A hajnali járat utasai

A hajnali járat utasai

A hajnali járat utasai korán kelő, korán fekvő emberek. Ők azok, akik befűtik a kemencéket, széthordják a kenyeret, tejet, újságot, eltakarítják a havat, biztosítják a később ébredők kényelmét.
A hajnali járat utasai ódivatú kabátokban ülnek. Nincsenek közöttük vidám, pocakos zenészek, hibátlan toalettű hölgyek, kipödört bajuszú lovagok, akik after shave-et lehelnek, és nincsenek közöttük pajzán diákok sem. Azok már mind hazamentek az éjféli busszal.
A hajnali járat utasai mellett elsuhannak a forradalmi változások. Őket nem akarja senki kiszorítani, legyőzni, megváltoztatni. Tőlük mindenki csak azt várja, hogy továbbra is a hajnali járat utasai legyenek.
Láthatsz még régi rőfös boltokban olyan kis ütött-kopott fiókokat, amelyek eddig is színes szalagok, zsinórok tartására szolgáltak, és ezután is ez a feladatuk. Háborúktól, rendszerváltozásoktól, gazdasági szerkezetátalakításoktól függetlenül. És láthatsz patikamérlegeket, kéziszerszámokat, vályogházakat, hasonlóan változatlan szerepkörben évtizedeken, évszázadokon át. Na, ilyenek a hajnali járat utasai is. Végzik, ami rájuk szabatott.

Csak egy villanás

Csak egy villanás

Egyre többet veszekszünk. Az ok mindig ugyanaz, én már gyereket szeretnék, ő még várna. Testem már jelez, éjjel arról álmodom, hogy tejtől feszül a mellem, az ébredés csalódottá tesz. Szerinte túl nagy lenne a változás, a művésznek szabadság kell, nyugalom, az alkotás sűrű óráit nem hígíthatja fel gyereksírás. Kapcsolatunk fellazulna, közénk furakszik majd valaki, aki ugyan mindkettőnké, de elvesz egymástól bennünket. Testi és lelki érintkezésünk nem lesz közvetlen, a gyerek kettőnk közt szűrő lesz, csak azt engedi át, ami az ő javát szolgálja. Háttérbe szorulunk, háttérbe szorítjuk önmagunkat, mert anya és apa leszünk, és azonnal munkálni kezd bennünk az ösztön.
- Adjunk magunknak még pár évet! - kéri.
- Önző vagy – mondom csendesen, de a szavak már karcolnak. Igazságtalannak érzi a
vádat, visszadobja a címkét megfejelve. Elindul a szócsata, és egyre nagyobb sebeket ejtünk egymáson. Már nem válogatunk a szavakban, lényeg, hogy minél erősebbet üssön. Eleinte kapkodjuk a fejünket, fedezéket keresünk, én sírok, ő a meg nem értett zseni bőrébe bújik. Később már nem védekezünk, csak az számít, hogy megtörjük a másikat, kiüssük kezéből a fegyvert, sarokba szorítsuk, saját metsző igazságunkkal véreztessük ki.
Aztán elérkezik a pillanat, mikor elfogy a lélegzet, kilőttük a bántó szavak teljes arzenálját, már csak nézzük egymást lihegve, tehetetlenül, közben arra gondolunk, hogyan lesz ezután? Van-e visszaút a másikhoz?
A ház hirtelen szűk lesz kettőnknek, a levegő tele indulattal, ilyen messzire még sose merészkedtünk. Otthagyom, az ajtót behúzom magam után, jelezve, ne jöjjön utánam. Átvágok a kerten, a hátsó kapun át indulok el céltalan. A réten találom magam, itt tér van, messze látni, sarkait csak a távoli erdő szegi be zölddel. Friss a levegő, leülök, mellkasomban elfészkel, megnyugszik szívem. Már harag nélkül gondolok rá, de értetlenül. Tíz éve élünk együtt, sokszor úgy érzem, jobban ismerem, mint saját magam, de mintha megrekedtünk volna az időben, egyformák a nappalok és az éjszakák. Egy gyerek túllendítene minket, arcában felfedezhetnénk újra egymást, csak gazdagabban. Friss színeket hozna az életünkbe, és művészetébe is. Tiltakozik, utazni szeretne, mert az inspirálja. Hiába mondom, hogy nincs nagyobb inspiráció egy új életnél, amit mi hozunk létre, aminek változásait csodálhatnánk nap, mint nap. Szerintem fél, mert a gyerek halálig tartó kötöttség és a művész nem viseli el a kötöttségeket. A gyermek boldogság is, érvelek, olyan ismeretlen boldogság, amit csak elképzelünk, de még nem éltünk át. Szelídebb beszélgetést folytatok vele, mert nincs jelen, helyette is én válaszolok, de érzem, nem győztem meg. Talán engednem kellene, a görcsös akarás mindig kudarchoz vezet. Talán a művész megteheti, hogy csak a tehetsége nyomait hagyja maga után. Talán én vagyok önző, aki életének kiteljesedését nem önmagában, hanem utódjában keresi.
Az órák észrevétlenül múlnak, lassan besötétedik. Úgy ülök a rét közepén, mint a sakk fehér királynője, akit mindig ugyanazzal a logikával ütnek le a tábláról. A lopakodó este megfakítja a színeket, hanyatt dőlök, inkább az eget bámulom, a fogyó Hold karcsú vitorláját. A tücskök rázendítenek, muzsikájuktól reszket a levegő, az illatok felerősödnek, a rét ringani kezd, az égbolt oltalmazón borul fölém.

Aztán az oltalmazó ég hirtelen távolodni kezd, olyan messzire, mintha meg akarná mutatni mérhetetlen távlatait. Furcsa állapot, látok és érzek egyszerre, de nem a megszokott módon. Eltűnnek az ismerős csillagképek, idegen égbolt borul fölém. Káprázó szemem képtelen befogni az űr ismeretlen arcát. Pillantásom úgy csapong, mint a rabságban tartott, és hirtelen szabadon engedett madár szárnya, bár génjeiben kódolva a messzeség, mégis megrémül, mikor szembesül vele. Bennem is ott lapít egy ijesztő érzés, hogy amit látok, a nagy egésznek töredéke csak. Ahogy ott fekszem, az érzés mást is közvetít. Érzem a Föld gömbölyűségét, ahogy forog, és vele pörgök én is. Parányi vagyok és védtelen. Kétségbeesetten markolom a füvet, mert félek, kirepülök a semmibe, s velem együtt minden élőlény, és kiloccsannak a tengerek. Nem történik semmi, megtart erős vonzásával, társa vagyok cseppet sem veszélytelen útján. Annyira egy vagyok vele, hogy már nem kapaszkodom, belesimulok testébe, szinte érzem belső mozgásait, hatalmas erejét, mely hegyeket tol az ég felé, vagy süllyeszt a vizek gyomrába, szárazföldeket szakít el és mozdít egymás felé. Hallom a pusztító szelek kíméletlen zúgását, a Sarkok olvadó jegének ijesztő hasadását, a folyók zabolátlan áradását. Megérint békés arca is, együtt lélegzem hatalmas esőerdőivel, átkelek sivatagai tikkasztó homoktengerén, felfrissülök a vízesések szivárványos páráiban, és megnyugtat flórájának illata. Az érzés semmihez nem fogható, él a Föld, energiái zabolátlanok, egyidejüleg pusztítja, s gyógyítja magát. Örökké változik, akár mi emberek, akik vékony, törékeny kérgén élünk. Ki tudja mióta ad otthont újra és újra, az élet felfoghatatlanul számos formájának, kihunyt és eljövendő civilizációknak, most éppen nekünk.

Hát itt vagy, ébreszt egy ismerős hang. Az álom szorítása kezd lazulni, de még nem ereszt. Jó, hogy fehér ruha van rajtad, szinte ragyogtál a sötét réten. A hang egyre közelebbről hallatszik és bársonyos. Először azt hittem, alvó tündért, vagy eltévedt erdei nimfát találtam. A testetlen hang tréfásan folytatja, vagy sebesült angyalt, aki leesett az égből. A hangnak már teste is van, mellém simul. Különöset álmodtam, súgom. Az álmok mindig különösek, nyugtat. Féltem, hogy kirepülök az űrbe, bújok hozzá. Hát mégis angyal vagy? Mutasd a szárnyad! Kezével végigsimítja a hátam, és egy mozdulattal magához húz. Szinte egy voltam a Földdel, szeretném, ha értené. Féltékennyé akarsz tenni, borít el apró csókokkal. Feladom, a gondolataim kezdenek légiessé válni. Az élet csak egy villanás, jajdulok fel, ne rontsuk el!

A hajnali járat utasai

A hajnali járat utasai

A hajnali járat utasai korán kelő, korán fekvő emberek. Ők azok, akik befűtik a kemencéket, széthordják a kenyeret, tejet, újságot, eltakarítják a havat, biztosítják a később ébredők kényelmét.
A hajnali járat utasai ódivatú kabátokban ülnek. Nincsenek közöttük vidám, pocakos zenészek, hibátlan toalettű hölgyek, kipödört bajuszú lovagok, akik after shave-et lehelnek, és nincsenek közöttük pajzán diákok sem. Azok már mind hazamentek az éjféli busszal.
A hajnali járat utasai mellett elsuhannak a forradalmi változások. Őket nem akarja senki kiszorítani, legyőzni, megváltoztatni. Tőlük mindenki csak azt várja, hogy továbbra is a hajnali járat utasai legyenek.
Láthatsz még régi rőfös boltokban olyan kis ütött-kopott fiókokat, amelyek eddig is színes szalagok, zsinórok tartására szolgáltak, és ezután is ez a feladatuk. Háborúktól, rendszerváltozásoktól, gazdasági szerkezetátalakításoktól függetlenül. És láthatsz patikamérlegeket, kéziszerszámokat, vályogházakat, hasonlóan változatlan szerepkörben évtizedeken, évszázadokon át. Na, ilyenek a hajnali járat utasai is. Végzik, ami rájuk szabatott.

Légyott

Légyott

Először el kell jutnod A-ból B-be. Ahogy a B ponthoz értél, rózsaszín léggömböt találsz. A ház tetőcserepéről madzagon lóg alá, feltehetően fújdogálja a szél. Szúrd ki, nehogy kövessenek. Itt kanyarodj jobbra, gyalogolj kétsaroknyi távolságot a macskaköveken. Dúdolhatsz is akár. A sarkon egy nagy kaput találsz, vörös szíveket festettem rá. Oda ne! A Valentin napot különben is nyugodtan elfelejtheted. Giccses divat, te már csak az értéket keresd! Itt menj le a lépcsőn, szállj fel a földalattira. A negyedik megállónál a falon hatalmas plakát fogad. Vörös ajkak csücsörítenek feléd. Nyugodtan csücsöríts vissza, én nem vagyok féltékeny. Gyere fel szépen, fogd a korlátot, csak előre nézz. Egy nagy épületet fogsz látni. Rácsos vaskapu. Rácsos ablakok. A kapu előtt egy tolókocsis hölgy kék ibolyát fog árulni. Nyugodtan vehetsz egy csokorral, megbeszéltem vele. Legyen nálad aprópénz. Hogy mi van az épületre kiírva? Idősek Otthona. Ott várlak, pontosan négy órakor. Ez a teadélután ideje. Egy táblát tartok a kezemben. Erről ismersz fel. Felirat: Minden jó, ha a vége jó!

Nyomorultak, 2018.

Nyomorultak, 2018.

Csak egy kis aprót… nincsen? Nem baj… Majd máskor..., motyogta folyamatosan az öregember, aztán leszállt a villamosról, ahol én is. Éhes, papa? Vegyek valami kaját? Kérdeztem tőle. De ő csak ezt a pár mondatot hajtogatta. Gyorsan átszaladtam a pékhez és vettem két óriáspogácsát meg tejet. Az öreg egy padon ült. Tessék, egyen, mondtam, és a kezébe nyomtam mindent. Az öreg belenézett a papírzacskóba, és felragyogott az arca. Kibontotta, és apró darabkákra tépte a pogácsákat. Vártam, hogy enni kezd, de csak tépte, tépte egyre kisebb darabokra. Aztán szórni kezdte a galamboknak.
Boldogan elmosolyodott, ahogy egyre gyűltek köré a madarak.
Sírva fakadtam.

Osztálytalálkozó

Osztálytalálkozó


55 év után megyek el először az általános iskolai osztálytalálkozómra. Miért? Csak. Mert a Kucú meghalt. Ki tudja, lesz-e még alkalom rá, hogy láthassam ifjúságom tanúit?
Belépek a nyüzsgő, divatos étterembe. Szétnézek. Úgy látszik, ma egész Budapest osztálytalálkozót tart. Egy férfi odalép hozzám, nyolccé? Bólintok, mire megragadva karom, egy asztalhoz vezet. Múlnak az órák, idegennek érzem magam közöttük. Zavartan búcsúzni kezdek. Zsebemben folyton rezeg a mobil, de eddig nem vettem fel. Kilépek az étterem ajtaján, mire újra jelez a telefonom. Most már felkapom. Udvarias férfihang érdeklődik, mikor érek már oda az osztálytalálkozóra, mert ők már lassan mennének haza, elfáradtak…

A méltatlanok

A méltatlanok

Elmosogatta azt a néhány edényt, amelyet vacsora után az asztalon hagyott, letörölte a konyhapultot, töltött magának egy pohár vizet, aztán fáradtan leült a foteljébe; hasadozott a csönd, éles üvegcserépként karcolta tudatát, mely olykor el akart menekülni a valóság elől. Még csak este tíz óra volt, ám úgy érezte, mintha hajnali kettő lenne, pedig oda kell ülnie a laptop elé, még negyven oldal van a fordításból. A fáradtság végigörvénylett testén, követelte a pihenést, azok a fogalmak pedig, melyek az életről szóltak, szerelem, ölelés, orgazmus, mélyen tudatalattijába süllyedtek, vastag láncra verve, a várbörtön legmélyén.
Bálint köhögni kezdett, felugrott a fotelből, odaszaladt hozzá; a szemét sem nyitotta ki, csak elvörösödve erőlködött, kicsi keze ökölbe szorult, aztán egyik pillanatról a másikra vége szakadt a köhögési rohamnak. Leült a székre, az ágy mellé, kezébe fogta fia kezét, aki már ismét aludt, hosszan, mélyen, egyenletesen vette a levegőt. Talán nyugodt éjszaka lesz.
Másnap már majdnem elkészült az ebéddel, amikor csöngettek. Túrógombóc, tejfölös öntettel, Bálint kedvence, de szinte erőszakkal kellett belétukmálni az ételt. Nagyon vékony volt és sápadt.
Anyósa türelmetlenül ácsorgott a kapuban, mellette Gesztesi atya bámulta a járókelőket, kiváltképp a fiatal nőket. Amióta a férje elment világgá, azóta anyósa ritkán járt hozzá, Emíliát hibáztatta, amiért a fia Amerikába költözött; egy vad vita hevében a fejéhez vágta, hogy szült volna egészséges gyereket, akkor a házassága is rendben lenne. A férje gyáván megfutamodott. Ennyi. Nem fért bele a sikeres üzletember imázsába egy beteg kölyök. Tiltakozott a gondolat ellen, hogy a férfi csak egy csúf heg a nő lelkén, melyet csak az idő gyógyított be valamennyire, hiszen előtte mély sebet kapart a nemtörődömség, a figyelmetlenség; nyugodt szívvel mondhatná önzésnek és lustaságnak is. A pénz nem helyettesít mindent, a pénz csak önkielégítés a felelősség vállalása, az együttérzés, az együttgondolkodás helyett.
– Mit akarnak? – kérdezte hűvösen a zavartan ücsörgő látogatóktól.
– Azt gondoltam, nem árt, ha Gesztesi atya meglátogatja az unokámat – kezdte komoran anyósa, megigazította nyakában a megtekeredett aranyláncot, nem vette észre, hogy egy vadra szőkített hajtincs belegabalyodott.
– Mit tud tenni az atya? Ha az orvosok nem tudnak segíteni, akkor senki sem.
– Gyermekem...
– Nem vagyok a gyermeke – csattant fel indulatosan Emília.
– Bocsánat – nézett rá szigorúan a kövér pap. – Isten kegyelme végtelen, imádkozzon.
– Isten háttal ül, és pókerezik. Mit törődik ő az emberekkel?
– Emília! Ne beszélj hülyeségeket! – torkolta volna le anyósa. – Legalább ne az atya előtt.
– Hagyj engem. Minek hoztad ide ezt a papot? Mit fog tenni? Imádkozik Bálintért, s akkor ripsz-ropsz meggyógyul? Normális vagy? Meg fog halni, tudod? Nincs esélye. Hatévesen meg fog halni.
– Befizeti az egyházadót, s akkor ingyen celebrálunk misét a lelkéért – vetette közbe határozatlanul Gesztesi atya.
– Még él! Takarodjanak! Mindketten! Most! – mutatott az ajtó felé Emília. – Kifelé!
Este odafeküdt fia mellé, megfogta a kezét. Már aludt. Nehezen vette a levegőt. Nézte a fiát, fehér bőrét, szőke haját, hatalmas szempilláit; megpróbált sírni, de nem tudott, mintha bedeszkázták volna a lelkét, mintha minden egyes rést betömtek volna sárral, a szemét, a száját is. Ő is fuldoklott, mint ahogyan fia szokott, aztán felült az ágyban. Nem, nem a levegő kevés, a nyitott ablak előtt lebegtette a szél a függönyt. Nagyon fáradtnak érezte magát. Nem akart tükörbe nézni, mert attól félt, meglátja háta mögött a démonjait, melyek vigyorogva, hancúrozva szabdalták szét éjjelente az álmát.
Pacsorek Béla, a langaléta polgármester vigyorogva ugrott ki szolgálati autójából a piac előtt, egy megtermett testőr nyitotta ki az ajtót neki, a másik oldalon egy másik pedig Ocskaynak, az országgyűlési képviselőnek, aki mindig úgy nézett, mint egy sarokba szorított patkány, rémülten, ám örökké támadásra készen.
Pacsorek Emília osztálytársa volt a gimnáziumban, utálta mindenki, mert állandóan hazudozott.
– Nocsak, a tolvaj gazembereket már testőrök védik? Ennyire be vagytok tojva? – vetette oda gúnyosan, amint karjára akasztott kosarával elsétált mellettük.
A polgármester lesújtó tekintettel mérte végig, odapillantott Ocskayra, aki beszédbe elegyedett egy idős úrral. Megnyugodott, hogy nem hallotta a nő beszólását, akit már gimnáziumban sem szeretett; mindig úgy érezte, hogy a veséjébe lát, képtelen volt hazudni neki. Valamelyik nap bent járt nála, segítséget kért, de elutasította; az önkormányzatnak van elég baja, nincs pénz semmire. Emíliának szép háza van, autója, a fordítással annyi pénzt keres, amennyit nem szégyell, örüljön, hogy nem vonják meg tőle az ápolási díjat.
– Ti mindig csak kértek, kuncsorogtok, közben pedig minden ellen ágáltok. Méltatlanok vagytok az életre, nem is lesz belőletek más, csak rabszolga. És jobb lenne, ha kussolnátok! – állt fel fenyegetőleg a hivatali bőrkanapéról a polgármester.
A nő nem szólt semmit, köszönt, ám úgy, mintha a kést forgatta volna meg szívében.
– Kapja be, még mindig jó nő, de én vagyok a polgármester, tiszteletet követelek, arról pedig nem tehetek, hogy ez a ribanc csak egy korcsot tudott szülni – morgott még mindig.
Egyébként is utálta, Emília a helyi közösségi oldalakon kemény kritikákat fogalmazott meg a városvezetésről, minden szavába belekötött, minden döntést megkérdőjelezett. Az a legborzasztóbb, hogy sokszor még igaza is volt, ám ez már egy működő rendszer, mindenkinek megvan a maga helye, a maga feladata, az igazság egyáltalán nem számít, csak a pénz. A minél több pénz.
Szombat éjjel egykor fejezte be a fordítást. Még legalább egy hónap, mikorra kifizetik érte a díjat. Nem, nem akar számolgatni, ahhoz nincs ereje, hessegette el a gondolatot magától. Hétfőn Bálintot beviszi a kórházba. Néhány napot ott töltenek. Csak meghosszabbítani tudják az életét, megmenteni nem, mondta az orvos. Meg fog fulladni. Egyszer csak. Hirtelen. És akkor neki ott kell lenni. Fogni a kezét, belenézni azokba a gyönyörű, kék szemeibe, abba a sötét csillogásba, hol már a halál köpönyege libben. Igen, ez az anya dolga. A férfiak gyávák. Az élethez is, a halálhoz is. Csak szemfényvesztés, amit művelnek.
Bárcsak meghalna. Gyorsan, észrevétlen, álmában, suttogta halkan, aztán elszégyellte magát, még akkor is, ha tudta, csak jót akar gyermekének. Ha van Isten, kegyes lesz, bár már ebben sem bízott, se Isten, se ember nem áll mellette, és már nem állhat útjába. Mindenki átverte, mindenki magára hagyta. Kicsit sajnálni akarta magát, leült, a fotel támlájának vetette fejét, a fiát nézte, ahogyan aludt, aztán ő is lecsukta szemét. Az álom azonnal elragadta. Megkegyelmezett neki. Időlegesen. Az első köhögésig.

Csárli

Csárli

Már a múlt évezredben is hozzátartozott a városképhez, vézna virgácsaival oly gyorsan tudta tekerni citromsárga biciklijét, mint senki más, néha még a Babettával közlekedő hölgyeket is versenyre késztette. Alig változott valamit az évtizedek alatt, kicsit vékonyabb szálúra metszette az idő bozontos haját, őszebbre festette gondosan nyírt szakállát. Senki nem ismerte az életkorát, tán csak orvosa és az őt igazoltató fiatal rendőrök.
Csárli egyedül élt, szülei meghaltak már régen; komám, én is meghalok egyszer, anya mondta, és azt is mondta, ne féljek, várni fog rám, citromos-túrós palacsintával, olyannal, amilyet csak ő tudott sütni; hát, nem félek én a haláltól, olyan lesz, mintha elaludnék az ablak előtt, a kockás plédembe burkolózva, lábamat feltéve a puffra, s amikor felébredek, anya ott vár.
Csárli enyhén értelmi fogyatékos volt, ám mindig olvasott, amikor csak tehette. Mindent. Újságot, könyvet, Bibliát, kereskedelmi szóróanyagot, gázszámlát, plakátot, furcsa agyával mindent megjegyzett, mindent vissza tudott mondani, autista vonásokat mutatott, miközben allergiával és epilepsziával küzdött, s egy vesével született.
Csárlit vagy szerette az ember, vagy nem. Csárli is vagy szerette az embereket, vagy nem, ösztönösen ráérzett, hogy kivel érdemes szóba elegyedni, kinek kell segíteni, s kit érdemes nagyívben elkerülni. Akkora szíve volt, akár egy működő gázkazán, legalább annyi melegséggel is. Anya mondta, hogy jó legyek, amíg nem találkozunk, vigyorodott el, kócos fogsora mindig fehéren csillant.
Egy napon a parkban találkoztam vele, kedvetlenül intett, nem úgy mint máskor; láttam, nagy a baj. Kérdeznem se kellett, kifakadt belőle a szó, áramlott, ahogyan a fertőzött sebből a genny. Csárli nehezen tűrte az igazságtalanságot, fájt neki, csípte a szemét, könnyezett tőle, szorította mellkasát; hülye vagyok én?, kérdezte tőlem, anya nem mondta ezt, anya szeretett. Nem sokon múlott, hogy elsírja magát. Kostos atya üvöltött vele, te, hülye idióta, anyád forog a sírjában, mert ilyen nem normális kölyke van, takarodj innen! Csárli nem értette, mi a baj, samponnal, sikárkefével megtisztította a megfeszített Krisztus bronztestét, piszkos volt, zöld foltok éktelenkednek az oldalán, megigazgatta a töviskoszorút Jézus homlokán, a keresztet is megcsuszolta, utána lefestette fekete festékkel. Kostos atya tajtékzott, Csárli pedig csak állt előtte némán, lógó karokkal, lehajtott fejjel, úgy érezte, kitéptek a lelkéből egy darabot. A pap nem bocsátott meg neki, ő sem bocsátott meg az atyának. Soha többé nem tette be lábát a templomba, soha többé nem ment füvet nyírni, virágot ültetni, söprögetni, takarítani, még a fejét is elfordította, amikor a téren biciklizett keresztül.
Csárli télen megfázott, tüdőgyulladást kapott, a kórházban kötött ki. Kétnaponta meglátogattam, vittem neki forró húslevest, gyümölcsöt, csokoládét. Lassan tért vissza belé az élet, mintha már nem is igazán akarná, mintha már nem lelné benne örömét.
A futball világbajnokságot a kisváros főterén felállított kivetítőn nézte, sokkal szótlanabb volt, mint régen, de még mindig szeretett az emberek között forgolódni, málnaszörpöt ivott, minden este két korsóval, s mindig a gyengébb csapatnak szurkolt. Ma sem játszanak a magyarok?, kérdezte a körülötte ülőktől, pedig ő legszívesebben nekik drukkolna.
A döntő napján is ott ücsörgött a kivetítő előtt, kezében az elmaradhatatlan málnás korsóval, a franciáknak drukkolt, imádta a kék mezüket. Amikor győztek, könnyes szemmel ücsörgött; anya is biztosan nekik szurkolt volna, jelentette ki, ő is örülne, hogy nyertek. Szép volt a ruhájuk, tette hozzá mosolyogva, szépek voltak azok a barna bőrű, villogó szemű, izmos fiúk. Különösen a tízes. Ő futott a leggyorsabban, majdnem olyan gyorsan, mint ahogyan én, vigyorgott.
Néhány napig nem találkoztunk, aztán csütörtökön délután, amikor jöttem haza Budapestről, a főtéren összefutottunk. Ült a padon és elmélyülten olvasott. Megálltam előtte. Lassan felnézett rám, elmosolyodott. Győztek, jelentette ki. Mert ők voltak a legjobbak.
Nézd, Csárli, mit vettem, húztam elő táskámból a nejlonszatyrot. Leültem mellé a padra, lassan, nagyon lassan nyitottam ki a szatyor száját, érdeklődve figyelt. Előhúztam a szatyorból a mezt, szétnyitottam, Csárlinak elkerekedett a szeme. A franciák ruhája, a szép kék ruhája, ámuldozott, neked van ilyened, nagyon örülök. Nem, Csárli, ez nem az enyém, nézd csak meg jobban, mondtam, s megfordítottam a mezt, nézd csak, mi van ráírva.
Csárli lassan olvasni kezdte: CSÁRLI! Tízes szám. Elhallgatott, mozdulatlanul bámulta a mezt és ismét elolvasta, hangosan: CSÁRLI! Tízes szám.
A tiéd Csárli, nyomtam a kezébe. Vedd le az inget, gyere, azonnal fel kell próbálnod.
Zavartan vetkőzött, aztán nehezen belebújt a mezbe. Kihúzta magát. Csárli, a tízes, hadarta, már nevetett. Meg fogom mutatni anyának is. Igen. És elmondom, hogy tőled kaptam. És azt is elmondom, hogy vannak még jó emberek ezen a földön, akiket kell szeretni, mert tőlük lesz jobb itt minden.
Váratlanul magához ölelt, olyan szorosan, hogy alig kaptam levegőt. Aztán pedig, amikor elengedett, kapkodtam a levegőt, szaporán, mélyen, mert a szemem is befátyolosodott, biztosan Csárli erőteljes ölelésétől.
“Az légy, aki vagy, érezd jól magad, ha elhajózol hosszú vizeken...”, énekelte tökéletesen tisztán, pontosan Csárli Charley nótáját, közben boldogan himbálta csípőjét és annyira ragyogott a szeme, mintha csillogó gyémántokat rejtegetne bennük, melyeken a nyári napfény penderedett táncra.
Ültem a padon és néztem őt, élveztem határtalan örömét, amint mutogatta mezét a járókelőknek, s kezdtem én is elhinni, amit mondott: vannak még jó emberek ezen a földön, akiket szeretni kell, mert tőlük lesz itt jobb minden.

Négyezer-tizenkettő

Négyezer-tizenkettő karakter

(szóközökkel)

 

-Vaníliát, pisztáciát és csokoládét kérek – hadarta kényszeredetten Laura, úgy tűnt, mintha rámosolyogna a fiatal lányra, aki nem mosolygott vissza, de gyakorlott mozdulatokkal mérte a tölcsérbe a háromlapátnyi fagylaltot.
Mérhetetlen szüksége volt „boldogság-hormonra”, pocsékul indult a nap, fejfájással ébredt, a kávé sem segített, délután kettőig a műtőben töltötte az időt, két epe- és egy gyomorműtét, utána értekezlet. Arra vágyott, hogy befeküdjön egy kád forró vízbe, s utána megmasszírozza valaki, ha nagyon elszánt és merész, akkor meg is ölelheti, ám a fürdővízen kívül másra nem látott komoly esélyt.
Leült a kisváros főterén egy padra; élvezte, hogy finoman recseg fogai alatt a hajszálvékony lapokra szeletelt pisztácia, hogy utána összekeveredjen a finom keserű csoki darabokkal és a vanília intenzíven simuló ízével.
Elgondolkodva ült a megkopott festékű öreg padon, szigorú, kemény tekintettel; a kimondatlan gyötrelem halvány ráncokat festett homlokára, finom szarkalábakat szeme köré. A munkába temetkezett, reménykedett, hogy a kórház fertőtlenítőszaga elhalványítja emlékeit, szétmarja a fájdalmat, mely nem akart szűnni, éjjelente gyakran csuromvizesen ébredt, az álmok nem engedték, nem hagyták menekülni, nem hagyták szabadulni. Amikor valaki egyik pillanatról a másikra elveszíti azokat, akiket szeret, akkor kiüresedik a világ, pedig negyvenévesen még nem kellene így történnie, de nem tudott, nem akart más lenni, bezárkózott, elutasítóvá vált, egyedül akart lenni, egy gyönyörűséges mákgubóvá maszkírozta magát, mely szépsége ellenére is képes halálos veszedelemmé válni.
Egy hófehér kesztyűbe bújtatott kéz suhant el az arca előtt, aztán egy másik, majd követte egy fekete frakk fecskeszárnya; elcsodálkozva emelte magasra tekintetét, egy hófehérre meszelt arc és egy huncutul csillogó fekete szempár nézett vissza rá.
A pantomimes fiatalember megpördült tengelye körül, megtámasztotta kezével állát, mintha erőteljesen gondolkodna, aztán a homlokára csapott, megragadta a képzeletbeli fiók fogantyúit, kihúzta, kotorászott benne, háta mögé dobálta a feleslegesnek ítélt kacatokat, majd vigyorogva visszanézett vállai felett Laurára. Megtalálta, amit keresett, ujjaival megrajzolta, tenyerével megformázta; egy álarc volt; elámultan csodálta, egy szépséges velencei álarc kelt életre, aztán mégis elégedetlenül szemlélte tovább, a lefelé biggyedő ajkak nem tetszettek neki. Egy pillanatra odapróbálta Laura arcához, megcsóválta a fejét, forgatta a kezével megformált maszkot, szigorú képet vágott hozzá; a doktornő felnevetett. A pantomimes fiatalember is elmosolyodott, aztán ujjaival az álarcnak új szájat rajzolt, mosolygóst; lassan közelített Laurához, lassan az arcára illesztette, majd meghajolt és felkérte egy táncra.
A fiatal nő épp megette a fagylaltot, maga sem tudta miért, felállt a padról, megfogta a férfi kezét, aki átölelte derekát, keringőzni kezdtek, szinte hallotta a zenét, tökéletesen egymásra találtak a keringő ritmusában, hiba nélkül suhantak a tér apró kockakövein. Úgy érezte, az álarc teljesen rásimul arcára, eltűntek homlokáról a halvány ráncok, szeme körül a finom szarkalábak, már hangosan nevetett, szoknyája pörgött, a pantomimes erős karjaival magabiztosan tartotta a hihetetlen örvénylésben, majd megálltak, meghajolt előtte, kezet csókolt neki, majd mosolyogva a zsebébe nyúlt, kotorászott benne egy darabig. Laura nagyon élvezte a műsort, minden egyes kis grimasznak hangosan nevetett, legszívesebben egész estig bámulta volna az ismeretlen művészt.
Valamit elővarázsolt a zsebéből, egy képzeletbeli kulcs volt, odalépett Laurához, kinyitotta egyik csuklóján a bilincset, aztán a másikon is, eljátszotta, mintha összetekerné a hosszú, súlyos láncot, teljesen belegörnyedt, aztán ráfújt, tapsolt kettőt, eltüntette. Örökre.
Állt a pad előtt, a pantomimes még visszafordult, integetett, majd eltűnt a következő sarok mögött; félve érintette meg arcát. Még mindig ott volt a mosoly, érezte, és már ott is maradt.

Angyalom, Gábriel

Angyalom, Gábriel

Bevitte a tálcát, letette az éjjeliszekrényre. Gábor aludt. Amikor elfordult, a fiú elkapta a kezét.
– Megint becsaptalak – lehúzta az ágyra és nevetett. Imádta, ahogyan nevet. Úgy szerette, ahogyan van. Kedves volt, okos. Akármilyen nehéz nap volt mögötte, ő fel tudta oldani a szorongását a félelmeit.
– Hagyj már, mennem kell – de azért átkarolta a nyakát és megcsókolta. Gábor szomorú képet vágott és morózus hangon azt mondta:
– Senki nem dolgozik vasárnap.
– Csak én – felelte a lány nevetve, miközben majdnem elveszett a fiú opálzöld szemeiben. Amikor feltette a bukósisakot, az ablakon át érezte féltő, simogató tekintetét. Visszaintett, aztán elfordította a kulcsot. A gép dorombolva simult hozzá.
– A másik szerelmem – mosolyodott el és gázt adott.
A főorvos iszonyúan másnapos volt. Este összeveszett a feleségével és egy bárban pult alá itta magát. A garázsajtó csattanására agyában ezer gránát robbant.
– Nem kellene bemennem – gondolta, de már indította is a kocsit. Soha nem hiányzott. Precíz, megbízható ember volt, jó sebész. Lehúzta az ablakot. A nő, akit valamikor feleségül vett, egy senki kis bejárónő volt, piszok jó testtel és rafinált aggyal. Kedves volt és folyton nevetett. Megbolondította az illata, a távolságtartása, az, hogy nem omlott a karjaiba, mint a nővérek nagy része a kórházban.
Néhány év múlva „doktorné” lett. Minden évben a tengernél nyaraltak. Semmi gondja nem volt többé. A napjai műkörmösnél, konditeremben, fodrásznál, barátnőkkel teltek.
Este megint veszekedtek, mostanában szinte mindig. A nő kinevette, azt mondta, idióta, amiért azt hitte, szerelem volt az övék. Csak ki akart kecmeregni a filléres gondokból és lám-lám, jött egy balek, aki megváltotta némi nem szeretem szexért.
A férfi megdöbbent. Erőből meglökte. A nő sikított, ráesett az üveg dohányzóasztalra. Szerencsére néhány karcolással megúszta. Otthagyta és elment inni. Észre sem vette, milyen dühödten tapossa a gázpedált.
– A ribanc – dühöngött még mindig. – Mindent megadtam neki.
A lány mosolygott, élvezte a motorozás szabadságát. Néha olyan érzése támadt, mintha nem lenne alatta a gép, hanem siklana, suhanna a levegőben. Hirtelen lelassított. Eszébe jutott a kisfiú, akinek csokit ígért, ha nem sír, mikor beadja neki az injekciót. A kicsi hősiesen tűrte, bár a szeme megtelt könnyel, mosolygott. A lány visszafordult. A hajtűkanyar mögött van egy kis bódé, húsos zsemle, üdítő, csoki. Lassított, mint itt mindig. Megvette a csokit, a legnagyobbat és indult vissza. A BMW egyszer csak ott volt a semmiből, nagy sebességgel suhant felé. Egy másodperc alatt kellett dönteni, elrántotta a kormányt. Az autó kilökte az árokba. Mielőtt földet értek, a lány minden erejével elrúgta a gépet, tudta, ha ráesik, nem sok esély van, halálos szerelem lesz az övék. A fékcsikorgás, a szíve vad dübörgése végül jótékony sötétbe veszett.
Az orvos beletaposott a fékbe, nem vette észre a motorost. Elkésett. A fémes hang, a gumik visítása visszarántotta a valóságba. Ösztönösen nyúlt a táskájáért, lemászott az árokba. Szinte rögtön kijózanodott. Levette a bukósisakot és egy pillanatig azt hitte, álmodik. Egy nővér a kórházból. Látásból ismerte. Óvatosan megvizsgálta, nem tört el semmije, de eszméletlen volt.
Szirénázva száguldott a mentőautó.
– Nem haltam meg – gondolta a lány és eszébe jutott a dal: „Vágyom, úgy vágyom két karodban hamvadni el, angyalom, örökké így ölelj!” Dzsekije zsebében darabokra tört a csokoládé. De, úgy tűnik, még így is édes az élet.