A kerítő
 
  A macska – mint valami szőrös, morgós erkölcs-csősz -, mindig közénk fekszik aludni. Akár csak egy rövid délutáni pihenésre dőlünk le, akár éjszakára, ő mindig közénk furakszik. Nem tudom, Nádjára, vagy rám féltékenyebb-e, de ha szeretkezni akarunk, ki kell raknunk a házból a kertbe. Éjjel persze egy idő után kikéredzkedik – ha nem engedjük ki, mert lusták vagyunk, álmosak felkelni, egyre hangosabban nyávog, míg aztán valamelyikünk megadja magát, és halkan szitkozódva kiereszti a vén dögöt. Mert Sziám már öreg, még nagyanyámé volt. Amikor megörököltem, 10 éves múlt, és azóta eltelt újabb 3 év. Szeretem Sziámot, mert ő vezette hozzám Nádját. És Nádja is ezért szereti őt, holott valójában ki nem állhatja a lakásban tartott állatokat.
  Amikor Nagyi meghalt, napokig hiába kerestük a macskát. Hirdetést ragasztottam ki a villanyoszlopokra, buszmegállókba Sziám fotójával, hátha előkerül. Apám azt mondta, nem kár azért a dögért, de éreztem, nagymama most megbotránkozna fia lelketlenségén – és a mamát én nagyon szerettem.
  A közeli ligetben, egy padon napozva a fakó őszi napsütésben, pillantottam meg Nádját, ölében a lustán heverésző Sziámmal. A macska félig lelógott, mert majd akkora volt, mint az aprócska Nádja.
  Mind a ketten lehunyt szemmel élvezték a bágyadt napsugarakat, amikor halkan, hogy a lány meg ne hallja, odasúgtam:
-Sziám! ...
A macska lustán felpillantott, aztán tovább hevert a lány ölében. De Nádja meghallotta, ahogy szólítom a cicát.
- Szia! Ő a tiéd? Ne haragudj, nem akartam ellopni. Már egy hete nálam lakik, nem találtam a gazdáját, és ő sem akart hazamenni, elhajtani meg nem volt szívem...
Ahogy mosolyogva rám pillantott, észrevettem, hogy Nádjának pont olyan szeme van, mint Sziámnak; nagy, hosszúkás, zöld, rejtélyes. Rögtön vonzódni kezdtem hozzá.
  Nádja a karjában hozta haza Sziámot, mert nehezére esett megválni tőle. Sokáig beszélgettünk egy tea mellett a remegő mécsesek fényében, a kertben. Sziám az asztal alatt szundikált, csak meg-megrezzenő fülecskéi, és bajuszkája mutatták, nagyon is figyel bennünket…
  Egyre súlyosabbá vált az éj, és közöttünk a feszültség, ahogy az órák teltek. Éreztük, nem tudunk egymástól elszakadni mi sem, mindig újabb és újabb témák kerültek elő, szinte meg is feledkeztünk a macskáról. Arra eszméltünk, hogy Sziám már nem fekszik az asztal alatt; villámsebesen egy pamutgombolyagot pofozgatott, s míg mi gyanútlanul, egymásba feledkezve beszélgettünk, ő a két széket, és azzal együtt a lábunkat körül tekerte a fonállal.
- Micsoda kerítőnő vagy, Sziám! – nevetett Nádja, és ez a nevetés a felfokozott érzelmi állapotunkban nagyon jól esett, oldott valamicskét a feszültségből. Kacarászva próbáltuk kibontani magunkat, én feldőltem székestül, szoknyám felcsúszott, és Sziám fújt egyet ijedtében, amikor felé borultam székestől. Nádja kibontakozva a fonálból, még mindig nevetve sietett hozzám, hogy segítsen. Ahogy megfogtam a kezét, hogy belekapaszkodjam, Nádja rám zuhant. Elhalt a nevetés, csak lassú zihálásunk hallatszott. Közvetlen közelről néztünk egymás felhevült, kipirult arcába. Aztán finoman megsimogattam Nádja nyakát, vállát, beszívtam az illatát. Végigcsúsztattam csípőjén a kezemet. Már egészen bealkonyult, csak kontúrokat lehetett látni.
- Nem bánod? – kérdeztem halkan. Nem szólt, csak nemet intett a fejével, és várta, hogy folytassam. Felkínálta száját, és most, életemben először csókoltam meg egy nőt. Elöntött a tűz. Már nem fogtam magam vissza, és Nádja sem, sodródtunk érzékeink viharában. Egyetlen percig sem kellett tűnődnöm azon, hogyan okozzak minél nagyobb élvezetet neki, hiszen a női test minden titkát ismerem – születésemtől fogva…
Arra eszméltünk, hogy Sziám közénk csapódik. Nevetve, zihálva tápászkodtunk fel a gyér, avarral borított fűből, és elindultunk befele a házba.
  Aznap Nádja velem aludt, és rövidesen hozzám is költözött.
Néha furcsán néznek ránk az emberek; úgy hiszem, érzik azt a különös köteléket, amely minket összetart. De minket nem érdekelnek a megbotránkozó, furcsálló tekintetek.
Boldogok vagyunk.
Bár néha Sziám az agyunkra megy!

Legfrissebbek a szerzőtől: Fehér Enikő

Tovább a kategóriában: « Viszontlátás A lélekfoltozó »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned