Igazán jó játékaim voltak! Ott volt a diófa tövében az előbb csak a kerekeitől később a további alkatrészeitől is sorra megfosztott Pannónia motorkerékpár. Nagy, háromszögletű ülései voltak. Ezek alatt szépen elrejtett, szinte vízszintesen elhelyezkedő spirálrugók, amelyek az üléseket oly kényelmessé tették. A hátsó ülés némileg magasabban volt, hiszen alatta el kellett férnie az öblösen ívelt sárhányónak. Én persze szentül hittem, hogy ez azt a célt szolgálja, hogy a hátul utazó is láthassa a suhanó tájat.

Ráhajoltam a megmozdíthatatlan kormányszarvakra, ádázul átnéztem a nagy, csepp formájú lámpa felett, egyenesen a konyhakert irányában, megcélozva a fejeskáposzták közötti görbe ösvényt, és örvénylő porfelhőt kavarva száguldottam képzeletben.

És ott volt a babakocsi alváz! Láttam egyszer egy használatban lévő, szinte új darabot abból a típusból, amelynek én az alvázát birtokoltam. Egyértelmű volt az azonosság! Ez az alváz valaha króm fénnyel csillogott, de én már magbarnult, rozsdás állapotban kaptam meg. A kerekek a hatvanas-hetvenes évek autóinak dísztárcsáit mintázták, kisebb átmérővel, s tömörgumi futófelülettel. Nálam négyből két keréken volt még ilyen. A kerekeket körülbelül egy centiméteres átmérőjű fém rudak végeire szerelték. Ezek voltak a tengelyek. E tengelyeket pedig lapos vaspántok zárták négyszögletű, erős szerkezetté. E pántok végei ívesen fölhajlottak, s nagy, négyszögletes láncszemekben záródtak. E szemekbe eredetileg kettős bőrszíjakat fűztek, amelyek a kocsi gondolájának „X” alakban elhelyezett vázát tartották. Így a gondola szinte ringott az alváz felett.

Maga a gondola egy nagy, minden vonalában ívelt doboz volt. Sokkal zártabb, mint a mai babakocsik. Könnyű, de masszív faváz, kívül élénk kék, belül fehér színű műbőrrel bevonva. A fekvő felületen, a műbőr alatt vékony szivacsbetéttel. A gondola végénél az „X” alakú vázból nagy fogantyút képeztek a kocsi teljes szélességében, s ezt fehér, műanyag bevonattal látták el. Elől, a gondola teteje, nagy, kissé szögletes kagylóként a fekhely fölé borult, hogy naptól és esőtől védje utasát. S tartozott a kocsihoz egy patentokkal rögzíthető műanyag fedél. Ennek a gondola kagylójához kerülő, lényegében függőlegesen elhelyezkedő része átlátszó betétet kapott. E fedél által a kocsi rossz időben is használható volt.

Én azonban az öreg alvázat használtam, ha csak tehettem. Fejjel lefelé fordítottam, hogy a váz kunkorodó végei meg ne sebezzenek. Két széles deszkát fektettem rá, s én azokra feküdtem, - hanyatt. A felhőket néztem, miközben lábaimmal toltam magam keresztül az udvaron. Repültem! S hogy le ne térjek a kijelölt légifolyosóról, a megfelelő ruhaszárító kötelet követtem egyik reptértől a másikig.

Szerettem biciklizni is, meg fára mászni. De ezen a pénteken nem volt szabad hangoskodni. A Tiszaháton éltünk, egy aprócska beregi faluban. Édesapám azonban a zirci téesz melléküzemágában, a veszprémi Vízműnek dolgozott, dekádos munkarendben. S e mellé még vállaltak egy-egy nap maszek munkát is. Ez azzal járt, hogy tíz-tizenegy munkanap után volt egy két-három napos távollét. Papíron négy, de lassan járt a fekete vonat.

Csütörtökön, a munka végeztével az egész brigád személyvonatra szállt. Felzötykölődtek Budapestre, éjszakai járatokkal átmentek a Nyugatiba, s az első hajnali személlyel elindultak keletre. Cegléd, Szolnok, Debrecen mellett számtalan kisebb-nagyobb megállóhely. Úgymond, minden szilvafánál. Átszállás Nyíregyházán, aztán még egy órás buszozás Vásárosnaményból. Egy késői ebédhez épp jókor érkeztek.

Édesanyám féltett a fáramászástól. Pedig, mikor a Farkas Berci repült, éjjel is felmásztam, hogy jobban lássam. Nem láttam.

Így hát repültem az én nagy, égi babakocsi alváz taligámon. Szombaton aztán sorra jött minden férfikéznek való házkörüli munka. Közben a bátyám és a nővérem is hazajött a kollégiumból. Az elnyűhetetlen, forgó tárcsás, henger formájú, olykor zárlatos mosógép a nyári konyha előtt, az udvaron állt, s mellette kistestvére, egy hófehér centrifuga. Nagyüzem volt! A nyári konyhában főtt a húsleves, valamely balsorsú csirkénkből, meg a töltött káposzta, amit édesanyám már előző este betöltött. S persze, sült a rántott hús, meg a rósejbli. Délelőtt apróbb dolgokban igénybe vettek. Vizet hoztam, kivittem a tyúkoknak a zöldség hulladékát, boltba szaladtam, kihoztam, bevittem…

Ebéd után anyám és nővérem az udvaron teregettek. Elzárták a légifolyosómat! A házban furcsa csend. De a szobában, a fekete-fehér tévéből áradó zsivajgás hangja töltötte be a teret. Apám és bátyám a meccset nézték. Jobb híján én is beoldalogtam, s a sezlonyra ültem, a feszülten figyelő apám mellé.

Valójában unatkoztam. Fára mászni nem szabad. A repülés lehetetlen, a száradó ruhák a biciklizés helyét is elvették. – Csakhamar ficeregni kezdtem. A nagyon nagy, nagyon okos és nagyon tekintélyes bátyám próbálta megragadni a figyelmemet.

- Öcskös! Szereted a focit?
- Hát, nem tudom. – mondtam. Magányos gyerek voltam. Ekkoriban labdám sem volt.

Kivel is labdáztam volna?

- És, melyik csapatnak drukkolsz? – kérdezte.
- Nem tudom. Melyiknek kell?
- Hát a Fradinak, mert az most a bajnok.

Kicsit haloványnak tartottam az indoklást, de a nagy és tekintélyes bátyám szavának súlya volt. Különösen, hogy apám is helyben hagyta.

Ezekben az években a Fradi igazán sikeres volt. Nyilasi, meg a többiek. Mindig a tabella élén álltak.

A foci továbbra sem kötött le. A fiúk a suliból, persze fejből fújták a csapatok összeállítását, a nagy meccsek eredményeit, a góllövőket. Nekem elég volt, hogy ha jött a menetrend szerint érkező kérdés: „Hát te kinek drukkolsz?”- azt mondhattam: A Fradinak.

Így voltam fradista sokáig. Akkor is, amikor nem játszott már Nyilasi, meg a társai. Mikor rég nem voltak már a tabella élén. Mert, ha halovány volt is az eredeti indok, elköteleztem magam, s kitartottam. Alibi szurkolóságomban hűséges voltam mindaddig, míg kisiklott, túl sokat tapasztalt huszonévesként azt nem mondtam valakinek: „Engem nem nagyon érdekel a futball.”

Tizenkét éves voltam, amikor a szüleim nekirugaszkodtak egy válópernek. A harmadiknak. Nagy kálvária volt. Nagy nyomorúság. A gyerekkorom véget ért egy augusztusi éjszakán, amikor a szüleim gyilkos indulattal ordítottak és verekedtek, - és tették ezt váltakozó sorrendben.

Az utcán éjszakáztunk, s nagyon megfáztam. A tüdőgyulladás delíriuma csaknem az utolsó repülésemmé vált.

Aztán albérletek, iskolák, - nyomasztó, a valóságtól elszakadt, lebegő, furcsa utazások.

Hazátlanság, gyökértelenség.

Minden hamis lett. Mindenki szószegő lett. – Én annyiszor és annyira lettem volna még gyerek! – De nem lehetett!

Nem lehetett.

Egy évvel később újra otthon éltünk. Mint ha mindig rendben lett volna minden. A sok-sok felgyülemlett adósság ellenére került a házba egy szenzációs jövevény, - egy színes tévé!

Azon volt csak zöld igazán a futballpályán a gyep!

A nővéremnek egy környékbeli fiú udvarolt. Sanyi, aki a vásárosnaményi harmadosztályú csapatban játszott. Csupa szív, lelkes, kitartó, törekvő játékos volt. Nekem egy amolyan második báty. – Habár, a túl hirtelen jött ébredés a gyerekkorból zárkózottá, az érzelmek kimutatásában fogyatékossá tett. De, nekem nagyon jó volt, hogy a nővérem udvarlója ilyen „jó fej”.

Egyszer aztán nagy esemény történt a vásárosnaményi Vörös Meteor Futballklub életében. A Fradi jött le Pestről edzőmérkőzésre!

Ott álltam a pálya szélén, a korlát mögött, a nővérem mellett. A Fradi kissé durván játszott. – Kissé? – Agresszív és méltányosság nélküli volt minden mozdulatuk. Persze, mindenki a Vörös Meteornak drukkolt. A fiúk a pályán meg is érdemelték. Kilókat fogytak, és sérülten is teljes szívvel küzdöttek az iszonyatos, állati túlerővel szemben.

Én azonban nagy bajban voltam. Hisz, még ha halovány indokból is, de fradista voltam. –

Most mit tegyek?

„Hajrá Fradi!” – Kiáltottam egyszer, meglepően vékony és szánalmasan halk hangon.

A nővérem szinte gyűlölettel, megdöbbenve nézett rám. A szurkolók megvetően méregettek.

Én pedig tudtam, hogy a rossz megoldások közül a helytelent választottam.

Azóta eltelt három évtized.

Hogy én Fradi drukker legyek? – Egyházból kivetett keresztényként is elképzelhetetlen, hogy zsidózó, cigányozó, üvöltöző, romboló, verekedő emberek közzé tartozzak. – Őket a futball nem is érdekli talán.

Úgy tudom, manapság már a bátyám sem rajong a futballért. Azt hiszem azért, mert nem fűződik hozzá érdeke. Ő mindig a bajnokcsapatba állt be. Mindig a legnagyobb hullámmal vitette magát. A sikerek nem is kerülték el. Elég nehéz szót értenünk, hiszen rég nem tőle várom a válaszokat.

A nővérem tanítónő lett, ma Kisvárdán él. Sanyi rég felhagyott a sporttal. Az egész életét a családja szolgálatába állította. Ma is kedvelem, habár évek telnek el úgy, hogy nem találkozunk. Hisz rólam mindenki tudja, hogy hajlamos vagyok a helytelen választásokra.

Olykor némi irigységgel gondolok azokra, akiket boldoggá, s persze sikeressé tesz az, hogy mindig az éppen nyerésben lévő oldalhoz tartoznak. Azt is irigylem, aki szűkebb környezetében mindig tudja, hol a helye, s hová kell húznia.

Én azonban, ugyan annak az Árkádiának volt diákjaként, a kis Nyilas Misi dilemmájával keresem továbbra is a választ az egyetlen kérdésre: Hogyan is legyek jó, - mindhalálig?

Pedig, valaha olyan jó játékaim voltak! S nem számított más, csak az ég ragyogóan tiszta útjai!

2009-november.

Ferenczfi János

Pár szó rólam...

Ferenczfi János vagyok. Hatvanhetes. Folyton újrakezdő. Túl egy kudarcos házasságon. - Két nagyszerű fiam van, egy új társam, s szerencsére sok kitűnő barátom. - Egzisztenciám, - mindenkor pillanatnyi....

1985-ben díjazottja voltam a Sárvári Irodalmi Körnek. - Aztán csend. - Kiálltam egy elv mellett, s ez nem volt kívánatos.

A kilencvenes években nem írtam, - eleget. - A Petra Alapítvány vezetőjeként kulturális szervező munkát végeztem.

A kétezres években tagjává váltam a RIM-nek, a Bohém Asztaltársaságnak, A Napsziget Alapítványnak, a Napszél Egyesületnek, satöbbi. - Közben kiálltam néhány elv mellett, ami nem volt kívánatos....

2009. szeptemberétől rádiós műsort indítottam IRKA címmel a Fúzió Rádióban. Ma a Muzsikus Rádióban tevékenykedem, a P_RéS című műsor gazdájaként.

Szerveztem és vezettem pódium beszélgetéseket, irodalmi esteket. Beszéltem megnyitókon, könyvbemutatókon, találkozókon.

Kötetem nincs. - Leszámítva a három nulladik kötetemet, - amelyek rendhagyó pódiumműsorok voltak.

Satöbbi.

Most pedig A Hetedik kitalálásával, megvalósításával, - szerzők és szerkesztők felbujtásával foglalkozom. - Álmodom, s az álmok egy része valóra válik.

Tovább a kategóriában: « Megbocsátás Szívkamrarajzok »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned