A kendő

Idén mennyi szúnyog van! És mind engem kóstolgat, morogtam, csak azt nem értettem, a fejem miért viszket ennyire. Anyám percekig figyelte vakarózásomat, aztán rám parancsolt, menjek oda hozzá.
A konyhában ténykedett, egy halom zöldség hevert előtte az asztalon. Azt gondoltam, segíteni hív. Öcsém tabu volt - egy férfi ne végezzen házimunkát, mondogatta mindig. Nővérem rengeteg tanulnivalójára hivatkozva húzta ki magát a házimunkából.
Mivel én sem jó tanuló, sem fiú nem vagyok, így rám maradtak egyes háztartási teendők.
Atyaég! Te tetves vagy!, sikoltott fel az anyám, amikor beletúrt a hajamba. Vöröses-szőke tincseim, ahogy végigfolyatta ujjai között, ragyogó fénnyel omlottak vissza csípőmig.
Most, hogy ötödikes lettem, jöttem rá, hogy nem is vagyok olyan csúnya, nővérem kinőtt cipői és ruhái ellenére sem. Amúgy ezt a Gyuszi is mondta, hogyha nem lenne ilyen cikis a ruhám, tetszenék is neki. Ezután nagyon sokat sírtam.
Amikor ezt anyám megtudta, rettenetesen megvert dühében, és azt ordítozta, hogy én ne a fiúkkal, hanem a tanulással foglalkozzam, különben olyan leszek, mint az apám, az a szemétláda! Elég neki, folytatta anyám, hogy ahányszor rám néz, az apámat látja bennem, még az hiányzik, hogy itt ruhákért nyavalyogjak, hát lopja ő a pénzt, mit gondolok?! Különben is, minden amiatt a szemét miatt van, tette még hozzá, úgy látszik, már én is olyan kegyetlen vagyok, mint ő volt.
Már nem emlékszem, milyen volt az apám, egyre mosódik az emléke. Annyi maradt meg, hogy vörös haja volt, mint az enyém. Talán barna, nem, inkább kék szemű lehetett, erre sem emlékszem, csak arra, hogy amikor ölbe vett, boldog voltam. Nővérem kilenc, én öt, öcsém egy éves volt, amikor itt hagyott minket. Azóta nem láttuk. Vagyis...
Egyszer, amikor osztálykiránduláson voltunk, megláttam őt. Fagyizott egy kisfiúval, aki nagyon hasonlított hozzá. Jól megnéztem, láttam, hogy igen, kék a szeme. Mint az enyém. Odaintettem neki, de ő megrázta a fejét, és elsietett a kisfiúval.
Anyám nagyot sóhajtott, elővette az ollót, és nekiesett a hajamnak. Egyre dühösebben vágta, nagyokat rántva egy-egy tincsen, a végén leborotválta a fejemet. Hiába sikoltoztam és tiltakoztam, anyám erősebb volt. A nővéremmel ezt sohasem tette volna meg. Remegve rogytam le a konyhaszékre, és nem tudtam abbahagyni a sírást.
Másnap nehezen keltem. Szemeim bedagadtak az órákon át tartó sírástól. Kértem anyámat, adjon valamit, hogy az iskolában ne csúfoljanak kopaszságom miatt. Megvetően odavetett egy régi, használaton kívüli kendőt, aztán elzavart az iskolába.
A nagyszünetben mindig a mászókán ültünk, hiába balhéztak velünk a tanárok, hogy hagyjuk a kicsiket játszani. A többiek már fenn ültek, amikor én is odaértem. A második, vagy harmadik fokon jártam, amikor Gyuszi a lábával lerúgta rólam a kendőt. Döbbent csend fogadta a látványt. Kopasz fejem teli volt sebekkel. Leugrottam és teljes erőből futottam hazáig.
Anyám otthon volt. Nem volt egyedül. Benyitottam a hálószobájába. Egy férfivel feküdt az ágyban, és most mind a ketten riadtan ültek fel, rángatták magukra a takarót. Takarodj ki!, üvöltötte anya, és én dermedten engedelmeskedtem. Néhány perc múlva a férfi félig felöltözve rohant ki az ajtón, de még előbb a konyhaasztalra dobott néhány bakjegyet. Anya is kilépett, köntöse övét rángatva. Álltunk némán, bámultunk egymásra. Aztán lehajtottam a fejem. Anya azt kérdezte, hol a kendőm, és miért nem tudom megbecsülni, amim van, de mielőtt válaszolhattam volna, nekem esett. A meglepetéstől mozdulni sem bírtam. Aztán eltaszítottam magamtól. Lerogyott egy székre. Felpattantam és kirohantam a lakásból. A bejárati ajtó hangos csattanással vágódott be mögöttem.
Futottam és futottam eszem nélkül. A kisváros patakpartján álltam le zihálva, mert akkor már szúrt az oldalam. Lerogytam a fűre. Halk nyüszítésre lettem figyelmes. Lassan felálltam, odamentem a patakhoz. Egy kölyökkutya vergődött a vízben, újra és újra ellepték a habok. Gyorsan lecsusszantam a meredek parton és kihalásztam a kiskutyát. Nem volt rajta nyakörv. Magamhoz szorítottam és bebugyoláltam a szoknyámba. Meleg májusi nap volt, hamar megszáradt a szőre, és már nem remegett. Megnyalta az arcomat, aztán lassan felfelé kezdett rajtam kúszni, míg a nyakamhoz nem ért. Újra megnyalta az arcom. Melegség öntött el. Haza fogom vinni, határoztam el. Haza?…
Még egyszer megsimogattam a kiskutyát.
Aztán leereszkedtem vele a patakhoz és belenyomtam a vízbe.

 

Utoljára frissítve:2020. augusztus 06., csütörtök 12:12
Ferenczfi-Faragó Eszter

Előbb formáltam történeteket, mint ahogyan rajzolni tudtam. Igaz, ennek is, annak is megvolt a rendelt ideje. Ma már azonban csak írok – verseket és novellákat. Az írás nekem nagy kaland. Kicsi gyerekként csak néztem, hogy hogyan lesz a betűből szó, s a szóból mondat, a mondatból történet, érzelem, gondolat. Már  5 évesen álmodoztam róla, micsoda nagy lehetőség a „betűvarázs”. 9 évesen aztán megírtam az első versem, azóta pedig  csak Isten tudja, hogy hányadiknál járok… 
Nem lehet abbahagyni, mint ahogyan a levegővételt sem.
Budapesten élek,. Életemben a hitnek, a családnak és az alkotásnak óriási szerepe van; egyik nélkül sem tudnék élni. Az alkotás – meggyőződésem szerint, ahogyan ezt gyönyörű anyanyelvünk is kifejezi -, adottság, kaptuk Istentől, melyet úgy tudunk „meghálálni”, ha helyesen élünk vele.
Két kötetem jelent meg eddig, egy verses, amelynek címe Hajléktalan angyalok (2012.), és egy novellás kötet, Novemberi levelek címmel (2014.). Sok-sok antológiába, lapba is (pl.Napút, Négy az egyben, stb.) kerültek még be verseim, és prózáim, több pályázaton is sikeresen szerepeltem műveimmel. Készítettek velem kamasz koromban riportot a Petőfi Rádióban, szerepeltem TV interjúban, most legutóbb a Civilhang Rádióban lehetett velem egy beszélgetést meghallgatni.
Gitárművész barátnőmmel egy magunk által felépített műsorral járjuk az országot; olyan helyeken lépünk fel, ahol a kényszerű ingerszegény környezetben némi napfényt tudunk az emberek szívébe lopni a versekkel, zenével. Meglepő módon fiatal egyetemisták is nagy szeretettel fogadták legutóbbi fellépésünket Debrecenben, az egyetemen, és ez igen nagy örömmel töltött el; talán nem hal ki a líra, az irodalom szeretete sem – legfeljebb nekünk, akik írunk és egyben elő is adunk, kell megtalálnunk kreatív módon a fiatal generáció felé az utat, és a módot.
Kisfiam iskolájában a költészet napja alkalmából szerveztem irodalmi műsort, ami meggyőzött arról, hogy az irodalom megszerettetését nagyon pici korban kell elkezdeni, mert ekkor még nagyon fogékonyak a gyerekek a szépre, a jóra (is). Éppen ezért első színdarabomat is nekik írtam, amit nagy sikerrel, 2016-ban mutattunk be, mely egy rendhagyó betlehemi történet, A hiú hóemberek címmel. Álmodom újabb és újabb lehetőségekről. Azért vagyok itt is...

Tovább a kategóriában: « Koccintás Irunnya »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned