Tollak

Egy fekete, egy fehér.
Egy fekete, egy fehér.
A tollak puha kupacokban hevertek az angyal lába előtt.
Egy fehér – jó vagyok. Egy fekete – rossz vagyok.
Lehet egy angyal egyáltalán rossz? És ha igen, ki szerint az?
Eszébe jutott egy kisfiú, akit az ünnepekkor látott. Sírva kiabálta az asztalnál, hogy nem szeretne enni a mákos bejgliből, mert az rossz! A szülei pedig értetlenül hallgatták, próbálták megérteni, de képtelen voltak rá, hiszen a mákos bejgli jó!
Egy fekete, egy fehér.
A toll-halmok egyre magasabbak lettek, az angyal szárnyai pedig egyre csupaszabbak. Már látszott a fehér, nem evilági bőr. Tudta, hogy képtelen lesz addig újra repülni, míg a tollai vissza nem nőnek, már ha egyáltalán visszanőhetnek az angyaltollak. Hiszen ezt még soha, senki nem próbálta ki korábban. De neki ezt muszáj volt tudnia.
Mert csak neki voltak fekete-fehér szárnyai.
Csak ő nem tudta magáról eldönteni, jó-e, vagy rossz.
Felsejlett előtte két édesanya képe, akiket egy kávézóban hallgatott végig. Az egyikük hosszan magyarázta, hogy ő mindent megenged a kamaszgyerekének, hagyja, hogy kipróbálja a cigarettát, megkínálja sörrel, és normális keretek között elengedi szórakozni a barátaival. Hogy tapasztaljon. Hogy a saját bőrén tapasztaljon, a saját szemével lásson, és ezeket a tapasztalatokat megbeszélhesse vele, az édesanyjával. A másikuk döbbenten hallgatta, és válaszként annyit mondott: rossz anya vagy. És jó anya vagyok, mert én óvom a gyermekemet.
Egy fekete, egy fehér.
A tollkupacokba néha belekapott a szél, ilyenkor úgy tűnt, mintha egy óriási álomfogó táncolt volna az angyal körül. A szárnyai már nem hasonlítottak egy angyal szárnyaira, inkább egy csupasz denevérére. Nem volt szép látvány. Visszataszító volt. Ha bárki meglátta volna, a megtestesült ördögöt látta volna benne, úgy festett, mint akinek hatalmas karmok nőttek ki a hátából. Az angyal ijesztő volt.
Mielőtt hátranyúlt, hogy az utolsó, mindent eldöntő tollat is kihúzza a szárnyából, eszébe jutott a két orvos, aki az ügyeletben az eutanáziáról vitázott.
– Nincs jogunk kioltani senki életét! Nem vagyunk mi Istenek! Az eutanázia elfogadhatatlan és rossz!
– Öt hónapja nézem a saját gyermekemet, aki a fájdalomtól eltorzult arccal fetreng egy kórházi ágyban, és tudom, TUDOM, hogy soha nem fog meggyógyulni! Bár azt mondanák az emberek, hogy az eutanázia jó!
Hangjuk visszhangot vert a kórház fehérre meszelt falai között.
Nehezen engedett a bőr, reccsenve szakadt ki belőle az utolsó toll.
Jó, vagy rossz?
Az angyal ott állt, megcsonkítva, körülötte táncolt a fekete-fehér álomfogó, ujjai között egy szürke toll pihent.

Pelesz Alexandra

Pelesz Szandra
 
Kamaszkorom óta írok, de sokáig csak a családom olvashatta el a papírra vetett soraimat. Néhány éve kezdtem el publikálni, ez idő alatt több országos pályázaton lettem dobogós, írásaim több mint húsz antológiában jelentek meg.
Saját novelláskötetem 2018. decemberében látott napvilágot  A fegyver neve: ember címmel, első kisregényem, a Porhüvely pedig 2019. szeptemberében jelent meg.
Az írás nekem szabadság, mentsvár… Eufórikus és kimondhatatlanul különös érzés, amikor más ember bőrébe bújva létezhetek, akár csak néhány perc erejéig is. És ha ezt az érzést átadhatom másoknak is, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik –, megsokszorozódik.

Legfrissebbek a szerzőtől: Pelesz Alexandra

Tovább a kategóriában: « Örökség A hatalom igazsága »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned