Enyészet
 
 
– Jaj, miért kaptál be akkora falatot?! – ütötte meg a fülemet a kétségbeesett női hang. Halk öklendezés volt rá a válasz. Az incidens a Normafa környékén, az egyik palacsintázó közelében történt. Elsőre azt gondoltam, egy aggódó anyát hallok, ám amint megfordultam, láttam, hogy tévedek. Igaz, nem sokat…
Az előbb az anyját féltő lány hangját hallottam. A lány közelebb járt a hetvenhez, mint a hatvanhoz, az anya ránézésre kilencven felé járt. Vagyis abban a korban, amikor már felcserélődnek a szülő-gyerek szerepek és kezdődik a hirtelen gyorsuló erózió, amely módszeresen gyilkolja a testünk feletti kontrollt. Azután jön a lélek regressziója, amely fogyó emlékeink félhomályos labirintusában visszavezet bennünket a gyermeki énünkhöz… a kiszolgáltatott kisdedéhez, aki fél, hogy elveszik játékát, vagy eleszik előle a kedvenc ételét.
A kiszolgáltatottságtól való szorongás lesz a katalizátora a gyanakvás démonának, amely az idősek ösztöneit vezérlik. E szorongás persze a rossz tapasztalatokból ered, amely végül rossz döntésekhez vezet. Mint például annál a hölgynél, aki a minap orra bukott az autóbusz ajtajában.
Az idős nő két, komondorok méretével vetekedő szatyorral közeledett a jármű felé. Már éppen feltette a lábát az alacsony padlózatra, amikor a sofőr beindította a motort. A hölgy megrémült, nyilván úgy gondolta – talán nem is alaptalanul –, mindjárt csukódik az ajtó, ekkor sietségében felbukott.
Szerencsére nem sérült meg komolyabban, emellett emberséges utasokkal és sofőrrel akadt dolga.
– Tudunk hívni valakit, aki segítene Önnek? – kérdezte egy fiatal srác.
–Nem, senki sincs… – felelte a hölgy kissé szabadkozva, majd a következő megállónál leszállt, kínkeservesen vonszolva terhét. Talán még ő érezte kényelmetlenül magát, hogy kiderült, öregségére egyedül maradt.
A mai öregek szégyenkezve kérnek segítséget. Tovatűnt a tisztelete a ledolgozott életeknek. Az öregedés manapság bűn. Aki pedig az öregeken segít, az bűnpártoló.
Hiszen minő dőreség nap, mint nap szembesülni a ránk váró jövő tükörképével!
Ezért inkább elhagyjuk és elfelejtjük őket, így mutatva példát az utánunk jövőknek. Hadd lássák ők is, a hála és az emberség csak „fekvő rendőrök” a siker célegyenesében.
Az enyészet azonban fiatalon is ránk találhat. Amikor reggelente nem tudjuk, mit kezdjünk az új nappal. Amikor már lusták vagyunk életünk kohóját táplálni. Amikor a nosztalgiázás is csak elvesztegetett álmaink fájdalmas emlékét idézi elő.
Az enyészet kezdete, amikor menekülni kezdünk az újrakezdés lehetőségétől. A mindennapjaink lélektelen rutinná válnak, életpályánk pedig hóban fagyott keréknyomokká merevednek. Amelyből idővel nincs visszaút… és csak várjuk, hogy túl legyünk rajta, mint egy hosszúra nyúlt, unalmas értekezleten, a szívünkben agresszív közönnyel az utánunk jövők iránt…
– Ki volt ez a megkeseredett vénség? – csupán ennyi gondolat marad utánunk.
 
 
 
Utoljára frissítve:2020. május 06., szerda 10:11
Losonczy Attila

Szerkesztés alatt..

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned