Kézifék

 

Monodráma

 

(Írásban megjelent a Holnap Magazinban. Bemutatásra került a Bakelit Színházban Rudas Attila rendezésében, Kántor Judit és a Holdlakók Társulat előadásában)

Helyszín egy rendőrségi szoba valahol Magyarországon. A szoba közepén egy kárpitozatlan kopott szék.

Egy negyvenes éveiben lévő zavart tekintetű asszony lép a szobába, megáll a szék előtt. Kezében gyűrött papírlap.

Tanácstalanul körbenéz.

: Igen megértettem a gyanúsítást…azaz nem értem, hogy miért vagyok itt. Halkan beszéljenek, mert felébred a kislányom!

Riadtan körbenéz, bal kezének mutatóujját a szája elé teszi.

. Pssz! Halkan is tudunk mi beszélgetni… Tessék… hogy hívnak? Kissné Kiss Jolán, ugye, milyen vicces…a férjem Kiss János, én pedig Kiss Jolán vagyok….Jó, jó rendesen viselkedek….Takarítónő a foglalkozásom, pedig leérettségiztem, van egy gyors- és gépírói végzettségem is…mennyi a jövedelmem?…kb. 80.000.- Forint nettó, mert ehhez jön még   a maszek…tudják, amikor   családokhoz megyek takarítani. Bérlakásban lakom, nincsen semmilyen adóságom, nem …nincs autóm… azaz van egy régim, Trabantom….csak azért mondtam, hogy nincs, mert az nem autó….azt mondják sokan…ezenkívül…semmim nincs, csak a kislányom, aki most alszik…..Állami kitüntetésem….nem, nincs semmim….de egyszer kaptam 2000- Ft jutalmat…na jó, az nem számit….értettem….Igen… a figyelmeztetéseket megértettem…nem kívánok védőt meghatalmazni…nincsen nekem arra pénzem….meg minek?   Nem…nem akarok panasszal élni.

Hogy mondjam el, hogy mi történt…? Jó... na szóval, az úgy történt, hogy pénteken volt a kislányom születésnapja, a 6.-ik. Idén ősszel megy iskolába. Azt mondja egyszer,.anya, menjünk el pipacsot szedni, a nagyiéknál az út mentén rengeteg pipacs nő….A nagyi már nem él…..tavaly halt meg…Alzheimer kóros volt….Mindig elment csavarogni, és nem talált vissza…volt úgy, hogy a rendőrség hozta haza.

Még szerencse, hogy nála volt a személyije… na, szóval a nagyinál, az út mentén rengeteg pipacs nő….én és a kislányom imádjuk a pipacsokat…. Jó ….jó rövidre fogom…Szóval a nagyihoz akartunk menni. A nagyinak hófehér haja volt és ezüst szeme… A jövőbe látott. Amikor feküdt az ágyban, felemelte a jobb karját, és hadonászott. Azt sikoltozta, hogy jön a Murdok… Tessék… hogy… hogy önök nem tudják, hogy ki a Murdok. Az az ember, aki segít az Istenhez vezető útra lépni. A nagyi ott feküdt az ágyban, és sikoltozott: mutasd az utat… kérlek, mutasd meg az utat… kérlek….kérlek, sikoltozta eszelősen ….kérlek…. kérlek….

A nő sírni kezd, először halkan, szaggatottan, majd egyre erősebben.

.

--Jó… nem izgatom fel magam… szóval, a nagyi furcsa jeleket rajzolt az égre, és sikoltozott… Ott, ahol ő lakott, nagyon sok pipacs van… van úgy, hogy egész pipacsmezők, az út mind két oldalát ellepik. De hát maguk mondták, hogy mondjak el minden részletesen… jó, igyekszem összefoglalni… Szóval, aznap délután elhatároztuk a kislánnyal, hogy elmegyünk a nagyi felé, mert ott sok a piros pipacs. Felvettük az ünneplő ruhánkat… igen, én és a kislány is. Ennyivel tartozunk a nagyinak… A kislány elhozta a legkedvesebb babáját, a Mancit, a szopfos, sárgahajút… Természetesen az a rohadt papírkaszni… igen a Trabant… igazi nevén a Tihamér, nem akart beindulni. Ez az ő becsületes neve…..tudják, nálunk mindennek neve van…..például a férjem a micsodáját, tudják jól maguk, hogy miről beszélek…. Rudi úrnak hívta…Amikor megszólalt, hogy viszket a Rudi úr…. Mindenki tudta, hogy mit akart……jó, jó, jó bocsánat. Na, eltértem a tárgytól… Túlszívattam dögöt…a gyerek nyivogott, én meg magamon kívül ordítottam, hogy jöjjön ide végre egy férfi…

Már lemondtunk arról, hogy elmegyünk, amikor egyszer csak beindult… Nagy nehezen kiértünk a városból. Ahogy mondani szokták a híradóban, kirándulóidő volt, az útviszonyok ideálisak voltak. Végre elértünk a nagyiék volt házához vezető útra, amely egy földút… de nagyon jó minőségű…. az út mentén pedig csak a pipacserdők hajladoztak…értik, hajladoztak. Valami elemi erő kényszerített arra, hogy letekerjem az ablakomat… éreztem a szél süvítését… a szabadság ízét… valami határtalan boldogságot. A kislányom boldog hangja térített magamhoz. Mama… mama… mindenütt pipacsok… Igen, vérpiros pipacsok voltak… olyan volt a színük, mint a vérnek….sötét vörös….sötétvörös… mint az igazi vérnek.

A nő hirtelen előreesik és estében a székkel együtt a földre zuhan. Arcát a tenyerébe rejti.

NŐ: A motort… azt nem vettem észre… valószínűleg nagyon gyorsan jött… mert csak a rettenetes nagy dübörgést hallottam… aztán egy irtózatos nagy csattanást. Amikor magamhoz tértem… a Tihamér az árokban volt, teljesen összetörött. A kislányom mellette feküdt. Aludt. Olyan valószínűtlenül fehér volt…a bőre, mint a márvány…hosszú szempillái nem mozdultak… nagyon mélyen aludt…

Megnyugodtam. A kezem egy merő vér volt, mert amikor kizuhantam a szélvédőn, az üveg elvághatta a kezemet. Hirtelen zizegő hangokat hallottam. Zzzzi…zzzi.zzzzi. A motor kereke volt, még mindig pörgött…

A fiú, aki vezette, nem messze mellette hevert az úton és meredt szemmel nézett rám. Végtagjai kitekeregve. Csak nézett, csak nézett rám… Először az jutott az eszembe, hogy ma már nem szedünk pipacsot… Torkom szakadtából ordítani kezdtem.

Ne nézz rám! Nem érted, ne nézz rám! Eléééég…ne nézz rám! Ma már nem szedünk virágot… Már nincs idő erre… elfáradtam… A gyerek is alszik… Ekkor rájöttem arra, hogy mindenért ez a hülye motoros a hibás…. ráadásul csak nézett egyfolytában rám…Odamásztam hozzá és az ujjammal kitoltam a szemeit… Nesze neked …te állat..

A nő a padlón fekve előre kúszik, és mutató- és középső ujjaival a képzeletbeli fekvő férfi felé bökdös.…

: Nesze… nesze neked, te rohadék! Elrontottad a szórakozásunkat… Még van képed bámulni… De a férfi nem mozdult. Az ujjamat megtöröltem az ingébe, és elemi erejű remegés fogott el. Rájöttem, hogy a férfi halott… Már a vértócsát is észrevettem… meg…meg a koponyájából előbukkanó agyvelőt…Hirtelen elfogyott a lélegzetem…talán a lányom nem is alszik, hanem, ő is halott…hiszen olyan fehér volt az arca…olyan békés…ordítani kezdtem. Segítség…segítség…de nem jött senki.

A nő hirtelen háttal a padlóra fekszik. Lassan, monotonon hangon beszél.

: A nagyi mindig azt mondta, ha jön a Murdok, azt meg lehet érezni. A halálnak különös íze van. Először nagy-nagy világosságot látsz, majd alagútba érsz, amelynek végén jön a fényesség, de ekkor már nem fáj semmid. Egy jóságos ember vár a folyosó végén. A szádban mentol kavarog, a tejdropsz karamellás ízével. Mindig erre vársz… erre az ízre… erre a nyugalomra.

A nő hirtelen felugrik. Vadul kiabálva beszél.

: Rájöttem, hogy mindenki becsapott. Nem álmodtam az egészet, minden úgy történt, ahogyan elmondtam. Ezt mondták a többi emberek is, akik később kijöttek… meg a mentők, meg a hullás emberek…

Csak az nem tetszett, hogy állandóan azt hazudták, hogy nyugodjak meg… Nem hitték el, hogy alszik a gyerek… pedig nézzék meg!… nézzék, milyen szépen alszik!… Valaki azt suttogta, hogy nagyon mélyen alszik… láttam a szemében a Murdokot.

Adtak három injekciót, és lefektettek a hordágyra. A főorvos szerint nem lesz semmi baj, még alszik a gyerek… nem lehet vele beszélnem, nyugodjak meg. Hirtelen eszembe jutott a nagyi, aki mindig azt mesélte, ha nagy baj van, húzd be a kéziféket olyan erősen, ahogyan csak tudod. Mert minden embernek van kézifékje, amit baj esetén be tud húzni… csak nem mindenki tudja, hogy hogyan kell… Meg hogy hol van.

A nagyi mindig behúzta, ilyenkor artikulátlanul üvöltött… rohadjatok meg!… rohadjatok meg! Rohadt hazugok!… mert ő látta az igazságot, és észrevette a képmutatást… ö látott, és megtanított engem is látni… A halál ízét is ő tanította meg…. A hitet és az emberséget…. A kis hazugságok titkait…..

Itt mindenki csak papirost gyárt… jegyzőkönyveznek, beiktatnak, elkönyvelnek… megcsócsálnak… végül kiokádnak… majd leselejteznek, mehetsz, ahová akarsz… kartonpapírra. Államilag fizetett költségvetési gödörbe… ügyiratszám leszel, amíg el nem évül az ügyed, egy nagy senki lehetsz és a végül statisztikai szám leszel egy megsárgulásra ítéltetett almanachban…

A nő hirtelen helyére állítja a feldőlt széket, és ráül, jobb kezével mintha egy autó kézifékjét próbálja behúzni.

NŐ. Be kell időben húzni a kéziféket emberek!… Mindig időben és a legmegfelelőbb pillanatban… értik… miért hallgatnak?… miért hallgatnak?… Minden embernek van kézifékje és szíve, meg embersége…. csak időben használják a kéziféket!

Tessék? Végeztünk? Nem kell aláírnom semmit… Elmehetek? Visszamehetek a gyerekemhez? Szóval, ne feledjék… mindig a legmegfelelőbb időben behúzni a kéziféket!…

Tétován körbenéz, keresi az embereket.

Hahó… Van itt valaki…

Hahó… vannak még emberek?

- vége -

Utoljára frissítve:2016. március 12., szombat 09:50
Dr. Dunai József

Dr. Dunai József

Ügyvéd

Költő

Próza-és dráma író

Legfrissebbek a szerzőtől: Dr. Dunai József

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned