Mert hazudni kell


Utoljára mondtam igazat, soha többé nem teszem! Minden őszinteség után szobafogságra ítél anyám. Újabb egy hónap. Elviselhetetlen. Megint csak a gimibe mehetek, lesben áll majd, számolja a perceket, a konyhaablakból figyeli, kivel szállok fel a buszra, kivel sétálok hazafelé, árulkodó nyomokat keres rajtam. Tanuljak, az a dolgom, nem a csavargás, nem a haszontalanság, nem a ribanckodás, mondja, pedig én csak találkozni szeretnék Gáborral. Tehetetlen zokogás ráz, nyüszítek, mint egy kutya, színpadiasan szenvedek, hátha eredményre vezet, de nem. Kőből van anyám szíve, rajtam akarja megtorolni saját életében elkövetett hibáit. A csukott ajtón keresztül rimánkodok, ordítva könyörgök, de hajthatatlan. Azzal vagdalkozik, ha nem hagyom abba, duplájára emeli a büntetést.
Gábor már alsó tagozatban a padtársam volt, amikor a tanító néni nem figyelt, fogtuk egymás kezét, feladatot cseréltünk. Ő szépen rajzolt – helyettem is –, én a matekját oldottam meg, mert jó számtanos voltam. Suli után nem mentünk haza, mindenféle hihető mesét találtunk ki, hogy miért maradtunk tovább. Mert hazudni kellett. Senki nem választhat el tőle, örök hűséget fogadtunk, elterveztük, amint nagykorúak leszünk, összeházasodunk, egy szép kertes házba költözünk. Néhány napja készített gyönyörű grafikáit a szekrény mélyén őrzöm, anyám ne tudjon róla, nehogy tűzre kerüljön a színes tollú papagáj és a különleges virágok. Megőrülök, ezt nem lehet kibírni! Hogyan értesítsem? Gőze sincs arról, hogy nem tudok elmenni a randira. Titkos találkahelyünkön, a focipályán vár. Biztosan azt hiszi, szándékosan kerülöm. Lecsapja a kezemről valaki, sokan irigyelnek miatta. Jól néz ki, szőke hajával és hatalmas, barna szemével egészen különleges fiú. Szerény, csöndes, visszahúzódó, mégis minden lánynak ő tetszik.
Ez téboly! Tennem kell valamit! Ígérgetni, megalázkodni, csak enyhüljön a szorítás! Piszkosul fáj az orrom a törölgetéstől, a kockás zsebkendővel szétmázolt könnyek kiszárítják az arcom, oda a maradék szépségem, most már csúnya is vagyok. Ezt nem tűrhetem! Fogom magam, kimegyek azon a nyavalyás ajtón, lesz, ami lesz! Kit érdekel?! Nekem már úgyis mindegy!
Anyám a szobájában bámulja a tévét, egy francia énekes kellemesen duruzsol – „tombe la neige” –, megzavarom a bűvöletben, idegesen kapja fel fejét. Anyu, légyszi, engedj el, nem csinálunk semmi rosszat, csak beszélgetünk, mondanám, de magasra emeli kezét, és irgalmatlanul nagy pofon csattan a jobb felemen, tarkóm belenyilall, ujjai felsértik a szám szélét, nyelvemen érzem a vér sós ízét, émelygek, öklendezem. Eszelős ordítása szétszakítja dobhártyámat, megáll bennem a levegő, sírni is elfelejtek. Artikulátlan hangon üvölti, ha nem tetszik, költözz apádhoz, ott majd azt csinálsz, amit csak akarsz!
Mindig ezt vágja fejemhez; tizenhat évesen teljesen nyilvánvaló a felismerés, hogy mi okozta korai válásukat. Szinte naponta ismétlődik a fenyegetés, befogott füllel is hallom, az agyvelőmig hatol, gyomorgörcsöm van az ordításoktól, a verésektől, a megszégyenítésektől, a meg nem értéstől, a rabságtól, szeretetlenségtől. Én szabadnak születtem, tudok viselkedni, tudom, mi a helyes!, vinnyogom reményvesztetten, elgyengült lábbal szédelgek vissza zárkámba. Utálom ezt a rohadt fogságot, véget kellene vetni ennek örökre, akár az életem eldobva is; anyámat nem bírom elviselni, képtelenség, gyűlölet izzik bennem, harag, félelem a következő hónaptól, a többitől és attól, hogy elveszítem Gábort.
Leroskadok az íróasztalhoz, semmi életkedvem, hiába lapozok bele Monte Christo grófjának mindent feledtető történetébe, most az sem ad vigaszt, én is If várában érzem magam, a sötét középkorban, anyám ütlegelő keze gondoskodik erről, keresem a szabadulás útját. Menekülnék az értelmetlen, gyilkos szigor elől, anyám zsarnoksága elől, minden elől. Idegtépően fáj, halálosan. Nem a pofon, nem a vérző seb sajog, hanem a lelkem semmisül meg, érzéseim eltorzulnak, hazudni kell, hazudni kell, hazudni kell!, csak ez zakatol a fejemben, szinte széthasad.
Feldagadt szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes, hirtelen felcsillan egy reménysugár, Ildi barátnőm halad el az ablak előtt. Feltépem az ablakszárnyakat, fuldokolva, fojtott hangon hívom közelebb. Halálra rémül tőlem; már megint?, kérdezi szörnyülködve, káromkodik, és mérhetetlenül sajnál, nem cserélne velem a világ minden kincséért sem. Arcára kiül a döbbenet, a segíteni akarás. Kérlek, kerülj a focipálya felé, mondd el Gábornak, mi történt, jaj, Ildi, légyszi, tedd meg nekem, nem akarom elveszíteni!, barátnőm részvéttel bólogat, és már iszkol is, mert a hátam mögött anyám artikulátlan hangon tudatja, felfedezte harmatgyenge próbálkozásomat. A lány megrettenve áll tovább, még látom, ahogy a pálya felé veszi az irányt. Mit mondtam?!, nem erről volt szó!, hallom a féktelen üvöltést, de már egyáltalán nem érdekel, érzéketlen vagyok, akár egy fatuskó, bezárkózom, magamba menekülök, ahol nem érhet bántódás, a képzelet világában bármi lehetséges; anyám őrültként tombol, kizárom, összeszorítoma fogam, nem válaszolok;rongybabaként hullva, görnyedten kuporgok az íróasztal mellett, hiába szenvedek, nem törődik velem. Egész testem remeg, tébolyultan sikoltok belül, én csak érezni akarom, hogy szeret valaki!, miért nem lehet ezt megérteni, miért?! Tehetetlen dühvel söpröm félre féltve őrzött könyvem, hatalmas zajjal csattan a padlón.
Kihúzom a fiókot, előkotorászok néhány papírt, reszkető ujjaimmal végigsimítok rajtuk,  kezembe fogom kedvenc tollamat, telerajzolom a lapokat gyöngybetűkkel, nyugtató szavakkal, szerelmes verset írok, gyengéd, tiszta érzéseket fájdalommal szőve, könnyel átitatva.
Szabad vagyok. If várának börtöne nem tart fogva többé, megtaláltam a kiutat.
Maradt egy üres lapom. Levelet írok apámnak. Megírom neki az igazat.

Utoljára frissítve:2020. április 29., szerda 17:55
Horák Andrea Kankalin

Az Öreg-Bakony rejti gyökereim, ott születtem. Erdeiben és lankáiban tisztaszívű gyermekként éltem úgy, hogy otthon mindvégig magányos voltam: a soha meg nem értett, aki a tölgyekhez menekült. Megviselt, hogy tinédzserként lakóhelyet kellett váltanom, így a hegyek szerepét a "nyavalyás puszta" vette át, amit nehezen tudtam feldolgozni, de hosszú évek elteltével megszerettem a sík vidéket is.

Kántor-tanító nagyapám hatása és példája miatt vonzott a pedagógus pálya. A hétköznapokon ezen a területen dolgozom, amit hivatásomnak tekintek. Minden nap ünnep, amit a diákjaimmal tölthetek.

Ami koronát tesz az előzőekre, az nem más, mint az autizmussal való véletlen találkozásom. Megérintett a zárt világ, amelyben hamar megtaláltam a helyem. Képeztem magam, hogy jobban megérthessem őket, segíthessek nekik az eligazodásban, a beilleszkedésben. Ez a terület az életem értelmévé vált, meghatározó a szerepe. Már nyolc éve a legcsodásabb perceket, órákat nekik köszönhetem. Azt is, hogy az ő szemükkel, érzéseikkel észlelhetem a világot. Más emberré formáltak. Megtapasztaltam, megtanultam egyfajta fordított gondolkodást, amit nemcsak náluk kamatoztatok, hanem mindenkinél, akit szeretek.

Általános iskolás koromban kiváló tanáraim hatására és ösztönzésére a zenében és az irodalom terén is igyekeztem kinyílni, bár óvatos, félénk megnyilvánulások voltak ezek állandó kisebbségi érzésem miatt. Komoly útmutatást kaptam, amely arra terelgetett, hogy énekeljek, írjak.

Gimnáziumi éveim alatt további erősítések érkeztek felém. Bár először elzárkóztam, később mégis próbára tettem magam. Az éneklés évtizedeket átölelő szerelemmé teljesedett, az írás pedig akkor éledt fel újra, amikor elveszítettem valakit, aki számomra mindennél fontosabb volt. Férjem korai halála miatt csaknem kicsúszott lábam alól a talaj. Gyermekeim édesapja emberként és a zenekarunkban is tökéletes társnak bizonyult, így többszörös veszteség ért.

Új lapot kellett nyitnom, hát, írtam...

Először csak magamnak gyűjtögettem. Sokasodtak a papírlapok, aztán valaki felhívta figyelmem a Napvilág Íróklubra, ahova 2009-ben regisztráltam. Négy éve feladatot vállaltam ott szerkesztőként is. Kilenc esztendeje már, hogy a Fullextra Irodalmi és Művészeti Portál aktív tagjai között is szerepelek, néhány hónapja pedig a Holnap Magazinhoz is küldök be a műveimből.

2018-ban Csillagokba írva címmel megjelent az első kötetem, amelyben az előző évek termését gyűjtöttem össze. Ezzel lezártam egy időszakot, ami újult lendületet adott.

Szabadidőmben írogatok. Leginkább verseket, de olykor prózákat is. A költészet terén a kötött formákat részesítem előnyben. Fontosnak tartom a kritikát, mert hozzásegít a folyamatos tanuláshoz, fejlődéshez, szélesebb látókört eredményez, emeli az alkotások színvonalát. Előrehaladásomban kiemelkedő szerepe van Hepp Bélának (aLéb). Tőle tanultam meg a szonettek mélységét, a kötött formák nagyszerűségét, tiszteletét. Mindig számíthattam rá. Amikor bármiben kétségeim támadtak, a segítségemre volt. Egy jól kitaposott ösvényre terelt, ahol egyre magabiztosabban lépkedhetek. Ezen kívül hálás vagyok mindenkinek, akitől támogatást kaptam, mert nélkülük eltévedtem volna az útvesztőkben.

Zárásként az ÉLETRŐL: nemrég azt mondta nekem VALAKI, hogy az élet gyönyörű. Igen. Hiszek ebben. És hiszek a szavak gyógyító erejében: „mert erősugár a szó, ha megfogant”.

Legfrissebbek a szerzőtől: Horák Andrea Kankalin

Tovább a kategóriában: « Kicsordult Menekülvén »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned