Menekülvén

Guszti bácsi hétvégente már ötkor talpon volt. A munka nem kívánta meg, de a futamok reggelén még hat évtized után is képes volt izgulni. Tudta, hogy ha idejében felkel, végignézheti, hogy milyen változáson esik át a versenypálya, a lelátó, az egész környék. Ahogy megnyílnak a kapuk, a park megtelik különcebbnél különcebb figurákkal, találgatásokkal, pletykával, játékkal, élettel. A gazdasági épületből kilépve megkezdte hát körútját, aminek első megállója a bejáratnál tornyosuló szobor volt. Szertartásos mozdulattal tette rá bal kezét a talapzatra, majd rongyos, szürke sapkájával megtisztogatta rajta a feliratot: Kincsem 1874-1887.
Összeseperte a leveleket a kifutóról és körülötte, ahonnan a lovakat mustrázzák. Ugyanígy végigment a sétányokon, amik erezetként futottak az épületek, a kifutó, a pálya és a lelátó közt. Szeretett benézni az üres fogadó hallba, mielőtt hátrament volna a boxokhoz. Csendes volt, üres, de teljesen máshogy, mint a nap végén. Úgy nézett rá, mint egy szentélyre, ahol csoda történik, és ezt látni érkeznek az emberek. Remélni, bízni, fohászkodni.
A turf mentén sétált hátra a boxokhoz, útközben néha megpaskolta a barriert tartó oszlopokat. A lombseprűt cirokra cserélte, kitakarította az istállót, majd visszament a fogadóirodákhoz. Félúton visszanézve látta, hogy a verebek már gyűlnek az istálló köré, a szemestakarmányra. Megnyílhattak a kapuk, régi törzsvendégek léptek be először a park területére. Lótenyésztők, állatorvosok, taxisok, fuvarosok, autónepperek, egy kőbányai vendéglátós és családja. Ők a panorámaétterem páholyába szoktak beülni. Merthogy azt is tudta, hogy ki hol lesz majd a futamok ideje alatt. Józsefvárosi söpredék, piacosok, kofák, tetvek, területgazdák, bérlők és bérbeadók, az éjszakai élet urai és zsandárféléi, kicsik és nagyok. Látásból még mindig egész sok embert ismert, de személyesen egyre kevesebbet. Akik még emlékeztek rá fiatalkorából, azok sem mutatták be társaságuknak, csak messziről intettek, köszöntek neki. Hiszen már csak egy toprongyos öregember volt, akinek mindig valami kerti szerszám van a kezében. Mind közül már csak a Medvegyi gábor-cigány családot tisztelte igazán. Bogdan, a legidősebb testvér, az öreg családfő, egykori kohómester, méhtelepes, akit csak Bogi bácsinak hívtak. Testvérei bádogos-, rézműves-, és ötvösmesterek. Nem a panorámába jártak, de nekik volt a legnagyobb tekintélyük. Messziről kiszúrta őket széles karimájú kalapjukról. Ruházatuk miatt amúgy is vonzották a figyelmet, de ahogy együtt mozogtak, az egyre nagyobb feltűnést keltett. Valamikor még nem volt olyan ritka a 8-10 fős kompániák látványa a lovin, de az már régen volt. Guszti bácsi meg tisztelte a hagyományokat, csak neki nem jutott annyi, mint a gábor-cigányoknak. Ahogy teltek az évek, egyre inkább közelebb érezte magát ahhoz az egységhez, ami a Medvegyieken volt látható. Mintha rajta kívül már csak ők nem hallanák az idők szavát. Még ebbe a szentélybe is beszivárogtak az öltözködési trendek, a technika vívmányai, és minden, ami széthúzza a korosztályokat, tarkítják a lelátókat. Hihetetlen volt számára, hogy nem is olyan régen elindult a meddő kezdeményezés, hogy itt is a Royal Ascothoz hasonló dress code-ra kötelezzék a látogatókat. Ezen akkor is csak rángatta sűrű, kócos szemöldökeit, nevetni már régóta nem tudott, a hülyeségen sem. Elindult a kalapos férfiak felé, hogy köszönhessen a családfőnek, de hiába közeledett, sehol sem látta az öreg Bogdant.
Talán senki sem tudta rajtuk kívül, de együtt gyerekeskedtek. Sőt, futólag már a szüleik is ismerték egymást. Guszti bácsi anyja a nagymúltú Neszepicsa-csárdában kurválkodott még a Rákóczin, Bogdan pedig apjával járta az üzemi konyhákat meg a makkheteseket a drága zománcáruval. Gusztit hajtotta a pubertás, de mivel nem volt jó kiállású gyerek, és anyja révén ismerte a hivatásos szeretők működését, jobbnak látta érdeklődését a József körúti Kurvalériában csillapítani. Nem szeretett volna ott próbálkozni, ahol az anyja strihelt, de az sem sikerült, amit emiatt eltervezett. Az Üllői sarkáról nézte, hogy a kávéház bejáratánál igazoltatják Bogdan apját, aki ugyan nem volt egy krakéler ember, de emiatt erősen idegesnek tűnt. A zománccal felpakolt kocsi mögül odaszólt valamit fiának. Guszti nem értette mit mondott, de zavarba jött, hogy ő csak az intézkedést látványosan megkerülve tudna bejutni a bordélyba. Bogdan felismerte rajta a csalódottságot. Odalépett hozzá, és így szólt:
- Apám azt mondja, hogy ez sokáig eltart még. Ide ma már nem jutsz be.
- Ott egye meg…
- Na azért ne menj a Dunának! Kijössz velem a derbyre? Nincs komám itt egy se, de én kimegyek oda akkor is, ha senkifia nem megyen a városból. Meghívlak egy keserűre vagy bánom is én mire.
- Akkor megyek, különben én sem voltam még. Guszti! – és már nyújtotta is a kezét.
Tetszett neki a cigány zsivány képe.
- Bogdan.
Mindketten aznap voltak először a Kincsem Parkban, de onnantól kezdve nemigen volt, hogy ne látták volna ott egymást. Igaz, máshol sem találkoztak az azt követő hatvan évben.
Guszti ugyanis zsoké lett, méghozzá nem is rossz. ’44-ben már második lett a Magyar Derbyn, és ekkor egy svájci edző ajánlatot is tett neki, de nem sokkal azután jelentették be, hogy a következő évben nem rendezik meg a versenyt a világégés miatt, így a tulaj visszavonta az ajánlatot. És így ment az azt követő évben is. Ebben a két évben az edzésekre sem volt semmilyen lehetőség. Kétkezi munka volt és túlélés. ’47-ben Guszti megkezdte az edzéseket, hogy onnan gyarapíthassa tovább versenyzői sikereit és hírnevét, ahol két éve abbahagyta. Két fatális hibát is elkövetett.
Először is túl gyorsan talált osztrák befektetőre, aki félreeső birtokán a háború előtt sokadrangú versenyló tenyésztő hírében állt, ám a történelmi események szelekciója hamar a legígéretesebb lovak gazdájává léptette elő. Edzői tanácsok ellenére, Guszti még abban az évben indulni akart a derbyn, és ez azzal járt, hogy egy épületesen ütemezett éves edzésterv helyett egy háromhónapos intenzív tréningbe kezdett. Edzőpartnerei értelmetlen módon idegen vendéglovak voltak. Csak amíg meg nem érkezik az osztrák csodakanca.
Másodszor pedig figyelmen kívül hagyta félelmét. Pontosabban elfojtotta a nyerni akarása. Pedig ott volt benne, és amikor észrevette, zavarta. Mielőtt nyugtalanítóvá válhatott volna az érzés, elképzelte magában, ahogy újra koszorút emelnek a nyakába, a dobogóra áll, és ezzel máris elhessegette figyelmét a remegésről, ami a kantárszár szorítása közben úrrá akart lenni rajta.
Egy szombati futamon állt utoljára a kengyelbe, de a pályára nem jutott ki. Szusza, a három éves kanca megérezte Guszti térdremegését, és már a rajtgép előtt fújtatott. Megszólalt a futamot indító csengő, a takarmányt szemező verebek felszálltak, Szusza kapuja pedig mozdulatlan, beragadt. Az állat csak a versenytársak vágtáját követte, és arra figyelt, hogy lovasa milyen ideges. Ereje teljéből, szüggyel nekirohant a kapunak, ahonnan már ugyanilyen lendülettel, de ernyedten csapódott vissza. Az ütközés pillanatában Guszti bal csizmájának orra kibújt a kengyelvasból, és egy bukfenccel a levegőben előre zuhant. Volna. Csak zuhanásnak indult, de a jobb lába nem követte ezt a manővert. Beszorult a vasba, és Szuszával együtt őt is visszarántotta a rajtgép mögé, a puha földre. A több mint négyszáz kilós állat teste maga alá temette Guszti lábát. Horizontálisan tört ki a térdkalácsa. Egy műtéttel helyretették, de soha többé nem tudta sportszerűen terhelni. Szusza ott helyben szörnyethalt. Több létfontosságú belső szerve kiszakadt a helyéből, mintha elgázolta volna egy teherautó.
Istállómester, lovász, karbantartó; a következő hatvan évben ahány korszak, annyiféle módon ragaszkodott Guszti a turf világához. A lovi az idő múlásával egyre inkább egy elhagyatott szigetté lett, ami a város magjában egy üvöltő diszkrepanciát teremtett. Guszti éltes korára a park madártávlatból egy értelmezhetetlen, szabálytalan paca lett, ami anyagával, formájával, színével, mozgásával, hangjával, bukéjával mind egyre nagyobb kontrasztot mutatott az őt körülvevő beton, tégla és forgalom mellett. Persze ehhez hasonlóan ott volt a Városliget, a Városmajor, vagy a külső kerületek parkjai, de azok mégis kevésbé ambivalens környezettel voltak testközelben. Guszti sokat mélázott ezen. Egyszerű életmódjából, még egyszerűbb ábrázatából nem nézték volna ki, de a Neszepicsa-csárda kurvájának fattyát is elérte az időskori bölcsesség, amivel megfigyelte és összefüggésszerűn átlátta az évtizedek alatt végbemenő változásokat. Ki gondolta volna egykor, hogy ez a hely, ami úri szórakozás otthona, de a nép egyszerű gyermekét is vendégül látja, egyszer csak feltűnően ormótlan szabad teret ad az emberek lába alatt. És a lovak! Ezek az előkelő lények mindig ügyeltek arra, hogy miből isznak, gondozóik figyeltek rá, hogy mikor teszik, nehogy leforrázzák a még ziháló tüdejét. Azt a tüdőt, ami friss levegőt szívott egykor, és most egy olyan város közepén dolgozik, ahol nincs miből válogatni. Ahol a szmogriadó nem az utópia veszélye, hanem egy egyre hétköznapibb, valódi, lehetséges, ember keze általi, de gépi füstköd. És ettől lesz otromba nagy a szabad tér, ami távolról is egyre inkább heterogén szférája a tájnak. Ezek a nemes, menekülőállatok, mintha versenyzésre születtek volna, vagy maga a versenyzés született a menekülés megoldására. A menekülés entitása a versenypályán. Ezt fedezte fel akkor is, amikor Szusza megérezte idegességét, és nekivágódott a rajtkapunak, ami a tisztább levegővel teli tüdejének halálos ellenállást jelentett. Mert megérezte, hogy ideges ő, a lovasa. Ideges, mert talán azon a percen múlt a visszatérése, a jövője. Menekvése a szegénység, a névtelenség, a sikertelenség elől. És szegény Szusza szintúgy menekült.
De azóta már jelentősen rosszabb a levegő, sok idő telt el.
Nem látta Bogdant sehol. Odalépett a családjához, hogy rákérdezzen.
- Kisztihand kisasszonyok, szervusztok ifjúság! Hát a Bogi bácsi?
- Tiszteletem Guszi bátyám – lépett oda hozzá bizalmaskodva a legidősebb fiú – Bogi papa itt hagyott bennünket, nincs már köztünk – mondta halkan, s közben részvétlőn Guszti vállára helyezte kezét
- Teremtőm, ez nem igaz! Sajnálom, azért kérdeztem rá, mert igencsak együtt szoktatok... és én nem is sejtettem, hogy erről lenne szó...
- Nincs baj, Guszti bátyám. Mi is csak azért jöttünk, mert ő is ezt szerette volna.
Mindenki tudja, hogy régóta már csak a lovi volt az egyetlen öröme szerencsétlennek. Mennem kell, Isten megáldja!
- Persze, menjél csak.
Leült egy virágágyásra, és a lelátók oldalát pécézte. Látta magát és a fiatal Bogdant, ahogy annak idején hajrát kántáltak a tömegben. Váratlan feleszmélt, bal térdére támaszkodva felpattant, és sietős bicegésbe kezdett, hogy kérdezzen még valamit a családtól.
Már kezdte utolérni őket, leghátul csak az unokák sündörögtek, így nekik vetette oda:
- A temetés! Mikor lesz a temetés, ifjúság?
Kérdésére a két legfiatalabb fordult csak meg, annyi idősek lehettek, mint ő, mikor először járt a pályán. De csak néztek rá rosszallón.
- Mikor veszitek a végső búcsút Bogi papától, gyerekek? – ismételte másképp a kérdést, hátha nem értették elsőre
- Azzal magának semmi dolga. Családban tartjuk.
- Gondoltam, tiszteletem teszem.
- Hogy gondolta?! Nem kell oda, tata! Megleszünk utcaseprők, lovászok nélkül is valahogy.
- Nem tudjátok, hogy ki vagyok?
- Dehogynem. Lovász, karbantartó. Itt söpröget már ezer éve. Na Isten áldja, tata!
Guszti visszasétált a boxokhoz, útközben megint megütögette a fehér korlátokat tartó oszlopokat. A lovak már kikentréztek, mikor leült az istálló előtti lócára. Figyelte, ahogy a versenyzők elvágtáznak előtte, hogy elfoglalják helyüket, de a rajt helyett inkább a verebeket nézte, ahogy még mindig eszik a szemest. Megszólalt a csengő, elindult a futam, a mezőny közeledtével a föld egyre erősebben remegett. A madarak egyszerre szálltak az istálló fölé. Menekültek, mint az 1400 méteren vágtázó hátasok. A magasból tisztán látszott, hogy minden élőlény mozgásban van: a lelátón hadonászó emberek, lovak és lovasaik. Egyedül Guszti tüdeje volt mozdulatlan, ebben a pillanatban csak az ő élettelen teste állt ellen a lovi ritmusára.

Utoljára frissítve:2020. április 29., szerda 16:36
Tovább a kategóriában: « Mert hazudni kell Repülés »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned