Nyanyó versei

Nyanyó magas, szikár öregasszony volt. Inas testét legtöbbször fekete vagy szürke ráncos szoknya rejtette. Tekintetében örök keserűség ült. Ritkán mosolygott. Ha néha sikerült is neki, riasztóbb lett a tekintete, mint különben. Hangja éles volt, ellentmondást nem tűrő és a keze is eljárt, ha senki nem látta. Anya azt mondta rá, sokat szenvedett, de ez engem meg nem hatott. Csak annyit láttam belőle, hogy szemernyi kedvességet nem tud mutatni.
Ha valamiért menni kellett hozzá, kínkeservesen vonszoltam magam.
Egy fehérre meszelt házban lakott a papával, aki vicces volt és legtöbbször italszag áradt belőle. Őt mégis kedveltem. A ház szinte beleguggolt a járda téglaköveibe. Vigyázni kellett, hogy meg ne botoljak az egyenetlenségeken. Egyetlen dolgot szerettem nála: a hernyókat nézni a ház falán. Szürke szőrmókok hada lakott ott bérben. Soha nem seperte le őket. Ha a padon üldögélt, az eperfa tövében, mindig akadt valaki, aki megállt mellette jóízű pletykálkodásra.
Anya soha nem hagyott nála hosszú ideig. Éreztette, hogy terhére vagyok. Nem mesélt, nem is nagyon beszélgetett velem. Odalökött egy kis vizes kenyeret cukorral meghintve és már készen is volt a nassolnivaló. Akkor persze ezt nem így hívtuk.
Amikor kamaszodni kezdtem, egyre inkább zavart ez a nemszeretem viselkedése. Érthetetlen volt számomra, miért ellenséges velem, hiszen az unokája vagyok, szeretnie kellene. Megkérdezni azonban nem mertem. Nem volt szokás nálunk lelkiekről faggatózni. Ha nekiszegeztem volna a kérdést, valószínűleg zavarba sem jön, inkább elhajtott volna.
Az is felvetődött bennem, hogy titkot őriz. Egy régi rossz titkát. Ha nem látta, próbáltam mélykék szeme mögé látni, hátha egyszer megnyílik a kapu számomra is. De nyanyó nem enyhült.
Anya is haragudott rá valamiért, talán pontosan azért, amiért én. Senki semmiről nem beszélt, mégis tudtuk, hogy ez így nincs jól.
Már a megszólítása sem tetszett. Nyanyó. Én a fehér kontyos Holle anyót képzeltem e mögé, akinek kerek szemüvegén átsüt a napsugár, miközben tollpárnáját rázza.
Egyik este megtörtént a baj. Anya leesett a létráról. Épp a padlásra tartott, amikor a létra, mint egy harmonika, összecsuklott, és ő úgy zuhant le, hogy a jobb oldalára esett. A lába is szilánkosra tört. Tudtuk, egyhamar nem fog járni. Nyanyó felajánlotta, hogy átmenetileg hozzánk költözik, de csak nappalos műszakra, mert valakinek főznie, vasalnia kell, én meg nem tudok. Az ötlet senkit nem töltött el örömmel. Úgy hiszem, nyanyót sem, de valahogy ezt látta jónak. Apa sóhajtott egyet, és nem mert ellenkezni. Én titkon odasúgtam anyának, hogy inkább mindent megtanulok.
Szégyenletes volt, ahogy nem mertünk nemet mondani. Fájdalmas pedig az, ahogy egyikünk sem örült a váratlan segítségnek. Hihetetlen volt maga a tény, hogy hosszú évek rideg magatartása után nagymama mintha nyitni próbált volna felénk.
Az első napon, amikor megérkezett, kipakolta két nejlonszatyorba gyömöszölt cuccait és csak annyit vetett oda, hogy ne aggódjunk, nem marad végleg. A három macskája és a kutyája is várja, nem beszélve a csirkékről. Anyára néztem, aki belenyugvóan legyintett egyet. Jöjjön, aminek jönnie kell. Apa korán elhúzott, kerülte a kontaktust, bár ő sohasem állt közel anyósához.
Aznap nem késtem el az első óráról, mert nyanyó szigorú tekintete gyorsan útnak indított. Kicsit sajnáltam anyát, aki a saját anyja öleléstelen lényétől mindig is szenvedett. Most meg hallgatnia kell majd keresetlen véleményét az életéről, a haszontalan apjáról és a tesze-tosza férjéről.
Délután, ahogy a nyikorgó kertkaput megemeltem, mert a kilincs régóta nem működött, azonnal megéreztem a frissen sütött piskóta illatát. Borsóleves várt az asztalon, meg aranysárga sütemény csoki öntettel. Anya-múmia a szobájában olvasgatott. A mosott ruhák illata betöltötte a hátsó teraszt.
Ez így ment tíz napig. Sütemény mindig volt és az ebéd mellé, olykor befőtt is. Nyanyó nem sokat beszélt, tette a dolgát. Anya lába, ha javult is, nem vettük észre, mert mozogni nem nagyon tudott. Lassan mindenki megszokta az új rendet és talán kicsit fel is lélegeztünk. Ha nyanyó nem is a mézédes nagymamák gyöngye volt, akkor is elviselhetővé tette felborult hétköznapokat. Megnyugodtunk, és már nem is éreztük annyira feszültnek a kialakult helyzetet.
Eltelt hat hét és anya lábra állt. Levették a gipszet és ő óvatos tornával erősített. Arról mélyen hallgatott, hogy mialatt apa meg én nem voltunk otthon, vajon milyen volt köztük a kapcsolat. A titok fura szaga azért csak ott szálldogált köztünk. Be-bekúszott a gondolataink labirintusába és gombolyította a maga fonalát.
Az utolsó pénteken, amikor hazaestem a suliból, nem várt süteményillat. Az asztal is üres volt. Tudtam, valami biztosan történt, mert reggel még nem arról volt szó, hogy nyanyó délutánra nyomtalanul eltűnik. Anya a kanapén feküdt és előtte egy barna fedelű, régi könyvecske gyűrődött.
Ránéztem. Kisírt szemének pirossága megrémisztett. Nem léptem hozzá átölelni, mert kamasz lelkem nem volt ölelgetős fázisban. De a részvét nem aludt ki tiniségem viharlámpásából.
Felemelte a könyvecskét és puhán kezembe ejtette. Meglepődtem. Hirtelen mozdulattal kinyitottam. Versek voltak benne. Kézzel írták őket. Harminchat évvel ezelőtt. Az elsőnek két szó volt a címe: Nem akartalak.
És mind a régi nyanyó sorai voltak. Egy fiatal lányé, aki elveszítette a szerelmét, mert máshoz kényszerítették. Aztán terhes lett. Egyszer és nem többet.

Imre Hilda

Szerkesztés alatt...

Legfrissebbek a szerzőtől: Imre Hilda

Tovább a kategóriában: « Terápia Ragyogás »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned