Légó

LÉGÓ

Gáborka ugyan tudta, hogy apuka az ilyesmit nem szokta elnézni, mégis megette Jocó süteményadagját. Annyira megkívánta, hogy úgy gondolta, inkább letölti a rárótt büntetést. Meg is kapta a magáét, a belső szoba sötét sarkában kellett térdelnie, és ezernégyszázig számolni magában.
Kicsit soknak találta, nyolcévesen még elég nehezen ment neki az olyan nagy számok értelmezése, de hozzálátott. Száznegyvenhatnál tartott, amikor búgásszerű hangot hallott. Előbb azt gondolta, motorok vagy páncélos járművek, de már átélt néhány légiriadót, hamar rájött, hogy csak idő kérdése és felordít a sziréna. Meg is történt, velőtrázó hangjával belerepesztett az emberek szívébe.
Az otthoniak, ahogyan senki más sem, nem mérlegeltek, ismerték a teendőket. Sarkon fordultak, és rohantak a ház alatti pincébe, az óvóhelyre. A gyakorlatok mindig nehézkesek, de amikor a valóság lóg az ember feje fölött bomba formájában, minden kapott tanács és parancs azonnal előjön.
A szirénák hangja belemart a csontvelőbe is, az emberek úgy szedték a lépcsőfokokat, mintha mindenki futóbajnok akarna lenni.
Az alagsorban már megvoltak a törzshelyek, leültek és beszélgettek. Gábor édesapja, Sarkadi úr jó modorú úriemberként viselkedett, bár szomszédjait bizonyos mértékben lenézte. Állami köztisztviselőként dolgozott, cselédlányuk is volt. Az élet ugyan kényelmesebb egy magánházban, csupán a megszokás tartotta a bérház második emeletén. Nem költözött el, amikor meglódult a szekere.
Márpainé üldögélt vele szemben, eléggé gondterhelt arccal.
— Mondja, szomszédasszony, maga mit kezd ilyenkor az értéktárgyakkal? Bezárja egyáltalán a lakást?
— Soha, szomszéd úr. Az egész vagyonom itt van a zsebemben. Kifizetem a számlákat, megveszem Gyurkám gyógyszereit, ami marad, az a kosztpénz. Egyébként öltözködni sem tudnánk, ha az én drága uram nem lenne három úriember cipőkitaposója. Ezért van mindig feltörve szegénykémnek a lába, viszont az összes használt ruhát nekünk adják. El sem tudja képzelni, milyen jó holmit vetnek le! Mindenki azt hiszi, hogy üzletből öltözködünk.
— Szerencséje van, szomszédasszony! Maga nem fél ilyenkor? Klárikám, bújj hozzám, fektesd fejedet a vállamra!
Egy iszonyú durranásba beleremegett a pince, nagyon közeli lehetett. Közben Gáborka odafent számolt. Már az ájulás környékezte, annyira félt, hogy legszívesebben kivetette volna magát az ablakon, de apuka sosem szerette a gyávákat, ő maga is nagyon bátor volt.
Egy becsapódástól kitárult az ebédlő ajtaja, a szekrény üvegei csörömpöltek, de talán azt is mondhatnánk, hogy hátborzongató zenét csilingeltek. Idegtépő dallammal töltötték be a lakást.
A gyermek a besötétített ablakokat figyelte, úgy villogtak a ledobált bombák, ahogyan nyaranta a vihar közben cikázó villámok. Egyik a másik után fütyült, a fiú a hangerőből már tudta, nagyjából mikor repíti a dörrenés a gerincébe a rettenetet.
Anyuka és apuka, most kényszerből Imolával és Leventével beszélgettek. Már nem derogált olyan nagyon lesüllyedni, mert ha nem is vallották be még maguknak sem, akkor is féltek.
Jocó elvegyült a többi gyerek társaságában, megpróbált úgy tenni, mintha játszana. Minden csattanáskor fel-felugrott a magasba, hogy ne látszódjon ijedtsége, az nem igazi férfira utal, s ő bizony már elmúlt ötéves is. Nem viselkedhet úgy, mint egy pici baba.
Gáborka fogvacogva számolt. „Nyolcezer-hatszáztizenöt, kétszázhuszonhárom, ötszáznegyvenegy, tizenkettő”, közben csorogtak a könnyei. Nem bírt tovább térden maradni, nem baj, ha apuka többlet büntetést ad, muszáj felkelnie, muszáj az ablakhoz mennie, látnia kell, mi történik. A lépcsőházba nem mert kimenni, ha a légós bácsi észreveszi, nagyon megbünteti, sokkal jobban, mint apuka. Egyedül kell tovább várni. Remegett, sápadtan odabotorkált az ablakhoz, és annyira elmozdította a lógó drapériát, hogy éppen kiláthasson.
Este tíz volt és mégis szinte világos. Látta, ahogyan elsuhannak a gépek. Nem is gondolta azelőtt, némelyikből megszámlálhatatlan, negyven-ötven bomba szóródott ki. Mindenfelől rázkódó robbanások hallatszottak.
Nem számít, csináljon amit akar a légoltalmis, le kell mennie apukáékhoz, és elindult az ajtó felé.
— Klárikám, hol van a gyerek?
— Joci ott játszik a többiekkel.
— Nem, nem ő. Gáborka!
— Gondolom, ő is…
Összenéztek, felugrottak.
— Mennem kell!
— Szomszéd úr, ne tegye! A légoltalmi parancsnok lelövi!
— Húsz éve vagyunk szomszédok.
— Az ilyen esetben nem számít.
A pince megremegett, és a vakolat kezdett hullani.
— Ez telitalálat volt... Én megyek!
Kitárta az ajtót, majd berántotta maga után. Tévedett, alighanem a szomszéd ház esett áldozatul. Ha ember lett volna a harctéren, azt mondanák, elesett.
Nem volt már túl fiatal, negyven felé járt, de szaporább léptekkel, ereje teljében levő kamasz sem rohant volna jobban fölfelé. Feltépte az ajtót, és szembe találta magát a nyolcéves, hófehér hajú, remegő gyermekével. Nem tudott beszélni, egyikükből sem jött ki egy hang sem. Átölelte.
— Itt vagyok, Gáborka, nincs az az ellenség, akitől meg ne védenélek. Figyelj, játsszunk csapd le csacsit! Húzzuk egymással szembe a foteleket, na gyere!
A kis jéghideg kezek szinte fel-alá pattogva remegtek tenyerében. Időnként odasuhintott, legalább melegítse át. Valahogy el kell vonni a figyelmét, gondolta. Egy idő után a gyerek is visszacsapott. Hagyta, hogy eltalálja. Megfogta két kezét és örömmel érzékelte, már nem annyira hidegek.
— Másszunk be az asztal alá, úgy mint Jocival szoktad! Jó?
— Igen apuka, és mit csinálunk ott?
— Távcsöves megfigyelők leszünk, nézzük az ablakot, mennyire villog, és kiértékeljük a helyzetet.
— Csodálatos, akkor hasznosat csinálunk végül is.
— Bemászunk az asztal alá, most én vagyok a mozdony, te a vonat. Fröcsköl a víz, itatunk. A fűtő fekete, mint egy varjú. Néhányszor lapátoltam havat fél órán keresztül, el sem tudom képzelni, hogyan bírja szinte egész nap. Jön a mozdonyvezető, képzeld, ő is olyan, mint egy kosztanya, minek is pazarolnák idejüket tisztálkodásra. Mint egy kémény belülről, olyan a szag. Felfűtöttek, azt hiszem, indulásra kész vagyok. Téged most engednek le a gurítón. Durr, összecsattannak az ütközőink! A masiniszta megnyitja a szelepeket, aztán lassan, nyekeregve elindulnak a csuklós négyszögek. Most vegyük az irányt a drapéria felé.
— Apuka, azt mondta, felderítők leszünk, távcsővel…
— Igen, de vonatos felderítők!
— A vonatokat bombázni szokták…
— Mi láthatatlan vonat vagyunk. Óvatosan húzd el a sötétítőt, mit látsz odafent?
— Repülnek és szórják.
— Igen, Gáborka, de én nagy fekete madarakat látok, amik uralni akarnak, aztán előbb-utóbb egész tömegükkel a földre zuhannak.
— Ezt nem értem, apuka…
— Nézz ki még egyszer! Most mit látsz?
— Pöttyöket, távolodó pöttyöket.
— Ez azért van, mert kifogytak, nincs már mit ledobniuk. Azt hiszem, az üzemanyagjuk talán annyira elég, hogy visszasettenkedjenek a kiindulópontjukra, ha nem, beállnak egy tűzhely mellé, nagy, fehér sapkásan csirkét sütni. Jobbra, balra tekintenek és sunnyogva, hogy senki ne lássa, elkezdik falni a sült csirke combját.
— Apuka, ez olyan mókás.
— Vigyázz, hogy beszélsz fiúgyermek! Nem, nem ijesztgetlek, de ez valami példaféle akart lenni. Ezek a repülők nem tudják felfogni, hogy tulajdonképpen önmagukat eszik.
Apuka megsimogatta Gáborka fejét, és a kisfiú haja leesett, mint egy paróka. Bár sosem látott még ilyet, nem is hallott efféléről, és még nyugodtnak sem nevezhette magát, de a gyermeket meg kellett nyugtatnia.
— Mire kitavaszodik, göndörebb és feketébb lesz a hajad, mind Rabcsányi Ede trombitaművészé.
— Ki az a Rabcsányi?
— Nem tudom, kisfiam, most találtam ki...
— Már megint szirénáznak!
— Nem, nem, gondolkodj!
— Ja, most fújták le. Akkor elmentek? Hurrá! Fel lehet kapcsolni a villanyt?
— Igen, megteheted. Úgy hallom, a lépcsőházban is beindult az élet.
— Érdekes, kopognak apuka…
— Igen, benne felejtettem a kulcsot belülről.
Az ajtóig futott, kinyitotta és széles mosollyal fogadta Klárikáékat. Felkapcsolta a villanyt.
— Mi van veled? Csak azt ne mondd, hogy örülsz ennek a későesti ház alá kényszerülésnek!
— Dehogy örülök, annak sokkal inkább, hogy végre elhúztak.
— Mit csináltak?
— Elrepült az ellenséges légierő.
— Így már érthető. Jut eszembe, hol van Gáborka, és ki az a kis kopasz, töpörödött öreg mögötted a ruháiban? Miközben feljöttél, befogadtál egy kibombázottat?
Minden előző megpróbáltatást ennél sokkal jobban tűrt a gyerek. Megingott, és hang nélkül, falfehéren zuhant a padlóra.

Akkor is

Akkor is!

– Maga is fél?
– Mitől kellene félnem?
– Hát, nem hallotta?
– Mit kellett volna hallanom?
– Jönnek.
– Kik jönnek?
– Hát, ők.
– Kik ők?
– Akik elvesznek mindent.
– Hogy veszik el?
– Gyorsan. Kegyetlenül. Nem vagyunk biztonságban.
– Ki mondja ezt a badarságot?
– Mindenki.
– Lát itt valakit rajtam kívül?
– Nem, de ez nem jelenti azt, hogy már nincsenek itt.
– Ufókra gondol? Idegen lényekre?
– Dehogy! Maga vakon van?
– Nézek, de nem látok semmit, senkit.
– Jobb félni, mint megijedni.
– Igen. Sok lúd meg disznót győz.
– Na, ez az! Már maga is tudja!
– Mit?
– Hogy legyőznek bennünket.
– De kicsoda?
– Az mindegy. Legyőznek, megerőszakolnak, kifosztanak.
– Értem. Nagyon fél?
– Nagyon.
– Mennyire nagyon?
– Hát, nagyon, de nagyon.
– Ez segít?
– Maga mit kérdezősködik? Csak féljen, ne kérdezősködjön!
– De én nem akarok félni.
– Maga idióta. Nem lát a szemétől?
– Ha megmondja, mit kell látnom, talán látni fogom.
– Ne szórakozzon velem! Maga kém?
– Dehogy vagyok kém.
– Akkor mit nem ért?
– Semmit se értek.
– A terroristák is ilyenek. Úgy csinálnak, mintha nem értenének semmit.
– Maga megbuggyant? Nem vagyok terrorista!
– Ők is ezt mondják. Már magától is félek! Álljon arrébb.
– Nem állok. A buszmegálló mindenkié.
– Dehogy mindenkié! A miénk! Ezt is el akarják venni!
– Mi a fenének kellene bárkinek is ez a lepusztult buszmegálló?
– Csak. Utálom magát. Meg akar zavarni.
– A franc se akarja magát megzavarni.
– Maga gyanús nekem. Nagyon gyanús!
– A buszra várok.
– Akkor is gyanús. Maga nem fél, s aki nem fél, az az elkövető.
– Ugyan, hagyjon már a hülyeségével. Nem követek én el semmit!
– Ide is követett. A buszmegállóba.
– Követte a fene.
– Ne mozduljon! Kés van nálam!
– Megőrült?
– Maga az őrült! Gyűlölöm magát!
– Magának teljesen elment az esze!
– Dehogy ment! Én vagyok a normális! Maga le akar rohanni engem!
– Atyavilág! Magának elmentek otthonról!
– Nem mentek el, mindig van már otthon valaki! Maguk nem fognak tudni kirabolni.
– Nyugodjon meg, jóember, nem akarom én magát kirabolni.
– Nem nyugszom! Ne nyugtatgasson! Gyűlölöm magát!
– Jön a busz.
– Ne terelje a szót.
– Tényleg jön a busz.
– Jönnek a társai?
– Nem. A busz jön.
– Ezt megúszta. De akkor is gyűlölöm magát! Akkor is!

Az irodalom rejtelmei

Az irodalom rejtelmei

Valami olyasmit mondtál, hogy a szavak csak szavak, s akkor állnak össze költészetté, ha tehetség is van hozzá, felső fogsoroddal ráharaptál finoman alsó ajkadra, öntudatlan mozdulat, mindig akkor teszed, ha erősen gondolkodsz, s jó választ akarsz adni, haraptál egyet a pogácsából is, egy morzsa behullott dekoltázsodba, észre sem vetted.
A lét borzalmasságában és gyönyörűségében először éreztem, akár morzsaként is boldog lehetnék, de elhessegettem a gondolatot, mert többre vágytam, többet akartam a kispolgári mézes köcsög ragadósságánál, mely csak gyávaságba és reszketeg vágyakozásba taszítja az embert, reprodukciókba sűrítve a művészet hatalmasságát a bútor színéhez passzoló képkeretben, Renoir Monet, bátrabbaknak Vasarely, de semmi Chagall, Ernst, netán Kondor Béla...
Finom ujjaiddal csipegetted a sósmogyorót, folyamatosan beszéltél, rekedtes hangszínedbe befurakodott az esti szél, mely a tetők felett rohangált, fehér, áttetsző blúzod alatt sejtelmek domborultak, és én képtelen voltam figyelni az irodalom mélységeire, nem érdekeltek abban a pillanatban a kortárs költők szenvedései, leleményei, térd fölött ért szoknyád, átvetetted egyik lábadat a másikon, és én kezdtem értékelni és érteni az ívek és formák geometriáját, libbenő hajtincseidben felfedeztem a szélcsatornák fizikáját, ám amikor egészen közel hajoltál hozzám, illatod őrületbe kergette szaglószervemet, agyam vészjelzéseket küldött kezemnek, hogy maradjon végre nyugton, ne akarjon mindenáron megérinteni téged; kezdtem azt érezni, végleg elvesztem.
A csönd lökdöste félre gondolataimat, kérdőn néztél rám, mosolyogva, csodálkozva, hogy már egy perce csak beléd veszve bámulok rád, nem válaszolok semmire, megmerevedve, belegabalyodva a pillanatba, nem érezve és érzékelve mást, csak tekinteted, mely fogva tartott; elképzeltem, amint megcsókolnálak, összenyálaználak, mindenütt, miután megvadultan kibontanálak gúnyádból, mindből, sorban, meggondolatlanul szétdobálva.
Felnevettél, közelebb ültél hozzám, megcsókoltál, összenyálaztál, mindenütt, miután megvadultan, akár egy vágytól űzött nőstényállat, kibontottál gúnyámból, megkeményedtek szabadon ringó melleid, pattanásig feszülve ágaskodtak mellbimbóid, hajad arcomba csapódott, magad alá gyűrtél, combjaid közé szorítva, magadba engedve, fuldokolva, jajongva, felszabadítva az eddig gúzsba kötött spirituális erőket, egy irányba állítva a megbolondított molekulákat, a begerjesztett elektronokat, feltörve a mindenség titkait.
Akkor értettem meg, semmihez sem elég a tehetség, kell hozzá a szabadság is, az együttérzés, a merészség, megélve és átélve legrejtettebb vágyainkat, legtitkosabb elképzeléseinket a világ folyásáról, mert minden gyönyörűség csak úgy gyönyörűség, ha teljességében éljük meg, nem csak szépelgőn, fanyalogva, mímelve a valóságot, ketrecbe, bilincsbe zárva erőit és indulatait.
Azt hiszem, nagyon szeretem Petri György verseit, mondtam halkan, és imádtam meztelenségünket.

Mű/Tét

MŰ/TÉT

A színpadi reflektorok fényei szökdécselnek a szétnyitható borotván, miközben egy mozdulattal előpattintom a pengét a markolatából. Mögöttem egy zenekar játszik, a színpad előtt punkok őrjöngnek. Veszett kutyák egy veszett világban. Alkohol és drogok mögé bújva. Anarchia mögé rejtőzve.
A nevemet ordítják. Hasíts, ordítják. Vért akarnak látni.
A magasba emelem a borotvát. A felkaromba hasítok vele. A padlóra vér hullik. Az egyik lábam felteszem egy hangfalra, rövid szoknyám alatt combomba vágok.
A zene gyorsul.
A szívverésem is.
Újabb vágásokat ejtek magamon. Széttárt karokkal állok a színpadon. Kezemben a vöröslő pengével, karomon és lábaimon megannyi vérző vágással.
Egy önmagát csonkító hülye picsa vagyok.
Egy önpusztító punk istennő vagyok.
De nálad talán jobb vagyok.

A Drabancz-kúriában a szokásos kép fogad. Drága festmények és barokkos falak, akár egy múzeum, az emberi szavakat drága tárgyak látványa pótolja.
– Hogy telt a hétvége? – kérdezi apám, miközben elsétálok a dolgozószobája előtt. Meg sem várja a válaszom. Elfordul. Folytatja a telefonbeszélgetést valamilyen üzleti ügyben.
Anyám a nappaliban Cosmopolitant olvasgat.
Én mostanság Bret Easton Ellis Amerikai pszichóját olvasom.
Anya előtt cosmopolitanos pohár, mellette gyógyszeres tubus. Valószínűleg észre sem vette, megjöttem. Mint egy szellem, úgy járok a házban. Vagy talán éppen anyám fakította magát szellemmé a drogokkal. Legyenek azok törvényesek vagy illegálisak.
Klaudia szobájából csacsogás hallatszódik. A nagynénje vagyok. Hét évvel idősebb nálam. Az apjával, a bátyámmal sohasem találkoztam. Kapitulált a családból még megszületésem előtt. Klaudia, amikor nem drogozik és fickókkal kefél, drogozik és nőkkel kefél.
A szobámban a dadusom vár. Ő az egyetlen, aki törődik velem. Ha ő nem lenne, már én sem lennék. Leveszem a hosszú ujjú felsőmet és a nadrágomat. Dadus nekilát, hogy lekezelje a sebeimet.
Mi a szép bőr titka?
Mi az élet értelme?
Kérdéseivel keresse fel AVON tanácsadóját.
– Miért kell ezt csinálnod, kicsim? – kérdezi. Könnycsepp gördül le az arcán. Valószínűleg a házban ő az egyetlen, aki képes sírni. Ezt becsülöm benne.
Ahhoz, hogy választ kapj, vissza kell mennünk az időben.
Két éve a mély depresszió állapotában tengődöm. Alig alszom, de a napjaimat legszívesebben ágyban tölteném. Esténként azzal altatom el magam, elképzelem, milyen lenne a temetésem. Hiányoznék-e valakinek? Ejtenének-e értem könnyeket? Kik lennének ott? A temetési szertartás közben apám valószínűleg üzleti telefonokat bonyolítana, Klaudia a ravatalozóban kefélne. Anyám azt sem tudná, hol van.
Jártam egy ideig terápiára, de nem használt. A gyógyszerek csak elhitetik, jobban vagy. Különben sem az én műfajom. Láttam, mit tettek anyámmal.
A többség nem érti, miért vagyok depressziós. Mindenem megvan, mondják, gazdag vagyok, mondják, az életben soha nem lesz gondom, mondják.
Egy nap hallottam egy brit katonatisztről, aki önszántából aláugrott egy hat lóerős katonai szekérnek. A lovak széttaposták, de ő azt mondta, ez a fájdalom semmi ahhoz képest, amit belül érez. Mániás depresszióban szenvedett.
Ez adta az ötletet a falcoláshoz.
Talán a fizikai fájdalom képes elnyomni a belső kínokat.
Ám semmi sem ilyen egyszerű. Hogy megértsd a dolgot, még visszább kell mennünk. Egészen két éves koromig.
Akárhogy estem el, akármimet is vertem be, soha nem sírtam. Ez hamar gyanús lett dadusnak. A végső lökést az adta, mikor a kis Drabancz Réka kacarászva tartotta kezét az égő gázrózsába.
– Veleszületett fájdalomérzéketlenség anhidrózissal – mondta az orvos.
A CIPA-ban szenvedők nem éreznek fájdalmat, sem a hőmérsékleti extremitásokat. Nem érezzük, ha lázasak vagyunk, nem vesszük észre, ha véletlenül megsérülünk. Nem érzünk orgazmust.
Ha nem lenne dadus, már halott lennék. Ő figyel rám. A szüleimnek nem szólt az állapotomról. Vagy talán szólt, de nem érdekli őket.
Minden este ellenőrzi, van-e sérülésem, netán betegségem, amit nem vettem észre. Szerencsére az orvosira járt. Csak éppen nem tudta befejezni. Nem volt pénze, hogy finanszírozza a költségeket.
Azóta is rendszeresen vagdosom magam, reménykedve, egyszer talán érezhetek fizikai fájdalmat, egyszer talán legyűrhetem vele a depressziómat.
Olykor csalónak érzem magam.
Megváltásra vágyom, de milyen mártír az, aki nem érzi a szögeket a csuklójában, a perzselő tüzet a bőrén? Nem érzi Isten szeretetét.
Amíg nem érzek fájdalmat, feltöltekezem a punkok, a kívülállók dühével.
A keresztények úgy tartják a szeretet a legerősebb érzelem a világon, mindent képes maga alá gyűrni. Baromság. A düh, ami erőt ad, mikor már minden más elbukott.

Kórházban ébredek. Testemet kötések fedik. Előző este tűz ütött ki a diszkóban, ahol fellépett az egyik punk zenekar. Úgy gondolták, látványos, ha a színpadon máglyát gyújtanak.
Az előadás látványos volt. A balesetfüggőknek látványos volt a tűz martalékává lett épület.
A balesetfüggőknek, akik örültek, végre élőben láthatnak egy katasztrófát.
A balesetfüggőknek, akik átlagemberek, családdal és unalmas munkával.
A balesetfüggőknek, akiknek ez maradt az egyetlen izgalom az életében.
A balesetfüggőknek, akik élvezettel állnak be a tömegbe egy halálos karambol vagy egy szívrohamot kapó ember körül.
A balesetfüggőknek, akik között talán te is ott szoktál lenni.
Bent rekedtem a lángoló diszkóban. Egy égő deszka alá ragadtam. A tömeg áttaposott rajtam. Hirtelen mindenkinek a saját élete lett a legfontosabb. Ennyit az egyenlőségről és testvériségről.
Persze nem fájt. A tűz szép lassan égette a testemet. Csak az égő hús szaga éreztette velem a helyzetet.
Anyám sírva jön be a kórterembe. – Istenem, kislányom, mi lett a gyönyörű hajaddal?
Diszkó tűz. Professzionális hajápolás – Önnek.
Mi a fényes és selymes haj fortélya?
Mi a hosszú élet titka?
A válaszokért keresse fel AVON tanácsadóját.
– Ne félj, kislányom – mondja. – Már szereztünk neked helyet a legjobb plasztikai sebésznél.
Testem 60%-a megégett. Ha nem lennék CIPA-s valószínűleg sokkot kaptam volna a fájdalomtól. Bőröm égett, hólyagos. Hasonlít depresszióban sülő lelkemhez.

A klinikán mindenfelé csinibabák sétafikálnak. Egymással beszélgetnek, bőszen mutogatják friss műtéteik nyomait.
Miért akar az ember mindig más lenni, mint aki? Miért kell nagyobb mell, dúsabb száj, fitosabb orr? Miért rejtjük mosoly mögé dühünket, vicsor mögé félelmünket? Miért hullajtunk könnyeket örömünkben?
Szemben velem egy nő olvas. Felfújatta ajkait. A seggéből vett zsírral töltötték fel, hogy még dúsabb legyen.
Szó szerint segget csinált a szájából.
A csávója szó szerint kinyalja a seggét, mikor megcsókolja.
A nő Maximát olvas.
Én mostanság Narcisszusz történetét olvasom.
A délceg fiúét, aki beleszeretett saját tükörképébe.
Itt a klinikán éppen az ellenkezője igaz. A nők belenéznek a tükörbe, és nem tetszik nekik, amit látnak. Ezért újra és újra a kés alá fekszenek, hogy kifacsart ideáljuknak megfeleljenek.
– Szánalmasak, nemde? Leülhetek?
Végignézek a nőn, aki valójában férfi. Fején szőke paróka, arca kifestve. A felszínes szemlélődőnek fel sem tűnhet, transzvesztita. Alakja sudár, hangja karcos, de nem túl férfias.
Intek neki, üljön le.
– Te vagy a tüzes lány, igaz? – kérdezi.
– Igen.
– Gyűlölöm azokat, akik olyan műtéteket végeztetnek magukon, amire semmi szükségük. Az a nő ott – mutatja – azért van itt, hogy kisebbítsen a mellén. Egy éve volt itt, hogy megnagyobbítsa. Állítólag a végén, már annyira görbén járt, mint Quasimodo, csak épp a púpja elől volt. És kettő volt belőle.
– Te miért vagy itt? – kérdezem.
– Szerintem te is tudod. Nővé akarom magam operáltatni.
– És ez nem tartozik a felesleges műtét kategóriába?
– Csak a testem férfi, belül nő vagyok. Egy születési rendellenesség, ami manapság már korrigálható. Egész életemben úgy éreztem magam, mint egy ártatlan halálraítélt. Olyan miatt szenvedek, amiről nem én tehetek.
– Isten?
– Vagy a genetika. Szerinted, ha Isten létezik, úgy értem, tényleg, és a saját képmására formált minket, miért kell feltétlenül férfinak lennie? Miért ne lehetne nő, vagy éppen egy hermafrodita bálvány.
– Szóval kapsz mellet, és a péniszed is átoperáltatod?
– Pontosan – mondja. – Tudtad, hogy Shakespeare társulatában, a női szerepeket is férfiak játszották?
– Ez az ókorban is így volt – mondom.
– Pontosan. Régen elfogadott volt a transzszexualitás, manapság miért nem?
– Az a munkájuk volt.
– És a munka fontosabb, mint az életem?
Elcsoszog előttünk a tizenhat éves lány, aki szilikon mellet csináltat magának. Fél, nem talál magának fiút.
– Tudtad, hogy Szondi Lipót pszichiáter azt vallotta, az ember genetikailag biszexuális? – kérdezi.
– Nem, nem tudtam – mondom. Miért mondja ezeket nekem? Bár nem zavar. Ő az egyetlen érdekes ember a Barbie baba kommandóban.
– Van egy elméletem: ha minden ember biszexuális lenne, megszűnnének a jogtalan előnyök az előző nemmel szemben. A férfiak hajlamosak megbocsájtani olyan dolgokat egy jó seggű csajnak, annak reményében, egyszer talán megfektethetik, amit egy férfitársától nem fogadnának el. És vice versa.
Elnevetem magam. – Ne haragudj – mondom. – Nem azon nevetek, amit mondtál. Több férfiasság van benned, mint hinnéd. Tudod, ők azok, akiknek mindig mindenről van egy elméletük.

Gondosan manikűrözött körme van. Formatervezésszerűen zselézett haja. Szoláriumbarna bőre. Mint egy alsónadrág reklámsegge. Ő Arnold, a plasztikai sebészem.
– Ne aggódj, Réka – mondja. – Szebb leszel, mint új korodban.
Felsorolja milyen változtatásokra lesz szükség, milyen műtétekre. Úgy beszél rólam, mintha egy ócska kocsi lennék, ami szervizre szorul.
Teljes átalakítás. Új kasztni a régi motorhoz. Ráncfelvarrás a bőrhuzathoz. A Trabant motorhoz BMW külső.
Bólogató hula baba a vezérműhöz.
– Én csak a régi arcomat akarom – mondom. – Semmi orrműtét vagy hasonló.
– Nem értelek. Itt az alkalom. Tönkrement a tested, most felturbózhatnád a kinézeted.
– Tönkre ment a testem? – kérdezem.
– Figyelj. Isten megteremtette az embert a saját képmására. De itt vagyok én, aki képes vagyok Isten akaratát valami szebbé tenni. Megváltoztatni az emberek sorsát. Ha úgy vesszük, kijavítom Isten hibáit. – Önelégült vigyor ül ki az arcára.
Narcisszusz jut eszembe.
Patrick Bateman jut eszembe.
Az jár a fejemben, nincs olyan, eleve elrendelés. Az embernek rá kell jönnie, alapvetően semmi. Egy húszsák. A tetteink és a döntésink tesznek azzá, akik vagyunk. De hogy valóban önmagunk lehessünk, ki kell törnünk a hétköznapiságból, a megszokások, hagyományok béklyójából. A fogyasztói társadalom elvárásaiból.
A ruha teszi az embert.
Az vagy, amit megeszel.
Turbózd fel a mobilod egész nyárra.
Dönts okosan.
Tanácsért keresse fel AVON tanácsadóját.
Egykor papokhoz jártunk gyónni, bölcsektől tanácsot kérni. Manapság a fodrászunkkal osztjuk meg titkainkat, problémáinkkal szépségápolási tanácsadónkat keressük fel.
Régen, ha gondunk volt, igyekeztünk megoldani. Manapság, ha beüt a baj, új frizurát csináltatunk.
Nincs többé korpa, csak gyönyörű haj.
Miért érzem mégis úgy, korpa közé keveredtem?

A kis Panni egy hete került a klinikára. A kis Panni szépségkirálynő volt. Rendszeres résztvevője a gyermekszépségversenyeknek, ahová öt éves kora óta hordta az anyja. Panni most hét éves.
Panni anyja a maga idejében szintén szépségkirálynő volt, de az idő őt sem kímélte. Így Pannit használta arra, hogy megvalósítsa álmait, észre sem véve, ezáltal saját gyermeke gyerekkorát rabolja el.
Panni azok közé tartozik, akiknél jogos a műtét. Anyjával autóbalesetet szenvedtek. A lány arca súlyosan torzult. Az orvosok megmondták, régi arcát már nem tudják rekonstruálni.
Anyja vezetés közben sminkelte magát, elveszítette az uralmat a jármű felett, nekihajtott egy reklámtáblának. Meghalt.
A plakáton ez állt: Mert megérdemled.
Szemben velem a lány, aki lábhosszabbítást kért, mert túl alacsonynak hitte magát Meglepetést olvas.
Én mostanság Oscar Wilde-tól Dorian Gray arcképét olvasom.
Dorian Gray, aki eladta a lelkét, hogy örökké fiatal maradjon. Sokan nem hisznek a szimbólumok erejében. Holott a lelkedet nem csupán a Sátánnak adhatod el. Eladhatod a pénznek, a politikának, a szépségnek. Egy reklámszerepnek egy fehérnemű katalógusban.
Adrival, a transzvesztitával és Pannival az egyik kanapén ülünk. Pannit és az én arcomat kötések fedik. Adri középen ül. Úgy nézünk ki, mint valami bizarr egyiptomi piramisrajz, középen egy hermafrodita bálvánnyal, mellette két fáraó múmiája.
A cicomázott nők nevetnek rajtunk. Azt hiszik, nem látjuk, de látjuk. Azt hiszik, nem vesszük észre botoxtól lebénult arcuk mögött a gúnyt.
A tévében felhangzik a reklámszöveg: Törődj magaddal.
Számukra mi szörnyetegek vagyunk. Nem azért vagyunk itt, hogy szebbek legyünk, hogy jobbak legyünk. Hogy feltuningolt versenyautók legyünk. Csupán vissza akarjuk kapni, ami elveszett. Panni a kislányos pofiját, én a bőröm 60%-át. Adri a vagináját, ami sohasem volt, de mindig is úgy érezte ott kell lennie.
– Nekem nem kell az arcom – mondja Panni. Sírni kezd. – Maradok csúnya, csak anyukámat akarom visszakapni.
Szegény kislány. Neki nem kell a szépség, csak az anyukáját akarja. A dolog iróniája, ha szépségéért cserébe visszakapná anyját, ő valószínűleg eltaszítaná magától torz gyermekét.
Ezt nem mondom ki. Van, amit jobb magunkban tartani.

Már csak néhány napot kell a klinikán töltenem. Még néhány nap kell, hogy regenerálódjon a bőröm. Hogy levehessék a kötéseket.
Éjszaka haláleset történt. Előttem tolják ki a letakart holttestet. Mielőtt tűnődni kezdenél, nem, nem egy szilikon implantátum durrant ki, nem egy szűzkurvát áldoztak fel a szépség oltárán.
A plasztikai sebészem az éjszaka folyamán saját magán akart arcműtétet elvégezni. Nem bízott senkiben, maga látott neki egy tükör előtt a műtétnek.
Narcisszusz jut eszembe.
Patrick Bateman jut eszembe.
Dorian Gray jut eszembe.
Magam elé képzelem, ahogy a makulátlan körmű, zselézett hajú, aranybarna ficsúr a tükör elé ül. Először a szemhéjplasztikával kezdi. Egy apró vágás a szemnél, a vért elektromos elszívóval tartja kordában. Fájdalomcsillapításnak etil-klorid sprayt és whiskyt használ. Belevág a húsosabb részekbe. Megremeg a keze. Rossz izmot vág meg. Sokkos állapotba kerül. Reggelre az arcáról félig leszedett szövetekből ömlő vértől elvérzik. A műtő tiszta marad. Az elektromos elszívó végzi a dolgát.
A doki maga akarta elvégezni a műtétet. Ő a szakmája legjobbja. Segíts magadon és Isten is megsegít. Talán Isten kihívásnak vette Arnold kijelentését, miszerint ő jobb nála.
A doki élt-halt a munkájáért.
A hordágyról kilóg a lába. Pedikűröshöz is járt.

Kilépek a klinika kapuján. Panni velem van. Dadus már kint vár minket. A kislánynak még sok műtéten kell átesnie, de olykor kijöhet az intézményből. Elintéztem, hogy dadus örökbe fogadhassa az árva lányt. Lassan felnövök, nincs már rá szükségem, de Panninak anya kell. Ő legalább annyira sérült, mint én vagyok. Tudom, dadusnál jó kezekben van. A pénzügyi részét én állom. Végre valami jóra is használhatom a Drabancz vagyont.
Kilépek a klinika kapuján. Visszanyertem szinte eredeti kinézetemet.
Milyen smink illik egy plasztikai műtét után?
Miért a bohócok és a komikusok szenvednek a legmélyebb depressziótól?
Amennyiben érdeklődne, keresse fel AVON tanácsadóját.
Befejeződtek a műtétek, újra a régi vagyok. Ideje ott folytatni, ahol félbehagytam.
Új külsőm szép jelmez rút lelkemnek, új vászon az új hegeknek.

Halleluja

Halleluja

Kisétálok a parkba. Táskámba egy két decis vodka, üdítő, szendvicsek. Leülök egy árnyékos padra. Türelmetlenül nézelődöm, várom az emberemet. Ismeretségünk is itt kezdődött. Elmerülten olvastam egy könyvet, amikor meghallottam egy hangot. Fájdalmasan, szívszorítóan szólt – a Leonard Cohenre emlékeztető hangon – a Halleluja. Nem kísérte nagyzenekar, csak egy gitár, de a rekedtes hangtól elállt a lélegzetem. Felnéztem! A tér sarkában egy idős férfi állt, gitárral a kezében. Ruhája kopottas. Vállig érő ősz haj. Az arca, mint a felszántott föld. Ráncaiban ezer történet, amit az élet írt kegyetlen, vad kedvében. Elindultam felé. A földön egy befőttes üveg, benne némi apró. Amikor elhalt az utolsó akkord is, a zsebembe nyúltam. Találtam egy árva kétszáz forintost (csak olvasni jöttem le), és hozzá léptem. Megfogtam a kezét és beletettem a pénzt. Rám nézett csodálkozva, hálásan. Nem szólt semmit, leguggolt és pakolászni kezdett.
– Kíváncsivá tett – mondtam –, nagyon tehetséges, szívvel énekel, beszélgethetnénk egy kicsit?
Felnézett rám.
– Velem? – ilyen hitetlenséget még ember szemében nem láttam.
– Igen, ha van egy kis ideje – bólintottam –, de ha várják otthon, megértem, akkor majd máskor.
Összeszűkült a szeme
– Maga gúnyolódik, hölgyem? – kérdezte, és most én voltam, aki nem értett semmit.
– Miért tenném? Szeretném, ha mesélne magáról. Ez akkora baj?
Nem szólt semmit, csak elgondolkodva nézett. Sértődötten megfordultam és elindultam.
– Várjon! – szólt utánam. – Ne haragudjon! Csak nem értem, mit akar egy hajléktan öregembertől?
Megtorpantam.
– Maga hajléktalan? – léptem vissza hozzá. Most rajtam volt a csodálkozás sora. – Nem úgy néz ki, olyan...tiszta – szaladt ki belőlem a hülye sztereotip mondat. A fenébe! – Ne haragudjon. Csak valahogy olyan... – hebegtem és éreztem, a vegetatív idegrendszer pirosra festi az arcomat. Felnevetett.
– Jól van, ne mondjon semmit, két nap múlva, ha gondolja, eljövök és beszélhetünk, ha már én érdeklem, tízkor találkozunk itt, ha magának is megfelel!
– Igen, jó lesz.
– Viszlát! – intett és elindult.
Most pedig várom, mert még kíváncsibbá tett. Pontosan érkezett. Leült mellém. A pennys szatyrot a lábai közé tette.
– Evett már? – kérdeztem. – Van nálam szendvics, egyedül nem volt kedvem enni, társaságban jobb!
– Nem, még nem ettem – ingatta a fejét és nézte, ahogy kihorgászom a kaját és az üdítőt. Mosolyogva vette el. – Maga kedvesen átlátszó! Ezt nekem hozta, csakis nekem. – Enni kezdett. – Tudja, miért jöttem el?
– Nem tudom!
– Mert maga a kezembe adta a pénzt, nem ledobta, nem sajnálkozva, lekezelve adott. Tudom, mire gondol, egy hajléktalan ne legyen önérzetes. Örüljön, ha kap valamit. Mindegy a hogy, mindegy a miért. Köszönje meg szépen, és mehet a kocsmába.
Gyorsan behúztam a zipzárt a táskámon. A vodka szégyenkezve lapított.
– Nem gondolom ezt! Nem tudtam, hogy hajléktalan, de ha tudtam volna, akkor is a kezébe adom a pénzt. Ivott egy korty üdítőt és rám nézett.
– Mit szeretne tudni?
– Szépen gitározik, szívvel énekel, és ha nem tolakodó a kérdés, az is érdekel, hogy került az utcára?
– Hát, akkor mesélek. Zenetanár voltam egyszer, egy régi életemben. Rajongva szeretem a hangszereket. Rengeteg lemezem volt. Jazz, blues; Duke Ellington, Ray Charles a legnagyobb kedvenceim. Hat évvel ezelőtt aztán elkezdődtek a bajok. Feleségemmel megromlott a kapcsolatunk. Elváltunk. A ház az övé volt, így ő és a kisfiam ott maradtak. Az iskolában, ahol tanítottam, leépítések történtek. Másodmagammal utcára kerültem. Nem találtam munkát. Magyarországon a diplomás inaktívak száma borzasztóan magas. Munkát kerestem, most már bármilyet, ha nem a szakmámban, az sem baj. Fizetnem kellett a méregdrága albérletet. Gyerektartást. A végkielégítésem fogytán volt. A kisfiamat rendszeresen látogattam. Állatkertbe, cukrászdába mentünk.
Végre találtam munkát egy raktárban. Azt gondoltam, nem is nehéz, ha az ember nagyon akar valamit. Néhány napja dolgoztam ott, amikor elütött egy autó. Hosszadalmas kórházi kezelés után, amikor visszamentem a munkahelyemre, köszönték, de nem kértek belőlem tovább.
Még próbáltam, reménykedtem, hogy sikerülni fog. Telt az idő, semmi munka. A maradék pénzemmel vidékre költöztem, talán majd ott. Nem találtam semmit. Szezonmunkák adódtak, almát szedtem, kisvállalkozásokban segítettem. Aztán elfogyott a munka, elfogyott a pénz. Rokonaim nincsenek, nem volt kihez fordulnom.
Visszajöttem Pestre, talán itt több a lehetőség. Nem volt szerencsém, pedig bármi jó lett volna. Az első éjjelen egy padon aludtam. Volt valamennyi pénzem, kiflit, párizsit vettem. Napközben kiálltam a térre és gitároztam. Néha nem mehettem, szakadt az eső, vagy nagyon hideg volt. Akkor pénz nélkül maradtam.
Találtam egy hajléktalan szállót, bementem, megengedték, hogy fürödjek, de napközben el kellett jönnöm. Éjszaka visszamentem, reggelre szinte minden használható holmim eltűnt. A gitárom csak azért nem, mert mellettem volt szorosan, fogtam.
Már munkát sem tudtam vállalni, a balesetben megsérült a gerincem, nem tudtam emelni. Szépen, szisztematikusan szorultam a társadalom peremére. Télen nagyon nehéz volt olyan helyet találni, ahol meleg volt valamennyire.
Elmentem megnézni a kisfiamat. A feleségem be sem engedett! Most már tényleg érzelmi, támasz nélkül maradtam.
Megbicsaklik a hangja. Keze fejével megtörli a szemét.
– Kér egy korty szíverősítőt? – kérdeztem.
– Nem, köszönöm! Láttam, hogy hozott. Az első időkben előfordult, hogy ittam, mert borzasztóan hideg volt, mert egyedül voltam, mert a pálinka jótékonyan, forrón áradt szét a testemben. Reggel viszont,amikor felébredtem egy kapualjban, nagyon bántam, hogy nincs pénzem ennivalóra. Vannak, aki azt hiszik, a hajléktalanság izoláció a társadalomtól. Független élet. Pedig mi kiszolgáltatottak vagyunk. Más emberek jóindulatától függünk. Közben a méltóságunkat, a lelkünket adjuk az életben maradásért cserébe.
– Most hol él? Jön a tél.
– Egy ismerős hajléktalan elvitt a kiserdőbe ahol ő lakott.Ha ügyes vagy, találhatsz fóliát, ezt, azt a városban. Itt lakhatsz télen, mondta. Sikerült összeszednem mindent, ami kellett. Az emberek annyi mindent kidobnak Összetákoltam egy bungit. Sok időbe telt, amíg megszoktam, hogy ezen a helyen farkastörvények uralkodnak. A férfiak napi szinten összeverekedtek egy cipőn, egy takarón. Ellopták egymástól, amit csak lehetett. Aki életképtelen, az itt meghal, és ezt vegye szó szerint! Tudom, kegyetlenül hangzik, de olyan mélyen vannak ezek az emberek, ahonnan már nincs lejjebb. Nincsenek törvények, nincs semmi más , csak az ÉN!
– Magát is bántották?
– Igen, még az elején. Ők olyan hajléktalanok, akik a normális életben is semmirevalóak voltak. Alkoholista, agresszív, munkakerülő. A nagyrészünk nem ilyen! A hozzám hasonlóan gondolkodók megvédtek. Végül békén hagytak. Többen vagyunk, segítjük egymást. – Rám néz. Elmosolyodik. –Látom elszomorítottam, mindent meg lehet szokni – mondja és tétován, félve megsimogatja a kezem. Lenyúl a szatyráért. – Köszönöm a szendvicset! Köszönöm az idejét, a kedvességét. Mennem kell, lomtalanítás van az egyik kerületben. Sok mindent lehet találni, ami nekünk kincs.
Felállunk. Hozzá lépek és hirtelen megölelem. Van nálam egy dobozka, benne némi pénz, észrevétlenül a szatyrába pottyantom. Elindul, én pedig hosszasan nézek utána. Harag, és kimondhatatlan fájdalom kavarog bennem. Nincs szociális háló, nincs valamirevaló, ésszerű, ütős segítség. Elindulok haza a melegbe, a komfortos életembe. Lelkemben megszólal Leonard Cohen, és fájdalmasan, remény vesztve árad a dal, Halleluja, halleluja...

Anima mundi

ANIMA MUNDI

Robajra ébredek. Az egyik állomás mellett haladunk el. Mintha az életem robogna el mellettem. Fejem felett a vonat fényei villognak. Szétrobban a fejem, kezeim remegnek, homlokom izzadtságtól gyöngyözik. Úgy érzem magam, mintha egy elhaló visszhang lennék valahol a távolban.
A zsebembe nyúlok, de nem találom benne a laposüvegemet. Szükségem lenne egy kortyra.
Hogyan kerültem a vonatra? Az emlékeim vásznára mintha valaki fekete festéket borított volna, eltakarva a mintákat.
Kitekintek az ablakon. Hamarosan a Nyugatiba érünk.
A vonatról leszállva hazaindulok. A falnak dőlve próbálom a kulcsot a zárba illeszteni. Nem passzol. Igen, tudom, egy rossz piás vagyok, a zárnyitás olykor nehézségeket okoz, de most nem erről van szó, hidd el.
– Ki maga? – szól ki egy hang a lakásból.
– Máté János vagyok, hölgyem – mondom. – És itt lakom.
– Ön téved. Ez az én lakásom. Fél éve itt lakom. Tűnjön el, vagy hívom a rendőrséget! – Hangjában hisztéria bujkál. Nem hazudik. Fél tőlem. Ez elbizonytalanít.
– Megyek, hölgyem. Nyilván én tévedtem.
Lekapcsolódik a lépcsőházban a villany. A hold rávilágít Sanyi bácsi ajtajára, láttatni engedve a majd félméteres repedést, ami akkor került rá, mikor ketten bevittük a lakásába az új konyhabútort.
Szédülni kezdek.
A cserepes virág a helyén. Az ajtóm előtt az elnyomott cigik kiégett nyomai.
Megkapaszkodok a lépcső korlátjában.
Mari néni ajtaján ott az adventi koszorú, ami az év háromszázhatvanöt napján díszíti azt, sugallván, legyen minden nap karácsony.
Én a rosszulléttel küszködve támolygok az ajtóm előtt, mint már oly sokszor.
Minden a helyén. De az ajtómon a névtábla másról árulkodik.
Friss levegőre vágyom, de sokkal inkább egy cigire.
Az utcára lépve a játszótér fogad, amit annyira gyűlölök, mikor reggelente visítozó kisgyerekek népesítenek be.
Úgy érzem magam, mintha az Alkonyzónába kerültem volna. A kétségbeesés, mint egy rákos sejt, belülről zabál fel.
Mi a fene történik?
Mit kerestem azon a vonaton?
Mi történt előtte?
Az utca túloldalán lévő könyvesbolt kirakatában, mintha a tükörképemet látnám. Közelebb megyek. Látom, az nem tükörkép. Egy plakát.
Megborotválkozva, jól fésülten feszítek, kezemben a könyvemmel, az Identitászavarral, ami bestseller lett.
Csakhogy nekem egyetlen regényemet sem adták ki.

A napi újságot lapozgatom. A szívem a torkomban dobog. Egy macska vagyok egy elkötött zsákban, ami éppen a tóba hullik.
A dátum szerint fél év kimaradt az életemből. A Viszkist kiengedték a börtönből, az utóbbi évek leghidegebb telét tudhatjuk magunk mögött. Híres és elismert író vagyok.
Mintha a világ kifordult volna önmagából.
Az újságok mindig hazudnak.
Ezzel nyugtatom magam. A másik lehetőség, hogy megőrültem.
Rágyújtok egy cigire. A pincérlány rám szól, január elseje óta tilos a dohányzás a vendéglátóegységekben.
Odakint szakad az eső. A füst baljóslatúan lebeg a levegőben. Egy film noirban érzem magam. Sötétség és szakadó eső és melankólia. Nyomok után kutatok, de egyre több a kétely. Minden olyan idegen. Mintha egy szobában lennék, aztán hirtelen valaki lekapcsolná a villanyt. Teljes a sötétség, többé nem tudom, melyik bútor hol van, minden egyes lépésnél belerúgok valamibe, fájdalom hasít belém.
A velem készült interjút olvasom. Az én szavaim, az én stílusom, de ez a beszélgetés soha nem történt meg. Egy tócsába hajítom az újságot. Az átellenben lévő telefonfülkéhez megyek. A legjobb barátomat, Bencét hívom. Felveszi a mobilját.
– Bence, nem tudom, mi a franc történik, de találkoznunk kell. Azonnal.
– Kivel beszélek? – kérdezi.
– Az istenit, Máté Jani vagyok.
– Nagyon vicces apafej. Mással szórakozzál. Az én Máté Jani barátom itt áll mellettem. Köcsög.
A vonal megszakad. Egy elszáguldó autó reflektora a szemembe mar. Zihálni kezdek. A földre rogyok.
Úgy érzem magam, mint a tébolyult kétségbeesés metaforája.
Szerinted ez egy béna hasonlat? Forduljon ki egyszer a világod teljesen önmagából, mint egy feltrancsírozott, veszett kutya bele, és akkor legyél költői.

A telefonban kocsma zajait hallottam, ezért remélem, Bence és az állítólagos én a törzshelyünkön vannak. A kirakatok üvegein a tükörképem oson mellettem, borostás, leépült fejjel, kócos hajjal és feltételezhetőleg véreres szemekkel.
A bárban is látom a tükörképemet, ám a kor követelményeinek megfelelően 3D-ben és speciális effektekkel: a fickó egészséges, ápolt, magabiztos. Az arca az enyém, de ő túl… jóképű.
Félre ne értsd, ez nem valami perverz nárcizmus. Sőt, kifejezetten gyűlölöm magamat.
Észrevesz. Rám vigyorog. Int, kövessem.
Az egyik VIP bokszban ül le. Belépek. Whiskyt tölt két pohárba.
– Ki a fasz vagy te? – Kezeim ökölbe szorulnak.
– Már vártalak. Ülj le – mondja. Mosolya nyájasan visszataszító.
– Még egyszer kérdezem, ki a tetves faszom vagy te?
Hátradől. Belekortyol a piába.
– Máté János vagyok.
– Nem, baszd meg. Máté János én vagyok.
– Nos, ez is igaz. Csakhogy én, te vagyok. Mondjuk úgy, a 2.0-ás verziód.
A fejemet rázom. A szemébe tekintek. Mintha a tükörbe néznék, ám a kontúrok erőteljesebbek, a szembogara sötétlő kátrány.
Remegni kezdek: – Mi ez az egész?
Belekortyolok a whiskybe, végigömlik a torkomon, de valójában a rettegés marja a gyomromat.
– Csak, hogy gyorsan letudjuk a dolgokat. Nem emlékszel az elmúlt időszakra, körülbelül hat hónapra, és híres író lettél azóta– mondja. – Nos, vedd úgy, én az vagyok, aki te soha nem tudtál lenni. Megvan benned mindaz, ami a sikerhez kell, csak egyszerűen elbasztad. Egy olcsó piásként, önmagadat gyötörve élted az életed, a sebeidet nyalogatva, rinyálva, hogy az élet szar. Persze, hogy az, te barom állat, ezt mindenki tudja.
Közelebb hajol, int, kövessem a példáját.
A bal szemöldökénél ott a vágás, mint nekem, amit még tizennyolc évesen szereztem. Az állán a varrás nyoma, tizenhat éves koromból. Enyhe pigmenthiány a jobb orcáján. Mint nekem.
Visszanyelek egy kisebb hányást. Elvigyorodik. Látja rajtam, kezdek kikészülni.
– Elárulom neked az életfilozófiámat, János. Az élet szar, hát szarj rá.
Dühödten megragadom a gallérját.
– De mégis ki a büdös faszom vagy te?
Egy mozdulattal félresöpri a kezem, vicsorogva mondja:
– Fél év alatt elértem azt, amit te évek során sem tudtál. Híres vagy, kiegyensúlyozott, magabiztos. És a tiéd Tamara.
– Mi?
– Ne essen le az állad, cimbora. Igen, életed nője fülig szerelmes beléd. Ezt is megcsináltam.
– Ki vagy te?
– Még mindig nem érted. Én te vagyok. Az Übermensched vagyok. Az vagyok, aki lehettél volna, ha nem vagy egy lelkileg impotens kis pöcs.
– Hogyan kerültél ide?
– A kibaszott nagy filozófiai kérdés. Honnan jöttünk, s hová tartunk? Én belőled jöttem, a kérdés, hogy te hová tartasz.
Meg kell bizonyosodnom, nem őrültem meg. Hogy nem delíriumban és a hányásomban fetrengve hallucinálom ezt az egészet. Valami kézzelfogható kell, valami, amivel a valóság tudatja velem, még itt van.
Az ép elme hangja.
A józanság kórusa.
Felkelek a székről, arrébb húzom a helyiség függönyét. Megragadom az egyik arra járó szőke lány karját.
– Eressz el, te barom – mondja.
– Azonnal. – Beljebb húzom. Ijedten tekint rám.
Jack Nicholson vagyok a Ragyogásból.
– Látod itt ezt az alakot? – Rámutatok az Übermenschemre. A csaj szemében felismerés csillan.
– Csak nem Máté János? Imádom a könyvedet.
– Részemről a szerencse – válaszolja.
– Most, hogy így megnézlek kettőtöket, mintha ikrek lennétek – mondja a szöszke. Rám pillantva hozzáteszi: – Bár te elég szarul nézel ki.
Zaklatottan lökdösöm vissza a tömegbe: – Kösz. Most már mehetsz. Szevasz.
A fotelbe esem. Töltök egy pohárral. Rágyújtok egy cigire.
– És most? – kérdezem. – Visszakapom az életem?
– Ez már az én életem. Neked volt lehetőséged. Elkúrtad.
– Vissza akarom kapni az életemet! – Kezdek hisztérikus lenni.
– Jánosom, gondoljuk át a dolgot. Fél év alatt mi mindent értem el. Te mit értél el az évek alatt? Egy egyszobás lakást, némi alkalmi szexet és egy májzsugort. Ezzel szemben én mindent, amit akartál. – A fejét kezdi rázni. – Lássuk be, egy csődtömeg vagy. Egy vesztes.
Benyúl a zsebébe. Egy papírzacskót rak elém.
– Kis ajándék – mondja. – Azt hiszem, mind a ketten tudjuk, mit kell tenned. Igazából már régen meg kellett volna.
Közelebb húzom a zacskót. Pontosan tudom, mi lapul benne.
Az Übermenschem nem szól többet. Feláll. Int. Kilép a bokszból.
Először az jár a fejemben, megragadom a pisztolyt és hátba lövöm. De nem tudnék megölni egy embert.
De ő nem egy ember! Lehet, hogy maga az Ördög.
Ha megölném, az egyház felmentene. A törvény valószínűleg nem.
Az is lehet, hogy ő én vagyok, ahogy állítja. Ha így van, a törvény mentene fel, és az egyház ítélne el. Az öngyilkosság halálos bűn. Igazából a leghalálosabb.
Érdemes élnem? Voltam boldog valaha? Azt hiszem nem, hiába próbálkoztam.
A világban csak a szentek és az öncélúan alkotó zsenik lehetnek boldogok.
Nos, távolról sem vagyok szent, de önző sem. Zseni? Túl szerény vagyok, hogy annak nevezzem magam, de túl öntudatos, hogy ne.
A zsenit és az őrültet csak egy hajszál választja el. Talán én vagyok a hajszál.
Kirántom a pisztolyt a zacskóból. A számba dugom.
Néhány hasznos tipp, ha valamikor öngyilkos akarnál lenni:
1. Ha az ereidet vágod fel, mindig hosszában, sohasem keresztben tedd azt.
2. Soha ne próbálj hashajtó tablettával öngyilkos lenni. Azt hiszed, ez egyértelmű? Nos, volt már, aki így próbált végezni magával. A mentősök sokat anyáztak, mire kitakarították a mentőautót.
3. Ha főbe akarod lőni magad, mindig a szádba dugd a pisztolyt. Egyrészt, mert ez biztos halált okoz, a halántékba leadott lövéssel ellentétben, másrészt, mert ha halálod előtt egy péniszre hajazó tárgyat dugsz a szádba, emlékeztet rá, hogy egész életedben szoptál.
Behunyom a szemem.
Kibiztosítom a pisztolyt.
Számolni kezdek.

Testem egy frontális karambol utáni autó, benne agyam a beanyagozott sofőr. Minden széthullik, gondolataim gravitációja megszűnt. Mintha egy szürreális horrorfilmbe csöppentem volna.
Egy kapualjban fekszem összegömbölyödve. Kezemben egy üveg vodka, ingemen hányás.
Egy fekete bőrökbe öltözött alak magasodik fölém.
– Te vagy az, Máté Jani?
Feltekintek. Csak homályosan látok. Abból is kettőt. Duplán elveszett vagyok.
– Lilith vagyok – mondja.
– Ádám első felesége, a démonok anyja? – kérdezem. Szavaim alig érthetőek.
– Nem, te barom. Abigél.
– Abigél?
– Gyere, elviszlek magamhoz.
Felsegít. Átveti karomat a vállán.
Miért visz a démonasszony magához a pokolba? Már évek óta ott vagyok. Különösen most.

Kórházban fekszem. Kezeim és lábaim ágyhoz kötözve. Gyógyszerek milliárdjai hevernek mellettem. Karom tűszúrásoktól lángol.
– Minden rendben lesz – mondja az orvos.
Ordítanék, de csak nyál habosodik a számon.
Vakító fény. Aztán csend.
Egy macska mászik a mellkasomra. Fejem felett egy pillangó repdes.
– Helló, Máté János – mondja a macska.
– Huan ying, János – mondja a pillangó.
– Kik vagytok? – kérdezem. Valahogy teljesen természetes, hogy állatokkal beszélgetek.
Álomlogika.
Dionüszosz két vállra fektette Apollót.
– Schrödinger macskája vagyok – mondja a macska. – Ő a barátom, Csuang Csou pillangója.
– Én pedig az idei Topmodell leszek győztese – mondom.
– Az nem zavar, hogy beszélünk, de nem hiszed el, kik vagyunk, háo péng you? Ti emberek mind egyformák vagytok.
– Mi hópelyhek vagyunk – mondom. – Hidegek és nedvesek. Ha összejön. Mit akartok?
– Kérdezni, hogy megkeresd rá a válaszokat?
– Kérdésekkel már tele a padlás. Válaszokat akarok!
– Velünk lehet tárgyalni. – Egy szakállas fickó lép az ágyam mellé.
– Hagy találjam ki. Isten barma?
– János apostol vagyok, gyermekem. Kapsz két kérdést és egy választ.
– Az első kérdés – mondja a macska. – Vajon a Schrödinger dobozába zárt macska él-e vagy hal-e?
– A második kérdés. – Ez már a pillangó. – Vajon Csuang Csou álmodta-e a pillangót, vagy a pillangó álmodja magát Csuang Csou-nak?
– És most a válasz, gyermekem. Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige – mondja az apostol. – Most magadra hagyunk.
– Mégis milyen válasz volt ez? És mik ezek a kérdések?
– Gondolkozz – mondja Schrödinger macskája. Nyalogatni kezdi az arcomat.

Felébredek. Arcom nyálban ázik. Egy macska nyalogatja. Nyelvem kiszáradt pergamen, fejem lüktet, a hányinger belülről feszít szét.
– Úgy látszik, kedvel téged – mondja Lilith. – Básztetnek hívják.
– Te mindent valami mitológiai dologról nevezel el? – kérdezem. – A vécédet Abyss feneketlen sötétségének hívod?
A viccelődés tart távol a tébolytól. Hacsak mostanra totál őrült nem vagyok.
Elveszítetted a munkád? Elhagyott a feleséged? Egy imposztor átvette a helyedet, és azt állítja magáról, hogy a felettes-éned?
Maradj humorodnál.
Vigyorogj, mint egy táncos, még ha nem is tetszik a koreográfia.
Arcodon legyen mindig majomvigyor, mosolynak látszó fenyegetés.
A pszichológia szerint a szarkazmus az agresszió egy formája. Ez alapján dühösebb vagyok, mint egy tucat punk, frusztráltabb, mint egy falka kanos kamasz és megkeseredettebb, mint egy százszor megcsalt szerelmes.
– Tessék a kávéd. – Elém rakja. – A ruháid a szárítóban. Kimostam őket.
– Köszönöm. Ez azt hiszem, kevés lesz most – mutatok a kávéra. – Kinyír a másnaposság. Van valami töményed?
– Rögtön piával akarod kezdeni a napot?
– Ha lehet, mindig.
Az italos szekrényhez megy. Kivesz egy üveg rumot. Elém rakja egy pohárral.
Abigél – vagy, ahogy magát nevezi, Lilith – egy goth lány. Sátánista, de nem az ördögimádó, hanem az önmegvalósító, Anton LaVey féle ágazatból.
– Nagyon ki voltál tegnap – mondja. – Mr. Hyde-ról hadováltál, meg, hogy elrabolták az életed. Tán betéptél valami flancos könyvbemutatón?
– Köszönöm, hogy segítettél, de ha elmondanám, mi történt, őrültnek hinnél. Lehet, az is vagyok.
Végiggondolva az előző nap eseményeit, rám tör a rosszullét. A vécébe rohanok. Okádni kezdek.
Mikor végre jobban vagyok, vizelek. A vizeletem erős vöröses színű. Valószínűleg annyi vér van benne, egy perverz vámpír jóllakna vele, ha a szájába hugyoznék.
Leülök. Nekidőlök a hideg falnak.
– Tégy próbára – lép be Lilith.
– Hm?
– Mondd el, mi történt.
Elmesélem neki.
Miközben a szavakat görgetem le a számról, úgy érzem magam, mint egy Stephen King regény főszereplője.
– Aztán hősünket, az írót, egy démoni külsejű angyal felszedte a mocskos utcáról, és felvitte magához. És itt tart most a történet.
– Először is, nagyon szórakoztató volt, ahogy előadtad, de az élet nem egy regény…
– Lehet. Vagy csak szarul van megírva – mondom.
– Másrészt, nem tartalak őrültnek. Hiszek neked.
– Csak így? Semmi kétely?
– Tudod furcsállottam, mikor híres lettél. Túl összeszedett. Sikeres. Ne haragudj, de te örök vesztes vagy. Kicsit kezdetektől sántított a dolog.
– Köszönöm. Neked öngyilkosjelölteknek kellene telefonos-szolgálatot tartanod – mondom.
– Szerinted, mi pontosan ez a másik éned? – kérdezi.
– Szerintem valami démon vagy maga a Sátán.
– Az Isten és az Ördög csak duma. Alibi azoknak, akik nem hajlandóak felelősséget vállalni a tetteikért. Szabad akaratod van, nem holmi felsőbb erők kényszerítenek bármilyen tettre.
– Akkor szerinted, mi lehet?
A könyvespolchoz megy. Levesz róla egy könyvet.
– Hiszel a mágiában?
– Azt hittem, ti sátánisták nem hisztek felsőbbrendűbb erőkben.
– Abban nem is, de a mágiában igen.
– Érdekes, hogy csak a gyerekek hisznek a varázslatban, és azok a felnőttek, akiknek a mágia egyet jelent egy kecske feláldozásával, és ugyanazon kecske seggbe kúrásával – mondom. – A ma gyermeke a holnap szodomitája.
– Nem szoktam állatokat bántani. Kell a segítségem, vagy nem?
– Oké. A mágia sem tűnik nagyobb őrültségnek, mint hogy egy démon átvette a helyemet.
Leül mellém. Fellapozza a könyvet. Benne ördögi ábrázolások, magyar és latin szövegek sokasága, lapjairól valami fertelmes és talán túlvilági bűz árad.
– Két feltevésem van. Az egyik, hogy a másik éned egy Doppelganger. Ez tulajdonképpen az éned sötét oldala, az ösztöneid megtestesítője. Az ellentéted. A gonosz te. Ahogy este emlegetted, a Mr. Hyde-od.
– Az Übermenschem valóban az ellentétem, már ami, ahogy tapintatosan rámutattál, a sikerességet illeti, de nem tűnt gonosznak. Arrogáns? Pofátlan? Igen. De nem gonosz.
– Te is arrogáns és pofátlan vagy – mondja.
– Tényleg? Észre sem vettem – mondom. – Mi a másik tipped?
– Hallottál már a tulpáról?
Megrántom a vállam.
– A tibeti bon-buddhisták hisznek abban, a lélek kivetíthető, megtestesíthető, azaz, hogy megduplázhatod magad. A keresztény miszticizmusban is volt valamelyik szent, aki így tudott egyszerre két helyen lenni. Ezeket a kivetítéseket nevezik a tibetiek tulpáknak.
Járni kezd az agyam. Ez összefügg azzal, azt mondta az Übermenschem, hogy ő, én vagyok. De ha én nem tudtam kihasználni az adottságaimat, ő miért? És hogyan tudtam teremteni egy tulpát, ha azt sem tudtam, mi az, és nem hiszek a természetfelettiben? A természetfelettit csak az emberi lélek ábrázolására, metaforaként használom írásaimban. Ezt a kérdést fel is teszem Lilithnek.
– Író vagy. Az írók folyton karaktereket teremtenek. Talán öntudatlanul tetted. Annyira gyűlölöd magad, hogy létrehoztál egy olyan ént, aki átlép a hibáidon.
Gyűlölheti és szeretheti egyszerre magát annyira az ember, hogy öngyilkosság helyett megalkossa saját Übermenschét. És ha igen, hogyan?
Valamiért egy szanatórium jut eszembe.
Egy öreg írógép ujjaim alatt kattogó hangja.
Gyógyszerek fanyar íze a számban.
Depresszió és önutálat egy gúnyosan vigyorgó tükörben.
– Ki az a Schrödinger, Giles? – kérdezem.
– Giles?
– Giles, a Buffy a vámpírok réméből. Aki mindent tud a démonokról, segíti a főszereplőt. Az Őrzője? Giles? Semmi? Milyen boszorkány vagy te, hogy nem nézed ezt a sorozatot?
– Nem vagyok boszorkány, és Schrödingernek semmi köze a démonológiához – mondja. – Ő egy tudós volt. Edwin Schrödinger, osztrák fizikus. Azt állította, a részecskék egyidejűleg több helyen, különféle állapotokban lehetnek. Hitt a párhuzamos dimenziókban. Volt egy kísérlete…
– Egy macskával. Tudom.
– Akkor minek kérdezted?
– Hagyjuk. Mint Martin Luther Kingnek, nekem is volt egy álmom.
Hátradőlök. Hosszan kifújom a füstöt. Az álmon járatom az agyam.
A tudatalattim üzent, vagy valami Odaátról?
Eddig a hiszem-ha-látom elve szerint éltem. De csak trükköket láttam, csodákat soha. Csoda, hogy nem hittem?
Ám most velem történik valami megmagyarázhatatlan.
Egy pszichológiai thriller karaktere lettem.
Íróból protagonista.
Tettesből áldozat.
Sajnálni kezdem írásaim szereplőit. Sokat szenvednek a kezeim alatt. Jobb Teremtőt érdemelnének nálam.
– El kell mennem hozzá. Meg kell néznem őket – mondom.
– Kiket? – kérdezi Lilith.
– Együtt van Tamarával. – Egy könny csordul le vöröslő, alkoholista arcomon. – Ellopta tőlem.
– Igazából, ha úgy vesszük, te loptad el magadtól…
Nem szólok. Itt nincs helye riposztnak. Viccet csinálok bárkiből, legfőképpen magamból, de Tamarából soha. Lilith észreveszi, szavai a szívembe szúrtak. Témát vált.
– Bocs, hogy megkérdezem, de mi a fenét keres nálad egy pisztoly?
– Az Übermenschem adta, hogy végezzek magammal. Majdnem meg is tettem.
– És végül miért nem?
Kidörzsölöm szememből a könnyet. A szemébe nézek. Kezem ökölbe-, gyomrom összeszorul.
– Mert bármilyen szaros, szottyos, alkohol és hányás áztatta az életem, de az enyém. És senki nem veheti el tőlem.

A tulpám a Rózsadombon vett magának egy házat. Ide még a napsugár is eljut, nem úgy, mint az én másfélszobás belvárosi egérlyukamba, ahol örök a sötétség.
A kerítésen túlról lesek be. Az Übermenschem romantikusan enyeleg Tamarával.
Egy paparazzo vagyok, aki saját sikerét vadássza lencséjével.
Lilith mellettem kuksol a bokor mögött.
– Boldognak tűnnek – mondja.
– Ez csak újabb bizonyíték, hogy ő nem én vagyok.
A másik én bemegy a házba. Tamara leül a kerti asztalhoz. Epret eszik. Imádja az epret.
– Bemegyek – mondom. Lilith utánam szólna, de addigra már a kerítés tetején vagyok. Amint a földre huppanok, egy kutya rohan felém. A rohadék még egy istenverte kuvaszt is beszerzett. Évek óta akartam egyet.
Állítólag a kuvasz hamis kutya. Éppen illik a tulpámhoz. Ő is hamis. Tudatalattim teremtménye.
Egy ready-made.
Marcel Duchamp piszoárjának másolata.
Az én másolatom.
A kuvasz nem ugat. Megsimogatom a fejét. Az állatok valamiért mindig kedveltek.
– Tamara! – kiáltok oda a lánynak.
– Jani, már vissza is jöttél? – Rám tekint. Szemei kitágulnak, arcán borzalom. – Ki maga?
– Én vagyok az, Tamara – mondom. Felpattan a székről. Távolodik tőlem. – Ne ijedj meg. Én vagyok az. Jani. Valami megmagyarázhatatlan történt…
– Menjen innen! – Retteg tőlem.
– Ne félj. Én vagyok az, szívem. Az a valaki, aki veled van, csak egy hasonmás. Én vagyok az igazi.
– Ne jöjjön közelebb! Jani! – sikoltja.
– Nézz rám. Hát nem ismersz meg?
– Hasonlít Janira, még régebbről, de maga nem ő. Ő bent van a házban.
– Hát ezt nagyon finoman intézed – mondja Lilith, amint mellém ér.
– Tamara…
– Mi a faszt keresel itt? – Az Übermenschem odarohan Tamarához, átöleli. Mellette Bence barátom.
– Vedd le róla a mocskos kezed, te szarházi!
– Higgadj le – mondja a tulpa.
– Azt állítja, te csak egy hasonmás vagy. Félek – mondja Tamara. – De tényleg hasonlít rád.
– Már el kellett volna mondanom – mondja.
– Mi ez az egész? – kérdezi Bence.
– Aki mellettetek áll, csak egy tulpa, az én teremtményem. Én teremtettem, és átvette a helyemet. Hinnetek kell nekem. Bence, te vagy a legjobb barátom. Mindenkinél jobban ismersz. Én vagyok.
– Én… – Nem fejezi be a mondatot.
– Mindent elmagyarázok – mondja az Übermensch. Tamarára néz. – Nem akartalak ezzel terhelni. Fél éve kiderült, van egy ikertestvérem. Születésünkkor szétválasztottak minket. Akkor derült ki, mikor bekerült egy szanatóriumba. Idegösszeomlást kapott. Mély depresszióval kezelték. Néhány hónappal később mikor értesült róla, bestseller lett a regényem, skizofréniás és paranoid tüneteket kezdett mutatni. Az orvosok szerint nem bírta feldolgozni saját sikertelenségét, és mivel én elértem, amit ő nem tudott, azonosította magát velem, azt képzelte, ő én vagyok, és én elraboltam az életét. Két napja szökött meg az idegosztályról.
– Hazudsz!
– Nem, bátyó – mondja. – Te nem Máté János vagy, hanem az ikertestvérem, Máté Péter.
– Persze, Bence meg a kibaszott Balázs Pali.
– Emlékezz! Nem emlékszel a kórházra? A kezelésekre? Írásterápiával akartak kezelni.
– Nem…
Reszketni kezdek. Csuklóm égni kezd, mintha láthatatlan stigma lenne rajta. A lekötözés ujjlenyomata.
Előrántom a pisztolyt, az Übermenschre célzok vele.
– Nem! – Kezemben remeg a pisztoly, agyamban téboly bömböl. – Hazudsz. Én vagyok az igazi Máté János.
Egy őrült túszejtő vagyok. És a túszaim a szeretteim. A szerelmem. A legjobb barátom.
Önmagam.
Látom a félelmet a szemükben. A pánikot. Egy halálközeli élmény vagyok.
– Nyugodj le – mondja Lilith. – Ez így nagyon nem jó.
Be akarom bizonyítani nekik, én vagyok a valódi Máté János, de csak a fegyvert látják a kezemben, melyben szavaim a golyók. Minden egyes szavammal sebet ejtek rajtuk.
Tamara sír.
Bence szája rettegéstől reszket.
– Nem vagyok őrült – mondom.
Tarkómon ütést érzek.
Mielőtt arcom a földnek csapódna, még látom Tamara könnyeit a fűbe hullni.
Látom, ahogy az Übermenschem fölém tornyosul.
Aztán sötétség.

Kórházban fekszem. Kezeim és lábaim ágyhoz kötözve. Gyógyszerek milliárdjai hevernek mellettem. Karom tűszúrásoktól lángol.
Kába vagyok. Agyam Csuang Csou pillangója. Nem tudom, élek-e vagy halok-e, akárcsak Schrödinger macskája.
– Nyugodjon meg, Péter, jó kezekben van. – Egy fehérköpenyes alak hajol fölém. – A nyugtatók miatt kába. Emlékszik rám? Dr. Földessy Andor vagyok. Az orvosa.
Körbetekintek a szobában. Két méterre egy másik beteg hever, teljesen leszedálva. Mellettem egy kisasztalon írógép. Torz, mintha William S. Burroughsé lenne a Meztelen ebédből. Üres papír a belébe fűzve.
Tabula rasa vagyok én is.
– Néhány napja szökött meg tőlünk – mondja az orvos. – Újabb epizódja volt. Emlékszik? Fegyverrel fenyegette az ikertestvérét és a barátait.
– Én vagyok Máté János. Ő csak egy hamisítvány – mondom. Torkom száraz, mint egy kiégett kóró, ami egészen gyomromig gyökeredzik.
– Itt majd segítenek rajtad, bátyó. Minden rendbe jön – mondja az Übermensch tőlem néhány lépésre.
Női rikoltozást hallok kintről. Az ajtóban Lilith jelenik meg. Két ápoló próbálja visszafogni. Nem bírnak vele.
– Hibát követnek el – mondja. – Máté János az, akit lekötöztek! Ez itt csak egy másolat!
– Megőrültél, Lilith? – kérdezi a tulpa. – Még a végén téged is befektetnek. Hisz, ismersz, lefeküdtünk egymással.
– Pontosan tudom, kivel keféltem, és az nem te vagy, hanem ő!
– Lilith… – Próbálom kitépni magam az ágyból, de nincs erő a karjaimban. Próbálom figyelmeztetni, de már késő, vállába injekciós tűt döf az egyik ápoló. Lilith hangtalan elernyed.
– Ne… – mondom. Újabb szúrást érzek a vénámban.

Egy hete vagyok a szanatórium vendége. Nem nagy dolog, egy egész életet leéltem a falakon túl az őrültekházában.
Egy hete győzködnek, nem Máté János vagyok. A diagnózis szerint a túlzott kisebbségi-komplexus összetett téveszméket, identitászavart és paranoid képzeteket okozott nálam.
Hangfelvételeket játszanak vissza, amiket állítólag a velem zajlott terápiák során rögzítettek.
– Rájöttem, lehetek akármilyen tehetséges, intelligens és humoros, bármennyire is kedvelnek az emberek, mit sem számít. – Hangom monoton, elhal a magnóban, benne a teljes önlemondás reszket.
– Emlékszik, mikor ezeket mondta? – kérdezi az orvos.
– Valami kezd derengeni – mondom.
Beszállok a játékba. Hadd higgyék, kezdenek megtörni. Elhitetni velem, beteg vagyok. Hadd higgye az Übermensch, legyőzött.
– Arra is emlékszik, sokat olvasott a kvantum-fizika és a miszticizmus témakörében? Azt hittük segít magán, de csak még jobban belelovalta magát a tévképzeteibe, ezért elkoboztuk őket.
– Most, hogy így mondja… – hazudom.
– Azt is tudja, nem találkozott a napokban az ikertestvérével. Feltehetően alkoholos delíriumban képzelte csupán. Nem járt abban a kocsmában.
Minden részletre figyelnek.
Tudom, az orvos is benne van az összeesküvésben.

Az írógép előtt ülök, de a Múzsa messze jár. Valaki mást csókolgat vadul és részegen.
– Nem semmi az a csaj, aki múltkor itt volt veled. Igazi lázadó – mondja a szobatársam. Az ideje nagy részét öntudatlanul tölti. Több gyógyszert pumpálnak belé, mint egy egész patika havi szállítmánya. De legalább többnyire csöndben van. Ez az első tisztább pillanata mióta itt vagyok.
– Véreskezűnek hívnak – mondja.
– Ez az indiánneved? – kérdezem.
– Jogunk van szabadon dönteni a nevünkről. Nem szabad, hogy behódoljunk a felsőbb akaratoknak. A kulcsszó a szabadság.
A fickó szintén paranoid-skizofrén tünetekkel került ide. Teremtett magának valamit, amit csak Ellenségnek hív. Nehéz kibogozni mi is pontosan, de az ő fejében nyilván logikusan áll össze a kép.
Teremtett magának egy kézzelfogható ellenséget ebben a kaotikus világban, holott ahogy a filozófia tartja, önmagunk legnagyobb ellenségei mi magunk vagyunk.
Ez rám a szó legszorosabb értelmében igaz.
– Levele jött, írókám – mondja a tagbaszakadt ápoló, az asztalomra tesz egy borítékot, a szobatársamhoz lép. – Tyler Durdenkém, te meg gyere a terápiára.
Magamra maradok.
Kezembe veszem a súlyos borítékot. A pecsét tanúsága szerint már két hete elküldték a levelet. A feladó valami Veres Roland. Fogalmam sincs, ki lehet, de a neve bizarr déjà vuként visszhangzik a fejemben.
Feltépem. Kiveszem belőle a papírokat. Egy novella kézirata.
Miért küld nekem bárki is novellát?
Talán összekevert az Übermenschemmel. Jelen körülmények között az ő ajánlása többet ér. Bár Sade márki is alkotott elmegyógyintézetben.
Olvasni kezdem:
Máté János robajra ébred. Az egyik állomás mellett haladnak el. Mintha élete robogna el mellette. Feje felett a vonat fényei villognak. Szétrobban a feje, kezei remegnek, homloka izzadtságtól gyöngyözik. Úgy érzi magát, mintha egy elhaló visszhang lenne valahol a távolban.
Nyálam sósavként gyöngyözik le torkomon. Szívem őrült törzsi táncba kezd a kannibálok földjén, belülről kezdi zabálni az emberhúst. Az ujjaim között pörgetem a lapokat.
– Író vagy. Az írók folyton karaktereket teremtenek. Talán öntudatlanul tetted. Annyira gyűlölöd magad, hogy létrehoztál egy olyan ént, ami átlép a hibáidon.
Gyűlölheti és szeretheti egyszerre magát annyira az ember, hogy öngyilkosság helyett, megalkossa a saját Übermenschét, töpreng, és ha igen, hogyan?
Valamiért egy szanatórium jut eszébe.
Egy öreg írógép ujjai alatt kattogó hangja.
Gyógyszerek fanyar íze a szájában.
Depresszió és önutálat egy gúnyosan vigyorgó tükörben.
Ez valami vicc? Három héttel ezelőtt ezek meg sem történtek. De még ha már meg is történtek volna addigra, ki tudná leírni?
Az Übermenschem. Az őrületbe akar kergetni. Azt akarja, agyam végleg felmondja a szolgálatot.
Az utolsó papírra tekintek.
Máté János a kezébe veszi a súlyos borítékot. A pecsét tanúsága szerint már két hete elküldték neki levelet. Fogalma sincs, ki lehet a feladó, de a név bizarr déjà vuként visszhangzik a fejében.
Feltépi. Kiveszi belőle a papírokat. Egy novella kézirata.
Miért küldd/küld/ nekem bárki is novellát? – tűnődik
Talán összekevert az Übermenschemmel, gondolja az író, jelen körülmények között az ő ajánlása többet ér. Bár Sade márki is alkotott elmegyógyintézetben.
Olvasni kezd.
A földre hullnak kezemből a papírok. Körbevesznek, mint apró műholdak a Földet.
Az Übermenschem küldhette. Végleg a tébolyba akar taszítani.
Még hamis postai pecsétet is rakott rá.
Forogni kezd velem a világ. Halántékom lüktet, mint a szárazföldre hajított hal kopoltyúja.
Leesek a székről. Sípol a fülem.
De miért is lenne akkora őrültség? Én megteremtettem a tulpámat, mi van, ha engem is teremtett valaki?
Az emberiség nagy része, hisz egy Teremtőben. Nevezik Istennek, Jahvehnak, Allahnak vagy Brahmának. Miért ne nevezhetnék Chuck Palahniuknak vagy Neil Gaimannek?
Én álmodom az Übermenschem vagy ő álmodik engem?
Mi van, ha a levél küldője álmodik engem?
Valóban megtébolyodtam, és nem is Máté János vagyok?
Vagy mindez megtörténik?
A valóság olykor olyan bizarr, hogy fikciónak tűnik.
Kérdések, amikre meg kell találnom a választ. A beszélgetésem jut eszembe a macskával, a pillangóval és az apostollal.
– Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.
Úgy érzem magam, mint egy absztrakt festmény egy impresszionista kiállításon.
Már látom az alagút végén a fényt, de a megvilágosodást egy szénfekete száguldó vonat kergeti.
Ha egy író meghal, történetei nem folytatódnak, karaktereit viszi magával. De a történeteket, akár évezredeken keresztül is mesélhetik. A teremtmény túléli alkotóját.
Ha megölöm magam, magammal viszem az Übermenschem?
Ha Isten meghalna, az emberiség is kihalna? Vagy történeteinket még évmilliókig mesélnék?
Felállok. Úgy érzem, mintha egy kéz nyúlna le a torkomon, az mozgatna belülről.
Kilépek a szobámból, a foglalkoztatóba megyek. Látom, az ápolók készültségbe helyezik magukat.
– Az Isten egy író! – mondom. – Halljátok? Halljátok Máté János evangéliumát? Az Isten egy kibaszott író!
Ha az Übermenschemet én alkottam, engem is megteremtett egy író, nem vagyok valódi.
Ha őrült vagyok, ha a másik az igazi Máté János, nem vagyok valódi.
Az Isten és az Ördög csak dumál a szabad akaratról.
Én akarok dönteni a létezésemről.
Fejjel nekirohanok az egyik ajtó üvegének. Mintha a valóság törne darabokra körülöttem. Fejembe üvegszilánkok állnak. Megragadok egy nagyobb darabot, vagdosni kezdem a csuklómat.
Többé nem vigyorgok. A táncos leesett a színpadról, eltörte a lábát, és, mint egy lovat, lelövik.
Az ápolók rám vetik magukat. Dr. Földessy egy hatalmas fecskendővel siet felém.
– Nem értitek? Én az evangélisták felét kiteszem! Máté és János! Jin és jang! Víz és tűz! Valóság és fikció!
A tű hegye akár egy kígyó, belém mar. Mérge vénámba hatol, elröpít az öntudatlanságba.
A szobámban más által írt életem teleírt papírjai hevernek a porban.
Újra tabula rasa vagyok.

Kezeim és lábaim ágyhoz kötözve. Gyógyszerek milliárdjai hevernek mellettem. Karom tűszúrásoktól lángol.
Szám szélén nyál csillog. A világ, mint egy többszörösen lassított felvétel hömpölyög körülöttem. A csipától megkeményedett szemeim lassan forognak körbe.
Börtönbe zárhatnak. Tolószékhez láncolhatnak. Nyakadat bitóba tehetik. Elvehetik a szólásszabadságod. De ha elveszik a jogod, hogy végezz magaddal, végleg megfosztottak szabad akaratodtól.
Talán soha nem is volt.
Fejem felett vakító neonok.
Mesterséges Napok.
Betűk halmaza egy papíron.
Egy unatkozó Isten, aki történetekkel szórakoztatja magát.
Egy unatkozó Isten, aki unalomból kínoz minket.
Rájövök, én is ezt tettem.
Panaszosan és monotonon mormolom, miközben újabb adag nyugtatót pumpálnak belém:
– Az Isten egy író… Az író egy isten…

Undor

Undor

 

A tanár megdicsér. Az osztály utál. Így megy ez nap mint nap. Mintha az, hogy művelt vagyok, hogy többet tudok náluk, bűn lenne. Mintha emberiesség ellenes bűntettet követtem volna el, vagy legalábbis szodomizáltam volna egy kismacskát.
Otthon vendégség van. Apám az iskolában sztár volt. A lányok kedvence. A suli legnépszerűbbje. Most részeg. Rólam beszél. Elhangzik a szégyen szó. Elhangzik a buzi szó.
– Miért nem tud olyan lenni, mint az apja? – mondogatja. Miért nem tudok az iskola bikája lenni? Miért nem tudok népszerű lenni? Miért nem tudok a lányok kedvence lenni?
Miért nem tudok olyan lenni, mint az apám?
Nem tudja elviselni, a könyvekben találtam meg önmagam. Legyen az szépirodalom, tudomány vagy filozófia. Nem bírja felfogni, miért bújom Sartre vagy Schrödinger könyveit. Könyveket a kémiáról. Természetgyógyász könyveket, amiket anyám olvas.
Születésnapomra autósmagazinokat kapok tőle. Karácsonykor pornólapokat rejt a pufók angyalkás csomagolópapír. Kizárólag leszbi pornókat. Fél, hogy a meztelen férfiakra verem ki.
Apám azt akarja, olyan legyek, mint ő. Kondicionálás. A házunk a 101-es szoba. A Szeretet-minisztérium.
A helyzet az iskolában sem jobb. Gyűlölnek. Okos vagyok és népszerűtlen. Szerencsém, hogy az iskola bikája, Nándor szárnyai alá vesz. Így csak ő ver és aláz meg minden nap.
Egy nap odajön hozzám és közli, tudja, mennyire otthon vagyok a természetgyógyászatban és a gyógyszerek világában. Segíteni fogok neki, hogy szupersportolóvá váljon.
Nem hiszem, hogy van hozzá kedvem, mondom.
– Nincs választásod.
Szerintem mindig van választásunk, mondom.
Egy fülessel alátámasztja, hogy nem mindig. Kondicionálás. Valahol az iskola dohos szertárában egy diktátor fényképe porosodik.
Egyre többet lógok velük. A menőkkel. A népszerű fiúkkal és lányokkal. Persze csak kapcarongy vagyok. A kutya, aki a szoba közepére szarik, de legalább eltünteti a maradékot.
A maradék vagyok, amit csak tologatnak a tányér szélén.
Segítek Nándor étrendjében. Azt eszik, amit adok neki. Néha persze felturbózva némi erősítővel. Hogy szupersportoló legyen.
A butácska lányokkal egyre többet beszélek. Nekik nem túl sok érzékük van a tanuláshoz. Nekem annál több a tanításhoz. Nekik nem túl sok eszük van. Nekem nagy a türelmem.
Nem sokkal később összejövök egy szőke lánnyal. Belém szeret. A többiek is kezdenek megkedvelni.
Egy nap ketten ülünk Nándorral a téren. Rám néz. Szomorú.
– Nem bírom apám elvárásait. Azt akarja, mindenben a legjobb legyek. Azt akarja, a középiskola után ügyvédnek tanuljak. Azt akarja, hogy olyan legyek, mint ő.
Miért kéne olyannak lenned, mint az apád, kérdezem.
Nándor rám borul. Sírni kezd.
Megható. Barátság és bizalom.
Ne légy naiv. Csak hangulatingadozás. Egyszerű kémiai reakció, amit a hormontabletták okoznak, amit azóta csempészek az étrendjébe, mióta azt eszi, amit én adok neki. Kondicionálás. Ő az én kicsi Alexem. Az én gépnarancsom.
Néhány hónap után egyre népszerűbb vagyok. Nándor melle néhány hónap után láthatóan megnő. Jelentkeznek az impotencia első jelei. Szexuális hovatartozása megkérdőjeleződik. Identitása apró darabokban, mint az ételébe gondosan beleporlasztott progeszteron tabletták.
Odaadom neki a pornómagazinokat, amiket apám vett nekem. Arra sem áll fel neki.
Talán, mert szaruhártyájának görbülete is megváltozott a gondosan adagolt ösztrogén hatására, de semmit sem sejt. A hirtelen hangulatváltozások, az érzékenység, a megnagyobbodott mellek, mind-mind a hormonkezelés hatása. De ő semmit sem vesz észre belőle.
A többiek engem kérdeznek, mi történik vele. Arra gyanakodnak, hogy hererákos, emiatt hormonkezelést kap, ezért nem merik előtte felhozni.
Mikor kérdeznek, nem mondok semmit. Ha óriási pletykát akarsz elindítani, csak hallgass sejtelmesen. Hagyd, hogy kattogni kezdjen az agyuk. Az emberek iszonyatos képzelőerőre tesznek szert, ha pletykákról van szó. Ha annyi időt, energiát és kreativitást fektetnénk a fontos dolgokra, mint a pletykákra, már nem lenne a világon munkanélküliség. Megoldódna az éhezés. Bevarrtuk volna az ózonlyukat. Tudnánk kéz nélkül maszturbálni.
Persze Nándor sem kerülheti el végzetét. Egyre többen csúfolják. Kirekesztik. Kinevetik.
Ő a maradék, amit tányérostul kidobnak. Már a kutyának sem kell.
Szupersportoló akart lenni, de mostanra úgy néz ki, mint a Szupernagyi.
Egyszer nem is olyan régen, azt akarta, segítsek neki. Nem akartam. Azt mondta, nincs választásom.
Szerintem mindig van választásunk.
Mostanra én vagyok a legnépszerűbb az iskolában. A lányok kedvence.
Nándor olyan lett, mint az anyja. Én olyan lettem, mint az apám. Kondicionálás. Talán egy idő után, ha elég sokáig erőltetnek rád valamit, te magad is azt akarod. Hisz ezt teszik a vallások is a híveikkel. A kormányok a polgáraikkal. A tévécsatornák a nézőikkel.
Szerintem mindig van választásunk. Apám azt akarta, olyan legyek, mint ő. Nándor csöcsöket növesztett.

Gyónás

Gyónás

Végre csend van. Mindenki alszik. Lelassul a világ. Borzasztó fáradt vagyok. Ez a második éjszakám pihenőnap nélkül. Kati lába a széken, masszírozza a nyakát. Nem fiatal, négy év múlva nyugdíjba megy. Hatvannégy évesen! Szégyen! Százkilós betegeket emelgetni, forgatni az ágyban, tizenkét órás folyamatos, embert próbáló hajtás. Kis pihenőkkel. Otthon kis gazdaság, csirkék, veteményes. A párja traktoros, egész nap a forró fülkében.
Kati főz, takarít. Aztán jön. Soha nem panaszkodik, teszi, amit kell, de néha látom, eszméletlen fáradt! Próbálok segíteni neki, de csak nagyon ritkán hagyja. – Körbemegyek – mondom –, te csak nyögdécseljél, öreglány! Nevet, folyton szívjuk egymás vérét. Nagyon szeretünk egy műszakban dolgozni.
– Én már hatvanéves vagyok, de te nem biztos, hogy megéred – feleli, és vigyorog – Előbb-utóbb megöllek!
– Egy fenét! Gyorsabban tudok én futni, mint te!
Otthagyom és elindulok, benézek a szobákba. A folyosó végén ebédlő, székek, asztalok. Fordulnék vissza, amikor meglátom az asszonyt. Ül a félhomályban, szoborszerű mozdulatlanságban. Közel megyek, a vállára teszem a kezem. Megrezzen.
– Nem tud aludni? – kérdezem.
– Nem! A lányomra gondolok.
A nő negyvenéves, két hete itt van, senki nem látogatja. Meglepődöm.
– Van lánya? Miért nem jön? Biztosan nem jól viseli ő sem, hogy maga beteg.
– Nem is tudja, nem láttam tizenkilenc éve.
Megáll a kezem a levegőben, ki akartam húzni egy széket, leülni vele szembe. Félbe maradt a mozdulat. Látja a megrökönyödést az arcomon.
– Üljön le nővérke, ha van egy kis ideje.
Érzem, beszélni akar.
– Ilyenkor már ráérek – bólintok és leülök. Lehajtja a fejét.
– Nagyon nehéz erről beszélnem, de most beszélnem kell, mert megbolondulok! Már nem tudom magamban tartani. – Érdeklődve, biztatóan nézek rá. Elkapja a tekintetét. Mesélni kezd. –Tudja, amikor férjhez mentem, nagyon fiatal voltam. Szinte azonnal terhes lettem. A férjem szüleinél laktunk. Naponta összeütközésbe kerültem az anyósommal. Minden idegesített. Ha sírt a gyerek azért, ha a barátaim szórakozni mentek, és nekem otthon kellett maradni, akkor azért. Húszévesen azt gondoltam, nem ez a normális. A férjem rengeteget dolgozott, imádta a kicsit! A kevés szabadidejében folyton vele foglalkozott. Minél jobban szerette, én annál jobban távolodtam mindkettőjüktől. Kívülállónak éreztem magam. Ha Marika sírt, nem vettem fel. Majd apád, gondoltam, ha már annyira szeret! Haragudtam az egész életemre!
Egy napon találkoztam egy barátnőmmel. Elmondtam neki mindent, azt válaszolta, menjek hozzá lakni, vigyem a kicsit is, elférünk. Hazamentem. Esküszöm, nővérke, el akartam vinni a gyereket, de mikor ránéztem, arra gondoltam, ő az oka a nyomorúságomnak. Összedobáltam néhány ruhát és azt mondtam anyósomnak, nemsokára jövök. Villámgyorsan kimentem az ajtón, nem hagytam időt semmiféle kérdésre. Barátnőmnek azt meséltem, nem adták a gyereket, azt mondták jobb helyen van az apjánál. Én is így gondolom, helyeseltem. Majd sokszor megyek látogatni. Úgy éreztem magam, mint aki kiszabadult a börtönből. Megrészegített a szabadság. Néhány hónap múlva anyósomék megtaláltak. A gyámügy rájuk bízta a gyereket. Aláírtam a lemondó nyilatkozatot. Barátnőm, amikor megtudta, összerakta a holmimat, óriási veszekedés után kitett az utcára!
– Te nem vagy emberi lény – ordította. Rá sem néztél szegény kislányra, mióta itt vagy!
– Neked nincs gyereked, honnan tudnál erről bármit is? – vágtam az arcába. Elsápadt. Ez övön aluli volt. Nem lehetett gyereke. Kilökött a folyosóra, a táskám utánam dobta. Visszhangzott a lépcsőház, ahogy becsapta az ajtót. Teltek az évek, hajléktalan lettem. Sodródtam egyik férfi karjából a másikba. Ittam és éheztem. Aztán találkoztam valakivel, aki kihúzott ebből a mocskos mocsárból. Találtam munkát egy gyárban. Kézbesítő lettem. Kezdett normalizálódni az életem. A kislányomról is hallottam néha.
A férjem meghalt, mikor Marika hét éves volt. Anyósomék nevelték. Időnként nagyon kezdett hiányozni. Sokszor gondoltam rá, milyen lehet. Hogy nézhet ki? Az asszony sóhajt. Felállok.
– Mindjárt jövök, hozok valami üdítőt – hálásan néz rám. Kavarognak bennem az érzések. Dühös vagyok és szomorú. Remeg a kezem, ahogy bedobom a pénzt az automatába. Viszem a Colát. Most már érdekel a folytatás. Iszik két-három kortyot és rám néz.
– Ugye, megvet nővérke? – kérdezi. – De nem baj. Én is így vagyok magammal.
Nem szólok semmit, várakozóan nézek rá.
– Mint mondtam, kézbesítő voltam egy gyárban. Bent ettem az ebédlőben néhány kolléganőm társaságában, amikor belépett egy lány az ajtón. Ha nem lett volna női ruhában, bármelyik bíróságon megesküszöm, hogy a férjemet látom. Amikor kicsit magamhoz tértem, megkérdeztem a kolléganőmet, ismeri-e azt a lányt? Igen, válaszolta, ő Marika, orvosira jár, nyáron pedig itt dolgozik. Nagyon kedves, de borzasztóan zárkózott. Felálltam az asztaltól. Kimentem és vártam. Nem sok idő múlva kilépett a lány.
– Szia! Beszélhetnénk? – Meglepetten nézett rám, de kedvesen elmosolyodott.
– Szia! Miről?
– Megkérdezhetem, hogy hívnak?
– Lukács Mária.
– Édesapád pedig Lukács Ottó?
– Igen – mondta és bizalmatlanul nézett rám.
– Bemutatkozom. Lukács Ottóné vagyok – nyújtottam a kezem. Az édesanyád.
A lány elsápadt és hátralépett. Egy pillanat alatt hihetetlen változáson ment át a kedves mosolygós arc.
– Maga nem az anyám! – Hirtelen magázni kezdett, a hangja vágott, mint a penge. Megfordult, menni akart. Megragadtam a kezét. Megremegett, mint akihez nyálkás, hideg kígyó ért. Az arcán olyan undort láttam, amelytől megállt a szívem. Kirántotta a kezét. – Ne érjen hozzám! – sziszegte.
– Kérlek! Csak adj egy órát, beszéljünk valahol! Kérlek! Adj egy esélyt, beszéljünk!
Hirtelen megállt.
– Esélyt? Maga adott? Tizennyolc évig nem érdekelte, mi van velem, most mit akar? Élte világát. Mit tud maga az én végtelen magányomról? Mit tud az anyák napjáról, amikor nagymamának adtam a virágot az iskolában? Amikor tüdőgyulladásom volt? Amikor kivették a mandulámat? Amikor büszkén vittem haza a kitűnő bizonyítványomat? Maga nem az anyám! Mindig is nagymama volt az anyám!
– Elvettek tőlem! – próbálkoztam kétségbeesetten. – Ahol laktam, oda nem vihettelek – éreztem, hogy belepirulok ekkora hazugságba.
– Ugyan már! Láttam a papírokat, önként és dalolva mondott le rólam! – Megállt. Szembefordult velem. – Soha nem volt az anyám, és nem is lesz! Többé ne álljon az utamba, ne jöjjön a közelembe! Gyűlölöm magát!
Az asszony elhallgat. Mereven néz maga elé. Felállok.
– Köszönöm, hogy a bizalmába fogadott mondom. – Most mennem kell! Feküdjön le, próbáljon aludni. Jó éjszakát!
Elindulok, ott hagyom. Szégyellem magam. Sajnálnom kellene, de nem megy! Végre reggel lesz.
Két nap pihenőm van. A másodikon Kati felhív.
– Mi van, öreglány? Nem tojnak a tyúkok?
– Nem, mind olyan szédült, mint te! Tyúkeszű kolléganő! – Nevetünk. Elkomolyodik a hangja. – Tudod, mi történt? Lukácsné, a kettesben öngyilkos lett. Két hétig gyűjtögette az altatót, tegnap este bevette mindet. Az éjszakás nem vette észre, azt hitte, alszik, mint a többiek. Reggelre meghalt.
A telefonom kiesik a kezemből. Leülök. Most már értem. A nő akkor éjjel nem mesélt. Gyónt! Végre el akarta mondani a teljes igazságot, nem keresett kibúvókat, talán ráérzett, életében először, megbocsáthatatlan, ahogy tönkretette a lánya életét. Talán ráérzett.

Karma

Karma


Délutáni csúcs. A mocim betegeskedik, villamossal megyek hazafelé. A rosszullét kerülget. Ötven fok meleg, zsúfolt kocsik. Az emberek a forróságtól fáradtan, kimerülten dülöngélnek a kanyarokban. Felszáll egy lány, talán huszonkét éves lehet. Féltőn, óvón teszi a kezét hatalmas pocakjára. Keskeny, szép madonnaarcán aggódás. Az ajtók záródnak. Találkozik a szemünk, rámosolygok. Félénk, barna őzikeszemek. Körülnézek. Megvan az emberem. Tizenhat lehet, vékony, unottan rágózik.
– Szia. Van itt egy kismama – mutatok a lányra.
– És? – kérdezi, majd elfordítja a fejét. – Gondolom, le kellene ülnie. Elmélyülten tanulmányoz egy legyet az ablakon.
– Hát, üljön – mondja.
– Hová? – kérdezem kedvesen és a hangomból fél liter sósav borul a nemesebb szerveire.
– Mit ‘tom én, minek utazik ekkora hassal? – megvetően vigyorog. Lelki szemeimmel látom, ahogy Linda kilép a klumpájából. A lány elpirul.
– Orvosnál voltam – mondja. – Nincs autónk. Mozdulok, most elkapom a tökeidet, kicsi béka. Valaki megfogja a karom, az előbb még nem volt itt. Ránézek. Szakállas, száznyolcvan centis, izompólóban. Ha ez a hegy nem barát, megtérek őseimhez. Rám kacsint.
– Bocsi angyalka. Odafurakszik az evolúció zsákutcájához. A béka metálzöld lesz. A szakállas szótlanul nézi, mosolyog. Mint egy keselyű a gnúra. Béka felpattan, sürgős leszállnivalója van. A hegyomlás int a lánynak, aki kisebb nehézségek árán oda gombolyodik, és hálás arccal leül. Egyszerre kezdünk mindhárman nevetni, ahogy béka a járdáról feltartott középső ujját mutatja felénk és azzal a lendülettel lefejeli a villanypóznát.

Cukortalan bácsi

Cukortalan bácsi

Gyakran találkoztam a kisfiúval. Táska nélkül járt a kisegítő iskolába. Kezében csak egy gally volt, azzal hajkurászta a nyomába szegődött kutyákat, a putritól az oktatás fellegváráig. Télen is kiskabátot hordott. Taknya, nyála egybefolyt.
– Bácsi, nincs egy százasa? - szólított meg néha.
Ha morcos kedvemben talált, azt mondtam neki, kérj apádtól, ha nem, csak annyit vágtam rá, hogy nincs.
Egy nap megint szembe jött velem. Gondoltam: szokás szerint kunyerálni akar. De nem. Cukrot szopogatott, és a zacskót barátságosan felém nyújtotta:
– Kér egy szemet, bácsi?
– Kösz nem, lyukas a fogam - feleltem megsemmisülten.