Kódhiba

 

Magdi bekukkant a kórterembe.
- Menj a nővérpultba telefonod van - hadarja és siet tovább.
Pont befejeztem az ágyazást, megyek. Egy nővér hív, az ország másik végéből egy hospice házból. Anyám haldoklik, engem akar látni.
- Siessen - mondja a nővér, nincs sok idő! Leteszem a telefont. Picit befelé figyelek, várok valami érzést. Nem érzek semmit, vagyis mást, mint amit normális esetben kéne! Arra gondolok, még ezt sem tudja méltósággal végigcsinálni, csendben, meghalni? Mit akar tőlem? Ő egy nő a több millióból, csak egy arc a tömegből. Nem akarom látni! Nehezen telik a nap. Végre otthon.
Ülök a fotelban magam alá húzom a lábam. Strucc fejemet kiemelem a homokból. Önvédelem, hogy nem akarok rá gondolni, de most elég volt egy telefon, és újra szembe kell néznem valamivel, ami soha nem múlt el fájni. Az igazi nagybetűs anya hiányával, ami gyilkos érzés!
Csak egy baleset voltam. Nem várt gyerek. Anyám hosszas rábeszélésre tartott csak meg. Mivel nagyszüleimmel éltek ők megígérték segítenek mindenben a gyerek körül. Anyám behajtotta az ígéretet. Egész nap feküdt, olvasott, aludt. A tejet lefejte és ha éjszaka éhesen sírtam elvárta, hogy apám, vagy nagyanyám keljen fel hozzám, és megetessen. Egy hónap múlva naponta lelkesen elvitt sétálni. Sokszor nagyapámnak telefonált menjen érte. Ilyenkor ittas volt és majdnem kiborított a babakocsiból.
Aztán egy napon anyám felállt az asztaltól és azt mondta:
- Mindjárt jövök elszaladok a barátnőmhöz. Két hónapos voltam. Többé nem jött vissza. Apa meghalt. A gyámügy megkereste anyámat, sokára, kitartó nyomozás után találták csak meg. Ő egy lemondónyilatkozattal boldogan nagyszüleim gondjaira bízott, most már hivatalosan sem volt felelős értem.
A gyerekkorom, mint egy megbolondult hullámvasút. Nagyanyám kemény és türelmetlen volt, sok verést kaptam. Néha gumislaggal, néha fakanállal. Aztán megbánta, és pár napig szeretett. Nagyapám néha közbelépett, de keveset volt otthon, sokat dolgozott. Nem szerettem az anyák napját! A gyerekek gonoszkodtak.
- Nagyanyádnak kell az ajándék, mert még anyádnak sem kellettél!
Gúnyos nevetésük beleégett a lelkembe. Egy anyát akartam, aki átölel, akinek én vagyok a világ. Az ablakhoz megyek kinézek a kertbe. Már nem tudom leállítani a gondolataimat.
Nagyszüleim meghaltak, egyedül maradtam. Minden bántás ellenére szerettem őket. Harcoltak értem, nem löktek be egy intézetbe. Felneveltek. Szakmát adtak a kezembe. Aztán teljesen váratlanul anyám az utamba került. Iskolai szünetben egy gyárban dolgoztam, hihetetlenül kicsi a világ. Ott találkoztunk. Ennyi év távlatából csak egy halványuló, elmosódó kép. Ami éles, az arcban a szürke sunyi, számító szempár. Néha beszélgetünk. A nő nyálasan kedves. Vehemensen védi a mártír anyát, akitől a gonosz nagyszülők elvették imádott egyetlen gyermekét. Mikor látta, hogy nem engedem bántani őket, bedühödött. Gyorsan leolvadt a máz. Már nem tudta megtagadni önmagát. Szidta a nagyszüleimet, mert kisemmizték, és ha bennem lenne egy kis érzés nem engedném, hogy albérletben lakjon! Neki is joga van nagyszüleim lakásához, mégis csak ő az édesanyám!
Elképedve néztem rá. Úgy éreztem magam, mint akinek behúztak egyet. Valahol a lelkem legeldugottabb zugában azt reméltem, talán mégiscsak szeret, talán hiányoztam neki. Már tudtam nem így van! Másnap kiléptem és nem láttam többé. Most pedig álmatlan éjszakákon küzdök magammal. Nem igaz, hogy a halál mindent jóvátesz. Hajthatatlan vagyok? Nem tudok megbocsájtani? Végre elalszom.
Ma szabadnapos vagyok. Eljöttem. Itt állok a hospice ház kapujában. Még meggondolhatom magam, még visszafordulhatnék. Nagy levegőt veszek és belépek. Az ágyban egy csontsovány test. Mikor megismer, sírni kezd.
- Mindent megbántam, ha újrakezdhetném soha nem hagynálak magadra!
- Már nem haragszom mondom neki! Megölelem és eljövök. Tényleg nem haragszom, de soha nem bocsátok meg neki! Vannak bűnök amiket nem lehet! Pár nap múlva meghalt, a nővér azt mondta elaludt, békésen, mosolyogva.
-Édes Anna-

Édes Anna

Édes Anna vagyok, Budapesten születtem. Gyerekkorom óta szeretek olvasni. Első novellámat néhány évvel ezelőtt írtam, elvittem egy volt tanárnőmnek, aki azt mondta, hogy bűn rossz!
Elraktam a fiókba, úgy gondoltam, nem kell erőltetni, ami nem megy. Másfél évvel ezelőtt aztán mégis elővettem, feltettem a Facebookon egy csoportban. Sikere volt, amennyire ez sikernek nevezhető.
Akkor kezdtem el ismét írni, írásaim először a Literatura csoportban jelentek meg, majd a Litera-túra Irodalmi és Művészeti Magazinban, a Comitatus folyóiratban, nyomtatott verzióban is.
Ma már vidéken élek, szeretem az egyszerű, emberi történeteket. Hiszem, hogy a jó írások hatására a lelkek megtalálják egymáshoz az utat.

Legfrissebbek a szerzőtől: Édes Anna

Tovább a kategóriában: « Béka Stigmák »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned