A szekerce

 

A paraszti konyha nélkülözhetetlen része volt a zománcos lavór, a mosdótál. Az ajtó mellett állt közvetlenül a vasból készült tartón, elejére hajtogatva a patyolat tiszta lenvászon törölköző.  Az öregéknél ehhez volt támasztva a nagy szekerce. Nyele szinte olajosan fényes, sima a sok használattól.  Az éle tükrösen csillogott, frissen volt fenve.

A lány ijedten lapult a konyhaszekrény oldalához, haja kócosan simult vállára, arca könnytől volt maszatos. Minden egyes porcikájában remegett, inge eleje lehasítva fityegett melle alatt, félig előrehajolva próbálta kezeivel eltakarni magát. Összerándult az ijedtségtől a teste, szemei tágra meredtek, ahogy meglátta a kisszobából éppen kilépő nagyapját. Egészen önkéntelenül elkezdett szűkölni, vinnyogni úgy, akár a kutyák, ha félnek valamitől vagy valakitől.

Az ősz hajú, parasztinges, inas termetű férfi döbbenten meredt a lányra. Szinte lebénult a látványtól, lábai nem engedelmeskedtek neki. Ráncos homlokán izzadságcseppek kezdtek gyöngyözni. Be kellett hunynia mindkét szemét, mert borzasztó szédülés fogta el. Egy pár pillanatra megjelent előtte a kishúga alakja, ahogy utoljára látta azon a sok évvel ezelőtti borzalmas téli délutánon. Az erdő hófoltos volt, és már korán sötétedni kezdett. Minden egyes nap kijárt az erdőre fát gyűjteni, hogy ezzel is segítsen a szerény körülmények között tengődő szüleinek.  Azokban az ínséges időkben alig volt élelmük, tüzelőnek valót még csak-csak összeszedegettek a faluszéli erdős részen.  A fagyűjtő útjára általában kishúga is elkísérte. Azon a napon is pont így történt. A kislány csacsogva, dalolva ugrándozott körülötte és közben a száraz gallyakat szedte egy csomóba. Ő sokszor rászólt, hogy ne lármázzon, mert még meghallja valaki a nagy hangoskodást, és baj lesz. De a kislány csak nevetett rajta, hogy ugyan ki hallaná meg őket, még a madár sem repül erre.

A két katonaszökevény egészen váratlanul, szinte a semmiből keveredett eléjük. Még jóformán fel sem ocsúdtak, és a kishúgát a magasabbik ölbe kapta, a másik pedig őt leütötte a fegyverével. Mikor később magához tért, a feje zúgott, a halántékán pedig friss vér szivárgott végig. Át volt fagyva és rettenetesen félt, nem tudta merre keresse húgát a közben teljesen besötétedett erdőben. Órákig botorkált fától-fáig, esett-kelt, maga sem tudta, hogy miben bízhat.  Időnként a zsebében lapuló gyufás skatulyából meggyújtott egy-egy szálat, hogy gyenge kis fényénél valami támpontot leljen a koromsötétben. Valami puhára lépett, ismét elvesztette egyensúlyát és a földre borult. Reszkető kézzel előkaparta a gyufásdobozt, fellobbant a kis sárga láng. Táncoló gyér fényénél meglátta kishúga élettelenül, a semmibe révedő tekintetét, és mezítelen véres kis testét.

Egy szem lányunokájával éltek magukban a tanyán, mióta a fia a fronton elesett, az asszonyát pedig elvitte a tüdőbaj. Nem örült, mikor a portájukra betelepedtek a ruszki katonák. A lányt el kellett volna bújtatni, de olyan hirtelen jöttek, hogy már nem volt rá mód.

Idegtépő volt a vonyítás. Lassanként újra kinyitotta a szemét. Az ősz hajú, parasztinges, inas termetű férfi döbbenten meredt a lányára, aki még mindig a konyhaszekrényhez simulva reszketett, és vonyított egyszerre.

– A tizedes? – hördült fel a férfiból, valahonnan nagyon mélyről a kérdés.

A lány a szekrény felé fordulva hevesen bólogatott, majd zokogva leroskadt a konyha tapasztott padlójára.

A paraszti konyha nélkülözhetetlen része volt a zománcos lavór, mosdótál. Az ajtó mellett állt közvetlenül a vasból készült tartón, elejére hajtogatva a patyolat tiszta lenvászon törölköző.  Ehhez volt támasztva a nagy szekerce. Nyele szinte olajosan fényes, sima a sok használattól.  Az éle tükrösen csillogott, frissen volt fenve.

Az öreg felemelte a szekercét, ismerősen simult a tenyeréhez. Egy pillanatra megakadt a tekintete a mosdótál feletti falon függő borotválkozó tükrön. A homályos, karcos felületről kishúga nézett vissza rá szomorúan. Még erősebben markolt rá a fejsze nyelére és kirohant a házból.

 

 

Utoljára frissítve:2016. október 26., szerda 19:46
Márffy-Horváth Henrietta

Budapesten születtem, 1973-ban. Húsz éves koromig Óbudán laktam.
1993 óta egy hegyháti kisvárosban, Vasváron élek. Férjemmel és három fiunkkal alkotunk egy szerető családot.
Szeretem megfigyelni az embereket, ellesni hangulatokat. Szeretek játszani a szavakkal.
Megmarad bennem az utcán látott arc, környezetemben lejátszódó egy-egy jelenet. Kapok egy cseppnyi bepillantást különböző sorsokba, és már tovább is gondolom a történetet.
Az internet teremtette meg számomra a lehetőséget, hogy nyilvánosságot kapjanak írásaim.
A pozitív visszajelzések hatására, megnövekedett alkotókedvem és egyre több felületen osztottam meg műveimet.
Nyomtatott formában magazinban, folyóiratban, valamint számos antológiában jelent meg írásom.
2012-ben az Ulpius-Ház Könyvkiadó novellapályázatának folyományaként kiadták Dédike című e-könyvemet, majd 2013-ban megjelent első novelláskötetem, Ma Holnap Holnapután címmel, és 2016 áprilisában Guruló szavak című verseskötetem.

Tovább a kategóriában: « Lázadozások könyve A házmester »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned