A különös búcsú

Fiatal, pár hónapos asszony voltam mikor ez az eset történt. Május vége felé járt, az idő estébe
hajlott. A férjemet vártam haza, aki késett. Szokatlanul hűvös volt, már délután begyújtottam
a kályhába, ami estére kezdett kihűlni. Odakuporodtam, hogy újra megrakjam a tüzet. Vékony
gallyakat dobtam rá, és nyitott ajtajánál figyeltem a lángok ébredését.
Zajt hallottam, kinéztem a konyha ablakán, láttam saját kiskertünk egy részét, de a bokrokon
túl a park is beköszönt. Vadszőlővel befuttatott házunk egy nyilvános, de körülkerített
parkban bújt meg.
Csalódott voltam, Jóska nem jött. Türelmetlenül magamra kaptam egy kendőt, és lazán,
papucsban, elé indultam.
Mikor a házfal adta védettség megszűnt éreztem, hogy hidegebb van, mint amire
számítottam.. Májushoz képest nagyon lehűlt a levegő. Sietősen léptem ki a ház kapuján,
hogy átvágjak a kihalt játszótéren.
Furcsa érzés kerített hatalmába, a máskor barátságos tér nem hasonlított önmagára. Az erős
szürkület elmaszatolta a kontúrokat, a fákat, bokrokat, és a csúcsos fapavilont baljós foltokká
változtatta. A teraszra vezető lépcső két oldalán törpenövésű fák álltak, fűzfához hasonlatos
ágaik kis kuckókat képeztek. A remek búvóhelyek most eltűntek, a szél ágaikat égre meredő,
boglyas fejekké kócolta össze. Az évszázados öreg hársfa, széllel hadakozó óriásnak tűnt.
Koronája behódolt az elemeknek, olyan volt, mintha a ház felé igyekezne lehajtott fejjel,
öklelőn.
Kishíján visszafordultam, pedig nem vagyok ijedős. Mikor a szél kissé alábbhagyott,
határozottan elindultam a Nagy-kapu felé..
Ez egy keskeny, homokos út volt, kétoldalt sűrű bokrok és fák szegélyezték. A szél
váratlanul új erőre kapott. A nappal hallgatag növényzet most megtalálta elvesztett hangját,
a lombok felerősödő susogását heves mozgások kísérték.
Egyéb hangokat is hallani véltem, eszembe jutottak a szomszédok történetei azokról a furcsa
alakokról, akik esténként látogatták a kertet. Jobbra-balra lestem riadtan mikor bukkan elő
valaki, a hullámzó, együtt mozgó növényfal mögül.
Ez csak a szél, jelzett agyamban egy józan hang.
Mégis ellenségesnek éreztem a kertet. A fák, és bokrok diszharmonikus kórusa számon kérő
volt, kihallani véltem a megtépázott orgonabokrok panaszát is. Egyre gyorsabban
lépdeltem, de a felerősödő szél, és a kert, mintha büntetni akarná az egyetlen embert, akit
ezen az estén foglyul ejtett.
A bokrok vesszői hosszan kinyúlva súroltak, megpróbálták vállamról lehúzni a kendőt, a szél
által letört gallyak meg-megütöttek, és a lábam elé hullva akadályoztak.
Olyan volt, mint a vesszőfutás.
Végre elértem a kaput, és a kert, egy váratlan, erős szélrohammal kilökött magából.
Vadul dobogó szívvel támaszkodtam a kapunak. A megvilágított utca csendes, és néptelen
volt. Haragudni kezdtem Jóskára, hogy ilyen sokáig elmarad. Úgy éreztem, hogy megszakadt
köztünk az a láthatatlan összeköttetés, az a finom érzelmi szál, ami eddig mindig jelezte, mint
egy hangtalan segélykiáltás, ha szükségünk volt a másikra.
A szél hidegen nyargalászott a vékony kendő alatt. Fáztam, de tudtam, hogy nem megyek
vissza a kertbe egyedül.

Az utca végén megjelent egy erősen imbolygó alak. Csak akkor ismertem fel, mikor már a
fele utat megtette. A szódás volt, aki az utca végén lakott, ezúttal gyalogosan, részegen.
Választanom kellett a nagy kilengésekkel, szitkozódva közeledő férfi, és a kert között.
Tétováztam, hol a férfit, hol a kertet néztem.
Az út a kapun túl, sötét, éhes torokkal várta, hogy benyeljen.
A szódás is észrevett, döntenem kellett. A közeledő mocskos szavait hallva, úgy ugrottam
vissza a kertbe, mint aki megáradt folyóba veti magát azzal a tudattal, hogy nem éri el a túlsó
partot. Gondolat nélkül, elszántan rohantam, az út felénél elveszítettem az egyik papucsomat,
de nem mentem vissza érte. Lekaptam a másikat is, és mezítláb szaladtam tovább, érzékeny
talpammal kavicsokon, letört gallyakon gázolva.
Mikor megláttam a házat, megkönnyebbültem, futásom iramán nem változtatva, berobbantam
az előszoba ajtaján. Hátam a csukott ajtónak döntve, hosszú percekig kapkodtam a levegőt.
Lassan lecsillapodtam, újra raktam a tűzre, majd odaálltam az ablakhoz, és a lakás meleg
biztonságából néztem a kertet, ami úgy rám ijesztett.
Kicsit szégyelltem magam.
Jóska még mindig sehol. A türelmetlenségtől hajtva újra, és újra az ablaknál kötöttem ki.
Hirtelen felkiáltottam a meglepetéstől..
- Jancsi? – Szegő Jancsi arca tűnt fel egy pillanatra, fehér fogai tükröződtek az üvegen,
ahogy közelhajolt.
Vékony, jelentéktelen fiatalember volt, a férjem munkatársa.
Tudtam, hogy irántam alázatos, plátói szerelmet érez, vadászta minden pillantásomat, és
leste a kívánságaimat. Jóskával csak nevettünk rajta, ő is velünk nevetett, de néha
szomorú szemébe nézve elbizonytalanodtam.
Rohantam, hogy ajtót nyissak, de az ajtó előtt nem állt senki.
- Jancsi! – dugtam ki fejem a nyíláson. – Hol vagy? – nem válaszolt. - Nincs kedvem
bújócskázni. – léptem az udvarra.
Csak addig merészkedtem ki, amíg a lámpák fényköre terjedt.
- Jancsi! – kiáltottam még egyszer elvékonyodó hangon.
A harag és a félelem egyszerre kerített hatalmába. Újra bezárkóztam. Alig távolodtam el pár
lépésnyire az ajtótól mikor megkocogtatták. Megfordultam, nesztelen léptekkel
visszaosontam, arcomat az ajtó fájához simítva halkan kiszóltam.
- Jancsi?
- Én vagyok Margitom. – Jóska hangja fáradtan csengett. Mindig így szólított, mintha
tudatni akarná mindenkivel, hogy hozzá tartozom.
Megkönnyebbülve, a sietségtől ügyetlen babrálással nyitottam ki az ajtót, és boldogan a
mellére borultam.
- Hol voltál ilyen sokáig?
- Majd bent elmondom.
- Várj, Jancsi is itt van valahol. – ellenkeztem.
- Jancsi? – Jóska furcsán nézett rám.
- Az előbb nézett be az ablakon, de mire kijöttem eltűnt.
- Csacsiságot beszélsz, Jancsi nem lehetett.
- De itt volt! – makacskodtam.
Jóska lefogta izgatottan hadonászó kezeimet - Jancsi meghalt – mondta szomorúan - most
jövök a kórházból.
Éreztem, ahogy az arcomból kifut a vér.

- Nem, az nem lehet! – suttogtam alig hallhatóan, de valahol belül éreztem, hogy igazat
mond.
Sírni kezdtem, a lábaim megroggyantak, ha Jóska nem kap el összeesem. Ölbe kapott, bevitt
a szobába lefektetett, ő is mellém bújt. Hosszú idő múlva hagytam csak abba a sírást,
közelsége megnyugtatott, elcsendesedtem.
- Hogy történt?
- Az irodában lett rosszul, a mentő bevitte a kórházba, tíz órakor halt meg anélkül, hogy
magához tért volna.
Sokáig hallgattunk.
- Eljött, hogy elbúcsúzzon tőlem. – suttogtam magam elé.
– Jóska, tudom, hogy nem hiszel ezekben a dolgokban, de én láttam őt.
Hinned kell nekem!- könyörögtem.
– Igen, így történhetett – hagyta rám – Valamit látnod kellett, valami egyértelműt,
valamit, ami annyira hasonlított a valósághoz, mintha maga lenne a valóság.
Hálásan kulcsoltam át a nyakát, fejét a mellemre húztam
– Gyerekünk lesz. – súgtam a fülébe.
Boldogan mozdult volna, de nem engedtem. Karjaim, mint valami élő, lágy hurok fogták
körül a nyakát, amiből, ha akarna, se tudna szabadulni, mert minden moccanásra
szorosabban öleltem.
Megadta magát, elszunnyadt, halkan, egyenletesen lélegzett.
Én is ellazultam, sodródni kezdtem egy mély, öntudatlan állapot, az álom felé.
Nem ébredtem fel arra sem, mikor a testemből, mint sérült edényből szivárogni kezdett
egy alig megfogant élet.

Utoljára frissítve:2022. január 07., péntek 13:36
Zentai Eta

Zentai Eta vagyok, néhány szó magamról. Budapesten születtem 1938-ban. Mindent kicsit később csináltam, mint lehetett volna. Könyvtárosi diplomát már két gyerek mellett szereztem, és az írásba is nyugdíjasként szerettem bele. Pályázatokon indultam, verseim, novelláim, meséim különböző kiadóknál és online felületen jelentek és jelennek meg. Haikuim a Napút című folyóiratban, szintén
pályázatok keretében.
Jelenleg három irodalmi körhöz tartozom: A Faludy György Irodalmi Műhelyhez, az Irkához és a A Hetek kortárs irodalmi online folyóirathoz.

Legfrissebbek a szerzőtől: Zentai Eta

Tovább a kategóriában: « A könyvtáros A háztetők havasak »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned