Koccintás

– Az Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek nevében, ámen – vetett keresztet Kopczek Béla, aztán lekevert egy pofont az asztalnál vigyorgó hatéves fiának, ifjabb Kopczek Béla Töhötömnek, aki lefejelte a tányért, a forró leves az ölébe folyt. Ordítani kezdett. – Ne üvölts, büdös kölyök, hányszor mondtam már, hogy ima közben nem vigyorgunk? Az ima nem tréfa!
– Béla, kérlek, ne bántsd a gyereket! – tördelte kezét Kopczekné, született Baltási Amália.
– Amál, te ne ugass bele, amikor én a gyereket nevelem!
– Nem neveled, hanem ütöd.
– Amál, te csak ne akarj okosabb lenni, mint amilyen vagy, igenis, nevelem a gyereket! Az én gyerekem, kötelességem is nevelni is!
– Az én gyerekem is!
– Te csak megszülted! – hördült fel Kopczek Béla. – Onnantól enyém a felelősség, hogy felneveljem, eltartsam, példával járjak elől neki, jó példával, mert engem a Jóisten kijelölt erre a feladatra, mert alkalmasnak talált. És még te is itt vagy koloncnak a nyakamon.
– Béla, kérlek, ne beszélj így. Valamikor szerettél.
– Szerettelek. De elmúlt. Méltatlannak bizonyultál, már ezerszer bebizonyítottad.
– De szültem neked hat gyereket, mit akarsz még? Nem segítesz semmiben sem.
– Ne járjon mindig a szád feleslegesen, azt akarom! Hogy nézel ki most is? Akár egy leharcolt cseléd. Öt perccel később került az ebéd az asztalra, hogy tanulnak így rendet ezek a kurva kölykök, ha az anyjuk se tartja be a szabályokat?
– Béla, kérlek, ne beszélj így velem!

– Neve?
– Kaszter Eszter, bíró úr.
– Maga Kopczekné Baltási Amália tanúja, a család takarítónője.
– Igen, bíró úr. Nagyjából.
– Mi az, hogy nagyjából?
– Nem nagyon akarnék tanúskodni, bíró úr, nem tudom én, hogy mi az.
– Jól van, csak válaszoljon a kérdéseimre. Maga látta, hogy Kopczek Béla megveri a feleségét?
– Azt nem láttam, bíró úr, csak mondta nekem, amikor kedden reggel mentem, láttam, hogy kék és zöld a nagysága képe, a háta és a karja. Én kenegettem be tejföllel, mert a Buzseki néni szerint az használ.
– Ki az a Buzseki néni?
– Ő a szomszédasszony. Azt mondják, vajákos, és boszorkány is, de én azt nem hiszem.
– Térjünk vissza a tárgyhoz, ne keverjen ide senki mást. Szóval, maga nem látta az erőszakot.
– Én, kedves bíró úr, nem láttam semmit. Csak panaszkodott a nagysága, hogy veri a férje, és már nem szereti, mert külön szobában alszanak.
– Tehát Kopczekné panaszkodott magának, de azt nem látta, hogy a férje megütötte volna őt?
– Nem láttam, bíró úr, de piszkosul csúnyán nézett ki a nagysága, szidta is a férjét, nem elég, hogy kicsi a pöcse, még veri is őt.
– Na, ezt fejezze be rögtön! Csak a kérdésre válaszoljon!
– Én arra válaszolok, kérem, a nagyságos úr pöcse tényleg kicsi, ezt én is tudom.
– Maga ezt honnan tudná?
– Mert egyszer a nagyságos úr fürdött, és azt mondta, segítsek neki megmosni, ott lent is, mert nagyon fáj a dereka, nem tud lehajolni. Hát, megmostam én, mert azt mondta, kirúg, ha nem teszem meg, megmostam, rendesen, jó sokáig.
– Nem kell részletezni, köszönöm!
– Nem részletezem én, de kicsi, az biztos.

– Kopczek Béla, a felesége azzal vádolja magát, hogy megverte, már nem először. Igaz ez?
– Drága bíró úr, én egy köztiszteletben álló keresztény ember vagyok, sem erkölcsösségem, sem emberbaráti szeretetem nem engedi, hogy ily elvetemült gaztettet elkövessek.
– Tehát tagadja? Akkor mivel magyarázza az orvosi látleletet, melyet felesége nyújtott be a bíróságnak?
– Feleségem esténként iszik egy-két kupica pálinkát, mert kicsit magas a vérnyomása. Ezt helyeslem én is, nemzeti érdek és nemzeti büszkeség a jó magyar pálinka, persze az én drága Amáliám nem bírja az italt. Nyüzüge, az öreg spániel mindig ott alszik a cipősszekrény előtt, Amália véletlenül rálépett a farkára, Nyüzüge felvisított, odakapott drága feleségem bokájához, aki ijedten arrébb ugrott, megbotlott a kutya fekvőhelyében, elveszítette egyensúlyát, ráesett a cipősszekrény sarkára, pofával előre, onnan a puff fakeretére, majd le a padlóra. Így történt, drága bíró úr.
– Értem. És ezt maga látta?
– Igen, láttam, bíró úr, épp akkor jöttem ki a fürdőből. Rögtön segítettem neki, behúztam a szobába, mert felemelni nem bírom már. Mindhárom küszöbön kopogott a feje, talán annak nyoma is látszódhat még az arcán.
– Értem. Tehát maga tagadja a vádakat?
– Igen, bíró úr, mindenképpen, mint említettem, én egy erkölcsös, köztiszteletben álló személy vagyok. Soha nem tennék ilyet, tudom, hol a nők helye.
– Hol a nők helye?
– Bíró úr, engedelmével most nem fejteném ki, minden tiszteletem a nők mellett szól, higgyen nekem!
– Rendben van.

Kopczek Béla ült az ebédlőasztalnál, vigyorgott, magasra emelte a poharat. Szemben vele Dicsár Gerzson, a megyei kormányhivatal vezetője is vigyorgott. Koccintottak.
– Tudod, Béla, te nagy gazember vagy. Mindent megúszol, de neked van igazad, rohadjon meg, aki nem velünk van. A nőknek tényleg meg kell nyirbálni a szárnyait, mint a csirkének, hogy ne tudjon átszállni a kerítésen. Ez a rohadt emancipáció, meg a feminizmus túlságosan kinyitotta a csipájukat.
– Így van, Gerzsonkám, tudják már, hol a helyük! Elvégre mi hordjuk a nadrágot és a kalapot, ne akarjanak már többet, mint ami jár nekik.
– Kedves barátom, teljesen egyetértek veled. Épp tegnap rúgtam ki egy fiatal jogásznőt, pedig olyan gyönyörű segge volt neki, hogy csodájára járt a hivatal, de túl nagy volt a szája, munkajogból akart leiskolázni engem, a dolgozók érdekeiről prédikált. Persze, akkor elkerekedett a szeme, amikor azt mondtam, hogy rabszolgaságban nincsenek jogok, csak kötelesség van, és ebben a baszott hivatalban az történik, amit én akarok. Esetleg, ha másképp akarna hatni rám, akkor beszélgethetünk. Megsimogattam a seggét, erre a kis ribanc az ölembe öntötte a forró kávét.
– Semmi tisztelet nincs ezekben a mai nőkben, azt hiszik, okosabbak lehetnek a férfiaknál, dehát nekik nem okosnak, hanem szépnek és engedelmesnek kell lenni.
– Bizony, így van. Szerencse, hogy messze van Isztambul.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Semmit sem. Semmit. Ne bonyolítsuk túl az egyszerű dolgokat. Gyorsan letörjük ezt a nevetséges lázadást, mint a többit is, az emberek buták és gyávák, nem lesz itt baj. Kedves feleséged jól van?
– Jól hát! Mi baja lenne? Egy-két pofonba még senki se halt bele.
Nevettek mindketten, Kopczek Béla töltött a poharakba, koccintottak.
– Kis idő még, aztán minden visszatér a rendes kerékvágásba – vigyorgott Dicsér. – Nem lesz baj. Semmi baj sem lesz.
– Nem lesz, mindenki befogja a pofáját, akinek be kell fogni.
– Igen. Teszünk róla.
– Teszünk!
– Egészségedre!
– Egészségedre!

Utoljára frissítve:2020. augusztus 06., csütörtök 12:31
Egervári József

Egervári József vagyok, Jászberényben születtem 1962-ben, de Cegléden élek már huszonöt éve. Semmiféle irodalmi végzettségem sincs, a kötelező általános- és középiskolai magyar órákon kívül csak az olvasás szeretete vonzott az írás művészetéhez mindenféle kacskaringós utakon.

Tizenhét évig újságírással foglalkoztam, egy kisvárosi lapnak főszerkesztője is voltam egy darabig, míg bele nem tenyerelt a politika, s mivel sosem szerettem bértollnok lenni, egyik napról a másikra eljöttem az újságtól.

Öt éve ismét nekifogtam verseket, elbeszéléseket, novellákat írni, több antológiában, internetes oldalon jelent meg írásom.

Legfrissebbek a szerzőtől: Egervári József

Tovább a kategóriában: « Egykezes A kendő »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned