Viszontlátás
 
  A gazdag múltú, patinás város mára még jobban kiterjeszkedett, és magába kebelezte a
környező kis falvakat. Ahogy kiszállt a taxiból a szálloda előtt, egy pillanatra körülnézett, de a sofőr nem hagyta nézelődni, udvariasan kiemelte bőröndjeit a csomagtartóból, és várakozva nézett rá.
  Két szállodai alkalmazott sietett elé, és elvették a bőröndöket a taxistól. A recepcióhoz kísérték. Bemondta a nevét, és már száguldott is fölfelé velük a lift. Udvariasan kitárták előtte az ajtót, becipelték csomagjait, aztán tapintatosan elköszönve, magára hagyták.
Kikerülte a két nagy bőröndöt, és az ágyra vetette magát. Lerúgta magas sarkú cipőit.
Néhány percig csak feküdt mozdulatlanul, aztán azon harisnyásan, kiment a hatalmas teraszra.
Rágyújtott remegő kézzel egy cigarettára. Ennyire magasból még soha nem látta a várost. Hogyan is láthatta volna csóró egyetemistaként, amikor itt élt az egyetemi kollégiumban, majd húsz évvel ezelőtt? Még arra is alig volt sokszor pénze, hogy egy jót egyen! Az otthonról kapott apanázs éppen csak fedezte költségeit.
Olykor, mint a többiek is, a hónap elején, betért az egyetemisták kis kocsmájába, de inkább csak beszélgettek egy-egy pohár sör mellett, hajnalig. Akkor ismerte meg őt… Egy évvel felette járt, kiemelkedő képességekkel, és kirobbanó jókedvvel. Vele ellentétben, ő népszerű volt, hatalmas baráti körrel. Talán pont ez a nagy különbözőség lobbantotta fel még addig szunnyadó, szerelmet soha nem ismert lelkét. Valahányszor rápillantott, kínos volt, hogy vérvörösre gyúl amúgy hófehér, sápadt arca.
Kerülte, de folyton látni is akarta. Persze, hogy nem mert kezdeményezni, akkoriban szemérmesen került minden hasonló témát, nem csak a kor, de neveltetése folytán is.
  Már nem emlékezett rá, miért és hogyan maradtak egyszer kettesben a kollégiumi szobában, csak arra, hogy órákig beszélgettek egy remegő mécses fénye mellett, és akkor megtörtént az, amitől félt, és amire annyira vágyott is. Vad, mohó és követelőző volt szerelmük.
  Valahányszor hazautazott szünidőre, szülei reménykedve kérdezgették, megismerkedett-e már valakivel, de csak sejtelmesen mosolygott, nem válaszolt. Anyja sopánkodott, apja morgott, hogy a nyakukra vénül, és nem lesznek unokák, ha ez így megy tovább, de őt nem érdekelte. Szerelmére gondolt, és szívébe édes nyilallások jelentkeztek, valahányszor eszébe jutottak a vele töltött éjszakáik.
  Misi, egyik évfolyamtársa, udvarolt a legkitartóbban, de mindannyiszor elhárította a fiú közeledését. Egyszerűen senki sem fért el a lelkében, annyira kitöltötte kedvese. Lassan az a kevés barát is elmaradt, aki volt, de nem érezte magát magányosnak. Álmodozott. Olykor tanulás helyett is.
Hirtelen felindulásból, szülei többedszeri unszolására aztán elvitte Misit, csak legyen végre nyugta a folytonos, már-már tolakodó, bosszantó kérdezősködésektől. Mindenki komolyan vette Misit, és Misi érzelmeit, csak ő nem. Amikor visszaértek ezután a látogatás után a kollégiumba, csúnya féltékenységi jelentbe torkollott a nagy szerelem, hiába bizonygatta, hogy Misi csak barát, alibi, semmi több - összevesztek, hiába próbálta bizonygatni hűségét.
Majdnem belehalt a szakításba. Sokszor látta, amint nagy társasággal megy valahova szerelme, de pillantásra sem méltatta őt. Könyörgő leveleket írt neki, esdekelve, hogy találkozzanak, mindent megmagyaráz, de nem volt visszaút. Még évekig reménykedett, mindhiába.
  Aztán az egyetem után hozzáment Misihez. Már az esküvő napján rájött, mekkora hibát követett el, ám nem volt mit tenni. Az ő köreikben ismeretlen fogalom és nagy szégyen lett volna a válás. Meg aztán ott voltak a gyerekek, a várva várt unokák. Szülei boldogok voltak, ő pedig mindent utált maga körül, a munkáját, a férjét, és az egész életét. Húsz év telt egy így…
  Egy nap levelet kapott tőle, azonnal megismerte keze írását. Remegve bontotta fel a borítékot. Helyszín és időpont volt benne megjelölve, és csak egy szó: „Várlak”. Reszketve számolta a napokat, zavarodott és reménykedő volt.
  És most itt van. Még néhány perc, és újra találkoznak! Elnyomta a cigarettát, és kinézett a korláton. A nagytemplom felet harangozott, idáig látszott a tornya. Rápillantott az órájára, és kissé elmosolyodott; még mindig milyen pontosan jelez a harangszó! Jobbra, srégen szembe vele látta a régi kiskocsmát. Erőltette a szemét, hogy innen, a magasból láthassa a betérő embereket, de a kocsma körül nem volt semmi mozgás. Romosnak tűnt, tetejéről még innen is meg tudta állapítani, hiányzik jó pár cserép. Sűrű volt az utcai forgalom. Látta a lassan döcögő villamost. Annak idején ebben a városban még ez sem volt.
  Visszalépett a szobába, és odalépett a diszkréten elrejtett hűtőhöz, és felmérte a kínálatot. Whiskyit keresett, hogy remegését legyőzze. Pár korty után az asztalra tette a
poharat. Hallgatózott. Késik. Régen is mindig mindenhonnan elkésett!
Aztán egyszer csak cipőkopogást hallott. Elpirult. Még mindig magas sarkút hord hát ő is! A lépések megálltak az ajtaja előtt.
Pillanatra csend volt, aztán kopogtattak.

Legfrissebbek a szerzőtől: Fehér Enikő

Tovább a kategóriában: « Kedves mama A kerítő »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned