Kanári

– Apa, tedd be az egész csomag papír zsebkendőt a táskádba, ne csak azt a néhány darabot. Szükséged lehet rájuk, hiszen folyik az orrod. A fésűdet se felejtsd itthon!
– Fiam, nyugi! Csak egy rövid időre megyek be a kórházba, pár napra, tudod. Ha valami komolyabb dolog derülne ki, elhalasztatom januárra. Addig biztosan várhat. Nem akarom elrontani a karácsonyt. A legszebb ünnep egész évben és már itt a készülődés ideje, a hajrá! A gyerekekkel megbeszéltem, milyen legót szeretnének …
– Hagyd azt a legót Apa! Az most egyáltalán nem fontos. Fogadj szót az orvosoknak, ne a karácsonnyal törődj! ... Egy meleg zoknit is vihetnél magaddal, lehet, hogy fázni fog a lábad a kórteremben éjszaka.
– Ne aggodalmaskodj Matyi! Nézd, milyen jól vagyok! – az öreg mindkét karjával körözni kezdett, miközben lábával terpeszbe állt. – Egy kis nátha, megfázás kapott el az ősszel, nehezen gyógyul. Ennyi! Elvégre már nyolcvan éves vagyok.

Matyinak elszorult a szíve. Az orvossal megbeszélte, egyelőre nem mondanak az apjának semmit, meg még további vizsgálatok is kellenek. Olyan boldog, úgy várja a karácsonyt, mint egy gyerek.
A szobában szanaszét hevertek a holmik, köntös, pizsama, borotva. Az öreg zavartan téblábolt közöttük, ügyetlenül ide-oda pakolgatta őket, leejtette, utána nem találta, nem haladt a bepakolással.
– A törölköződ még a szekrényben van, ne feledd azt sem!
– Jó, jó, elrakom máris. Ami itthon maradt, majd behozzátok. De erre a pár napra kibírom bármi nélkül is. Szeretnék egy szép, békességes karácsonyt, gyertyafényt. A legót …
– Apa, hagyd már békén azt a legót! – kiáltott idegesen Matyi. Vérzett a szíve, már napok óta kínozta a gondolat, ha azok a rosszindulatú sejtek, amiről az orvos beszélt, vészes ámokfutásba kezdenek, már nem lehet talán tenni semmit. Sürgősen el kell végezni a kórházban a szükséges vizsgálatokat. Mellkasában egy ismerős, szörnyű érzés kezdett el mocorogni: az elvesztés érzése. Olyan, mint egy vérző, sajgó seb, amit már gyerekkorában megismert. De apjával most nem lehet ilyen súlyos dolgokról beszélni, lehet, hogy csak feleslegesen izgatnánk, várjuk meg a kórházi vizsgálatok eredményeit. – A fogkefét meg lekavartad az asztal alá, itt van, tedd el.
– Azt tudnod kell fiam, hogy Csongor a helikopteres legót, Márk meg a tűzoltó autós legót választotta. Megbeszéltem egy ismerősömmel, hogy …
– Nem kell nekik legó, majd máskor megkapják! – vágott közbe türelmetlenül Matyi.
– Te is mindig megkaptad, amit szerettél volna. Emlékszel? Nagyon sok, szép játékod volt.

Matyinak, mint egy sziget a tenger habjaiból, úgy emelkedtek ki a gyerekkori emlékei, játékai. A számos csillogó, fütyülő, zakatoló kis gépezetek közül azonban legjobban a kalitkában csivitelő, ugráló kis kanáriját, Picurt szerette. Órákig elnézegette, ahogy csipeget, forgolódik, énekelget kis ketrecében. Citromsárga tollai között csak a szárnya vége, meg a farka tolla volt fehér. Kis fekete szemecskéje ragyogott.

Egy nyári délután anyjával a ketrecet takarították, amikor senki sem tudta miképp, Picur egyszer csak huss, kirepült a kis kalitkájából, először az ablakpárkányra szállt, majd onnan ki a végtelenbe. Eltűnt a szemük elől. Matyi ekkor érezte mellkasában először azt az elvesztés miatti lelki fájdalmat, ami mindjárt át is csapott fizikaiba, mintha éles késsel sebeket ejtenének rajta. Sajgó, égető, lüktető, mély sebeket. Kisgyerek volt még, aki szeptemberben kezdi meg az iskolát, keserves sírása anyja ölében, – ahogy a fájdalom nőtt a mellkasában, – ordítássá változott. Ekkor érkezett meg apja a munkából.
– Hát te emiatt sírsz? Csak nem gondolod azt, hogy Picur itt hagyott téged örökre? Hiszen szeretett, meg te is őt! Azért ment el, hogy barátot, társat keressen magának. Sokat volt egyedül, mikor te óvodában voltál. Meglátod, a társával együtt visszatér hozzád! Azt fogjuk tenni – magyarázta, miközben Matyi forró könnyei is apadni kezdtek, – hogy levisszük a kalitkát, és letesszük nyitott ajtóval a kerti asztalra, aztán Picur meg a társa, ha egymásra találtak, már be is repülhetnek. Lehet, hogy már reggelre a szobádba lesznek.
És ez így is történt, ahogy apja mondta. Reggel Picur narancssárga társával ott csiviteltek Matyi szobájában. Ezt sohasem felejti el. Már nagyfiú volt, amikor anyja elmondta, hogy apja még aznap este megvette a madarakat az állatkereskedésben és éjszakára a garázsban helyezte el őket.

A borzasztó lelki fájdalom anyja halálakor jelentkezett újra, gimnazista korában. Apja igyekezett enyhíteni, az anyját pótolni. Nagy igyekezettel, de borzalmasan főzött. Az étel fele odaégett, másik fele félig nyers volt. Hát még azok a szörnyű, kemény pogácsák! Ő sohasem szólt érte. Apja a legjobb ruhákat, tanszereket vette meg neki, hogy kollégiumban ne tegyenek rá megjegyzést a társai.
Ez a lelki fájdalom akkor enyhült, amikor megismerte feleségét Nellit…

– Majd ha megjöttem a kórházból, talán még lesz annyi időnk karácsony előtt, hogy ellátogassunk a dombra a kilátóhoz, – persze, ha lesz hó és…
– Jól van Apa, megbeszélünk majd mindent, de menjünk inkább vacsorázni, a fiúk is már az asztalnál ülnek.
Matyi úgy érezte, képtelen tovább beszélni. A mellkasát mardosó seb annyira égette, lüktetett, hogy nem bírt tovább a szobában maradni.

Másnap a harmadik emeleten szálltak ki a kórház liftjéből. Végig mentek a hipó szagú folyosón, ahol a nagy tisztaság inkább az elavultságot, kopottságot hozta előtérbe. A folyosó végén egy kis asztalkán feldíszített karácsonyfa állt, satnya, ősrégi díszekkel. Egy nővér vezette őket apja kórtermébe. A főorvos úr éppen operál, sokáig eltarthat – közölte. Matyi segített az apjának kipakolni: a törölközőt a vaságy korlátjára helyezte, az üdítőt a pohárral az ágy melletti szekrénykére.
– Menj csak nyugodtan haza fiam, nem érdemes várnod. Ma úgyis csak vizsgálatok lesznek, az eredmény talán holnapra várható. Gyere csak akkor munka után. Lesznek itt beszélgető társaim is, – mutatott a szobában hortyogó, olvasgató három öregúrra. Kezét fia összekulcsolt kezeire tette.
– Nem lesz semmi baj!
Matyi fülében apja hangja most épp úgy csengett, erőteljesen, higgadtan, mint gyerekkorában. Még sokáig érezte kezén a száraz tenyér melegét. Nem tudta akkor még, hogy ez lesz apja utolsó érintése.

Az utána következő napok egy gőzmozdony sebességével robogtak. A vizsgálatok még mutattak némi reményt, de a műtét mást igazolt. A lépén lévő daganat szétterjedt az egész hasüregben, majd a tüdőre, pajzsmirigyre. Az operáció után nem ébredt fel, kómába esett, harmadnapra meghalt.

Matyi egyedül sétálgatott a folyóparton, hideg északi szél fújt, már lassan sötétedett. Csend volt, üresség, a sirályok is elbújtak valahová. Üres volt a feje, minden gondolata elszállt. Aki végig kísérte eddigi életét, bástyaként védte, minden napjában vele volt, a jó felé irányította, szerette, már nincs többé.

A borzalmas égés, lüktetés újra kezdődött a mellkasában. Akármire gondolt semmi sem enyhítette. Aztán azt a meleg érintést érezte a kezén, amikor apja a kórházból haza küldte. Ez jól esett. Hangtalanul telt az este, az éjszaka. Másnap nem ment dolgozni, az ügyeket akarta intézni, de nem bírt mozdulni.
Délelőtt csengettek, egy futár érkezett csomaggal. Már ki van fizetve, mondta és eltűnt. Meglepődtek, nem vártak senkitől csomagot. Nelli kibontotta, két doboz volt benne, egyiken egy helikopter, másikon tűzoltó autó. Legók! Matyi mellébe vágott a felismerés, Apa!, ezt intézte annyira a kórházba vonulása előtt.

A karácsonyfát mindig Matyi díszítette, miután anyja meghalt. Az asszony jó érzékkel, csodálatos díszeket tudott készíteni a hobbi boltokból vásárolt kellékekből, minden évben szebbnél szebbeket. Ezek azóta is megvannak, csak néhánnyal egészítették ki az évek során. Minden évben úgy helyezte el őket a fán, ahogy anyjától látta. Most is így tett, alul a nagyobbakat és a sötétebb színűeket, aztán a fa ahogy keskenyedik, a világosabbakat és kisebbeket, a legós dobozokat, meg kettőjük ajándékát Nellivel, pedig a fa alá helyezte. A felnőttek náluk már régóta nem adtak egymásnak ajándékot, szerintük a tárgyakat akkor kell megvenni, amikor szükség van rájuk. Most a legfontosabb: a békesség és szeretet, ők ezt adták egymásnak.
Ekkor érezte, hogy enyhült kissé a fájdalma: anyja keze nyoma a karácsonyfán, alatta apja ajándékai, olyanok voltak, mint mikor a két hazatérő kanári visszarepült a kalitkába. A szülei, még így holtukban is képesek voltak csodálatossá varázsolni a karácsonyt.

Utoljára frissítve:2021. december 15., szerda 08:35
Kert F. Klára

Kert F. Klára - Bemutatkozás

Édesapám pedagógus volt, másodállásban könyvtáros, így gyerekként a nyarakat könyvtárban töltöttem, ahol szinte mindent elolvastam. Ekkor színdarab írással próbálkoztam, amit a barátaimmal elő is adtunk egy pajtában.

Gimnazista koromban a szatirikus írások vonzottak, s magam is megpróbálkoztam írásukkal. Az akkori Ludas Matyi főszerkesztője támogatott ebben a törekvésemben, de azt is tanácsolta, hogy érettségizzek le, s tanuljak ki egy „tisztességes” szakmát. Így némi kitérő után Pécsi Állam- és Jogtudomány i Egyetemre iratkoztam be, s szereztem diplomát.

Ezt követően Pest megyében különböző szintű bíróságokon dolgoztam hosszú ideig. Ezalatt emberek százait és történetüket ismertem meg. A nehéz, felelősségteljes munka után, csekély szabadidőmben festéssel és prózaírással jutalmaztam magam. A nyilvánosság elé csak az utóbbi években léptem, a festményeimmel különböző helyi és országos kiállításokon vettem részt, meséimmel pedig, melyekhez az illusztrációkat is magam készítettem, sikeresen pályáztam.

Jelenleg a meseírás áll legközelebb hozzám, ekkor fantáziámat végre kinyújtóztathatom, s a világot olyan szépnek írhatom le, amilyennek csak akarom. A rövid, csattanós novellákat is kedvelem. Távolabbi célom egy sci-fi regény megalkotása.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned