Logo
Nyomtatás
Emlékek
 
A kezdetektől levesz minden terhet a vállamról. Vele könnyűnek érzem magam. A poharak egymásnak koccannak a tálcán, mint összeférhetetlen szomszédok, mikor viszem az asztalhoz a buliban. Akkor érkezik meg. Azt mondja, segítek. Elveszi tőlem. Göndör, vörös haja lángol a sötétben, fényt gyújt az estében. Azonnal feltüzel. Mikor elveszi tőlem a tálcát egymás szemébe nézünk. Barna tekintete, mint táptalaj, helyet ad ennek a gyökérnek, aki én vagyok. Az újgazdag szomszédok tűzijátékot erőszakolnak az égre, nem szép, de legalább hangos, mint ők maguk. Egy csaj a részeg csávóját osztja a kapuban, azt mondja, én így nem megyek veled haza. Fél órával ezelőtt a csaj után mentem be a vécére. Elfelejtette lehúzni bíborvörös hányását. Olyan színe volt, mint a fickója borpíres arcának.
 A vöröshajú Klári mellettem ül. Poharamban vörösbor. Nem volt száraz, fehér.
 – Mondták a többiek, hogy író vagy. Ez tök izgalmas – mondja.
 – Nem annyira – mondom. A mindennapokra gondolok, mikor az irodában ülök, a nem túl izgalmas munkámat végezve. Mikor valami izgalmas történik velem, mindig hétvégén van, és részeg vagyok, és az általában balhé.
 Egyik barátnőmmel vagyunk. Be akarok menni egy helyre. A sarkon egy tinilány okádik. Egy kutya egy házból csaholva ki akar szabadulni. Egy nagydarab fickó láthatatlan pórázon vezeti a nőjét. A látványtól és a nemrég megivott kávétól rossz a szájízem. De ami felpörget, sokszor szar ízű.
 A kocsma előtt egy cigány srác áll. Azt mondja, ő a biztonsági őr. Csak akkor mehetek be, ha megmutatom a személyimet. Azt mondom, ez az egyik törzshelyem. Tudom, hogy itt nincs biztonsági őr, és pláne nem te vagy. Behúz egyet. Elterülök. Szemüvegem mellém zuhan. A kutyaugatás elhallgat. Talán rájön, mégse olyan jó itt kint. Felveszem a szemüvegemet. A cigánysráctól néhány méterre hat társa áll. Nevetnek. Az egyik egy lány. Felállok.
 – Még mindig nem mutatod meg a személyigazolványodat? – kérdezi. Még mindig nem, mondom. Újra behúz. Újra elterülök. Újra felállok. Az arcába bámulok. Barátnőm megfogja a karomat. Bőrkabátjaink ujja egymáshoz súrlódik, pedig nem köztünk van a súrlódás. Azt mondja, menjünk inkább. Elrángat. Soha nem keresem a bajt, de ha megtalál, szembe állok vele.
 – Hahó, itt vagy? – kérdezi Klári. Puha bőre kezemhez ér. Megkeményedett szívemet csiklandozza.
 – Ne haragudj – mondom. – Hajlamos vagyok elkalandozni. Van ez az izém – mondom.
 Fotografikus memóriával rendelkezem. Ami enyhe skizofréniával társul. Képes vagyok a múltat úgy megélni, mintha most történne.
 Azt mondják, az írás a skizofrénia társadalmilag elfogadott formája. Talán ezért lettem író. Valószínűleg a legtöbb író azért képes írni, mert a saját tapasztalatait bármikor újra tudja élni. De míg a legtöbb író saját emlékeit képes más történetté hasznosítani, addig én erre képtelen vagyok. Túl élénkek. Nincs ezzel baj. Hány író írt a saját életéről. Nézd meg Kerouacot. Bukowskit. Hunter S. Thompsont.
 Klárival már harmadjára nézzük a Hairt. Én már elsőre tudtam minden egyes dalszöveget. Ő most énekli nevetve, hogy „Van életem, anyám/Van örömöm, húgom/Van szabadságom, bátyám/Vannak jó napjaim, haver/Vannak őrült útjaim, lányom”.
 A kanapén ülünk összebújva. Felettünk a szomszéd veszekedés közepette megy éppen szét. Klári azt mondja:
 – Vagy te nekem, drágám.
 A chips, amit eszünk csípős, mint Klári nyelve. Mindkettőt szeretem. Az ablakpárkányon két galamb turbékol. Mielőtt elszállnak leszarják.
Olykor magamhoz térek. Egy kórházi ágyban fekszem. Karomban infúzió. A drogok tartanak életben.
 Mint azt a srácot a kocsmában. Elhagyta a barátnője. Ujjaival az asztalon dobol. Az asztallapra valaki szívecskét karcolt két monogrammal. Arca életteli piros. De csak a bor miatt. Szája mosoly. De csak a feles miatt. Mint egy hulla, amit élettelivé sminkeltek a temetésére. A kocsma a koporsója. A szesz a mennyországa és a pokla.
 Én a limbóban fekszem, ami egy kórházi ágy.
 Lehetnék az a srác ott a kocsmában, de inkább itt fekszem és az emlékeimet élem újra. Az infúzió meg életben tart. A jelenben már nincs Klári. De a múltamban még ott van. És lehet a jelenem.
 A hús serceg a gázon. Klári fenekén hívogatóan feszül az otthoni melegítő. A szétfröccsenő olaj Rorschach mintákat fest a falra. Egy pillangót látok ki belőle. De ha itt meglibbenti szárnyát, talán a jövőben hurrikán kerekedik. Klári azon nevet, inkább lementem a boltba mirelit krumpliért, minthogy megpucoljam a rendeset, ami már volt itthon. Szája meggyizű. Ő meggybort iszik, én száraz, fehéret. Még megvárjuk, hogy megsüljön a hús. Hagyjuk, hogy forrósodjon a hangulat. Nem akarjuk, hogy kárba vesszen az erőfeszítés, ha odaégetjük. Aztán a hálószobába megyünk. A fal hideg a kezem alatt, miközben annak támaszkodva szeretkezünk.
 Elhagyott, tör ki belőlem, mikor újra magamhoz térek. Vissza akarok menni a múltba. Mikor még minden rendben volt. Lehunyom a szemem. Jobb kezemmel átkulcsolom a bal csuklómat. Mintha csak egy kutyacsontot fognék, olyan vékony. Tényleg kutyául érzem magam. Kinyitom a szememet.
 Fertőtlenítő és húgy szaga árad mindenhonnan. Testem csont és bőr. A plafon üres lap, amin szavak helyett csak az érzések vájtak feketéllő repedéseket.
 Az emlékeimben élve lassan elsorvadok.
 Mint az a lány a villamoson. Napok óta nem evett, mióta elhagyta a párja. Haja fényes a hidratáló sampontól, ajka száraz. Azt mondja barátnőjének, nélküle nem tud élni. Egy hang azt mondja, a Határ út következik. Egy leszbikus pár egymást csókolva áll a villamos elején. Egy negyvenes faszi kidülledő szemekkel bámulja őket. Végre nem csak pornófilmben láthat ilyet. Mind a két lány csuklóján tetoválás. Szívecske, mindkettőjüknél ugyanazokkal a monogrammokkal. Ők a végállomásig mennek.
 Klári az arcomat simítja. Mosolyát egy csókkal ragasztja az én számra.
 A cigánysrác ökle az arcomba robban.
 A turbékoló galambok leszarják a párkányomat.
 Újra felállok. A barátnőm ott a kocsma előtt azt mondja, menjünk inkább.
 Soha nem keresem a bajt, de ha megtalál, szembe állok vele.
 Kihúzom az infúziót a karomból. Hagyhatnám, hogy könnyeim helyett az infúzió cseppjei csöpögjenek, miközben én a múltba merülök, hogy végül elsorvadjak.
 Feltápászkodok. Ideje talpra állnom. Ideje a jövőbe tekintenem. Csak az új élményekből lehetnek jó emlékek. Az emlékek nem templomok ahová el kell bújnunk a világ elől. Az emlékek páncélok és kardok. Tapasztalatok, amikből okulva az újabb élmények kellemesebbek lehetnek, mint a régebbiek.
 A nővérke belép az ajtón. Fehér ruhája akár angyali köpeny. Csábosan feszül a testére. Csillogó fekete haja fényt nyújtana az éjszakában. Kék szeme akár a tenger, ami helyet ad ennek a sügérnek, aki én vagyok.
 Végig ő volt a nővérkém. Ápolt és vigyázott rám, de én annyira Klárival éltem, mikor már a kapcsolatunk meghalt, hogy észre sem vettem.
 – Hát felébredt? – kérdezi. Mosolya szebb mennyország, mint a drogok az infúzióban.
 – Azt hiszem magamhoz tértem – mondom.
 A nővérke azt mondja: – Akkor ideje bemutatkoznom. Klári vagyok.
Veres Roland

1986-ban, Cegléden születtem, és azóta is itt élek. Újságíróként diplomáztam, több, mint öt évig dolgoztam is a szakmámban. Főképp prózát írok, olykor verseket. Írásaimban szeretek társadalmi és egzisztenciális kérdésekkel foglalkozni, igyekszem a komor dolgokat is humoros formában tálalni, minimalista stílusban.

Legfrissebbek a szerzőtől: Veres Roland

© A Hetedik, minden jog fenntartva.