Rákosiék

Közeledett az éjfél. A csárda teraszán csak három asztalnál ültek. Az egyiknél az ingujjban is verejtékező pincér számolt, a másiknál egy szerelmespár hajolt össze, a harmadiknál három fiatalember feszengett.
Bőven vacsoráztak, sört ittak rummal, mint régen. Nőkről és politikáról beszélgettek, közös emlékeket idéztek, röhögtek egymás viccein, de már mindhárom komor. Mihály, a katona, úgy gondolta, a másik kettő bőven keres, igazán meghívhatnák. Ernő, a filosz, már egy ideje azon töprengett, miért nem ment el idejében, Mátyás pedig utálta a két másikat. Smucig disznók, vele próbálnák kifizettetni a cechet. Attól, hogy van egy kis megélhetése, nem kéne minden alaknak őt pumpolnia! Fizessék ki legalább a részüket, de ezek olyanok, hogy mikor elindulnak otthonról, kirakják az utolsó fillért is a zsebükből!
Mihály, a katona, civilben volt, felnyírt hajával, félszeg tartásával szabadult fegyencnek tűnt. Neki volt a legkevesebb veszíteni valója. - Fizetni kéne, és menjünk - mondta, s a pincér felé mozdította a fejét.
- Igen, késő van, holnap zárthelyi - tódította a filosz. Senki sem várhatja el egy egyetemistától, hogy fél ösztöndíját otthagyja egy vendéglőben.
- Nem tudom, van-e elég pénz nálam - kotort a zsebébe Mátyás. Legalább egy-két százast ki kellene csalogatni ezekből. A mama és a papa mindkettőnek dugdossa a pénzt, de ők megjátsszák a szegényt, kizsebelik, kiröhögik az embert.
Jött a pincér. Láttára mind a három lesunyta a fejét.
- Elnézést kérek, záróra van. Egybe vagy külön...
A mondat vége a semmibe veszett. Keserves pillanatokig senki sem mozdult. Aztán Mátyás feladta. - Számolja egybe, aztán megosztozunk... - elővett egy bankjegyet, aztán egy másikat. Mihály némi aprót kotort ki a zsebéből, Ernő is hozzátett valamennyit. Még egy kis borravaló is összejött. A pincér gúnyosan vigyorgott, meghajolt, ahogy megköszönte a pénzt. Azok hárman nem látták, mert mind a terítőt nézte, a söröskrigliket, a morzsákat és a pecséteket a mocskos tányérok mellett.
- Hát ez jólesett! - engedte meg magának kis idő múlva Ernő.
- Válna kővé bennetek! - gondolta Mátyás. - Hogy dögölnétek meg mind a ketten még ma, rohadnátok szét! Soha ne legyen nagyobb örömetek!
- Akkor mehetnénk is! - nyújtózott Mihály. Kerek, zsíros képén elégedettség fénylett.
- Ne tudd soha kiszarni! - folytatta magában Mátyás. - Két garast idelöktek, akkor már nem kell azt mondani, hogy köszönöm! Egy korsó sör nem jött volna ki abból, amit az asztalra vetettek, de megittak fejenként hármat! Ezekkel beszélgessek hazáig? - Szedelőzködtek.
- Busszal megyünk, vagy az erdőn át? - kérdezte Mátyás. Nagyon szeretett volna buszozni, semmi kedve nem volt félórát caplatni a sötét ösvényen.
A másik kettő, mintha bosszantani akarná, az erdőre voksolt. Így a csárda előtt nem jobbra kanyarodtak a buszmegálló felé, hanem egyenesen nekivágtak a halkan sustorgó, éjsötét rengetegnek.
Mátyás pár gyors lépéssel az élre vágott. Nem érdekelte a másik kettő. Azért annyira nem sietett, hogy teljesen eltűnjenek mögüle, mert bármi történhet. Hátrafülelve hallgatta, milyen baromságokat beszélnek. Mihály megkérdezte Ernőt, nem kell-e neki is hugyozni. A tagadó válaszból kihallatszott a gőg.
Azért mind a hárman megálltak, Mátyás húsz, Ernő tízlépésnyiről hallotta a csobogást, aztán a zsákként dőlő test puffanását. Odarohantak, megfordították Mihályt, aki arcra borulva feküdt. Mindkettőjük keze nedves lett. Ernő gyufát gyújtott.
Mihály halott volt. Erre utalt kifacsart testtartása, ajkának torz fintora, meg a díszes markolat, ami kiállt vértől sötétülő homlokából. Valaki elképzelhetetlen erővel döfhette oda. Valaki, aki nem lehet messze...
- Menjünk, szóljunk a rendőrségnek! - nyögte Ernő. - úgysem tudunk már segíteni...
Nagyon siettek. Mindkettő legszívesebben rohant volna, de a másik miatt tartotta magát. Az eddig közömbös erdő most megtelt rémséggel. Holt levelek és ágak recsegtek a talpuk alatt, maga a humusz is a pusztulás maradványa volt. Mátyás örült, hogy nem ő állt meg hugyozni, hiszen talán akkor az ő homlokába, de közben majdnem összevizelte magát.
- Nem volt ott semmi kés - mondta Ernő hirtelen. - Csak képzeltük, valami árnyék lehetett.
- Senki sem volt ott, majd ránk kenik az egészet.
- A lábnyomokból megállapítják. Nem mi voltunk.
Már nem volt messze az erdő széle az utcalámpák nyugodt, zöldes fényével. Mátyás arra gondolt, talán jelenteni sem kéne az esetet. Annyira valószínűtlennek tűnt az egész. Ha visszamennének, nem lenne ott senki. A hold vékony, görbe pengéje is kibújt a felhők mögül. Ebben a pillanatban Ernő arcra esett. Mátyás csak egy pillantást vetett rá, szinte meg sem állt, de világosan látta a markolatot a homlokában. Vagy nem látta, de tudta. Észvesztve futásnak eredt.
Kiért az aszfaltra, lassúbbra fogta. Zihált, patakzott róla a verejték. Harmincméterenként üveges tekintetű neonlámpák sápasztották a négyemeletes sorházak poros színeit. Az egyik oldalon susogó erdő, a másikon nyitott fedelű kukák, fű, satnya rózsatövek, és a világos ablakok mögött folyó élet. Az út végén szapora patkócsattogás. Ahogy közeledett, látszott, hogy egy öreg ló húz egy avítt szekeret, egy bácsika ül a bakon. Valaki, aki nem volt ott a vendéglőben, nem jött át az erdőn, akire nem vonatkozik az egész szörnyűség.
- Jó estét! Elvinne egy darabig?
- Hó! Magának is! Szálljon fel!
Hallgatták a ló lépteit. Mátyás lassan meggyőzte magát, hogy nem is találkozott barátaival, hetek vagy hónapok óta nem látta sem Ernőt, sem Mihályt. Az egész csak egy rossz álom volt, ami valahol elnyomta őt. Biztos valami rosszat evett, mert száraz és bűzös a szája, émelyeg a gyomra, és fáj a feje, főleg a homloka. Hirtelen elöntötte a víz. És ha mégis? Ha holnap megtalálják a halottakat és a pincér emlékezni fog rá, hogy hárman voltak? Megtalálják, kivallatják, elítélik, ha másért nem, mert nem rohant azonnal a rendőrségre. Még rohanhat, csak előbb haza kéne menni, hogy egy pillanatra legalább biztonságban érezhesse magát.
Az egyik szürke ház második emeletén egy pongyolás nő nagy zajjal becsukta az ablakot, aztán behúzta a függönyt. Ahogy fölemelte a kezét, a pongyola szétnyílt, s mielőtt összehúzta volna, egy pillanatra egy fehérségnyit sejteni lehetett a melléből.
A paraszt bácsi nekidőlt Mátyásnak. Biztos elaludt itt a bakon. De nem! A homlokából egy fényes markolat állt ki. A ló megállt, farolni próbált, Mátyás meg szinte kiesett a szekérből. Talpa alatt csattogott az aszfalt. Már nincs messze, csak egyszer hazaérjen! Az utcán nem volt senki, de jobb is, az ablakok is mind sötétek voltak, ha homlokával beleszalad egy tőr hegyébe, senki sem látja a láthatatlant...
Hazaért. A kockaház, ami ugyanolyan volt, mint a többi, megnyugtatta. Itt mindennap megfordul, soha nem történt semmi, miért éppen most? Szuszogást hallott, de csak a sajátját. Végre megtalálta a kapukulcsot. Bent biztonságban lesz. Bárcsak soha nem ment volna sörözni, soha nem tette volna be a lábát az erdőbe!
Megvan a kulcs! Be a zárba, nem, fordítva, becsapni a kaput - döng az egész lépcsőház - most jó. Megnyomta a világítás gombját, de éles berregést hallott. Piros úrhoz, a nagyhangú henteshez csöngetett be. Földbegyökerezett a lába. Már hallotta a lépteket, a félhangos átkozódást. Az igazi kapcsolóhoz nyúlt, közben kinyílt Piros úr ajtaja. Amíg a zárlatos lámpa egy szikrázó csattanással felvillant, látta Piros urat homlokában egy tőrrel összerogyni.
Sötétben rohant fel a negyedikre. A fehérre lakkozott fának nyomta a homlokát, míg kitapogatta a kulcsot, s kinyitotta az ajtót. Villanyt gyújtott, s földbegyökerezett a lába. Egy emberfürt lógott a fogason. A balszélen egy hosszú, lába lelógott a szőnyegre, térdben meg is hajlott. Mellette egy kövér, amellett egy vállas, katonás, és a többi. Mindnek lila volt az arca, mindnek fertelmesen kilógott a nyelve. Ijedtében beugrott a konyhába. Ott két, fehér köpenybe bújtatott majom vagdalt egy már alig felismerhető tetemet. Az egyik a konyhakéssel hadonászott, baljában néhány kitört borda, a másik a mindentvágó kis bicskával nyesegetett valamit Mátyás kihűlt testében. Ki innen! A fürdőszobában egy csontváz sikálta reves/?/ csigolyáit a nemrégen vett szivaccsal. Talán még fütyörészett is közben, mert mintha a szél zúgott volna csorba, fekete fogai között. A szobában végre csend volt. Nem hallatszott be a víz csobogása és a majmok visongó társalgása odakintről. Nem is volt semmi ilyen odakint. Mátyás leült az ágy szélére, tenyerébe temette arcát. A félelem kiszállt belőle, összevissza dolgok jártak a fejében. Ha most visszaforgathatná az időt, megfizethetne azért a rettegésért, amit átélt, azzal, hogy ő okozná. Láthatatlanul ott lapulna az erdőben, öve teletűzve díszes markolatú tőrökkel, s a kellő pillanatban lesújtana Mihályra, Ernőre, a többire. Látná magát vacogni a félelemtől, de ő nem félne, csak ölne.
Felnézett a faliórára. Fél egy. Ideje lefeküdni. Ebben a pillanatban valaki megfogta a bokáját. Egy csontkéz. Az ágy alól nyúlt ki, s hihetetlen erővel szorított. Mátyás felugrott, de a kéz elrántotta. Nagyot esett. Belekapaszkodott a dohányzóasztal lábába, de a kéz rendületlenül húzta őt befelé az ágy alá. A padlórésbe beleszakadt a körme, véres csíkot húzott, ahogy csúszott. Visszanézett. Csak pormacskákat látott, fél pár rég elveszett zoknit. A fekhely alatt nem volt más, még ő se, pedig derékig már bent volt. Az ágy szélétől befelé minden eltűnt.
Kis idő múlva Mátyás kimászott az ágy alól. Láthatatlan volt. Övében díszes markolatú tőrök. Az óra a falon fél tizenkettőt mutatott.

Szecsődy Péter

Szecsődy Péter

Amióta az eszemet tudom, író akartam lenni, ezért választottam a magyar-történelem szakot, amikor egyetemista korba kerültem. Hosszú, viharos pályafutásom alatt voltam többek között tudományos segédmunkatárs, szerkesztettem a Rádióban, napilapnál és egy kis kiadónál mintegy négy tucat könyvet. Írtam is jó párat, de eddig csak kettő jelent meg. Nem vagyok féltékeny szerző, aki tehetséges, a barátom, míg el nem rontjuk.

 

Legfrissebbek a szerzőtől: Szecsődy Péter

Tovább a kategóriában: « Stigmák Hátsólépcső »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned