Mostepha

Ágnes 15 éves volt, Mostepha 27. Amikor a kislány először meglátta a férfit a kultúrház folyosóján, alig akart hinni a szemének - magnetikus szépség. Eszébe sem jutott, hogy ez a gyönyörű, felnőtt, egzotikus férfi valaha is figyelni fog rá. Épp francia tanfolyamra iratkozott be, aztán kiderült, hogy Mostepha a tanár... az eddigieket erős lelki nyugalommal viselte Ági, ugyanis Mostepha teljesen elérhetetlen volt, nem úgy csodálta, mint valami olyat, amihez köze lehetne.
Nagyon élvezetes volt a tanulás, érdekes volt, hogy tanáruk más kultúrát közvetít, mint a megszokott, Afrika és Ázsia felé is tágította kissé a nyelvtanulók horizontját. Érdekes volt, hogy nagyon közel hajolt mindenkihez, úgy magyarázott, de Ági érezte, hogy ez a férfi részéről nagyon természetes. Később olvasta, hogy az arabokat pontosan ez jellemzi, egész másképpen bánnak a személyes térrel, mint az európaiak.
Igazán nagyon élvezetes volt a tanulás, Mostephának hamar feltűnt, hogy Ági agya vág, mint a borotva, ő is élvezte, hogy nem hiába magyaráz.
Egyszer óra alatt Áginak vérezni kezdett az orra, kikéredzkedett a mosdóba. Az óra már a vége felé járt, Mostepha gyorsan befejezte a tanítást, aggódva, egy halom papírzsebkendővel Ági után ment. Amikor elállt a vérzés, határozott mozdulattal megfogta, kissé hátrahajtotta Ági fejét, hogy meggyőződjön róla, minden rendben. Szokatlan volt a lánynak, hogy még közelebb került a személyes teréhez, az arca egész közel. A következő napokban ez a jelenet sokszor eszébe jutott.
Órák után Mostepha egyre gyakrabban hívta meg sütire, üdítőre, és mesélt Algériáról, a gyerekkoráról, érdekes volt, ő pedig jóval később is pontosan fel tudta volna idézni ezeket a történeteket. Akkor szembesült azzal a fokozatossággal is, amit az észak-afrikai kultúrák, majd Szicília, és Olaszország képvisel - az indulatok kezelése, az illem, a nőkhöz való hozzáállás terén.

Fokozatosan kialakult benne egyfajta kettősség Mostepha irányában - érezte, hogy valami "bűnös", azaz nem tiszta dolog vezeti a férfit vele kapcsolatban, persze elragadta a szenvedélyes szerelem, de lelke mélyén tudta, hogy tanára tulajdonképpen nem igazán jó hozzá. Például kapott tőle egy francia nyelvű könyvet, ami egy tapasztalatlan lánynak az érintések, az érzékiség iránti nyíladozó érdeklődéséről szólt - nagyon giccsesnek, érdektelennek érezte (az érintésekről meg volt a saját elképzelése, unalmasnak találta, hogy erről olvasson) szerette volna, ha valami értelmes könyvet ad. Átsuhant rajta a gyanakvás, hogy a férfi nem is annyira értelmes, mint gondolta. Ő is ajándékozott neki egy könyvet, amit magának is szívesen megvett volna, nehezen mondott le róla, de áldozatot hozott, és később soha nem olvasta el: Stendhal: La Chartreuse de Parme. Évekkel később bukkant rá a városi könyvtárban, bele volt írva tollal az elejére "B. Mostepha ajándéka a könyvtárnak"...

De ne vágjunk a történet elébe... Kezdődtek a találkozgatások, külön megbeszélések a könyvtárban, simogatások, csókok a félreeső helyeken - a könyvtár csodaszép épületében. Ízelítő a fűszeres arab szerelmi kultúrából, persze drog hatású... És egyszer, amikor majdnem hazáig kísérte, de hirtelen megállt, és bájosan törve a magyart, azt mondta: „Felek aniadtol” - és ebben a mondatban is ugyanazok a csapdák. Abban az időben, még Mostepha előtt, Ági hiába epedezett egy osztálytársáért - Balázs nagyon értelmes, egyedi humorú fiú volt, Dosztojevszkijt olvasott, ezzel is nagy hatást tett a lányra.. Balázs egyszer osztályfőnöki órán kijelentette, hogy a szerelem csupán a fajfenntartási ösztön által vezérelt, nevetséges folyamat. Áginak ez egyszerre tetszett, ebben is a fiú függetlenségét látta, de kicsit naívnak is érezte a kijelentést - „no várj csak” - gondolta magában, és egy egész pici keserűséget is érzett. Az nyilvánvaló volt, hogy Balázs is becsüli őt, de nem igazán jött visszajelzés a részéről, csak találgatott - bizalmas barátnője biztatta, de nem kapott a fiútól elég jelzést, és valahogy esetlenné vált a közelében. Bezzeg Mostepha értette a módját, hogy tündöklőnek érezze magát, de akkor még elég hamvas volt ahhoz, hogy a beképzeltségnek a nyoma se környékezze meg, - olyan volt, mintha az egészet kívülről figyelné.
Egyszer úgy adódott, hogy ketten ugyanazon a vonaton utaztak. Egyedül voltak. Mostepha behúzta a fülke függönyét, szenvedélyesen csókolni és símogatni kezdte. Ági emlékezetében furcsán különös jelentőséggel megmaradt a kockás rakott szoknya, amiben akkor volt. Furcsán érezte magát, egyszerre jól, de egy ici picit mintha valami centrifugába került volna, meg olyan érzése is volt, hogy a barna, tüzes szemű férfi fel akarja falni, mint valami ennivalót - kicsit kívülről érzékelte a férfit elöntő vágyat, bár elementáris élmény volt neki is ezzel együtt – de hát félt.
"Az" nem történt meg köztük, Mostepha azt mondta neki, hogy nem akarja lerohanni, majd ő szóljon, ha készen áll. Ági hálás volt ezért, persze attól kezdve szinte csak erre tudott gondolni, izgalommal vegyes félelemmel, mint aki lopni készül, vagy valami más törvénytelent cselekedni, amiért büntetés jár…

A szüleinek egyszer csak feltűnt a dolog, komolyan elővették (Mostepha nős ember volt, két gyerekkel) és neki magának is bűntudata volt. Kivették a francia óráról, és ő engedelmesen megszakította vele a kapcsolatot. Kétségbeesett rajzokat készített, arról álmodozott, hogy Mostepha eljön és elrabolja. Aztán, mikor azon gondolkodott, mi lesz, ha elrabolja, és hogy fognak élni utána, akkor semmi igazán vonzó nem jutott eszébe, mégis, rögeszméjévé vált a várakozás. Közben volt, hogy a városban sétálva elment a cukrászda előtt, és ott meglátta, ahogy szerelme elmélyülten beszélget... egy nővel, aki nem a felesége. Nem érte meglepetésként, nem is gondolkodott ezen, a saját képzeletvilága foglalta le. Hónapokig rajzolta őt, őt őt, emlékezetből.
Közben összetett okok miatt kezdett depresszióba süppedni, ami egy-két év alatt odáig fokozódott, hogy nem tudott beszélni sem. Ez nem volt semmiféle összefüggésben a Mostepha-szerelemmel, attól másképp fájt a szíve, annak mindig volt intenzitása, nem depresszív jellegű érzés volt.

Ezen a mélyponton egyszer kiment a barátnőjével a városi strandra, úszott néhány tempót, de főleg a parton szorongott. Egyszer csak szembejött Mostepha. A szép férfi szemmel láthatólag megörült, Ági pedig mintha valami ködön át érzékelte volna a jelenlétét. Látta az arcát, és hogy mozog a szája, és hogy valamit mond, és tudta, hogy mosolyogni lenne jó, de képtelen volt, kifejezéstelen arccal nézett rá. Hallotta, hogy kérdéseket tesz fel, de nem tudott válaszolni. Egyszer csak abbahagyta, és az utolsó mondatát Ági élesen hallotta, nem is felejtette el, azt mondta dühösen - Hát, ha semmi mondanivalód nincs a számomra, akkor szia! - és megfordult, elment. Nagyon rossz volt, hogy képtelen utána menni, szerette volna azt mondani, hogy várjon, de egyszerűen nem ment. Így távozott végleg az életéből.

Utoljára frissítve:2016. szeptember 05., hétfő 17:45
Nagy Andrea

A művészet minden megnyilvánulása érdekel, én magam képek alkotásával,versek, prózai szövegek, esszék írásával foglalkozom, Gudenus Géza és Litván Ádám filmjeiben szerepelek, tagja vagyok a Báró Jósika Miklós társulatnak. Eddig egy darabot rendeztem „Hogy nézel  ki?” címmel melyet Litván József szokatlanul tárgyilagos,ezzel együtt nagyon emberi és visszafogottságában nagy erejű emlékezései alapján rendeztem. Én magam játszottam a szerzőt, az előadásra a Zsivágó kávéházban került sor. Verseim eddig különböző lapokban jelentek meg, és egy verseskötetem Jancsi kertje címmel a Hungarovox kiadónál. 2015-ben Halász Arisztid vezetésével létrehoztuk a FoolMoon fordító közösséget.

Számomra nem merül fel az a kérdés, melyet sokan feltesznek, hogy érdemes-e ma ebben a formában művészetekkel foglalkozni. Részben vallom Egon Schiele kijelentését „A művészet nem lehet modern, mert a művészet örök”, másrészt pedig művészetekkel foglalkozni, gondolati-érzéstartalmakat formába önteni életműködés, szükséglet. A recepció kérdése ettől elkülönül, de nem tagadom, hogy fontos kérdés lehet.
A versírást nálam hol nyilvánvalóan, hol pedig búvópatakként, vagy inkább fűtőanyagként táplálja a szerelem, a versírás számomra szerelmesség kifejezése, még ha a témának nincs is köze a szerelemhez, akkor is fűti a mondanivalót. Ennek ellenére úgy érzem, nem monokróm az íráshoz való viszonyom – ezt azzal is kifejeztem, hogy japán álnéven írtam a kötetben két ciklust, körülbelül a saját nevemet próbáltam japánra fordítani.

A kötetben szerepelnek egész korai versek, rajzok, de a legutóbbi kedvenc montázs sorozat, a „Sorozatgyilkos” néhány darabja is. A lehetőségeket valamennyire behatárolta, hogy fekete-fehér illusztrációkra volt csak lehetőség, így a nagy színes kedvencek közül csak a rajz-akvarell-montázs technikával készült Jancsi kertje szerepel a borítón. Itt préselt, száraz virágok is gazdagítják a felületet, illenek a témához, és még a nők által szívesen alkalmazott lakásdíszítő technikához is kapcsolódnak. 

Az életben is és a művészetben is arra törekszem,hogy olyan alapélményekig jussak, ahol az egyediben megjelenik a közös, amiben egyek vagyunk. Sem az egyedi akár szélsőséges szabadságáról, sem a mélységes emberi összetartozásról nem mondok le. Nincs értelme magamról beszélni, ha azzal a hallgató-olvasó nem tud párbeszédbe bocsátkozni. Sőt, legjobb lenne, ha át tudnám ölelni az olvasót, ahogyan engem ölelget Lev Nyikolajevics Tolsztoj.

Legfrissebbek a szerzőtől: Nagy Andrea

Tovább a kategóriában: « Az ágy Az unatkozó szörnyecske »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned