Ragyogás

Anyám elé csúsztatom a fotót, ami tegnap készült rólunk a keszthelyi sétányon. Már hónapok óta gyűjtöm az erőt, hogy elmondjam neki, van valakim. Végre, nekem is van valakim! Azaz, dehogyis valakim, ő nem egyszerűen csak valaki, hanem a legtökéletesebb és legkedvesebb férfi a Földön. És még vonzó is.

– Ez meg mi? – néz rám anyám a szemüvege fölött, miután egyetlen gyors pillantást vet a képre.

– Ez egy fotó Alexről és rólam – felelem, és bármennyire is úgy terveztem, hogy a hangom majd határozottan fog csengeni, amikor kimondom ezt, mégis inkább csak suttogok.

– Zoé, kicsim, ez nem… ez nem fog működni, te is tudod! – mondja, miközben átnyúl az asztal felett és megfogja a kezem.

– De miért ne működhetne, anya? – emelem fel most a hangom, de persze megremeg közben. A sírás küszöbén állok, már megint. Tudtam, hogy ez lesz. Amióta csak az eszemet tudom, anyám soha nem hitt bennem. Soha nem hitte el, hogy nekem is sikerülhet valami, talán azért, mert neki sem sikerült semmi. Se az érettségi, se a házassága, se a vállalkozás, amire még annak idején apa beszélte rá. Még amikor kicsi voltam. Pedig jó ötletnek tűnt az a kis varroda, a szomszédos falvakból tutira rengetegen jártak volna hozzá – ha hitt volna magában. De nem hitt. Mint ahogy bennem sem.

– Ugyan már, Zoé – rázza a fejét. – Ne kelljen már ezt elmagyaráznom. Csak egyetlen okot mondj, amiért ez a férfi kitartana melletted. Nem vagy egy jó parti. Nem végezted el a sulit, éppen munkád sincs, amióta pedig…

– Elég! – csattanok fel, és elengedem anyu kezét. Dühös vagyok. – Az egyetlen jó ok, amiért Alex ki fog tartani mellettem, az az, hogy szeret! Szeret engem! Miért olyan nehéz ezt elhinni?!

Anyám szánakozva néz rám, aztán újra a fotóra pillant. Nem hiszem el, hogy nem látja azon a képen, mennyire boldogok vagyunk!

De nem látja.

Feláll, a mosogatóhoz lép, és háttal nekem kezd beszélni.

– Zoé, kincsem. Ez a férfi nem hozzád való…

– Anya! – szakítom félbe, és már remeg a kezem a dühtől. A combomba vájom a körmeim, hogy csillapítsam a reszketést. – Miből gondolod, hogy nem hozzám való? Nem is ismered!

– Jó, akkor mesélj róla! – néz rám újra. Karját összefonja a mellkasa előtt, háttal a konyhaszekrénynek dől.

Mély levegőt veszek, próbálok nyugalmat erőltetni magamra, de a combomat markolom tovább.

– Alex harmincnyolc éves. Informatikus, szuper állása van. Nem volt még felesége, nincs gyereke, és csak arra vágyik, hogy megoszthassa velem az életét. Imádja a kutyákat, ahogy én is. Kertes házban él. Nyugalomra vágyik és szerelemre. Szeretetre…

– Nincs gyereke? – akad meg anyám ennél a mondatnál, gondolom, a többi dolgot már nem is hallotta, amit mondtam.

– Nincs, de nem is szeretne. Azt mondja, nem vágyik rá.

– Még.

Összeszorítom a fogaimat, erősebben markolom a combom, de nem érzek belőle semmit. Csak a fájdalmat érzem, ami egyre erősebben szorítja a szívemet.

– Zoé, ez nem fog menni – jelenti ki, majd visszafordul a mosogató felé, és megengedi a vizet. Befejezettnek tekinti a beszélgetést.

Az asztalon heverő fotóra téved a tekintetem. Bámulom. Csak bámulom. Annyira boldog voltam még tegnap! Annyira hittem benne, hogy ez a csoda nekem is megadathat! De anyámnak igaza van. Ez a kapcsolat halálra van ítélve. És minél tovább húzom, annál fájdalmasabb lesz ez a halál. A fotó elmosódik, ahogy a könnyeim elhomályosítják a szemem.

Szó nélkül hagyom ott anyámat a konyhában. A szobámban elhelyezkedek az teraszajtóval szemben, és csak bámulok kifelé. Jobban mondva, befelé… tényleg nem tehetem ezt. Nem köthetem magamhoz Alexet. Én egy senki vagyok. Ő meg sikeres, gazdag, jóképű… nem ilyen nőt érdemel, mint én vagyok. El kell mennem! El kell innen tűnnöm, valahová jó messzire, ahol soha többé nem talál rám, és soha többé nem kell anyám szánakozó tekintetét sem látnom!

Elmegyek.

5 hónappal később

A férfi leparkol a ház előtt. Egy ideig csak szorítja a kormányt, néha oldalra pillant, aztán kigombolja ingjén a legfelső gombot. Mélyen beszívja a levegőt, hosszú másodpercekig bent tartja, majd hagyja, hogy egyszerre szakadjon ki belőle. Kiszáll, lassan lépdel a bejárati ajtó felé.

Csenget.

Az ajtó feltárul, és egy hatvanas, kissé molett nő áll vele szemben.

– Segíthetek? – kérdezi.

– Igen – szólal meg a férfi határozott hangon, majd kezet nyújt. – Varga Alex vagyok. És Zoét keresem, még mindig.

A nő elsápad.

– Sajnálom, nem tudom, hol van – mondja, majd hátralép, hogy becsukja az ajtót, de a férfi megragadja a kilincset, és megakadályozza a mozdulatot.

– Kérem! – néz mélyen a nő szemébe. – A telefonban könnyen lerázott, de most már nem hagyom magam. Csak annyit kérek, hogy adja meg az új lakcímét, a többi már az én dolgom.

– Nem tehetem! – emeli fel a nő a hangját.

– Miért nem? Zoé tiltotta meg?!

– Azt mondta, jobb lesz így mindkettőjüknek.

– Hát nekem rohadtul nem jobb így! – csattan fel a férfi, nyakán kidagadnak az erek, majd hirtelen kisimul az arca. Sokkal lágyabb hangon szólal meg.

– Könyörgöm, asszonyom! Biztos vagyok benne, hogy Zoénak sem jó így. Annyira boldog volt, éreztem! Ragyogott!

– Ennek semmi értelme, maga is tudja – mondja még mindig kemény hangon a nő. – Felejtse őt el!

– Nem, az képtelenség! És ha az egész hátralévő életemet azzal kell töltenem, hogy őt keresem, hát megteszem! A döntés a magáé: segít nekem, vagy nem?

A csend úgy feszül közöttük, mint valami durva szövet, valami, ami átszakíthatatlan. A nő pedig úgy pásztázza a férfi arcát, mint aki olvasni akar belőle. Mint aki olvas is belőle. Végül, hosszúra nyúló percek után a nő mégis átszakítja a csendet.

– Várjon egy percet! – szólal meg egészen kedvesen, azzal eltűnik a házban.

Egy fotóval a kezében tér vissza, maguk közé tartja, úgy, hogy mindketten jól lássák. Alex megérinti a képen Zoé arcát, majd ujjai lejjebb siklanak, és megpihennek a lány kerekesszékén.

– Miért hozta ki ezt a képet? – suttogja, de a szemét nem veszi le a ragyogó arcról, ami a fotóról nevet rá.

– Emiatt – mutat a nő a szék mellett álló férfi arcára. – Mert ezen a képen nem csak Zoé ragyog, hanem maga is. Most pedig szürke és fakó. Maga… maga tényleg szereti a lányomat… – suttogja, azzal megfordítja a képet, amin nagy, nyomtatott betűkkel egy lakcím olvasható.

Utoljára frissítve:2020. július 06., hétfő 19:33
Pelesz Alexandra

Pelesz Szandra
 
Kamaszkorom óta írok, de sokáig csak a családom olvashatta el a papírra vetett soraimat. Néhány éve kezdtem el publikálni, ez idő alatt több országos pályázaton lettem dobogós, írásaim több mint húsz antológiában jelentek meg.
Saját novelláskötetem 2018. decemberében látott napvilágot  A fegyver neve: ember címmel, első kisregényem, a Porhüvely pedig 2019. szeptemberében jelent meg.
Az írás nekem szabadság, mentsvár… Eufórikus és kimondhatatlanul különös érzés, amikor más ember bőrébe bújva létezhetek, akár csak néhány perc erejéig is. És ha ezt az érzést átadhatom másoknak is, akkor az írásban lelt örömöm – amely egyébként visszacsatolás nélkül is létezik –, megsokszorozódik.

Legfrissebbek a szerzőtől: Pelesz Alexandra

Tovább a kategóriában: « Nyanyó versei A takaró »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned