A vak is láthatja!
 
A pályaudvarral szemben, az út oldalán húzódó betonpárkányra pakolt. A beton mellett az úttest fut, csupa forgalom, itt áll meg a busz. Ízléstelen förtelmeket árul, vagy öt méter hosszan lefoglalja a betonpolcot. Ő nevezte ki polcnak, engedélye nincs biztosan. Két police sétált el az előbb, egy szót sem szóltak, talán észre sem vették, vagy még arra sem méltatták, hogy észrevegyék. A nő roma. Egész rendesen öltözött, magas szárú műbőr csizma védi a lábat, hátán az unalmas paplandzseki, de fehér szőrme melegíti körbe a nyakát. Lehet, hogy megél itt, mendegél az üzlet. Fekete, festett haját lófarokba fogta össze. Arcát nem látom, nekem háttal áll. Egyébként ünnepi tárgyakat árul, csupa értéktelen bizsu, ízlésromboló borzadály. Mondtam már. Nem is részletezem. Az ujjával mutatja az árat. Egy szőke, cigarettázó nő áll meg előtte, inkább csak a füstöt fújja ki nyugisan, megy tovább. Vevő nincs, mindenki siet, pedig a buszról sokan szállnak le. Nem veszít senki semmit sem. A fiatal gyerek bámészkodik, egyik kezében pizza, másikban mobil. Egész más érdekli, ha egyáltalán érdekli valami. Egy őszes, sapkás pasi lelassít, majd tovább siet. Egyszer még hátra néz. Hiába, kíváncsi. A portékára, ami a világban eladó, általában ősidők óta kíváncsi mindenki. A nő éhes. Műanyag kistálkát vesz elő, valami egytálétel gőzölög belőle. Két srác komótosan sörözik, átnéznek a vásár fölött.  Jártukban húzzák meg az üveget. Mások guruló bőröndöt húznak sietősen maguk után, utaznak, a pályaudvarra igyekeznek. Olyan gurgulázó, szaggatott hangzavar tölti be a homályos utcaképet. Meg kell hagyni, a vásár helyszíne nem rossz választás. Egy hiányos öltözékű, kendős nő is lassít, igazán vásárolhatna valamit, talán paplankabát is akad itt, borzongató a hideg. Nem. Megy tovább, úgy látszik, nem fázik. Hát ebből nem lesz nagy üzlet, úgy gondolom, nem. A nő rágyújt. Biztos voltam benne, hogy cigizik. Ezen a járókelőn szemüveg van, talán nem lát jól, azért állt meg egy pillanatra. Most már történnie kellene valaminek, este lett, csupa sötét. A mögöttes kávézóban egy ezres a tea, hát még egy teányit sem árulsz, nem jól van ez így. Egy újabb járókelőnek most megakad a szeme a százéves, barna pálinkásüvegen, jaj, majdhogynem az autó alá esik. Ejnye, ejnye! Mit fogsz majd vacsorázni? L/legalább lenne pálinkád az üres üvegben. Szabályosan együtt érzek már a roma nővel, valamit nem jól csinálsz, mondogatom. Ízlést kéne tanulnod, de ahhoz már késő. Nem te vagy az egyetlen. Azt hittem, nekem van, mégsem vittem semmire. Elvegyülsz, nem hívod fel magadra kellően a figyelmet. Szerényen és bután álldogálsz ott, ahelyett, hogy kiabálnál. Hogy vegyenek, azért, hogy jaj neked, azért. Na! Most, most figyelj! Ez a nő téged célzott meg. Fehér kötött sapkát visel, nagy bojt éktelenkedik a csúcsán. Szürke paplan a kabátja, ugyan mi lenne más, ezt szeretik mostanság. Egyenesen feléd tart. Engem csak az zavar, hogy két furcsa botot lóbál a kezében, mintha a levegővel hadakozna. Egészen közel van már a portékáidhoz… puff!... a botokkal mindent lesöpör a földre, hallom a csörömpölést. Szegénykém! Nemhogy árulnál, még kár is ér. De miért? Mi történt? Te fogod a fejed, van miért. A botos nő átesik a betonon, majd feltápászkodik, s rémült bizonytalansággal halad a kávézó felé, az üvegkirakatba egyenest.
Én ott ülök különben, szalvétára írok, figyelek. Már rég figyellek. Egy undok csitri meg engem figyel, röhög, azt hiszi, én vagyok a hülye, a kézírást még ismerem. Szívesen adnék egy pofont neki, de most nem ez az érdekes. A botos nő nem hátrál, engem is fellök székestől, ha nem vigyázok.  Ahogy közeledik, azért megnézem. Te szentséges Isten! Ez a nő vak! Látod? Csak neki kellett a te portékád, csak ő volt képes meglátni, mire érdemes. Majd hatalmas zuhanással esik rám, vékony papírom szanaszét szakadozik, az írásomnak lőttek, rólad szólt, világos, másra ez sem érdemes. Most már én is fogom a fejem.
Azért van ám közös a sorsunkban! Te a rongyos portékáidra, én meg a gyűrött cetlire emlékezem. Emlékezünk… Akár együtt is vacsorázhatnánk valahol… valamit veled…
Toldi Zsuzsanna

Toldi Zsuzsanna


Nyugalmazott általános- és középiskolai tanár vagyok. Életemnek fontos állomásai: Kecskemét, Kunszállás, Csongrád. Egész életemben tanítottam, sosem éreztem azt, hogy dolgozom. Tényleg hivatás volt. Nyugdíj után újságot írtam, szépirodalmat pedig 2002 óta alkotok. Eddig 23 könyvet írtam az epika műnemében, novellát, regényt, mesét. Hét mesekönyvet sikerült létrehoznom. Sok pályázat díjazottjaként elismerték munkámat, könyveimnek csak az egyharmadát sikerült saját költségemen kiadnom. Rendszeresen publikálok, főként a Föveny c. csongrádi szépirodalmi folyóiratban. 2016-ban a Canon-pályázat egyik díjazottja voltam Miklóska mesekönyve c. 30 mesét tartalmazó mesekönyvemmel. Csongrádon élek, alkotok. Könyveim kiadásának segítségét várom, próbálkozom.

Tovább a kategóriában: « Csodálatos világ Kis bolondom »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned