Kicsordult

Korán volt, alhatott volna még, de minek, ha éjjel is álmatlanul vergődött, most végképp nincs szüksége rá, erre a kis időre fölösleges. Kiszédelgett a konyhába, életkedve nullával volt egyenlő, vagy inkább erősen mínusz felé tartott. Reménytelen bambasággal bámult maga elé, szeme előtt szürke ködben úszott a tűzhely, a csempe, az Isten kegyetlenül haragudott, félelmetesen dübörgő hangjával adta tudtára, mellé vakító villámokat szórt a feldolgozóasztalra. Valamikor rettegett a vihartól, most egykedvűen vette tudomásul, nem érdekelte, ami körülötte zajlik. Már semmi nem érdekelte.
Görcsösen markolta meg a keze ügyében heverő nagykést, démoni kacajjal simította végig reszkető ujjaival a fémhideg svédacélt, most mindent eldönthet, az igazság Odaát van, nem itt.
Méghogy őszinteség? Ő az volt. Vesztére. Csak hazugság van, átverés, haszonlesés, intrikák, romlottság, káosz, közöny, bizonytalanság; mocsoktól szennyes világ, a bizalom elcsépelt szó, csakúgy közhelyként, foghegyről, rutinból kivágva. Jó szlogen, pfff! Soha többé nem bízhat senkiben. SENKIBEN. Nem kell ez neki, már nem, elege volt, kicsordult a pohár. Egy hirtelen mozdulattal félre is söpörte, a járólapon landolt, a víz szétfröccsent belőle, mindent beterített, az üveg millió kis szilánkra robbant, néhány a lábszárába fúródott, egykedvűen vette tudomásul, hogy a tolakodó vér végigcsorog meztelen bőrén. A penge kísérteties villogással szikrázott, kínálgatta magát; engedj közelebb, na, engedj, mire vársz? Legalább nem hazudott, ezt díjazta. Nem is akart ellenállni, engedett a csábításnak. Csuklója felé pillantott, kidomborodott erei vészesen lüktettek, melléjük karcolt egy vonalkányi jelet. Nem fájt, érzéketlen volt, akár egy megfáradt szikla, mely most készül kőtörmelékké és porrá semmisülni. Közben jég verte el az ablakot, csakúgy pattogott előtte az üvegtáblán, a tetőcserép irgalmatlanul zúgott, vagy a füle, nem tudta. Még egy vágás, közelebb a célponthoz. A kiserkent sűrű, sötétpiros vér láttán lassú táncba kezdett benne a halálvágy, delejesen ropta, beleszédült, szinte ájulásig. A szél kíméletlenül pusztított, hirtelen csattanással az ablaknak küldött egy letépett bádogot, erre hátrahőkölt. Minden mérgét, dühét beletéve a mozdulatba, földhöz vágta a csábító kést, mely letarolta az útjába kerülő virágcserép ártatlan áldozatát, ugrált, pörgött, forgott, majd megállt a radiátor alatt.
A halál tébolyult tánca végéhez közeledett, az élet keringője kipenderítette a parkettről.
Szinte öntudatlanul szédelgett a fürdőbe, a falitükör könyörögve kérlelte, nézzen rá. Felemelte elgyötört arcát, szemben találta magát az igazsággal. Te szerencsétlen hülye! Miért? Kiért? Ezért? A semmiért? Szedd össze a maradék józan eszed! És mint egy jótékony feloldás, zuhatagként szabadult el a hetek óta béklyóban tartott könnypatak.

Utoljára frissítve:2020. április 29., szerda 17:58
Horák Andrea Kankalin

Az Öreg-Bakony rejti gyökereim, ott születtem. Erdeiben és lankáiban tisztaszívű gyermekként éltem úgy, hogy otthon mindvégig magányos voltam: a soha meg nem értett, aki a tölgyekhez menekült. Megviselt, hogy tinédzserként lakóhelyet kellett váltanom, így a hegyek szerepét a "nyavalyás puszta" vette át, amit nehezen tudtam feldolgozni, de hosszú évek elteltével megszerettem a sík vidéket is.

Kántor-tanító nagyapám hatása és példája miatt vonzott a pedagógus pálya. A hétköznapokon ezen a területen dolgozom, amit hivatásomnak tekintek. Minden nap ünnep, amit a diákjaimmal tölthetek.

Ami koronát tesz az előzőekre, az nem más, mint az autizmussal való véletlen találkozásom. Megérintett a zárt világ, amelyben hamar megtaláltam a helyem. Képeztem magam, hogy jobban megérthessem őket, segíthessek nekik az eligazodásban, a beilleszkedésben. Ez a terület az életem értelmévé vált, meghatározó a szerepe. Már nyolc éve a legcsodásabb perceket, órákat nekik köszönhetem. Azt is, hogy az ő szemükkel, érzéseikkel észlelhetem a világot. Más emberré formáltak. Megtapasztaltam, megtanultam egyfajta fordított gondolkodást, amit nemcsak náluk kamatoztatok, hanem mindenkinél, akit szeretek.

Általános iskolás koromban kiváló tanáraim hatására és ösztönzésére a zenében és az irodalom terén is igyekeztem kinyílni, bár óvatos, félénk megnyilvánulások voltak ezek állandó kisebbségi érzésem miatt. Komoly útmutatást kaptam, amely arra terelgetett, hogy énekeljek, írjak.

Gimnáziumi éveim alatt további erősítések érkeztek felém. Bár először elzárkóztam, később mégis próbára tettem magam. Az éneklés évtizedeket átölelő szerelemmé teljesedett, az írás pedig akkor éledt fel újra, amikor elveszítettem valakit, aki számomra mindennél fontosabb volt. Férjem korai halála miatt csaknem kicsúszott lábam alól a talaj. Gyermekeim édesapja emberként és a zenekarunkban is tökéletes társnak bizonyult, így többszörös veszteség ért.

Új lapot kellett nyitnom, hát, írtam...

Először csak magamnak gyűjtögettem. Sokasodtak a papírlapok, aztán valaki felhívta figyelmem a Napvilág Íróklubra, ahova 2009-ben regisztráltam. Négy éve feladatot vállaltam ott szerkesztőként is. Kilenc esztendeje már, hogy a Fullextra Irodalmi és Művészeti Portál aktív tagjai között is szerepelek, néhány hónapja pedig a Holnap Magazinhoz is küldök be a műveimből.

2018-ban Csillagokba írva címmel megjelent az első kötetem, amelyben az előző évek termését gyűjtöttem össze. Ezzel lezártam egy időszakot, ami újult lendületet adott.

Szabadidőmben írogatok. Leginkább verseket, de olykor prózákat is. A költészet terén a kötött formákat részesítem előnyben. Fontosnak tartom a kritikát, mert hozzásegít a folyamatos tanuláshoz, fejlődéshez, szélesebb látókört eredményez, emeli az alkotások színvonalát. Előrehaladásomban kiemelkedő szerepe van Hepp Bélának (aLéb). Tőle tanultam meg a szonettek mélységét, a kötött formák nagyszerűségét, tiszteletét. Mindig számíthattam rá. Amikor bármiben kétségeim támadtak, a segítségemre volt. Egy jól kitaposott ösvényre terelt, ahol egyre magabiztosabban lépkedhetek. Ezen kívül hálás vagyok mindenkinek, akitől támogatást kaptam, mert nélkülük eltévedtem volna az útvesztőkben.

Zárásként az ÉLETRŐL: nemrég azt mondta nekem VALAKI, hogy az élet gyönyörű. Igen. Hiszek ebben. És hiszek a szavak gyógyító erejében: „mert erősugár a szó, ha megfogant”.

Tovább a kategóriában: « Miért szeret Isten? Mert hazudni kell »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned