Furulya

Nyugdíjasként dolgozott tovább, amikor mellé kerültem. Ifjú titánként gyanakodva figyeltem a rendkívül udvarias, idősödő urat, aki rám adta a kabátot, ha akartam, ha nem. Akkor is előre engedett, ha eszem ágában sem volt kimenni a szobából, illetve kezet csókolt, pont akkor, amikor tintafoltos kezemet éppen rejtegettem. Addig beszédes, barátságos lánynak gondoltam magam, de ez a nagyfokú előzékenység megbénított. Nem voltam én ehhez szokva! Tisztességes, modern lányként észre sem vettem, hogy nagyjából magam elé engedem a férfinépet, illetve talán 5 éves koromban adta rám utoljára a kabátot anyám. Ezért aztán szinte csak szertartásos szavakat váltottunk az első héten, s így igazán nehezen telt a munkanap egy irodában, pedig tennivaló volt bőven. Azon a napon is annyira kapkodtam volna a határidős iratokkal, hogy az ebédet is kihagytam. Ő meg persze - mint minden délben - a híreket hallgatta fekete, Sokol márkájú rádióján.
Újabb téves eszmeként magamról - önismeret hiányában és távol a menopauza rémétől - azt feltételeztem, hogy végtelen türelmes alkalmazott vagyok, aki szó nélkül ül a kereszthuzatban, ha a kollégája friss levegőt szeretne szívni, illetve elviseli, ha a neonvilágítás tönkre teszi a szemét, vagy ellenkezőleg, félvakon tapogat, ha másik le kívánja oltani a világítást. A tolerancia hőseként is kezdtem úgy érezni, hogy minden munkám és bajom okozója, sőt fokozója, az a személy, aki a hírek után a rendkívül izgalmas vízállásjelentést is meghallgatja. Minden "hajóvonták találkozása tilos"-nál enyhén megrezdült a fejem, így a munkámra már egyáltalán nem tudtam figyelni, szó nélkül, fogcsikorgatva tovább hallgattam a vízállási tudnivalókat. Legnagyobb bánatomra a kínok ritkán érnek maguktól véget, mert a főnök úr egyszerűen megfeledkezett a rádiójáról. Én ahelyett, hogy megkértem volna egyszerűen arra, hogy kapcsolja ki a készüléket, rángatózó arccal hallgattam tovább az általam "pásztorsirató verbunkosnak" minősített, fúvós hangrendszerű zörej sipítását ugyanazon a hangfrekvencián. Végül úgy döntöttem, a tettek mezejére lépek. Nem ám szemtől szemben, hanem neki kezdek a hivatalos telefonhívásoknak, akkor kénytelen lesz kikapcsolni a könnyű zene hallgatására nem alkalmazott zajládáját. Ebbéli döntésre jutásomat követően határozottan megszólaltam:
- Telefonálnom kellene, lehalkíthatnám a furulyáját?
- Rendben, csak meg ne fújja! - riposztozott azonnal.
Ekkor végre kirobbant belőlem az az elementáris erejű, szinte vulgárisan fülhasogató, kétrét görnyedős, zokogós röhögés, melyhez öreguras módon ő is becsatlakozott, s mint a tisztító tűz, úgy söpörte át az irodát és mindent helyre tett. Évekig dolgoztunk ezt követően még együtt, nagy egyetértésben. Volt, hogy szóvá tette:
- Erzsike! Többen jelezték, hogy tetszett mosolyogni.
- És? - kérdeztem csodálkozva.
- A földszinten jelezték.
De a mi kis irodánk a harmadik emeleten volt.

Varga Erzsébet

Varga Erzsébet vagyok, Miskolcon születtem, itt is élek 17 éves ikerfiaimmal és párommal. Több, mint 30 éve büntetőügyszakban dolgozom, ami kissé talán rá is nyomja bélyegét a világlátásomra.
A kilencvenes években alapító tagja voltam a KELET Irodalmi és Társművészeti Egyesületnek és tagja az Új bekezdés Irodalmi Egyesületnek. Két antológiában és napilapok irodalmi mellékletében jelentek meg verseim, aztán elsodort az élet. Most, több, mint 20 év kihagyás után a facebookos irodalmi közösségek hatására kezdtem újra írni, főleg verseket, de prózát is. Úgy érzem – bár már igazán nem vagyok fiatal –, még keresem a hiteles hangom, műfajom. De minden percét élvezem!

Legfrissebbek a szerzőtől: Varga Erzsébet

Tovább a kategóriában: « Hogyan győztem le? Egykezes »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned