Teste rózsa

-       Nézze, Gyula – mondta Schall Anna, akit Sárváriként ismerünk -, magának orvoshoz kéne fordulnia. – Maga engem karcsúnak és szőkének lát, holott… Hát nézzen rám. Szőke vagyok én? Maga szerint?

-       Nem, Anna, maga nem szőke. Sőt…
- Mi az, hogy sőt?
- Sőt, nagyon nem szőke. Mondjuk: világosbarna.
- Hát akkor?
- Semmi hát akkor… Értse meg: szőke mind, akit fájón szerettem.

- Na, most már…

-       Én nem tehetek arról, hogy mindenkit szőkének látok. Akit szerettem. Fájón.
- Szemorvosnál volt már?
- Nem szemész kell ide…
- Na, erre én is gondoltam, kedves Gyula. Maga egy kicsit… hogy is mondjam… Zavaros, na!
- Zavaros? Úgy érti, az agyammal van valami baj?
- Mit tagadjam, Gyula?

-       Nézze, Anna… Nem sértődöm meg… Maga igazából sose kellett nekem. Csak szükségem van egy névre, egy ábrándképre. Mindenki tudja, hogy rajongok a drabális szőkékért. Érti már?
- Mondtam, hogy nem vagyok szőke.
- De drabális…
- Pimasz.

- Bocsánat. Hiszen tudhatja. Szeretem a nagy nőket. Csupa nagydarab nő vonzott engem.
- Én sokáig azt hittem, a nagy nőt olyan nagyasszony értelemben használja.
- Nemcsak.
- Tanár úr, én bizony nem bíznám magára a gyerekeimet.
- Teste rózsa, bőre bársony... De ma nagyon tüskés, Nusika.

-       Maga engem ne Nusikázzon! Nézze meg az ember… A rózsának persze tüskéje
van, ezt maga is tudja.

-       És csodamély a szeme…
- Most mit révedezik, Gyula?

-       Ez a foglalkozásom. A révedezés.
- Ezt tanítja?

-       Ugyan, drága… maga csak játszik velem…

-       Én magával, Gyula? Maga játszott velem, amikor az ablakom alatt töltötte az éjszakát.
- Mert a jelenlétét akartam érezni, Anna!

-       Az ablak alatt? Maga bolond.
- Igen, Anna. Én magába bolondultam. A fehér válla ívébe, a mosolyába.

-       Nézze, Gyula, én nem tudnám magát szeretni. Nem tudom, miért, de én inkább borzadok magától.

-       Hála Istennek. Köszönöm, Anna!

-          Ezt köszöni? Nem értem.
- Tudja, ha elfogadná a szerelmemet és nem utasítaná el, én csak egy egyszerű tanár lennék és az is maradnék örökre.
- És így, Gyula?
- Így megmaradok… Ámbár meghalok.
- Én is, Gyula, csakúgy, mint maga.
- De előbb írok még magáról. Sokszor és sokat. Hogy
fogok még játszani aranyhajaddal, bársony vállaiddal… Amikor maga már csak egy régi név lesz, egy régi szomorúság. Tudja, mit sajnálok, kedves… bocsánat, egyáltalán nem kedves Nusi? Hogy nem leltem magánál szebb, karcsúbb, szenvedélyesebb múzsára.
- Talán még nem késő, Gyula. Hagyjon engem békén, ne adjon néma szerenádot az ablakom alatt, és főként ne vizeljen a közeli fa alá, amit innen élesen látok. A csodamély szememmel. Tanuljon meg viselkedni, vagy menjen vissza a nyilvános házba. Ott rengeteg a nő, hiszen tudja.
- Tudom, Anna! De azt nem tudja megtiltani, hogy közben is magára gondoljak.


                                                                         lapunk.megminden.hu oldalról

Köves József

1938-ban születtem Budapesten. Közgazdasági technikumot végeztem, majd 961-1962 között a MÚOSZ Újságíró Iskola diákja voltam, később az ELTE BTK könyvtár-magyar szakát végeztem el.
Közben dolgoztam az  az ercsi cukorgyárban, a Pest-Budai Üzemi Vendéglátónál. 1959 óta a könyvszakmában vagyok, mai is, nyugdíjasként (ÁKV, Művelt Nép, MKKE). 1985-1999 között a Rádióban dolgoztam, 1990-ben a 7Lapnál voltam újságíró és szerkesztő. 1992 óta a K.u.K. Könyvkiadó vezetője vagyok.  Mintegy 15 könyvem jelent meg (viccgyűjteményeimen kívül), talán ismertebbek A közös kutya c. ifjűsági regényem, a a Bambi, fecske, szocreál című szubjektív szótáram, a Ki hallgat meg egy villamost című egy-három perces novelláim gyűjteménye. Verseim Lájkolom a magyar nyelvet címmel jelentek meg.  Mesejátékomat most a József Attila Színház játssza.

Tovább a kategóriában: « Sonkamúzeum Ambrus mester »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned