A másik orcád


Minden a kormányzó halálával kezdődött. Az öreg vezér, aki ott bábáskodott a kolónia születésénél, este lefeküdt aludni és reggel nem ébredt fel többé. Halálát mély fájdalom és gyász követte, de amint a dolgok leülepedtek a felszín alatt sötét erők léptek működésbe. Az öreg kormányzó világ életébe keménykötésű ember volt, aki puszta akaratával fenn tartotta békét és a rendet. Féken tartotta a nagy vállalatokat és kordában tartotta a kolónia azon renitens lakóit, akik az egyezményt felrúgva terjeszkedni akartak az őslakosok rovására. Mert, hogy a bolygó már azelőtt is lakott volt mielőtt még az ember ide érkezett volna. Ők voltak az Homály népe. Ott éltek a kontinens északi részén a hatalmas Giganta fák árnyékában ahova alig sütött le a nap. Testüket szürkés bunda borította és csak a fejük volt emberszerű. A két nép békésen megfért egymás mellett. Az emberek a termékeny pusztákon éltek, míg a Homály népe az erdőben. Alkalomadtán még kereskedtek is egymással. Húsért és fém szerszámokért cserében értékes Giganta fákat, erdei gyümölcsöket és érc lelőhelyeket kaptak. Mindenkinek jó volt ez így kivéve azon keveseknek és a nagy vállaltoknak, akik többet és többet akartak. A kormányzó halálával úgy érezték eljött az ő idejük.

A kolónia népe meg is kezdte az előkészületeket az új választáshoz, de addig is a helyettesét, Altman urat ültették a székbe, mint ideiglenes kormányzót. Altman úr a negyvenes évei felé járt és erősen kopaszodott, mint az apja. Miatta is hagyta el annak idején a kolóniát. A Földre ment jogot tanult, majd belekóstolt a politikai életbe is. Karrierje rövid ragyogás után mély hullámvölgybe került és a maradék befolyása csak annyira volt elég, hogy elnyerhesse a kolónián az alkormányzói posztot. Természetesen nehéz természetű apjával nem igazán tudott kibékülni és csak egyedül a bátyjával ápolt jó viszonyt. Sokat voltak együtt, de amikor rá szakadt ez az ideiglenes poszt a munka minden idejét kitöltötte. Épp egy újabb akta kupaccal volt el foglalva, amikor is bejelentés nélkül egy öltönyös figura toppant be az ajtón miközben a titkárnő dühös kotlós módjára ugrált körülötte. Egy intéssel kiküldte őt, majd hívatlan vendégez fordult.
- Nos, tekintettel arra, hogy nem kért időpontot kap két percet, hogy elő álljon a farbával.
- Ugyan az én ajánlatomnak úgy sem tud ellenállni.
- S mi lenne az?
- Ebből az álmatag porfészekből, nyüzsgő metropolist fogok varázsolni, új munkahelyeket teremtek, új otthonokat. Ez a határmelléki világ az én ötletemmel és az ön engedélyével ékkővé fog válni.
- Új munkahely és új otthonok. Ezt hogyan kívánja megvalósítani?
- Ez a bolygó tele van értékes nyersanyag lelőhelyekkel és… - Altman úr elnémította az öltönyöst.
- De sajnos ezek a nyersanyag lelőhelyek mind a Homály népének területén volt ugyebár?
- Nézze én…
- Maga most nyílván azt várja tőlem, hogy a hatalmamat használva tegyem lehetővé a terjeszkedésüket, fittyet hányva a két nép közti szerződésre.
- Én csak azokat képviselem, akik szerint ez így volna jó.
- Gondolom egy rakás pénzeszsákot néhány nagyhatalmú politikust meg a kolónián élő sok száz felsőbbrendűségi mániában szenvedő alul képzett farmert.
- No de Altman úr az ön apja is az utolsó kategóriában tartozik és ráadásul igen nehéz helyzetben van ugyanis a porzsa fa közel sem olyan értékes árucikk, mint a Giganta fák.
- Nem igazán érdekel, hogy mi van az apámmal és, hogy mi az aktuális problémája. Mi meg azt hiszem már végeztünk is.
- És ha segítenék az őslakosok kárpótlásában? Új területek kapnának, lehetőséget a tovább fejlődésre elvégre is ki akarna egy sötét nyirkos erdőbe élni a napfény helyett?
- Nekik ez úgy látszik, megfelel és nekem is. – az asztalon át közelebb hajolt az öltönyöshöz - Tudja, lehetnének sokkal rosszabb szomszédjaink is. Olyanok, akik folyamatosan zaklatnak minket, fosztogatnak és pusztítanák a terméseinket. A Homály népe ezzel szemben teljesen igénytelen népség. Csak ahhoz ragaszkodnak, ami az övék és senkinek sem kell, közölünk úgy ébrednie, hogy egy nyárson forog a tűz fölött miközben az őslakosok áldozati táncot járnak körülötte. Ez a válaszom az ajánlatára. Az elhunyt kormányzó rendelete érvényben volt, érvényben van és érvényben is fog maradni. És ha most megbocsát. - Altman úr lenyomott egy gombot a telefonján mire egy Ichargyn testőr lépett a szobába, majd grabancon ragadta az öltönyös urat és erélyes udvariassággal ki kísérte az ajtón.

Altman úr fáradtan hátra dőlt. Tudta, hogy az egészben az apja keze is benne volt. A kistermetű, porzsa fa tényleg csak préselt bútornak vagy brikett alapanyagnak volt jó. A farmerek és fakitermelők szívesen álltak volna át a Giganta fákra azonban a Homály népétől kapott csekély mennyiséget a bútorgyárak, magas áron felvásárolták, míg az utóbbiak számára az erdő tiltott övezet volt. Később apjával megvívta a szokásos párbajt, aki vesztesen kullogott el. Azonban ez csak egy csata volt. Ahogy a kolónia épp egy gazdasági hullámvölgybe került a nagy vállalatok ösztökélésére a farmerek saját kezükbe vették a dolgot. Egy csoportjuk burkolt fenyegetés céljából bozótégetésbe kezdetek közel az erdő peremén és a füstöt az erdő irányába terelték. A homály népe egyel talán nem használt tüzet és a maró füst felingerelte őket. Mire a provokátorok észbe kaptak addigra a homály népe a nyakukon volt. Nem öltek meg senkit és a sérülteket maguk vitték vissza a városba, majd a szokásaik szerint megjelölték őket fekete festékekkel, ahogy a bűnösöket szokás. Úgy hitték, hogy az emberek értik az üzenetet. Nem ez történt. Fegyveres csapatokat szervezetek, hogy móresre tanítsák a vadakat, de rendre vereséget szenvedtek. A Homály népe nem volt az-az ijedős őslakófajta, aki megijed a modern fegyverektől, gyorsak voltak és hatékonyak. Vastag bundájuk megvédte őket a sugár fegyverektől és az előtt lecsaptak, hogy az emberek reagálhatták volna. Egy hónap után mindkét oldalon voltak sérültek és halottak. A további összecsapásoknak az vettet végett, hogy Altman segítséget kért a Germitáktól, akik a kolóniára küldtek egy békéltető specialistát. Ő kitartó munkával elérte, hogy a két fél tárgyalni kezdje egymással és a végső tárgyalás idő pontja is megvolt, amikor az események katasztrofális fordulatot vettek. Este apjától dühös hangvitelű videó üzenetet kapott a béketárgyalással kapcsolatban, aminek ez volt a lényege: „majd én kézbe a dolgokat, ha te nem vagy képes rá.” S ezzel apja kilépett a vonalból. Altman úr nem is gondolt rá többet egészen reggelig, amikor a rendőrfőnök a házban kereste fel.
- Na, mi a helyzet Stephenson? Mibe követett el az apám? – a rendőrfőnök lehajtotta fejét és így szólt:
- Alkormányzó úr nekem jutott a szomorú kötelesség, hogy elmondjam önnek, az apja és bátyja valamint további harminc fő az erdő határán szörnyet halt. – Altman úr a székre roskadt. – Hogyan történt? – a rendőrfőnök válasz helyett egy fekete dobhoz való adat kristályt tett a holografikus lejátszóba. Minden rajta volt. Az apja valahonnan szerzett egy felfegyverzett csapatszállító hajót és harmincegy válogatott emberével az erdő felé tartott, hogy pontot tegyenek az ügy végére. Sohasem érték el. A Homály népe az erdő szélén várta őket. Seprűszerű szerszámaikkal súrolni kezdték a fák törzsét, mire a fák között villámok kezdetek el cikázni. A törzsfőnök felmászott egy kiállók ágra és botjával magához vonzotta a villámokat, majd megcélozta közeledő hajót. A csapás kiégette a hajó összes rendszerét mire pörögve a földre csapódott. A felvétel itt véget ért. A kormányzó üvöltve össze zúzta a lejátszó egységet, majd irodájába sietetett. Magához rendelte a békéltető specialistát és lejátszotta neki a felvételt. Mikor véget ért fenyegetően fölébe magasodott.
- Annak idején a maga népe ajánlotta figyelmünkbe ezt a világot, de erről érdekes módon el felejtettek szólni! Miért?
- Gondoltuk, ha már önök pionírosdit játszanak, akkor majd tüzetesen megvizsgálják, a világot mielőtt megtelepszenek rajta, de úgy látszik, mi sem vagyunk tévedhetetlenek.
- Egy kicsit könnyedén veszi harmincegy ember halálát!
- Téved. Sajnálom őket, de ugyanakkor maguknak keresték a bajt. Több jel utalt az őslakók képességeire, mint például a fák és testük magas magnetit tartalma és az, hogy még mi sem merészkedtünk az erdőbe pedig ez a világ ezer évig a mienk volt. Minket is sokszor megtámadtak ezzel, képességgel és ez bele is foglaltuk a bolygó leírásába, de önök már az elején elsiklottak e tények felett.
- Maga most ő pártjukat fogja?
- Igen is meg nem is. Elítélem őket, azért amit tettek, de megértem az ősi ösztönöket, ami a cselekedetüket motiválta. Ha rám hallgat, most azonnal béke jobbot nyújt nekik a történtek ellenére is mielőtt még tovább fajul a dolog.
- Egy frászt! Móresre tanítom a Homály népét és győzni fogunk. A civilizációs a barbarizmus fölött.
- Ehhez nem fér kétség. Modern technológia egy primitív törzs ellen. A győzelmük azonban mocskos lesz! – a germita az ég felé mutatott. – mindenki szeme önökön van. Az időseb fajok most önöket figyeli. Látni fogják a tettüket, a győzelmüket és befognak avatkozni a törzs oldalán. Minden eddig eredményük kárba vész és az emberiség magára marad az űrben. Meg ér ennyit az egész? Inkább hallgassa meg őket, ismerje meg a félelmüket és e képen határozzon – Altman úr, azonban már nem figyelt. Elhagyta az irodát és bosszúra készült. Másnap maga állt a fegyveresek élére és azt erdő határig vonultak. A homály népe már várt rájuk. Nem támadtak csak álltak és vártak. Végül a törzsfőnök elhagyta az erdőt. Elébe állott és kezet nyújtott neki miközben morogva ezt mondta:- bocsánat! – Altman úr neki szegezte a fegyverét miközben csapati támadásra készültek.
- ismételd, meg te mocsok mielőtt még meghalsz! – ehelyett azonban a törzsfőnök megérintette az alkormányzó homlokát. Altman úr képeket látott elvonulni a szenei előtt. Látta a múltat a sötét múltat. Az erdő még akkor nagyobb volt. Idegenek jöttek az égből erőszakosak. Támadtak. A Homály népe végül győzött, de nagy fizetett érte. Újabb képek. Békés évezredek, azután jöttek az emberek. Kedvesek voltak békések, mostanáig. Újabb kép. Hajó jön erdő felé, vele együtt rossz emlékek. Elhamarkodott félelem vezérelte döntés, nagy dörgés az ellenség már nem él. S ezt követi az eszmélés mit tettünk, mit tettünk! Ez így nem jó. – a törzsfőnök elvette az ujját Altman úr homlokától és újra kezet nyújtott neki- Bocsánat! Altman úr könnyezve nyújtott neki kezet. – Meg bocsátok.

Így ért végett a két nép első összecsapása. A homálylakók Giganta fában magas kártérítést fizettek a törzsfő Harminc két évre önkéntesen az kolónia börtönébe vonult. A vállalatokat kitiltották a kolóniáról és az emberek a homály lakókkal közösen erdőtelepítésbe kezdtek. A két nép a barátság és a megbocsátás magvait vette el. Nem az ő generációjukon múlott, hogy a történések végül más fordulatot vettek  
    

  
          

Nagy Gábor

1983-ban születtem Budapesten. Jelenleg is a fővárosban élek.

Amióta eszemet tudom mindig szerettem történeteket kitalálni. A barátaimmal, s testvéremmel játszott verbális szerepjátékok jelentették első történeteim alapját, melyeket végül papírra vetettem, hogy aztán megszülethessenek kezdetleges írásaim. Ezekhez annyira ragaszkodtam, hogy még az akkori tanáraimmal is vitába szálltam értük: a kapott feladat helyett történeteimet szőttem tovább.
Később, amikor az olvasás életem részévé vált, látóköröm kibővült, ahogy belső világom is. Ennek eredménye még több novella és egyre hosszabb írás lett, amelyek népszerűek voltak tanáraim, s osztálytársaim körében is.

Az alkotás évek óta életem része. Az eltelt évek alatt több kisregényt, és novellát írtam szépirodalmi és fantasy műfajban.

Eddig három novellám jelent meg mentorom, Szecsődy Péter támogatásával.

Legfrissebbek a szerzőtől: Nagy Gábor

Tovább a kategóriában: « A legelső Mogyorótorta »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned