Kimenő

Az ablak

Hrabik néni fáradtan csoszogott be a nagy, öreg keményfa kapun, amely elválasztotta a megyeszékhely egyik forgalmas utcáját a hűvös, régi lépcsőháztól. Maga után húzta kerekeken gördülő banyatankját, ami valójában egy vászonborítású bevásárlótáska volt.

Sértette, hogy a fiatalok így beszélnek, de már megszokta, és örült, hogy van neki egy ilyesmi. Könnyebb ezzel bevásárolni. Csak arra gondolt, hogy felérjen a lakásba, fáradt volt, kifárasztotta a bevásárlás a nyári melegben. Lassan esteledett, de a levegő fülledtsége nem enyhült semmit. A lépcsőház hűvöse nagyon jólesett neki. Odacsoszogott a lift kovácsoltvas ajtajához, megnyomta a világító gombot. Az pislogott párat, aztán kialudt. Fentről valami furcsa morgást hallott, visszhangzott a lépcsőházban.

– Azt a mindenségit nekije, már megint milyen lassú ez a csühögős masina. Biztos legfelülrül gyün – dohogott halkan. Hrabik néni vidékről származott, ezt mások is gyorsan kitalálták. Sejtette, miből. Mariska mondta is, hogy néha már nem érti, mit mond.

A csühögős masina tényleg felülről jött, a legfelső, a hatodik emeletről. Száz éve még a ház nagyon magasnak számított a városban, és Hrabik néninek ismét magasnak számít már.

– Nem mintha száz éve laknák mán itt, de nem érem meg, ha így tötymörög ez a kotla… –dörmögte magában, mereven nézve felfelé.

Valami mintha kaparászta volna az ósdi személyfelvonó tetejét, aztán abbamaradt. Lassan leért a fülke, Hrabik néni nagyon lassan kinyitotta köszvényes bal kezével az ajtót, belépett, maga után húzva a nyikorgó tankot. Miután felért a hatodikra, már nyolcvanadszor elmondta magában, hogy öreganyja miért ott fent vett lakást hatvan éve.

– Persze, mert a kilátás, meg a csönd… Hun van itten mán csönd valahun?

Elhúzta a belső ajtót, aztán kitárta a nehéz külső ajtót. Körülnézett, hogy nem mosták-e fel a folyosót. Nem akart megcsúszni még egyszer. A műmárvány csillogott, de nem látszott vizesnek.

– Aztat sem tudom, mikó gyünnek takarítani – legyintett, aztán elfintorodott, a fájdalomról néha elfeledkezett, de az időnként figyelmeztette. A lakása a folyosó középtáján terpeszkedett, túl nagy volt egy embernek, de megátalkodottan ragaszkodott hozzá, menye hiába próbálta rábeszélni egy előnyös cserére.

– Na, ha Jenő még velem lenne, nem vóna ennyi nyűgöm…

Csikorgott a régi zárban az ajtókulcs. Kitárta a nagy, zöldre festett ajtót, bevonszolta a bevásárlótáskát, aztán visszatipegett bezárni az ajtót. Nem szokták meglepetések érni, idegenek is ritkán járnak a házban, főleg ilyen magasan. Lent is csak a postások, és néhány vendég. Az előszobában levette a kabátját, megint fintorgott, nem volt könnyű művelet, aztán visszament a konyhába kipakolni. Karalábé, sárgarépa, csirkehús, krumpli, miegymás. Valami levespor.

– Mi is ez? Hogy az a...

Nem tudta elolvasni az apró betűkkel írt részletes leírást. A kislány azt mondta a boltban, jó lesz neki.

– A francba, ezek biztosan szándékosan írnak ilyen kicsivel, hogy azért is megvegyem…

Mostanában egyre többet beszélt magában, de már észre sem vette. Megpróbálta újra elolvasni, mi van a zacskóban, de a konyhai lámpa gyenge fényt adott. Odakint eltűnőben volt a természetes fény, azért próbálkozott. Nagy nehezen kinyitotta az egyik konyhaablakot. Nem minden nap szokott itt szellőztetni. A kilátás a konyhából is szép volt. A város szinte teljes egészében alatta terült el, látni lehetett a központot, a gyönyörűen megépített városházát, a régi kastélyt, ami manapság speciális kórházként működik. Rácsokat szereltek rá, mögötte néha furcsa árnyak imbolyogtak esténként. Hrabik néni felnézett egy pillanatra, látta a város túlsó végében a hatalmas fák között megbújó régi állatkertet, aztán nekitámaszkodott a vastag párkánynak, egy kicsit kihajolt, hogy több fény érje a leveses zacskót.

– Távolra még látok, eztet a fránya bötűt alig-alig – suttogta, és nem jutott eszébe a szemüvege, pedig azzal többre ment volna. Hirtelen valami árnyék vetült rá odafentről, nem nézett fel, biztos egy felhő, gondolta, de nem tudatosult benne. Aztán a szeme sarkában egy szőrös kart pillantott meg, erre már felkapta a fejét. Elrepült a levesporos zacskó.

– Hogy az a kénköves... – nem fejezte be, mert közvetlenül az arca előtt egy bizarr pofa jelent meg, fejjel lefelé vigyorgott vagy vicsorgott, maga sem tudta, de úgy megijedt, hogy hátralépett egyet, azaz hátralépett volna, ha a konyhai sámliban meg nem akad a sarka.

Melléhez kapta a kezét, még látta a naplementét a távolban, az állatkert fölött, aztán elsötétült minden.


Az autó

– Na, már megint esős napunk lesz – gondolta Kabak Árpád, amikor lefelé indult a garázsához. Örült, hogy egy jó hivatalban dolgozik, nem ázik meg, az önkormányzat még kocsit is tett a segge alá. Nem vette észre, hogy ferdén kötötte meg a nyakkendőjét, pedig meg volt róla győződve, ő egy pedáns ember. A beosztottai nem voltak ebben biztosak. A garázs messzinek tűnt, pedig csak húsz méterre volt a társasháztól. Az eső egykedvűen csöpögött, szürke réteggel vonva be a város utcáit. Nem nyitotta ki az esernyőjét, pedig a kezében volt.

Nem koptatjuk fölöslegesen. A garázsajtó automatikusan felemelkedett, miután félúton megnyomta a távirányító gombját. Odabent megállt, megrázta magát, pár esőcsepp lehullt a finom porba. Kinyitotta a vezetőoldali ajtót, aztán bőr aktatáskáját bedobta az anyósülésre.

– Már megint kimerült az illatosító, de rossz szag van itt – gondolta, dörmögött magában, miközben bedugta az indítókulcsot. Még jó, hogy nyitva hagytam az ajtót, hadd szellőzzön.

Amikor elfordította a kulcsot, rögtön felbőgött az autó erőteljes motorhangja. Megszokta, mégis összerezzent, rossz előérzete volt. Füstfelhő borította be a garázst. Valami megnyikordult hátul, mintha álmából ébredne. Kabak nem nézett a visszapillantó tükörbe.

Orral a garázsajtó felé állt a kocsija. Nem látta, hogy a garázs hátsó ablaka betörve tátong. Az üvegszilánkok megkarcolták az autó tetejét, de ezt sem vette észre.

Az eső kopogott a garázstetőn. Gázt adott, kikanyarodott a csendes utcára. Gizike járt az eszében, a szolid kinézetű fiatal gyakornoklány, tudta, hogy semmire nem megy vele. Jól esett, hogy a közelében lehet.

– Polgármester úr... – de szépen tudja mondani, gondolta, szinte simogatták a szavak.

Fütyörészni akart, de kiszáradt a szája. Valahol hátul van ásványvíz...

A forgalom egyre nagyobb lett, ahogy közeledett a belvároshoz. Már nem gondolt a lányra, sőt, semmi másra, arra figyelt, hogy időben meg tudjon állni, ha egy zebra előtt leblokkol a sor. Nem akart még egy koccanást, nem azért, mert fizetnie kellene, hanem megint szájára veszi a jónép. A régi szép időkben még sofőre is volt, de akkor még állami vállalatot vezetett.

Nem is kicsit. Most egy várost, és egy autót éppen.

Ezen egy pillanatra elmélázott, megengedte magának a nosztalgiázást, egy hosszú, egyenes szakaszon haladt, nyugodt tempóban. Eszébe jutott kiszáradt szája, előre nézve, az útra figyelve hátranyúlt, hogy kiszabadítson egy ásványvizes palackot a műanyag fólia rabságából.

Valami csiklandozta a karját.

– De hát nem hagytam pokrócot a… – nem fejezte be a gondolatot, mert egy kereszteződéshez ért. Visszahúzta a karját, mindkét kezére szükség volt. A kanyar után közeledett a városházához, a főtér mellett sűrű volt a forgalom. Az utolsó piros lámpa megfogta, de már látta a hivatal alatti mélygarázs bejáratát.

– Minden reggel ez megy. Azért is iszom egy kortyot – dörmögte a műszerfalnak. Ismét hátranyúlt az ásványvízért. Mintha forró tűzbe nyújtotta volna a kezét, égető fájdalom járta át a kezét és a karját.

Most már hátranézett, és nem hallotta a dudálásokat sem. Egy szürkés-barnás szőrkupacot látott, sárga fogakat az ülések között, furcsa morgást hallott. Visszarántotta a kezét, nem törődött a fájdalommal. Piros lett a kárpit, valami meleg az arcára fröccsent. Kilökte az autó ajtaját, ami nagyot koppant a mellette álló terepjáró oldalán. Kiugrott két szomszédos kocsi közé, a válla nekiütődött a mellette haladó kocsinak, de az épp meg tudott állni. Hallotta a mögötte haladó autók fékcsikorgását, üvegcserepek hangját, fémek keserű csikorgását. A sofőr oldali ajtón egy sötét árnyék ugrott át, esőtől lucskosan, lihegve elszaladt a megtorpant kocsisor között. Valaki tátott szájjal nézett a távolba.

– Polgármester úr, jól van? – hallotta a feje fölött, de még nem tért teljesen magához. Az esővíz lassan átáztatta testre szabott nadrágját, ahogy ott ült a pocsolyában két behorpadt autó között.

 

A galéria

A szervező zavarodottnak tűnt, idegesen pislogott az előtte álló két férfira. Csak nyugodtan, mondták.

– Kérem, az úgy történt, hogy a Gomzi művész úr kiállításának a megnyitójára készültünk.

Örültem, hogy elállt az eső, a kinti térben is kiállítottuk a nagyobb képeket. Van, amelyik érzékeny a nedvességre, letakartuk műanyag ponyvával… Bocsánat, ez nem számít. Minden rendben ment, csodálatosak voltak az előadók, pontosan eltalálták a dallamot, a művész úr meghatódott, láttam, hogy szinte könnyek gyűlnek a szemében. A meghívott költő biztos a legjobb versét adta elő, mert odakint közben kisütött a nap. A legszebb festmény mellett álltam, amit valaha láttam, felkészültem rá, hogy végigkísérem a vendégeket a tárlaton. Sok közismert ember megjelent, örültem, hogy ennyien eljöttek. Az első sorban állt Ha… Hogy?

Miért integet, kérem? Jaj, elnézést, tudom, tudom, most nem ez a fontos. Szóval… hol is tartottam? Á, igen, talán sokkot kaphattam, pedig a legjobb öltönyömet vettem fel. A huzat nem számít, ha ilyen sokan vannak, jót tesz a friss levegő. A kiállítás nagyon szép volt, a megvilágításon sokat konzultáltam a villanyszerelőkkel és a művészeti menedzserrel. Tessék?

Hogy az minek? Az összhang miatt, kérem. Ne haragudjon, nem tudok uralkodni a könnyeimen. A belső termek bemutatója nagyon szép lett. Az Óriás Zodiákus festménynél hosszabban időztünk, részleteztem az alkotás folyamatát, a művész úr is hozzátett pár halhatatlan megjegyzést. Igen, tudom, értékes a kép, rendesen bebiztosítottuk, érti, pénzügyileg. A terem nagy részét elfoglalta, de nem a falon lógott, mint a többi kisebb festmény, hanem középtájon, hogy érzékeltesse a mondanivaló mögötti teret… Gomzi művész úr éppen a mitológiai háttérről beszélt, amikor szétrobbant a vászon, és a vendégek közé zuhant valami. Hogy mi? Ne haragudjon, nem tudom visszaidézni. Jaj. Először embernek tűnt, de olyan gyors volt. Körberohant a termen, összetépett nyolc, nem, kilenc képet, aztán kiugrott a külső kiállítótérbe. Az ájulás határán voltam, valaki elkapott, hogy össze ne essek. Odakintről csörömpölést hallottam, falécek hasadását, éktelen rikoltozást.

Még most is a fülemben cseng. Aztán csend lett, a meghívottak a többi teremben szaladgáltak.

Hogy mit csináltam? Semmit. Hallottam, hogy valaki a központi számot hívja, aztán maguk szirénáztak. Vagy nem maguk? Egyáltalán kik önök? Ja, hogy bemutatkoztak az elején? Ó, atyám…


Az állatkert


Kellemes szellő járt az ősrégi fák alatt. A flamingók ébredeztek, a sas pislogott a hatalmas ketrecben. Másról álmodott egy perccel azelőtt, de jó érzéssel töltötte el, hogy minden nap kibelezhet pár patkányt. A tetemek a kedvenc fája alatt hevertek, szerencsére nem volt szüksége naponta sok kilométert röpdösni egy kis finom prédáért.

A távolban valami nyüszített, fájdalmas hangon. A sas nem értette, de felemelte fejét.

Valami nincs jól. Hallotta, ahogy a fókák becsobbannak a vízbe, mintha menekülnének a hang elől. A pulyka elhallgatott, a páva összezárta farktollait. A fák susogása mintha csendesebb lett volna.

Emberek jöttek, terepszínű ruhában, mások nyakkendősen, mögöttük furcsa egyenruhások.

Halkan beszéltek, a sas nem értette. Ezen már nem is csodálkozott. Lassan sasul is elfelejt ezen a furcsa helyen. Felrepült a legfelső ágra, és kifelé nézett a sűrű dróthálón át. Most sem látott mást, csak szürke, rácsos kockákat, apró, csupasz arcú majmok fújtak füstöt a szájukból a levegőbe. Jobbra egy kéken villogó doboz sikoltozott, aztán elhallgatott. A jegesmedve csak az orrát dugta ki a vízből, aztán gyorsan berohant kopott műbarlangjába. Nagy, vizes tappancsnyomok maradtak mögötte. Elcsendesült minden kifutó. A jegyszedőnő behúzta a kisablakot, mintha fázna. A hátsó ketreceknél összesűrűsödött a csend.

– Mondja, mi történt? – kérdezte valaki, a hangja alig hallatszott.

– Nem tudjuk pontosan, de Móric valószínűleg kiszabadult.

– Mégis, ki az a Móric?

– Liza párja.

A magasabb és elegánsabb nyakkendős végigsimított a haján, sóhajtott. Nagyot slukkolt cigarettájából. Ez sem az én napom, gondolta. Ráadásul megint rágyújtottam, itt szigorúan tilos...

Az egyik terepruhás hirtelen megszólalt.

– Nézzék, ott a sarokban! Az Liza!

Ránézett a gondozó, kérdés volt a szemében. Tudta, ő nem fog megoldani semmit. Csak szolga vagyok, egy senki, egy börtönőr. Egy rekedt, mély hang szólalt meg. A füstös katasztrófavédelmis.

– Megkaptuk a jelentést. Befoltozták a rést? Átnézték a többit? Biztonsági jelentést szeretnék. Melyikük az igazgató, vagy menedzser, vagy hogy is hívják? Körbenézett. Túl sokan vagyunk itt, gondolta először, aztán rájött, hogy Vadkörte hiányzik leginkább, mert kiugrasztották az ágyából. Még érezte a haja illatát. Zuhanyozni alig volt ideje. Tényleg katasztrófahelyzet van? Mi fenyeget ennyire? Járjunk a végére, zárta le magában. Nevetséges. Idióták.


A Plaza


Judit a haját simogatta, sokkal szebb volt, mint tegnap, már egyáltalán nem korpásodott. A butik ajtajában zenekavalkád szólt, kint teljesen más volt a stílus, mint odabent. Juditot nem zavarta, ő itt nőtt fel, a bőre szinte gyorsbüfészagú volt. Örült, hogy itt dolgozhat, mert vásárló alig akadt. Aki betért, csak nézelődött, a főnökasszony nem hazai árakkal dolgozott.

Persze minden nap volt valaki, akinek semmi nem volt drága.

A harmincas éveiben járó nő mindenképp tininek akart látszani. Judit rámosolygott, de amikor az elment mellette, levette a begyakorolt mosolyt. Munka van.

– Jó napot kívánok! Miben tudok segíteni? – kérdezte Judit, immár az üzlet belsejében. A főnökasszony bármikor visszanézheti a biztonsági kamerák felvételeit, megpróbált viselkedni.

– Köszönöm, körülnéznék egyelőre – csipogta a vásárló. Valami drága parfüm utánzatának illata lengett körülötte, lassan, de biztosan betöltötte a butikot. Odakint a hangszórókból a helyi szupermarketet reklámozták, a hangoktól egy pillanatra Juditnak is hányingere támadt.

Vagy ez csak a tegnapi buli miatt van? Nem tudta.

– Esetleg van valami elképzelése? Hátha tudok valamit ajánlani… – folytatta, hogy elterelje gondolatait a tegnap estéről.

– Köszi, csak teszek egy kört.

A vásárló nézelődött, megnézett pár divatos ruhácskát, a táskáknál hosszabban időzött. Judit nem akarta zavarni, visszament az üvegajtóhoz, aztán a pénztárgép melletti pultnál álldogált. A vásárló visszatért, kezében egy virágmintás retró ruha, talán a hatvanas évek végének hangulatát idézte.

– Fel lehet próbálni valahol? – kérdezte.

– Természetesen. Megmutatom, hol a próbafülke.

Judit ment elöl, aztán megállt a raktárajtó mellett, egy fülkére mutatott. Vastag függöny választotta el az eladótértől.

– Itt nyugodtan felpróbálhatja. Van bent tükör is – mondta.

Amikor a nő eltűnt a fülkében, hátat fordított, de abban a pillanatban hatalmas sikolyt hallott, ezzel egy időben leszakadt a próbafülke függönyét tartó karnis, és a függöny önálló életre kelve elrohant a bejárat felé. Közben lesodort öt-hat ruhát és felborított egy napszemüveges állványt. Judit kővé dermedve látta, ahogy a karnis elakad a bejárati ajtó két szélében, a függöny leválik róla, és továbbrohan, egyenesen neki a szemközti korlátnak. Nagy koppanás, és furcsa ordítás hallatszott, aztán a függöny eltűnt a szeme elől.

– Az… az… – hebegte a vásárló, még mindig a fülkében állva, a kezében szorongatva a felpróbálni kívánt ruhát. Judit ekkor észbe kapott, megnyomta a pult alá szerelt pánikgombot, amivel a biztonsági őröknek jelzett, hogy valami nagyon nincs rendben. De már hallotta odakintről a kiabálásokat, az üvegcsörömpöléseket.

– Nyugodjon meg, kérem – fordult a vásárlóhoz –, látta, hogy mi volt ez?

– Nem tudom, valami szőrös, valami állat.

Judit elővette mobiltelefonját, felhívta a főnökasszonyát. Megvakarta a fejét, érezte, holnap mégis korpásabb lesz.


Vadászat


Szép nap volt, senki nem kívánhat szebbet. Beszűrődött a napfény a fák ágai között. Az autók is kevésbé nyomultak, de mintha valami lógott volna a levegőben. Ökörnyál, vagy pókháló, szálló galambszar.

Megigazította nyakkendőjét, bár semmi szükség nem volt rá. Havas Béla sokat adott a kinézetére, tudta, hogy ez egyszerű férfihiúság, de túltette magát rajta. Ő már csak ilyen marad. A Katasztrófavédelemnél néhányan furcsállották. A Plaza főbejárata mellett parkolt le, a széles, térkövezett járdán. A többiek már ott voltak. Kiszállt, egyenesen odament a kis csoporthoz. A rendőrkapitány és a megyei fővadász is itt van. Még jó, hogy ismerem őket, gondolta.

– Szép napot, uraim! – köszönt hangosan.

– Szebbet…

– János, valóban nekem kell irányítanom a műveletet? – fordult a rendőrkapitányhoz.

– A polgármester ki van akadva. A kórházból telefonált. Neked van tapasztalatod ebben.

Halkra fogta a szavát. Intett neki. Félrevonultak, hogy négyszemközt váltsanak szót.

– De mi szükség a fegyverekre? Ez egy város, nem az erdőid. Kijárási tilalmat akartok elrendelni… emiatt?

– Nézd, Béla, a legjobb lett volna lerendezni az ügyet fű alatt, mindegy, akár fegyverrel, de már nem megy. El kell kapnunk, így, vagy úgy – mondta modorosan, óvatosan a háta mögé nézve.

A kapitány a fejét csóválta, soha nem hitte volna, hogy a megbízatása, vagy a karrierje ilyesmin fog múlni. Előre-hátra hintázott idegességében, pedig most nem a helyi tévének kellett interjút adnia.

– Rendben – mondta rekedt hangon nyakkendője fölött Havas –, de egy feltételem van. Csak akkor lőtök, ha utasítást adok, és természetesen akkor, ha közvetlen életveszély áll fent. Ezt légy szíves, vésd a beosztottaid fejébe. Nem akarok több pánikot. A hülyék ilyenkor az utcára mennek.

– Természetesen, természetesen… – bólogatott a kapitány, közben azon törte a fejét, melyik emberében bízhat meg a legjobban. A bűnügyi osztályvezetőben?

– És most nézzük meg a jelentéseket az útvonaláról, és az eseményekről. Igen, képben vagyok, de vegyük át még egyszer, kérlek.

Visszamentek a kis csoporthoz, bemasíroztak a Plazába, aztán leültek a biztonsági őrök eligazító szobájában a nagy asztalhoz. Térképek feküdtek egymás hegyén-hátán.

Odakint ismét szirénáztak.

– Szóval innen indult, és erre ment?

– Igen.

– Hogy juthatott át a sugárúton?

– Látja a hírközlő légkábeleket? Ez neki szinte autópálya.

– Értem. De hová tarthat?

Összeráncolta a homlokát, idegesen rántott egyet a nyakkendőjén, aztán felnézett a rendőrtisztre. Az hátradőlt az irodaszéken, megköszörülte a torkát.

– Ezt önnek kell kiderítenie.

 
***


Naplórészlet


Tudtam, hogy a katasztrófavédelem vezetőjének lenni nem leányálom, és tartogathat meglepetéseket. Ilyesmire mégsem számítottam. A kiszámíthatatlanság lopózott be a város életébe. Elvállaltam, végigcsinálom. Éreztem, hogy valahol a háttérben ott lappang a megoldás. Beültem a kocsiba, nem érdekeltek a Plazában rohangáló emberek. Megoldják saját kicsinyes problémáikat. Valami az állatkert felé vonzott. Nagy ívben kanyarodtam be a főbejárat elé. A jegyárusító nő rám nézett, lehajtotta a fejét, próbáltam mosolyogni. Szólt a gondozónak, kicsit vártam, kijött. Lizát akartam látni, nagyon közelről. Hátramentünk. Az épületet megerősítették, újabb lakatok és rácsok mindenütt. Végül bejutottam Lizához. A gondozóra szigorú tekintettel néztem, amikor azt kértem, engedjen be hozzá. Hülyének gondolt, szabályzatra hivatkozott, idegesnek tűnt, végül engedett.

Odabent leültem a majommal szemben a másik sarokban. Női vadállatszaga volt, de megszoktam. Letekertem a nyakkendőmet, ledobtam a banánokkal összekent betonra. Nem érdekelt, hogy az öltönyöm alja húgyszagú lesz. Liza óvatosan felnézett rám, először nem akartam a szemébe nézni, tudtam, hogy ez agresszív ösztönöket mozgat meg benne. Amikor éreztem, hogy engem néz, ránéztem, de próbáltam nem mosolyogni. Nem ember, a fogaim látványa más hatást vált ki, mint egy emberi nősténynél. Egy pillanatra elkaptam a tekintetét.

Ez már ismerős volt, olyan, mint amikor a kutyám tudta, hogy egyedül hagyom egész napra.

Valami szomorúság, mintha azt érezné, örökre elhagyták.

Távol voltunk egymástól, és nem a helyiség közepe választott el. Nem tudtam volna megértetni vele, hogy ne adja fel, mellette állok. Beleszagolt a levegőbe. Valami ismerőst keresett. Talán mégis kiolvasott valamit a szememből, lassan rátámaszkodott két mellső lábára, megfogott egy félig megevett sárgarépát, és rágcsálni kezdte. Kopogtam egyet a hátam mögötti vasajtón. Csikorgást hallottam, aztán a gondozó résnyire kinyitotta, látta, hogy lassan felállok, kiengedett.

– Nahát, eszik! – mondta csodálkozva.

– Néha ők is szoktak – válaszoltam gúnyos hangon, elmentem mellette, aztán megálltam az pület ajtajában.

– Figyeljen, a következő napokban hagyja nyitva a kifutó ajtaját, és ne legyen túl sokat a közelében. Az igazgatójával mindjárt megbeszélem a dolgot. Lehet, hogy ő is felhívja magát, és a csoportvezetőjét.

A gondozó csak bólogatott, azon töprengett, elrontott-e valamit. Elköszöntem tőle, az jutott eszembe, hogyan magyarázom meg a feleségemnek a szörnyű szagomat, aztán rájöttem, hogy ki fogja találni, mi a helyzet. Szokott tévét nézni.

 

***


A sarkon


A biztonsági őrök szemmel láthatóan már unták a helyzetet.

– Figyi, Fecó, minek szobrozunk itt?

– Mert elvállaltad, te hülye. Figyelnünk kell. Fizetnek érte.

– Szerinted történni fog itt valami?

– Honnan tudjam? A főnök mondta, hogy figyeljünk minden irányba. Jobb, mint a kamionoknál, nem?

– Na ja. Mondta, hogy mit csináljunk, ha történik valami?

– Hol voltál az eligazításkor?

Fél perc csönd, a hajnali köd megint kezdett sűrűsödni, ami furcsán hatott, mert nappal meleg volt.

– Elkéstem – hallatszott váratlanul.

– Rádió, vagy mobil. A főnöknek, a vadásznak, vagy annak a katasztrófavédelmisnek szólunk. Ne ordíts, mint múltkor, semmi ricsaj. Csak figyelünk. Megmondták, közel van az állatkert, ha ricsajozunk, az állatok ijedtükben széttépik egymást, a kárt kifizettetik a céggel, mi meg röpülünk.

– Ja. Oké – vakarta meg a fejét –, elsétálok a sarokig, már lerohad a lábam az ácsorgásban. Figyeled ezt az ösvényt?

– Hülye vagy, majd állva alszom?

– Jól van, na.

Megfordult, lassan elsétált az állatkert bejárata felé, a nedves, kikövezett keskeny úton tompán koppantak léptei. Mintha zseblámpafényeket látott volna a fák között. Leszarom, gondolta. Hülye kollégák…

 

***


A főemlős

(naplórészlet)

 

Mindig okosnak tartottam. Valami világított a szájában, de nem érdekelte a furcsa, fémes íz. Bokorágak csapódtak a homlokába, hunyorgott a vesszők miatt, de már nem félt egyáltalán. Látta a felgyulladó lámpákat, de tudtam, hogy nem fog megállni.

Nem üldöztem, reméltem, senki más sem fogja. Nem rajtam múlt. Kiért kell legközelebb harcolnom? Mikor unom meg? Az állatkert kerítése védőfalnak tűnt, de tudtam, hogy soha nem tökéletes a védelem, főleg most nem, hogy csapdát állítottam. Szégyelltem magam, hogy valakit át akarok verni, aki egyértelműen evolúciós hátrányban van. Valahogy meg kell oldanom ezt a bizarr helyzetet. Igen, szomorúan néztem a pisztolyomra, talán nem érdemeltem meg. De más állat sem döntene jobban helyettem, ebben biztos vagyok.

Visszatettem a fegyvert a kemény bőrtokba. Sanyi bácsi, a bőrdíszműves csinálta annak idején méret szerint a Kígyó utcában, egy pillanat alatt ugrott be, pedig nem szerettem emlékezni. Eldöntöttem, hogy nem veszem elő többet. Valakinek majd leadom., nem is az én tulajdonom.

Rohanni kezdtem, amerre tudtam, hogy rohannom kell. Ő nagyon gyors volt. Persze. Nekem két lábbal nehezebb, mint neki néggyel, de igazán reméltem, hogy senki nem éri utol.

Recsegtek az ágak, tudtam, hogy éjjellátó készülékek keresik, én is rendeltem belőlük annak idején.

 

Otthon

 

Végül természetesen bejutott, és most már én is ott voltam mellette. Kibontotta a meglazított dróthálót, megtanulta, hogyan kell. Utolértem, nem nagy dicsőség. A ketrecük kicsinek tűnt, barátságtalan volt, de azt hiszem, csak én láttam annak a sötét derengésben.

Liza vinnyogó hangokat hallatott, tudtam, mit jelent. Nem sokat gondolkodtam, visszamásztam a kerítéslyukon az erdőbe, úgy éreztem magam, mint aki hívatlanul becsöngetett egy idillikus családi estébe. Beakadt a pisztolyom a kerítésdrótba, de megoldottam. Egy kis vért szívtam le a hüvelykujjamról, nehogy összekenjem magam vele.

Pihentem egy percet, aztán a kerítés belső oldala felől lopakodó emberek zaja hallatszott.

Kivehető volt a lépések hangja a csendben. Nem láttam őket, de egyre közeledtek. Sejtettem, hogy az üldöző csapat. Akár a kopók, ha szagot fognak, nem mondanának le a zsákmányról.

Az első emberen kalap volt, talán zöld színű, nem láttam jól. Ismerősnek tűnt. Rosszat sejtettem, visszamásztam az állatkert területére. Ők nem vettek észre, de én láttam őket a távoli lámpák fényében, előnyben voltam. Vajon mit akarhatnak még? Tudniuk kellett, hogy visszajött. A ketrecből halk horkolás hallatszott.

Közelebb lopóztam, leguggoltam egy érdes kérgű vastag fa mögött. Nem messze tőlem sutyorogtak, olyan halkan, hogy nem értettem semmit. Aztán hirtelen az elöl álló ember leemelt a válláról valami hosszút. Belém villant, mi történik, de már képtelen voltam gondolkodni, felugrottam, pár ugrással mellette voltam.

Elkaptam a puska csövét, bal kézzel felrántottam, a fővadász nekiesett a rácsnak, a fegyverdörrenés hangjától megsüketültem, a torkolattűztől nem láttam percekig. Leestem a ketrec tövébe. Aztán valaki felkapcsolta a reflektorokat, elvakított a világosság egy rövid időre. A csimpánzok még mindig ott feküdtek a kifutó sarkában, összeölelkezve, mint amikor először megláttam őket a zseblámpa fényében. A többi vad felébredt, iszonyú hangzavar támadt a környéken.

 


Értekezlet

 

Az állványos ventillátor hangja tisztán hallatszott. Hatan voltunk a helyiségben. Tudtam, hogy a rendőrkapitány nem fog semmit mondani. Jelentéseket nézegetett, biztos sok dolga van. Talán majd a fővadász úr. Felálltam az asztal mellől, ránéztem, lesütött szemmel a mappáját bámulta. Egy zöld kalap hevert a hosszú asztal közepén, valamilyen madár tolla állt ki belőle.

 

– Mondja, ezt komolyan gondolta? – kérdeztem csendesen. Szerencséjére nem válaszolt, nem mentegetőzött, nem magyarázkodott. Tudott higgadt maradni, bár kétlem, hogy mindig az lett volna. Bennem kisebb vihar dúlt. Úgy döntöttem, hogy számomra rövid lesz a mai megbeszélés. Kicsit közelebb hajoltam hozzá.

– Ebben a városban nem ő volt veszélyes – mutattam az ablakon túl a távoli állatkert felé –, hanem maga, és a szedett-vedett csapata.

Talán túl ingerült voltam, de nem emeltem meg a hangomat. Hónom alá csaptam a táskám, otthagytam őket. Lehet, hogy alkalmatlan vagyok a munkámra. Lehet, hogy nem egy oldalon állunk, csak félig-meddig. Amikor kiléptem a kapun, már az járt a fejemben, hogy a jövő hétvégén kiviszem a gyerekeket az állatkertbe. Épp itt az ideje. Lesz, ami lesz.

 

 

Székely-Máté László


Székely-Máté László

„Székely-Máté László 1969-ben született Győrött. Általános és középiskoláit a városban végezte. Először kitanulta a villanyszerelő szakmát, majd munka mellett kitűnőre érettségizett. Korán kezdett verseket írni, már általános iskolában kedvtelésének érezte az irodalmat. Sokat olvasott. Egyfajta fordulópontot jelentett életében, amikor tizenhárom éves korában irodalom tanárának megmutatta első kisregényét, amely egy bűnbanda kalandos felszámolásáról szólt. Tanára biztatta, hogy folytassa az írást, ez későbbi életére nézve meghatározó élmény lett.

Másik korai szenvedélye a fényképezés volt, nagybátyja megtanította csínjára-bínjára. Tizenévesként maga hívta elő otthon a fotóit a nyolcvanas években. Mégsem művészi pályára tért, hanem a rendőrségi munka, ezen belül a bűnügyi szakterület felé kacsintgatott. Tudatosan készült a Rendőrtiszti Főiskolára, ahová könnyen felvételt nyert, de előtte másfél év katonai szolgálat várt rá egy légvédelmi rakétaezrednél. A rendszerváltást katonaként élte át, több érdekes élménnyel gazdagodott. Versei ekkor már érettebbek voltak, tükrözték az életmódját.

A Rendőrtiszti Főiskola évei alatt kevesebbet írt, többet tanult, valamint „fegyverszoba felelős” tevékenységéért belügyminiszteri dicséretet kapott. Miután megszerezte a diplomát, Győrben helyezkedett el bűnügyi technikusként. Verseiről ekkor is csak néhányan tudtak, visszahúzódó természete miatt nem akarta nyilvánosságra hozni őket. 1996-ban megnősült, ugyanakkor Gödöllőre költözött. Budapesten folytatta helyszínelői tevékenységét. Feleségét még a főiskolán ismerte meg, házasságukból nem született gyermek. 2002-ben elváltak, ezen időszakban elgondolkodtató lírájú versei láttak napvilágot.

Miután visszatért Győrbe, egy ideig még Budapesten, a Rendőrségen dolgozott, majd a magánszektorban kereste boldogulását. Aktuális munkáiról nem szívesen beszél, magánéletének részleteit sem árulja el. Az utóbbi években több, irodalmat kedvelő és művelő emberrel ismerkedett meg. Minden bizonnyal egy somogyi írónő hatására vált nyitottabbá, publikálni kezdte verseit, amelyek blogjaiban, és különböző közösségi tereken jelentek meg. Rövidebb prózákat is írt, de rendszertelenül, és jóval kisebb mennyiségben. 2015 nyarán megnyert egy irodalmi pályázatot három versével, amely megerősítette abban, hogy a nyilvánosságot vállalnia kell. Ugyanebben az évben jelent meg „Helyszíneken” című novelláskötete. Ez életrajzi ihletésű, és valós eseményeken alapul. Első verseskötete a ”Morzsák tánca” címet kapta. A cím a kötet utolsó versének utolsó sorának az utolsó két szava. A szerzőre jellemző, hogy filozofikus, társadalom- és valláskritikai hangot üt meg, de nem hiányzik az érzékeny szerelmi és romantikus vonal sem költészetéből. Részt vett a József Attila Vers-Dal Fesztiválon, több versét megzenésítették. Fotói jelentek meg illusztrációként irodalmi antológiában, valamint készített egy úgynevezett „hangosvers” gyűjteményt vakok és gyengénlátók számára, amelyben száznál több saját versét olvassa fel.

2016-ban jelent meg „Láthatatlan tükörképek” című kötete, mely már újabb költeményeit tartalmazza, míg a „Morzsák tánca” egyfajta összefoglaló volt életművéből. Utóbbi magába foglalja néhány korai versét. Rendszeresen részt vesz irodalmi pályázatokon, 2016-ban egy novellájával, valamit romantikus témájú verseivel nyert egy-egy fődíjat. Újabb versesköteteinek címe „Árnyéktaposás” (2017), valamint "Zöld eső" (2018). 2017-től többek között a „Fedél Nélkül” folyóiratban jelentek meg versei. A szerző elkötelezett híve a szabad felhasználásnak, műveit bárkinek rendelkezésre bocsátja. Verseiből több tucat megzenésített változat készült.”

Legfrissebbek a szerzőtől: Székely-Máté László

Tovább a kategóriában: « Sakkparti Öregek »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned