Nosztalgia

Nosztalgia


A gyorsvonat hatszemélyes fülkéjében ketten ültek. A menetiránynak háttal egy idős nő, csipkegalléros selyem blúzban, fején ezüstös hajkorona csillogott. Látszólag elmélyülten könyvet olvasott, csak lopva nézett időnként ki aranykeretes szemüvege fölött a szemben ülő férfira. Kellemes ovális arcát a ráncok nem csúfították el, orcája közepére egy kis pirosítót kent, orra hegyére habkönnyű púdert lehelt.
A férfi valamivel fiatalabb, de haja neki is már deresbe fordult, finom anyagból készült galambszürke szövet zakót és zöld selyem nyakkendőt viselt. Könyvet lapozgatott. Kintről éles fütyülés hallatszott, a vonat már indulni készült, amikor az ablaküvegen erős koppanás hallatszott. Mindketten felkapták a fejüket. Egy kis termetű madár irányt tévesztve az ablaknak repült, nagyot koppant, de változatlan erővel tovább tudott repülni. Tekintetükkel követték, ahogy a madár eltűnik a vasútállomás fái között. Először az asszony sóhajtott fel:
– De sajnáltam volna, ha szegény kismadár megsérül. Annyira megvisel egy ilyen kicsi teremtmény szenvedése. Talán nem történt nagyobb baja!
– Magam is így vagyok ezzel, nem szeretem látni a szenvedést. Főleg az ártatlanok szenvedését. De engedje meg asszonyom, ha már beszédbe elegyedtünk, hogy bemutatkozzam. Körülményesen felállt és meghajolt. Doktor Várkonyi Szilárd nyugalmazott körállatorvos. Az asszony csak biccentett a fejével.
– Özvegy Fodor Györgyné. Ennek ellenére mégis hadászati könyvet lapozgat. Az előbb ágyuk meg puskák képét láttam a könyvében.
– Ne tévessze meg ez asszonyom, régi hadjáratok történeteit olvasgatom, mindig is lenyűgözött egyes hadvezérek leleményessége, zsenialitása. Háborúk sorsa dőlt el ezen. Az erőszakot ki nem állhatom. Sajnos manapság még a vízcsapból is ez folyik. A tévében nem találni olyan filmet, melyben ne lőnének, robbantanának, üldöznék egymást. Vonatok tetején rohangásznak, géppuskával lőnek, aztán ott vannak a földönkívüliek, meg a fémszörnyetegek. Sajnos a nők is részt vesznek az öldöklésben.
– Pontosan így van! A nők is gondolkodás nélkül tüzelnek és csúnyán beszélnek. Pedig régen milyen kifinomult módon méreggel öltek. A méregkeveréshez tudás kellett, érzék, tehetség. Valóságos művészet volt. Ismerni kellett a természetet, a növényeket, a vegytant, a főzés mikéntjét, azt, hogy melyik főzet miként hat. Gyorsan öl-e, vagy hosszabb idő után fejti ki a hatását, esetleg évek múltán. Detektív legyen a talpán, aki ki tudta bogozni, hogyan, miben halt meg az áldozat. Igaz, akkoriban a labortechnika is eléggé fejletlen volt.
– A férfiak sem voltak olyan brutálisak, mint mostanában. Egy éles, hosszú tőr, vagy szike a két borda közé és egy hang nélkül és főleg szenvedés nélkül már jobb létre szenderül az áldozat. Minimális vér a szmokingon, nem olyan vérfürdő, mint ma. Persze, vannak olyan esetek, amikor a nyaki ütőér elvágása a célszerű, de az is nagyon gyors, szinte alig szenved az áldozat. Ott van némi vér. Sajnos az alagút utáni állomáson le kell szállnom, pedig milyen kellemesen telt az idő!
– Ó, milyen figyelmetlen vagyok! Megkínálhatom a doktor urat egy kis süteménnyel. Magam sütöttem még korán reggel a dédnagyanyám receptje alapján. Az egyik felébe szeder lekvárt tettem, a másik felébe meg ribizli lekvárt. Ez utóbbi kissé savanykás, van aki ezt szereti jobban. Az asszony csinos ételhordó dobozt vett elő, benne fehér szalvéták között barnáspirosra sült pitékkel. Kellemes vanília illat terjedt szét a fülkében, ahogy leemelte a doboz fedelét. Egy szalvétát is átnyújtott a férfinek, aki először a szedres sütemény után nyúlt.
– Valóban pompás, soha nem ettem szeder lekvárt, nem tudtam, hogy ilyen finom, de a ribizlis talán még finomabb, van benne valami pikantéria. A fülke égője pislogni kezdett.
– Mindig ezt csinálja az alagút előtt – mondta az asszony, miközben eltette a süteményes dobozt. Ahogy a vonat az alagútba ért, a fény teljesen kialudt a fülkében, csak az alagút világítása szűrődött be az ablakon. A férfi levette a bőröndjét a poggyásztartóról, zárak kattanása hallatszott, majd egy hosszú fém tárgy ezüstös fénye csillant meg. Derengett már az alagút vége, amikor kabátját is magára öltötte. Újra kigyulladt a fülke égője, a férfi bőröndjével az ajtó felé indult.
– További jó utat asszonyom. Aludjon jól! Gondosan betette maga után a fülke ajtaját. Ruganyos léptekkel a kocsi végéhez sietett és felszabadultan, könnyű lélekkel leszállt. Pár lépést tett meg az állomás büfé irányában, amikor a gyomrában éles döfést érzett, az előbbi jó közérzete elmúlt. Szeme előtt sárga meg fekete karikák táncoltak, térdei elgyengültek. Nehezére esett a járás az épületig, egész testében reszketett, amikor benyitott az ajtón.
– Vizet! -hörögte és mindkét könyökével a pultra dőlt. - Átkozott boszorka...a pitéi…, - mondta eltorzult, lila fejjel, majd lecsúszott a pultról, és háttal a padlóra esett. Szétnyílt kabátja alatt a finom anyagú zakója merő vér volt.

Közszerencsétlenség

Közszerencsétlenség


Ülök a Wesselényi utcai kínai gyorsétkezde ablakánál. Erős-savanyú levest kanalazok. Élvezem az csípős-édes ízeket. Nyakam köré kellemesen bizsergető, enyhén égető gyűrű tekeredik. Mint egy érzéki, gyengéd, borzongató női kéz. Köröttem beszélgetésbe vagy evésbe feledkezett vendégek. Aztán hozzálátok a pikáns szecsuáni csirkéhez. Hát, igen, gondolom, kis ember, kis fizetés, kis étterem, kis adag. Meg kell becsülnöm a kis örömöket.
Ülök és szemlélem az ingyen előadást. Én vagyok a néző és a színpad az utca. Nézem a pirosra megálló, zöldlámpára induló autókat, a zsúfolt, behemót trolikat. Mintha csak egy láthatatlan rendező indítaná és állítaná meg a piros, kék, fekete kocsikat, mozgatná a céltudatosan siető járókelőket. Egyszer csak szinte karnyújtásnyira tőlem, jön egy toprongyos alak. Piszkos, ápolatlan, borostás. Kezében a szegénységi bizonyítvánnyal, a Hajléktalanok lapjával, Budapesti anziksz 2019.
A kocsivezetők megvetéssel, sajnálkozva, utálkozva vagy szánakozva mustrálják. Van, aki keresztül néz a kéregetőn. A járókelők nagy ívben, fintorogva kikerülik. Megszoktam. Megszokhattuk már ezt a demokratikus látványt. Ki tudja hányan vannak ezek a tönkretettek, nincstelenek, önsorsrontók? Az önmaguk lelkiismeretét megnyugtatni kívánók szerint „mindössze” 30–50 ezren, a pesszimistábbak azt állítják több százezren. Nem tudni hány semmitlen kiszolgáltatott van országunkban, csak azt, hogy itt vegetálnak köztünk. Látványukkal lelkiismeretünket zaklatva. Papíron ugyanolyan emberi jogaik vannak, mint a „rendes” polgároknak, szavazhatnak is, joguk van éhezni és a híd alatt lakni. Ahány szerencsétlen, annyiféle sors. De egyben hasonlóak. Egyszer csak feladták a versenyt, a küzdelmet. Nem adóznak, nem laknak, azaz a tereken, aluljárókban vetett rongyokban alszanak. Csak arra vigyáznak, hogy legalább az emberi lét alján megkapaszkodjanak. Erre szolgál ez az árusításos koldulás is, amely teljesen szabálytalan, veszélyezteti a forgalmat. Egy fiatal rendőr gyorsan elmegy a koldus mellett. Úgy tesz, mintha nem látná. Nem figyelmezteti, ez az ő adománya. De hát ennek a szerencsétlennek nem ez a legnagyobb törvénysértése. Már régóta túltette magát a szabályokon.
Nézem az alamizsnást és közben nagy nehezen villámra síbolom késemmel a csípős csirkefalatot és a tésztát, amely minduntalan le akar csúszni. Nekem most ez a legnagyobb gondom, neki a koldulás. Számhoz emelem a falatot. És akkor összetalálkozik tekintetem az ágrólszakadt nincstelenével. Az egész csak egy pillanatig tart, de tekintetéből érzem a jogos éhenkórász irigységet. Aztán megfordul és ügyesen szlalomozva a kocsik között, szolgai taglejtéssel ajánlja nyomorát és újságját a boldogabb világban élő gépkocsi-vezetőknek. Számolom. Adóellenőrök figyelem! Minden tizenötödik vásárol. Az ügyletet gyorsan intézik. Ma már legfontosabb a gyorsaság. Gyorsvonat, gyorsétterem, gyorsélvezet, gyorshír, gyorskoldulás, gyorsélet, gyorshalál.
Adózunk a nyomornak. Ki tudja miért? Adózunk, talán mert legbelül érezzük, bármikor ide juthatunk. Mert magunkat sajnáljuk ebben a szerencsétlen vesztesben. Adózunk, hogy megnyugtassuk lelkiismeretünket, mert nem álljuk a modern hajléktalan alázatosan agresszív tekintetét. Adózunk, pedig tudjuk, hogy a köz szerencsétlenjén, a közszerencsétlenségen javítani nem tudunk.
Mellettem egy bújós szerelmespár. Egy tányérból esznek. Észre sem veszik. Miért is látnák a koldust? Búrában vannak. Egymás szeretetének védettségében. A többiek sem az ágrólszakadtat figyelik. Esznek, beszélgetnek. Én is elfordítom a fejem a kéregetőről. Ez a világ rendje. Ez a világrendje? És átadom magam az ízek örömének. Nyakamon érzem az ízek okozta égető gyűrűt. Iszom a habzó, hideg sört. Költői szintjén a világnak. Jóllaktam.
Elégedetten lépek ki a gyorsétteremből. És anélkül, hogy ránéznék a hajléktalanra, kezébe dobok egy százast.

Szeretem a hajnalt

Szeretem a hajnalt


Most elmesélem az igazi kommunista Cipok, Iszaak Babel, John Steinbeck, a cintányér és egy csodálatos hajnal történetét. Joggal kérdezheti az olvasó, mi köti össze Cipokot, a kollektivitást hirdető csavargót a kitűnő orosz íróval, Iszaak Babellel, Steinbeckkel, a Nobel-díjas amerikai íróval, a cintányérral, értsd: rézbevonatú pincértálcával, és mi köti össze velem és a hajnallal? Nos, azonnal válaszolok a rejtélyre.
Egyszer még, a múlt században, az 1970-es években, fiatal lakásnélküli házasként, kibéreltünk a Farkasréti temetővel szemben egy kicsi kertes házban egy szobát. A szoba ablakából a szépen gondozott sírkertre láttam, és arra gondoltam, én még élek. A szoba ajtaját azonban nem szabadott bezárni, főbérlőnk, a nyolcvan kilós hústorony, a Bébi, aki később cipőlopásért börtönbe is került, egyszerűen közölte: kulcs nincs. Majd megkeresi. Soha nem kereste meg. Ellenben, még akkor is, mikor aludtunk, belopakodott szobánkba lábujjhegyen, hiszen tapintatos volt, nem akart felébreszteni bennünket. Nos gyakran odalopakodott a az íróasztalunkhoz és kivett egy-egy szál cigarettát, gyufát és azzal, mint aki jól végezte dolgát, kiosont. Később a karikagyűrűmet is ellopta. Ugyanez a Bébi, mikor a szintén gyanús ügyletekbe bonyolódó szeretőjétől terhes lett, „kölcsön vette” az írógépemet, beadta a zálogházba, hogy kelengyét tudjon venni a babának. Az írógépemet soha nem láttam viszont. Ráadásul, fizetésünk fele elment albérletre. Egy alkalommal, azt mondja Bébi: „András, te nem szeretsz engem.” Nos, válaszoltam, ha visszaadod az ellopott cigarettákat, a jegygyűrűmet, az írógépemet, csökkented az albérleti díjat, talán szeretni foglak.
Így éldegéltünk boldogan, mert fiatalok voltunk, és tettünk a világra. Egy alkalommal Bébi bemutatott egy Cipok nevű szédelgőt,aki azt mondta magáról, hogy ő igazi kommunista és aki hosszú előadást tartott a marxizmusról. Hogy a szocializmus a lehető világok legjobbika és rögtön a szolidaritásra és humanizmusra hivatkozva, - akkoriban a Damjanich utcában egy könyves pavilonban árultam a könyveket – kérte, hogy hitelbe elvihessen könyveket, majd megadja. E Jóhiszemű voltam, azaz balek és hagytam, hadd vigyen hitelbe vagy 10 ezer forint értékű könyvet. Soha nem adta meg az árát. Amikor fellátogatott hozzánk az albérleti szobánkba, kért 400 forintot, de csak kölcsön és bizonykodott, esküdözött: Isten bizony, az anyám életére esküszöm… Nem volt, nem adtam. Eltelt talán több hét is, amikor egy hajnalon, amikor egyik oldalamról a másikra szoktam fordulni, úgy éreztem, valaki néz. Kinyitottam a szemem és Cipok ült az ágyunkon. Meglepődtem, és ahelyett, hogy kirúgtam volna, azt kérdeztem suttogva, hát, te, mit keresel itt. Pszt, tette mutatóujját figyelmeztetve szájára, felébreszted feleségedet. Gyere ki, nagyon fontos dolgot akarok neked mondani. Akkor még nem tudtam, hogy a csavargók, a kéregetők tipikus szólása ez.
Kimentünk a lakásból a csodálatos derengő májusi hajnalba, leültünk a lépcsőre. Csak néztem és csodálkoztam, mint a ritkán korán kelő, hogy milyen tombolóan szép lehet a hajnali szürkületből harsány színekben tobzódó, virágzó cseresznyefa. Háttérben a temető keresztjei sejlettek. A születés és elmúlás feledhetetlen képe tárult elém. Rácsodálkoztam a látványra, néztem, néztem a virágzó cseresznyefát és a háttérben alvó temetőt, s most értettem meg a költőt:
„Én úgy vagyok, hogy százezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész a világ egésze,
mit százezer ős szemlélget velem.”
Néztem a fehérnek, lilának egymásba játszó árnyalatait, költői szépségét és megfeledkeztem Cipokról. És azon gondolkodtam, hogyan lehetne ezt a csodát szavakkal érzékeltetni. Most már tudom, visszahozhatatlan, megismételhetetlen hajnal volt. Talán életem egyik legszebb napfelkeltéje és csak később tudtam meg, hogy a legszörnyűbb hajnala. Cipok, mint gyakorló lélekbúvár, aki felelát az emberekbe, jó pszichológus egy darabig hallgatott. S látva, hogy gyönyörködöm, még egy darabig hagyott bámulni, majd megbökte az oldalamat. Te, figyelj! Haver. – hadarta: „Haver, ha ver, nem haver. Haver, ha nem ver, haver.” Azonnal a földre estem a csodából, az ájult bámulásból. Értetlenül tekintettem rá, ő röhögött a szóviccén. Aztán még egyszer nagy nyomatékkal kijelentette:
- Nagyon fontos dolgot akarok neked mondani.
- Mit? – kérdeztem.
– Kellene nekem 400 forint... Hallgatás ült közénk. – Napok óta nem ettem – nyomatékosította kérését.
Mindketten másról hallgattunk, én gyanakodva, ő reménykedve. Egy idő után, nem bírta tovább és így próbálkozott:
- Itt hagyok neked zálogként egy Steibeck kötetet.
Megnéztem a könyvet, valamelyik könyvtárból lopta. Szerettem az írót, különösen a stenbecki főhőst, a kedves csirkefogót, amely jelző pontosan ráillet az alkoholista Cipokra. Enyhe mosollyal tettem magam mellé a könyvet és kíváncsian kérdeztem:
- Mit hoztál még?
Valami sejtésem volt, hogy megint átráz.
– Egy cintányért is hoztam, amit a pincérek használnak - és elővett elkoszolt nejlonzacskójából egy fényes, rézzel bevont cintányért, amely úgy csillogott, mint az arany bili. Valószínűleg ezt sem vette.
- És még? – néztem rá a „pénzes emberek” jóindulatával. S ő, mint valami tromfot, elővette Iszaak Babel Lovashadsereg című könyvét. Ez az oroszországi polgárháborúról szól - magyarázta Cipok, aki mielőtt alkoholista lett, felszedett némi műveltséget.
– És mikor adod meg a pénzt? – kérdeztem még mindig gyanakvón.
– Egy hét múlva, becsületszavamra.
– Szeretem a hajnalt – válaszoltam amúgy pestiesen, ami azt jelentette, nem hiszem.
– Mondom, hogy becsületszavamra – erősködött.
– Te nem hiszel nekem?! A barátodnak?! Anyámra esküszöm!
És amikor látta, hogy még mindig tamáskodom, folytatta a lélektani hadviselést. S azzal felolvasta Babel A Levél című elbeszélését: „Szeretett anyám, Jevdokija Fjodorovna Kurgyukova. Sietek tudatni, hogy Bugyonnij elvtárs vörös hadseregében vagyok... Másodsorban sietek tudatni, hogy mi lett apámmal, s hogy már éppen egy éve, hogy halálra kaszabolta édes öcsémet, Fjodor Tyimofejevics Kurgyukovot.” A történet lényege, hogy az apa, aki a fehéreknél szolgált, halálra kaszabolta fiát, mert az a vörösöknél harcolt. Később fordult a kocka. A vörösök, köztük is, a meggyilkolt fiú fivére, Szenyka hajtóvadászatot indított a gyilkos apa ellen. Mikor végre elfogta, így bánt el apjával:
„Ekkor Szenyka apámnak, Tyimofej Rogyionicsnak festéket löttyintett a szakállára, s a szakállról lecsurgott a festék. Szenyka megkérdezte apámat:
– Jól érzi magát a kezeim között, apám?
– Nem – mondta apa –, bíz ez keserves.
Ekkor Szenyka megkérdezte:
– Hát Fegyának, amikor lekaszabolta, jó volt a maga kezei között?
– Nem – mondta apám –, keserves volt Fegyának.
Akkor Szenyka megkérdezte:
– Arra gondolt-e, apám, hogy magának is keserves lehet?
– Nem – felelte apám –, arra nem gondoltam, hogy nekem is keserves lehet.
Ekkor Szenyka az emberek felé fordult, és így szólt:
– Azt hiszem, ha én az övéik kezébe kerülök, nem lesz irgalom számomra. Most pedig apám, végzünk magával.
Apám, Tyimofej Rogyionics utolsó szavakkal lehordta Szenykát, nem átallotta anyánkat meg a Szűzanyát trágár szavakkal emlegetni, Szenykát képen vágta, Szenyka pedig kiküldött az udvarról, úgyhogy szeretett anyám, Jevdokija Fjodorovna, nem írhatom le azt, hogyan végeztek apánkkal, mert hát kiküldtek az udvarról...”
Hallgattam ezt a szörnyűséget, hogy az elvakult hit fiú és apagyilkossá teheti az embert és megértettem a háború, minden háború lényegét, hogy az egyénre kötelező humanizmus által tiltottakat ilyenkor felrúgják egy állítólagos kollektív igazság nevében. Soha nem feledkezem el erről a háborús iszonyról, rettenetről, ami ebből a könyvből áradt. Ekkor értettem meg a pacifistákat, és azóta ellenzek minden háborút, mert kínnal, gyilkolással nem lehet jó célokat szolgálni, amikről aztán többnyire később kiderül, hogy sanda önzés szülte. Hallgattam a rettenet történeteit, néztem a virágzó cseresznyefát, az újjászületés csodáját, a fehér és lila színek fantasztikus egymásba játszását. Aztán felkelt a kijózanító nap, Cipok kérdőn nézett rám, és én kezébe nyomtam 400 forintot, amit természetesen soha nem kaptam vissza. De ez az élmény sokkal többet ért. Azóta, ha virágzó cseresznyefát, Steinbeck vagy Babel kötetet, esetleg egy pincér-cintányért látok, Cipok jut eszembe és hálával gondolok erre a kedves csirkefogóra, aki azóta már a túlvilágba itta magát... És szeretem a hajnalt.

Életízek

Életízek


Kedves Barátaim! Most leveszem újságírói álarcomat, a cinikust, a tudálékoskodót, a minden lében kanál, fontoskodó szemtelent, a „ki, ha én nem”, provinciális zseni álarcát, és megmutatom – csak nektek, itt és most, akciósan, ingyen – a valódi arcomat. Lehetséges, úgy járok, mint az Onibaba japán film hőse, aki amikor végül le akarta venni álarcát, meg akarta mutatni igazi énjét, nem tudta, mert az az álarc úgy a bőréhez nőtt, hogy levenni nem lehetett. Persze nem biztos, hogy hasznos kiadni magam, az sem biztos, hogy szebb leszek, mint a hétköznapra felvett pofám, de ti barátaim vagytok, és talán vagytok annyira nagyvonalúak, hogy megbocsátjátok nekem erényeimet is, ha netalántán felszínre törnek.
Ez az exhibicionizmus, egoizmus, individualizmus nem önként gyün ki belőlem, hiszen mint köztudott, szerény vagyok, mint az ibolya.
Mindennek oka Adakozó Sárosi Miklós és Százdi Szent Antal után Sárkány, nem a Süsü, hanem az Estván, a Nagy Slambucman, aki megétetett velem sok tál slambucot, belém kényszerített több kupa bort, és azt parancsolta, legalább negyven percet kell szórakoztatnom az itt megjelent éhes nagyérdemű tömegeket. Kihasználta a hatalmas néptömegek és a lakosság iránti olthatatlan szolidaritásomat, elérte, hogy sírjak, aztán írjak. Íme az eredmény. És most komolyra fordítva a szót, elmesélem nektek ízes életem egyik legemlékezetesebb történetét, amelyre szigorú ítész barátom, Százdi Antal bizonyára azt mondaná: „András! Túl hosszú! Ebből húzni kell.”.
Bizonyára megfigyeltétek, hogy a legemlékezetesebb evés-ivás élményhez leggyakrabban a szeretet, a meghittség, a barátság, a szerelem vagy halál társul. Családi ebéd, baráti sörözés, szerelmi vacsora gyertyafénnyel, illúziókkal és persze a halotti tor az emlékezéssel. Most, amikor életemnek egy ilyen kulináris örömét idézem fel, az előbbi állításom igazolást nyer. Az első ízemlékeim nekem is a szeretethez kapcsolódnak.
Emlékszem, még a múlt században történt, óvodás koromban, talán 1949-ben, amikor az elvtársak még szőtték a selymet, és a Vörös Csepel zúgta az ő hangját, és a Váci út állítólag felelt neki. Egy estébe hajló őszi délután cselédünk – mert nekünk az is volt, míg fizetni tudtuk – jött értem az óvodába. Német származású volt, és amikor valami feladatot akart adni, vagy fel akarta hívni a figyelmünket, csak annyit üvöltött katonásan: ’Aff!’. Ami auf-ot, magyarul fel-t jelentett. Én a homokba rajzolt horogkeresztből gyorsan ablakot csináltam, és ártatlan lélekkel szaladtam Anikó nénihez, és fogtam a kezét, és boldogan énekeltem, hogy „Naftalin útjai győzedelmesek...” Vagyis nagy Sztálin útjai győzedelmesek. Furcsa, de egész jól megfért beste kis lelkemben a nácizmus horogkeresztje és a naftalin. Anikó néni csitított, hogy ezt nem szabad így énekelni, és később elmesélte, félt, hogy feljelentik. De én csak zengtem a dalt üde mámoros ajakkal. Hazaérve várakozással töltöttem az időt. Apám vártam, aki mindig későn jött, mert szemináriuma volt, mert párttaggyűlése volt, mert túlórázni kellett.
Apám szelíd, szép, csinos ember volt. Igazi polgár, udvarias, szerény, félénk, aki a légynek sem tudott ártani. Apja bankár volt, ő maga nem szerezhette meg a doktorátust, mert egy román professzor megbuktatta, csak mert magyar volt. Apám Marosvásárhelyen volt jegyző, de ’45-ben Pestre menekült. Végre többség akart lenni, de megint kisebbség lett, osztályidegen. Csoda, hogy a nagy állami intézményben, amelyet nem udvariasságáról, tapintatáról ismertek, megmaradhatott harminc évet. Mielőtt megkérdezitek, ávós volt-e, kém volt-e, háromper-nemtudomhányas volt-e, és mielőtt bizottságot hoztok létre, írhat-e a Csepel újságba egy ilyen ember fia, elárulom a titkot: pénzügyi főelőadó volt, így is ment nyugdíjba 1975-ben.
De most még 1949 egyik estéjénél tartunk. Emlékszem, ott álltam az ajtó mögött, ugrásra készen. Vártam, csak vártam. Ahogy csak egy kisfiú tud várni, olyan csodavárón, lelkesedéssel, szeretetre éhesen. Hiába mondta Anikó néni, akit jobban szerettem anyámnál, mert soha egy rossz szava nem volt hozzám, mert mindig becézett, törődött velem, hiába mondta, gyere be a szobába, játsszunk. Én megmakacsoltam magam és vártam, miként a hős bolsevikok az Auróra cirkáló ágyúlövését a rohamra. Végre hallottam az ismert kopogást, családi jelünket: ti-ti-ti-tá-tá-ti-ti-ti. Apám nyitotta az ajtót, de szólni alig tudott, nem tudta letenni táskáját, mert nyakába ugrottam és üvöltöttem, ahogy később az én fiaim is: „Apu! Apu! Hoztál lepetést? Hoztál kertet?”. A lepetés meglepetést, a kert körtét jelentett. Apám megcsókolt jobbról-balról, felemelt magasra, és én lenéztem, és büszke voltam, hogy nagyobb vagyok nála. Aztán letett, és azt mondta: „Szervusz, Zizi!”. Mert a zizi nevű édességet nagyon szerettem, és arról nevezett így. – Persze, hogy hoztam lepetést, meg kertet is, meg zizit is – mondta. Vidd a kertet és mosd meg – és megsimogatott nagy kezével, gyöngéden. Ma is, ha apámra gondolok, mindig ez a gyengéd-erős, szép, simogató kéz jut eszembe. És olyan szelíden, kedvesen kért, hogy eszembe sem jutott ellentmondani, mentem körtét mosni. Aztán Laci bátyámmal és Éva nővéremmel odaültünk apámhoz közel a nagy, ovális, kerek, családi asztalhoz, és apám meghámozta, felszeletelte a körtét, és mi néztük, és versengve kapkodtuk ki a tányérból az elkészült szeleteket. Ő pedig csitított bennünket: „Lassan, lassan, mindenkinek jut.”.
Aztán beszélgettünk. Én megmutattam, hogyan kell horogkeresztet rajzolni. Nem értettem, miért lett ettől ideges apám. Mondta, nem szabad, és magyarázott valami nácikról, németekről, fasizmusról és valami nagy, csúnya háborúról. Aztán, hogy megvigasztaljam, elénekeltem neki a „naftalin útjai győzedelmesek”-et, de ő gyorsan az ablakhoz ment, becsukta, hiába mondtam, hogy meleg van. Jóval később mesélte, hogy egész életében félt. Marosvásárhelyen mint kisebbségi, mert magyar, Budapesten mint osztályidegen, mert bankárgyerek. De én ezt akkor nem tudtam, nem értettem, miért csitít. Megjött anyám az egyetemről, ahol tanult. Ő soha sem félt, de ebben a nemfélésben tönkrementek az idegei. Kinyitotta az ablakot. – Gyáva vagy, Pubi! – mondta apámnak. – Nicht von der kind. Ne a gyerekek előtt – kérlelte apám. Sajnos felnőttként kevésbé voltam félénk, mint apám és ez sok kárt okozott nekem a túlélésben, és kevésbé lettem bátor, mint anyám, ez pedig sok kárt okozott az úgynevezett karrieremben. Aztán anyám elénekeltette velem a naftalint, és jót nevetett. Megcsókolt. Naftalint lehet, de horogkeresztet rajzolni többet nem szabad, mondta. Megint körülültük az asztalt, hidegvacsora volt, mint csaknem mindig, tea, barnakenyér, túró, vaj, hagyma, fekete retek. Miközben anyám elmondta, hogy lefasiztázták, mert erdélyi dalokat énekeltetett, apám kis szeletkékből „katonákat” csinált, ezt is úgy kapkodtuk, mint előbb a körtét. Még sokáig figyeltük, miről beszélgetnek a nagyok, aztán elküldtek lefeküdni.
Amikor kicsik voltak a fiaim, én is szeletelve adtam nekik az almát és kertet. Ők is kikapkodták nevetve, versengve kezemből a „katonákat”... Azóta sok-sok év eltelt. A család széthullott. Először nővérem ment férjhez, elköltözött. Aztán Laci bátyám önként elbúcsúzott az élettől. Apámék különváltak, anyám Párizsba emigrált. A családi házat elhagytuk mindannyian. Már nem tudom, hová lett a nagy családi asztal. Csak az emlék éles még, ha erre az estére gondolok, a körtére, a nagy családi asztalra, apám simogatására. Azt kell hinnem, talán ez volt a boldogság, a kék madár, amelyet egész életen át kerestem. Ha új lakásom lesz, veszek egy nagy-nagy ovális asztalt, és körülüljük fiaimmal és veletek, barátaim.

Fake

Fake

Végre megtaláltam életem értelmét. A célom, amiért kitartóan küzdök. Végre most azt csinálhatom, amit szeretek, gondoltam. Ráleltem a hivatásomra, és mindent megteszek, hogy ebben igazán profi legyek. Lájkgyűjtő leszek. Tudom, nagy a konkurencia, mert ez a legmenőbb szakmai mostanság. Na és? Hiszem, hogy én jobb vagyok náluk. Persze mindenki ezt gondolja, ezért, ha igazán ki akarok ugrani a többiek közül, egy kis turpissághoz kell folyamodnom.

Tudom, tanulnom kellett volna az esetből, mikor a saját fiktív profilomba lettem szerelmes, és kikosarazott. De ez egész más ügy. Tamásra szükségem van. Ő egyben a menedzserem, a mentorom, és a barátom. Rá mindig számíthatok, ha egy kis megerősítésre, lelki támogatásra van szükségem. Mikor egyszerre húszan támadják meg a bejegyzésemet, ő ott van, hogy pár jó szót szóljon az érdekemben. Meg amikor nem lájkol senki, az ő „imádom”-ja ott virít büszkén, hogy nesztek, valaki ennyire oda van értem.

A lájkgyűjtésben az a jó, hogy sose lehet belőle kiöregedni. Akár fekve, felpolcolt lábakkal is űzhető munka. A kiégés veszélye sem fenyeget, mivel soha nem lehet elég lájkot összegyűjteni, mindig van miért taposni. Persze itt is, mint akár egy hegymászó esetében, fontos a támogató családi háttér, amit Tamás biztosít nekem. Tamásban az a jó, hogy nem kell vele randizni, megfőzni a reggeli kávéját, kimosni az alsóneműjét, sétáltatni a macskáját. Tamás, Tamás. Nem jár más lányok után, csak én vagyok neki, mivel én hoztam létre.

Nem is volt vele gond, míg meg nem láttam, más valaki képét osztotta meg. Hihetetlennek tűnik, csak én tudom a jelszavát. Biztos félrekattintottam, vigasztalom magam. Ám másnap látom ám, hogy hozzászólt valakihez, akit én nem is ismerek. Ez lehetetlen! Hiszen az ő ismerősei az én ismerőseim. Valami átkozott hekker! De miért pont engem szúrt ki? Biztos irigyli a sok lájkomat. Na jó, nem több ezerről van szó, csak naponta pár százról, de kezdetnek elég. Még számon se kérhetem Tamáson, magammal csak nem kezdek beszélgetni.

Egy darabig minden rendben volt. Szépen írtam a kis hozzászólásaimat Tamás nevében. Voltam mindenféle istennő meg géniusz. Jogosan, mert mások is ezt gondolják rólam, csak nem írják ki. Valamiért a negatív véleményüket szívesebben fejezik ki az emberek…

Szóval minden olyan tökéletes volt, hogy nem fogtam gyanút.

Az a reggel is pont olyan volt, mint a többi. Hajnali tizenegykor csipásan, kócosan másztam ki az ágyból, és még félálomban, a klotyón ülve nyomkodtam a telefonomat. Miután a horoszkópom megmutatta, hogy ma csodás napom lesz, most adjak fel lottószelvényt, és hogy Szinetár Dóra nagyon örül a down-szindrómás babájának, de arcát még mindig nem mutatja meg a nagyközönségnek, rutinból bepötyögöm a jelszót. Előbb a sajátomat, majd Tamásét. Az enyémen csak a szokásos kretén rajongók próbálkoznak giccsesen vibráló szívecskés virágcsokrokkal. Ezeket az embereket sorra blokkolom, vagy beállítom az „üzenetek figyelmen kívül hagyása” funkciót. Kis barátocskám oldala is első látásra a régi: kamufotó, valami underground technoparty képeiből véletlenszerűen választottam. De nem tudok belépni. Újra megpróbálom. Elfelejtettem volna a jelszót? Lehetetlen. Ismét belépek a saját fiókomba. Rákeresek Tamásra. Eltűnt. Ráírok egy barátnőmre, nézze meg, ő látja-e. Látja. Itt valami nagyon nincs rendben. Ha hús-vér ember lenne, egyértelmű lenne, hogy letiltott.

A barátnőm szerint Tamás továbbra is aktív. Sokat lájkol, és udvarol a lányoknak. Ő a csajok kedvence. A barátnőm szerint helyes srác, randizgatnak is.

- És milyen az ágyban? – kérdezem.

- Na ez az. Mikor arra kerülne a sor, azonnal offline lesz.

Lompos

Lompos /felnőtt mese/

Nesztelenül és gyorsan futott, a dühös erdész utána eresztett egy golyót. Ha képes lett volna rá, megvonja a vállát, minek ez az erőfitogtatás úgysem lát a sötétben. Valószínű, hogy a kétlábú is erre a következtetésre jutott, mert visszament a házba, és bebújt asszonya mellé az ágyba.
Futott tovább, fogai között lengedezett a végleg elcsendesedett kövér tyúk. Éhes volt, de tudta még nem ehet, majd otthon Fürgével. A rókalyuk ismerős szagokkal, a kölykök testének meleg páráival és korgó gyomrú párja szemrehányásaival fogadta.
– Mi tartott ennyi ideig, megint az erdész kutyájának csaptad a szelet? – morrantotta oda két falat között.
– Témánál vagyunk – sóhajtott Lompos, de rossz volt a lelkiismerete. Megjelent előtte Manci, a tüzes szuka, úgy, ahogy először látta. Az emlék édes volt és eleven. Egyik éjjel hason csúszva igyekezett megközelíteni a tyúkketrecet, vigyázva nehogy felébressze az erdész öreg, harcias kutyáját. Fényes, holdas éjszaka volt, annyira reménytelennek tűnt az akció a tapasztalt házőrzővel szemben, hogy majdnem feladta. Ekkor látta meg a holdfényben fürdő fehér kutyát. Ült a távoli, lapos képű égitest felé fordulva és lányosan vékony hangon vonyította világgá magányosságát. Lompos reménykedni kezdett, új kutya van a háznál, fiatal, tapasztalatlan szuka. Felegyenesedett, megmutatta fénylő, vörhenyes bundáját, hízelgő hangokat hallatott és elárasztotta férfias illatával. A másik zsigereiben érezte a veszélyt, de a vörös udvarló nem támadott, hemperegni kezdett a füvön, játszani hívta. Az ártatlannak induló játékból tartós, szenvedélyes viszony lett. Mancit izgatta a titokzatosság, a tapasztalat, a másság, az erdő nyers illata. Az ereje teljében lévő Lompos Fürge vemhessége miatt sok elutasításban részesült, ezért felmentést adott magának, meg azért is, mert a játszadozás után Manci csendben asszisztált a tyúklopáshoz. Kaland volt ez mindkettőjüknek. Az már Lompost nem érdekelte, hogyan számol el gazdájának elcsábított kedvese a fogyatkozó baromfiállománnyal.
Fürge egyre ingerültebben szaglászta párját. Az árulkodó illatokat, a selymes, fehér szőrszálakat, és az egyre hosszabbra nyúló kimaradásokat már nehéz volt megmagyarázni. Fürgének bár voltak sejtései, de a gyakran feltálalt tyúkvacsorák mégis óvatosságra, meggondolásra intették. Féltékenysége megmaradt a gyanúsítások szintjén.
Az erdész, látva a fogyatkozó szárnyasokat, egy testes, agresszív, németjuhászt hozott a házhoz.
A rosszul informált Lompos a következő alkalommal, tépett bundával és tyúk nélkül mentette csupasz életét. Egy ideig még járkált a tanya körül, de mikor a szintén anyai örömök elé néző Manci is elutasító lett, a falu felé vette az irányt. Közben a kis rókák szépen cseperedtek, Fürge játékos kedve is visszatért, a családi béke helyreállt.
Mikor Manci kölyke megszületett, az erdész elhűlve látta, hogy ártatlan külsejű szukája egy rókával szűrte össze a levet. Nem volt nehéz összerakni a megdézsmált baromfiállományt a szokatlan félrelépéssel. Az erdész a megtévedt Mancinak, és a rókutyának ajtót mutatott.
A lányanyák sorsa még az állatvilágban is kutya nehéz. Manci a kapun kívül szembesült azzal a dilemmával, hogy merre induljon? Anyai ösztöne azt súgta, keresse meg kölyke apját. A dolog nem volt egyszerű, mert az erdőt eddig csak az erdész társaságában látogatta, aki puskájával élet és halál ura volt. Ennek a hatalomnak árnyékában biztonságos helynek tűnt, de most egyedül, elveszettnek érezte magát, az erdőt pedig ellenségesnek. Kicsinyét elrejtette a sűrűben, és ennivaló után nézett, ami elég reménytelen vállalkozás volt annak, akit eddig naponta tele tányérral kényeztettek.
Nem bízott a véletlenben, ezért az erdészház és a falu felé vezető utakat sűrűn megjelölte víz-mailjével, remélve, hogy Lompos veszi az üzeneteket. A találkozás megrendítő volt a róka számára. A hajdani kedves lesoványodva, csapzottan, alig hasonlított régi önmagára. A kettejük románcából mixelt rókaformájú, fehér szőrű apróság meglepte ugyan, de apai ösztönét azonnal felébresztette. Lompos valójában rendes pasi volt, csak a vére hajtotta. Egy elhagyott rókalyukban szállásolta el őket, ami még Manci kutyaházának komfortját is nélkülözte. Lomposnak ettől a perctől kezdve két családja volt, de megállása, nyugalma semmi. Naponta kétszer kellett beszerző útra indulnia, a gyakoriság miatt egyre távolabbi falvakba. Hiába a jó ellátás, Fürge és Manci mégis elégedetlen volt, számon kérték a hiányzó órákat. Mire a kölyök felnőtt és önálló lett, a hajdan erőteljes Lomposból, aki egyetlen kínálkozó alkalmat sem hagyott ki, ha játszadozásról volt szó, hűséges, kicsit leharcolt családapa lett.
Manci levedlette naivitását, ami azt jelentette, hogy rókával többet soha. Elhagyta az erdőt, és letáborozott az erdészház előtt, bízva a megbocsájtásban.

Manyóka néni

Manyóka néni

Olvasom az újságban: változtasd meg az életedet harminc nap alatt. Egy hónap alatt. Egy hét alatt. Ne légy magad alatt!
Nem vagyok. Magam felett vagyok, a létra tetején, átfestem az eget, teljesen kékre! Manyóka néni szerint, aki a fogadott anyám, belőlem még akármi is lehet. – Hasonlít a képed egy szakadt légycsapóra, de majd kikupálódsz – veregeti meg a hátamat olyan erővel, hogy a fél tüdőmnél helyreállító műtétre tartanék igényt, pedig Manyóka néni közelebb van a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz, megjárta az auschwitzi lágert, harminchét kilóra fogyva, kopaszon jött haza Pestre. A lakását már elfoglalta egy kommunista család, a családfőt Vikáreknek hívták, Horthy rendőrségének volt a besúgója, aztán Rákosi titkosszolgáinak. Változik a világ, változnak benne az emberek, erős a túlélési ösztön, de az ember nem foghat mindent az ösztönökre, húzza össze szemöldökét Manyóka néni, és felnevet, hangosan, szemérmetlenül, ahogyan csak ő tud.
– Jól van, gyerek, lesz még belőled valaki, csak azt a fene nagy önérzetedet néha tartsd pórázon, nem lehet minden gazembernek azonnal elharapni a torkát.
Na, ezt ő mondja, aki valamelyik nap két kigyúrt, kopasz szkinhed kezéből szedett ki egy cigánykölyköt.
– De ez egy büdös cigány! – hördült fel az egyik vadtulok.
– Én meg zsidó ribanc vagyok? – kérdezett vissza fenyegetőn az öregasszony.
– Nem úgy néz ki – vonta meg vállát a hústorony.
– Pedig zsidó vagyok, te Isten barma! Engem is megversz? Mert annyi eszed van, mint egy törött fülű teáscsészének.
– Ne sértegessen – lépett közelebb a másik.
– Nem tudlak megsérteni téged, két agysejted van csak, az egyik azért, hogy ne hugyozd magad össze, a másik pedig azért, hogy hazatalálj, és szerencsétlen anyád a bamba képed elé tudja tenni az ételt.
– Ne anyázzon, mert megbánja!
– Én ugyan nem, csak sajnálom drága anyádat, aki sötétben hozott téged a világra, és azóta se tudtál a fényre keveredni.
Szóval, Manyóka néni ilyen öregasszony, senkitől sem fél, azt mondja, ő már hetven évvel ezelőtt meghalhatott volna, mitől félne? Minek félne? Aki fél, annak a lelkét szétrágja az örökös aggódás.
Én viszont aggódom, mert már nagyon öreg, mi lesz, ha holnap megyek hozzá, ott találom foteljében, hunyott szemmel, mozdulatlan, és már nem lélegzik, nem dobban a szíve? Az ember nem akar senkit sem elveszíteni, kiváltképp azt nem, akit szeret, ám a sors jót szórakozik, a karma törvénye kegyetlen, mi pedig mindig döntésképtelenek vagyunk, belénk ivódik a tehetetlenség.
Manyóka néni másnap teával vár; tudja, hogy utálom a teát, pedig sokszor igyekeztem magamévá tenni az élményt; változtasd meg az életedet, a tea egészséges, az élet egészséges; Manyóka néni kinevet, küzdj csak, fiam, küzdj, a világ nem fog megváltozni, csak ha meg akarjuk változtatni, ha nem csak a seggünkön ülünk moccanatlan, hanem mindenki megteszi, amit tenni kell neki. Ettől nem lettem okosabb, értelmesen bólogatok; túl sok az eszement, túl sok a rohadék, túl sok a belefáradt ember, ellenkezem, de Manyóka néni csak nevet. Amikor hazatértem a háború után, sokáig el sem hittem, hogy élek, de az embernek muszáj tenni a dolgát, fiam, senki sem teszi meg helyette. Ma már mindenre fény derül; aki átmegy az utca másik oldalára, mert te kék vagy, vörös, zöld, akkor ő csak fekete lehet, sötét és gyáva a lelke, a szelleme, ám ma már az internet mindent megőriz, nem lehet letagadni, hogy ki volt eszement, rohadék, vagy csak belefáradtan gyáva. Én már öreg vagyok, semmire sem jó, de a fiatalok még megfoghatják a gyeplőt, irányba terelhetik az ész nélkül száguldó szekeret, csak ők, más senki.
Elhallgat, elgondolkodva bámul ki az ablakon.
– Holnap hozzál nekem négy helyben sütött kiflit, még forrót. Annyira szeretem forró, cukros tejjel.
Néz rám. Mosolyog. Aztán megfogja a kezemet.
– Amikor kiléptem a tábor kapuján, éreztem a szabadság illatát. Semmihez sem hasonlítható, elpusztíthatatlanul gyönyörű. Senki sem veheti el. Senki. Hidd el nekem. Megölhetnek, de a szabadság gyönyörű perszónaként mindig visszatér. Mindig. És senki sem védi meg helyettünk. Aki háborúzik, aki gyűlölködik, aki hazudozik, az előbb-utóbb elbukik. Mert az emberek békességben, nyugalomban, emberi méltóságukat őrizve akarnak élni. Ez mindig így volt, és ezután is így lesz. A szabadságot időlegesen el lehet üldözni, de mindig visszatér, büszkébben, gyönyörűbben, állhatatosabban, mint előtte, mi pedig szégyenkezve hajtjuk le fejünket, hogy hagytuk elüldözni kutyák, disznók és birkák által.

Szárnyalás

Szárnyalás

– Cudar az élet – jelentette ki halkan Czudarné Durcza Aranka, elmosolyodott, aztán a mélybe vetette magát.
A légellenállási együtthatók művészeti késztetésként csoportosultak, a fényes, flitteres, üveggyöngyös szövet megfeszült.
– Még mindig gyönyörű és kívánatos az én édes kicsikém – vigyorgott Czudar Béla, amint zuhant felé az asszony, gömbölyű melleihez feszült a légtornász dressz, meztelen combjai összezárva, csupa ív és domborulat mindenütt. A férfi nem habozott, amikor ott volt az ideje, elkapta a nő erős kezeit, hintáztak még egy darabig a magasban, aztán visszapenderítette a kötelek mellé. Felzúgott a taps. Kevés is elég a boldogsághoz.
Aranka lecsót készített vacsorára, erőset, ahogy Béla szerette, kolbásszal, sok paradicsommal, paprikával és füstölt kolbásszal. Odakészített mellé egy üveg hideg sört is, aztán megsimogatta a férje vállát, s azt mondta, megy aludni, mert fáradt.
– Azt hittem, lesz ma valami – vágott egy grimaszt Czudar Béla.
– Nem lesz – felelte Czudarné Durcza Aranka.
Hajnalban a nő halkan kibújt a takaró alól, felöltözött, lábujjhegyen kiosont a lakókocsiból, a cirkusz előtt lábára húzta szandálját. Már ott várta egy öreg Peugeot volánjánál Suka Jenő. Megnyalta a szája szélét, amikor meglátta Arankát. Gyönyörű és kívánatos nő, állapította meg. A reptéren kiszálltak a járműből, megölelték egymást. A férfi érezte, hogy nadrágjában változások történtek, legszívesebben azonnal magáévá tette volna Arankát, de nem ez volt a program.
Felberregett a sárkányrepülő motorja, öregesen köhécselt kicsit, aztán nekilódultak a pálya betonjának. Suka vigyorgott, Aranka elkerekedett szemekkel mosolygott, kicsit kapkodta a levegőt izgalmában. Néhány perc múlva már a felhők alatt repültek. Lenézett a magasból, látta a színes cirkuszsátrat, amely úgy nézett ki, akár egy muffin, közepén egy cseresznyével. Hangosan felnevetett, ez a szabadság, a beteljesülés, otthon; Jenő lakásában szeretkezni fognak, mindent megtesz neki, amit csak kér, nincs több lecsó, nincs több behűtött sör, nincs több értelmetlen vágyakozás, nincs több boldogtalanság, csak szárnyalás a felhők felett, orgazmus, boldogság, Campari, hűtött narancslével.
Leállt a motor. Jenő rémülten nézte a lehanyatló mutatókat. Aztán indított. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Czudarné Durcza Aranka a sirályokkal hadakozott, az egyik oldalon szétszakították a sárkányrepülő szárnyát, oldalra billentek, aztán lassan zuhanni kezdtek. Majd egyre gyorsabban, a színes cirkuszsátor egyre nagyon maffinná sült a meleg nyári napon, közepén egy óriási cseresznyével. Aranka egy lemondó grimaszt vágott, tudta, Béla most nem fogja elkapni. Csak a lecsót és a sört nem sajnálta.

Elhagyottan

Elhagyottan

Elhagyott az Isten. Vagy én hagytam el őt. Már nem tudom. Végül is mindegy. Elhagyott és kész. Mint anyám. Persze anyám kurva volt. Drogos kurva, apám szerint. Gyorsan meg is halt, négy éves sem voltam még. Mintha emlékeznék rá.
Egy sikátorban találtak rá. Apám szerint megérdemelte sorsát. Apám szerint én is megérdemlem sorsomat. Olyan vagyok, mint anyám, nem életre való.
Először tizenhat évesen ütöttem neki vissza. Eltörtem az orrcsontját. A nadrágszíj tompa csörrenéssel, puffanással esett ki kezéből a koszos konyhakőre. Előtte azzal csépelt. Könnybe lábadt szemmel méricskélt.
– Felnőttél, gyerek – mondta halkan. Mintha akkor egy pillanatra kijózanodott volna szakadatlan részegségéből. Orrából koszos, szakadt nadrágjára csöpögött vörös vére.
– Édesanyád jó asszony volt – nézett szemembe sokatmondóan Gergelyné, a házmester. Bibircsókos, borvirágos arcát örökké kócos, ősz, göndör frizura keretezte, néhány megmaradt foga – a mértéktelen sok dohányzástól – sötétbarnán bujdokolt szájában. – Apád pénzért árulta barátainak, ismerőseinek. Gyakran meg is verte, amikor ellenszegült neki. Egyszer még a karját is eltörte. Állítólag ő ölte meg. Ott, a zsinagóga tövében, azon a fás, bokros részen. Persze a rendőrök nem tudták rábizonyítani. A rendőrök soha, semmit sem tudnak bizonyítani. Káosz van a világban, fiam. Csak vigyázz magadra. Vigyázz apáddal.
Egy hónapja múltam tizennyolc éves. Már én felelek tetteimért, és tartsam is el magam, mondta apám. Eddig úgyis a nyakán éltem. El is mehetek a fenébe, ha akarok. Nem fogok neki hiányozni.
A harmadik emeleti függőfolyosón botorkált három lépéssel előttem, szorította a korlátot, hogy el ne essen. Valószerűtlenül vékony lábait átnyaláboltam, s átlendítettem a rozsdás vaskorlát másik oldalára. Egyik kezével még kapaszkodott. Nem szólt semmit, csak nézett rám elkerekedett szemekkel. Aztán nevetni kezdett, rekedten, éles, magas hangon. Még zuhanás közben is.
Kicsavarodott testét körbeölelték a sárga rózsák, a tűzliliomok és az amarilliszek.
Nem jelent meg az Isten. Talán tényleg elhagyott. Én felelek tetteimért. De akár el is mehetek innét, örökre. Már úgysem fogok senkinek sem hiányozni. Tényleg olyan vagyok, mint anyám, nem életre való. De akkor sem lehet apámnak igaza.

Badarság

Badarság

Az Etelka mondta nekem. Amíg két ember él a földön, addig nem létezik magány. Matematikailag igaz, raktároztam el a gondolatot, s szokás szerint felraktam a polcra, pontosan a fejem fölé. Ekkor már Etelka súlyosan járóképtelen volt, szociális otthonban tartózkodott. Ettől független keményen tartotta magát, egész nap olvasott, s minden reggel ízlésesen felöltözött, kisminkelte arcát. Csodáltam.

A gondolatot nem felejtettem el. Elhatároztam, hogy utána járok. Fogalmam sem volt, merre induljak. Akárhová tévedtem, nem kettő, de sok-sok ember verődött össze. Nyomultak, tolongtak, egymáshoz lapultak, mint az olajos halaknak szokásuk a szardíniás dobozban. Máskor fürtökben csüngtek szorosan, mint a késre váró szőlőszemek a tőkén, puttonyra várakozva. Egymással nem sokat beszéltek. Mindezt láttam fent és lent, mennyben és pokolban. Nevetséges lett volna akárkihez is odamennem és megkérdeznem, vajon magányosnak érzi-e magát ebben a pillanatban.
- Nem így van ez! – szólalt meg belső hangom. – Nincs ugyan fizikálisan egyedül, már általában az ember, de lelkében még lehet az. Ezrek, milliók között is lehet az. Attól függ, van-e érzelmi kötődése a másik élőlényhez, legyen az macska, legyen az kutya.
Ekkor összeszedtem minden bátorságom, s utána eredtem egy idős úrnak. Fekete szövetkabátot és kalapot viselt. Lassan, vigyázva haladt a parkon át a lakótelep felé. Követtem. Később vettem észre, hogy kezében ételes lötyög. Lelkemmel egyből kiszagoltam, bizony ő egyedül szokott ebédelni. Most megbotlott.
- Szabad? – igyekeztem volna segíteni, mert a paprikás lé olyan nyomot hagyott maga után, mint a megsebzett, vérző állat a téli vadászaton.
Megbillent az edény, ám az idős úrnak sikerült egyensúlyát megtartania. Nem szólt, de hátranézett. Tekintetével keresztülszúrta mellkasom, nem, inkább golyót lőtt bele. A magabiztos, még bátor és önérzetes vadász golyóját. Aki még betalál a célba, nem szorul más segítségére. Sikertelen tétovaságomban elsomfordáltam.
Betértem a közeli kávézóba. Odabent három nő ült egy asztalnál, kettő kavargatta csészéjét, egy meg mondta.
- Nem! Nem fogom meghívni vacsorára a családot. Mindenki azt egye meg, amit magának főzött. Én ugyan nem fogok mosogatni senki után – szögezte le közepes hangerővel.
Nem, nem értettem vele egyet, már-már haragudtam. Biztos voltam benne, hogy meg kellene hívni vacsorára a családot, sőt még azt a két másikat is. Nem kétséges, lusta! Kényelmes. És behúzódik a csigaházába. Maga köré határvonalat, csíkot húz. Miért nem nyílik ki? Miért nem elegyedik csupaszon, vagy miért nem rántja be a másikat magához? Talán fél. Fél, hogy megütik, szétszedik, megfőzik… esetleg kinevetik. Mindegy! Semmi közöm hozzá, indiszkrét lenni végképp nem akarok. Szürcsöltem hát a pultnál meleg kávémat. Majd arra gondoltam, most már ideje lenne magammal foglalkozni, s ideje lenne megkeresni azt a másikat. Valószínűleg nem errefelé van. Kiléptem hát az ajtón, s mindjárt két hógolyózó kamaszba futottam. Nem is vettem észre, hogy leesett a hó. A hátamon most puffant egy kemény hógolyó. Invitált, játékba hívott. Akár meg is fordulhattam volna, gyúrhattam volna én is, talán egyet nevetve, talán csatát is vívhattam volna. Mégis dühösen mormoltam a szitkot, tapostam tovább a megszokott utat.
Végül különös látvány tárult elém. Az utcát hópelyhek, nők és férfiak, kesztyűs gyerekek lepték el szorosan. Mindez lassan történt, akár egy álomban. Mindannyian rám néztek, szemük engem keresett, kezükkel nekem integettek. Gyanúsan mustráltam őket, közben lázasan gondolkodtam. Ugyan mit akarhatnak? Vacsorára hívnak? Esetleg köztük lenne… az a másik… netán… De… miért zavarnak itt jól hangzó és csendes magányomban?
- Badarság! – mutattam meg hátamat, s elindultam a fák felé az ellenkező irányban.

Etelka már nem él. Hallottam, hogy szinte az utolsó napig odakerekezett valakihez. Bátran megszólalt, sőt beszélgetett. Azután felolvasott, meghámozta az almát, megigazította a fejpárnát, mikor mi adódott. Ha kérték, még énekelni és tapsolni is hajlandó volt. Ő mindig a kettőből az egyik volt.
- Badarság! – nyugtáztam újból, aztán teljesen elhárítottam magamról a felelősséget, végül el is felejtettem az egészet.
Legalább is akartam.