Egy régi karácsony - Zentai Eta

 
Megállás nélkül esett a hó, fehér kötésként borította a háború által megsebzett várost, Budapestet. Hat éves voltam a bátyám tizennégy, az öcsém három.  Édes egyedül küszködte végig három gyerekkel a háborús éveket. Édesnek hívtuk anyánkat, elspórolva ennek a szépséges szónak a végét.

Édesapám a háború alatt a fronton harcolt, aztán fogságba esett. Már felnőtt voltam, mikor megtaláltam és elolvastam egyik megsárgult tábori lapját, amit Édesnek írt. A múltból érkezett levélen egy vágyódó, szerelmes vers volt. Meghatottan néztem szép, szálkás betűit, és a különleges vallomást. 

Hogyan éltük át ezt az időszakot, milyen fáradságos varázslattal teremtette elő Édes a mindennapit, az már a családi legendárium része. Most elmesélem annak a bizonyos karácsony estének a történetét, amit soha nem felejtek el, amit elmeséltem a gyerekeimnek, később az unokáimnak is.

Édesapám is hazajött a fogságból, fedél volt a fejünk felett, kint havazott, bent pattogott a tűz, 1946. december 24-e volt, karácsony napja. Együtt volt az egész család.
Édesapán egy csupasz villanykörte alatt olvasott, a konyha közepére húzott széken. Mindig, és minden helyzetben olvasott. Gyerekként nem értettem, mi ebben a jó? Ma már tudom, a könyv és benne a szavak, olyan édes mákony, hogy aki azt megízlelte, örökké vágyik rá.
Azt sem értettem, miért nem megy be a szobába, ha olvasni akar, a sürgő-forgó Édesnek állandóan kerülgetnie kellett. Néha elkaptam a tekintetét, ahogy nézett minket, a világon a legkékebb szem volt az övé, az öcsém örökölte. Ma már tudom, a hosszú távollét után, minden percet velünk akart tölteni, olvasott, de közben elmerült az ismerős illatokban, zajokban, Édes szoknyájának suhogásában, a mi nevetésünkben, vitáinkban, a régen nélkülözött családi életben.

Bátyámmal színes papírfüzért ragasztottunk, majd pattogatott kukoricát fűztünk hosszú cérnára, hogy ezekkel díszítsük a fát. Édes a konyhaasztal eternit lapjára öntötte a forró cukormasszát, és mikor kihűlt, kockákra vagdosta.  A finom, édes illat betöltötte a konyhát. Öcsém vágyakozva nézte, Édes titokban kis cukorforgácsokat dugott a szájába, de magán érezve éber tekintetemet, nekem is adott.  Végül a cukrokat cifrázott, vékony papírba csomagoltuk, és készen volt a szaloncukor.

Öcsém életében az igazi biztonságot Édes jelentette. Apró, fehér székét magával hurcolva, követte mindenhova, mint az árnyék. Ha főzött, mosott, vagy takarított, ott ült a közelében, mint egy sovány, hűséges, kis strázsa.  Éreztük anyánk őt szereti a legjobban. 

Estefelé édesapa abbahagyta az olvasást és sugdolódzni kezdett Édessel, majd eltűntek a nagyszobában. Játszani kezdtem az előkészített evőeszközökkel. Nem volt babám, de a háborús gyerek mindennel tudott játszani.  Öcsém a székén ült, és engem figyelt.
Valami nagy várakozás feszült bennem.  Mesélni kezdtem neki, hogy mi minden lesz a fa alatt. Annyi csodát ígértem, hogy nyitva felejtett szájából, apró nyálbuborékok szánkáztak az álla felé.
Bátyám többször rám szólt:
- Ne szédítsd! Hagyd abba! – Csendes, barna fiú volt, komoly, sötét szemekkel.
Nem tudtam leállni. Én hittem is, amit mondtam, magamnak is odaígértem mindazt, amire vágytam. 

És megszólalt a csengő.

Öcsém a székével együtt igyekezett befelé, bátyám mögötte lépkedett, de még egy rosszalló pillantást vetett rám. Utolsónak léptem be reszketve az izgalomtól. A szobában ott állt a karácsonyfa, apró gyertyák égtek rajta.  A libegő lángok különösen gyönyörűvé varázsolták, a díszek, amiket mi készítettünk átlényegültek, a papírlánc színei felragyogtak, a kukorica fehér gyöngysorként fénylett zöld ágain.
Édesapánk büszkeségén, az öreg gramofonon, felcsendült a Csendes éj.

Odaléptem a fához. – Ez a tied. – mutatott Édes, egy szép, faragott, kétajtós faszekrénykére.  Olyan volt, mint az igazi, csak sokkal szebb.  A tetején, mint egy óriási hópehely, egy fehér kutyus ült.  Aranyos, kis játékállat volt, de engem csak a szekrény tartalma érdekelt, hogy mii lehet benne?
Sok-sok babaruha, reménykedtem.  Nem zavart, hogy nincs babám, elképzeltem az apró fogasokon lógó színes ruhákat, kabátokat, sapkákat, sálakat, alul kis cipőket.  Remegő kézzel, boldogan nyitottam ki az ajtaját.  A szekrényke üres volt, teljesen üres.

- Ebben nincs semmi! – jajdultam fel.  Szüleim kicsit zavarba jöttek kétségbeesett csalódásom láttán. – Azt teszel bele, amit csak akarsz. – próbálkozott Édes.  De én csak álltam megsemmisülten, nem válaszoltam, hirtelen üressé vált számomra a karácsony. Arra sem emlékszem, mit kaptak a többiek. A szekrényt ott hagytam a fa alatt, nem sírtam, de minden közeledést elhárítottam. Öcsém később játszani kezdett a szekrénnyel, szőke feje meg-megvillant a gyertyafényben, ahogy nyitogatta, csukogatta az ajtókat. A lengő ajtócskák, folyamatosan és csúfondárosan mutatták, hogy nincs mögöttük semmi.

Azóta sok év telt el, meghitt, szeretetteljes, gazdag karácsonyokkal, szülőkkel, gyerekekkel, unokákkal, de egyetlen ajándék képe sem maradt olyan eleven, mint azé a kis szekrényé.
Még ma is le tudnám rajzolni a faragások kacskaringóit. Talán azért, mert összes gyermeki vágyamat, kívánságomat előre belepakoltam, és a háború, az év legszebb estéjén fosztotta ki.

Zentai Eta

Zentai Eta vagyok, néhány szó magamról. Budapesten születtem 1938-ban. Mindent kicsit később csináltam, mint lehetett volna. Könyvtárosi diplomát már két gyerek mellett szereztem, és az írásba is nyugdíjasként szerettem bele. Pályázatokon indultam, verseim, novelláim, meséim különböző kiadóknál és online felületen jelentek és jelennek meg. Haikuim a Napút című folyóiratban, szintén
pályázatok keretében.
Jelenleg három irodalmi körhöz tartozom: A Faludy György Irodalmi Műhelyhez, az Irkához és a A Hetek kortárs irodalmi online folyóirathoz.

Legfrissebbek a szerzőtől: Zentai Eta

Tovább a kategóriában: « Fácánok Mici »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned