Böszme

Megszólalt az óra végét jelző csengő, kiengedte diákjait, egy-egy mosolyt simogatott rájuk, majd letelepedett a tanári asztalhoz, gondolatai a múltba tévedtek – egészen nyolcéves koráig –, akkori tantermében találta magát.
Tél volt, kint hatalmas hófúvás, alig tudott eljutni az iskola épületéig, hócipője beázott, a rozzant vaskályha mellé kellett tennie, hogy mire vége lesz a tanításnak, viszonylag szárazon húzhassa lábára. Feri felállt, odaballagott, egy jókora fahasábot dobott a tűzre. Itt ez volt a szokás, versengtek, ki ér oda előbb, már nem is szóltak a tanító néninek, a fűtéshez mindannyian értettek. A meleg hatására szinte gőzölgött az olajos padló, orrcimpája kitágult, imádta jellegzetes illatát.
Abban a tanévben költöztek a kis hegyvidéki faluba. A tanító néni szigorúsága nem ismert határt, keményen járt el minden – neki nem tetsző – rendbontásnál és akkor is, amikor valaki nem készítette el a leckéjét, vagy nem tudta megoldani az órai feladatokat. Félt tőle, nem akart úgy járni, mint a többiek.
Az alsó négy osztály évfolyamának tanulói négy padsorban foglaltak helyet. Nehezen szokta meg az összevonást. Társai elevenek voltak, mindenféle csínytevésre kaphatók, ő – lány létére – kiváló partnernek bizonyult ezekben, sok borsot törtek egymás orra alá, aminek sírás lett a vége, vagy hasukat fogták a nevetéstől.
Csak egy lány volt, aki nem vett részt semmiben, csöndesen meghúzódott a hátsó padban, anyányi termetével alig fért el benne. Éva tizenhat évesen ült a harmadikosok padsorában. A többiek bukott szamárnak csúfolták, mert minden évfolyamot többször ismételt. Nem is értette, hogy miért jár még iskolába, hiszen lassan férjhez kellene mennie. Szegényes ruhájában rendezetlennek tűnt, szégyellte ócska cipőjét és ormótlan lábait, ezért az ülőke alá rejtette. Mindig szoknyát hordott vastag, barna harisnyával, így még feltűnőbb volt csámpássága. Vállig érő lángvörös haja világított, sápadt arcát szeplők sokasága csúfította; szünetekben hallgatagon gubbasztott vonalas füzete fölött, mintha írna valamit, de mindenki tudta, hogy alig ismeri a betűket, sem írni, sem olvasni nem tud. Sajnálta emiatt, bár fogalma sem volt, hogyan lehetséges ez, hiszen már tíz éve járt iskolába.
Odament hozzá, ám minden kérdésére hanyag vállrándítás érkezett válaszul, majd a sokadik után földhöz vágta töltőtollát, mely kettétört, a padlóra folyt belőle a tinta. Csak bambán bámult maga elé, meg se mozdult, nem kért a segítségből, hatalmas rúgással odébb lökte az íróeszköz maradványait. Közben a „figyelő” lóhalálában szaladt, hogy jön a tanító néni, így mindenki a helyére iszkolt, behúzta fülét-farkát.
Számtanóra következett. Neki elég jól ment a számolás, ha mégis elakadt, padtársa titokban megoldotta feladatait. Akkor volt nehéz, amikor ki kellett menni a táblához, ott nem lehetett sumákolni, azonnal kiderült az igazság. Mindenki rettegett a nyilvános feladatoktól, mert kegyetlen bánásmódban részesült, aki nem jutott el a megoldáshoz. Soha nem felejti el azokat az órákat, amikor szorongva lapult a padban, nehogy rá is sor kerüljön. A tanító néni kopott favonalzójával ütemesen csapkodta az asztalt, kárörvendőn nevetett a sikertelen próbálkozásokon, eszébe sem jutott segíteni, néha képes volt hosszú percekig várni, végül egy csattanó pofon kíséretében küldte helyükre a „buta” diákokat.
Gúnyos tekintetével végigpásztázta a harmadikosokat, pillantása megakadt Éván, kihívta a táblához. A lány hétrét görnyedve cammogott ki a két padsor közti szűkre szabott helyen, fejét lehajtva, szótlanul állt a tanító nénivel szemben. Haja csapzottan lógott élettelenre fakult arcába, egyik lábáról a másikra billegett, cipője orrával birizgálta az olajos padlót. Írd fel a táblára, negyvennyolc, szorozva kilenccel! Már a számok kanyarítása is nehézséget okozott. Ormótlanra, kacskaringósra sikeredtek. Remegő kézzel húzta alá, meglehetősen görbe lett a vonal, majd meg se mozdult, halálra váltan várt a tábla és megszeppent társai előtt. A teremben pisszenés sem hallatszott, mindenki tudta, mi következik, nem először fordult már elő hasonló eset. Percekig csönd volt, csak a tűz pattogása törte meg, majd elhangzott az első felszólítás; mi lesz már, kezdj hozzá!, vagy a vacsorát is itt akarod enni? Éva sírni kezdett, csak hangtalanul, de egész teste remegett, reszketett, mint a nyárfalevél. Olvasd fel, amit írtál, jött a kíméletlen parancs, egy vonalzócsattanás kísérte az asztalon, Éva nem volt képes többé megszólalni; ekkor újabb artikulátlan kiabálás következett. Nem hallod, mit mondtam?, megkukultál?, és az ütemes csapkodásra mindenkinek összeszorult a gyomra.
Semmit nem hallott, nem érdekelte az ordibálás, magába zárkózott, csak szaporodó könnyei jelezték, hogy van még benne élet, aztán egy tétova mozdulat, amikor a tanító néni parancsa eljutott tudatáig; tartsd ide a kezed!, ezt már megszokta, ujjai megkeményedtek a sok ütlegeléstől, annyi körmöst kapott. A többiek elhűlve számolták és rettegtek, hogy rájuk is sor kerül. Mindannyiuknak fel kellett volna ugrani, kiállni Éva mellett, de senki nem mozdult.
A lány ujjai berepedeztek, vér serkent, ha akarta volna, akkor sem tudta volna megfogni a krétát, de nem is akarta, már nem volt ott, lélekben egész máshol járt, üveges tekintettel bámult maga elé. A tanító néni még hangosabban ordított, és mivel Éva nem mozdult, ismét csépelni kezdte a vonalzóval.
Amikor végre felügyelet nélkül maradtak, körülvették a magába roskadt lányt, aki nem nézett rájuk, könnyei közt zavartan mosolygott, nem állt szóba senkivel, komótosan bepakolt a táskájába, és egy alig hallható „sziasztok” után kivánszorgott az épületből.
Lehangolóan ért véget ez a nap; felhúzta – még félig nedves – hócipőjét, az egyre erősödő hófúvás közepette indult haza, nem akart beszélni senkivel. Otthon anyja várta, záporoztak a rutinkérdések; mi volt az iskolában?, milyen jegyeket kaptál?, kikkel beszélgettél az úton?, mit mondtak?, miért nem kerülted ki a latyakot?, tönkremegy a hócipőd, vehetek újat!
Észre sem vette, hogy sír. Nem adott válaszokat, ám megkísérelte elmesélni, ami Évával történt. Ja, a böszme?, még azt sem tudja, hogy a nyúlnak négy lába van, nevetett gúnyosan anyja, és ebben a nevetésben minden benne volt. Akkor még nem tudta pontosan, mit jelent a „böszme”, ám a hanghordozás tőrként hasított lelkébe.
Másnap rosszkedvűen – gombóccal a torkában – ment iskolába, a többieken is látszott, a történtek nem múltak el nyomtalanul, mindenki Évát kereste, de többé nem jelent meg, kiiratkozott, mondta valaki.
Amikor a tanító néni belépett a tanterembe, megfagyott a levegő. Aznap a szokásosnál jobban fáztak, hiába pakoltak a tűzre fahasábokat.

Horák Andrea Kankalin

Az Öreg-Bakony rejti gyökereim, ott születtem. Erdeiben és lankáiban tisztaszívű gyermekként éltem úgy, hogy otthon mindvégig magányos voltam: a soha meg nem értett, aki a tölgyekhez menekült. Megviselt, hogy tinédzserként lakóhelyet kellett váltanom, így a hegyek szerepét a "nyavalyás puszta" vette át, amit nehezen tudtam feldolgozni, de hosszú évek elteltével megszerettem a sík vidéket is.

Kántor-tanító nagyapám hatása és példája miatt vonzott a pedagógus pálya. A hétköznapokon ezen a területen dolgozom, amit hivatásomnak tekintek. Minden nap ünnep, amit a diákjaimmal tölthetek.

Ami koronát tesz az előzőekre, az nem más, mint az autizmussal való véletlen találkozásom. Megérintett a zárt világ, amelyben hamar megtaláltam a helyem. Képeztem magam, hogy jobban megérthessem őket, segíthessek nekik az eligazodásban, a beilleszkedésben. Ez a terület az életem értelmévé vált, meghatározó a szerepe. Már nyolc éve a legcsodásabb perceket, órákat nekik köszönhetem. Azt is, hogy az ő szemükkel, érzéseikkel észlelhetem a világot. Más emberré formáltak. Megtapasztaltam, megtanultam egyfajta fordított gondolkodást, amit nemcsak náluk kamatoztatok, hanem mindenkinél, akit szeretek.

Általános iskolás koromban kiváló tanáraim hatására és ösztönzésére a zenében és az irodalom terén is igyekeztem kinyílni, bár óvatos, félénk megnyilvánulások voltak ezek állandó kisebbségi érzésem miatt. Komoly útmutatást kaptam, amely arra terelgetett, hogy énekeljek, írjak.

Gimnáziumi éveim alatt további erősítések érkeztek felém. Bár először elzárkóztam, később mégis próbára tettem magam. Az éneklés évtizedeket átölelő szerelemmé teljesedett, az írás pedig akkor éledt fel újra, amikor elveszítettem valakit, aki számomra mindennél fontosabb volt. Férjem korai halála miatt csaknem kicsúszott lábam alól a talaj. Gyermekeim édesapja emberként és a zenekarunkban is tökéletes társnak bizonyult, így többszörös veszteség ért.

Új lapot kellett nyitnom, hát, írtam...

Először csak magamnak gyűjtögettem. Sokasodtak a papírlapok, aztán valaki felhívta figyelmem a Napvilág Íróklubra, ahova 2009-ben regisztráltam. Négy éve feladatot vállaltam ott szerkesztőként is. Kilenc esztendeje már, hogy a Fullextra Irodalmi és Művészeti Portál aktív tagjai között is szerepelek, néhány hónapja pedig a Holnap Magazinhoz is küldök be a műveimből.

2018-ban Csillagokba írva címmel megjelent az első kötetem, amelyben az előző évek termését gyűjtöttem össze. Ezzel lezártam egy időszakot, ami újult lendületet adott.

Szabadidőmben írogatok. Leginkább verseket, de olykor prózákat is. A költészet terén a kötött formákat részesítem előnyben. Fontosnak tartom a kritikát, mert hozzásegít a folyamatos tanuláshoz, fejlődéshez, szélesebb látókört eredményez, emeli az alkotások színvonalát. Előrehaladásomban kiemelkedő szerepe van Hepp Bélának (aLéb). Tőle tanultam meg a szonettek mélységét, a kötött formák nagyszerűségét, tiszteletét. Mindig számíthattam rá. Amikor bármiben kétségeim támadtak, a segítségemre volt. Egy jól kitaposott ösvényre terelt, ahol egyre magabiztosabban lépkedhetek. Ezen kívül hálás vagyok mindenkinek, akitől támogatást kaptam, mert nélkülük eltévedtem volna az útvesztőkben.

Zárásként az ÉLETRŐL: nemrég azt mondta nekem VALAKI, hogy az élet gyönyörű. Igen. Hiszek ebben. És hiszek a szavak gyógyító erejében: „mert erősugár a szó, ha megfogant”.

Tovább a kategóriában: « A szerep Nyárikonyha »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned