A gólya

Napok óta bosszantotta a gólya. Figyelte, amint akkurátusan fészket rak, ahogy hordja az ágakat és azt is, ahogy megérkezik a párja. A tojó az utolsó simításoknál futott be. Körözött az égen jó ideig, aztán, mintha valami egyezményes jelet váltottak volna, leereszkedett. A telek legvégében állt egy romos kőház, valamikor lakhatták, mert kémény is volt rajta. Oda építkezett a hím. Azon töprengett, vajon honnan tudta a késve érkező, merre van a párja? Vagy ez csak olyan magasból való szemezés volt, és miután kölcsönösnek bizonyult, leszállt?
A ritkás erdő mellett egy elmocsarasodott horgásztó csalogathatta őket ide. A fák néma árnya sejtelmessé tette a partot. Amikor köd szállt le, Karolinát az angol lápvidékre emlékeztette, ahol hat évig élt. Azon azért meglepődött, hogy nem féltek. Sőt. Ha közeledett feléjük, szinte ügyet sem vetettek rá.
A gólya kedves madara az emberi szívnek. Csak az elvetemültek bántják merő szórakozásból. Kisbabajósló. Ezek a nagymama szavai voltak. Nem is értette, honnan törtek a felszínre.
A konyhaablakból rálátott a fészekre, és hosszú percekig figyelte a fészekrakás akkurátus műveletét, majd a tojásköltést. Naponta csodálta a türelmet, amellyel a hím bánik a tojóval. Látta, hogy időnként a csőrével is megsimogatta. Ilyen gyengédséget ritkán tapasztalt saját világában.
A gólyapillanatokat figyelve döbbent rá, még jobban fáj neki, hogy fele ennyi szeretetben sincs része. Szomorúsága gyakran csapott át dühbe. Legszívesebben elkergette volna őket. Mit szeretgetik egymást? És ha igen, akkor is miért a háza mellett?
Egyik délután oly mértékben felhergelte a látvány, hogy konyharuhával a kezében kezdett futni a pár felé. Lobogtatta a kockás rongyot, mint valami félbolond. A haja is kicsúszott a laza copfból. Lelassított, mire odaért. A gólyák ügyet sem vetettek rá. Kezéből kicsúszott darabka szövet. Lerogyott a földre és sírni kezdett. Ült a porban, mint valami szerencsétlen hülye, aki az előbb még eszelősként viselkedett.
Nem ezt tanulta otthon. A mindig mosolygó és mindig túl vidám anyja mellett nem nagyon tapasztalhatta meg az érzelmek sokszínűségét. Kamaszként szándékosan bosszantotta, hátha kihozhatja a sodrából. Ám az asszony vagy kőből volt, vagy érzelemmentes viaszból. Angyali türelemmel terelgette őt. Ezt szörnyű volt látni. Sose sírt. Legalábbis őelőtte nem. Viszont ölelésre sem nyitotta karját.
Harmincnyolc éve alatt csak egyszer. A diplomaosztóján. Hogy miért épp akkor? Mert ott volt Karolina apja, a menő ügyvéd, menő kocsival, csodás barátnővel. Neki prezentálnia kellett egy jól gördülő anyaságot. Ez az egy dolog volt, amiben a férje sosem tudta volna überelni. Így belefért az ölelés is.
Megborzongott, amikor anyja hozzáért. Hideg karjai viaszként záródtak sovány testére. Pontosan olyan sápadtak is voltak. Karolina először gondolta, hogy anyja nem is élő. Látott elég zombi-filmet.
Így lett a tökéletes anya lányából tökéletlen agrármérnök. Egy paraszt, ahogy az apja megjegyezte egy veszekedés kapcsán. A földdel foglalkozni, növényeket termeszteni és minden ehhez hasonló tevékenység egyenlő volt a parasztsággal. Mondta ezt az, akinek a nagyszülei és a szülei is a földművelésből éltek. Ezt Karolina apja a jó nevű, belvárosi iroda székében könnyen elfelejtette.
Az egyetem évei alatt jutott eszébe először, hogy el akarja hagyni a fővárost. Nem látta az eget és a földet, csak homályosan. Előtte ez nem tűnt fel. A föld, a fekete, porhanyós föld úgy hiányzott neki, mintha valaha is művelte volna. Ha felnézett éjjel az égre, a csillagok is alig ragyogtak. Ehhez az elhatározáshoz azonban nem a mély elvontság vezetett, hanem a legprózaibb okok egyike: a szerelem. A földi, a mindennapi és a romantikus mellékzöngék nélküli. Isti falun nőtt fel igazi fölműves családban. Több akart lenni. Érteni akart a földet. Megérezni a szagáról, hogy jó minőségű-e. Ezt mondta otthon, amikor az apja elképedve hallgatta, hogy tanulni vágyik. Hümmögött, magában elkönyvelte, hogy túlságosan nagyravágyó a kisebbik fia. Valószínűleg nagyot fog zuhanni, mert magasra tör. Mégis hagyta.
Isti rajongva beszélt a földről. Az ingéből a nyári búza illata áradt. Ismerte a rét minden szegletét. Olyan szeretet áradt belőle a mezőgazdaság iránt, mint egy hősszerelmesből.
Az egyetem utolsó évében figyeltek fel egymásra. Hatalmas lángolás volt. És csak parázs maradt meg belőle. Isti hatalmas tervei mind csődöt mondtak, mert kis falujában nem nézték jó szemmel az újításokat. Hát még, hogy a felesége is belekotnyeleskedik. A nő, az nő, maradjon otthon, vagy csináljon olyasmit, ami neki való. A szántás, vetés, aratás férfimunka, férfikezet, előrelátást igényel. Tíz évig küzdöttek, kevés sikerrel. Szíve lassan fáradt lett a szavakhoz.
Ez a tíz év megmutatta, hogy ő nem is igazi nő. Nem tudott anyává lenni. Három vetélése volt. Próbálkoztak lombikprogrammal is kétszer. Csak kudarc érte őket. A kapcsolatuk belefulladt. Belerogytak a fájdalomba. Isti feladta. Itt nem lehet boldogulni, mondta naponta vagy százszor. Majd Írországban. A zöld mezők tengerében.
És elment. Nem váltak el, de megbeszélték, hogy mindenki élheti a maga életét.
Karolinában fel sem merült, hogy máshol próbálkozzon. Az érettségi után élt két évig Angliában, elég volt. Itthon tartotta a húsleves illata, mondta a nagymama párszor. Volt ebben az egyszerű mondatban sok igazság.
Ennek négy hónapja múlt. Négy hónapja tengett-lengett a magányban, ami olykor megnyugtatta, máskor felkavarta. Voltak napok, amikor még felkelnie is nehéz volt, máskor meg egész nap a kertben ásott meg ültetett.
Isti nem jelentkezett, csak egyszer. Akkor is pár percre hívta, majd sietve elköszönt, mintha zavarban lett volna. Közömbös kérdései után Karolina szembesült a házassága végével.
Egyik reggel, amikor épp pokoli fejfájára ébredt, a teraszon üldögélve bámulta a kertet. Látta, hogy tojó már nem hagyja el a fészket, valószínűleg felkészült a fiókák költésére. Anya lesz. Anya…Ez furcsán hangzott. Ahogy a gondolat végigszaladt a lelkén, szétmarta ereit. Még ez az ostoba madár is képes arra, amire ő nem. Még neki is sikerül, pedig ő semmivel nem rosszabb nála. Mi jó eget akar tőle a teremtő, ha még ezt is elveszi? Nincs már férje, nincsenek vágyai, és érzései sincsenek, mert belőle nem maradt más, csak egy kiüresedett test. A méhe egy kiszáradt tartály, amelyben talán soha nem is volt semmi, ami az életet magához hívta volna. Legszívesebben sikoltott volna, hogy végre valaki meghallja fájdalmát. A világ azonban messze volt.
Kávéja lustán lötyögött a csorba szélű bögrében, amikor valami váratlan történt. Egy kis test, amely eddig hallgatott, váratlanul jelet küldött. Egy gyenge mozdulat volt, csak egy benti fuvallat, de megtörtént. Egy aprócska lény hírt adott magáról.
Azon az áprilisi napon bejelentkezett.
Karolina megérezte, hogy nem téved. Magában hordozza a fiát. Az öröm különös módon kerítette be a szívét. Csak messziről intett neki, és sokáig várt, hogy beengedje.
A gólyafészekben a pár felkészült az utódokra. Náluk senki. A félelem hirtelen vasmarokkal rántotta össze a gyomrát. És ha hamis volt, amit érzett? És ha téved? A kicsi azonban mintha tudta volna, hogy bizonyság kell, újra megmozdult. Karolina most mert elmosolyodni először hónapok óta. Ketten voltak régóta, de egynek hitte magát a magányban.
A kertkapu csengője visszarántotta a mába. El a pillanat titkától. A postás ajánlott levelet hozott. Nagy boríték volt a kezében. Átvette, aláírta. Egy fővárosi ügyvédi iroda neve és címe virított a feladó helyén. Ki sem kellett nyitnia. Tudta, mi van benne. A papírok, amelyek két embernek új lehetőséget adnak egy másik élethez. És most már háromnak.

Imre Hilda

Szerkesztés alatt...

Legfrissebbek a szerzőtől: Imre Hilda

Tovább a kategóriában: « Pap Nélkül Két zsemle »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned