt nem gondolja komolyan! – nyögte elgyötörten.
– Igya csak meg, egy hajtásra. A mixer szerint tíz perc alatt csodákat művel. Fogalmam sincs, mi van benne, de a fiatalember nagyon lelkesnek látszott.
Az első korty majdnem visszajött, szemei bandzsán összeugrottak, kislányos grimasz jelent meg az arcán. Önkéntelenül felnevettem.
– Én haldoklom, maga meg kinevet? – nyöszörgött, miután küszködve megitta a csodaturmixot, közben erőtlenül a vállamnak dőlt. Nyoma sem volt Dr. Műélvezet arisztokratikus gőgjének. A nyirkos izzadtságtól néhány hajtincse a homlokához tapadt, kócosan, meggörnyedve, meggyötörten ült mellettem. Kétségeim támadtak. Arcszíne hol sápadt volt, hol kipirult. Küzdött. Nagyon küzdött. Aztán váratlanul levetette cipőit, oldalra dőlt, fejét a combomra hajtotta, lábait feltette az ülésre, jobb kezét a térdemre helyezte. Meglepődtem, néhány pillanatig nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, kénytelen voltam egyiket a derekára tenni, a másikkal pedig beletúrtam a hajába, finoman simogattam, masszíroztam fejét.
– Ez nagyon jó – suttogta rekedten. Perceken belül elaludt, arcbőre lassan kezdte visszanyerni egészséges színét, gyönyörű metszésű ajka kicsit szétnyílt, elővillant tökéletes, hófehér fogsora, óriási, fekete szempillái néha megremegtek, amikor egy-egy hajtincs az arcába hullott. Ujjaim bizseregtek masszírozás közben, különös érzetem támadt, meg sem tudtam fogalmazni, de tökéletesen tudtam, miről is van szó. De nem volt kellemetlen. Persze azt kellett volna mondanom, ki kellett volna mondanom, hogy nagyon élveztem, amint Dr. Műélvezet ott feküdt a combomon, fogta a térdemet. Én meg a derekán pihentettem a kezemet, míg másikkal a haját birizgáltam. Nem volt ellenemre a pillanat. Szűk óra múlva a komp lusta döccenéssel kikötött a szigetnél. Fogalmam sem volt, hol vagyunk, szürkésfehér mészkősziklák magasodtak a kikötő fölé, egy óriási hasadékon keresztül vezetett az út a sziget belseje felé, a távolban látszódtak a sűrű erdő fái között a nyaralók. A tenger nem nyugodott, nem bocsátott meg, egyre haragosabb támadásokkal ostromolta a partot, felbőszítette a szelet, amely süvöltve vágtázott át a hasadékon.
Dr. Műélvezet ismét a régi volt, mintha mi sem történt volna, hihetetlen lendülettel megindult a kompról, közben már telefonált, kivitette a bőröndjeinket, intézkedett, szervezkedett. Csalódott voltam. Valójában semmi nem történt, de mégis azt éreztem, nem érdemlem ezt a méltánytalan bánásmódot. Hogy hivatalosan fogalmazzak, behatoltunk egymás intim szférájába, a combomra hajtotta fejét, én a derekán tartottam a kezem, beletúrtam a hajába, összekócoltam, megérintett, és én megérintettem. Nem lehet úgy tenni, mintha csak az utcán mentünk volna el egymás mellett. Aki belép egy ilyen kapun, az már nem mehet vissza ugyanott, ugyanúgy. Nem is tudom, mit vártam.
Egy kisbusszal átvittek minket a sziget másik oldalára, az apró reptérre. Egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, mindketten rosszkedvűen bámultunk ki a kocsi ablakán, a sűrű esőtől szinte semmit nem láttunk. Legszívesebben visszafordultam volna. Ha ilyen hangulatban telik az elkövetkező néhány nap, nem leszek képes egyetlen képet sem festeni.
A helikopter lassan felemelkedett a levegőbe, az orkánszerű szél rögtön elragadta, akár a vércse a galambot, kicsit megrázta, majd meglódította. Dr. Műélvezet rémült pillantással karolt belém mindkét karjával, a pilóta hiába igyekezett megnyugtatni, minden porcikája remegett. A fene tud eligazodni a nőkön. Egykedvűen bámultam ki az ablakon, nem akartam megszólalni sem. Az aprócska sziget, ahová tartottunk, fél kilométernél nem lehetett nagyobb, egyik oldalán fél karéjban meredek sziklafal ágaskodott, melynek védelmében egy hatalmas, Viktória-korabeli villa terpeszkedett. Oldalát befutotta a borostyán. A homokos tengerpartig fehér kövekkel kirakott sétány vezetett, a fából ácsolt móló mellett nem horgonyzott se hajó, se csónak.
Egy ősz hajú, magas, vékony férfi várt bennünket, aki segített behordani csomagjainkat, megmutatta szobáinkat, aztán elköszönt azzal, négy hét múlva jön ismét, de ha szükségünk lenne valamire, rádión elérjük.

Ott álltunk a nappali közepén, csuromvizesen, a márványkandallóban a száraz fahasábok ropogva, vörösessárga lángnyelvekkel ölelkeztek, ontották a meleget. Vacogva, tanácstalanul ácsorogtunk, az esett volna legjobban, ha odakuporodunk a kandalló elé, ledobjuk vizes ruháinkat. Bámultam Dr. Műélvezetet, testéhez tapadó vizes blúzát.
Felmentünk szobáinkba, lezuhanyoztunk, átöltöztünk. Felesleges álmodozni. Dolgozni jöttem.
A vacsora isteni volt, Giselle, aki egy személyben volt szakácsnő, komorna és a villa mosolytalan, piszkafa sárkánya, kitett magáért, a borjúsült és a különféle mártások megérintették lelkemet. Vagy talán a gyomromat? Mindegy is. Giselle tényleg egy mosolytalan boszorkány volt, de a főzőkanállal mesterien bánt. Dr. Műélvezet a tengeri affér után már jól érezte magát, jó étvággyal falatozott, a vacsorához majdnem megittunk egy teljes üveg kiváló száraz francia vörösbort, utána a kandalló előtti kanapén narancslikőrt kortyolgattunk.
Meg kellett állapítanom, Dr. Műélvezet tényleg kivételes nő volt. Nem csak tökéletes alakja miatt. Az alkohol kicsit oldotta mérhetetlen távolságtartását, immár harmadszor, a kompon és a helikopteren lezajlott események után ismét emberi arcát mutatta. Pedig egy kőkemény, zseniális műkereskedő. Tudtam én azt. Beszélgettünk, lazán, kellemesen, kényelmesen. Mint kiderült, nem csak művészettörténész, aki kiterjedt üzleti kapcsolatokkal rendelkezik az egész földrészen, hanem jogi és közgazdasági diplomája is van. Művészet iránti rajongását magyar édesanyjától örökölte, üzleti érzékét amerikai édesapjától. Két éve elvált asszony, biológus férje egy biológus kolléganővel több közös biológiai témát talált, mint vele. Úgy tűnik, az ágyban is.
A vörösbor és a narancslikőr megtette hatását. Sokáig beszélgettünk. Már éjfél körül járt az idő, amikor órájára nézett, váratlanul fel akart ugrani a kanapéról. Ismét olyan grimaszt vágott, mint a kompon.
– A hátam! – jajdult fel. – Két napja torna közben megrántottam a vállamat.
– Állítólag nagyon jó vagyok masszírozásban, azt mondják, jobb masszőr vagyok, mint festő! – ajánlottam fel azonnal szolgálataimat.
– Csak masszírozás – jelentette ki komolyan.
Bő fehér blúzt és combközépig érő fehér, sejtelmesen áttetsző szoknyát viselt. Némi ügyetlenkedés után a hasára feküdt, hosszú, fekete, göndör sörényét elhúzta oldalra nyakából. A szemét lehunyta, hosszan mélyeket lélegzett, még hozzá sem értem, de már ellazult. Gyönyörű volt. Minden porcikája. A szoknyája kiemelte gömbölyű fenekét, halványan sejtetni engedte bugyijának pántjait.
Szerettem masszírozni a nőket, kiváltképp a szép nőket. A bőr érintése, az ujjak játéka felszabadította az érzékeket. Enyhe remegés futott végig testén, amikor benyúltam a blúza alá, éreztem hátán az apró pihéket is. Hol gyengédebben, hol erőteljesebben gyúrtam át hátát a nyakától lefelé, egészen a fenekéig, végül – épp csak érintve bőrét, elmerészkedve a titkos területek határáig – ujjaim könnyű tánccal kuszálták össze a haját. Egyikünknek sem volt ellenvetése, és ezt jó jelnek tekintettem.
Fáradtan indultunk szobáink felé, hosszú volt ez a nap.
– Doktornő! A modell holnap jön? – kérdeztem visszalépve az ajtóból.
– Jaj! A modell! – kapott bosszúsan a fejéhez. – Holnap rádión beszólok, hogy küldjenek egyet.

 Sokáig forgolódtam ágyamban, felzaklatott ez a nap. Soha nem a „prédát” kergettem, számomra minden nő istennő volt, aki megperzsel, aki elveszi eszemet, aki ujja köré csavar, akit ezért tisztelni kell,  ajándékokkal elhalmozni, áldozatot hozni érte, mindent sutba dobni miatta. Idealista voltam, az isteni magasságok után szinte mindig az ördögi pokol következett. Bolond vagyok, ha ezzel a nővel kikezdek, tudtam. Odakint még mindig tombolt a vihar, nem tudtam elaludni, még mindig Dr. Műélvezet járt a fejemben, Négy hetet együtt fogunk tölteni, négy édes hetet. Vagy négy szörnyű hetet.
Már majdnem elaludtam, amikor szörnyű robaj remegtette meg a falakat, a plafonról potyogott a vakolat, betörtek az ablaküvegek, az ajtó kiszakadt helyéből. Alig kaptam levegőt a kavargó porfelhőben, a  törmelékhalmokon bukdácsolva igyekeztem kijutni a folyosóra. Egyetlen rövid pizsama alsó volt rajtam, az épületben süvített a hideg szél. Vacogva kerestem védettebb helyet. Szobám előtt Gisellbe botlottam, aki egy viharlámpát lóbált a kezében, folyamatosan dörmögött valamit horgas orra alatt, de egyetlen szót sem értettem belőle. A szobám ajtajától nem messze egy hatalmas fatörzs hevert, keresztben a folyosón, beszakítva a villa nyugati oldalát.
– Na, a rádiónak annyi! – morogta Giselle.
Dr. Műélvezet nyitotta ki szobája ajtaját, könnyű, áttetsző hálóing volt rajta. Érzékelte elragadtatott pillantásomat (talán az illendőnél egy pillanattal tovább bámultam domborulatait), mert mellén gyorsan összefonta karjait. Giselle tájékoztatta az eseményekről, megkérte, fogadjon be engem éjszakára, mert a többi vendégszobához vezető folyosó is beomlott, az én hálószobám használhatatlan, a cselédszobába meg csak ne küldjenek már, ha nem muszáj.
Dr. Műélvezet fejét előrehajtva végigmért. Úgy tűnt, nem volt annyira katasztrofális a látvány, ám mégsem volt elragadtatva a gyönyörűségtől, mert (ha csak néhány órára is) fel kellett adnia függetlenségét. Egy férfi kedvéért.
Veszélyes helyzet.
– Nem ájulok el a lehetőségtől, hogy egy ágyban kell töltenünk az éjszakát, de a helyzet miatt megértő vagyok – közölte hűvösen. Hajnali három óra múlt, gyorsan ágyba bújtunk. Néhány perc múlva már aludt is.
Reggel szinte egyszerre ébredtünk, kinyitottam a szemem, közvetlen előttem megpillantottam sűrű hajkoronáját. Feje a mellkasomon pihent, egyik karjával átölelt, combjai közé fogta a combomat. Éreztem bőrömön bőre finom, puha forróságát, az aprócska bugyi lágy szövetét. Nem volt ellenemre az élmény, bár minden ébredésem ilyen kellemes lenne!
Abban a minutában ő is felébredt, mintha kígyó marta volna meg, kipattant az ágyból. Az a látvány sem volt ellenemre, nappali fényben még izgalmasabbnak látszott az áttetsző hálóinge.
– Zuhanyozás után már nem szeretném itt találni – vetette oda foghegyről, miközben takaróját maga köré csavarva elindult a fürdőszoba felé.
 
A konyha szerencsére épen maradt, Giselle bőséges és nagyon finom reggelit készített nekünk. Szótlanul ettünk, kint már hétágra sütött a Nap, nyoma sem volt az éjszakai égzengésnek.
– Nem férünk a rádióhoz – jegyezte meg Dr. Műélvezet. – Így nem tudok modellt keríteni. Emlékezetből kell festenie.
A forró zöld tea jól esett, kezdtem magamhoz térni tőle.
– Emlékezetből nem tudok festeni – böktem ki halkan. – Vagy talán nem is akarok.
Többet nem mondtam.
Szeretek modell után festeni, élvezem a meztelenség látványát, a gyönyörű női test formáit, arányait, árnyalatait, a modellből felém áradó energiákat, a kivételesen erős kisugárzást, amely az elfojtani akart erotika, szexualitás és az önként vállalt kiszolgáltatottság izgalmas elegye. Engem is felizgatott ez az állapot, élveztem a festést, és – az igazat megvallva – sokszor a beteljesülés sem csak művészi volt.
– Akkor mehetünk haza – fűztem hozzá morgósan –, Giselle nem lesz jó modellnek, hacsak maga be nem vállalja, de ehhez nem fűzök nagy reményt.
– Ezt hogy képzeli? – fakadt ki dühösen Dr. Műélvezet. – Csak nem gondolja, hogy levetkőzöm maga előtt?
– Édesem, döntse el, hogy egy kis meztelenkedés mennyit ér meg magának. Ha az erkölcsi tartása művészetek feletti, akkor ez a festmény most nem fog elkészülni. Időre biztosan nem.
Dr. Műélvezet levegő után kapkodott, úgy sejtettem, utálta az ultimátumokat, de ezt a kényszerhelyzetet ő sem tudta megoldani. A szerződés kötötte. Élvezettel figyeltem, bár igyekeztem közömbösnek és nemtörődömnek látszani.
Lesétáltam a tengerpartra, úsztam egyet, utána olvastam.
Az ebéd remek volt. Patrícia alig evett valamit, rám se nézett, én meg nem erőltettem a diskurzust. Nagy kislány már, eldönti, mit akar.
– Kettőkor várom a műteremben – közölte fagyosan ebéd után, és elviharzott a szobájába.
Én nyertem. Egy beleegyező bólintásnál többre nem vetemedtem.
 
A műteremben egy díszes kereveten kívül nem volt más bútor, északra néző óriási ablakain keresztül csodálatos, zizegő, táncoló fény áradt be.
A nő már a kereveten ült, vagyis inkább félig ült, félig feküdt, hátát a magas karfa előtti párnának támasztotta. Egy nagyon áttetsző sötétkék selyemlepel takarta testét, amelyet a melle felett nagy csomóban kötött meg. Hosszú, fekete haját leengedte, előre húzta melleire, ám a rakoncátlan hajtincsek között azonnal felfedeztem a selyemszöveten keresztül is jól láthatóan ágaskodó mellbimbóit. Izgalmas állapot. Mozdulatlanul álltam a festőállvány mellett. Jól éreztem magam. A látvány lenyűgözött. A sötétkék selyemszövet kiemelte elragadóan tökéletes melleinek vonulatát, lapos hasát, érett nőiességet sugárzó csípőcsontját, feszes combjának őrjítően kívánatos ívét.
– Képtelen vagyok teljesen levetkőzni. Kérlek, segíts! – mondta halkan. Elpirult, szemét zavartan lesütötte. Olyan volt, akár egy diáklány, aki épp szüzességét kívánta elveszíteni.
A kerevet háta mögé sétáltam, majd lassan, óvatosan megérintettem az arcát. Ismét elpirult, a szemét nem nyitotta ki, meg sem mozdult. Alig értem hozzá, ujjaim könnyű remegéssel futottak az arcán, homlokán, aztán le a nyakán, majd vissza, végül a hajába túrtam. Nem tudom, mennyi idő telt el, hosszan és mélyen lélegzett, mellei – melyek fölött egyetlen laza csomóval volt átkötve elöl a selyemlepel – egyre gyorsabban emelkedtek és süllyedtek. Ujjaim ismét útjukra indultak különösen lassú, körkörös táncot járva, le az arcán, a nyakán, majd megmászva a melleket, felhágva a csúcsokra, a mellbimbókra, amelyek olyan feszesen és keményen meredeztek, hogy azt hittem, menten átlyukasztják a vékony selyemanyagot. Megoldottam a csomót, a selyemszövet tekergő, puha könnyedséggel hullott alá.
Megkerültem a kerevetet, letérdeltem elé. Egyre kapkodóbban vette a levegőt, én meg nem kíméltem, végigcsókolgattam, ujjaim egyetlen zugot, egyetlen picike részt sem hagytak érintetlenül a testén. Váratlanul hasáról, combjai közül is lecsúszott a pillekönnyű selyem. Dús, erős, szénfekete, ápolt szőrzetének látványa megvadított. Nem voltam olyan állapotban, hogy gondolataim legyenek, hogy szavakban fejezzek ki bármit is, de egyébként sem volt szükség beszédre. Combjai közé fúrtam fejem, megízleltem, mintha csak gasztronómiai műremek lenne, hosszan, alaposan, nagy gondossággal, miközben ő már egyre kevésbé tudott parancsolni testének, tekergette csípőjét, mint aki menekülne a kéj elől, pedig közben egyre mélyebbre rántja a sodrás, az öntudatlanság közelébe, menthetetlenül, örökre elveszve, míg végül az orgazmus sikoltással, hörgéssel, jajongással végleg elröpítette.
Nagyon kívántam, szeretkezni akartam vele, de ezt a pillanatot nem lehetett veszni hagyni, odamentem a festőállványhoz, nekifogtam a vázlathoz. Már egyáltalán nem zavarta a meztelenség, kényelmesen feküdt a kereveten, úgy nézett rám, hogy azt hittem, rögtön megőrülök.
Négy órát dolgoztunk, megállás nélkül, elkészült a vázlat. Fáradtan dőltem le mellé. Hozzám bújt. Éreztem az illatát. Váratlanul a mellkasomra ült, háttal nekem. Gombolgatni kezdte a nadrágomat, hosszú, fekete haja gömbölyű, gyönyörű fenekéig ért. Meg kellett simogatnom, aztán a csípőjét is, a hátát is, a mellét is, minden porcikáját, amit csak elértem. Már rajtam sem volt ruha. A keze forró volt, szája puha, nyelve erős, abban a pillanatban átértékelődött bennem a művészeti anatómia, a vonalak, foltok, formák tökéletes festménnyé álltak össze, mint még soha, tudtam, csak követnem kell az ecsetemmel ezeket a spirituális instrukciókat.
 
Egy héten keresztül festettem a hátteret, az azúrkék tenger habjaiból megelevenedő sellőlányokat, a tengerpartot övező, szürkésfehér mészkősziklákból feltámadó szörnyeket, sárkányokat, démonokat és manókat, amelyek gyilkos félelemmel és alázattal bámulták a festmény középpontjában lévő csodálatos nőalakot.
Majdnem mindennap szeretkeztünk, hol munka előtt, hol utána.  Átköltöztem a szobájába, minden este sokáig beszélgettünk. Teljesen elámított, már nyoma sem volt a kimért, távolságtartó, hideg üzletasszonynak, lenyűgöző intellektusát, tájékozottságát csípős humora tette teljessé. Sokszor nevettünk, párnacsatát vívtunk, birkóztunk, kergettük egymást az ágy körül. Reggelente arra ébredtem, hogy a mellkasomon fekszik, éreztem bőrömön forró leheletét, hajának illatát, mely leginkább a tenger sós vizének és az erdők kristálytiszta levegőjének titokzatos elegyére hasonlított.
Nem tudtam eldönteni, szerelmes vagyok-e. Létezik még ez az érzés számomra? Ez az egész oly közhelyes, oly romantikus, oly valószerűtlen. Persze ezt ésszel nem foghatja fel az ember, magyarázatokat keres, akarja tudni, ami valójában nem tudható. Vakrepülés. De csodálatos. Amíg tart.
 
Vasárnap tartottunk egy pihenőnapot. Giselle ismét elkényeztetett bennünket mennyei főztjével. Kéz a kézben sétálgattunk a tengerparton, nem beszélgettünk semmi fontos dologról. Patríciának különös komolyság bujkált a tekintetében. Rossz előérzetem támadt, úgy sejtettem, hamarosan mondani fog valamit.
 
Másnap már egészen korán a műterembe mentünk. Fáradtnak tűnt. Nekiláttam a festésnek, a mókusszőr ecset lágyan, könnyedén siklott a hófehér vásznon. Patríciára néztem, megállt bennem az ütő, az ecset kiesett a kezemből. Nem értettem, mi történik, először azt gondoltam, a látásommal lehet a baj, agyérgörcs, elhatalmasodó agydaganat, tünetmentes végjáték.
Patríciának eltűnt a jobb karja, nagyon haloványan láttam körvonalait, mintha hullámzó víz lenne, vibráló hologram. Biztosan sokat ittam tegnap a francia Cabernet-ből, még nem józanodtam ki. Azt az eshetőséget pillanatnyilag elvetettem, hogy az őrület hatalmasodott el rajtam, ahhoz még túlságosan logikusan gondolkodtam. Persze, az őrültek is ezt mondják, ezt hiszik magukról. Úgy döntöttem, nem foglalkozom a jelenséggel, bizonyára csak átmeneti optikai csalódásról lehet szó. A fények olykor bolondot csinálnak az emberből.
Folytattam a festést, akkor döbbentem rá, mi történik. Húztam a vásznon egy céltalan, vastag ecsetvonást, egészen le a combokig, a valóságban Patríciának a hasától a combjáig egy vastag, girbegurba, határozatlan csíkban eltűnt a bőrszíne, ugyanaz a hullámzó, áttetsző, halványkék vibrálás látszódott, mint a karjánál. Nagyon megrémültem, egy rongydarabbal ledörzsöltem a vászonról a festéket, de Patríciának nem tért vissza a színe.
– Folytasd. Ne félj. Nincs visszaút – suttogta alig hallhatóan.
Odarohantam hozzá, megöleltem. Sírtam. Az idejére sem emlékszem, hogy utoljára mikor történt velem ilyesmi. Évtizedeken keresztül nem volt szükségem a könnyeimre.
Nem akartam folytatni a festményt, fogalmam sem volt, mi fog történni, mit kellene tennem, hogyan tehetem jóvá mindezt. De tenni akartam valamit.
 
Este tízre végeztünk. Csak egy utolsó ecsetvonás hiányzott. Remegett a kezem, Patrícia viszont folyamatosan beszélt, csacsogott, nevetgélt, pedig már semmi mást nem láttam belőle, csak egy vibráló, halványkék, női idomokat formázó hullámzást. Egyetlen fekete hajtincs lófrált még a levegőben, mintha önálló életre kelt volna, és semmi köze nem lenne tulajdonosához. Egyetlen ecsetvonás hiányzott, hogy az a fekete hajtincs is eltűnjön.
Meg kellett tennem. Patrícia beszámolt róla, hogy mi történik vele. Furcsa, ismeretlen erőterekről, kapukról, dimenziókról, ismeretlen lényekről, rég meghalt rokonairól beszélt. Semmi félelem nem volt benne, azt bizonygatta, tökéletesen jól érzi magát, tökéletesen egészséges és boldog. És várni fog rám. És soha ne adjam el ezt a festményt. És minden rendben lesz. És fessek majd egy képet ennek a néhány hétnek az emlékére Adonisz pettyes alsógatyája címmel. Sikeres lesz. Higgyem el.
Lefeküdtem mellé a kerevetre, mellemre hajtotta fejét, éreztem hajának az illatát, bőrének finom, forró puhaságát. Soha többé nem akartam kinyitni szememet. Vele akartam menni, akárhová tartson is. Csak egyetlen mozdulat volt, egyetlen laza ecsetvonás.
 
Majdnem negyven esztendő telt el. Nagyon sok festményt festettem, nagyon híres és nagyon gazdag lettem. Adonisz pettyes alsógatyája meghozta a sikert, de azt a festményt, amit Patríciáról festettem a szigeten, soha nem adtam el. Negyven éve ott lóg műtermem falán.
Giselle nehezen hitte, hogy Patrícia eltűnt a szigetről. Szúrós szemeivel a vesémbe akart látni. A rendőrség lezárta az ügyet, szerintük a tengerbe veszett. A ruháját, törölközőjét, naptejét megtalálták a tengerparton. Máig sem tudom, hogyan csinálta. De lassan eljön az idő. Már két hónapja nem festettem semmit, csak feküdtem a műteremben lévő díványon, bámultam Patríciáról a festményt, hallgattam az utcán tülkölő autókat. És várakoztam. Hamarosan eljön az idő. El bizony.

 

A bogárgyűjtő

A bogárgyűjtő

Megmagyarázhatatlan erő vonzotta őket.
A fény vakító teljessége, a szabadság forró, és lázas ígérete megmaradt, utolsó erejüket egyetlen végső rohamra mozgósította. Elszántan törtek beljebb és beljebb, mind magasabbra, a lámpabúra izzó belsejébe.
A poloskák egymással szemben, szinte mozdulatlanul gubbasztottak. Lábaikat olykor bizonytalanul emelve csak tapogatóztak. Hirtelen megmozdult a gyomra. Öklendezni kezdett. Egy gyors mozdulattal besöpörte a fiókba a két bogarat, és az ablakhoz ugrott. Zihálva borult a párkányra. Homlokát patakzó verejték öntötte el. Még jobban kihajolt. Az oxigénnel dús hideg levegő szétáradt testében, s a hányinger lassan alábbhagyott. Térdeiben megszűnt a remegés. Még nem nézett hátra. Nem akart, de a gyűlölet egyre erősebb lángot vetett benne. Még egy utolsó, nagy levegő! Becsapta az ablakot, és visszaült az asztalhoz. Óvatosan kihúzta a fiókot. A bogarak hátukon fekve lassú kapálózásba kezdtek.
– Na, mi van, savanyú a szőlő, ugye? Sötét van, mi? A lámpa, bezzeg, az tetszett? Az a szép, nagy, világos lámpa! Az az enyém! – üvöltötte a fiókba. – Azt hittétek, hogy ennyivel megússzátok? Komolyan azt hittétek?! – ajkai között már sziszegve préselte ki az utolsó szavakat, és asztalon heverő papírhalomból kihúzva egyet, óvatosan kiemelte, és maga elé borította őket.
– Nahát, akkor kezdjük előröl! Szóval, ez itt az én birodalmam – s mindkét kezét a plafon felé emelve eszelősen körbe mutatott. – Itt én vagyok az úr, én vagyok az Isten. Ide az engedélyem nélkül senki se teheti be a lábát. Senki! Még az anyám se! Senki! Értve vagyok? Itt minden értem van, miattam és nekem! Az asztal, az abrosz, a poharak, a lámpa, az ágy, a könyvek, a képek, a!…– hadarta egyre hangosabban, s már szinte kiabált, amikor a falon egy ponton megakadt a szeme. Na, és az! – kitágult a pupillája. – Aaaz, az a folt, ott. – megint suttogni kezdett. – Tudjátok, mi az? Hát, ha nagyon akarjátok, azt is elmondom. Egészen csinos kis folt, ugye?! – csettintett az ujjával. – Az én voltam! Kihúzta magát, és büszkén odalépett mellé. Óvatosan megtapogatta, puhán dörzsölni kezdte. – Mmmm, igen-igen! Ez bizony itt maradt! Pedig, milyen fürge volt? Nem olyan, mint ti! – hirtelen krákogni kezdet, és egy óriásit köpött a szürkésen zöld foltra.
– Mégis, mit képzeltetek, kik vagytok ti? Undorító, büdös férgek! Gyűlölöm a fajtátokat! Büdösek, undorítóak és jellegtelenek vagytok! Betolakodó, kis szarháziak! De, most az egyszer emberetekre találtatok! – az ajtó melletti komódhoz lépett. Kihúzta a legalsó fiókot. Fölemelt néhány ruhadarabot, és kivett alóluk egy fehér színű cipős dobozt. Kinyújtott karjaiban szertartásosan tartva, lassan visszament az asztalhoz. Óvatosan letette, és leemelte a tetejét. Jelentőségteljesen a bogarakra nézett.
– Ez itt az én kicsi műhelyem! Itt mindent én alkottam. – Vigyorgott büszkén, miközben a méretre szabott, több rétegben egymásra polcolt, keménypapír-táblákat gondosan kicsomagolta, és sorban, szépen kirakta egymás mellé. Vizslató szemeit le sem vette a két poloskáról, miközben a csomagolópapírokat szépen kisimította, és bedobta a fiókba. – Ettől, ugye elakadt a lélegzetetek? – A kartonlapokon gombostűvel rögzített, megcsonkított mezei bogarak sorakoztak. A csápjaiktól, lábaiktól, potrohuktól megfosztott tetemeket hassal felfelé rögzítették minden egyes lapra, zsugorfóliával lezárva a levegő elől. Némelyik így is porladásnak indult. Egy-egy levált darab a testtől távolabb, szétkenődve tapadt a kartonlapra.
– Hát azért még vannak hibák, nem tagadom- sóhajtott gondterhelten – , de majd ezt is megoldjuk, ne aggódjatok!
– Na, hogy tetszik? Nem gondoltátok ugye? – mutatott a lapokra. – Ez aztán a kényelem! Szép meleg, fűtött szobák. Extra szállás! A nyugalom háborítása kizárt! – két tenyerét összeillesztette, mint aki imádkozik. – Tisztelet az élőknek – enyhe mosoly villant szája szélén –, s a tisztességben elporladtaknak! Nyugalom, és béke szent poraikra! – artikulátlanul, szinte sikoltva röhögött, majd elkomorult az arca – De nem a betolakodóknak! – A poloska tompán puffant, ahogy felpöccintette a falra, majd szinte ugyan oda pattant vissza ahonnan kiindult, a másik mellé, jelét sem adva a gyötrelemnek, amit átélt. Csupán egyetlen, bizonytalan lábmozdulattal tiltakozott, hogy megint a hátán fekszik.
– No, lám! Hát kemény gyerek vagy te! Úgy is van jól, úgy illik! Legyen tökös az ember fia, ha már megszületett, nem? Itt nem babra megy a játék, ugye cimbora? Mégis, hogy gondoltátok ezt az egészet? Röpködtök, nyalakodtok, dorbézoltok itt, aztán meg csapkodtok össze-vissza! Talán még az asztalomra is odaszartatok, ugye?! – csapott egyet, s felvont szemöldökkel a bogárra meredt, de válasz nem érkezett, amaz mozdulatlanságba dermedt, mint aki már nem is él. – Na, mindegy is, erre számítottam. Fogalmatok sincs a jó modorról! Sebaj, nem erről szól a dolog! – megint kihúzta az asztalfiókot, majd rövid matatás után elővett egy újabb, az előbbinél jóval kisebb dobozt. – Engedjétek meg, hogy bemutatassam az én kis barátaimat. – A másik bogár hirtelen megmozdult. Odakapott, és azt is hátára lökte. No, no, csak semmi lázadás! – figyelmeztetően fölemelte mutató-ujját. – Szavatok se lehet! Engem tán nem értetek, de őket biztosan! – a dobozból két kisebb, és egy jóval nagyobb,
termetes pókot vett elő. Mindhárom potrohos egy-egy parafakockára szegezve, kidülledt szemekkel bámult a semmibe. Élettelenségük ellenére ijesztően elevennek tűntek. A tű ugyan áthatolt testükön, de hasukat nem szorította a táblákra. Mintha saját lábaikon álltak volna. Egyiket sem csonkította meg. Sőt, a baloldali lába kissé felemelve maradt, mintha éppen lépni akarna. Elámult önnön zsenialitásától. – Ez maga a tökély!- sikoltotta. – Íme, dadadadaaam! – Tiszteletet mímelő ünnepélyes fejbólintással közvetlenül a két poloska elé tolta a tetemeket. Engedjétek meg, hogy bemutassam, s egyben bejelentsem a világ egyetlen, és páratlanul bölcs, ízeltlábú ítélőszékét! Igen, ők fognak ítélkezni felettetek. Bizony ám! Hát, nem nagyszerű? – csapta össze két tenyerét. S már éppen felugrani készült, amikor hirtelen zajt hallott kintről. A rövid kulcscsörgést tompa nyikorgás, és a falnak csapódó ajtó dübbenése követte. Egész testében összerándult. Tarkójától lába hegyéig, minden ízében  remegni kezdett.
A nő botorkálva, meg-megbotló, tántorgó léptekkel küzdötte magát beljebb. Szatyrait a földre hajította. Reszelős, fáradt hangja otrombán hasított a konyha áporodott csöndjébe.
– Van itthon valaki? – Csend. Fölkapcsolta a villanyt. – Hé, te gyerek, itthon vagy-e? Vagy már megint elevett a jó fene? Hogy az ördög vinne már el örökre! A franc egyen meg, te szerencsétlen hülye, hol vagy?! – a torkából kiáramló alkoholbűz lassan elöntötte az egész folyosót. – Hé, te, meghoztam a gyógyszeredet! Hallod? – ökölbe szorított jobb kezével bizonytalanul döngetni kezdte a szobaajtót. A másikkal támaszkodott. Bentről halk motozás hallatszott. – Tudom, hogy itthon vagy! Ne játssz velem, hallod? Ne játssz velem, mert begurulok! A fene a jó dolgodat! – megint rácsapott az ajtóra. – Egész nap itthon lebzselsz…, én meg robotolok, majd megszakadok, hogy föl ne fordulj éhen, meg, hogy tető legyen a fölött a hibbant fejed fölött! – odébb tántorgott. – Még, hogy beteg?! – Az egyik szatyorból előkotorta a frissen kiváltott gyógyszereket. Az ajtó elé vágta. – Ne, itt vannak! – legyintett, s úgy ahogy volt, a konyhaasztal mellé huppanva egy pillanat alatt elaludt.
Csak egy terítőt dobott az asztalra hirtelen, nehogy elszálljanak a bogarak. Aztán felállt, s egy ideig fülét az ajtóra tapasztva várt, mígnem meghallotta azt a jól ismert, jellegzetes hangot. Kinyitotta a szobaajtót. Anyja az asztalra borulva, fújtatva, hörögve horkolt. A bejárati ajtó félig nyitva maradt. Csípős hideg áradt be rajta. Becsukta. Fölvette a dobozokat, s ugyanazzal a mozdulattal a kukába dobta őket. – Kell a szarnak! Nem fogom magam megmérgezni!- Lábujjhegyen lopakodott a konyhába. Tartott tőle, hogy a másik felébred. Mérhetetlenül gyűlölte, és egyben szánta is ezt az emberi roncsot, akit anyának hívott. Tanácstalanul nézett körbe, nem tudta mit tegyen. Ekkor a hűtő tetején meglátta az összehajtogatott abroszt. Vékony ugyan, de ennek megteszi – gondolta, s két ujja közé fogva kibontotta, és óvatosan rávetette az asszony vállára. Az meg se mozdult. Lekapcsolta a villanyt, és visszament a szobába.
Képtelen volt megnyugodni. Iszonyatos fájdalom szaggatta egész mellkasát. Föl-, s alá járkált, s ahogy a kényszer, s az indulat adta, teljes erővel, ökölbe szorított kézzel, püfölte mindkét térdét, és homlokát. Hosszú percek, talán egy fél óra is eltelt, mígnem elfáradt, s a kimerültségtől legyengülve végre leült. A gőzös indulat lassan elpárologni látszott, s a gyenge fényben újra értelmet nyertek a halvány, sejtelmes formák. Lehullott szeméről a lepel…, mint ahogyan az a valódi is, időközben az asztalról. Döbbenten vette észre az előtte sorakozó bogártetemek között az eszelősen vergődő egyetlen poloskát. Hirtelen, minden eszébe jutott. S ahogy eszébe jutott, fájdalma helyett őrült, tomboló indulat vett erőt rajta. Elvesztett ereje egy pillanat alatt megsokszorozva tért vissza. Azonnal fölcsapta a nagyvillanyt, s négykézlábra ereszkedve, csúszva, mászva kutatta át az egész szobát. Még az ágy alá is bekúszott. Majd hitetlenkedve felpattant, s odaugrott az asztalhoz, hogy tényleg nem tévedett-e? De nem, a másik bogár valóban nem volt ott. – őrjöngve túrt loboncos, kusza hajába, és teljes erőből tépni kezdte. Csapkodva, ugrálva tombolt. Ekkor a poloska felröppent. Cikázva, ide-oda csapódva falra, mennyezetre, lámpabúrára, kétségbeesett szárnycsapásokkal kereste a menekülés minden lehetséges útvonalát. Sikertelenül. Amaz a felkapott asztalterítővel, egyetlen csapással földre parancsolta. – Na, nem, azt már végképp nem!- üvöltötte, s markába kapva a vergődő bogarat lekapcsolta a villanyt, s gyorsan visszament az asztalhoz. Tenyerében megérezte a poloska apró lábainak motozását. Végigfutott hátán a hideg.
Undorodva vetette maga elé.
– No, hát csak nem feltámadt bennünk az életösztön?! Szökdösünk, szökdösünk? – s ujjbegyével eszelősen rácsapott a bogár hátára, mire az, újra széttárta apró szárnyait. De lendülni már nem maradt ideje, a cipős doboz fedele sötéten borult rá.
Későre járt. Komótosan és szertartásosan csomagolta vissza a bogarakat, minden kartonlapot gondosan a maga helyére téve. A pókokat is visszahelyezte a kisebb dobozba. A gyufásdobozt utoljára hagyta. Kíváncsian emelte füléhez. Megrázta. Semmi. Még jobban megrázta, de megint semmi. Csak a poloska ide-oda verődő, tehetetlen testét hallotta tompán koppanni. Egy pillanatra kihúzta hát a skatulya belsejét. Megelégedéssel konstatálta, amit imént hallott, hogy a bogár ott van benne. Hirtelen izgalommal, és kéjjel telt öröm öntötte el.– Holnap kiskomám nagy nap lesz, ugye tudod?! – elvigyorodott, s megfeledkezve az általában érzett undorról, óvatosan, és leheletfinoman végigsimította a bogár hátát. – No, ne félj, minden rendben lesz! – suttogta és visszazárta a dobozt.

A szobára mély, és egyenletes csönd terült. A matató halvány fényben a sarkok éle kisimulni látszott. A lávalámpa vörösen izzó csillámai lassú köröket írtak a kúpos testű végtelenbe, elárasztva lelkét is, testét is békével. Hirtelen gyenge zajt hallott kintről, majd a konyhaszék fület szaggató csikorgását a járólapon. Felébredt, gondolta.
Kint kattant a villany, és újabb csörgés, motozás. Most már biztos, hogy felébredt. – hasított belé, s alighogy felnézett, a szobaajtó kivágódott. Két gyógyszeres doboz repült be, egyenesen a feje fölé csapódva. – Hát, lopom én a pénzt? Vedd be, vagy én nyomom le a torkodon! – hallatszott, s a hangot az erőteljes, bántó fényben egy hosszúra nyúlt sötét alak követte. Terpeszkedő csápjaival, lassan, rémisztően közelített hozzá az óriásbogár. Fölmászott a falakra, az ágyra, a plafonra, míg végül beterítette az egész szobát a förtelem.
Az asszony egy pillanatra megtorpant, s kissé meg is ijedt. Sosem látta még ezt a
tekintetet. A hidegfényű gyűlölet, mint a kés hatolt belé. Megborzongott.