Digitalizált anziksz – madártávlatból
 
Szélesre tárom szobám ablakát, kell a levegő, tegnapi százhúszas pulzusom normális tartományban lüktet, a nap bátran merészkedik elő a horizont szélén, mintha mi sem történt volna, megszokott munkarendjében tevékenykedik, fényárban fürdet, energiát osztogat; viháncoló madarak hirdetnek kikeletet, vérszilva szemérmesen tárulkozó virágai emlékeztetnek, rózsaszín tavasz virul, hurrá!, megújulás van, legalább a természetben. A természet törvényei megmásíthatatlanok, nem írhatja felül emberi szabály, teszi dolgát, fricskát mutat a félelmetes járványnak, egy kicsit el is hiszem, hogy minden a legnagyobb rendben.
Hamar felébredek ebből az idilli képből, távolabbról hallom a madarak füttykoncertjét, közelebbről észlelem a való világot, a lakás otthonos börtönéből, előttem mindentudó laptop, beengedem a friss híreket, talán jobb lenne kívül hagyni, de tájékozódni kell.
Kikerekedett szemmel olvasom egy cikkben, „boldogság van szerte a rendszerben”, én nem ezt érzem; jelenleg a pedagógusnak több ideje van, böngészem tovább, most megtanulhat mindent, amit eddig nem, most van itt az ideje, ebben a minutumban, ja!, mielőtt a koronavírus elragadná; legalább nem bután halok, summázom.
A pedagógusnak mindenre van ideje, sőt, rengeteg ideje van, a tudósok hiedelme szerint napjai nem huszonnégy órából állnak, a teremtés időtlenséggel ruházta fel; digitális órákat tervez, naphosszat intézkedik, fülére ég a telefon, sajgó ujjai elkopnak a billentyűzeten, étvágygerjesztő feladatlapokat gyárt, tanácstalan szülőkkel, értetlen gyerekekkel tart folyamatos online kapcsolatot, oktatja az internet, az okostelefon használatát, sok tanítvány otthonában csak az van. Viszonylag könnyen hozzáférhető világhálós csatornán keresztül élhető, összetartó közösséget formál, leköti a diákokat, lehetőleg a nap húsz órájában, nehogy az utcákon kóboroljanak, nehogy a gyilkos vírus utolérje őket.
Megszervez, eltörlik, átszervez, eltörlik, visszaállít, eltörlik, közben rendeleteket böngész vég nélkül, fejében kezd megtelni a „vinyó”, rádöbben, mégsem végtelen a tárhelye, szervezetében megszólal a vészcsengő, ki kell tennie a „betelt” táblát.
Valamit nem jól csinálok, valószínűleg fölösleges dolgokra pocsékolom hirtelen rám szakadt temérdek időmet, talán nem kellene annyit foglalkoznom a gyerekek lelkével, nem vagyok jó pedagógus, a társadalom számára haszontalan dolgokra fecsérelem a rendelkezésemre álló órákat, pedig mennyi hasznos dolgot tanítanék a jövő polgárainak emberségről, becsületről, tisztaságról, elhivatottságról, az életről, csupa hasznos dolgot, hogy élhetőbb legyen a világ. Gyakorlatokat mutatnék, melyek átsegítenek nehézségeken, érzéseket, melyektől ember lehet és maradhat az ember; hitet, akaratot, kitartást, küzdést az igazságért, nemes célokért, önmagukért, az emberiségért, de meghalni sincs időm.
Pulzusom irgalmatlan sebességgel lüktet, fülemben dübörög, kell a levegő, az ablakhoz menekülök, fuldokolva mosolygok a kikeleti ruhában pompázó vérszilva nyiladozó virágaira, tüdőmet megtöltöm friss, tavaszillatú levegővel; jobb lesz!, ismételgetem megtépázott hittel, és emlékeztetem magam egy nekem szóló, határozott, tiszta hangon csengő mondatra, „Az élet gyönyörű!”. Igen. Még madártávlatból is.
Utoljára frissítve:2020. május 08., péntek 16:40
Horák Andrea Kankalin

Az Öreg-Bakony rejti gyökereim, ott születtem. Erdeiben és lankáiban tisztaszívű gyermekként éltem úgy, hogy otthon mindvégig magányos voltam: a soha meg nem értett, aki a tölgyekhez menekült. Megviselt, hogy tinédzserként lakóhelyet kellett váltanom, így a hegyek szerepét a "nyavalyás puszta" vette át, amit nehezen tudtam feldolgozni, de hosszú évek elteltével megszerettem a sík vidéket is.

Kántor-tanító nagyapám hatása és példája miatt vonzott a pedagógus pálya. A hétköznapokon ezen a területen dolgozom, amit hivatásomnak tekintek. Minden nap ünnep, amit a diákjaimmal tölthetek.

Ami koronát tesz az előzőekre, az nem más, mint az autizmussal való véletlen találkozásom. Megérintett a zárt világ, amelyben hamar megtaláltam a helyem. Képeztem magam, hogy jobban megérthessem őket, segíthessek nekik az eligazodásban, a beilleszkedésben. Ez a terület az életem értelmévé vált, meghatározó a szerepe. Már nyolc éve a legcsodásabb perceket, órákat nekik köszönhetem. Azt is, hogy az ő szemükkel, érzéseikkel észlelhetem a világot. Más emberré formáltak. Megtapasztaltam, megtanultam egyfajta fordított gondolkodást, amit nemcsak náluk kamatoztatok, hanem mindenkinél, akit szeretek.

Általános iskolás koromban kiváló tanáraim hatására és ösztönzésére a zenében és az irodalom terén is igyekeztem kinyílni, bár óvatos, félénk megnyilvánulások voltak ezek állandó kisebbségi érzésem miatt. Komoly útmutatást kaptam, amely arra terelgetett, hogy énekeljek, írjak.

Gimnáziumi éveim alatt további erősítések érkeztek felém. Bár először elzárkóztam, később mégis próbára tettem magam. Az éneklés évtizedeket átölelő szerelemmé teljesedett, az írás pedig akkor éledt fel újra, amikor elveszítettem valakit, aki számomra mindennél fontosabb volt. Férjem korai halála miatt csaknem kicsúszott lábam alól a talaj. Gyermekeim édesapja emberként és a zenekarunkban is tökéletes társnak bizonyult, így többszörös veszteség ért.

Új lapot kellett nyitnom, hát, írtam...

Először csak magamnak gyűjtögettem. Sokasodtak a papírlapok, aztán valaki felhívta figyelmem a Napvilág Íróklubra, ahova 2009-ben regisztráltam. Négy éve feladatot vállaltam ott szerkesztőként is. Kilenc esztendeje már, hogy a Fullextra Irodalmi és Művészeti Portál aktív tagjai között is szerepelek, néhány hónapja pedig a Holnap Magazinhoz is küldök be a műveimből.

2018-ban Csillagokba írva címmel megjelent az első kötetem, amelyben az előző évek termését gyűjtöttem össze. Ezzel lezártam egy időszakot, ami újult lendületet adott.

Szabadidőmben írogatok. Leginkább verseket, de olykor prózákat is. A költészet terén a kötött formákat részesítem előnyben. Fontosnak tartom a kritikát, mert hozzásegít a folyamatos tanuláshoz, fejlődéshez, szélesebb látókört eredményez, emeli az alkotások színvonalát. Előrehaladásomban kiemelkedő szerepe van Hepp Bélának (aLéb). Tőle tanultam meg a szonettek mélységét, a kötött formák nagyszerűségét, tiszteletét. Mindig számíthattam rá. Amikor bármiben kétségeim támadtak, a segítségemre volt. Egy jól kitaposott ösvényre terelt, ahol egyre magabiztosabban lépkedhetek. Ezen kívül hálás vagyok mindenkinek, akitől támogatást kaptam, mert nélkülük eltévedtem volna az útvesztőkben.

Zárásként az ÉLETRŐL: nemrég azt mondta nekem VALAKI, hogy az élet gyönyörű. Igen. Hiszek ebben. És hiszek a szavak gyógyító erejében: „mert erősugár a szó, ha megfogant”.

Tovább a kategóriában: « Egy csokor amarillisz Barátnők »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned