Barátnők

Mária vállig érő haját botrányosan összekócolta az ősz eleji szélvihar. Elfelejtett egy laza selyemkendőt kötni szőke fürtjeire. Bosszúsan nézegette magát a piperetükrében, ahogy a csorba köveken lépkedett. 76 éves volt és jó nő. Nem hízott el, nem ráncosodott meg nagyon. És a szeme! A szeme a régi volt. Ha nem restellte volna, naponta flörtölt volna egy ötvenes tacskóval, aki mosolyogva pakolta a téglákat a közeli építkezésen. Ha ott haladt el, a szemtelenje, még rá is kacsintott.
Minden másnap úgy időzítette a látogatását Ellához, hogy biztosan lássa a férfit, az meg őt. Soha nem értette azokat a nőket, akik feladták a játékot és azt hitték, szerelem nélkül érdemes élni. Még a legjobb barátnője sem tudta elfogadni, hogy a napokban felregisztrált egy társkeresőre. Igaz, hogy öt évvel ezelőtti képpel, de hát ott mindenki hazudik. Ő sem akart kimaradni a csalásból. Azon a képen, amelyen az arca csak félig látszódik, ahogy a tengert szemléli merengve, nem látszott többnek hatvannál. Arról meg igazán nem tehet, hogy egyesek még ennél is kevesebbnek gondolták. Csak nem fog tiltakozni? Higgyen mindenki, amit akar.  Ő jól érezte magát a bőrében és nem volt hajlandó otthon ülve nyitott ajtókkal várni a halált. Jön az hívatlanul is, addig pedig minden egyes nap fityiszt mutat neki.
Ella más volt. Nála két évvel fiatalabb volt ugyan, de az arcát keményen megtaposták az évek. Talán ez volt a büntetése a hamvas barack bőréért, amit ő világéletében irigyelt. Soha egyetlen pattanás vagy mitesszer nem csúfította, a ráncok is, mintha elkerülték volna, de hatvan után az élet lánctalpakkal szántott végig rajta. Ijesztően öreg lett, főleg most, amikor a betegség is részt kért a pusztításban.
Ma nem vitt neki ételt, egyszerűen túl szép idő volt tegnap ahhoz, hogy főzzön. Harmincfokos melegben nem volt kedve a konyhában rostokolni. Jó lesz egy kis szőlő is neki vagy valami gyümölcslé. Kis madárteste már amúgy sem fogad be szinte semmit. Az is csoda, hogy még él. Az orvosok fél évet jósoltak, és már négy hónappal túlteljesítette. A fiatal doktorka, akinek ezer elfoglaltsága volt, úgy lökte oda nekik azt a hat hónapot, mintha kegyet gyakorolna a közléssel. Ella is, az egy szem lánya is és ő is tudta, fogalma sincs, mennyi lehet még a kínlódásból. Csak a jóisten volt biztos a válaszban, ő pedig nem túl közlékeny ezekben a témákban.
  A piacon vett egy hatalmas fürt szőlőt és egy kiló banánt is. Hátha bele tud diktálni valamennyit. Az árus majdnem lecsalt tíz dekát a banánból, de ő résen volt. Azért, mert nem 20 éves, nem jelenti azt, hogy hülye és vak.
  Már nem szeretett a barátnőjéhez járni. Az utóbbi hónapokban a betegség nem hogy közelebb hozta volna őket, hanem egyre messzebbre sodorta. A közelgő halál furcsa szagokat és gondolatokat juttatott el hozzá. 76 évesen nem volt hajlandó arra gondolni, hogy majd egyszer nála is elszakad a fonal. Ella viszont másnaponta emlékeztette erre a lényével, a keserű arcával és folyton panaszkodó természetével. Régebben annyira gyönyörűséges volt őzike termetével és gödrös arcával. Mindig vicces volt, és minden bolondságba belevágott. Még a hegymászásba is belekóstoltak jócskán az ötvenes éveik közepén. Élvezték, hogy mindenki megdöbben, amikor közlik, hogy elindulnak Ausztriába és kisebb csúcsok bevételével készülnek majd a Kaukázusba. És majdnem sikerült is. Ha Gyuri váratlanul meg nem hal.
 Agyvérzést kapott egyik pillanatról a másikra. Pontosan húsz éve egy vasárnapi ebédnél. Csak úgy félbehagyta a húslevest és meghalt. Ő épp a csirkenyakat szopogatta, amikor lefordult a székről. A jóisten választhatott volna egy fél órával későbbi időpontot is. Ha már annyira az ő Gyurijának a társaságára vágyott.
Soha nem értette istent. Félt tőle, imádkozott hozzá, olykor szerette is.  Gyuri halálának pillanatában sem az járt eszében, hogy kopogtatás nélkül jött el a vég, hanem, hogy milyen rosszkor időzített. Ella sokkal nagyobb hűhót csapott, amikor felhívta.
Annyira sírt, hogy csuklani kezdett. Mivel csak pár utcányira laktak egymástól világéletükben, azonnal át is szaladt.  Még a mentők érkezése előtt odaért, de az ebédlő küszöbét nem bírta átlépni. Ő alig érzett valamit. Az intézkedés, a papírmunka, a temetés szervezése sokkal több energiáját lefoglalta, minthogy magába roskadjon. Azóta csirkeaprólékot nem volt képes enni.
A rácsos kapu nyikorogva engedte be az elhanyagolt kertbe. Elláék háza kicsinyke volt, de barátságos. Az apró lugast rózsa futotta be, és a kovácsoltvas székek egy régmúlt időkbe repítették vissza a látogatót. A gaz felvert mindent, de az őszi napfényben még látszott, hogy valaki egyszer szeretettel gondozta a bokrokat, virágágyásokat. Csak a szél ne fújt volna olyan erősen. Mária szidta magát azért, hogy vadonatúj, kézzel festett selyemsálát otthon felejtette.
  Gyerekkori barátnője nem az ágyban feküdt. Az asztalnál egy kupac papír mellett kuporgott.  Mária nem is sejtette, hogy ennyi ereje van még. Az elmúlt hetekben épphogy a vécéig el tudott botorkálni. A látványtól kissé meghökkent.
– Te meg mi a jó eget csinálsz, ahelyett, hogy pihennél? – támadt rá köszönés nélkül.
– Majd pihenek a sárgaföldben – hangzott a határozott válasz. Mária még jobban elképedt. Nem a válasz tartalmán, inkább a hangszínén. A beteg hangja talán soha nem volt ilyen kemény. 
– Mi az, ami ennyire nem várhatott? Ha szólsz, kidobom én a kacatokat – tette hozzá óvatosan.
– Ezek kincsek. Muszáj volt még egyszer átolvasnom őket.
Ekkor vette észre, hogy Ella leveleket olvas. Sárga, elnyűtt borítékok hevertek szanaszét, még a földre is került jó néhány. Régi, halott levelek halott szavakkal. Mi lehetett bennük annyira fontos, hogy az ágy biztonságát elhagyva előbányássza őket? A férjével nem éltek nagy egyetértésben. Sőt, többször külön is mentek, de aztán Lajos mindig visszakönyörögte magát. Biztosan közre játszott a folytatásban a hatalmas házuk és a nagymarosi nyaralójuk is. De volt még telkük a Balatonnál és a Mátrában is. Lajos jó pártember volt, jó fizetéssel. Ella mindig is gyáva volt elengedni őt, mert a megszokott jólétet nem nagyon tudta felülírni egy új élet reménye.
Két gyerekük is volt. Egy lány és egy későn érkező trónörökös, a Lali. Ő volt Ella szeme fénye. Szerelmes volt a fiába. Úgy nézett rá, mint egy félistenre. A fiú csendes volt, józan és magába forduló.  Nem hasonlított az apjára, aki hajnalig is tudott mulatni egy lakodalomban. Hát még a kocsmában. Aztán harmincévesen, tavaly elütötte egy részeg sofőr.  A kocsi felfutott a járdára és elgázolta. Azonnal meghalt. Az egész falu gyászolta. Nem rég kezdett körzeti orvosként dolgozni, sokan ismerték.
Mária gyanakvó tekintettel méregette azt a nőt, akit vagy 60 éve ismert. Madárcsontú testén lebegett a pamuthálóing, arca sárga volt, mint a pergamen. De a szeme ragyogott, ahogy a levélkötegen végigsimított.
– Meg fogok halni nemsokára – közölte ezt olyan hangon, mintha ez nem lenne nyilvánvaló mindkettőjük számára. – De el kell mondanom valamit, mert azt akarom, hogy, ha meggyűlölsz, akkor ne a halálom után tedd!
– Nem kell elmondanod semmit!
– De muszáj! Így nem tudok elmenni.
Mária legyintett. A halálnak nem kell tiszta lelkiismeret. Az itt maradottaknak meg nincs szükségük a terhekre, amiktől a haldoklók szabadulnának.
– Iszol egy teát? – kérdezte terelően. – Én inkább kávét szeretnék. Csinálok egy jó erőset.
– Csinálj nekem is. Whisky is legyen benne.
– Whisky? Te bolond vagy! Azt hiszed, ha iszol, könnyebb lesz a lelkednek?
– Igen. Sokkal.
Mária komótosan kisétált a konyhába és vissza se nézve tudta, hogy Ella az ő férje leveleit olvasgatja. Ezer éve tudott róluk. Mi a csodának kell épp most a nagy vallomást megejtenie? A haldoklókon nem segít, az élők pedig nem törődnek a régi dolgokkal. Gyuri már semmin nem tud változtatni, Ella pedig nem jut előre azzal, hogy most bevallja, szerette őt. Mindig is tudta.
A konyhaszekrényben jól látható helyen várt egy utolsó nagy bulira a Jack Daniels. A herendi csészék és a cukortartó mellett igen jól mutatott egy üveg „férfi, akiben soha nem lehetett csalódni.” Tálcára rakott mindent és nagyot sóhajtva ment vissza a szobába.
– Mári … - kezdte Ella, ahogy felbukkant az ajtóban.
– Jaj, kérlek, nehogy most ezzel a Márival gyere! Mindig akkor hívsz így, ha valami ökörséget akarsz mondani!
Ella megsértődött. Nehéz dolgokról akart mesélni, erre letorkolták. Már majdnem meggondolta magát, amikor eszébe jutott, hogy a küszöbön integet neki a Kaszás.
– Kérlek, engedd, hogy elmondjak neked valamit, amit már nagyon el kellett volna. 
A másik legyintett és kitöltögette a kávét. Jócskán tett a csészékbe whiskyt, hogy a hangulat mégse legyen olyan gyászos. Majd felnézett és elmosolyodott.
– Ella, édesem! Ugye, tudod, hány éve vagyunk barátnők?
A másik bólintott.
– Csak nem gondolod, hogy nem tudtam rólad és Gyuriról?
Ella megremegett. Az nem lehet. Végig csodálatosan megőrizték a titkot. Mindig mindenre ügyeltek. Mária egyetlen egyszer sem mutatta, hogy sejt valamit. Sokat hagyta őket kettesben. Olykor még a közeli városba is elküldte kettejüket vásárolni. Erre most közli, hogy a titok nem volt titok soha. Micsoda igazságtalanság ez? Még megkönnyebbülnie sem lehet? Még annak lehetőségét is elveszi tőle, hogy bevallja, nem bánja azt az életet, amit élt?

Ebben a percben gyűlölte legjobban azt a nőt, aki egész életében mellette volt. Azt, aki a fiának a keresztanyja. Azt, aki most szőlőt hozott neki, csak elfelejtette odaadni, csak letette a küszömre.
– Tudtad…És nem szóltál? Miért?
– Mit mondhattam volna? Hogy gyáva vagy és számító? Hogy nem mered elhagyni Lalit, mert Gyurinak semmije sincs?
– Igaz…De szerettem….
– A francokat szeretted. Te a kalandot és a titkokat szeretted. A bujkálást…A levelezést. Gyuri szeretett téged. Ő valóban veled akart élni, de be kellett érnie velem, mert te mindig félredobtad őt.
Ella lehajtotta a fejét. A bátor szavak megsebezték rég halott szívét. A levelekbe kapaszkodott, hogy biztos legyen benne, a sorok között lapul még szeretet, amelyhez ő egy életen át gyáva volt.
Sokáig hallgattak. Mária közömbös arccal kortyolt bele a kávéjába. Régóta nem fájt neki a megcsalás, most sem kavarta fel, hogy kiderült, a barátság is épphogy hazug lehet, mint bármelyik szerelem.
– Miért hagytad? – kérdezte Ella végül.
– Szerettelek mindkettőtöket. Jobban, mint ti egymást. És ha nektek ez az élet kellett, mit tehettem volna?
– Elválhattál volna! Gyűlölhettél volna engem.
– Néha gyűlöltelek is. Magamat is. De a válás nem változtatott volna azon, hogy Gyurit szerettem. Inkább megpróbáltam kiszeretni belőle. És sikerült.
– A nehezebbik utat választottad….- jegyezte meg  a haldokló.
– Nem, te választottad a könnyebbiket!
Újra csend lett. A falon túl hangosan ketyegett az óra. A két öregasszony nem nézett egymásra. Mindketten hazudtak. És egyikük sem nyert feloldozást.
– Visszafekszel? – kérdezte nagy sokára Mária. – Segítsek?
– Nem. Még olvasgatok.
– Holnap jövök megint.
– Jó. De nem kell mindig hoznod valamit.
– Azért egy kis főtt húst pakolok. Hátha jól esne.
– Pakolj! A szőlőt meg vedd fel a küszöbről! 
  Alkonyodott. A szél ereje is elszállt. Mária arra gondolt, mennyire igazságtalan az élet. Mindig ő volt a szebb, kapósabb kettejük közül és az a férfi, akinek szerelme az égbe repíthette volna, egy életen át másé volt. Ezért soha nem haragudott a férjére. A szerelem az szerelem, nem lehet ellene tenni. Egyetlen egy dolog bántotta csak, a tény, hogy Ella nem sokára Gyurival lehet. Ő pedig itt marad egyedül, nélkülük. A társkeresőn pedig tovább flörtölhet ostoba férfiakkal, akik nem is tudják, mit jelent szeretni.
Imre Hilda

Szerkesztés alatt...

Legfrissebbek a szerzőtől: Imre Hilda

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned