Karácsonyi testvérek

 

  • Ennek sosem lesz már vége? Nem bírom tovább! - nyolc és fél hónapos állapotos anyám

elkeseredetten sírt, mikor újabb bombasorozat nyomán  ledőlt a szomszédos ház. Apám szó nélkül magához vonta egy pillanatra összetört anyámat, aztán engem kapott az ölébe. Férfitől szokatlan gyengédséggel, kissé sután ringatni kezdett. Tudta, hogy pillanatokon belül pánikba eshetek és sikoltozni kezdek. Szinte elrejtett az ölében, két hatalmas tenyerét játékosan a füleimre borította, miközben esengve nézett zokogó anyámra. Mellkasán fekve hallottam, hogy ver a szíve. Ettől megnyugodtam, és elaludtam. Még akkor is aludtam, amikor a házunk összedőlt. Arra ébredtem, hogy apa rohan velem  ki az utcára az óvóhelyről, s kinn folyamatosan  visít a sziréna. 

1944 karácsonya volt, öcsém bármelyik pillanatban világra jöhetett; borzasztóan vágytam már egy kistestvérre, a babáim untattak, bár mire öt éves lettem, valójában szinte semmink sem maradt, életem négyötöde a háború jegyében zajlott, így testvérem érkezésének hírét rajtam kívül senki sem fogadta valami nagy ovációval. Én önfeledten boldog lehettem volna, ha nem riasztanak a háború zajai, amelyek főleg éjszaka törtek ránk, és rángattak ki a nagy nehezen felmelegített ágyból. Mivel az első emeleten laktunk, könnyen lejutottunk az óvóhelyre – orvos apám rendszerint hátra maradt, hogy segítsen az idős, egyedülálló embereknek is, aztán hihetetlen szervezőkészségének köszönhetően néhány nap alatt összehangolta, hogy ki, mikor, kinek segít légitámadáskor, mert anyámnak már nagyon nagy szüksége volt rá előre haladott állapota miatt. Így  nem kellett aggódnunk, míg megérkezik ő is a legnagyobb bombahulláskor. Ahogy múlt az idő,  és a németek kezdték felmérni, hogy a háborút minden bizonnyal elvesztették, egyre nagyobb támadásba lendültek, akkor még nem tudtuk, hogy az oroszok válasza még keményebb lesz; karácsonyra szinte minden éjszakát az óvóhelyen töltöttünk, olyan szörnyűséges választ adtak a felszabadító seregek. Karácsony első napján már ki sem mehettünk az óvóhelyről. Anyám  nem is kelt fel, csak feküdt félőrülten, én meg apámba kapaszkodva mentem vele egyik lakótól a másikig, ahogy próbálta a betegeket ellátni. Ha elengedte  a kezemet, vagy eltűnt szemem elől egy pillanatra, fejvesztett sikoltozásba kezdtem, levágtam magam a földre, és ilyenkor órákig nem tudtak megnyugtatni.  Így aztán feladta - mentünk az óvóhely minden kis sarkába együtt. A másodikon lakó  pap magával hozta a Bibliáját is, csendes, reszketeg fejű kis emberke volt; Jézus történetét tőle hallottam először, mikor felolvasta nekünk ezen a lehetetlen, valószínűtlen éjszakán. Mondom, aprócska  ember volt, de csodálatos orgánummal megáldva – szállt, szállt a hangja, jóformán eltűnt a pince, és ott álltunk Betlehem istállójában, én, a túlzott fantáziával megáldott kislány szinte hallottam az állatok bőgését is, éreztem a széna finom illatát, és megörültem: az én öcsém is mindjárt meg fog születni, mint a kis Jézus, és egészen beleéltem magam a soha nem hallott történetbe aminek így, ilyen formán mi is a részeseivé válunk majd...  A pap nem a könyvből olvasott ; saját szavai hipnotikusan láttatták a történetet. Hatalmas csönd volt, senki sem szólt, lélegzet visszafojtva hallgattuk, megérintett minket a karácsony misztériuma. Aztán  imádkozni kezdett, határozott hangon mondott köszöntet a Megváltóért, aki ím’, az ígéretnek megfelelően  eljött, és most már nincs mitől félnünk, mert a halál legyőzetett. Mikor belefogott a Miatyánkba, a lakók lassan, szégyenlősen -  ki maga elé, ki hangosan-, követték és vele mondták az ige szavait.

Ezekben a percekben pár  pillanatban megszűnt épp a bombázás.  Semmi más nem hallatszott, csak a lakók halk, megindult hangja. 

Az  áhítatos csendet egyszer csak a  vasajtón hallatszó kopogtatás zavarta meg.  A pap kiesett a révületből, és üveges szemekkel nézett apámra, a néma egyetértésben, mindenki által elfogadott vezetőre. Apám nem szólt, csak bólintott a papnak, hogy folytassa. De az ajtón újra jeleztek, most már dörömbölt valaki. Apám szája elé tette az ujját, így mutatva nekünk, maradjunk csöndben, s odament, hogy a direkt az erre a célra fúrt lyukon kilessen. Egy asszony állt az ajtó előtt vastagon bebugyolálva, melléhez egy magam forma kislányt szorított. Apám gyorsan kinyitotta az ajtót, és berántotta a nőt gyerekestül. Még sietve körbe pillantott, de senkit sem látott odakinn. A nő mellén egy jókora sárga csillag éktelenkedett.  A pap megszólalt: - „És ímé a csillag, a melyet napkeleten láttak, előttük megy vala mind addig, a míg odaérvén, megálla a hely fölött, a hol a gyermek vala.”

Apa hátrafordult, és riadtan  kérdezte a papot:

  • Tessék? 

  • Semmi...csak az ige szavai...gyermek születik...karácsony..és most íme, a csillag is...

Persze, sem apa, sem más nem igazán értették, mit akar a pap mondani, mi ez a párhuzam az ige szavai és a mostani életünk között. A nővel lévő kislányon is ott volt a nagy, sárga csillag. Az egyik lakó, a nyilas érzelmeit csak kevésbé palástoló Kertész Jóska bácsi kiabálni kezdett:

  • Ha ezeket itt találják, mindannyiunkat megölnek! Azonnal zavarják el a zsidókat!  - Apám

némán, keményen  nézett a kiabálóra, aztán csendesen így szólt: - Ha még egy szót szól, leszedem a csillagot az asszonyról, és magára teszem, úgy lököm ki az utcára! – szemével odaintett két markos lakót, azok aztán folyamatosan ott ültek a mostanra megcsendesedett követelőző mellett. Én a kislányt bámultam gyönyörködve. Micsoda, nagy,  gyönyörűséges, barna szemek! És milyen csodálatos, göndör, sötét fürtök! Az én szőke hajamat és kék szememet hozzá képest sápadtnak és unalmasnak éreztem. Aztán valami feltört bennem. Felsikoltottam, odaugrottam a kislányhoz és letéptem róla a csillagot, majd zokogva átöleltem.  Ő is átölelt.  Érdekes, kicsi lány létére érzékelte, ez most valami különleges érzelmi megrázkódtatás, nem ijedt meg, odaengedte magát hisztériás féltésemnek, és szorosan ölelt ő is. Onnantól apám végre szabadon mozoghatott az óvóhelyen. 

Zsófi anyja képzett szülésznő volt. Apám ekkor kezdett hinni a Gondviselésben, hiszen belgyógyászként nem sokat értett a szülészethez. Napjában egyre többször hallgatta a papot. Mint mások is... Huszonhatodikán éjjel megszületett Zsófi mamájának segítségével a testvérem. Apám, aki orvos volt, azt mondta, ezt nem bírta volna egyedül, nagyon nehéz szülés volt; Angéla nénit a jó Isten küldte, ezért kérték, nevezze el ő az öcsémet.  Így lett a testvérem keresztanyja egy zsidó nő, és ezért lett a testvérem neve Gáborka. 

Hogy Jóska bácsi mikor szökött ki a pincéből, nem vettük észre, mert mindenki anya és a kisbaba körül sürgött- forgott. 

Egyszer csak újra  dörömböltek  az óvóhely ajtaján. Apám csendre intett bennünket. Kikémlelt a lyukon. Nem látott mást csak Jóska bácsit, de mivel így is gyanús volt a dolog, hogy csak úgy szó nélkül elillant, s jött megint vissza, apám suttogva kiadta az utasítást, hogy Zsófit és Angéla nénit gyorsan rejtsék el a lakók. Aztán apám mosolyogva nyitott ajtót, próbált fesztelen és könnyed lenni...

Jóska bácsi mellett két náci  katona  lapult jobbról és balról. 

  • Maguk rejtegetnek itt két zsidót? – csattant a német szó a rituális köszöntés után, és a két

katona bemasírozott az ajtón.  Apám tehetetlenül állt félre. Riadtan és bénultan néztem a férfiakat. Anyám melléhez szorította az öcsémet. A nácik odaléptek hozzá, tisztelegtek. 

  • Most szült, asszonyom? – kérdezte az egyik. Hangja kicsi lágyabb lett. Anyám megpróbált

felülni, és kihúzta magát méltóságteljesen. Öcsém a váratlan mozdulattól ordítani kezdett. A német katona kajánul rámosolygott; - Úgy tűnik, jó a tüdeje...egészséges kis fickó...kézbe vehetem,  asszonyom? 

Anyám remegő kezekkel emelte fel Gáborkát és nyújtotta az katona kezébe. Láttam, hogy a pap magában motyogva imádkozik, kezét összekulcsolva, szemeit lesütve. A katona  egy gyors mozdulattal felemelte a baba lágyékánál a kezdetleges pelenkát, aztán mosolyogva adta vissza az anyámnak.

  • Úgy látom, helyes kis árja fiúcska...aztán jó hazafit neveljen belőle, asszonyom! Heil, Hitler! –

ordította el magát váratlanul, és merőn nézte az  anyámat. Anyám rebegve válaszolt:

  • Heil, ...- és hátra hanyatlott. Apám odaugrott anyámhoz, és bocsánatot kérően nézett a

tisztre:

  • Ne haragudjék rá, pár órája szült...sok a vérveszteség...tudja, hogy van ez...

A férfi  ekkor apámhoz fordult:

  • Hol rejtegetik a zsidókat?Elviszem a háza népét  gyerekestül, asszonyostul,  ha nem

adják ki őket, mire hármat számolok! 

Néma csönd lett. Csak a német szavak hallatszottak. 

  • Eins...

  • Zwei...

  • Drei...

 A pap lassan, méltósággal fölállt. 

  • Én vagyok az a zsidó uram, akit maga keres... 

A német végig nézett a kis emberen, aztán kiköpött. Majd váratlanul a puskatussal  a pap arcába sújtott, és megvetően elfordult. A kis ember úgy csuklott össze, mint egy rongybaba, hangja sem volt, orrából azonnal ömleni kezdett a vér. Apám odaugrott hozzá, hogy ellássa.  A katona  pár percig gondolkodott, aztán Jóska bácsihoz szólt:

  • Mutassa meg maga, hol vannak a zsidók! Magam mondta, hogy itt rejtőznek! – Jóska bácsi

riadtan nézett egyikünkről a másikunkra. Egyre sápadtabb lett. 

  • Elrejtették őket, uram! Nem látom, hol vannak!

  • Megkeresni! –  hallatszott keményen. Jóska bácsi rémülten indult keresni Zsófit és a mamáját,

s  látszott, hogy már nagyon bánja, amit tett. A másik német alaposan, akkurátusan állt neki a kutatásnak. Aztán olyan gyorsan történt minden, hogy még ma is alig tudom visszaidézni...

Egyszer csak Angéla néni ugrott elő rejtekhelyéről, és Jóska bácsi nyakába ugrott.

  • Jóskám! Józsikám! Megvagy végre édes szívem!  – kiáltotta és sírva csókolgatni kezdte. Mellén

még mindig ott fityegett a nagy, ronda, sárga csillag, ahogy a riadtan tiltakozó Jóska bácsihoz préselte magát – Éreztem én, hogy nem halhattál meg! – és könnyes szemét a németekre emelte. Zsebéből kiesett a másik csillag. Az egyik katona fegyverével felemelte és Jóska bácsi felé nyújtotta:

  • Hitvány férge! Képes lettél volna elárulni az asszonyodat, hogy te megmenekülj? Mind ilyenek

vagytok ti, zsidók...azonnal tűzd föl!  Indulás! Asszonyság! Jól nézze meg! Mondhatom, büszke lehet rá ...pfuj!

Jóska bácsi szólni akart, de a katona, aki az előbb a papot ütötte arcon a fegyverével, most őt ütötte meg, ha lehet, még kegyetlenebbül.  Jóska bácsi vadul bömbölt, orrán-száján dőlt a vér. Elvitték őket.

Így történt, hogy karácsony este két testvérem is született; Zsófia és Gáborka.  

Ha hull a hó, és betölti a házat a mézeskalács és a sütemény  illata, a karácsony nekem két új életet is jelent; odaállok az ablakhoz, és arra gondolok, hogy az én Megváltóm él, és nincs még vége a történetnek, és Angéla nénire is gondolok, és az anyaságra, hogy milyen találékony, ha a gyermekéről van szó, és Júdásra, hogy hány arca van még,  és hányszor kell megküzdenünk vele, míg Krisztus Urunk diadallal újra visszatér...



Utoljára frissítve:2020. december 06., vasárnap 20:04
Ferenczfi-Faragó Eszter

Előbb formáltam történeteket, mint ahogyan rajzolni tudtam. Igaz, ennek is, annak is megvolt a rendelt ideje. Ma már azonban csak írok – verseket és novellákat. Az írás nekem nagy kaland. Kicsi gyerekként csak néztem, hogy hogyan lesz a betűből szó, s a szóból mondat, a mondatból történet, érzelem, gondolat. Már  5 évesen álmodoztam róla, micsoda nagy lehetőség a „betűvarázs”. 9 évesen aztán megírtam az első versem, azóta pedig  csak Isten tudja, hogy hányadiknál járok… 
Nem lehet abbahagyni, mint ahogyan a levegővételt sem.
Budapesten élek,. Életemben a hitnek, a családnak és az alkotásnak óriási szerepe van; egyik nélkül sem tudnék élni. Az alkotás – meggyőződésem szerint, ahogyan ezt gyönyörű anyanyelvünk is kifejezi -, adottság, kaptuk Istentől, melyet úgy tudunk „meghálálni”, ha helyesen élünk vele.
Két kötetem jelent meg eddig, egy verses, amelynek címe Hajléktalan angyalok (2012.), és egy novellás kötet, Novemberi levelek címmel (2014.). Sok-sok antológiába, lapba is (pl.Napút, Négy az egyben, stb.) kerültek még be verseim, és prózáim, több pályázaton is sikeresen szerepeltem műveimmel. Készítettek velem kamasz koromban riportot a Petőfi Rádióban, szerepeltem TV interjúban, most legutóbb a Civilhang Rádióban lehetett velem egy beszélgetést meghallgatni.
Gitárművész barátnőmmel egy magunk által felépített műsorral járjuk az országot; olyan helyeken lépünk fel, ahol a kényszerű ingerszegény környezetben némi napfényt tudunk az emberek szívébe lopni a versekkel, zenével. Meglepő módon fiatal egyetemisták is nagy szeretettel fogadták legutóbbi fellépésünket Debrecenben, az egyetemen, és ez igen nagy örömmel töltött el; talán nem hal ki a líra, az irodalom szeretete sem – legfeljebb nekünk, akik írunk és egyben elő is adunk, kell megtalálnunk kreatív módon a fiatal generáció felé az utat, és a módot.
Kisfiam iskolájában a költészet napja alkalmából szerveztem irodalmi műsort, ami meggyőzött arról, hogy az irodalom megszerettetését nagyon pici korban kell elkezdeni, mert ekkor még nagyon fogékonyak a gyerekek a szépre, a jóra (is). Éppen ezért első színdarabomat is nekik írtam, amit nagy sikerrel, 2016-ban mutattunk be, mely egy rendhagyó betlehemi történet, A hiú hóemberek címmel. Álmodom újabb és újabb lehetőségekről. Azért vagyok itt is... AlloEscort

Tovább a kategóriában: « A kendő Irunnya »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned