Kávéházi történet

Kedd délután volt, s én – mint ilyenkor mindig – megszokott asztalomnál ültem a Hungária Kávéházban. A zongorista lágy muzsikát játszott; lelkemben béke és nyugalom honolt. A kávéház vendégeit – az írókat, s az írókat figyelő kíváncsiakat fürkésztem, majd odaintettem egy pincért, és rendeltem tőle egy tonikot.

A múzsák éppen elkerültek. Kettő – egy szőke és egy vörös hajú – a felettem lévő pazar csilláron ült, s lábukat lógázva a Körúton aznap hallott legújabb pesti vicceket mesélték egymásnak.

Nem figyeltem azonban rájuk, figyelmemet teljesen lekötötte a velem átellenben ülő R. Mónika, akinek jobbján egy jóképű – bár kissé kopaszodó – nagybajuszos múzsa ült. R Mónika serényen írta a sorokat. Néha kortyintott kakaójából, ilyenkor múzsája sejtelmesen gesztikulálva suttogott a fülébe.

A pincér odaért az asztalomhoz, s letette elém a tonikot. Éppen köszönetre nyitottam volna a számat, amikor a felettem vihorászó múzsák közül a vörös hajú, elvesztve egyensúlyát, az asztalomra zuhant, s a tonikot felborítva szerencsésen landolt az ölemben.

A pincér sűrű bocsánatkérések közepette törölgette le az asztalt, majd nyakoncsípte s egy erélyes mozdulattal a nyitott ablakon át a Körútra penderítette a kis vöröst. A szőke eközben majdnem megpukkadt a nevetéstől a csilláron, s hogy vele hasonló baleset ne eshessen meg, átrepült a bárpultra, s onnan szemlélte a történteket.

A többi múzsa is felfigyelt egy pillanatra, de hamarosan visszatértek íróikhoz, elvégre nem dőlt össze a világ, így jár, aki pórul.

A vörös múzsa belibegett a főbejáraton, s a főpincér fenyegető kézmozdulatát az éppen akkor belépő német turistacsoport megdöbbenve konstatálta, ők ugyanis a főpincért látták csupán. A bárpulton ülő szőke annyira élvezte az események ilyetén alakulását, hogy térdét csapkodta nevettében.

A pincér eközben megérkezett az újabb tonikkal, s biztosított, hogy ilyen eset többször nem fordulhat itt elő. Még egyszer elnézésemet kérte, miközben visszaindult a bárpult felé, szigorú pillantásokat vetett a két viháncoló múzsára, akik a bárpulton egymást átölelve hahotáztak.

A terem túlsó végében, a lépcső melletti asztaltól éppen felállt V. Csongor, a nagy reményű költő, s az addig mellette lebegő, hosszú hajú – s mitagadás, igen csinos – múzsája most felemelkedett, s körülnézett a teremben.

Vágyakozva néztem felé, s belekortyoltam a tonikba. Elértette a gondolatomat. Lágy mozdulatokkal átsuhant a patinás boltívek és freskók alatt, s leereszkedett az asztalomhoz.

Köszöntöttem, majd papírt és tollat vettem elő. Ránéztem. Mélybarna szemeiben ott tükröződött az egész világ. Írni kezdtem. Néha fel-felpillantottam, s az isteni lény szemeiből újabb és újabb szereplőket, fordulatokat olvastam ki. Készült a Mű, az alkotás remek tempóban zajlott.

A zongorista befejezte számát, de a felzúgó összkávéházi tapsban én most nem vettem részt; tollam sebesen szántotta a fehér papírlapokat.

Végül az utolsó pontot is kitéve letettem a pennát, s írói vénámra vattát szorítva hálásan néztem a barna szépség szemébe.

Ő kecsesen megbiccentette fejét, s búcsút intve tovalibbent legjobb cimborám, B. János asztala felé, aki épp most rendelt egy kaszinótojást és egy üveg whiskyt. A bohém író papírt és ceruzát halászott elő sokat tapasztalt aktatáskájából.

Felhajtottam maradék tonikomat, s átolvastam a Művet. Meg voltam magammal elégedve. Ezután intettem a főpincérnek, hogy fizetnék. Szokásom szerint ötven forintra kerekítettem fel az elém tett számlát.

Még utoljára végignéztem a kávéház alkotóin s az érdeklődő dilettánsokon, összeszedtem irataimat, és esőkabátomat a vállamra vetve felálltam. A kijárat felé indulva viszonoztam a főpincér köszönését – Minden jót, Klárai úr! –, s a nagy Géniusz Lóci előtt fejet hajtva kiléptem a Körútra, elvegyülvén a nyüzsgő forgatagban.

 

Utoljára frissítve:2016. szeptember 05., hétfő 17:49
Lajtai Gábor

Lajtai Gábor(Budapest,1969.február 25. - 2020. augusztus 23.) költő, szerkesztő.
Apja Lajtai Pál (1949) intarziaművész, anyja Buza Katalin (1951) díszítő festő. Tanulmányokat folytatott a pécsi JPTE művelődésszervező szakán, különböző könyvkiadóknál tipográfusként, művelődési intézményekben művelődésszervezőként és információs munkatársként dolgozott.
1990óta számtalan kiadvány (szépirodalmi könyv,antológia,folyóirat,prospektus, akcidens nyomtatványok) szerkesztését, lektorálását illetve nyomdai előkészítését végezte el.1998.november 17-énlétrehozta és azóta üzemelteti aMagyar Művészeti Portált.2001.március 1.óta főszerkesztője aNapSziget a művészetekértfolyóiratnak.2005.május 10. óta elnöke a Vörösmarty Marcell író (Hangszínház) által létrehozott, a fentieket gondozó NapSziget a Művészetekért Alapítványnak. Jelenleg a fenti Alapítvány ügyintézőjeként valamint műszaki szerkesztőként keresi kenyerét.1997-es sikertelen első házassága (Lajtai Katalin) után2005.szeptember 17-énmásodszor is házasodott (feleségeLajtai Kadocsa Klári, aki2006tavaszán fiúgyemekkel(András)ajándékozta meg.
2001.május 1-jeóta tiszta jövedelmének 17%-ával járul hozzá a magyar művészeti és kulturális élet szereplőinek és alkotóinak népszerűsítéséhez. E gesztus nyomán azóta egyre több magánszemély és intézmény támogatja aNapSziget a Művészetekért Alapítványcéljainak megvalósulását.
1995-ben illusztráltaNérya:Forrásc. verseskötetét.1986óta különböző folyóiratok,1995-től antológiák közlik írásait,1999-től rádióműsorok,2001-től televíziós híradások számolnak be munkásságáról,2002-től kezve internetes magazinokban és fórumokban,2004óta már magánszemélyek blogjaiban is rábukkanhatunk verseire.

Verseskötetei:
Kikelet (AnagrammA, 1994)
MANNA-versek (AnagrammA, 1996, társszerző: Máté Mária)
Fénytölte (Krúdy Gyula Irodalmi Kör, 1999)
Csontpalást (NapSziget a Művészetekért Alapítvány, 2014)

Elismerése:
Bodnár István Irodalmi és Művészeti Oklevél (2005)


Lajtai Gábor barátunk, alkotótársunk 2020. augusztus 23-ánn elhunyt.

Legfrissebbek a szerzőtől: Lajtai Gábor

Tovább a kategóriában: « Könyvtár Az ágy »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned