Logo
Nyomtatás
SPANYOLCSIZMÁCSKA
…valahol ez szerelem, vagy csak szex volt, de szorító, kínzó, ugyanúgy, mint az a kínzóeszköz…

Egészen normális volt. Legalábbis, annak gondolta magát. Bár, azt tudta, hogy a legtöbb bolond nem tudja önmagáról, hogy az. Tehát, semmi sem volt biztos.
Mesteremberként dolgozott. Maga körül tengert, állandó bizonytalant és állandón hullámzót érzett, hátsója alatt padot, amely törte, és nem volt rá ír, kezében, pedig evező, nap, mint nap, óráról órára, és a percről is percre. Csak az. Merj, és merj, és semmit sem érsz el. Hiába mersz, hiába húzod azt a kezed feltörő evezőt. Neked helyed lent, a gálya-mélyben, mások meg uraskodnak fent, a fedélzeten, a napfényben.
Igazság? A valóság állandó igazsága.
Pedig egy művész volt szívében, érezte ezt magában. Ott van, ott lüktet, ez tény, nap, mint nap, akarja, hogy legyen. Hogy éledjen, hogy szívéből egy más ember legyen. Nőjön ki, művészete által cseperedjen.
De titkolta, még önmagát is vádolta, mikor szíve szerint akart élni, alkotni. Nem lehetett! Volt a család és a pénz valósága. Neki meg ezért húzni kellett. Húzni-húzni, keményen, nem szépen, nem művészien, hanem pénzért. Keserű lett, pedig negyven éppen múlt. Igaz, sosem kellene keserűnek lenni, hiszen az életben minden életkornak meg van – állítólag – a maga szépsége. Amely őt kerülni akarta, legalábbis nem vette észre, mindig csak a feladatot.
Fotós volt. Mester. Címe szerint. Egy üzlet is volt, dufartból nyílott, sötét, pókhálós, valaha az apjáé volt, meg annak az apjáé. Neki fotósnak kellett lenni! Mesternek. Szakinak. Akihez betérnek, igazolványkép, ilyen kép, olyan kép, talán tabló is nagy ritkán. De az üzlet üres, sötét és pókhálós, mint bensője, csak szíve dobog ott, bensőjében, az üzletben már az se. Beütött a digitális kor, az ő üzlete volt az utolsó fotografáló, aztán már még boltnak se kell, senkinek.
Szerencsére voltak megrendelői, mikor mennyi. Érdekes, hogy egyszerre mindig sok, aztán mindig semmi. Így, hullámban: fúl a munkába, aztán fuldokol, kapaszkodva tartalékaiba. Mondta is magáról, már ha valaki kérdezte, hogy ő egy szabad úszó, vagy inkább szabad fuldokló fotós.
Ennek is kellett lenni. Református volt, keresztvíz szerint, de nem hitt a predesztinációban, csak néha, mikor olyanja volt, önmagában. De már ez a hit is, mint az a másik, kopott, erősen benne, belőle.
Pedig nem kellett volna elkeserednie, most, éppen munkája volt, nem is sok, mégis az egy munka sokat fizető. Még előleget is kapott, ami manapság kész csoda. Világ nem hetedik, hanem első számú csodája. (Erről kellene könyvet-novellát írni, de nem erről fogok. Még, most.) Tehát dolgozott, a feladattal is haladt, és – ez meg már maga a csoda – a határidő sem volt túl rövid. Ráadásul ő, ha volt szabad ideje, nem lebzselt, hanem készült egy újabb feladatra, mintegy előre dolgozva a szabványfeladatok számára, mondjuk, készítve tablóháttereket, beállításokat, vagy egyebeket. Volt sok betűje a reklámszövegekhez, általa rajzolt egyéni betűk, kivágottak, aztán lefotografáltak, amelyek mind nem kevéssé egyéni ízűvé tették a munkáit. Ezért jöttek még nagyobb cégek is hozzá, mint ez a befektetési, ingatlanpark-fejlesztési társaság.
Ötlete meg volt, ezt elfogadták, mint ahogyan reklámszövegét is. Búzatábla, szép ég, végtelen, „Itt szabadság vár!” – hiszen legfontosabb a szabadság. Ami nincs: leginkább gúzsba kötjük mi önmagunk. Mindenféle tilalomfákkal és arra hurkolt kötelekkel. Hogy szinte örvendünk a törvényeknek, hogy csavarjanak még rajtunk: mazochisták! Spanyolcsizmát, középkori kínt akarunk rakni önmagunkra.
Tehát meg volt az ötlet, meg szlogen, és annak betűi. Minden oké, klappol. Csak vagy ő, a fotós, erre már nem emlékszik, vagy valamelyik marketinges ajánlotta, hogy egy lány, egy szép, fiatal lány is legyen a képen, amint kacéran, szabadon a gépbe tekint, karjai tárva. Mintegy szalad felénk.
Aha.
A fotós magában még gondolta is, hogy a marketinges srác talán kissé pedofil? Mert most már emlékszik: egy igazgató felvetett egy nőt a búzamezőn (inkább azt, mint Rákosit benne!), mire a fotós beleegyezően bólintott, de egy marketinges nyikhaj bizony fiatal lánykát kért. Olyat, indokolta, akiben még van szabadság.
Most a fotós keresett. Nagy, digitális fotótára volt, persze mind saját fotókból, és amire még büszkébb volt, hogy egész jól rendezett. Már talált is benne, könnyedén búzatáblát, szép kék éggel, meseszéppel, no meg a végtelennel is, volt sok lánya is, mind szép, mind kis modellforma, de igazán szabadságos, mellkitárós – vagy valamit félreértett – és nagyon fiatalka lányt csak nem talált.
Ekkor, mikor már hullámtaréjban jött felé a fekete kétségbeesés, predesztináció ide, vagy előre elrendelés oda, keresés közben megnézte e-mailjeit.
Szíve dobbant. Elég rég volt az, úgy fél éve rámosolygott egy mézszínhajú, kissé szeplős, csoda-kék szemű lány. Elébb azt hitte, hogy a modellnek jelentkező van már tizennyolc. De e-mail váltáskor kiderült, bizony csak tizenhat. Vagy, akkor még annyi sem volt. A fotós nem volt balhés fajta, tisztelte a törvényt, meg a magasabb törvényt, az erkölcsöt, ezért szülői beleegyezést kért. Ezzel az e-mailezés megszakadt.
A fotós már-már feledte, hiszen volt ilyen eset több. Csak hogy az a lány, az a mosoly, a mosolyban és lányban a szabadság, a kék szem, amely eredeti szép, nem lesz majd retusált, egyszerűen megragadta. Gondolatát s szemét sem eresztette. Fejében kavargott, ő kell, ő kell neki! Szeme előtt meg csak azokat a szemeket s a mosolyt látta.
Valami, vagy valaki, talán ördög, talán angyal megszólalt benne, de ő ördögnek hitte, ezért elhessegette. „Neked kell a lány!” Hát ilyet csak egy ördög mondhatott!
Hessentgette, már, mint a gonoszt, és jó és tiszta meg egyéb szépszívűen írt a lánynak.
Meglepetésére az szinte azonnal válaszolt.
Kérdezte is, hogy hogy-hogy, hát iskola? A lány otthon van, beteg. A férfi sajnálkozott. A lány megkérdezte, hogy a férfi mit szeretne, így, nyíltan, kerteletlen. A férfi magyarázkodni kezdett, még e-mailben is zavarba jött, hosszasan kifejtette, hogy ő ki, és most a lányt miért – miért is? – keresi.
A lány válaszolt: még soraiból is érződött a nevetés. Persze, hogy tudja ki a fotós, hiszen ismeri, szereti munkáit. Ő nem mindenkinek, nem százaknak és nem akárkinek küldte el azokat a képeket.
Képeket? A fotós csak egy képet, azt az égszemű mosolygósat látta, mint melléklet.
De a lány írta, volt még egy link, óriásfájlként, mert csak így tudta mellékelni, küldte a képeket. Azok már régen törlődtek a rendszerből, de most újrázni fog. Ő nagyon akar híres lenni, szép modell, sok pénzt kereső, csillogó.
A férfi hallott már ilyet, ajánlatot is ezért, de most nem erre – erre nem! – akart gondolni.
Ezt a lányt – csak ezt a lányt! – látta maga előtt búzamezején. Az ő óriásplakátján, képén.
Alig bírt magával, annyira izgatott volt. Szíve furán dörömbölt, keze nedves lett, és jéghideg volt. Pedig szeptember, nem vénasszonyos, hanem szépasszonyos napfényes szeptember volt.
Megjöttek a fotók: nem nyitotta, hanem egyből töltötte le azokat, mind, egyben, hogy el ne vesszenek már. Sohase tőle, ezután.
A lány kérdezte: „kaptad?” Már tegezett. „Tetszem?” Ezt úgy kérdezte, hogy tudni lehetett, tudja a választ.
A fotós szava, fotósként és férfiként is elállt. Férfi fotósként meg nem kapott levegőt.
Ilyet! Ilyet!
Jó, hogy egyedül volt, nem szerette, ha munka közben zavarják, mert azt ki szereti, és különösen egy mester, egy művész sem tűri. Az asszony és gyerek iskolában. Az asszony tanítani, a gyerek tanulni. Majd együtt jönnek, késő délután, majdnem este haza.
A férfit már néha – egyre gyakrabban néha – fárasztották. Még két arccal, két testtel és két szokott szokásokkal összezárva, egy kis panellakásba. Őrület! Lelke mást akart. Szárnyalni ott, a búzamezőn, együtt a lánnyal, a szabadsággal, szabadsággal!, ha azt akarja, fogja meg a lány kezét. Ha, az engedi ezt!
Végignézte a képeket. Egy tucatot küldött a lány. Portrékat, királylányos beállított képeket, és fürdőrucisat, meg a többi… huh, a többi akt volt.
A férfi pillogott, szeme homályt látott. Mögötte foltokat. Törölte szemét, pedig tudta, érezte vágyát. Nem tudott a képernyőtől szakadni: ez a lány csodagyönyörű! Nem mesés, hanem maga a mese, akiről szól, minden férfi álma, kisfiúként a királylányról, amely álom nem múlik el soha.
A gép jelzett, a lány sürgetett. „Nézel?”
– Persze – nyögte a férfi, majd ismételte hangosan, majd remegő ujjakkal írta-kopogtatta le.
– És?
A férfi a lány kérdését maga elé ismételte. Popsi, kis kerek, mellek, még éretlenek, hasi, ú, de ruganyos lehet. Mindez együtt! És azok a szemek: meg a mosoly. Mosoly szemben, orron, szájzugban, szájszélen, állon, füleken, kagylócskákon, szeplőcskéken, pihécskéken, ujjacskákon, köldökön, mindenhol. Mindenhol!
Már a férfi is mosolygott.
„Akkor” (Kérdezte a lány.) „Hogyan tovább?”
Tovább?! Lehet ezt a mosolyt tovább fokozni, látni, birtokolni, akarni? Neki?
A férfi érezte korát. Zsibbadt a lába, zsibbadt a mosolya, nem bírta már, hitte, nem bírja ezt a fajta gyűrődést sem. Már a gyűrés sem megy úgy. Az asszony panaszkodott, ennek éve már, ő meg azóta, nem igen bánta. Itt meg ez a lány, ez a csupasz csupa mosoly!
Agya szólt.
Írta ujja, mit agya diktál:
– Nekem ruhás modell kell, nem akt – olvasta is maga elé.
– Te művész vagy! – Nem hitte el, hogy ezt látja, olvassa. – A festőművész is, láttam filmen, levetkőzteti előbb modelljét. Hogy lássa a vázat, mi tartja a ruhát. Vagy… nem tetszek, meztelen?
DE, de, de… „Hány éves is vagy?”
„A kor, múló állapot. Vagy tévedek? És különben is, minden ember, mondá egy filozófus, annyi éves amennyinek érzi önmagát. Én, érett vagyok. Tudok mindent, mit egy érettnek kell. És most nem a hülye törcire meg matekra gondolok.”
A férfi szája nagyon száraz. Máshol meg érzi, már más a helyzet. Hogy minek bámulja levelezés közben is egyre csak azokat a képeket! De, amikor olyan szépek. Kecsesek, bájosak, lányosak, igenlőek, akaróak, tündöklő mosolyúak.
Szakmaian kérdez, rá a képekre.
„Ki csinálta fotóid, szerződésed van valakivel, esetleg ügynökséggel?”
„Á, az pénz. Sok. Nekem meg az nincs. Semmim. Csak, magamat adhatom.„
Ezt, a férfi már nem is merte olvasni, vagy úgy érteni, ahogyan értenie kellett. Inkább megint kérdezett: „Te csináltad, magadról? Na, ne!”
„Persze, hogy nem!”
„Ez egy portfólió!”
„Külföldön csinálták”
„Sokba kerültek, jó képek. Művésziek.”
„Kösz. És tényleg sokba fájt, de a művésznek. Aki fizetett, nekem.”
„És a szülői…”
„Meg lesz, meg volt, ne parázz!”
Nézte a fotókat, a meztelen testet. És elszégyellte magát. A lány azonban döntött. Mindig a nő, még akkor is, ha csak tizenhat éves, dönt.
„Dobd azt a szülői papírt, mert a külföldi külföldiül van.”
– Oké! – Ezt nem tudta, miért mondta. De mondta is, írta is, elment.
Még egyszer ránézett a lányra. Ú, kész nő. Akire nem csak egyszer kell, hanem százezerszer, meg milliószor, milliárdszor nézni és nézni és…
Kényszeríteni kellett magát, hogy hagyja abba.
Abba hagyta! Nem deletelt, azt nem, de bezárta, digitális fotótárába a lányt, úgyis titkosítva van gépe. Onnan, mint szellemet a palackból, csak ő engedheti ki, ha akarja.
Nem akart a lányra gondolni, aznap. Egész nap. Este mégis álmaiba költözött, oda mellé. Már úgy, olyan otthonosan, mint egy öröklakó.
Zavarta, felriadt, küldte volna, de a lány maradt.
Reggel csatakosan és úgy ébredt, ahogy már régen nem: piszok nagy „legjobb haverja” növekedett. Előbb megrettent, ó, hülye, nem is hitte volna, hogy ekkora. Hogy ekkora is lehet! Arra a lányra nem fog, nem akar, nem szabad, nem, és nem lehet gondolni!
El is határozta, törli le. Gépéről – talán pedofília ez már, majd utána néz – és leginkább törli agyából, életéből. Hagyja, hagyja, akarja, akarja!
E-mailjeit nézte meg, pedig ez rossz szokás, munkás pszichológusok, vagy munkapszichológusok szerint, ha az e-maileket nézzük meg, elsőre, akkor mások fogják irányítani napunk. (Miért, így mi van?)
A lány írt, többször is.  Mellékletet is küldött, félve nyitotta meg, de azt írta róla, hogy szülői engedély.
Az volt, és korrektnek tűnt. Korrektnek egy ilyen szülő, aki engedi csupaszkodni lányát! Bele se jó gondolni, férfiak ezrei mit tennének ezzel az ártatlankával! Ártatlankával?
Írt a lánynak: „Eredetiben is akarom az engedélyt, nem csak digitálisan. Mert így a szülő neve nehezen olvasható.”
A lány a gépen csüngött, egyből válaszolt: „Oksi.”
„Oksi? Ez mit jelent?” – Gépelte be a férfi.
„Oksi, oké, fotózzunk. Benne vagy?”
A benne szót szinte úgy olvasta, hogy bennem vagy?
A férfi rekedt lett. Szerencsére nem kellett beszélnie. Csak írnia. Kissé gondolkodott, mit tegyen, aztán „legjobb haverja” (haver?, aki már annyiszor hagyta cserben) határozott.
„Oksi!” – Ő is így válaszolt.
„Pusszantalak!”
„Puszi!”
Maga sem tudta (talán csak haverka, ott a lába között érezte-tudja), miért írta ezt le.
De leírta, elment, meg volt. Akkorát sóhajtott, mint máskor egy nagy munka után.
*
Egy hétig a lány nem jelentkezett, sőt, vissza sem írt, pedig a férfi sürgette volna, hogy hát a munka… Majd, amikor a fotós már egy másik lánynak, egy húsz évesnek, de ennél fiatalnak kinézőnek írt, lemondón, akkor csengettek.
Csütörtök volt. Kint már esett, hiszen szeptember. Mint a nő, kinek éppen most múlik mosolya.
Ki jön ilyenkor? Senkit se vár. Csak rokonok, meg néhány barát ismeri a lakást, amelynek kicsiny szobájában, majdhogynem fotelműtermében dolgozik. A digitális technika nagy dolgokra képes, ha szükséges. Háttereléssel meg mindent meg lehet oldani…
Ajtót nyitott. Megrendelőkkel azok irodájában, vagy alkalomra bérelt irodában szokott találkozni, esetleg kávézókban, ide azok nem járnak fel, hiszen a család szentsége, meg az asszony szentségelése visszatartja őket. A modelleket meg bérelt műteremben fotózza. Rentábilisabb ez, mint sajátot fenntartani.
Akkor?
Akkor a lány állt az ajtóban. Pedig benne volt már egy olyan érzés, hogy nem is létezik, vagyis létezik, persze valahol egy ilyen szépség, vagy nem ennyire szépség, mert megretusált, erősen, mivel hogy e-mail partnere más fotóit küldözgette el. Élnek ilyen technikával nők, különösen „amolyanok”.
Ez a lány azonban itt volt. Mosolya, somolygósa, vidám szeplői, nózija, most tapadós, vizes haja, vékony, most sárga esőköpenyes alakja, mind-mind ő volt. El kellett hinni.
Be kellett engedni. Hiszen a férfi úriember. Egy ázott hölgy áll a küszöbön.
– Megleptelek? – kérdezte Ő, de úgy, mint aki tudja a választ. – Mi lesz? – kérdezett, már amikor bent volt, megint Ő, de most is úgy, hogy ez nem egyszerűen csak kérdés volt.
Kint esett, esett. Sötét volt. Villanyt kellett gyújtani. A lány kapott egy törülközőt, azzal szárogatta haját, de mondta, nedves lett ruhája is.
– Az esőkabát alatt?
– Nedves vagyok, érzem – fúrta kék szemeit a férfibe. Fúrta-fúrta, ragasztotta, nem eresztette.
A férfi is érzett, már mindent. Mindazt, amiről eddig úgy hitte, csak emlék. Már nem jön vissza, csupán álomban. De ez itt az álomnál is álomnőbb! Nem hinné el senki korát. A valóst.
– Nézni akarsz? – Kérdezett megint a nő-lány. Lány-nő. Nő-nő.
– Hogy mi… mi?
– Közben.
– Mi… mi közben?
– Hogy vetkőzök.
A férfi felcsattant:
– Mit akarsz?
Ártatlan szemek. Akarat, hogy ártatlannak látszódjanak. 
– Miért hívtál?
Ez a nő örökké csak kérdez!
– Hívtalak? – kérdezett a férfi is.
Felkuncogott a lány:
– Persze, most is.
– Hova?
– Felelek – ezzel a férfihez lépett, megfogta tarkóját (hideg, hűs ujjak, kutatók) és magához húzta.
Kis csók, inkább csak puszi, de szájra. Akár egy lehelet. Alig ér bőr bőrt. Test testet. Ott. De a lányujjak végigsimítják a férfit. A nyakról futón a vállat, a karokat, a kezet is fogják, melengetik, pedig hidegek az ujjak, mégis simítják, és a derekat, majd övet, avval elbabrálnak, hogy mintegy véletlen ODA is érjenek.
– Uhh! – így a lány. – Hát mire vársz? Várunk?
Megtörtént. A férfi maga se tudja, hogy, csak engedte. Nem volt akarata, esze, erkölcse, se semmije, csak teste. Amelynek jó volt. Jó. A lány is ezt mondta, ő hinni akart neki.
Fájt, aztán máris. Mert a vér hamar visszaáramlott, nagyon hamar az agyba, amely működött, már megint. És nem csak erkölcsi szentenciákat mondott, lányod lehetne, ez a lány, hanem ordított is az ész, ésszel, hogy meddig tarthat mindez? Meddig még! Mikor már itt kell lenni, elején a vége.
– Hívsz?
– Hívjalak?
– Fotózni – adott mosolyt a lány. – Nem emlékszel?
– Persze…
– Fotó?
– Fotó. Holnap, ha majd nem esik.
– Nem eshet!
Ígérte a lány-nő, akinek talán még odafent is voltak, kellett lenni szövetségeseinek. Vagy talán odalent? Csak hogy odalentről esne az eső?
*
A férfi rákeresett a lányra. Ha már vele volt, benne volt, akkor ismerje is meg, nem igaz?
L. Csak ennyi. Lehetett ez bármi. Erről az L-ről, erről a közönséges L-ről az Internet, a nagy tudor, viszont sok mindent tudott, ha nem is mindent. Elsősorban képek jöttek fel, meztelen, vagyis inkább meztelenebbnél meztelenebb képek. Némelyek még a fotóst is majdnem zavarba hozták. Így kicsavarni, ennyire kitárulkoztatni egy nőt?!
Egyébként a „tudós net” úgy is tudta, hogy a lány cseh, úgy is, hogy orosz, vagy magyar, egy helyen meg amerikainak írták. Mindegy is a náció, csak a test számított ezeken az oldalakon.
Be is zárta a férfi. Hitte, magában is ezt az L-t.
*
L azonban másnap jött, mert nem esett. Fényes idő volt, mosolyos napfény. A férfi már szinte félt, hogy belehal. Hal benne régi lénye. Örökre, lassanként meg. Hazudta, nincs kocsija, vagyis mikor L mondta, hogy tudja, hogy van, mondta erre, hogy nem jó. Így nem mehetnek. Sajnos.
– Taxi?
– Taxi – ismételte motyogón a férfi.
– Én akarom.
A férfi ezt is ismételte:
– Akarom.
Hát mentek, taxival a városszéli rétre ki. Szép volt, és természet, nyers természet illatú minden. Egy sárgult, magasra szökő füvű rét, mintha csak L a gondolatát találta volna ki, valóban olyan volt itt minden, mint egy búzamezőn. Mint azon a búzamezőn, az ő reklámjában. És L úgy állt be, úgy forgott, úgy táncolt a sárga fűben, éppen úgy, ahogyan azt a férfi, a fotós álmaiban elképzelte.
Kattintgatnia kellett. Minden tökéletes volt. Minden?
– A papírok! A szülői beleegyezés. Amit küldtél a neten, azon nagyon nem látszik se a név, se a lakcím, se semmi…
– Miért? – Komorult a lány. – Most nem aktban fotózol. Vagy vetkőzzek? Téged is csak az érdekel, hogy minél drágábban adhass majd el?
– Ugyan már, csak a szabály…
L kérdőn húzta fel szép szemöldökét:
– Férfi vagy?
– Izé… a…
– Egy gyáva nem az! – csattant a lány.
– Most hová mennél? – nyúlt a férfi a nekilóduló lány után.
– Engedj!
– Nem!
– Akkor… csináld. Tegnap jó volt.
A férfi, bár ordított benne minden, de jobban ordított benne más, csinálta.
*
Hétig tartott. Kellett véget érnie. Addig a lány a férfi minden erejét kiszívta (uraim, ne ragadjon el bennünk a fantáziánk!), és pénztárcáját meg folyószámláját is rendesen le.
Aztán csak jött egy e-mail. Kurta, furcsa ez is, mint a lánytól megszokott.
„Hagyjon! Mit képzel? Nem ismerem magát!”
És mindehhez egy fotó. Duzzogós arcú, de teljesen meztelen.
Majd még egy elektronikus levél: „Bocs!  A fotó nem neked ment.”
– Ez hülye! – érett meg a férfiben. – Vagy – tette hozzá magának –, csak gyerek. Éretlen gyermek, ki maga sem tudja, mit csinál.
Azt hitte, ezzel vége. Nem is nagyon bánta. Szíve egy része nem, agya egésze nem, teste egy része sem, például a háta és vállai, de volt olyan része, amely bizony nagyon bánta, hogy befejeztetett. Mikor erre gondolt, kanosan elmosolyodott. Na meg arra is gondolt, hogy barátainak, annak a kevésnek dicsekedjen ezzel? De nem fogják félreérteni, szájhősnek tartani, vagy esetleg az asszonynak besúgni? Szegény nejének így is elég baja volt az egyre rosszabb, nagyképűsködő gyerekekkel, meg az egyre rosszabb, egyre nagyobb arcú iskolai vezetéssel.
Ebben az országban mindenki csak a kisebbet bántja, és annál nagyobbnak és nagyszerűbbnek gondolja magát, minél több kisebb van alatta! (Ezt a szomszéd mondta, tavaly meghalt, nem én! Én elhatárolódom.)
Nem szólt senkinek semmit. Csak megnézte megint a képeket. A lány meztelenül, meg ruhában, lengében, táncolva-lebegve ott kint a száraz fűmezőn nagyon jó volt, nagyon fotóra termett. Csakhogy, nem kellene szülői engedély, ha még tizennyolc alatti? Meztelen képhez mindenképp, de ruháshoz? Még nem nagykorú, tehát a szerződést nem is tudja aláírni. Következésképpen, a fűmezős szép eges képeket nem tudja felhasználni!
Kár! Azért nem törli le. Maradjon – neki – emlék.
*
A melót, a nagy reklámplakátot összerakta. Nem mehetett már ki egy – tizennyolc feletti – nővel sem a lenge füvű rétre, mert azóta csak esik. Esik és esik. Az ő kedve is ilyen.
Hát akkor legyen a búzamező, szép éggel az is, meg bele – a la képszerkesztő – egy korábbi nő. Szerinte jó lett. Egész jó. Elmegy.
A megrendelő is. Mármint ment. Elébb még adtak neki egy utolsó esélyt, hogy fiatalabbal csinálja, egy egészen fiatallal meg újból, de hát ilyet nem talált. És egy nap alatt?
A másik, a súlyosabb problémája az volt, hogy L-t sem találta. Sehol a gépén, se aztán már a neten. Sehol, mintha nem is lett volna. Csak az e-mailek. Csak a szövegek, mert a képek a szerverről – mivel óriás-mailek voltak – törlődtek. Csak belőle a lány nem. Pedig agya ordított, jól járt. És, még rosszabbul is járhatott volna.
Spanyolcsizma. A delikvens lábára húzták, olyan, mint egy csizma, csak fából vagy fémből. Aztán lassan húzni kezdték a csavarokat, vagy a köteleket. Húzni-húzni-húzni. Középkori kín. Mai kín: Internet! A férfi nem akart már ránézni. Hanyagolta. Ahogy a munkát. Csak az örömfotózást nem, amit mindig akart, már nem megrendelőknek dolgozva. Őszi, sárgult mezőket fényképezett, szép éggel.
Boldog volt: odaképzelte a lányt is. Aki már nem Lolita. Hiszen egy év, kettő, három, öt és tíz telt el azóta.
A férfi már nem hiszi, hogy volt. Neki, ilyen története lehetett.
Sem azt nem hiszi el önmagának, hogy véget érhet egy ilyen történet.
Véget, valamikor is…
Petrusák János

Első nyomtatásban megjelent művem (1997) óta több írásom is megjelent már, amelyek a közkönyvtárakban, boltokban, internetes áruházakban (e-könyvként is) megtalálhatóak. Néhány drámám itthon és külföldön is játszották és bízom benne, hogy játszani is fogják...

Honlapom: http://petrusak.pegazustv.hu

© A Hetedik, minden jog fenntartva.