Negatívok
 
Már egy órája zötykölődöm a távolsági buszon. Olvasok. A négyes ülésen velem szemben egy lány és a barátja. Veszekednek. Nagyjából hallom, a vita oka: féltékeny a lány. Becsukom a könyvem, nem tudok figyelni. Nézek ki az ablakon. A lány hisztérikusan szidja a fiút. A srác unottan hallgat. A következő megállónál leszállnak.
Becsukom a szemem, megtámasztom a fejem. Valami távoli emlék motoszkál az agyamban. Ez a veszekedés, mint a sötétkamrában az előhívóba mártott film, egyszer csak megjelenít egy képet. Szerelem volt. Én azt hittem. Ő nem így gondolta. Megcsalt. Amikor megtudtam, persze nem tőle, nem szóltam, vártam. Vártam, hogy elmondja. Nem szólt semmit.
Néhány hét múlva megláttam a lánnyal, csókolóztak egy parkban. Nekidőltem egy fának, ezt senkinek sem szabadna látni. Úgy éreztem magam, mint akit letaposott egy megvadult bölény csorda.
– Nem kellene beszélnünk valamiről? – kérdeztem egy napon.
– De, kellene.
– Hallgatlak.
– Nem tehetek róla, beleszerettem!
– Szerelmes vagy?
– Igen, imádom!
Nincsenek érveim. A szerelemmel nem lehet vitatkozni. Ami elmúlt, azért nem érdemes küzdeni. Lezártuk. Kóvályogtam a világban. Néhány hét múlva felhívott!
– Bocsáss meg, kezdjük újra, rájöttem, csak téged szeretlek!
Dühös lettem. Kinyomtam a telefont. Mit képzel ez a szélkakas, minden félórában másba szerelmes? Na, ne! Megkezdődött az őrület. Folyton hívott, megvárt a munkahelyem előtt. Meg se álltam. Néha, amikor láttam az ablakból, hogy vár, a másik kapun mentem ki.
Tél lett. Nagyon hideg volt. Egyik este kinéztem az ablakon. A járdán állt és bámult fel az ablakomra. Gyorsan visszaléptem. Lekapcsoltam a villanyt. Majdnem megsajnáltam. Aztán éreztem a fájdalmat a gyomromban, a lelkemben. Újra átéltem a pillanatot, amikor mást csókolt. A Nightwish vadul szívfájdítóan szólt. Csengőhang a telefonon. Végül felvettem.
– Beszélj velem, kérlek!
– Nem, nem beszélgetünk! Én beszélek! Megbíztam benned. Szerettelek. Nincs második esély! Nem azért, mert másba szerettél, azzal nem tudok vitatkozni, hanem azért, mert nem mondtad el. Mert megláttalak.
Hirtelen kinyomtam a telefont, aztán kikapcsoltam. Nem hallhatja, hogy sírok! Még próbálkozott néhányszor, de végül feladta. Végre megértette: vége! Akkor nem tudtam, jól döntöttem-e. Ma már tudom persze, hogy jól. Ha éjjel kettőkor felkelek az ágyból és a kedvesem megkérdezi, hova megyek, azt mondom, motorozni, mert nem tudok aludni. Ő pedig azt feleli, vigyázz magadra, ne száguldozz. Ha valami történik a mociddal, hívj fel! Megyek érted.
Kinyitom a szemem. Mindjárt le kell szállnom. Az utasok furcsán néznek rám. Mosolygok. Milyen furcsa jószág az idő. Amibe egyszer majdnem belehaltam, ma már csak egy elmosódó, majdnem elfelejtett emlék, melyet egy féltékeny lány hisztije hívott elő az agyam sötétkamrájából.
 
Édes Anna

Édes Anna vagyok, Budapesten születtem. Gyerekkorom óta szeretek olvasni. Első novellámat néhány évvel ezelőtt írtam, elvittem egy volt tanárnőmnek, aki azt mondta, hogy bűn rossz!
Elraktam a fiókba, úgy gondoltam, nem kell erőltetni, ami nem megy. Másfél évvel ezelőtt aztán mégis elővettem, feltettem a Facebookon egy csoportban. Sikere volt, amennyire ez sikernek nevezhető.
Akkor kezdtem el ismét írni, írásaim először a Literatura csoportban jelentek meg, majd a Litera-túra Irodalmi és Művészeti Magazinban, a Comitatus folyóiratban, nyomtatott verzióban is.
Ma már vidéken élek, szeretem az egyszerű, emberi történeteket. Hiszem, hogy a jó írások hatására a lelkek megtalálják egymáshoz az utat.

Legfrissebbek a szerzőtől: Édes Anna

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned