Irunnya

Forró és száraz júliusi nap volt, mikor Tótit újra láttam. Elmúlt az ősz, amelynek az első heteit együtt töltöttük a tüsszentős osztályon. Így hívta a pszichiátriát, ahol pszichiáterek és pszichológusok foglalkoznak a pszichopatákkal. Csupa pszich, vagy hapszich. Ahogy tetszik.
Elmúlt a lucskos, szürke tél. Húsvét felé kapaszkodott a tavasz, amikor felhívott, egy utcai fülkéből. Utcai fülke, egy kis faluban, a huszonegyedik század második évtizedében. Hümmögök, mormogok. De ez is rá vall. Tihamér nem vesz telefont. Nem kapcsolódik az Internethez. Egyáltalán nem engedi közel magához a világot.
Valahogy eszébe jutott, hogy tartozik egy doboz cigarettával. Valóban tartozna? Ki tartja ezt számon?
Arra kért, látogassam meg, hogy illendően visszaadhassa. Meg aztán, bár ő útálja az embereket, de velem szívesen elbeszélgetne. Igaz, ez azt jelenti leginkább, hogy nézzük a csendben növő füvet, s ennek ürügyén a belső mozinkat. De ezt legalább megosztja velem, mert én vagyok a legjobb…, na jó, az egyetlen barátja.
Lám, egy agórafóbiásnak is lehet igénye emberi kapcsolatra.
Az én kék villámom, a lassan húsz éves Suzuki Sedan felszereltségéhez nem tartozik légkondícionáló. Az autópályán viszont a lehúzott ablakok olyan monoton dobogást idéznek elő, a levegő furcsa áramlása miatt, hogy a fűl megfájdul belé. Hát felhúzott ablak mellett izzadtam, a fáradt ventilátor zajos működtetése közben. Izzadtam, mint a ló.
A faluban megálltam. A főtéren, a boltnak és a kocsmának is helyet adó épület előtt volt egy kis park, abban egy kék, utcai kút. A falusiak megrőkönyödésére, derékig vetkőztem, és a hűvös vízben megmosakodtam, úgy frissítettem fel magam. Aztán felvettem egy tiszta pólót. Mindjárt kellemesebbé vált a világ.
A boltban aztán bevásároltam. Az itt kapható három féle bor közül megvettem azt, amely a legdrágább volt. Valami chipset is választottam, és sós mogyorót. Pisztácia nem volt, pedig ő azt jobban szereti. Sebaj. Legközelebb hozok a városból.
Poros földút vitt a kiserdő szélére. A boltos elég jól eligazított. Az zavart csupán, hogy rengeteg nevet mondott, hogy ugyanis menjek el a Szabó legelőig, ott forduljak balra a Márkus szérű felé, és a Koszta erdőnél térjek le jobbra, mégpedig a Barabás tó felé.
Igyekeztem mind ebből megjegyezni azt, amit egy jövevény az első napon befogadhat: legelő, szérű, erdő, tó. Előbb balra, aztán jobbra. Tényleg, ránézésre mi különbözteti meg a legelőt a szérűtől?
Persze, választ kaptam erre. A legelőn legeltek. Tudni illik, a marhák. Nem a marha emberek, hanem a szarvasmarhák. Füvet. A szérűn meg amolyan kaszálni való növény volt. Az is a marháknak. A marháknak marha jó dolguk lehet.
Tótiti tanyája tényleg mindentől távol esett. Innen még a földút sem ment tovább. Az utolsó kilométeren az út már nem poros volt, hanem gazos. Az autó alján súrlódott a vaskos gyom, ami az utat benőtte. A keréknyomot nem is láttam, csak a növényzet elrendeződése mutatta, hogy hol az út. Nem láttam a gödröket sem, amelyeken nagyokat döccent szegény igás lovam, de kátyúról-kátyúra, bokrok és füvek rengetegén átvágva megérkeztem.
Az öreg tanyaház ugyan roskatagnak tűnt, de látszott, hogy valaki javítgatta a tetőt. Újak voltak a széldeszkák. A cserepet is kipótolták itt-ott. Az ajtó és az ablakkeretek festése friss volt. Az udvar felőli fal fele frissen meszelve.
Az udvar nagy része le volt kerítve. Tyúkok hűsöltek egy öreg diófa árnyékában, fészekké mélytett poros kis gödrögkben, amelyeket nyílván maguknak kapartzak. A le nem kerített részen pedig, egy eperfa alatt keverék kutya hevert lustán az árnyékban. Távolabb egy kecske hessegette farkával a legyet, miközben méla unalommal rágicsálta az aszott füvet. A kutya, persze addig volt lusta, míg ki nem tettem a lában az autóból. Akkor aztán szorgalmas ugatásba kezdett. A hátát felgörbítette, és a szőrét felborzolta, akár egy dühös kandúr. A fogait csattogtatta, és a szeme forgott. Így hát azt az illetlen lábamat, ami az udvaron burjánzó papsajtot érintett, gyorsan visszahúztam, bezártam az ajtót, és még az ablakot is felhúztam.
- Csiba te! Barát! – szólt egy morgós hang a tornác felől.
Láss csodát, a kutya abbahagyta az ugatást, a fogai csattogtatását, a szőre felborzolását és a szemei forgtaását, de azért feszülten állt, és engem figyelt, míg a gazdája mellé nem ért.
- Szállj csak ki bátran! Hadd vegye le a szagodat!
- Biztosan jó lesz?
- Ne vacakolj már! Nem falun nőttél fel véletlenül?
- Igaz, hogy falun, de attól még féltem a bőröm.
- Na, ne izélj! Gyere már.
Kiszálltam. A kutya odajött, körbejárt. Alaposan megszimatolt mindenütt. Amikor az orrát a fenekembe döfte, kissé kínosan éreztem magam. De szippantott két nagyot a névjegyemből, aztán a gazdájára nézett, és elvonult az eperfa alá.
- Na, gyere! Bent hűvösebb van!
Tótiti nem nyújt kezet. Ha nyújtanék, kelletlenül elfogadná. Nem akartam zavarba hozni. Ez a „na, gyere!”, tőle messzemenő szívélyesség volt.
A hűvös konyhában öreg sparhelt állt. Abban gyenge tűz égett. Száraz forgáccsal felszította.
- Szalonna, kolbász, sok hagymával és tojással. Jó lesz?
- Jó. Nagyon jó. Hoztam bort. tegyük hidegre!
- Majd leeresztjük a kútba. Ott mindig hűvös van.
A kenyér nem volt friss, de puha volt, és ízletes. Hol lehet ilyet kapni? Mikor kisgyerek voltam, három kilós veknik voltak csak a boltban, tíz-nyolcvanért. Anyám azt vastag és puha konyharuhába tekerte, úgy tette el a zöld konyhaszekrénybe. Négy-öt nap után is finom volt. Nem penészedett. Ha szeletlelted, nem hullott szét morzsalékok ezreire. Hol lehet ma ilyet szerezni?
A tornácon ebédeltünk. Délben a nap már nem sütött ide. A fák lombja közt halkan motozó szél még egy kis hűvöset is adott.
Szabadkoztam, hogy hiszen vezetni fogok.
- Holnap. Majd holnap vezetsz. Nem gondolod, hogy ilyen hamar elengedlek?
„A család, meg a gyerekek…” – kezdtem a gyenge kifogásokat. Ő meg azt mondta, hogy telefonáljak. Ne aggódjak, van térerő!
Igaz is, a gyerek húszon évesek. Egy ideje már csak az egyikük él velünk. Az asszony is elvisel egy kis időt nélkülem. Majd annál jobban örül.
Hát, telefonáltam.
A gazdaságról mesélt. Hogy milyen nagy dolog, hogy ez van neki. A nagyanyjának köszönheti, aki a gyámja volt, mikor a szülei…
De a nagymama halála után az unokatestvérei ismét gyámság alá akarták vetetni, mert hisz megjárta többször a pszichiátriát. Persze, az a lakás kellett volna nekik, ami a szülei után maradt, és amit a nagymama olyan gondosan bérbe adott, hogy kicsit jobban éljenek.
Évekig zajlott a per. Szakértők sokasága faggatta, tesztelte, figyelte őt. Első fok, másod fok. S közben teltek az évek. A lakás hatósági zár alá került. Kifosztották, tönkre tették. De megmaradt.
Végül aztán a szakértők úgy nyilatkoztak, hogy bár fóbiás, képes felelősen intézni a maga ügyeit.
Az örökség után illetéket kell fizetni. Nem volt miből. Így eladta, s ami maradt, abból lett ez a tanya, meg egy műhely.
- Nézd csak meg! Itt van a hátsó szobában!
És az a szoba jobban fel volt újítva, mint a ház többi része. Benne fafaragó szerszámok a szekercéktől az egészen apró vésőkig, késekig, a polcokon pedig különféle faragott használati tárgyak. A hátsó részben félkész ebédlő asztal, robosztus székekkel. Meglepetésemre, elektromos gépeket is láttam ebben a szobában.
- Nálad van áram?
- Csak itt. Elől nem kell.
Volt ott egy búbos kemence is. Új. Ő maga rakta. Rejtély, hogy honnan ért ehhez is. A kemence áttörte a falat. A konyha felől volt fűthető. Még süthetett is benne. De a meleg nagyobb részét itt adta ki magából. Széles padkája szép téglákkal volt kirakva. Amolyan meghitt üldögélő helynek a hidegebb napokra.
- Azt hiszem, télen ez lesz a hálószobám és a nappalim. Miért fűtenék két helyen?
Bejártuk a birtokot. A kertet, ahol krumpli termett, meg hagyma, paprika, paradicsom és leveshez valók. Néhány öreg gyümölcsfa is állt ott, göcsörtös ágaik olyanok voltak, mint a kifacsart végtagok.
Majd újakat ültet, mert ezek alighanem kiöregedtek már, és csak egy kevés cefrének valóra futja az erejükből. Az anyaguk viszont jó lesz sok szép tárgyhoz.
A faragott tárgyaknak híre ment. Jár ide néhány kereskedő. Meg ő is eljár piacra. Azaz, egy kereskedőhöz jár, mindig a piac előtti napon, akinek egész héten nyitva van a boltja, éppen a piac mellett. Van egy maga csinálta, furcsa talicskája, amin egy köbméternyi árut is könnyedén eltolhat a főtérig, ott aztán szépen kipakolja, megbeszélik, hogy minek mi az ára. A java elfogy, mire az ebédidő megritkítja a vásárlókat. A többi meg apránként a hét többi napján. A kereskedő rendeléseket is felvesz. Így aztán Tótiti műhelyében a bútortól a sétapálcáig mindenféle készül, ami csak fából elkészíthető.
A kút nekem csalódás volt. Gémesre számítottam, de ez egy láncos, tekerős kút volt, beton gyűrűkkel. Viszont a tizenöt méteres mélysége épp oly megigéző volt, mint annak a régi kútnak, ahonnan én húztam gyerekként a vizet. A vödör a nyirkos mélységben, a víz felett lebegett, akár Isten lelke kezdetekben a mélység fölött. S ahogy a lánc lassan feltekeredett az ölfából szerkesztett dobra, az is kiderült, hogy épp a legjobb hűmérsékletet érte el a bor, amelynek palackján a gyengülő délutáni fényben páracseppek jelezték, amiről meg is győződtünk hamar, hogy hűs és kellemes a bor.
„Irunnya”. – mondta, mikor a tornácon üldögélve, különös, régi poharakból ízleltük a bort. Azzal egy albumot nyomott a kezembe.
- Nézd ezt meg, kérlek!
Az albumban fényképek voltak, és újságkivágások. A nyolcvanas évek. Tihamér, az elsős gimnazista, hosszú hajjal és trapéz nadrágban, pattanásosan. A szülei. Fiatalabbak voltak, mint amennyi idősek most vagyunk. Egy autó, egy kocka Lada. Fosbarna színű. Milyen menő volt ez akkor?
És mesélt.
A szülei elhatározták, hogy disszidálnak. Ibusz út, ahogy az szokás volt. Ők, és a gyerek, aki addig még csak oroszul tanult. A cél: Párizs, ahol lemaradtak volna a csoporttól.
Egy fényképen ott álltak hárman, bőröndökkel, mosolyogva, a hátuk mögött Ferihegy, a reptér régi főépülete.
Eddig tartott a vidámság. Mikor elkezdődött a beszállítás, egy vámtiszt behívta őket egy irodába. Ott két, komor rendőr várta őket olyan egyenruhában, amilyet addig nem láttak még. Valamiért szigorúbb volt, mint a hétköznapi rendőrök viselete. Az útleveleket kérték, és azt kezdték firtatni, hogy a gyerek utazásához miért nem szerezték be a KISZ ajánlását.
„Hiszen, csak most megy majd középiskolába. A KISZ tagja majd csak szeptembertől lehet.”
A hatósági szigort azonban ez nem enyhítette meg. Jó utat kívántak. Biztosították a szülőket, hogy a gyereket ők maguk viszik haza a nagymamához, és tíz nap múlva úgyis itthon lesznek, ugye?
„Hát, persze, hogy….”
Szinte feltuszkolták őket a gépre. „A viszont látásra!” A gépbe közben berakodták a gyerek holmiját is. A reptéri csarnok zsongása elnyomta az utolsó szavakat, amiket egymásnak mondtak. Az események a szülőket magukkal sodorták. Tihamért pedig mogorva, rossz szagú rendőrök vitték haza, egy rossz szagú autóval.
Párizsból kilenc képeslap érkezett. Minden nap egy. Mind arról szólt, mennyire hiányzik nekik, s hogy mennyire sajnálják, hogy nem lehet velük. A tízedik napon a gép leszállt. Nagymama és ő ott voltak a csarnokban, ahol a hozzátartozók az érkező utasokat várták. De hozzájuk senki sem érkezett. Ketten maradtak. Sokáig semmi hír.
Tihamért nem vették fel a KISZ-be. Építőtáborba nem mehetett. S valahogy mindig a rosszabb jegyet kapta. Mégis, jó volt gimisnek lenni.
Aztán változott a világ. Nagymama is, és ő is kapott útlevelet. A szüleitől végre jött levél. Mint kiderült, a sokadik, amit írtak. Akkor már Floridában éltek. Tihamér apja taxit vezetett, az anyja hajat mosott és takarított egy fodrászatban.
Telefonáltak is. Nagymama zokogott. Tihamér alig tudott szólni egy-egy szót. „Kösz, jól vagyok. Jól megy a suli. Oroszt még kell tanulni.”
Néhány hét múlva nagymama pénzt kapott, mégpedig dollárt. A banktisztviselő megdöbbenésére úgy is vette fel, dollárban. Kérte, hogy jöjjön vissza másnap, mert abban a bankfiókban az ilyet előre be kellett jelenteni. Aztán, egy hosszú borítékban megkapták, s a konyhában ülve együtt számolták, nézegették az ismeretlen bankjegyeket.
Az igazgató zárt ajtók mögött beszélgetett a nagymamával, és elengedte Tihamért májusban egy hétre, hogy elutazhassanak nyugatra.
A repülőtéren ezúttal senki sem volt mogorva. Külön irodában sem jártak.
Mikor Tihamér szülei elutaztak, sok orosz szót lehetett a csarnokban hallani. Most nyugati nyelvek szavai keveredtek a magyarral. Az épület közben megkopott, de minden szebbnek tűnt mégis ezen a napon.
Párizsba repültek. Ott volt egy fél napjuk, hát beutaztak a városba. A Szajna partján koraszant ettek, és nézték közben az Eiffel tornyot. Közelről látni nem volt idő.
Barcelonába amerikai géppel repültek, ami sokkal kényelmesebb volt. A nagymamának papírokra volt felírva minden. Taxiba ültek, és a taxisnak egy ilyen papírt mutatott. Papírt mutatott a pénztárosnak is a vasút állomáson, és a jegyek mellett a kalauznak is a vonaton.
A cél egy katalán város, Pamplóna volt.
A szülei két nappal hamarabb érkeztek. Így sikerült jegyet foglalniuk. Meg aztán, nem is nyaraltak, mióta elmentek. Nem bánták, hogy pár napig kikapcsolódhatnak. Tihamér és a nagyi még Párizs belvárosában jártak, amikor ők elindultak, hogy részesei legyenek a bikafuttatásnak.
Irunnya: mondták a katalánok. Pamplona: mondta a kalauz.
Leszálltak. Nagymama megállt a peronon, és a ritkuló embereket nézte körös-körül, de őket nem várta senki. Így hát a „ha elkerüljük egymást” esetre felírt cédulával taxiba ültek, és egy kicsi szállodához hajtottak, ahol őket is várta egy szoba. A recepciós kitöltötte helyettük a papírokat, és kedves, de számukra érthetetlen szavakkal felkísérte a szobájukba őket.
Tihamér szülei éjszak sem kerültek elő.
Másnap a nagymama a recepciós előtt állt, könyörgő arccal, kezeit tördelve, és három szót ismételgetett: „Konzuládó, hungaró, telefónó”. A recepciós végül megértette, vaskos telefonkönyvet vett elő, és a nagyi pár perc múlva már a telefonba mondta, hogy nem találja a lányát és a férjét, és segítségre van szüksége, mert ő csak magyarul tud.
Másnap reggel elegáns fiatalember érkezett Madridból. A recepcióstól szívélyesen érdeklődött, majd bekopogott Tihamérékhoz.
Rossz hírt hozott. Tihamér szüleit baleset érte.
A nagymamát figyelmesen leültette, majd természetes gesztusként a fürdőbe sietett, hogy egy pohár vizet hozzon.
Egy újságot mutatott. A képen egy bika volt, amely egy szűk utcán a földön feküdt, rohanó emberek vették körül. A teste alól pedig több kéz és láb kandikált ki. Férfiaké, nőké, akikre ráesett.
A szegény állat megriadt, elcsúszott a kövezeten, és több emberre ráesett.

Együtt mentek el egy kórházhoz, amelynek a hűvös pincéjében kellett az elhunytakat azonosítani. Nagymama ment be, a fiatal konzuli titkár kíséretében. Tihamért leültették a folyosón, valamiféle recepciós pult mellett. A púlt mögött pocakos biztonsági őr ült egyenruhában, és a televíziót nézte.
Nagymama és a diplomata halkan beszéltek, és egy fehér köpenyt és szájmaszkot viselő nő kíséretében eltűntek egy üvegezett ajtó mögötti, hosszú folyósón. Hűvös volt. A tévében hírműsor kezdődött. A főhelyen felvételről az emberek között rohanó, megriadt bikákról, ahogy szűk, kanyargós utcákon vágtatnak. Aztán az egyik, talán valami kőre került nedvesség miatt elcsúszott, és tehetetlenül zuhant az emberekre. „Korrompidó”, múrió”: e szavakat mondta, ahogy a tömegben araszoló mentőautót mutatták, és azt, ahogyan letakart testeket emelnek be az autóba hordágyakon.
A recepcióhoz fehér köpenyt viselő, de hanyagul öltözött fiatalok csoportja érkezett. Hangosan beszéltek, és nevettek. Vidámak voltak. Olyan egyetemsita félék. „Tranquilla!”: mordult rájuk az őr. Meg is csendesedtek kicsit, de mégis, vidáman zsibongó áradatként vonultak a folyosó felé, lendületesen kitárva az üvegezett ajtót, amely az alvilág folyosóira vezetett.
Tihamér rosszul lett. A kezeit a füleire szorította, és összegörnyedve szűkölt, ordított. Bent, a hűvös és komor mélyben a szülei élettelen teste fekszik, a szüleié, akiket nem tudott jól felidézni már, és ez a rengeteg idegen ember elsodorja ebben a rettenetben, belehúzva valami örvénybe, ahol ő is megszűnik létezni, ahol kiúttalanul bolyonghat hideg, földalatti folyosókon olyan emberek folyamként hömpölygő áradatában, akiknek egyetlen szavát sem érti.
A szállodában tért magához. A nagymama elmondta, hogy nyugtatót adtak neki. Fájt is kicsit a karja a szúrás helyén.
A temetésre a testeket hazahozták. A koporsókat nem nyitották fel. Anya és apa arca ott volt még az emlékképekben, ahogy a reptéren elsodródnak. De, mint a nagyon régi fényképeken, a színek, a vonások elmosódnak, s lassan már csak a lélek látja, vagy az sem.
Tihamért többé nem láttuk. Szeptemberben nem jött iskolába. Annyit tudtunk csak, hogy kiiratkozott. Most tudom már, hogy beteg volt. Otthon ült, behúzott függönyök mögött, és sokszor napokig nem szólt és nem tett semmit.
A következő évben, egy másik gimnáziumban, magántanulóként letette a vizsgákat. Érettségizett is. Aztán éjszakai portásként dolgozott egy városszéli gyárban, ahol éjjelente soha nem járt senki.
Tihamér egy szép, kézzel faragott fűszertartó készletet küldött a feleségemnek. Köszönetként, hogy megengedte azt, hogy vele legyek. Mellettem, az anyósülésen pedig egy dosszié feküdt, amelyben versek voltak.
„Én ehhez nem értek, csak írok. Mutasd meg valami szerkesztőnek! Hátha van bennük valami fontos valakinek!”
Így lettem egy költő ügynöke. S hogy hol az a tanya? Azt nem mondhatom el. Aki szép, faragott holmit szeretne, az keresse a Barabás tó felé.

Ferenczfi János

Pár szó rólam...

Ferenczfi János vagyok. Hatvanhetes. Folyton újrakezdő. Túl egy kudarcos házasságon. - Két nagyszerű fiam van, egy új társam, s szerencsére sok kitűnő barátom. - Egzisztenciám, - mindenkor pillanatnyi....

1985-ben díjazottja voltam a Sárvári Irodalmi Körnek. - Aztán csend. - Kiálltam egy elv mellett, s ez nem volt kívánatos.

A kilencvenes években nem írtam, - eleget. - A Petra Alapítvány vezetőjeként kulturális szervező munkát végeztem.

A kétezres években tagjává váltam a RIM-nek, a Bohém Asztaltársaságnak, A Napsziget Alapítványnak, a Napszél Egyesületnek, satöbbi. - Közben kiálltam néhány elv mellett, ami nem volt kívánatos....

2009. szeptemberétől rádiós műsort indítottam IRKA címmel a Fúzió Rádióban. Ma a Muzsikus Rádióban tevékenykedem, a P_RéS című műsor gazdájaként.

Szerveztem és vezettem pódium beszélgetéseket, irodalmi esteket. Beszéltem megnyitókon, könyvbemutatókon, találkozókon.

Kötetem nincs. - Leszámítva a három nulladik kötetemet, - amelyek rendhagyó pódiumműsorok voltak.

Satöbbi.

Most pedig A Hetedik kitalálásával, megvalósításával, - szerzők és szerkesztők felbujtásával foglalkozom. - Álmodom, s az álmok egy része valóra válik.

Tovább a kategóriában: « A kendő Az a büdös macska »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned