Hogyan győztem le?
 
  Mindenkinek szűksége van önkontrollra, de fontos a külső visszajelzés is. Sokszor
nem ismerjük fel a hibáinkat, csak akkor, ha valaki szembesít velük. Van, hogy akkor sem.
Újságíróként és közíróként ezért van szükségem a szerkesztői olvasatokra, de már az is
elegendő, ha valaki csak egyszerűen elolvassa a kész művet és véleményezi. Mindig érdekelt
mások véleménye. Nemcsak az írásaimmal kapcsolatban. Olykor túlságosan is, mintha egy
sajátos kisebbségi konfliktus kezdene kialakulni bennem, de az is lehet, hogy velem született
kishitűségem igyekszik előtérbe furakodni és átvenni az uralmat az elmém fölött. És valóban,
ha belegondolok, mennyi lehetőséget szalasztottam el az „úgysem fog sikerülni” érzésétől
vezérelve, a legkevesebb, hogy a „soha nem térhet vissza” tudata fogja két marokra a
szívemet. Ott fekszem lebénítva, letaglózva. Mint amikor az első ütés nem végez a vágóhidra
terelt állattal, csak a földre küldi. Még él, de képtelen mozogni. A rémület gyorsvonatként
száguld át a testén, elméjében tudatosul, hogy közel a vég.
  A vég nem mindig jelenti a végzetet, nem mindig jelent rosszat. Egy sikeres befejezés
örömmel tölti el az embert. Egy művem befejezése még nem lesz az elégedettség
szálláscsinálója, de ingatlanközvetítőnek bizton elmehet. A sikerhez az olvasón át vezet az út.
Tőle függ az én jóérzésem, az író jó közérzete. A szakavatott betűfaló elmém építményének
minden zugába bekukkant, minden ajtót kinyit. A falakat végigkopogtatja, nem rejt-e
valamilyen sötét titkot a látszat. Nem álfalak tartják-e a felépítményt, mögöttük ürességet
kendőzve el? Az önérzetes olvasó nem vesz meg akármit, nem teheti. Kispénzű, de
igényességét igyekszik a legmesszemenőkig kielégíteni. S bár a befejezés ügyes
ingatlanügynök, nem mindig sikerül meggyőznie a potenciális vevőt. Ilyenkor az írói véna
megdagad, a vér buzogni kezd, vagy megalvad a várakozás okozta feszültségtől. Az elme
finom húrjai megfeszülnek. Olykor el is pattannak, ami komoly gondot okozhat. Ok és okozat
felcserélődik. Észrevétlenül csúszunk a nemkívántba. Oda csúsztam én is. A fokozat nem
teremt rendet, ha lefelé irányul, mint ahogy azt a gravitáció rideg ura parancsolja minden
élőnek és élettelennek.
Már nem is tudom, mikor és hogyan kezdődött. Csak akkor vettem észre, amikor benne
tapostam az ingovány közepében. Visszafordultam volna, de már a megtett utat sem ismertem
fel. Valami gyerekes büszkeség miatt nem fogadtam el a felém nyújtott kezeket. Ebbe a
büszkeségbe fokozatosan bizalmatlanság és gyanakvás vegyült. Idővel már úgy éreztem,
éppen ezek a kezek igyekeznek lenyomni a mélybe.
Kezdtek sokasodni a problémák, a kudarc kaján Hermésze naponta többször is
elküldte cinikus hírnökét, hogy széles vigyorral dobja be elmém postaládájába a Nem nyert!
feliratú cédulát. Én görcsösen próbálkoztam felülemelkedni, de a helyzet kormánykereke
fokozatosan csúszott ki a kezemből. Bármerre is forgattam, létezésem léghajójának orra
mindig lefelé mutatott. Kiutat kerestem a kiúttalanságból. Kudarcra voltam ítélve, hiszen
iránytűm mellé a felforgató Loki tett fémdarabot, hogy megbolondítsa az érzékeny műszert. A
feszültség egyre nőtt, a szelepeket még én magam hegesztettem le egykor, hogy amikor a
munkámból kifolyólag alámerülök a létezés vérmocskos mélységeibe, ne kerülhessen
szennyeződés a létfontosságú szerkezetbe. De mégis gond lett. Elmém szürke barázdái között
alvó ügynökök bújtak meg, akiket édesapám örökített rám még a kezdetek előtt. Csak idő
kérdése volt, hogy a külső ellenség mikor aktiválja ezeket.
Idegesített minden és mindenki. Másokat vádoltam mindenért, önmagamért. Magamat
mégsem vádolhattam, ezt egyetlen bíróság sem várja el. Visinszkij vérbíró már régen halott, s
a törvényt lábbal tipró szolgái sem verik ki a beismerő, bűnösből és ártatlanból egyaránt. És
én ártatlan voltam. Szemrebbenés nélkül felmentettem magamat minden bűnöm alól. A
legjobb ügyvédet fogadtam fel. Ha elmém cikkek, tárcák, esszék, versek, tanulmányok
sokaságán át képes volt végighurcolni a képzelet színes fonalát, nem jelenthet gondot
számára olyan védbeszédet megalkotni, amellyel önmagát kell meggyőznie saját
ártatlanságáról. Mert ártatlanul érkezünk a világra, csak később nevelnek belőlünk embert.
A bíró is én voltam, legalábbis úgy hittem. Loki ezt suttogta a fülembe minduntalan.
Pedig naponta mondtak ítéletet fölöttem barátok, ismerősök, idegenek, emberek, látszatok,
tünemények. Lassan én is tüneménnyé váltam. Egyre többet hagytam magam mögött a
valóság korhadt deszkás színpadát. Egy másik színpadot ácsoltam magamnak, egy látszat
színteret. Ám Ahrimán súlyos, sötét függönnyel takarta el a kínpadot, amit nekem ácsoltak
nagyon is aktív ügynökeim.
  Hamar megtapasztaltam, hogy milyen a másik oldal barátsága. Ahogy sorban ürültek
ki a flaskák, úgy ürült ki az életem. A pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve, de
nekem csak egy poros ösvény jutott, amit a korsók habzó tartalma áztatott iszaposra. Meg az
önsajnálat fénytelen könnyei. A munkába álló ügynökök addig ármánykodtak, amíg az Én
rövidlátó ítésze száműzte a józanészt. Esztelenül botorkáltam tovább a Fangorn erdőbe vezető,
kiszáradt úton. A felvert por egyre csak kaparta torkomat. Fuldokoltam és szomjaztam, mind
többször oltottam az égetőt, miközben elmém fuldokolva próbált a felszínre kerülni, hogy
fülembe ordítsa: Elég!
Magamra maradtam magammal, a rémület veszett kutyája marcangolta lelkemet. Oly
társak szegődtek mellém, akiket még a mazochizmus legfanatikusabb híve sem kívánna
önmagának. S hol voltak már a segítő kezek? Egyszer aztán megláttam magamat a kiürült
pohár fenekén. Először azt sem tudtam, hogy az idegen arc, amit látok - az enyém. Az, aki
lettem, akivé változtam, mint olcsó horror filmekben a farkasemberek. Ez az alkoholizmus
már nem volt anonim, az enyém volt mindenestől. Minden átkozott következményével együtt. S
hová lettem én?! Hová lett az életem?! Az igazi, nem ez, ami van?! Adjátok vissza az
életemet!
  A kísértések taposóaknái közepette igyekeztem visszafelé a tévúton. Nem tudtam,
milyen messze jutottam el az igazság ösvényétől, de éreztem, hogy minél előbb vissza kell
találnom oda. A kanyargó ösvény mindkét oldalán csábító hurik lejtették táncukat, hogy
elkábítsák éppen csak lábadozó elmémet. Könnyűvérű erkölcsfalók hívogattak gyertyafényes
bordélyházakba. Vörös képű, pocakos koboldok kínálgatták üvegfalú jókedvszérumok széles
választékát. S ki tudja, mi lett volna, ha nem hallom meg azt a tisztán csengő hangot? A
hangot, ami erőt adott és mágnesként vonzott vissza a valóság rideg, de kézzelfogható és
szilárd világába. Egy tündér, a szeretet fénylő hírnöke felismerte bennem az igazi énemet, aki
láncra verve sínylődött csontbörtönöm alagsorában. Varázspálcája egyetlen suhintására
lehullottak a láncok, s elillant a köd is, mely eddig megzavarta tisztánlátásomat.
A szégyen volt az első valódi érzés, ami visszaköltözött lelkem szobáiba. Őt a
megbánás követte. S száműzött érzéseim rögtön nekiálltak, hogy a bosszú éles pengéit
vagdossák legyengült lelkem testébe. Mintha nem szenvedett volna éppen eleget már így is.
Ám a jóságos tündér nyomban közbelépett, hogy a szeretet palástjával fedje el sebektől vérző
testemet. S ez jobban fájt, mint a számonkérés, mert tudtam, hogy a végzetem bitóját magam
kezdtem el ácsolni, s megmenekülésemet másoknak köszönhetem. De a szeretet nem a
fájdalomról szól, a szeretet megment, a szeretet megóv, akár önmagunktól is. Én tudtam ezt
korábban is, de józan ítélőképességemet megzavarták elmém alvó ügynökei. Csak későn
jöttem rá, hogy több urat szolgálnak, s híven nem engemet.
Ma már nem futok el a valóság elől, hiszen jól tudom, nincs más létezés. A fantáziám
sugallta életképeket papírra vetem, netalán képernyőre vetítem a billentyűzet varázsa által,
hogy a befejezés ingatlanügynöke segítségével próbáljam értékesíteni. Ám most már nem a
szórakoztatás a feladatom; küldetést bíztak rám. Minél több tévelygő lélekhez kell eljuttatnom
történetemet, hogy ezzel megakadályozzam őket, hogy elkövessék azt a hibát, amibe én
majdnem belepusztultam.

  A nehézségek azért vannak, hogy legyőzzük őket, hogy kipróbálhassuk erőnket. A
kudarcból is lehet tanulni, sőt kötelező. Nemcsak magunkért, mert az ember társas lény, s ha
bajba kerül, mindig lesz valaki, aki a segítségére siet.
Utoljára frissítve:2020. július 09., csütörtök 09:20
Lengyel János

SZAKMAI ÖNÉLETRAJZ

LENGYEL JÁNOS

1973. június 20-án születtem a kárpátaljai Beregszász városában, ami akkor a Szovjetunióhoz tartozott, ma Ukrajna része.
1990-ben érettségiztem a magyar tannyelvű 4. számú Beregszászi Kossuth Lajos Középiskolában.
Az ELTE BTK történelem szakán végeztem 2011-ben. Közben elvégeztem az egyetem afrikanisztika kurzusát.
2009-ben elvégeztem a Független Újságíró Szövetség újságíró iskoláját. 2014-ben ugyanezen iskola második fokozatát, amely OKJ-s képzés.
2002-ben tagja lettem a Magyar Újságírók Közösségének.
2009-ben tagja lettem a Független Újságíró Szövetségnek
2009-ben felvettek a Magyar Írószövetségbe, aminek azóta is tagja vagyok.
Alapító tagja vagyok a 2005-ben Balatonföldváron alakult Kárpátaljai Írók Költők Művészek Magyarországi Alkotó Közösségének, amely 2013-as átalakulása óta a Kárpátaljai Irodalmárok Művészek Alkotó Közössége névre hallgató szervezet néven működik.
2007-ben beléptem az Unitárius Alkotók Társaságába.
1992-ben elvégeztem egy újságírói tanfolyamot Beregszászon.
De egyetemi éveim alatt számos kommunikációs előadást hallgattam.
1990 és 1995 között a beregszászi Szivárvány című hetilap munkatársa voltam.


Állandó szerzője vagyok a Magyar Írószövetség Kárpátalja Írócsoportja Együtt című irodalmi folyóiratának, a Budapesten székelő Kárpátaljai Szövetség Kárpátaljai Hírmondó című negyedéves folyóiratának, a kaposvári Búvópatak című folyóiratnak és az Agria című negyedéves kulturális kiadványnak.
A Beregszászon székelő Kárpátinfo és Beregi Hírlap illetve a Kárpátalja.ma internetes kiadvány nevű kárpátaljai hetilapok magyarországi tudósítója vagyok.
A Független Újságírók Szövetségének honlapján a Kárpátalja rovatot vezetem
Ezek mellett írok illetve írtam a Kárpáti Magyar Krónika, az Igazi Kárpáti Igaz Szó, a Beregszász, című lapoknak, az Újnautilusz, az EuroAstra, a Comitatus, a Kaméleon online és a Nemzeti Hírmondó nevű internetes kiadványoknak, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet hírlevelének. Tagja vagyok az Allegória irodalmi közösségnek.
Korábban publikáltam: Blikk, Vörös Zászló (Kárpátalja), Tárogató (Kárpátalja), Mentor, Szabad Föld, Magyar Nemzet, Új Idők, Budai Polgár, Jó Napot (Kárpátalja), Szivárvány (Kárpátalja), Százhalombattai Hírtükör, Ukrajnai Magyar Krónika (Kárpátalja), Naplopó (Kárpátalja), Nemzetőr, Kárpáti Igaz Szó.

Irodalmi kiadványok: Magyar Napló, Mentor, Magyartanítás, Partium, Agria, Havi Szemle, Kláris, Új Hegyvidék, Várad, Irodalmi Jelen, Kráter, Polísz, Az irodalom visszavág, Zempléni Múzsa, Nyelvünk és Kultúránk, Kapu, Irka, Bárka, Aracs stb.


Elismerések:
2006 és 2007 az Együtt prózai és tanulmányi nívó díja.
2010. február „A hónap verse” cím, Magyar Napló.
2012. március. A Független Újságíró Szövetség Nemzeti Újságírásért kitüntetés bronz fokozata


Önálló kötetek:

Kárpátaljáról jöttem. Antológia Kiadó. Lakitelek, 2003.

A valóság szaga. Kisprózai vegyes tál verskörettel, kárpátaljai módra. Illusztrációk: Magurszky Norbert. Felelős szerkesztő: Nagy Zoltán Mihály. Kárpátaljai Magyar Könyvek 142. Intermix Kiadó. Ungvár-Budapest, 2006.

Fallal az arcnak. Szociográfia. Intermix Kiadó. Ungvár- Budapest, 2008.

„Korhely” Lengyel János: Lyukkal bélelt zsebem, avagy Hogyan írjunk angolokat? Aforizmák. Borítóterv: Okto Média. Lektorálta: Lajtai Mariann. Munkatárs: Urbán Magdolna. Magánkiadás. Készült Hunyadi István és Hunyadi Ilona (Strasbourg) támogatásával. Budapest, 2009.

Halott ember karácsonya. Interjúkötet. Előszó: Urbán Magdolna. Fedélterv: Lengyel János. Lektorálta és szerkesztette: Nagy Zoltán Mihály. Kárpátaljai Magyar Könyvek 195. Intermix Kiadó. Ungvár-Budapest, 2009.

Mitracsek úr elfuserált életének hiteles története. (Lengy)el-beszélések. Előszó: Bertha Zoltán. Fedélterv és belső illusztrációk: Kis Judit. Felelős szerkesztő: Nagy Zoltán Mihály. Kárpátaljai Magyar Könyvek 218. Intermix Kiadó. Ungvár-Budapest, 2012. elektronikus változata a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet honlapján olvasható: www.kmmi.org.ua


Életbe töltve. Esszék, tanulmányok, elbeszélések. Bercsényi Miklós Alapítvány.
Nagykanizsa, 2013.

Arc-poetikák. Beszélgetni jó. Interjúk. Intermix Kiadó. Ungvár-Budapest, 2015.


Antológiák:

Nyitott kapuk. Hegyaljai Alkotók Közössége. Tokaj, 2003.

Új vetés. Kárpátaljai fiatal alkotók antológiája. Intermix Kiadó. Ungvár, 2007.

Viszontlátás. Versek és novellák az Együtt folyóirat hét évfolyamának (2002-2008) lapszámaiból. Nagy Zoltán Mihály összeállításában. Intermix Kiadó. Ungvár-Budapest, 2009.

Arcok és énekek. Verses antológia – 2011. Szerkesztette: Madár János. Rím Könyvkiadó. Budapest, 2011.

Hangadó. Hangos könyv. Szerkesztette: Szinay Balázs. Felolvassa: Bakonyi Orsolya. 2011. július. Esszék: A költő és az álköltő.

Arcok és énekek. Verses antológia – 2012. Szerkesztette: Madár János. Rím Könyvkiadó. Budapest, 2012.

Arcok és énekek. Verses antológia – 2013. Szerkesztette: Madár János. Rím Könyvkiadó. Budapest, 2013.

Az év versei 2014. Antológia. Válogatta és szerkesztette Csontos János. Magyar Napló. Budapest, 2014.

Arcok és énekek. Verses antológia – 2015. Szerkesztette: Madár János. Rím Könyvkiadó. Budapest, 2017.

Tovább a kategóriában: « A takaró Furulya »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned