A mostoha


A teraszon ültek a hosszú faasztal két végén. Az asszony kezében könyv, de olvasás helyett a kisfiút figyelte. Andris elmélyülten játszott a kavicsokkal, amiket a patak parton szedett össze. Valamilyen csak általa ismert szisztéma szerint válogatta és rakta sorba őket. Percekig nézte a kiválasztottakat, majd elégedetlenül ismét összekeverte az egészet. Rövid töprengés után rátenyerelt a halomra, szétnyomta, addig simítgatta, míg mindegyik kavics jól látható lett, és újra kezdte a válogatást. A lemenő nap körberajzolta a gyereket, a fénytől, az asszony távolinak látta, aki mindig elhajol simogató keze elől, akiről lepattannak félénk becézései, bezárkózik sajátos világába.
Magda két hete ment férjhez Andris apjához, rövid ismeretség után. A gyors házassággal mindketten kompromisszumot kötöttek, István felesége váratlan halála, az asszony a magány miatt. A két embert a kényszer sodorta egymás mellé, de megvolt bennük a szándék, hogy a helyzetből a legjobbat hozzák ki.
Nászútra hármasban mentek, igazi célja az volt, hogy Magda és Andris összebarátkozzanak. A gyermektelen, tanácstalan asszony szakkönyvekhez fordult segítségért. Jól megjegyezte: a gyerekeket nem szabad érzelmileg lerohanni, fokozatosan kell elnyerni a bizalmukat. Visszafogott természetéhez passzolt a tanács, de már az első napokban rájött, hogy Andris egyetlen sémába se illik. A csendes kisfiú nem volt ellenséges, de barátságos sem. Olyan közömbösen nézett Magdára, mint a hotel ismeretlen vendégeire. Egyik reggel mikor fésülködött, megpróbált a tükörképére idegenként tekinteni, úgy ahogy a gyerek látja. Megdöbbent, az ő arca ugyanolyan zárkózott volt, mint a kisfiúé, az egyedüllét, a senkihez nem tartozás nyomot hagyott a vonásain. Magda párkapcsolatai eddig, mindig zátonyra futottak, hol azért, mert túl sok volt, hol meg túl kevés. Mikor Istvánnal találkozott, már nem akart megfelelni senkinek, jellegtelen ruhákat viselt, dús haját kontyba szorította, nem kitűnni, hanem eltűnni akart az emberek között. Csak egy kis helyet akart magának a világban, ahol elfogadják. Az egyetlen árulkodó jel - a védekezésül felépített énkép Achilles sarka - a sűrű pillák mögött megbújó, érzékeny szempár volt.
Egy hét kevés volt ahhoz, hogy közelebb kerüljön Andrishoz, de ahhoz elég, hogy a kezdeti rokonszenv, amit férje iránt érzett, szerelemmé váljon. István nem sokat tett azért, hogy ez így legyen, de nem is tett olyat, ami akadályozta volna. A férfi szerető figyelmességgel vette körül, intim együttléteiket pedig a friss kapcsolatok finom izgalma jellemezte. Mikor a férfi anyát és társat keresett, arra törekedett, hogy új asszonya ne hasonlítson a régire. Magda barna, kissé telt teste teljes odaadással fogadta az öleléseket. A belenyugvás, amivel felcímkézte kapcsolatukat, önmaga számára is váratlanul szerelemmé vált.
A férfi kamionos volt, a tanévnyitót még otthon töltötte, aztán elutazott, és ketten maradtak Andrissal. Magda, amíg a kisfiú iskolában volt, áthozta a könyveit, karosszékét és kedvencét, egy kecses kovácsoltvas asztalkát, aztán lendületes takarítani kezdett. Most először volt alkalma, hogy alaposan körülnézzen. Első útja Andris szobájába vezetett. A kis éjjeliszekrényen ott volt az anya képe, szőke, mosolygós, meglepően fiatal női arc. Megbabonázva nézte, olyan elevenség, játékosság sugárzott róla, annyira élőnek tűnt, hogy azon se csodálkozott volna, ha a légvonat összeborzolja a haját. Andris az édesanyjára hasonlított, annak sugárzó életöröme nélkül. A gyerek korán megtapasztalta fájón, hogy a számára fontos személyek és dolgok, váratlanul eltűnhetnek az életéből. Magda legalább annyira vágyott a gyermek szeretetére, mint István szerelmére.
Nem sejtette, hogy ez a kellemes szeptemberi nap, keserűséget tartogat. A mennyezetet pókhálózta mikor megtörtént a baj. A szék megbillent és ő egy kaszáló mozdulattal lesöpörte a kisfiú ágya feletti polcot, leverve az egyetlen törékeny holmit, egy öblös üvegkelyhet, ami tele volt poros kavicsokkal. A kehely szilánkosra tört, és azonnal csúnyán felsértette az ujját, mikor megpróbálta kiválogatni a kavicsokat. Enyhe lelkifurdalással összesöpörte az egészet, és a szemétbe dobta.
Háttal állt, mikor meghallotta Andris követelődző hangját. – Hol vannak az anyakavicsok? – Megfordult, még nem volt rá példa, hogy a gyerek közvetlenül megszólítsa. Kérdéseire mindig egyszavas válaszokat adott, és közben makacsul kerülte a tekintetét. Most ott állt ellenségesen, szemét egyenesen rászegezve, a választ várta. Az asszony hirtelen nem is értette a szóösszetételt „anyakavicsok”? Mikor felfogta, hogy amiket kidobott, azok Andris számára erős érzelmi töltettel bírnak, és szimbolikusan az anyjához köthetők, elgyengült az ijedtségtől. Bevallotta, hogy kidobta, és megmutatta bepólyált ujját, mint aki bocsánatra számít, hiszen már megbűnhődött. A kisfiú világos szeme elsötétült, harag és fájdalom hullámzott benne, olyan volt, mint a tó tükre, melyet felkavar a vihar előtti szél. És a vihar, nem késett. A gyerek sírása mélyről, rekedten tört fel, megállíthatatlanul. Berohant a szobájába és az ágyra vetette magát. Magda megsemmisülten vánszorgott utána. Úgy érezte nincsenek vigasztaló szavai, tehetetlen. Megállt az ágy végénél, és nézte a rázkódó kis testet. Észre sem vette, hogy az ő szeméből is patakzik a könny. Hosszú, hosszú percek után a zokogás vesztett az erejéből, egyhangú sírásra váltott.
Közelebb ment, Andris arca szokatlanul piros volt, a homlokára tette a kezét, félve, hátha ellöki, de a gyerek az érintésről nem vett tudomást. Ez még ijesztőbb volt. A bőre szinte sütött a láztól. Kihívta a gyerekorvost, aki jól ismerte a családot. Andris nyugtatót kapott, amitől elaludt. Az orvos legszívesebben az asszonynak is adott volna, olyan állapotban volt. – Ne hibáztassa magát, ideje volt, hogy a visszafojtott gyász végre kitörjön! A gyerek most robbant, most engedte el magát. Amit nem tehetett meg az idős nagyszülőkkel, vagy gyászoló apjával, azt megtette magával, aki az anyja helyébe lépett. Legyen türelmes! Andris másnap láztalan volt, és iskolába ment. Magda egyedül maradt az önváddal. A kisfiú úgy viselkedett, mint eddig, egyszavas válaszokat adott és kerülte a tekintetét. Magda volt az, aki nem tudott a helyzettel megbirkózni, teljesen visszavonult. Keveset beszélt, és az elkerülhetetlen szavakat is olyan óvatosan válogatta össze, ha Andrishoz szólt, mintha azok bármely pillanatban megsebezhetnék. A kettejük közt feszülő idegenséget, az asszony tanácstalansága, félelme egy újabb kudarctól, csak növelte.
István az ígértnél egy nappal előbb, éjszaka érkezett haza. Az alvó Magda mellé simult, akinek először csak a teste érzékelte a jelenlétét, és válaszolt a közeledésre. Gyengéd, álomszerű volt az ölelés. Az asszony csendes zihálása azonban nem csitult, egyre hangosabb lett. Hiába szorította kezét a szájára, a sírás, mint valami kiapadhatatlan forrás bugyogott fel az ujjai között. – Mi a baj? – hajolt fölé István. Magda türelmetlenül eltolta, feltérdelt szemben a férfival, mélyeket lélegzett – Azt hiszem csődöt mondtam – már nem sírt, csak a hangja remegett – nem értek a gyerekekhez, különösen Andrishoz nem. Hibát, hibára halmozok. Azt hittem elég, ha csak szeretlek titeket. – Persze, hogy elég. – nyúlt felé. – Nem, nem elég! – hadonászott izgatottan, elütve a férfi kezét – Rosszul választottál, láttam az anyja képét, szőke és olyan fiatal, pótléknak sem vagyok jó. – István megijedt a heves szavaktól, felkapcsolta az éjjeli lámpát, és elképedve nézte az ismeretlen Magdát. A csendes, visszafogott, minden feltűnéstől irtózó nőről, a kétségbeesés lemosta a szürkeséget. Soha nem tapasztalt tűzzel érvelt, szerette volna, ha a másik megérti, olyan fontosak neki, hogy képtelen alkut kötni. Mindent akar, vagy semmit. – Mély vízbe dobtál – hangzott vádlón –, nem adtál Andrishoz semmi kapaszkodót.
Szigorú kontyát szétzilálta a szenvedély, mely nem csak a szavaiból áradt, de megrázta egész testét. Elszabadult, hosszú, fekete haja, hol a vállát söpörte, hol eltakarta felindult, könnyes arcát. Hálóinge keskeny pántja karjára csúszott, tömör melle, szívének vad rengéseivel, feszítette a fehér selymet. Magda olyan volt, mint egy ébredő asszonyi vulkán. – Szólnod kellett volna, figyelmeztetned! Még, hogy „anyakavicsok! – jajdult fel. István csak nézte, de nem tudott a szavakra figyelni, elsodorta az asszonyból áradó újszerű nőiesség.
Ez az ölelés nagyon is valóságos volt. Ebben nem volt semmi álomszerű, ez nem ismerkedés volt a másik testével, hanem váratlan, izzó egymásra találás. Úgy tűnt, mindent tudnak a másikról, mozgásuk ritmusa egyszerre lassult, gyorsult, mintha egyetlen kéz játszott volna két érzékeny hangszeren.
- Szeretlek Magdus! – becézte. Boldogító új íz volt a hangjában, és nem engedte el az ölelés után sem. Beszélni kezdett a házasságáról – Laura tizenöt évvel volt fiatalabb, mint én, szinte még gyerek mikor Andris született. Egy édes kislány, nem is értettem miért engem választott. Ahogy múltak az évek úgy éreztem, hogy otthon nem egy asszony és egy gyerek vár rám, hanem két gyerek, akikről gondoskodnom kell. Két gyerek, akik folyton játszanak, közös titkaik vannak, olyan szavaik, jelzéseik, amiket csak ők értenek. Vendég voltam a saját házamban, vendég voltam az életükben. Ha szerettem, gyengéden tettem, törékeny volt, attól féltem kárt teszek benne – karjai szorosan fonódtak az asszony köré. – Ma éjjel elhoztad nekem az önfeledt szerelmet, pedig már azt hittem, nem is létezik. Ne légy elégedetlen, egyikünket már boldoggá tetted. – És az „anyakavicsok”? – súgta Magda telhetetlenül. – Andris nyugodt, csendes gyerek volt, legszívesebben színes, apró kavicsokkal játszott. Nézegette, rakosgatta őket, mindegyiket haza akarta vinni. Mikor már nagyobb lett és nem lehetett egyszerűen elvenni tőle magyarázat nélkül, Laura kiválasztotta a legszebbet, és az került a polcára. Ezeket hívta később „anyakavicsoknak” – az asszony mélyet sóhajtott, jól sejtette, nagyot hibázott.
István újra elutazott. Magda megerősítve férje szerelmével, megnövelt önbizalommal igyekezett közel kerülni Andrishoz. Nem bújt vissza minden elutasításra csigaházába, türelmes volt. Az első bővített mondat, amit Andristól egy finom vacsora után kapott, olyan örömmel töltötte el, hogy alig tudott este elaludni. Leste a kívánságait, de a kényeztetést nem vitte túlzásba, nem akarta megvásárolni a szeretetét. Azt viszont fájón megtapasztalta, mikor előkerültek a kavicsok, azokból azonnal egy kemény, láthatatlan fal épült kettejük közé, amin képtelen volt áthatolni, mert a fiatalon elment anya emléke őrizte.
Egyik nap mikor Andris újra meg újra összekeverte a kiválasztott köveket a többivel, mert nem tudott dönteni, Magda, hogy megmozgassa a fantáziáját, rámutatott egy sárgásbarna, matt kavicsra – Nézd, olyan, mint egy pihenő oroszlán! – A fiú megmerevedett, majd egyetlen sietős mozdulattal egy kupacba söpörte az egészet, és felállt az asztaltól. Magda először megbánta, hogy próbálkozott, később mégis mást gondolt. Vásárolt egy színes albumot az Afrikában honos állatok képeivel. Hívta, üljön mellé, nézzék meg együtt, de Andris nem mozdult, továbbra is szótlanul, elmerülten babrált kavicsaival. Nem erőltette, dolgozni kezdett a számítógépén. A könyv az asztalon hevert, Andrishoz közel. Látta, hogy időnként rápillant, de nem nyúl érte, nem érdekli gondolta szomorúan. Munkájába temetkezett, mikor legközelebb felnézett, ijedten látta, hogy elmúlt kilenc óra, és Andris a nyitott könyvre borulva alszik.
Másnap ott volt az album az asztalon a kavicsok közelében. A kisfiú válogatott – Ez olyan színű, mint egy elefánt – mondta félhangosan. - Az a csücsök pedig az ormánya kockáztatta meg Magda – a gyerek elkuncogta magát, aztán határozott mozdulattal kiemelte a sorból és a tegnapi oroszlános mellé tette. Azt követte a csíkos, a foltos, a zebra és a zsiráf. Mire a könyv végére értek, félig megtelt egy átlátszó, műanyag tálka „állatkavicsokkal”.

Utoljára frissítve:2020. április 29., szerda 17:45
Zentai Eta

Zentai Eta vagyok, néhány szó magamról. Budapesten születtem 1938-ban. Mindent kicsit később csináltam, mint lehetett volna. Könyvtárosi diplomát már két gyerek mellett szereztem, és az írásba is nyugdíjasként szerettem bele. Pályázatokon indultam, verseim, novelláim, meséim különböző kiadóknál és online felületen jelentek és jelennek meg. Haikuim a Napút című folyóiratban, szintén
pályázatok keretében.
Jelenleg három irodalmi körhöz tartozom: A Faludy György Irodalmi Műhelyhez, az Irkához és a A Hetek kortárs irodalmi online folyóirathoz.

Legfrissebbek a szerzőtől: Zentai Eta

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned