A legolcsóbb urna

Ella fullasztó undort érzett a mellkasában, ezzel élt már évek óta, még ha nem is akart mindig tudni róla. Kinyitotta a szobában az ablakot, hogy az áporodott levegőt frissre cserélje, aztán körülnézett, hogy a két hete meghalt édesanyja kis egyszobás lakásában mi az, aminek még hasznát tudná venni.

Milyen rövid az a harminc nap, ami alatt ki kell ürítenie a kis zuglói lakást, és visszaadni az önkormányzatnak. Hiába kérlelte mindig az édesanyját, hagy jelentse be hozzá az unokáját, Bálintot, hogy ő legyen a bérlet folytatására jogosult, és ne kelljen leadni az önkormányzatnak a lakást. A mama hallani sem akart róla.

- Csak a halálomat lesnétek, ugye?! – förmedt rá mindig Ellára, ha a lánya csak szóbahozta a dolgot.

Bálint most a családjával az ő hajdani lakásában lakik. Ő meg kiköltözött a telekre, a kicsi, kifűthetetlen, komfort nélküli nyaralóba. A szerény nyugdíjából azt is alig tudja fenntartani. A menye otthon van az egy éves kislányukkal, a fia két állásban is alig tud megkeresni annyi pénzt, hogy megéljenek. Valahogy divat lett ingyen dolgoztatni az embereket, vagy legalábbis nem megfizetni a munkájukat. Na, most erre a lakásra is keresztet vethetnek, pedig milyen jól jönne neki, nem kellene a víkendházban fagyoskodnia, a kerti csapról vizet hordani, rezsón főzni, a kinti budiba járni.

Holnap jön a felvásárló, aki megvette a hagyatékot, és vállalta a lakás kiürítését, lomtalanítással, takarítással. Alig ad valami kis pénzt az ócska, agyonhasznált bútorokért, de a lakáshasználati díj, amit erre az egy hónapra kell fizetnie az önkormányzatnak, az legalább, kitelik belőle. Még ez is! Fizetni azért, mert még itt vannak a holmik, és nem tudta rögtön átadni a lakást…

Ella kiment a konyhába, kinyitotta az üveges, régi konyhaszekrényt, és elkezdte kirakni az asztalra azokat a bögréket, és tányérokat, amik nem voltak csorbák. Ezeket még tudja használni. A maradékot úgy rendezte el, hogy ne nagyon látsszon meg a hiány. A nagy lisztes dobozt is betette hozzájuk a szekrény tetejéről. Aztán újra kivette a dobozt, és kíváncsin belenézett, hiszen az édesanyja évek óta nem főzött. Őt szekálta telefonon, hogy milyen ételt főzzön, és hozzon neki. Nem érdekelte, hogy egy rezsón kell kínlódnia a főzéssel, nem engedte, hogy itt készítse el az ételt őnála. Az sem érdekelte, hogy neki magának is alig jut ételre, pláne télen, amikor fűtenie kell.

-         A lányom vagy, ennyit megtehetsz! – förmedt rá mindíg, ha megpróbálta

elmondani a nehézségeit. Elvárta, hogy Ella élete az ő igényei köré szerveződjön.

Jó régi lehet már ez a liszt – gondolta, és a szemetesvödörbe öntötte a tartalmát. Meghökkenve látta a kiömlő liszt között az összegumizott bankjegyköteget. Kihalászta a szemetesből, lerázta, és kigumizta. Elkerekedett szemmel nézte a tíz darab ötezrest. Szóval volt a mamának némi dugipénze, és itt tartotta – gondolta meglepetten. A dobozt visszatette a szekrénybe, és előrébb húzta a cukortartót. Ha már rendet csinál, kiüríti azt is, hazaviszi a tartalmát, nem kell az a felvásárlónak… Ahogy beleöntötte a kristálycukrot egy nejlon zacskóba, abban is felbukkant egy összegumizott bankjegyköteg. Ez is ötvenezer forint volt.

Ella rádöbbent, hogy nem egy dugihely van, és módszeresen keresni kezdett rejtekhelyeket a lakásban. Nem csalódott, inkább egyik ámulatból a másikba esett, a rengeteg helyen megtalált pénztől. A szekrényben a ruhák, pongyolák, kabátok zsebében, a könyvespolcon a könyvek lapjai között kisebb összegek bújtak meg. Az ágyneműs polcon a papír alatt, és a konyhaasztal fiókban is a papír alatt összesen százezer forintot talált. Volt még máshol is pénz. A falon lógó családi képek hátuljára ragasztott borítékokban, az ágynemű tartóban, a szekrény aljára és az éjjeli szekrény hátuljára ragasztva, sőt még a vécé tartályban is egy nejlon zacskóban. Minden négyzetcentimétert átvizsgált a kis lakásban, és minden megtalált összeggel egyre jobban érezte, hogy a régóta ránehezedő teher egyre enyhül. Végül több mint kétmillió forint tornyosult az asztalon.

Ellának melege lett, és elfáradt a sok keresgéléstől, pakolástól, lerogyott egy kis kopott huzatú fotelba. Már nagyon régen feladta a reményt, hogy valaha is jobbra fordulnak a körülményei, és most itt van előtte ez a rengeteg pénz, amit eldugdosott az anyja. Kishíja, hogy nem a felvásárlóé lett… Vajon a hagyatékot olcsón felvásárlók tudnak az idős emberek szokásáról, hogy pénz rejtenek el az otthonukban a családjuk elől? Nem is rossz üzlet ez a mindent megvesznek, és majd ők lomtalanítanak… Mi mindent találhatnak, amiket a család álmában sem feltételez… Az édesanyja szegényes életére, a folytonos követelőzésére gondolt, és a fejét csóválta a rengeteg összekuporgatott pénzre nézve. Fogalma sem volt, hogy mire gyűjtögette.

 - Milyen kár, hogy nem tudtam hamarabb erről a pénzről, akkor futotta volna egy szép temetésre. Így csak hamvasztás volt, meg a legolcsóbb urna, amit hazavittem egy reklámszatyorban, és elástam a telken, az almafa alá – gondolta Ella.

   

 

 

Utoljára frissítve:2016. szeptember 05., hétfő 18:02
T. Pandur Judit

2008-ban költöztem Isaszegre, és azóta írok elbeszéléseket, cikkeket, meséket, és most írom a harmadik könyvem. Úgy tűnik, valami van Isaszeg levegőjében, ami alkotásra ösztönözött…

2008 óta – a meghirdetett irodalmi pályázatokra beküldött írásaimnak köszönhetően – eddig tizennégy antológiában jelentek meg alkotásaim és két mesés könyvben, valamint a Holnap Magazin irodalmi folyóiratban, és sci-fi magazinokban. Meghívást kaptam a Pécs Tv „Egy csepp mese” című műsorába, ahol felolvastam egyik pályázati nyertes mesémet.

Amióta csak emlékszem, történeteket találtam ki. Meséket a húgomnak, amikor kicsik voltunk. Meséket a gyerekeimnek, amikor ők voltak kicsik. Történeteket meg csak úgy magamnak. Amióta felnőttek a gyerekeim, azóta van időm leírni őket. Remélem, hogy mások is élvezettel olvassák alkotásaimat.

             T. Pandur Judit

Legfrissebbek a szerzőtől: T. Pandur Judit

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned