Furcsa gyász

Amikor hazamentem, a kedvesem azzal fogadott, hogy telefonált Lajos, anyám élettársa, hogy meghalt a mamám. Nagymamára gondoltam és fájni kezdett a szívem. Lajos hagyott két telefonszámot, de ha tudok, azonnal utazzak le. Hívtam mind a két számot, de egyiket sem vették fel. Aznap már nem ment vonat a városba. Még éjfél előtt is odacsörgettem a két telefonszámra, de hiába. Közben azon emésztettem magam, ki foghatta le nagymama szemét. Hiszen megígértem neki!
A hajnali vonattal mentem. Először hozzánk, de senki sem nyitott ajtót, a szomszédoknál sem éreztem mozgást. A néni, akinél varrogattam, még tavaly ősszel öregek otthonába költözött, helyére egy háromgyerekes pár jött. Hozzájuk sem akartam idegenként becsöngetni. Elmentem a kocsmába, de le volt húzva a rolója. Nem tudtam, Lajos hol dolgozik, illetve megtudtam, amikor kínomban megint felhívtam a két számot, amit megadott. Egy fásult női hang csak annyit mondott, hogy nincs bent, mert meghalt a felesége. Lajosnak nálam idősebb gyerekei voltak, a cigányasszonyok hamar elhasználódnak a nehéz életben, nem lepődtem meg. A telefonfülkéből hazaindultam, fölmentem a lakásunk elé, leültem a lépcsőre olvasni. Csak jön majd valaki, anyu vagy Lajos. Talán tízoldalnyit olvastam Bél Mátyásnak az ezerhétszázas évek elejének mezőgazdaságát leíró munkájából, amikor megjött Lajos. Fekete öltönyben volt, nyúzott és gyűrött. Savanyú borszagot árasztott. Szó nélkül átölelt, magához szorított és elsírta magát. Akkor értettem meg, hogy nem a mamám halt meg, hanem az anyám.
Mintha leütöttek, elkábítottak volna. Egyre távolodott, kisebbedett bennem a remény, hogy nem igaz, amit már tudok. Éreztem Lajos savanykás, boros szagát, ahogy kicsit részegen, férfias elesettséggel magához szorított, és a fejemet lassan kitöltötte két szó: nincs anyám. Oda nem illő képek és következtetések pörögtek át az agyamon. András, a kedvesem talán éppen szeretkezik valakivel vagy valakikkel, mi lesz a lakással, miből fizetem a temetést, lát-e most anyu lelke, és ha igen, a gondolataimat is látja-e, hogyan kell viselkednem a szomszédokkal és ismerősökkel, egyáltalán, mi lesz velem anyu nélkül?
Valahogy bekeveredtünk a lakásba. Lajos pálinkát töltött. Mindig utáltam, de most megittam volna a sósavat is. Marcangoló részletességgel mesélni kezdte anyu utolsó perceit. Szabadnapja volt, valami ügyeket intézett, semmi jelét nem mutatta, hogy rosszabbul lenne, mint máskor. Öt óra tájt jött haza, Lajos, aki irodában dolgozik, akkor már otthon volt, már a vacsorát is elkészítette. Előtte leültek sörözni, rágyújtottak, anyu mesélte, hogy mit intézett, ám egyszer csak elakadt a szava, felpattant, megtántorodott, azt motyogta, beleállt a fájás a fejébe, oda is kapott mind a két kezével, a cigarettát elejtette. Lajos megmutatta, hol égette ki a szőnyeget. Aztán úgy, fölemelt kezével a fejét fogva, elvágódott. Lajos azonnal lehajolt érte, odafektette a heverőre, amin én szoktam aludni, de már halott volt. Lajos átszaladt a szomszédba telefonálni a mentőknek. Megmondta, hogy szerinte anyu halott, ezért csak úgy három óra múlva jöttek ki. Megnézték, aztán elmentek, hogy majd ők szólnak a halottszállítóknak, azok viszik el anyut. Azok meg csak éjfél után valamikor jöttek, belerakták egy ládába, és elvitték. Közben azonban bepisilt, Lajos akkor azt hitte, hogy feltámadt vagy csak tetszhalott volt, de nem. A foltot is megmutatta nekem a heverőn, meg is szagoltatta velem. Beszélt, beszélt. Anyu szépségét ecsetelte, olyan melle volt, mintha húsz éves lenne és sohasem szült volna, a kedvességét, a jóságát dicsérte, újra a szépségét, az alakját, az arcát. Elmesélte, hogyan ismerkedtek meg, de ő már látta korábban a kocsmában, hogy milyen szorgalmas és milyen ügyesen tudja, kinek mit kell mondani. Szerelmes volt bele, mielőtt még egy szót váltottak volna. Nem is gondolta volna, hogy egy ilyen remek magyar nő egyáltalán szóba áll egy olyan cigánnyal, mint ő.
Míg folyt belőle a szó, folyamatosan töltögetett, én meg – amikor csak elég erőt éreztem, hogy legyűrjem – ittam, mert reméltem, csökkenti a fájdalmamat. Túl voltunk a literes üveg felén, és bár ő láthatóan többet nyakalt, mint én, a rosszullét határán voltam. Reggel óta nem ettem, és az eszem folyton visszapattant arról a tényről, hogy anyu nincs többé. Lajos hangja háttér-zúgássá vált, azon töprengtem, van-e lélekvándorlás, talán örökbe kellene fogadnom néhány hét múlva egy kismacskát, hátha anyu lelke költözött bele. De mit ér az olyan lélek, amelynek nincsenek emlékei, nincs köze az előző életéhez?
A konyhában ettünk valamennyi fokhagymás kolbászt, morzsolódós száraz kenyérrel, aztán ittunk tovább. Kint már besötétedett, nem tudtam, hány óra. Lajos arról beszélt, hogy holnap bemegyünk a kórházba, mint a lányának, nekem kell azonosítanom a holttestet. Néha elsírta magát, máskor apás lett, egyszer meg úgy tette a térdemre a kezét, hogy felcsúsztatta a combomon, egészen a hasamig. Ott tartotta forró tenyerét, aztán leejtette. Nem reagáltam semmire. A fájdalom már ott volt kikerülhetetlenül, csak még nem érte a húsomat.
Eljött a lefekvés ideje. Olyan gémberedetten álltam fel, hogy megtántorodtam, mint anyu, akkor. Nem hoztam fogkefét, mert azt hittem, még az estivel visszamegyek. Anyuéval mostam fogat, olyan volt, mint egy pogány szertartás. Amikor visszamentem a szobába, rájöttem, nem akarok azon a heverőn aludni, ahol ő holtan feküdt. Odafeküdtem tehát az élő helyére, a dupla ágyba, Lajos mellé, ahol annyiszor szeretkeztem Zolival. Anyu hálóinge alá – úgy éreztem illendőnek – magamon hagytam a bugyimat.
Amint letettem a fejem, talán a pálinka miatt, de azért is, mert menekültem a gondolataimtól, rögtön elnyomott az álom. Arra riadtam, hogy valami mozog a hasamon. Egy kéz cirógatott a hálóingen keresztül. Előtte valami olyat álmodhattam, amiben le voltam kötözve, mert most sem tudtam vagy mertem moccanni, nyikkanni sem. A kéz finoman, gyöngéden, mint egy lehelet, a mellemhez ért, majd visszariadt a hasamra. Elidőzött a csípőmön, alig érintve a bőrömet elindult ferdén lefelé.
Nem hittem el. Ki sem hűlt még az anyám, a nagy, boldog szerelme, tele van gyásszal és fájdalommal. Mellesleg én is. Akkor miért tapogat? El akartam lökni, üvölteni vele, otthagyni, kirohanni az éjszakába. De nem mozdultam. Talán álmában azt gondolja, anyu fekszik mellette, talán nem akar ő semmi rosszat, csak sajnálja az árvát. Közben tudtam, éreztem, egészen másról van szó. Most maga alá gyűr, és megvan anyu utódja. Itt maradok vele, a „felesége” leszek, minden marad a régiben, csak egy húsz évvel fiatalabb hússal. Biztosan sokat szenvedett, minden éjszaka, amit ebben a lakásban, anyu árnyával töltött, végtelen kínlódás volt neki. De miért gondolja, hogy ez a megoldás?
Abban a pillanatban hozzáért az ágyékomhoz. Én meg akkorát ugrottam, — ha akarom, se tudtam volna fékezni magam – mint egy kenguru. Ülőhelyzetben értem vissza az ágyra. Lajos gyorsan összekucorodott, mintha meg se mozdult volna idáig. Felálltam, magamhoz öleltem a takarómat és átmentem a másik szobába. Anyu pisiszaga most erősen érzett, de nem a halál borzalmát, hanem a síron túl is óvó szeretetet jelentette nekem. Ledőltem a heverőre csak úgy, lepedő és párna nélkül. Most rázott végig a hideg Lajos érintésének emlékétől, el is sírtam magam. Mert bármilyen magyarázatot lehet adni arra, ami az előbb történt, de megérteni, megbocsátani nem lehet.
Reggel Lajos még csak nem is kerülte a tekintetemet. Gondoltam, szóba hozom az éjszaka dolgait, de ha akkor nem kiabáltam vele, nem mondtam meg a véleményemet, most reggel aljasság lett volna kötözködni. Megfürödtem, ettünk valamit, összekészítette a ruhát, amiben anyut temettetni akarta. Egyszavas mondatokban érintkeztünk, ezért nem szóltam bele, mit csomagol. Én nem azt adtam volna anyura, de képtelen lettem volna vitatkozni. Rájöttem, hogy figyel és készül a harcra. Ha meg hallgatok, az a legjobb. Hallgattam. Az volt a legjobb.
Szecsődy Péter

Szecsődy Péter

Amióta az eszemet tudom, író akartam lenni, ezért választottam a magyar-történelem szakot, amikor egyetemista korba kerültem. Hosszú, viharos pályafutásom alatt voltam többek között tudományos segédmunkatárs, szerkesztettem a Rádióban, napilapnál és egy kis kiadónál mintegy négy tucat könyvet. Írtam is jó párat, de eddig csak kettő jelent meg. Nem vagyok féltékeny szerző, aki tehetséges, a barátom, míg el nem rontjuk.

 

Legfrissebbek a szerzőtől: Szecsődy Péter

Tovább a kategóriában: « Harisnyakötőm patentjai Négykezes »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned