Hangtalanul
 
  Éva úgy esett neki a konyhaszekrénynek, hogy a halántéka csak fél centire volt a kovácsoltvas fogantyútól. Hangosan koppant, mintha megrepedt volna a koponyája. De csak szédülést érzett és a világ pár pillanatig elfogyott körülötte. Az öreg szekrény nyögött egyet. A baba felsírt. Keservesen követelte anyját, aki nem tudott megmozdulni.
– Nem hallod, hogy megint bőg? Mozdulj már, te lusta tehén! – rivallt rá a férfi, akihez annak idején mindenáron hozzá akart menni.
  Karcsi, a magas, izmos kőműves jó partinak tűnt a szerencsétlen lánynak, akinek az anyja korán meghalt. Apja meg csak fizikailag élte túl. Inni kezdett, ami nem is volt annyira meglepő, inkább nehéz volt felfogni, hogy abba a törékeny kis mitugrászba hogyan fér annyi alkohol. Dupla vasággyal együtt sem volt 65 kg, de vedelni azt tudott. Az elmúlt 25 év mintha lyukas szitává lőtte volna a gyomrát. Befolyt rajta a bor meg a pálinka, majd távozott is gyorsan.
  Éva még mindig nem moccant. Félt, hogy összeesik, ha feláll. De attól is, ha nem tápászkodik fel. Pillanatok alatt apró dudor nyomakodott ki a fején.
 A kisbaba egyre keservesen visított, szinte vágott a hangja a feszült csendben. A férfi még egyszer ránézett a nőre, majd úgy lépett el mellőle, hogy a lábfejét még félrerúgta. Mintha egy sörös dobozzal focizott volna. Szemvillanás alatt kinn volt a házból és fordult is jobbra a kocsma felé, ahol nyugodt élet várta. Sehogyan sem volt képes felfogni, minek kellett nekik ez a negyedik gyerek, amikor megmondta Évának, hogy a három is sok. A gyereksírás és folytonos kakaszag, ami belepte a házat, szintén felbőszítette. Nem ehhez volt szokva. Az ő anyja patikatisztaságú konyhában főzött. A fürdőszobában soha egy hajszál nem virított a mosdó környékén. A szobában a szőnyeg rojtjai is vigyázban álltak. De itt, náluk minden ellenkezőleg volt. A halom mosogatnivaló, a szennyes ruhák belepték az aprócska ház minden zugát. Hiányzott a hypo szaga, amely oly otthonossá tett mindent.
  Éva gyakran panaszkodott, hogy nem bírja már egyedül a sok tennivalót, hiszen munkája is volt, kivéve, ha szült. De az elmúlt évek alatt folyton várandós volt.  Mint valami korcs nyúl. Azt állította, védekezik, de igen rosszul csinálta Karcsi szerint, mert két vetélés és négy gyerek volt a védekezés eredménye.
Terhesen förtelmesen nézett ki. Mindig felkúszott rá vagy 25 kiló és tokája lett. A karja vastagsága egy kisebb fatuskóéval vetekedett. Ránézni sem bírt a 4. hónap után. És a szaga is megváltozott. Azt utálta legjobban. Nem fürdött rendesen vagy ki tudja mitől, de nem nő, hanem használt ruha szaga kezdett lenni.
  Természetesen nem bírta ki nő nélkül. Szerencsére ott volt Veronika, aki mindig készen állt arra, hogy befogadja őt. Mindenhogyan. Vele lehetett nevetni, rend volt nála és nem fulladt gyerekbömbölésbe a jó kis együttlét. A kocsma is segített, hogy ne legyen ez a nyomorúságos élet olyan elviselhetetlen. Mostanában munka is volt, több is a kelleténél. Az építőipar úgy szippantotta be a jó kőműveseket, mint porszívó a gyenge porcicákat.
  A nő miután észlelte az ajtó csukódását, ernyedt végtagokkal megpróbált felállni. A dudor már nem apró volt, hanem terebélyes dombocskává nőtt. Nem tudta, érdemes-e jeget tennie rá, ezért amilyen gyorsan csak tudott, inkább a picihez támolygott. A kicsi Karcsika fél éves múlt és állandóan enni akart. Húsos lába és karja erőszakosan követelte, hogy felvegyék. Lehajolt érte, és megint megszédült. Szerencsére csak rövid ideig. Felvette a picit, aki azonnal a mellét kezdte markolászni. A sírást viszont abbahagyta. Fél kézzel tartotta a gyereket, a másikkal megpróbált a hűtőbe nyúlni. Nem ment könnyen. Jobb kézzel nehezen érte el az ajtaját. Nem akarta letenni a kisfiút, mert, ha rákezd egy újabb bőgésre, akkor neki biztosan szétmegy a feje. Most érezte először, micsoda szerencse, hogy a kis kamra lett a gyerekszoba. Így minden közel volt. Igaz, eleinte furán nézett ki, ahogy egy hűtőszekrény terpeszkedik a babaágy közelében. De édesmindegy volt, úgysem járt hozzájuk senki. Ezt az átmeneti időszakot meg valahogy kibírják ezzel a látvánnyal.
Mikor végre kinyílt az ajtócska, egy zacskó borsót sikerült megfognia. Kihúzta, remélve, hogy a többi nem indul el utána. A fagyott zacskók szorosan tapadtak a régen tisztított belső falhoz. Feljajdult, amikor végre a púpra szoríthatta. Nem érzett megkönnyebbülést, csak erős sajgást.
A kisfiú csodálkozó tekintettel leste minden mozdulatát. Apró, barna szeme csillogott a kora reggeli fényben. Kis karjával megpróbált kapálózni anyja felé, de az eltartotta. Tudta, hogy sok értelme nincs a hűtésnek, ezért alig pár pillanat múlva levette és leült szoptatni az egyre jobban ficánkoló lurkót.
Karcsika a negyedik gyereke volt, talán a legkedvesebb. Igaz, ezt korai lett volna kijelenteni, mégis érezte. Most ért meg az anyaságra. Tizenkilenc volt, amikor Tündi született. Persze, nem tervezett jövevény volt, csak úgy becsúszott. Mintha mindegyik gyereke a véletlen műve lett volna. Rá alig egy évvel jött Tomika. A franc se gondolta, hogy olyan hamar teherbe eshet, hiszen javában szoptatott. Úgy tudta, olyankor nem fogékony egy nő. Hát rosszul tudta. Két évvel őutána elvetélt kétszer is. Egyszer csak úgy, egy májusi reggelen. Az a baba nem akart megszületni. Egyikük sem bánta. A következőnél leesett a létráról a hátsó udvaron. A padlásra akart felmenni és az egyik létrafok régóta laza volt, most megadta magát az örökkévalóságnak. Akkorát esett, hogy kiáltani sem tudott. Elszállt belőle a szusz. A földön fekve, a kék eget nézve nem mert mozdulni.
 Hangtalanul nyöszörgött. Morzsa odafutott hozzá, megnyalta az arcát és az egyik mancsát a hasára tette. Remélte, a kutya segíteni fog, de az ostoba jószág csak méregette őt.
Nem tudta, mennyi idő telt el, mire Karcsi kijött a házból. Dühös arccal szólongatta. Próbált volna válaszolni, de nem sikerült. Amikor végre észrevette őt, akkor sem sietett nagyon.
– Te meg mi a fenét csináltál? – mordult rá. Szeretetlen hangja Évában megindította a könnycsatornák zsilipjét.
– Ne bőgj! Próbálj meg felállni!
A nő lassan behajlította a bal lábát, majd oldalra fordult. A medencecsontja sajgott, de legalább tudott mozogni. Úgy ült fel, mint egy molyrágta rongybaba. De sikerült. Szoknyája szétterült a lábán és vér folydogált a combjai közt.
Az orvos a kórházban annyit mondott neki, nem ajánlja, hogy több gyereket szüljön. A csigolyájából lepattant egy szilánknyi. A vetélés után napokig sajgott mindene.
Azóta viszont megszületett Évike és fél éve Karcsika is. Az a fiatal doktorka nem tudott semmit az életről, főleg nem az övéről.
A ma reggel sem volt más, mint a többi az elmúlt évek alatt. Ezért nem értette, miért lett dühös Karcsi, amikor annyit mondott neki, hogy elfogyott a kávé, ha felébred a gyerek, elugrik a sarki boltba. Máskor is volt már ilyen, és az alatt a férje nem kezdett tombolni. Úgy egy éve azonban minden kicsi miatt cirkuszolt. Valamikor régen nem ütötte meg, sokáig nagy volt a szerelem köztük. Talán két év után kezdődtek a gondok. Addig csak a hangját emelte fel. Az első pofont jó ideig nem követte második. Most meg hetente megüti.
Legelső alkalommal olyan váratlanul érte az ütés, hogy alig tudott megállni a lábán. Az ajtónak esett, de nem lett nagyobb baja.
A karján lévő véraláfutásokat könnyű volt eltakarni.
  Senki nem sejtette, hogy mi zajlik náluk. Legalábbis ő így hitte. A válás fel sem merült benne. Nem volt hová mennie, és eltartani sem tudta volna magát.
  Huszonnyolc éves volt, de többnek látszott. Szerette Karcsit, aki tudott rendes is lenni. Lebarnult teste gyakran ébresztett benne kielégítetlen vágyakat. Kezdetben, mikor még megbánta, hogy megütötte, napokig bűnbánó arccal járt-kelt. Egyszer még virágot is hozott. Mostanában azonban nem mutatkozott rajta semmi lelkifurdalás, csak a düh.
Mintha csakis ő lett volna a hibás a négy gyerekükért, az elhanyagolt házért és a szeretetlen életükért.
Ahogy múlt az idő, úgy épült le. Nem hízott el. A szülések után a kilók gyorsan leolvadtak róla, de kiszáradt a teste. Aszott bőre alatt egy riadt szemű nő lakozott, aki már semmiben nem tudott a férje kedvére tenni. Nem kellett különösebb érzék, hogy észrevegye, a feleség szerepben csődöt mondott. Nőként nem, ám azt is csak pár havonta. Megfordult a fejében, hogy talán megcsalja őt.  Ismerte kielégíthetetlen étvágyát és a nőkhöz való feltűnően sekélyes viszonyát. Elhinni persze nem merte, de a gyanú már régóta érlelődött benne. Kisvárosban lakni sok előnnyel járt, de a pletyka is gyorsan szárnyra kapott.
A hírt gyerekkora egyetlen barátnője hozta neki. Egy olyan nő lépett a képbe, akit mindig is ismert. Kislányként. Idősebb volt nála pár évvel. Az a hír járta róla, hogy nem tud nemet mondani a férfiaknak, bár senki nem gondolt rá házasságtörő ribancként. Veronika! Már a neve is csábosan hangzott.
Valaki látta bemenni hozzá egyik este Karcsit a hátsó kert felől. Ez a valaki elmondta valakinek és lassan a valakiből mindenki lett. Kivéve Évát, aki zárt magányában alig vett részt a város életében. A bolt, orvosi rendelő és az otthon Bermuda háromszögében süllyedt el már jó ideje.
Soha, egy pillanatig sem mert rákérdezni. Nem volt bolond direkt megüttetni magát. Ha igaz, akkor azért kapott volna, ha meg nem, akkor meg még nagyobbat az ócska gyanúsítgatásért. Inkább várt. Arra, hogy mások döntsenek helyette, mert gyáva volt a saját élete fonalát gombolyítani. Vagy csak fáradt.
A négy gyerek ellátása, a háztartás meg a kert teljesen felemésztette szikkadt testét és lelkét. Még az is megfordult a fejében, hogy így jó minden, mert a házastársi kötelesség teljesítéséhez sem volt ereje. 
Veronika szőke volt. Festett. Egy árnyalattal világosabb, mint ami természetessé tette volna hullámos fürtjeit. Donga lábai ellenére csinosnak mondta mindenki. Éva szerint inkább kihívó volt. Közelebbről viszont nem ismerte, nem tudhatta, kedves-e, odaadó-e vagy elég neki a külső a hódításhoz. 
Nemrég összefutott vele az orvosi rendelőben. Turbánt viselt. Amilyet a rákosok. A ruhája alatt furán domborodott a hasa. Biztosan a betegségtől. Köszöntek egymásnak, de nem volt szemforgatás, csúnya beszólás. Csak egy rövidke, felesleges üdvözlés. Ennek is már több hete.
A találkozás után meglepődve észlelte önmagában az új érzést: nem gyűlölte Veronikát. Nem is szánta. Levegőnek tekintette, de csak távolról. Bezzeg a találkozásnál köszönt neki, mint egy jól nevelt kislány. Micsoda képmutatás!
Az utolsó pofon óta eltelt jó néhány hónapban Karcsi nem bántotta. Igaz, nem is volt kedves hozzá, inkább morgott, mint egy kivénhedt kutya, akinek már az sem jó, ha süt rá a nap. Dolgozott, némi pénzt haza adott, ám idejének nagy részét máshol töltötte. Éjszakára viszont mindig megkerült.
Cigaretta - és italszaga elárulta, hol múlatja az időt. Éván átnézett, ha tehette volna, nem is alszik mellette a széles kanapén, de másutt nem volt hely a házban. Időnként úgy tűnt, máshol jár asz esze, de amíg nem csapott, addig Éva boldog volt mellette.
A rend is kezdett kialakulni az aprócska házban, már a mosatlanok sem álltak glédában. A nagyobbacskák eljátszottak az udvaron vagy Morzsát nyúzták órákon át. Elviselhető hétköznapok követték egymást szoros rendben.
Éva továbbra sem járt sehová. Ez a bezártság bár nyugalmat adott neki, mégis felőrölte az idegeit. Legtöbbször csak a gyerekekkel beszélgetett, néhanapján a szomszéddal a kerítésen keresztül. Barátnője is hanyagolta. Közeledve a harminc felé, képesnek érezte magát a változásra.
 Aztán beütött a krach. Tavasz vége volt, illatoztak a hársfák a kert végében. Nyugodt szigetnek tűnt most az élet. Épp teregetett. Öblítő illat töltött be mindent. Egyik gyerek sem bömbölt és kivételesen nem volt éhes. Hallotta, hogy nyílik a kiskapu. Reccsent egyet a rozsdás kilincs, ahogy mindig. Oda sem nézett, tudta, hogy Karcsi az. A lepedőket magasba repítette a szél.
 Egyszer csak ott állt előtte a férje, aki most nem tűnt sem jóképűnek, sem fiatalnak. Egy csecsemő tartott. Rózsaszín masnival átkötött csomagnak látszott.
A keze úgy maradt hirtelen. A szárítókötélbe kapaszkodva néztek farkasszemet egymással.
– A lányom – mondta a férj. – Hazahoztam.
Éva nem mondott semmit. Nézte a kócos, karikás szemű férfit, akit már nem szeretett.
– Meg sem tudsz mukkanni?
A nő lehajolt a következő kis nadrágért.
– És? – szólalt meg nagy sokára.
– Fel kell nevelnünk. Nincs neki anyja. Csak én.
– Tudtommal van. A Veronika! A szeretőd. Nevelje ő!
– Nem lehet. Meghalt.
Karcsi hangja tompán visszhangzott a lepedősuhogások közepette. A felesége csak nézett maga elé. A szőke, selymes baba tiszta anyja volt. Mit mondhatott volna?
Tündi a maga hebrencsségével szinte berobbant ebbe a csendbe.
– Apa hozott egy babát! – kiabálta hangosan.
Éva összerezzent. Ránézett a picire, aztán a férjére. Sarkon fordult és besietett a házba.
A férfi felsóhajtott. A nők elmennek, a gyerekek itt maradnak. Négy gyereket csinált röpke tíz év alatt. Vagyis ötöt a kis pólyással együtt. A kis Vera. Annak a nőnek a kiköpött mása, aki megértette őt.
Őt is fel kell nevelnie. A négy másik mellett, akikkel alig törődött. Tudta, Éva majd megnyugszik és elfogadja.  Addig is iszik egy felest, hiszen nem minden nap hoz a gólya ugyanabba a házba egy ötödik porontyot.
Imre Hilda

Szerkesztés alatt...

Legfrissebbek a szerzőtől: Imre Hilda

Tovább a kategóriában: « Lopott könyvek Mi már nem »
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned