A takaró

Szeretek itt ücsörögni. Szeretem ezt a régimódi szobát. Az öreges bútorokat, a vastag, posztó-ágytakarót, a rojtokat a szélén. A csipkefüggönyt, amin át a napsugarak mindig mosolyt festenek Annus nénim arcára. Most is mosolyog, miközben a vaskos párnáknak dőlve ül az ágyon, és a tű táncot jár a bütykös ujjai között.
Az én nagymamáim meghaltak, mielőtt én megszülettem volna, egyikük sem tudta megvárni, hogy megérkezzek. Sajnálom ezt. Szerintem mindenkinek részesülnie kellene abban az evilági csodában, hogy egy nagymama énekli neki a „Körtéfát”, hogy az ölébe ültetve gyípaci paripáztatja, hogy ribizlit szed neki a kiskertben, hogy kakaót meg vajaskiflit ad neki reggelire. Mindenkinek tudnia kellene, milyen illata van egy mamának, és milyen érzés az, amikor az öreg, csontos kezek ölelik magukhoz. Hát, nekem nem volt nagymamám, de van helyette egy Annus nénim. Már kislány koromban is minden nap befutottam hozzá az iskolából hazafelé jövet, aztán valahogy annyira egymáshoz szoktunk, hogy az élet részévé váltak ezek a mindennapos kis beszélgetések, találkozások. Már harminc éve ő az én pótmamim.
– Mi ez, amin annyira dolgozik, Annus néni? – kérdezem tőle, miközben végigsimítom a puha anyagot, amit varrogat. – Gyönyörű!
Kedvesen mosolyog, aztán sóhajt egyet.
– Csak egy öreg takaró – feleli, közben tovább dolgozik. – Összefoltozgatom.
– Megnézhetem?
Rám emeli szürke tekintetét.
– Kíváncsi vagy rá, Julcsám?
Bólintok. Annus néni elkezdi kiteregetni a terebélyes anyagot.
– Nézd, most ezt a részét varrogatom vissza – mutatja. A négyzet alakú kis szöveten egy középkorú nő áll, kezében virágmintás ruhazsebkendő, és két távolodó alak után integet. Szomorúnak tűnik.
– Ha ezzel készen leszek, itt foltozom majd meg – mutat egy másik részletet. Ezen egy idős hölgy áll, egy sír előtt. Feje lehajtva, leeresztett vállán fekete kendő pihen. Fájdalma vibrál a szövet szálai közt. Ahogy végigfuttatom a szemem a takarón, látom, hogy mind ilyen képecskék alkotják. Vannak vidámak is, vannak nyugalmat sugárzók, de van sok olyan is, ami megrendítő. Ezek mentén húzódnak a repedések, tátonganak a lyukak, és ezeket varrogatja Annus néni.
– Nézd, itt is be kell még foltoznom! – mutatja. Ujjai megsimogatják a csöppnyi gyermeket, aki egy nagy dunyha alatt fekszik, az ágya szélén egy fiatalasszony ül. – Olyan beteg volt – suttogja.
– Hogy tetszett mondani? Ki volt beteg?
Nagyot sóhajt, de nem felel, inkább a takaró egyik elszakadt csücskét húzza az ölébe. Ráfekteti a tenyerét, hangos sóhaj szakad ki a tüdejéből.
– Ej, Cirmi, Cirmi… mi lett volna velem nélküled!
Tekintetem Annus néni arcáról a kis képre vándorol. Egy nénike üldögél a padon, hátát a ház fehérre meszelt falának veti, ölében egy vörös macska pihen. Káprázik a szemem, úgy látom, mintha a néni cirógatná a cicát, aki elégedetten mocorog a tenyere alatt.
– Annus néni, micsoda egy takaró ez? – rázom a fejem, abban bízva, hogy így eltűnik a káprázat.
– Á, csak egy rongyos, ósdi… öreg már, mint a postaút – mosolyog rám, aztán elkezdi összehajtogatni az anyagot, majd az ágy szélére teszi. – Most lepihennék, ha nem bánod, nagyon elfáradtam ma.
Felállok az ágyáról, visszahajolva nyomok egy puszit a feje búbjára.
– Pihenjen csak! Majd holnap benézek. Hozok valami finom gyümölcsteát, jó?
– Az jó lesz! – mondja, de közben már hunyja is le a szemét. Halkan kiosonok a szobából.
Egész este a takarón látott képek járnak a fejemben. Annyira élethűnek tűntek, nem is tudok rá visszaemlékezni, vajon hímezve voltak-e, vagy egyszerű nyomott minták? Csak az érzésekre emlékszem… meg a mocorgó cicára, az őt cirógató kézre. Emlékszem a fájdalomra, amit a sír mellett álló hölgy érzett, és látom, ahogy a zsebkendő szomorúan int viszlátot a fiatal párnak. Érzem a dunyha alatt alvó aprócska gyermek lázas álmait, a mellette ülő anya szívének fájdalma pedig most az én szívemben lüktet… emlékszem azokra a képekre is, amelyeken csak átsiklott a tekintetem: egy templomra, virágos rétre, gyümölcsfákra, boldog gyermekkacajra, pörgő szoknyára, kutyák csaholására… így merülök álomba.

Reggel fáradtan kelek ki az ágyból. Alig várom, hogy elteljen a nap, és én végre betérhessek Annus nénihez, és tüzetesen megvizsgálhassam ezt a régi takarót. Vánszorog az idő. Mintha minden lelassult volna ma, csak a képek pörögnek folyamatosan lelki szemeim előtt. Amikor végre mégiscsak letelik a munkaidő, szaporán szedem a lábamat, hogy mielőbb odaérhessek a fehér házikóhoz. Ahogy közeledek, rossz érzésem támad, a ház előtt ugyanis két autó is parkol. Az egyik Jánosé, Annus néni fiáé, a másik Erzsié, aki Annus néni testvérének a lánya. Nem szoktak valami sűrűn erre járni, pláne nem egyszerre. Már nem sietek annyira, valahogy nem akarom tudni, miért vannak most itt.
A kiskapu nyikorogva tárul ki előttem, hátul az udvaron ott beszélget Jani és Erzsi. Nem hallom őket, de azt látom, hogy törölgetik a szemüket. Összefacsarodik a szívem.
– Julcsa! – kiált fel Erzsi, amikor meglát. – Jaj, Julcsa!
Ennyi elég is, hogy tudjam: elveszítettem az én pótmamámat. Lassan odasétálok hozzájuk, már azt sem érzem, hogy összefacsarodott a szívem, csak egy nagy lyuk tátong a helyén. Bár ezt a lyukat is befoltozná az a drága, öreg kéz…
A takaró.
A takaró!
Mély levegőt veszek, lehunyom a szemem, erőt gyűjtök.
– Erzsi, Jani! Annyira sajnálom… annyira…
– Tudjuk, Julcsa – teszi a vállamra Jani a kezét. – Tudjuk, mennyire szeretted. És köszönjük, hogy mellette voltál akkor is, amikor mi a családunk, meg a munka miatt nem értünk rá.
Bólintok, majd felteszem a kérdést, amit muszáj feltennem.
– Csak egyetlen dolgot megengednétek, hogy elvigyek magammal? Emlékbe?
– Ez természetes. Mondd csak, mit szeretnél?
– Azt a régi takarót, amit tegnap is foltozgatott. Ott van az ágya szélén, legalábbis tegnap oda hajtogatta.
– Én nem láttam ott semmiféle takarót, de menj be nyugodtan, keresd meg!
Földbe gyökerezik a lábam. Nem bírom a halottakat. Én nem bírom…
– Már nincs itt, menj be nyugodtan – suttogja Erzsi, mintha csak olvasna a gondolataimban. – Már egy órája elvitték.
– Sajnálom – mondom újra, és ez a sajnálom mindenre vonatkozik. Arra, hogy Annus néni meghalt, arra, hogy már elvitték, arra, hogy ha még itt lenne, sem lennék képes megnézni őt így. Lehajtott fejjel lépek be a házba, majd a szobájába, ahol sarokig vannak tárva az ablakok. Az ágya olyan üres, mint az én mellkasom. A takaró tényleg nincs ott, ahová tegnap este raktuk. Megnézem az ágyneműtartóban, a szekrényekben, még a nagyobb fiókokban is. Semmi.
– Megtaláltad? – hallom meg Jani hangját a hátam mögül.
A fejemet rázom.
– Hát, én mondtam, hogy nem volt itt semmiféle takaró. Biztos, hogy jól láttad?
Már magam sem tudom, mit láttam. Olyan furcsa volt az a tegnap este. Olyan furcsa volt az a takaró…
– Mindegy – nyögöm halkan. – Most, ha nem bánjátok, hazamegyek. Részvétem, Janim!
– Részvétem, Julcsa! Majd értesítünk a továbbiakról.
Bólintok, elköszönök Erzsitől, és hazafelé tántorgok.
Drága Annus nénim! Drága mamácskám!
Valahogy hazajutok, a táskámat és a kabátomat ledobom az előszobában, majd azonnal a hálóba megyek, és az ágyra vetem magam. Újra pörögni kezdenek a fejemben a képek: a vörös cica, a zsebkendő, a templom, a dunyha alatt a kisgyermek, a fekete kendő a hölgy vállán… majd a sok-sok egymás után pörgő képet felváltja egyetlen egy, ugyanúgy a takaróba hímezve látom, mint az összes többit. Ezen a képen egy idős néni ül az ágyon, hátát a párnának veti, egy nagy takarót varrogat, az ágya szélén egy fiatalabb asszony ül.
Én vagyok az. Érzem. Tudom.
És már az igazságot is tudom. Nincs semmiféle varrogatás. Nincs semmiféle ósdi takaró. Nem is volt.
Annus néni utolsó földi estéjén a lelkét foltozgatta. A lelkén tátongó sebeket varrta össze, és abban a csodában részesített, hogy láthattam ezt.
Gondolatban egészen apróra összehajtogatom a gyönyörű lélek-takarót, és elrejtem az újra lüktető szívem egyik kis szegletében.

Pelesz Alexandra

Pelesz Szandra
 
Kamaszkorom óta írok, de sokáig csak a családom olvashatta el a papírra vetett soraimat. Néhány éve kezdtem el publikálni, ez idő alatt több országos pályázaton lettem dobogós, írásaim több mint húsz antológiában jelentek meg.
Saját novelláskötetem 2018. decemberében látott napvilágot  A fegyver neve: ember címmel, első kisregényem, a Porhüvely pedig 2019. szeptemberében jelent meg.
Az írás nekem szabadság, mentsvár… Eufórikus és kimondhatatlanul különös érzés, amikor más ember bőrébe bújva létezhetek, akár csak néhány perc erejéig is. És ha ezt az érzést átadhatom másoknak is, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik –, megsokszorozódik.

Legfrissebbek a szerzőtől: Pelesz Alexandra

Tovább a kategóriában: « Ragyogás Hogyan győztem le? »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned