Szívkamrarajzok

1.

Az a másik

Halhatatlan volt. Hát persze. De hát ezt nem tudta senki. Úgy viselkedtek vele, mint, akibe épp úgy bele lehet rúgni, mint bárkibe, akivel csupán e földi lét vonatkozásában kellett gondolni. Nem törődtek vele. Épp csak amennyire a pillanatnyi érdekük megkívánta.

Különben szép volt. Nagyon is. Hosszú, gesztenyeszínű haja volt, arányos alkata, kicsit izmos, vékony derékkal, szélesebb csípővel, de arányos. Érdekes érzés volt, hogy mióta tudott halhatatlanságáról, sokkal érzékenyebben élte meg a múlandó részével szembeni ellenségeskedést.

A test nem számít, nyilván, mégis, ebben a testében igencsak sérelmezte a vele szemben elkövetett igazságtalanságokat. És csak azóta fájt ez neki, mióta átlépte azt a küszöböt. Mert átlépte. Át akarta lépni, átlépte, és megtehette. Nem az ő érdeme volt ez, mégis kiváltságként élhette át, hiszen olyan ajándékban részesült ezzel, amit sehogyan sem lehetett volna kiérdemelni. Ő aztán pláne. Az is különös volt, hogy csakis ebbe az állapotba kerülve látta magát tisztán, mintha levették volna róla a sötét szemüveget: micsoda undorító bűnöket követett el. Főként az volt benne az utálatos, hogy még élvezte is azokat. És láthatta, hogy azok, akiken még rajta a sötét szemüveg, nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között. Mindaz, ami jólesik, vagy szükséges, vagy csak egyszerűen kívánatos, az jónak is tűnik. Még ha másoknak kellemetlenséget, vagy bajt is okoz. Igen, a lelkiismeret időnként önvizsgálatra készteti őket, akárcsak őt annakidején, de ezzel könnyen el lehet bánni. Hátrább lehet tessékelni. Vagy el lehet hallgattatni. Hogy ne most. Most ne. És miután belemerültek az élvezetekbe, vagy csalásokba, hazugságokba, ivásokba, szeretésekbe, és felocsúdtak a mámorból, igen, akkor élesebben hangzott az a szó onnan bentről, de lehetett vele egyezkedni. Mint amikor az ember alkudozik magával. És ebben az volt az élvezetes, hogy mindkét főnök te voltál. Tökmindegy volt, kinek engedelmeskedsz. Magadnak, aki…, vagy magadnak, aki… Hát így ment ez.

És tulajdonképpen nem változott semmi, azon az aprócska tényen kívül, hogy rá már nem csak e földi élet törvényei vonatkoztak – mert ha a kapcsolatait, viszonyait vette figyelembe, csupán benne történt egy pálfordulás, olyan 180 fokos, a többiekben nem. Csak neki fájt jobban az, amit addig nem is érzékelt igazából, hiszen ő nem viselte már azt a szemüveget, ami a valóságot elfedte előle. Csak azóta látott, mióta lekerült szeméről a hályog, hogy így fogalmazzak. Elég nehéz erről beszélni, mert maga sem igazán tudja felfogni ésszel, hogyan is történt az egész. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és belátott, vagy kilátott, vagy rálátott a dolgokra, - olyannak látta őket, amilyenek valójában. A hazugság undorító volt, nem okos, a csalás gyáva volt, nem leleményes, a pletyka jellemtelen volt, nem érdekes, és a többi. Mint amikor megnyomnak rajtad egy gombot és rendesen kezdesz működni. És riasztójelzést ad a szíved, ha be akarják mocskolni. Jobban fáj a puszta gondolat, szándék is, amivel nem bíznak benned. Igen, talán ez a mozgatórugója mindennek. Azért vannak a csalások, hazugságok, elvágyódások, mert nem bíznak benned, félnek tőled, félnek attól, hogy kiderül, hogy félnek, és elvesznek. Pedig már el vannak veszve.

2.

Az ő bőrében

Vergődik – remélem, a két asszony között. Egyik az anyja, másik a felesége. Egyiket sem látja tisztán. Csak annyit érzékel belőlük, ami eléri az ingerküszöbét. És hát megtanulta már kezelni ezt magában. Ami zavaró, azt ki lehet zárni. Ami tetszik, azt pedig be lehet engedni. Időnként azért mégis, mintha tehetetlen bábu lenne e hatások karjaiban. Dobálózik vele a sors. Beleszólhat, hova csapódjon?

Egyik a lét kulturális szelete felé navigálná, a másik pragmatikusabb oldalát kínálja felé. Bár nem zárja ki egyik a másikat, mégis, figyelmével nem tud kétfelé fordulni teljes bedobással. Ilyenkor hasít ki egy baráti sörözést, vagy bringázást, a haverokkal. Ezt nevezik a dolgok elől való elmenekülésnek? Tényleg muszáj mindig konfrontálódni? Végül is csak belül csapódnak le a dolgok, ha nem mondjuk ki, ott is maradnak. Csak belülről színezik bőrünk. Ezektől lilulunk, vagy sápadunk. Elönthet a hajnalpír is, szemérmesen. Vagy a sárgaság, irigyen. Felsorolhatjuk a színeket. Mind. Lényeg, hogy minket akarnak. Tényleg, ha nem lennénk, a színek szerepe okafogyottá válna. Egyrészt, mert nem lenne tárgyuk, másfelől, ugyan ki venné észre őket? És minden manifesztálódni akar, tetszelegni, az élet már ilyen.

Nem beszél az anyja sikeréről, minek. Feltette a közösségi hálóra, ott van, bárki megtudhatja. Már nincs értelme a bizalmasabb eszmecserének. Különben is, most? mikor egy élethossznyit hallgatott ezekkel? Mert nem vehette semmi hasznát gyermekként, hiszen ezek el lettek titkolva! Persze, persze, tudja miért, ki miatt, de akkor is. Hagyják ki őt ebből az egészből. Már úgyis máshol és másért élek – gondolja. És örül neki. A feleségét meg amúgy sem érdekli ez a sík. Más felületén élünk az életnek, anyukám, de hiszen ezt tudod. Pénz, kaja, alakformálás, divat, buli – ezek számítanak. A többi csak olyan hab ezen a tortán, ami megfekszi a szellemi gyomrunkat. Nehéz. Rossz érzés tájékozatlannak érezni magunkat. Nem szeretünk tanulni, na! Hiszen tudod ezt. Nincs benne semmi öröm, csak fáradtság, az a hülye érzés, hogy buta vagy – kinek kell ez? És semmi hasznom az égedes világon abból, ha valamit megértek. Ezért még soha nem dicsértek, vagy jutalmaztak meg, hogy megtanulhattam volna: megéri kínlódni a tanulással.

3.

Hogy mennyire sebesültek vagyunk!

Azt mondom, nagyon érzékenyen érint minden. Vagy azt, hogy nem érti, mit beszélek. Vagy, hogy mennyire elzárkózik. Bármit mondhatok, a másikat megsebzem vele. Magára veszi. Pedig nem tettem mást, csak megállapítottam valamit. Tényszerűen. Mint amikor az ember séta közben felfedez valamit, ami az útjába esik. Észrevesz valamit és percipiálja. Nem minősíti, nem ítéli el, csupán megállapítja.

Van ilyen. Indulatmentes, nem kárhoztató, nem dicsőítő, nem minősítő, hanem felismerő. És mégsem szeretjük.  Minket ne ismerjenek se fel, se meg, ne foglalkozzanak velünk. Egyáltalán, szavakat se használjanak velünk kapcsolatban. Még a harmadikról tett megállapításainkkal is bántunk. Hát még face to face!

Egyre lehetetlenebb a párbeszéd. Gyógyíthatatlanok a sérüléseink.

4.

Pöttyök

Egyre inkább összemosódik minden. Ami fehér, az fekete lesz, és fordítva. Jónak mondják a rosszat és vice versa. Hol kezdődött? Hogy indul meg ez a szörnyű folyamat? Azt hiszem akkor, amikor az első hazugságnál nem kiáltunk fel, hanem arra várunk, majd rájön magától is. Hát nem jön rá. Azt írta valaki, hogy az udvariaskodás nem használ semmit. A jó modor elleplezi a hiányosságokat. Csak az igazság légkörében lehet érvényessége. Az pedig fáj, tehát nem kell. Áh! már gondolkodni sem érdemes. Valaki úgyis keresztbegondolja. És át. Már semmi sem az, ami. Valami más. Amitől kifordul az ember gyomra. Ez legalább jelez, ha baj van. Mit is mondott az Isten? Gonosz cselekedetekben is képes gyönyörködni az emberi értelem.(Kol. 1:21) Mert értem, ha megváltozik a szemlélet, de akkor az előzőt helyére kell tenni. Nem futhat párhuzamosan a kettő. Ha nem teszi tisztába a múltat, nem állhat meg a jelenben sem, jövője meg nem lehet. Milyen egyszerű megtérni Istenhez! "... a múltat be kell vallani" (J.A.)

Ennyit előszónak. Ami pedig kiváltotta, a mai hírfolyamban olvasható cikkek, blogok, vélemények, beszólások, elégedetlenségek, tüntetések, politika, stb. Baj, ha valaki orbánista, de baj az is ha nem. Baj, ha valaki gyurcsányista, vagy vonagáborista, vagy bármi, de az is, ha nem akar állást foglalni ezek mellett, vagy ellen. Mindenképpen be akar szipkázni a világ. S mivel értelmi képességünk töredékes, nem bírunk mindent átfogni, hát óhatatlanul tévedünk közbe-közbe. Baj ez is. (meg Laci is - ezt most a rím kedvéért, de igazából szeretem) Drága erdélyi sorstársaim, akik otthon maradtak, hősnek. Most szétestek, mint egymást megérteni nem akarók, amivel az elmenekülők alól is kihúzták a már elhagyott talajt. Hogy visszatérni se lehessen sehova. Egyre közelebb az idő, amikor elfogy alólunk a föld. Valahogyan. EZT nagyon gyorsan érti csinálni az ember. Kiutálja a másikat belőle. El róla. Ne legyen. Majd mi. Aztán ők sem. "Mert egymás nélkül sötétben vagyunk". Még ha valami dereng is a homályban. Nem vagyok cinikus. Csak vagyok. Azt mondja  az egyszeri ember: mindig mindent összelopkodnak, mindig mindent elrontanak, ma orbánék, tegnap gyurcsányék. Holnap ki?

Be kellene vallani, hogy nem azért szerettük ezt vagy azt, mert olyan jók voltak, hanem mert szeretni akartuk. És elnéztünk nekik mindent, mert el akartuk nézni. És ennek fejében estünk neki a másiknak, mert neki akartunk esni. Mert olyan jól esett a magunk vélt igazával tüntetni az utcán. És kényelmes volt nem mögé nézni a dolgoknak. De ma már az emlékezés is fáj, amennyiben őszinte. Mert ismerjük milyen, mikor a tudat alól a legmélyebbre temetett dolgainkat nem ássuk ki. Nem hozzuk napfényre. Hadd látsszunk makulátlanabbaknak. Ilyen persze nincs. Vagy tiszta valaki, vagy nem. És mind pöttyösek vagyunk. 

5.

Torzó

Minden összefügg. Egymásba láncolt. A tér, az idő, te, a neked kiszabott.

Hogy mennyit élsz belőle magadnak, azt jelenti, mennyit éltél bele magadból. Otthagytad a nyomod, és mennyit hagytál ott belőle. A térben. A neked kiszabott időben.

Egyszer csak mozgásképtelenné vélsz, szobádba zártan tengnek napjaid. Az élet nélküled rohan végig a városon. Épületek változnak, szürkülnek, plakátok mögé bújnak. Utak szélesednek, irányt változtatnak. Üzletek zárnak, nyílnak. Új zászlók lobognak. Az emberek más nyelvet beszélnek. Te már nem érted őket. A táj is csak halvány emlék. Elmosódottan sejlik ezek mögül az újra festett épületek mögül. Fiatalságod, mint templomok falán a régi freskók, lefestve. Vakolatot kell törni, hogy át tessék, előtűnjön. Kezed munkája, ha volt, már nem látható. Emberek emlékezhetnek rá csupán.

Kifutottál az időből. A hely nem ismer rád. Idegen vagy.

Felzaklatva fekszik az ágyon, amihez a stroke hat éve odaláncolta, és emlékezni próbál. És nem bír. Nem találja magát a város arcában.

Szeretném a homokórát megállítani, jut eszébe a dal. Mennyit gürcölt egy életen át ezért a felismerésért! Hát megérte, - keserű íz húzta félre száját. De majd csillag leszek az égen, onnan vigyázok rád kislányom, mondja. Nincs szívem cáfolni. Talán maga sem hiszi. Csak szépen hangzik. Mint azok a régi versek, amiket sosem tud végigmondani. Mert elönti a könny a torkát. Mint a zuhatag.

Most élsz – mondja az újkori sláger.  Nincs más, csak a most. A tegnapra emlékezhetünk, ha nem akadályoz meg egy stroke, vagy saját tehetségtelenségünk. A holnap nincs még.

Az ember, mint az ökör, bambán rácsodálkozik arra, amit észrevesz. Külön zárkában utazunk a végeink felé. Ez filozófiába menekül, az a múlt boncolgatásába, ő a holnap hagymázas elképzelései közt csapódik a jelen jobb és baloldalához, mint vezető nélkül maradt kocsi az országúton. Egy olyan tengerben úszunk, ahonnan felfele nincs út, mert ólommal öntötték le a tetejét. Mindenhonnan mellénk, alánk, fölénk úszhatnak mindenféle ismeretlen fajok. Mi csak hüledezünk. Pedig nyitva is tarthatnánk a szemünk. Persze, ehhez előbb fel kellene ébredni.

Egyedül a fülünkkel hallhatnánk. Mint a halak.

                    2016.01.06.-2016.09.07.

Utoljára frissítve:2016. október 06., csütörtök 16:27
Nászta Katalin

Nászta Katalin
Kolozsváron születtem, 1950-ben. Írással még általános iskolában kezdtem foglalkozni. Első versem a Korunk folyóiratban jelent meg, majd később az Utunk, Igaz szó, Ifjúmunkás, Echinox irodalmi lapokban, újságokban. A Varázslataink c. antológiában a legújabb költő nemzedék közé soroltak. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István színművészeti Főiskola elvégzése után Sepsiszentgyörgyre kerültem, színészként. Színészkollegáimmal készült interjúimnak otthont megint a Korunk adott, Kántor Lajos személyében. 1989 őszén, még a Ceausecu éra idején települtünk át családostól Magyarországra. Zalaegerszegen a Zalai Hírlapban jelentek meg verseim, a Lüktetés c. antológiában is szerepeltem velük, színész interjúimnak pedig a Pannon Tükör, és a Film Színház Muzsika is teret engedett. Két év színészkedés után a zalaegerszegi Hevesi Sándor színházban szerződésem megszűnt, újabbat nem kerestem, a városban akartam maradni, iskoláskorú gyermekeim miatt, akiket megviselt az áttelepülés. Az ország-váltás, az új világgal való találkozás nyitottá tett a hitvilág iránt is, amihez kisgyermekkorom óta öntudatlanul is vonzódást éreztem. A Bibliát immár kézbe vehető, és hittel való olvasása kimeríthetetlen erőt nyújtott a nehéz időszak elszenvedésére. (A színházi világból való kikerülésem után kénytelen voltam mindenféle munkát elvállalni, mint szállodai munkás, betanított, varrodai, mosodai alkalmazott, gyermekfelügyelő. Majd biztosítási üzletkötőként vonultam nyugdíjba, egyéni vállalkozói státusban) Hitéleti tapasztalataimat a német Omniscriptum kiadó kérésére, blogbejegyzéseimből állítottam össze könyv formátumba Vajúdás címmel. Majd 2015-ben a kiadatlan verseimet rendeztem kiadásra Te tudsz engem, Uram címmel. Színészinterjúim kötete: Thália erdélyi napszámosai, 2018-ban jelent meg a sepsiszentgyörgyi Tinta kiadónál, az erdélyi Communitas és RMDSZ támogatásával. Második verses kötetem Ének az élőknek, a Magyar Elektronikus Könyvtár után az Underground kiadónál látott napvilágot ugyanebben az évben. Majd B. Tomos Hajnallal közös kötetben debütáltam internetes grafikáimmal: Van ilyen? címmel. (MEK)
A Pannon Tükör, és különböző internetes irodalmi folyóiratok, portálok – A Hetedik, Káfé-főnix, Lenolaj, Hetedhéthatár, Litera-Túra Irodalmi és Művészeti Magazin, Gondola Kulturális Magazin közlik verseimet, írásaimat. Ez utóbbi két oldal szerkesztőjeként is tevékenykedem.
De ezek mind száraz tények. Ami igazán érdekes, amiről beszélni, vagy gondolkodni érdemes, azokat versben írom meg, vagy a blogomban, vagy egy kollegámat faggatom. Még mindig van kérdésem és mondanivalóm.

Tovább a kategóriában: « Hajrá, Fradi! A vihar »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned