A hintaszék

Becsukta az ajtót az utolsó rokon után, levette a fekete ruhát, rendet rakott. Ügyes, gyors kezei alatt újra csillogtak a poharak, fénylett a porcelán. Elégedett volt a szertartással és a gyönyörű virágokkal.
Akkor fogta fel igazán, hogy Gyula meghalt, mikor meglátta az üres hintaszéket. Megfordult a fejében, hogy beleül, de a merész gondolatot végül elvetette. A hintaszék Gyula kizárólagos tulajdona volt, hídfőállása, ahonnan az egész lakást szemmel tartotta. Kegyeletsértésnek érezte, ha azonnal birtok veszi. A kanapéra is először ugrásra készen ült, csak óvatosan csúszott hátra, hogy kényelmesen elhelyezkedjen.
Észre sem vette, elszenderedett. Mire felébredt, a félhomály már kipárnázta a szobát, eltüntette a bútorok élét, szegleteit, formájuk csak azért volt valóságos, mert ismerte azokat. Beköltözött puhán a sarkokba, ott gubbasztott Gyula elárvult ágyán a kisszobában, melynek nyitva hagyott ajtaja fájdalmas rést nyitott az emlékeknek.
Gyerek nélkül, férjével összezárva egy boldogtalan házasságban bűnhődött meddősége miatt. Gyula mindennapos, néma szemrehányása, mint a készülő vihar ült nyomasztóan életük felett. Haszontalannak érezte magát egészen férje betegségéig, akkor szükség lett rá, ápolta, gondoskodott róla.
Hiába aludt délután, álmos volt, mintha az utolsó két év álmatlansága most döntené le a lábáról. Megágyazott, némi lelkifurdalással becsukta a kisszoba ajtaját, ahogy letette a fejét, már aludt is.
A temetésről álmodott. Sütött az őszi nap, lábai alatt rozsdás falevelek, a levegőben a lélekharang hangja hintázott. Hátranézett, hányan jöttek el? Egyedül volt a koporsó mögött.
A harangszó hirtelen felerősödött, követelődzővé, sürgetővé vált, úgy érezte, hogy közvetlenül a füle mellett szól. Felült riadtan, első gondolata a csengő volt, amivel Gyula hívni szokta. Kiugrott az ágyból, papucs nélkül iramodott a kisszoba felé. A csengő szünet nélkül szólt, egészen addig, míg ki nem nyitotta az ajtót. Az ajtófélfának dőlve nézte az éjjeliszekrényt, rajta Gyula szemüvegét, és mellette a mozdulatlan, karácsonyi csengőt, ami náluk soha nem töltötte be eredeti hivatását.
Álmodtam az egészet, csillapodott le, pedig olyan valóságos volt. Kitámolygott a konyhába, ivott egy pohár vizet, visszafeküdt, de már nem tudott elaludni.

A csengő minden éjszaka ébresztette, néha többször is, és ő kábán, félálomban rohant, hogy vizet adjon, fájdalomcsillapítót, jó szót. Nem értette mi történik körülötte, mire odaért, a csengő néma és mozdulatlan volt. Az éjszakák ugyanolyan zaklatottak lettek, mint amikor a férje még élt. Ez nem lehet álom, elhasznált idegei játszanak vele?
Másnap letakarította az éjjeliszekrényt, a szemüveget és a csengőt belerakta egy üres cipős dobozba, és elsüllyesztette a gardrób aljában. A tudat, hogy a csengő nincs az ágy mellett, nincs elérhető közelségben, elszakította a helytől, ahol funkciója volt, megnyugtatta.
Az éjszaka közepén a csilingelő hang azonban újra riasztott. Hangosabban és türelmetlenebbül, szinte dühösen. Nem adott időt az észlelésre, hogy magához térjen, csak automatikusan mozgásba hozta régi reflexeit. Rohant a férje szobája felé, tele önváddal, hogy nem ébredt időben, de az üres éjjeliszekrény visszarántotta a valóságba. Rémülten kapott a füléhez, mert a csengő még reklamált. Megállt, fülelt, a hang a gardrób felől jött, mire odaért, elhallgatott.
Odabotorkált, felkapcsolta a villanyt, de a szétáradó fény nem mutatott semmi rendkívülit,
csak a gardrób ajtaja volt résnyire nyitva. Nem szokta kulcsra zárni, csak sietősen behajtja, volt már ilyen. Lázasan túrta fel a szekrény alját, kirángatta a dobozt, letépte a fedelét, a csengő és a szemüveg ott volt, de a két élettelen tárgy nem adott választ semmire.
Másnap, amikor kivitte a szemetet, a tetejére dobta a csengőt, és a zacskót szorosan bekötötte, majd az egészet a szemétledobó torkába dobta.
Megkönnyebbült. Remélte, azzal, hogy megszabadult a csengőtől, az éjszakák nyugalma visszatér. Napok múltak el, jól aludt, kipihenten ébredt, kiment a temetőbe, rendezgette a sírt. A magányos élet új ritmust adott napjainak: dolgozni kezdett újra, esténként tévézett, és egyik nap beleült a hintaszékbe.
Az enyhe ringás és az unalmas film megtette a magáét, elaludt. Arra riadt, hogy a feje előre-hátra csuklik, követve a hintaszék mozgását, ami egyre vadabb lett, mintha a szék ki akarná dobni magából. Pánikba esett. Két kézzel kapaszkodott a karfába és kétségbeesetten ígérgette, hogy nem ül bele többet.
A hintaszék megállt, olyan hirtelen, ha nem kapaszkodik, kizuhan belőle. Ügyetlenül kikászálódott, és a szoba legtávolabbi sarkába menekült, onnan nézte, hogy a fényes, bambuszhintaszék már moccanatlanul pihen a szoba közepén.
Ami történt, annak már semmi köze az álomhoz, vagy megtépázott idegeihez, ami történt valóságosnak tűnt. Realitásérzéke még harcolt, igyekezett elfojtani minden olyan gondolatot, mely az ijesztő tapasztalatok elfogadása felé sodorta.
Elhatározta, többé nem ül a hintaszékbe, ereklyének tekinti, tárgyi emléknek, amivel ugyanolyan gyöngéden fog bánni, mint férje fényképével a komódon, időnként letörli róla a port.
Elhatározása megnyugtatta, úgy aludt el, mint aki biztonságban van. Azt álmodta, hogy újra gyerek, szülei házának ablakából nézi a kertet. Vihar készülődött, az ég komor volt, a fák lombjának panaszos susogását még a dupla üvegen át is hallotta. Orrát és homlokát az ablakhoz nyomta, kis borzongással figyelte, milyen keményen bánik a szél a fákkal. Váratlanul a ház előtt álló fűzfa máskor szelíd gallya, akár egy hosszú, zöld ostor, az üvegre csapott, pont az arca elé. Hátraugrott, mint akit valóságos ütés ért, a szoba belsejébe húzódott, megnyugtató távolságból figyelt tovább. Ahogy a szél erősödött, a fűzfagallyak egyre szaporábban verték az ablakot, a ritmikus, surrogó hang elringatta. Az álom hirtelen szakadt félbe, felébredt, érzékelte maga körül a félhomályos szobát, de a surrogó hang nem szűnt meg, felerősödött.
Felült az ágyban, kereste az idegesítő hang forrását. Akkor látta meg, hogy a hintaszék üresen ringatódzik a szoba közepén.
Lábait felhúzta, térdére hajtotta a fejét, elrejtve arcát, és csak akkor nézett fel, mikor a hajnal első sápadt fényei bekúsztak a szobába és csend lett.

Tudta segítségre van szűksége, de ami vele történik, még saját magának is képtelenségnek tűnt. Mit szólna hozzá az, aki ezt át sem élte, azt hinné megőrült. Egyszer csak abbahagyja, reménykedett, és most először gondolt határozottan – mint a bajok forrására – arra, aki elment, de számára valami érthetetlen módon mégis itt maradt.
Rettegni kezdett az éjszakáktól. Hiába volt fáradt, csak sokára tudott elaludni, mert állandóan fülelt, hogy még időben kiszűrje a félelmetes zajt. Azonban hiába várta ébren, hogy rajtakapja, szembenézzen vele, az a valami, vagy valaki, jól időzített, megvárta, míg elalszik, és akkor csapott le rá, mikor az álom már megrongálta éberségét.
Nem nézett fel többé amikor meghallotta, hiszen a zaj magával hozta a látványt is kéretlenül.

Fordított életet kezdett élni, nappal aludt, éjjel ágyában lapított, a reggelt várva. A hétvégével nem volt gond, de az irodában egyre többször koppant feje az íróasztalon. Munkatársai aggódva nézték sápadt arcát, a mély karikákat a szeme alatt. Főnöke azt tanácsolta, írassa ki magát az orvossal. Ez talán jót is tett volna, ha a munka és az emberi társaság hiánya nem a legerősebb szálat szakítja el, ami a valósághoz kötötte. Orvoshoz nem ment, képtelen lett volna a hitetlenkedő, szánakozó pillantásokat elviselni. A külvilággal csak annyi kapcsolata maradt, amit a heti bevásárlás jelentett. Keveset evett, lefogyott, gyenge és kábult volt a megszakított alvásoktól, levegőtlenségtől.
Az egyik külösen rossz éjszaka után fogta a hintaszéket, átvitte Gyula szobájába, és rácsukta az ajtót. Éjfél felé erős zaj riasztotta, ütődések, hangos koppanások törték meg a csendet. Az alatta lakó sánta férfi botjával verni kezdte a fűtőtestet. Résnyire nyitotta az ajtót, látta, hogy a hintaszék – mintha megkergült volna – dobálta magát, neki-neki csapódva a többi bútornak.
– Felébreszted az egész házat! – kiáltott rá.
Az erős hangra a hintaszék megjuhászodott. Felemelte és visszavitte régi helyére, a televizió elé.
Később megpróbált hatni rá, közel ment és beszélt hozzá. Új fejezet kezdődött kettősükben. Már nem bújt a takaró alá, ha meghallotta a nyekergő, surrogó zajt, hanem beszélni kezdett hozzá, egyelőre csak az ágyból, kissé remegő hangon. Elmondta, hiányzik neki, szerette, hogy milyen gondosan ápolta. Amíg beszélt hozzá, a ringás is szünetelt. Sokszor órákon át, mint az imamalom, halk monotóniával ismételte a szavakat, csak hogy csend legyen.
Így teltek a hosszú éjszakák.
Idővel türelmetlen lett, olykor felemelte a hangját, szavaiban több volt a vád, a keserűség, mint a gyengédség. Később az indulat kikergette az ágyból, fel-alá járkált, majd körözni kezdett a hintaszék körül, és egyre keményebben fogalmazott. Úgy érezte, nem tudja elviselni tovább ezt az álhatatos, surrogó zajt, mely, mint a fűrész dolgozott agyában.
Egyik éjszaka, amikor elkezdődött a tánc és a korábbinál is vadabb ritmust diktált, gyengesége ellenére kiugrott az ágyból, kezeivel elkapta a hintaszék karfáját, előrehajolt és belevijjogta egy odaképzelt arcba
– Elég, gonosz voltál életedben, gonosz vagy halálodban is!
Boldogtalan házassága minden megalázottságát, fájdalmát, a betegápolás testet és lelket megnyomorító éveit, és az utóbbi hetek lidérces éjszakáit sikoltotta bele a csendbe.
Már nem jutott eszébe, hogy felver másokat, átszakadt a józanság gátja.
Most nem ütötte senki a csöveket, a ház némán, megrettenve fülelt az éjszakában.

Szomszédja kihívta a mentőket. Az orvosnak egy sovány, égő szemű, zaklatott nő nyitott ajtót, aki kis tétovázás után beengedte. A lakás tiszta volt és rendezett.
– Megvizsgálom – szólt az orvos barátságosan.
Leültek egymással szemben, megfogta vékony csuklóját, érezte szapora pulzusát.
– Mi történt? – tekintete érdeklődve tapadt a megviselt arcra.
Olyan régen nem volt része ilyen figyelemben, hogy ömleni kezdett belőle a szó. Beszélt meddőségéről, a férje betegségéről, a temetésről, amikor az éjszakai csengőről kezdett beszélni, hangja felerősödött, pulzusa ijesztően felgyorsult. Az orvos nyugtatót adott.
– Hamarosan jobban lesz – ígérte –, de ahhoz be kell vinnünk a kórházba.
Nem tiltakozott, csak mondta tovább, sötét, kiégett szemei nem akarták elengedni az orvos tekintetét.
A nyugtató hatni kezdett, már alig lehetett érteni, amit mond. Két ápoló hordágyat hozott, engedelmesen ráfeküdt, de mikor felemelték, kicsavart nyakkal visszafordult a szoba felé, és izgatottan próbált mondani valamit, harcolva a nyugtató mindent elborító ködével. Az orvos közel hajolt, csak annyit értett:
– Hintaszék.
Az ápolókhoz fordult.
– Ha levitték, egyikük jöjjön vissza a hintaszékért. Úgy látszik, fontos neki!

Zentai Eta

Zentai Eta vagyok, néhány szó magamról. Budapesten születtem 1938-ban. Mindent kicsit később csináltam, mint lehetett volna. Könyvtárosi diplomát már két gyerek mellett szereztem, és az írásba is nyugdíjasként szerettem bele. Pályázatokon indultam, verseim, novelláim, meséim különböző kiadóknál és online felületen jelentek és jelennek meg. Haikuim a Napút című folyóiratban, szintén
pályázatok keretében.
Jelenleg három irodalmi körhöz tartozom: A Faludy György Irodalmi Műhelyhez, az Irkához és a A Hetek kortárs irodalmi online folyóirathoz.

Legfrissebbek a szerzőtől: Zentai Eta

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned